2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valóban magamon érzem Paulo tekintetét, ez a tudat pedig egyfajta jóleső melegséggel tölt el legbelül. Azért csak nőből vagyok én is, a vélaságomnak köszönhetően pedig kapok elismerő pillantásokat, nem is egyet, de ez most más. Ő Paulo. Az a Paulo. Daniel legjobb haverja, aki annak idején a tiltott gyümölcsnek számított a szememben, mégis sikerült fejjel nekimennem a falnak és a saját érzelmeim csapdájába esnem. Pár alkalommal még a mellette megjelenő lánykákat is elég csípős stílusban rendeztem le, hiszen bosszantott, hogy ők ott állhatnak mellette, én pedig nem. Az pedig, hogy Paulo részéről él még az érdeklődés irántam... meglep. - Azóta se volt más? - csodálkozom el a szavai hallatán, a kérdésemmel egyértelműen arra utalva, miszerint az ő életében nem bukkant fel még egy olyan lány se rajtam kívül, aki mélyebben megérintette volna őt. - Azt hittem... Mármint, tudtam, hogy a Roxfortban visszatértél a régi életedhez, de szinte biztos voltam benne, hogy Rómában volt valakid. Fogalmam sincs, honnan vehettem - mosolyodom el némileg zavartan, hiszen ezzel egyúttal azt is elárulom számára, hogy érdekelt a későbbi magánélete is valamilyen szinten. És igen, a nőügyei is. Valamiért szinte állandóan ezzel traktáltam Danielt, amíg be nem jött a képbe Cody. Igen, azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor minden más csak úgy "kitörlődött" az elmémből. - Éppen most tettem meg veled. Az nem számít? - nevetem el magam az érvei hallatán, hiszen se őt, se engem nem kellett sokat győzködni arról, hogy egymásnak essünk. Vagyis mindketten könnyen adtuk át magunkat a testi örömöknek. - De ne aggódj, eddig még nem voltak futó kalandjaim - vallom be végül, hogy utána újfent a ruháim magamra aggatásával foglalkozhassak. - Jó kislány vagyok, megeszem a főzeléket és csak utána esek neki a desszertnek - ismertetem az erényeimet egy széles mosoly kíséretében. Már szinte el is felejtettem a szőkeséggel való balhémat a folyosón, hiszen az imént történtek minden mást felülírtak bennem. Valahogy már Rocco is annyira távolinak tűnik, mintha évekkel ezelőtt történt volna az a bizonyos beszélgetés. Amikor mögém lép és magához von, újfent elönt az a kellemesen bizsergető érzés, habár ezúttal az egész testemen átfut, nem korlátozódik egyetlen bizonyos részemre. Hiányzott már, hogy valaki így közelítsen hozzám. Cody mindig is kimutatta a szeretetét, ez nem vitás, de Rocco más volt... És ez hiányzott. - Biztos vagy te ebben? - teszem fel a kérdést, hiszen nem áll szándékomban Paulóban hiú reményeket kelteni. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mit is érzek iránta pontosan. Szeretem, de nem azzal a lángoló, őrült érzelemmel, mint annak idején. Az már a múlté és zavar, hogy fogalmam sincs, mi is lehet mindennek a folytatása. - Legyen - biccentek végül, hiszen tény, hogy az érintései és a közelsége kivált belőlem valamit. Szükségem van valakire, aki mellettem van, ha pedig Paulo ezt vállalja, hát legyen. - Próbáljuk meg - harapok az ajkamba, egyelőre konkrét igent se mondva. Ez még bármilyen irányba kifuthat a későbbiek folyamán. - Rendben - biccentek egyet gondterhelten Paulo javaslata hallatán, majd a fejemet csóválva vágom zsebre a karkötőt. Még ha Dany se lesz képes helyrehozni, abban az esetben se fogom kidobni, annyi szent. - Nekem most mennem kell, de ha gondolod, később összefuthatnánk - fordulok meg, ha hagyja és nyomok egy lágy csókot az ajkaira. - Csavaroghatnánk egyet, ha ráérsz - teszem azért még hozzá, hiszen szándékomban áll beülni valamerre, amit eredetileg a barátnőimmel terveztem, de Paulo is csatlakozhat, ha szeretne. Valamiért a Gyengélkedő felkeresése immár egyáltalán nem fontos számomra... - Szia! - intek neki egyet búcsúzóul, hogy utána a cipellőimet a kezembe véve mezítláb surranhassak ki a teremből és vehessem az irányt a klubhelyiség felé, magamban abban reménykedve, hogy most egy ideig nem futok össze Gilliannel...
Nem, valóban nem hiszem, hogy valaha Alex képes lenne az ellenségemmé válni. Ennek ellenére nagyon-nagyon távol áll a "közömbös, nem érdemes rá időt vesztegetni" kategóriától. Éppen ezért, ha a kisasszony valami butaságot követ el, akkor nem is fogok habozni a csinos kis nózijára koppintani. Daniel exével a folyosón bunyózni pedig eléggé kimeríti a butaság fogalmát. Ami meg a húgocskámat illeti, nos jó időre búcsút mondhat mindenféle bulikázásnak, meg szórakozgatásnak. Még csak a társasági életnek is. Ha eddig azt gondolta, hogy tudja milyen toronyba zárt hercegkisasszonynak lenni, nos fogalma sincsen, de lassan rá fog jönni. Ahogy arra is, hogy velem sem tehet meg mindent. A testvérem és szeretem, ezért a külvilág előtt mindig meg fogom védeni. Kihúzni a bajból, de van egy pont, amin már én sem segíthetek, ezt neki is meg kell értenie. Ahogyan azt is, hogy a tetteknek következményei vannak. Ő pedig éppen most szembesül ezekkel. Kellemetlen. Utálhat ezért, hisztizhet, haragudhat. Őszintén? Nem érdekel. Inkább, minthogy még egyszer úgy találjak rá, mint akkor éjjel. Camilla hiszi, vagy sem, de az azt hiszem jó ideig mumus gyanús emlék marad az a pillanat számomra. Éppen ezért most kissé belekóstolhat abba, hogy nekem milyen életem volt gyerekként apánk mellett, részben miatta is. Na nem, nem ütöttem meg, még mindig nem hiszek az erőszakban. De anélkül is elég kreatív tudok lenni. Pechére. Azért valahol jól esik, hogy Alex elismeri a stratégiámat. Bár tényleg bele akarná ütni a kicsi orrocskáját, és végül így valahogy rendeznék a soraikat. Mindkét lánynak jót tenne. - Ha annak veszed. - mosolyodom el, amolyan csibészes, sokat mondó pillantással. Alex pedig nagyon is magán érezheti a pillantásom még mindig. Talán tényleg nem megyünk szét, ha az átok földrajz nem áll közénk. Azonban azt aligha tudtam volna megmagyarázni az apámnak, hogy mért akarok Angliába költözni, és másik suliban befejezni a középiskolát. Még ha néha el is játszottam a gondolattal. Az igazság az, hogy sosem mertem ezzel az öregem elé állni. Már az is nagy szó, hogy megengedte, hogy ide jöjjek egyetemi képzésre. A kitétellel persze, hogy közben gyakornokként nála dolgozom, és a Harvard-on is megszerzem majd a jogi diplomát, ha másként nem miközben neki dolgozom. Felvetetem magam hivatalosan is a jogi kamarába, hogy rám írathassa a cég egy részét. Ha visszavonul az egészet. Szép terv. Nekem pedig ez mellé megvannak a magam tervei is. - Nekem is hiányzott. Te hiányoztál. - kelek fel lassan, csakhogy végre én is az ingem után kezdjek kutatni. Ugyanakkor valahogy nem tudom szó nélkül hagyni Alex megjegyzését a random ismeretlenről. - Alex, Alex. Hányszor mondjam még el neked? A srácok nem értékelik azt, aki könnyen ágyba bújik velük. Még a nevét sem jegyzik meg. Te sokkal többet érsz. Soha ne add olcsón magad. Senkinek se. - csóválom meg a fejem, valami tettetett rosszallással, miközben az ingem gombolom be. Utána pedig egyszerűen Alex mögé lépek, és még átkarolva a derekát magamhoz húzom, hogy bele szagolhassak a hajába, megcsókoljam a nyakát, és a fülébe súgjak. - Most nincsenek földrajzi gátak, ezt pedig egyféle képpen tudhatjuk meg, nem igaz? - azt mondják a puding próbája az evés. Vannak dolgok, amik ilyenek. Csak akkor derülnek ki, ha fejest ugrasz bele. Azonban jobb, mintha örökké kisértene a "Mi lett volna ha?" kérdés. Talán jelenleg egy kapcsolat jelenleg nem a legbölcsebb lépés tőlem, főleg nem ha a legjobb haverom kissé zűrös, szenvedélyes, és nagyon impulzív unokahúgocskájáról van szó, de jelenleg ez nem is nagyon számít. Ha ma már annyi a békés tanlásnak, akkor nem mindegy, mi lesz a folytatás? Majd éjjel, és holnap bepótolom. Arra, hogy a karkötőt Lydiától kapta, nos nem igazán tudok mit mondani. Az anyja, érhető, hogy Alex valami módon próbál hozzá kötődni, még ha fordítva ez elég megkérdőjelezhető is. Csak együttérzően vonom magamhoz a lányt. - Nem tudom. Ez az ő szakterülete. Talán. Esetleg kérdezd meg tőle. - nem tudom biztosan, hogy Daniel képes-e erre, vagy sem. Persze, megpróbálhatja, hiszen Alex számára ez a karkötő mély érzelmi értékkel bír. Kétlem, hogy egy olyan darab, amit én választok neki egy ékszerboltban, az ugyanolyan értékkel bírna. Legalábbis ebben az esetben. Én pedig jelenleg nem igazán tudok többet tenni az ügy érdekében.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Nem hiszem, hogy akadna olyan helyzet az életemben, amelynek során Paulo az ellenségemmé válna, habár ki tudja... Annak idején a húgával is jóban voltam, mindketten azt hittük, a miénk amolyan sírig tartó barátság, de a kamaszkor beköszöntével fordult a kocka. Ő önfeledt bulikba vetette magát és eleinte még én is vele tartottam néhányra, de amikor olyasmibe szeretett volna belerángatni, amiben én nem szívesen vettem volna részt, ezt pedig készségesen a tudtára is adtam, megváltozott. Akkor és ott a megértő arcát mutatta, de lassacskán minden találkánkat lemondta. Végül visszahallottam egy-két olyan dolgot, amelyet volt szíves rólam terjeszteni, szóval azóta köszönöm, de én se kérek belőle. Soha életemben nem hittem volna, hogy még engem is képes lenne hátba szúrni, erre tessék... Nekem pedig ilyen barátokra nincs szükségem. Csak hát Paulo révén még így is elég gyakran egymásba futunk, szóval teljesen sose fogom tudni ignorálni Camillát, úgyhogy előbb vagy utóbb, de muszáj lesz rendeznünk minden nézeteltérésünket. Ki tudja, talán majd a felnőttkor küszöbén állva ő is észhez tér egyszer és belátja, hogy egy istenbarma volt. Be kell vallanom, Paulo stratégiája megéri a pénzét. Csak annyit oszt meg velem, ami még nem árul el mindent a helyzetről, de bőven felkaphatom rá a fejem. Szép! Na, nem hiszem, hogy ettől még bármiféle beszélőviszonyba is keverednénk egymással a testvérével, de annyi bizonyos, hogy nem hagy hidegen a dolog. És ha én bele akarom ütni valamibe az orrom, akkor bele is fogom. Talán pont ez az oka annak is, hogy érdekel az újságírás és egyre több cikket küldök be az iskolaújságba is. Persze, névtelenül, nehogy a végén még a kelleténél több ellenséget szerezzek magamnak. Bár, egy-két velem gonoszkodó mardekáros tahó így is megérdemelte azt, amit kapott. Nem felejtettem el teljesen azokat a bántó megjegyzéseket, amelyeket annak idején úton-útfélen kaptam tőlük, amikor megláttak a folyosón. A mindent elsöprő vágy azonban kettévágja a kis csevejünket és szó szerint ledönt minket a lábunkról, hogy utána kimerülten térjünk ismét "észhez" immár a terem padlóján feküdve mindketten. Igazság szerint nem így terveztem a mai napot, habár kétségtelenül nem bánom a történteket. Mondjuk, az kissé kellemetlen számomra, hogy miként jutottunk idáig, de a végkifejlet határozottan pozitív eredményként cseng le bennem. Rég nem voltam már együtt senkivel sem és noha keményen ellenálltam, ha nem jön Paulo, akkor esélyesen ágyba viszek valaki mást. - Ezt most udvarlásnak szántad? - nevetem el magam, a szavaim közben már a felsőmet gombolgatva. Azt hiszem, a szenvedély és én mindig is kéz a kézben jártunk és egész egyszerűen képtelen vagyok anélkül együtt lenni valakivel. Mármint, csak úgy kitör belőlem és csapódik bele az arcába annak, aki akkor és ott a közelemben tartózkodik. És mivel jelenleg nagyon hiányzanak számomra az érintések és az érzelmek, talán azt se bánnám, ha Paulo maga mellé húzna. Daniel mindig ott van és meghallgat, de az teljesen más. Ő az unokatestvérem. Tőle másként esnek az érintések, mint teszem azt, Paulótól. Neki nem lenne kötelessége velem törődnie, mégis megteszi. Ez pedig olyasmi, ami elég gyakran hiányzott az életemből és csupán kevés embertől kaptam meg az elmúlt évek folyamán. Cody mással van együtt, Rocco pedig szakított velem, szóval már ők sem az életem részei. Paulo az egyetlen, aki továbbra is mellettem áll, ha van valami. - Tudod, örülök, hogy így alakult - ismerem el, miközben már a nadrágomat rángatom magamra. - Már hónapok óta nem voltam együtt senkivel sem és... - harapok az ajkaimba és pirulok el, mialatt megállok a mozdulatsorban. Túl intim téma lenne? Esélyes. Habár, azt hiszem, Paulo és köztem már egy ideje nincsenek tabuk. Amióta szétmentünk, ő is mesélt nekem egy-két futó kalandjáról és egyikünk sem érezte kínosnak a dolgot. Inkább csak jót nevettünk az itt-ott ciki sztorikon. Mondjuk, én a párkapcsolati életemet nem kötöttem az orrára. Az valahogy más. Nem olyasmi, amiről beszámolnék bármelyik exemnek is. - Hiányzott már, na - bököm ki végül nagy nehezen. - Ha te nem jössz, a végén valami random ismeretlen alakkal bújtam volna ágyba. Már agyaltam is azon, hogy lemegyek Roxmortsba és felhajtok valakit. Megnyílok, hiszen azt hiszem, Paulo az egyik olyan ember, aki teljes mértékben megértheti, milyen az, amikor nincs senki, akivel az ember ágyba bújhatna. Elvégre, mi másra lennének neki is a futó kalandjai? Szereti a nőket, ennyi az egész. Ez pedig nem bűn, hiszen én is szeretem a pasikat, éppen csak az emberek többsége nem díjazza, ha egy lány ezt állítja magáról. És szeretem a szexet is, ennyi. - Nézd, ezt nem tudom - sóhajtok egyet zavartan, végül huppanok le - immár ruhában - a földre. - Összejöttünk, szétmentünk, azóta pedig már eltelt két év - vonom meg a vállam. Paulo volt az első nagy szerelmem és jó is volt vele, tényleg szerettem és talán még együtt is lennénk a mai napig, ha ő nem egy másik iskolába járt volna és nem tűnt volna annyira áthidalhatatlannak a földrajzi távolság. - Fogalmam sincs, mit akarok tőled. Vagyis fogalmam sincs, hogy működhetne-e úgy, mint régen - helyesbítek, hiszen azok az érzelmek nem múltak el bennem teljesen, inkább csak lecsendesedtek. Mégis, az elmúlt időszakban beleszerettem Codyba, majd Roccóba, így nem igazán tudom, hogy ha ismét Paulóval lennék, mi is lenne pontosan. Vágyom valakinek a közelségér, hiányzik számomra egy kapcsolat, de fogalmam sincs, kinek is az oldalán. - Ezt Lydiától kaptam - tekintek végül elgondolkodva a törött ékszer irányába és némi szomorúság is megcsillan a szememben. Azért - akármilyen ember is - csak az anyám volt és rettentően hiányzik néha. Mégis, tartom magam ahhoz, hogy nem veszem fel vele ismét a kapcsolatot, hiszen hosszútávon nem lenne számomra egészséges. - Szerinted Daniel ezt is képes lenne megjavítani és megbűvölni? Vagy már végleg tönkrement? - veszem fel a földről az ékszert, ami inkább csak bizsu, hiszen nem egy drága holmi, de érzelmileg nagyon is sokat jelent számomra. Éveken keresztül hordtam, talán ezt nem bírta már, mindenesetre úgy érzem, tartozom ennyivel ennek a tárgynak.
Alexnek igaza van, valóban eléggé sértésnek hangzana egy olyan mondat, miszerint hasonlítok az apámra. Főleg azoktól, akik elég régen, és elég jól ismernek. Alex látott felrepedt szájjal, az apám tenyér lenyomatával a képemen. Tudja, hogy nem volt könnyű gyerekkorom. Nem annyira, mint a barátaimnak. Vagyis inkább nekem másként volt nehéz. Ennek ellenére bizonyos tekintetben éppoly hatalomvágyó, és ambiciózus vagyok, mint ő. Sok esetben pedig elég konzervatívan gondolkozom. Legalábbis ami a családszerkezetet, és az abban betöltött szerepeket illeti. A szüleim házassága nyilván nem tökéletes, az apám munkamániás, az anyám alkoholista, és alig van értelmes szavuk egymáshoz. Legalábbis, amikor a sajtó nem figyel. Mert a látszat az tökéletes a valósággal szemben. Azonban a családom titkai senkire sem tartoznak, ahogy az sem, hogy mi minden van még a csibészes mosoly mögött. A bizalmat, és a megismerést ki kell érdemelni. - Azért mert tényleg bosszantalak, vagy azért, mert egyszerűen állok a legközelebb hozzád, akire az érzelmeid zúdíthatod? - billentem félre a fejem elgondolkodva, ahogy Alexet nézem az átható pillantásommal. Mintha tényleg igyekeznék belé látni. Legalábbis Alexnek lehet egy ilyen kellemetlen érzete a pillantásom nyomán. - Nem tűnik őszintének. Gyakorold még egy kicsit. - mosolyodom el azzal a jól ismert csibészes mosollyal. Bár nem tudni, hogy most ezt komolyan mondtam, vagy csak tovább játszadozom a tűzzel, és csak csipkelődve húzom az agyát. Persze nem is várom, hogy rögtön a női énem legyen. Ő amúgy is túl impulzív, és érzelmes ehhez. Kicsit átgondoltabb, és megfontoltabb viszont lehetne. Ideje lenne felnőni kicsit. - Nem akarod tudni a választ erre a kérdésre. - súgom a fülébe valami hátborzongatóan sejtelmes hangon. Persze az igazság az, hogy nem ártanék Alexnek, talán akkor sem szívesen, ha ő maga kényszerítene erre. Azonban az életben a tetteknek következményei vannak. Kellemetlen következményeket pedig még okozhatok, amikkel nem szívesen néz szembe, azonban az ő saját érdekében szükséges lehet. Ahogy a húgom is ezen következmények "áldozata" éppen. - Semmi olyasmit, amiről tudnod kellene, vagy amit te el akarnál követni. Legyen annyi elég, hogy egy darabig elég kellemetlen helyzetben ragadt. Legalábbis addig, amíg meg nem tanulja a leckét. - meglehet ezzel csak felkeltem Alex érdeklődését a húgom iránt. Azt azonban nem bánnám, ha az információ megszerzése érdekében valahogy beszélőviszonyba keverednének. Jó volna, ha a húgomnak olyan barátnői is lennének, akik nem lefelé húzzák abba a bizonyos mocsárba. Alexnek meg talán nem ártana rájönni, hogy jobb okosan viselkedni, mint számolni a nem várt rossz következményekkel. - Okos kislány. Ezt szeretem benned. - bólintok, mintha csak igen elégedett lennék a kérdésben feltett válasszal. Alexszel nagyon is komoly volt az a dolog. Talán ő volt az egyetlen lány, akivel az volt. Őt sosem vettem félvállról. Mindig más volt számomra, mint a többi. Volt Alex, és a "futottak még" kategória. Éppen csak míg utóbbiak közül egynek sem tudnám felidézni a nevét, lakcímét, vagy a telefonszámát, Alex esetében ezt mind fejből tudom, sok más egyébbel együtt is. Azonban most ahhoz, hogy folytatni tudjam a kis játszmázásaimat arra van szükségem, hogy Alex hallgasson bizonyos dolgokról, amiket tud, vagy tudni vél, esetleg erőteljesen sejt. A teremben viszont határozottan az elemi vágy, és ösztönök veszik át az uralmat a józan ész helyett. Talán a jobbik eszem még súgná, hogy vegyem fel a karkötőt és állítsam le ezt, ahogy maga Alex is bele súgja a nyakamba, de a testem nem engedelmeskedik ennek. Alex az enyém, és akarom. A testét, a lelkét, mindenét. Itt és most...
Amikor viszont már a mennyezetet bámuljuk, és kezd lecsengeni a rózsaszín köd, és ami a jótékony takarásában történt. -vagyis inkább csukott teremajtó takarásában - én valahogy a múltba kalandozom vissza gondolatba. Arra a nyárra, amikor még együtt voltunk. Akaratlanul is elgondolkozom, hogy milyen volt Alex akkor, és milyen most... - Még mindig gyönyörű és szenvedélyes vagy. Ezt szeretem benned. - mondom csendesen, miközben felkönyökölve nézem, ahogy Alex elkezdi a ruhát keresgélni. Egy pillanatra felötlik bennem, hogy egyszerűen visszahúzzam magam mellé még feküdni egy kicsit, de azt is tudom, hogy az mennyire feszélyezi. Ennyi érzelem pedig talán mára már elég volt számára. - Tudom, hogy nem. Én pedig nem álltam ellen neki, bár megtehettem volna. - ismerem el. Nem haragszom Alexre, nem is hibáztatom. Egy tönkre ment karkötő miatt pláne nem. Noha a szememet azért nem veszem le róla. - Egy kis kaland, vagy valami sokkal több annál? - bár már jó ideje én sem voltam senkivel sem, és számomra is jó volt ez, még sem mondanám egyszeri afférnak. Megtörtént korábban, és azt gondolom meg fog még ismétlődni is, talán egy egészen másik kapcsolati szinten. Talán jó volna. De Alex álláspontját is jó lenne ismerni. - Szükséged lesz egy új ékszerre. Bár én karkötőt vásárolhatok, de beszélned kellene erről Daniellel. Ő a szakértője ezeknek a tárgyaknak. Talán ő bűvölne neked egy újat. - vetek még egy pillantást a törött karkötő irányába. Nem lenne jó, ha Alex negatív érzelmi viharai irányítatlan vélamágiában törnének ki egy iskolai folyosó közepén. Még akkor sem, ha manapság elég sok negatív élmény érte, és az elromlott ékszer ezt csak tetézte.
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
Azt hiszem, kezdem már sejteni, mit is kell mondanom, ha vérig szeretném sérteni. A bűvös szavak pedig: Olyan vagy, mint az apád! Márpedig nem hiszem, hogy Paulo szeretne az öregére hasonlítani. Ahogy nekem volt alkalmam megismerni, egy rideg, elvakult ember. A pénz és a hatalom hajtja, semmi más. Bár, a pénz részével egyet tudok érteni, de számomra sokkal fontosabbak az érzelmek. Az a házasság, amiben a szülei élnek... Nem csoda, ha az anyja iszik. Talán annak idején ő is úgy kereste a szerelmet, mint én, majd szépen belesétált a csapdába és kikötött Mr. DiNardi mellett. Ejnye, Paulo, mi mindent rejtegetsz még a csibészes mosolyod mögött? - Akkor ezúttal határozottan állom a sarat - nézek farkasszemet Paulóval. - Jelenleg te vagy az, akivel legszívesebben ezt tenném - világítok rá a nem túl kellemes tényekre, habár nem hiszem, hogy mindez őt különösebben is meghatná, de azért - a tanácsát megfogadván - egy bűbájosnak aligha nevezhető mosolyt villantok irányába. - Így jó? - teszem fel a kérdést továbbra is vigyorogva, noha érzem, mennyire rosszul vagyok ettől az egésztől. Valahogy képtelen vagyok megjátszani magam... Én nem Paulo vagyok, nem taktikázom. A gyomrom felfordul az ilyesmitől. - Te is képes lennél ellenem fordítani azt, amit rólam tudsz? - fordítom meg a dolgot és szegezem neki egyenesen a kérdésemet. Paulo szeret manipulálni, ez tény. És mi van abban az esetben, ha egyszer ellenem fog így fellépni? - Képes lennél ártani nekem azokkal a "titkokkal"? Információnak semmiképp se nevezném őket, hiszen mind a lényem egy fontos része. Az anyámmal kapcsolatos aggályaim... A képességem kettős aspektusa... Az, hogy a mai napig képtelen vagyok beilleszkedni a saját családomba... Rengeteg mindent osztottam meg ezekből annak idején Paulóval és talán nem kellett volna. Akkoriban viszont még nem láttam ezt az oldalát. Fülig szerelmes voltam olyasvalakibe, aki úgy játszadozott a lányokkal, mint foxi a lábtörlővel. Buta fejjel azt hittem, ha ebbe bepillantást engedek számára, több leszek a szemében. Más. És zavar, hogy még a mai napig se tudom biztosan, hogy mennyire is volt mindez komoly köztünk. Ahogy az is, hogy ezekkel a tényekkel fegyvert adtam a kezébe saját magam ellen. Mintha egy óriási célkeresztet rajzoltam volna a hátamra egy "IDE CÉLOZZ!" felirattal megspékelve. - Miért? Mit tett? - állom a tekintetét és az érintését, miközben kiragadom a lényeget. Camillával már jó ideje nem vagyunk jóban, szóval lemaradtam mindenről, ami vele történt mostanában. Azért a "kicsi lány" megszólítás hallatán valóban a libabőr futkos rajtam, éppen csak nem a kellemes értelemben. Utálom ezt! - Ez célzás szeretne lenni arra, hogy mit nem kellene tennem? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy Paulo képtelen lenne ártani számomra. A legjobb barátja húga vagyok és - állítása szerint - még ennél is több. Ahogy abban is teljes mértékben bizonyos vagyok, hogy sose ásnám alá a tekintélyét. Folytathatja a kisded játékait, de engem ne használjon fel katonának, mert ha rájövök, annak nem lesz valami szép vége. Ha Paulo itt és most felvenné a karkötőt és kiselőadást kezdene el tartani, hát eskü, hogy letömném a torkán egy az egyben. Fogalmam sincs, mi történik velem jelen pillanatban... Talán a mágiám rám is visszacsapott, ezért indultam be ennyire vagy egyszerűen csak fejbe kólintott az, hogy mennyire szükségem van valakire, akit szerethetek. Rocco óta olyan űr tátong bennem, hogy muszáj pótolnom valamivel. Azt hittem, egy folyosói balhé tökéletes levezetés lesz a kapcsolatunk végszavaként, de nem. Ide más kell. Paulo. Ő kell nekem. Testestől-lelkestől akarom. - Akkor állíts le - csókolom meg beszéd közben az ajkait, miközben ő - a szavaival ellentétben - máris a ruháimtól kezd el megszabadítani. Érzem és hallom, ahogy itt-ott hasad az anyag, de nem érdekel. Nem bánom. Voltaképp azt se bánom, ha ezután a kis futó románc után egy szál fehérneműben leszek kénytelen a klubhelyiségbe menni. - Mint a Nap - helyeselek a szavaira, noha más esetben erélyesen tiltakoznék, de ezúttal ráhagyom. A vágy az elmémre telepedik és minden mást kiszorít onnan...
Nem sokkal később már anyaszült meztelenül fekszem mellette, miközben a tanterem mennyezetét bámulom és magamban megállapítom, hogy azért a történtek fényében már egészen más lesz belépni ide. Még kész szerencse, hogy ma már nincs itt tanítás és nem nyitott ránk egy falka tizenegy éves kölyök, valamelyik professzorral az élen. Az eszmefuttatásra azért elmosolyodom, majd felülök és a ruháimat kezdem el keresgélni, amelyek esélyesen szétszórva hevernek mindenfelé. A teremben most is jótékony félhomály uralkodik, de azért mindig is feszélyezett, ha egy szál semmiben feküdtem valaki más mellett. Igen, még abban az esetben is, ha az a bizonyos másik olyasvalaki, akivel túljutottunk már azon az "extrán". - Ez jó volt - szólalok meg végül, miközben már a melltartóm csatjával bajlódom. - Bocsi a mágia miatt. Nem tudatosan csináltam - teszem azért még hozzá, mielőtt Paulo - most, hogy a vére ismét a fejébe tért vissza - észbe találna kapni és rámutatna a dologra. - Kétségtelenül hiányzott már egy kis kaland - szögezem le a véleményemet a kis afférunkról, hiszen egyszeri dolognak tartom, semmi többnek. És tényleg rohadtul kellett már, ez is tény. Ki tudja, talán ezért is voltam feszült az elmúlt napokban, hiszen most béke és boldogság szállt meg hirtelen.
Mondtam már, hogy Alex mennyire szórakoztató tud lenni, amikor előadja a dühös, pattogó kis gumilabdát? Ha nem lenne az a nyugtalanító érzésem, hogy valami van a háttérben, ami nem stimmel, akkor még tényleg szórakoztatna is, ahogy mutatja mennyire közel állok egy pofonhoz. Valójában nem hiszem, hogy képes lenne megütni. Engem nem. Mást talán. De én még mindig élete első nagy szerelme vagyok, aki képes a hatása alatt tartani, ha akarja. Az más kérdés, hogy többnyire igyekszem ezzel nem visszaélni. Már csak Daniel miatt sem. Nem hiányzik a felesleges feszültség. Alex pedig azt nagyon jól tudja generálni. Éppen, mint az én húgom. - A tudás hatalom. Én pedig hatalomvágyó, ambiciózus ember vagyok. - válaszolok minden kertelés nélkül, szenvtelenül. Alex pedig kezdheti sejteni, hogy van amiben mégiscsak hasonlítok apámra, bármennyire is nem kedvelem az öreget. Vagy bármennyire is nem kedveli ő. Élveztem gyerekként a magán tanárokkal való bezártságot, amíg más gyerekek szabadon játszhattak? Határozottan nem. Egyszerűen tanultam, mert féltem, hogy csalódást okozok, és akkor jön egy újabb verés. Aztán megszoktam, és igazából mindegy lett. Aztán idővel rádöbbentem, hogyan fordítsam mindezt a magam hasznára. Onnantól pedig még élvezni is kezdtem a játszmázásokat. Bár a "téglatest" kifejezés határozottan arra sarkalna, hogy elnevessem magam, azzal valószínűleg lebuknék, ami a legilimentorságot illeti, így inkább igyekszem uralkodni az arcvonásaimon, és úgy tenni, mintha helyteleníteném Alex jelenlegi viselkedését. - Nem is egyedi eset, amennyire hallottam. Akkor kell a leghiggadtabbnak maradnod, amikor legszívesebben leordítanád, és letépnéd valaki fejét. Hidd el, ha ilyenkor nyugodt tudsz maradni, és csak rámosolyogni, ami sok jóval nem kecsegtet, az igen össze tud zavarni bárkit. - azt ugyan még nem tudom pontosan, hogy mi lehet az oka Alex viselkedésének. Rocco, vagy a karkötő, vagy egészen más dolog, de valahol aggaszt, hogy nem az első eset, de ez nem is vall igazán Alexre. Amennyire tudom mostanában volt több kisebb kis kirohanása is, például a könyvtárban valami alsóbb évesekkel. Ez pedig határozottan zavaró, kényelmetlen érzést kelt bennem. - Nem mondtam, hogy tagad le az unokafivéred. Azt mondtam, hogy gondold át, mielőtt mondasz valamit, vagy cselekszel. Nem tartozik minden, mindenkire. Akinél az információ annál a hatalom. Te túl könnyen adsz mások kezébe hatalmat saját magad felett. Tudom, ezt 11 évesen nem mindenki érti, és könnyű kifecsegni olyasmit, amit nem kéne. De már nem vagy 11. Mégis úgy viselkedsz. - igen, lényeges különbség, hogy Alex még gyerek volt, amikor ide került. Nem feltételezett senkiről semmi rosszat, mert még a gyermeki ártatlanság élt benne. Ezt megértem. De nem segít magán, ha ebben ragad, és 18 évesen is játssza a butus, naiv 11 évest, aki összevissza kotyog. - Camilla kezdi megtanulni a leckét. Hidd el Kicsi lány, te nem olyan áron akarod, mint ő. Te nem akarsz úgy felbosszantani. - súgom Alex fülébe, miközben az ujjam lágyan játszik az arcán. Van ebben valami különös, amitől Alexen végig futhat valami furcsa libabőrös érzés. Tisztában vagyok vele milyen vékony jégen járok, és milyen könnyen dőlhet össze a jól felépített kártyaváram. A húgom éppen ezért nem fog kotyogni. Gondoskodom róla. Már így több bajt okozott a kelleténél. Ha pedig Camilla engedményeket akar, azt nem szánalmas zsarolási kísérletekkel fogja elérni. Azzal csak rontana az amúgy sem rózsás helyzetén. Ennyire pedig még ő sem buta. - És szerinted mért van ez így? - egyszerűen megengedtem Alex számára a szabadságot. Eddig. De azért hibás feltételezés volna, hogy mert türelmes voltam vele, nem lennének következményei ha rólam is olyasmiket fecsegne, amiket nem kéne. Alex nem fél tőlem, mert én nem akarom, hogy féljen. Ez a különbség közte, és a többi közt. Nem akarja ő látni a rosszabbik énem, ami tényleg félelmetes. Egész egyszerűen megkíméltem a "rosszfiú" énemtől. Ahogy Danielt, és a kis naiv Guidot is. Ha sejtenek is valamit kétlem, hogy valaha önként felhoznák. Ami pedig a termet illeti, nos a racionálisabb énem felvenné a karkötőt, elmagyarázná Alexnek, hogy mi és miért történik, és itt le is állítaná ezt a dolgot. Azonban valahol mélyen mégis csak egy szenvedélyes olasz vagyok, aki képtelen kihagyni egy lehetőséget. Ráadásul Alex az enyém. Akkor teszem a magamévá, amikor csak akarom. Most akarom. Nem tudom biztosan, hogy a véla hatás miatt, vagy egyébként is, megtörtént volna. Nem is számít. - Ez nem helyes. - súgok ennyit Alex fülébe, amikor a mágiája lényegében már visszaállt a normális szintre. De én mégsem állítom le magam. Nem tudom, nem akarom. Nem számít, és nem érdekel. Gyors és határozott mozdulattal szabadítom meg Alexet a felesleges ruhadaraboktól, és azt sem bánom, hogy ő is ezt teszi az enyémekkel, forró csókokat váltva egymással. Ezen a ponton egyszerűen túl messzire mentünk, hogy ne történjen semmi... - Te az enyém vagy. Senki másé. Világos? - súgom a fülébe, szinte a vágytól elfuló hangon...
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
- Ilyen közel állok ahhoz, hogy ne pofozzalak fel téged is! - mutatom a hüvelyk-és mutatóujjammal azt a minimális távolságot, amely jelen pillanatban azt hivatott prezentálni, hogy Paulo voltaképp mennyire örülhet annak, hogy megúszta a verést. Mindenesetre, az iménti szavai hallatán azért igazán fontolóra veszem, hogy egy fülest mindenképp kezd kiérdemelni részemről, egyelőre azonban tartom még magam, hiszen jelenleg is azt próbálom meg elkerülni, hogy minden haragomat rá zúdítsam. Elég nehéz feladat, főleg, amikor megszólal, de egyelőre működik... A magamban számolgatós rész nem, azt már rég feladtam, de valami nekem nagyon megy, mert nem esek neki és kaparom ki azt a két szép szemét itt helyben. - Fura szavak jelentik számodra a szórakozás mibenlétét - jelentem ki végül, amint sikerül lehiggadnom annyira, hogy megüthesse a fülemet a "magolós délután" kifejezés. Mások nyilván inkább nézték volna végig a szőkeséggel előadott műsorunkat, semmint a könyvek fölött görnyedjenek, de mindegy. Paulo ilyen, ezt már megszokhattam volna tőle. Még nem kocka, sokkal inkább téglatest, de néha határozottan jókat unatkozik mellette az ember. - Úgy csinálsz, mintha mindennapos jelenet lenne részemről, hogy úton-útfélen nekiesek az embereknek - fújtatok egyet mérgesen, noha egyáltalán nem ötlik fel bennem az, ami Paulóban, miszerint itt nem stimmel valami. Az érzelmeimet megélem, még csak eszem ágában sincs, hogy a karkötőmet hibáztassam emiatt. Sokkal inkább gondolom úgy, hogy a késelés és a Roccóval való szakítás okozott ilyen törést bennem és hozta ki belőlem az eddig nem annyira ismert énemet. Elég nehéz időszakon vagyok túl, számomra érthető tehát, hogy miért reagálok le helyzeteket ennyire vehemensen. - Elnézést Mr. Nagymenő, hogy én nem ilyen vagyok - forgatom meg a szemem bosszankodva. - Bár közted és köztem az a legnagyobb különbség, hogy én tizenegy évesen kerültem ide és eszem ágában se volt letagadni Danielt. És mit teszel, ha Camilla olyasmit kotyog ki, amit nem kellene, hm? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Elég nehéz eset a testvére, annyi szent és képes olyasmit is tenni, amivel magának is árthat, szóval, ha esetleg sokat inna és mesélne egy-két nem kívánt dolgot a családjáról a nem kívánt füleknek... Nos, abban az esetben Paulo kártyavára könnyen beszakadhat. Nyilván ezt a húga szépen ki is használja és a maga javára fordítja majd, szóval ha Paulo nem szeretne bajt, engedményeket tesz. Én nem bánom a hirtelen természetemet, hiszen ha megfontolt lennék, rengeteg olyan dologról is lemaradtam volna, amelyeket a mai napig bánhatnék. Például a Codyval való kapcsolatom... Ha előtte megkérdeztem volna Danielt a srácról, nyilván említette volna, hogy meleg, nekem pedig eszem ágában se lett volna az, hogy szerelmet valljak számára, maradtunk volna baráti viszonyban egymással. A vele való kapcsolatom azonban sok mindent hozott az életembe, köztük Roccót is, hiszen ha Cody nem lett volna, őt sem ismertem volna meg. Mondjuk, ezt talán annyira nem is bánnám jelen helyzetünket elnézve. - Én. Camilla. Másról nem tudok - csóválom meg végül a fejem. Na jó, nekem eszem ágában sincs kigúnyolni Paulót, de nem is félek tőle. Vicces számomra azt látni, hogy mekkora "hatalom" van a kezében a társaival szemben, miközben én ismerem az igazi arcát, ami rohadtul nem félelmetes. Amit gondolok, kimondom róla és vége. Én nem lamentálok hülyeségeken vagy válogatom meg a szavaimat, mert tartok tőle. Soha életemben nem tekintettem rá ellenségként, még úgy sem, hogy nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy milyen ember is az apja és Paulo talán örökölte tőle ezeket a jellemvonásokat. A bájital tanterembe lépve kezdenek csupán érdekes fordulatot venni az események, noha ezeknek én nem is igazán vagyok tudatában. Egyszerűen csupán megragadom az alkalmat és végre kisírom magamat. Észre se veszem, hogy a karkötőm eltörik és a földre pottyan, hiszen a hónapok óta folyamatosan halmozódó érzelmeim söpörnek végig rajtam, semmiféle külső változást sem érzékelek magamon. Jóformán csak akkor kapok észbe, amikor Paulo a falhoz szegez és megcsókol, amit én első döbbenetemben nem is utasítok el. Annyit viszont így is sikerül elérnie, hogy a mágiám ismét visszaálljon a normális szintre, hiszen amit tettem, az nem volt tudatos. Az érzelmeimmel szabadult el, viszont az újonnan felülkerekedett döbbenetem semmissé teszi. - Most komolyan rólam fogunk csevegni vagy végre a tettek mezejére lépünk? - teszem fel a kérdést elfúló hangon, hiszen az iménti csók felébresztett bennem valamit. Hónapok óta nem voltam már együtt senkivel sem, szóval a vágy eléggé felüti bennem a fejét, úgyhogy az ujjaim máris fürgén matatnak Paulo ingén, hogy kihámozhassák őt belőle. Még az is kimegy a fejemből, hogy merre is tartottunk az imént és miért. Hacsak ő nem állít le, már rángatom is le róla a felsőt, hogy aztán a sajátomból bújhassak ki és vonom magamhoz ismét egy forró csókra, ezúttal én, hogy még csak ne is panaszkodhasson.
Jelenleg nem igazán hat meg Alex megbotránkozása a szóhasználatomat illetően, mert igen, szerintem ez a legjobb kifejezés rá. - Az tűnt fel jelenleg, hogy egy 18 éves lány testében viselkedsz úgy, mintha 8 lennél. Ha nem akarod, hogy egy hisztis kislányként kezeljenek, akkor nőj fel, és viselkedj felnőttként, méltósággal. - értem én, hogy elege van belőle, hogy gyerekként kezelik. Ez normális az ő korában. Éppen csak ideje lenne egy kicsit változtatnia a viselkedésén, és hozzáállásán a dolgokhoz. Meglepődne, hogy mennyi minden képes változni körülötte, ha ő maga is felnő egy kicsit, és nem egy hisztis kislányként toporzékol mindenen. - A fene se akarta felcserélni a békés, magolós délutánt, egy hisztis cicaharcra. De el sem mehettem a jelenet mellett. Az nem használt volna senkinek. - vonom fel a tekintetem. Kezdek beletörődni, hogy ez egy hosszú nap lesz Alexszel, és ha be akarom hozni a lemaradást, akkor ma is éjszakába nyúlóan kell majd magolnom. Ennyit a kényelmes alvás időről. Alex nagyon is jól tudhatja, hogy az apám kinyír, ha nem Summa Cum Laude végzek. Minimum. Nekem pedig nincs szándékomban jelenleg még jobban felhúzni. Így is elég feszült manapság a viszonyunk. - Tudom, hogy mennyire impulzív tudsz lenni, de meg kell tanulnod uralkodni magadon. Akkor is ha dühös vagy. A saját érdekedben. - egyrészről Alexnek tényleg meg kéne tanulnia jobban kezelni az ilyen konfliktusokat, más részről, attól amit mond még inkább erősödik bennem az a kellemetlen torokkaparó érzés, amikor tudod, hogy nem stimmel valami, de egyszerűen képtelen vagy rájönni, hogy hol és mi az ami nem jó. Alex mindig is inkább csak Danielt bosszantotta a barátnői szapulásával, de a tettlegességig sosem merészkedett eddig. Értem én, hogy a sok éves elfojtott harag, ha egyszer kitör, az mindent visz, de ez akkor sem jellemző Alexre. Nem így, és ilyen formában. - Talán mert nem kell mindenkinek mindenről tudnia. Vagy csak tudom, hogy kinek mit mondhatok, és mit nem. Esetleg képes vagyok előre gondolkodni, és belátni, hogy mit és milyen sorrendben nyomhatok le az emberek torkán. Egyenlőre ennek nincs itt az ideje, és mire eljön, addigra megalapozom, hogy ne ez számítson, ha a hírnevemről van szó. Így a megfelelő helyen, és időben ez még előny is lehet számomra. De nem itt és most, és nem így kikiabálva. - Alexnek igaza van, nem tagadom a származásom különösebben, ugyanakkor nem is igyekszem a téves feltételezéseket a családomról helyre igazítani. Még. Ha családomról kérdeznek, egyszerűen annyit mondok, hogy gazdag, befolyásos, az olasz társadalmi elit tagjai. Ez pedig ilyen formában tökéletesen igaz is. Az hogy ki mit feltételez még mögé, az már más kérdés. Alex baja, hogy nem gondolkodik előre, és mindent nagy dobra ver szükségtelenül. Előbb cselekszik, aztán már azon gondolkodhat, hogy hozza helyre a károkat, amiket el is kerülhetett volna. Ráadásul azért az ő véla-félnemes származása azért kicsit más tészta, mint az enyém. Ennek ellenére ő is csinálhatott volna hasznot belőle a megfelelő módon. Ha megtanulja úgy használni a képességét, és megtanul úgy viselkedni, hogy azért tiszteljék, akkor már nem az apja származása lesz a fontos. A saját értékei alapján fogják megítélni, amiben ötvözhetné a véla, és a mugli vonalat, méghozzá úgy, hogy az mindenki hasznára válik. - Ki mondta, hogy tűrnöd kell? Vagy hogy bármi is feljogosít bárkit, hogy bántson téged? Éppen csak nem jókor, nem a jó módszerekkel próbálsz visszavágni, ahelyett hogy csírájában fojtanád el a problémát. Szerinted van a mardekárban bárki, aki ki merne gúnyolni engem? - vonom fel a szemöldököm ismét. Értem én, hogy ez az egész mennyire frusztráló lehet. Főleg, ha évekig nyel az ember. De attól a folyosói hiszti rohamok, és irányítatlan dühkitörések nem segítenek. Nem ez a helyes módszer. Ahogy az sem, hogy úgy próbáljon meg valaki lenni, hogy valakivel van. Nyilván megvannak az előnyei, ha az ember egy Vivanti félével van együtt, őket sem kezdik ki egykönnyen, de Alexnek egyedül is meg kéne tanulnia megállni a lábán. Noha ettől függetlenül azért a helyi pletyka rovat nem fogja ezt az esetet lehozni. És ezzel a jelentéktelen kis Jenkins kölyökkel is lesz egy kis találkozóm. Egyéb atrocitás sem fogja érni, mert engem sem akar senki feldühíteni. Legalábbis egyenlőre. De ez hosszú távon csak akkor működhet, ha Alex is elkezd végre felnőni, és felnőttként viselkedni. Ehhez neki is változnia kell. Már 10 éves, és nem is 5. Szeretnék tanácsot adni neki. Szeretném, ha számíthatna rám, úgy mindenben. Tényleg. De nem vagyok a helyében. Még csak véla sem vagyok. A szüleim muglik. Legalábbis, amennyire én tudom. De azon kívül, hogy ugyanazt próbálom tenni, amit évek óta Daniel is, vagyis hogy próbálom éreztetni vele, hogy fontos, értékes, és bármit is tesz, szeretni fogjuk. Éppen mert az egy butaság, hogy sosem lesz elég jó. Nekünk az, és ennyi elég. Talán én magam sem leszek soha elég jó az apám szemében. Talán sosem fog szeretni, ahogy Lydia sem Alexet. De az apám legalább törődik velem annyira, hogy a legjobbat akarja kihozni belőlem, még ha csalódás is vagyok számára. Akik meg fontosak nekem, azoknak így vagyok jó, ahogy vagyok. Ennyi elég. Aztán bevonom Alexet a terembe, és onnan eléggé elszabadulnak a dolgok. Vagyis inkább Alex véla mágiája. Aminek eddig mindig sikerrel álltam ellen, hála a tudatos mentális védelmemnek. Most azonban, ahogy Alex a mellkasomba fúrja magát és zokogni kezd valami megváltozik. A bőre fényleni kezd, nekem pedig a testem önkéntelenül is reagál, a szívem gyorsabban ver, a levegőt a mellkasom sokkal szaporábban veszi, és ezt Alex is érezheti a könnyein át. Szeretném azt mondani neki, hogy sírj csak, ameddig szeretnél, engedd ki... de érzem hogy a mentális védelmem lassan csökkenni kezd, és valami ismeretlen erő kerít hatalmába... - Alex... a karkötő... - többet nem sikerül súgnom neki józanul. Az is csoda, hogy észre veszem az elpattant, és földre hullott törött ékszert. Aztán a következő pillanatban már megfordítom, és a falhoz szegezve csókolom meg. Forrón, és szenvedélyesen. Itt és most nem tudok uralkodni magamon, mintha valami furcsa köd lenne az agyam helyén, és a testem irányítana. - Mondtam már, hogy gyönyörű és tökéletes vagy? - persze, hogy mondtam. Nem is egyszer. De ez most más. Alex is érzékelheti. Eddig, ha mondtam, az igazi volt. Komoly. Tartalma, mélysége, és jelentése volt. Ez pedig, mintha egy hormonoktól túlfűtött kiskamasz komolytalan vágyakozása lenne. Nem igazi. Talán ilyen, a véla mágia hatása? Valahogy nem érdekel, csak hogy újra megcsókoljam, hogy érezzem, hacsak ő nem állít le...
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
- Kimosni? - szökken fel a szemöldököm majdhogynem a hajam ívéig, olyan leplezetlen megbotránkozással pillantok Paulóra. - Nem tudom, hogy feltűnt-e már, de nem vagyok az a tíz éves kislány, aki voltam! - morranok fel mérgesen, hiszen lassan kezd elegem lenni abból, hogy mindenki folyamatosan akként kezel, holott Paulo és köztem azért történt már egy s más olyan dolog, melynek révén nagyon is tudhatná, hogy már nem vagyok gyerek. - A fene se kérte, hogy gyere ide és szedj le róla, magamtól is megtettem volna! Egyrészt azért, mert már kezdtem én is fáradni és hát Gillian sem éppen gyengécske ütésekkel puffogott vissza, szóval köszönöm, de sz*rrá veretni se állt szándékomban magam. A hajamnál már csak a csinos kis pofimat féltem jobban, ezt mindenki tudja rólam. - Akartam, de amikor tagadott, valahogy előbukott belőlem ez... a valami - emelem fel magam elé a karomat és nyújtom ki az ujjaimat, mintha életemben most látnám őket első alkalommal úgy igazán. Sose mentem neki senkinek se a folyosón és ha volt is valami, azt képes voltam verekedés nélkül elintézni, Daniel barátnőit illetően pedig... Nos, mocskoltam őket rendesen, de csakis Dany előtt. Velük már nem volt bátorságom ilyet tenni. Ironikus, miszerint utálok mardekáros lenni, mégis van pár olyan jellemvonásom, amely közéjük emel, én pedig képtelen vagyok levetkőzni őket. - Elborult az agyam és kitört - vonom meg végül a vállam, mintha semmiség lenne az egész, de valahol legbelül nagyon is aggaszt a dolog. Egyelőre képes vagyok nyugodt maradni, de ki tudja, hogy ez az állapot meddig fog tartani. A kezeimet magam mellé ejtem és enyhén oldalra döntött fejjel hallgatom Paulót, aki jelenleg úgy beszél, mintha évek óta szipuzna valamit és egyszerűen nem fogná fel, mi is folyik körülötte tulajdonképpen. - Akkor áruld már el számomra, kérlek, hogy te miért nem vered nagydobra, hogy nem vagy tiszta vérű? - fonom keresztbe a karjaimat és pillantok választ várva Paulóra. Nem állítom, hogy tagadná a dolgot, de eddig senkihez se volt szerencsém, aki tudta volna, hogy bizony az a srác azzal az irritáló vigyorral az arcán fullosan mugli születésű. - A származásod a különlegességed - forgatom meg a szemeimet, Paulo iménti szavait ismételve. - Mégis rejtegeted valami oknál fogva - mutatok rá a tényekre. - Te miért nem kovácsolsz előnyt belőle, ha tőlem ezt várod el? - teszem fel a mindent eldöntő kérdést. Tényleg ennyire ostobának tart mindenki? Rájövök dolgokra, éppen csak a pillanatot ragadom meg a cselekvésre és nem gondolok bele abba, hogy ez hosszú távon milyen kihatással lehet rám. Amikor pedig Paulo került szóba, senki sem tudott valami sokat a múltjáról. Annyit csupán, hogy olasz és kifújt a tudástár. Vajon miért? Miért kényes ő is a származására, ha az én indokaimat képtelen megérteni? - Évekig tűrtem, elegem van! - csattanok fel újfent váratlanul. - Ha nem szólok vissza, az a baj, ha reagálok arra, ami történik, akkor meg az! - tárom szét a karjaimat dühösen. - Soha senkinek sem lesz jó az, amit teszek vagy mondok, fogd már fel! A mardekárba kerültem sárvérűként vagy a fene se tudja, miként, szóval már ez feljogosítja őket arra, hogy megalázzanak! És most, hogy Rocco kikerült a képből, csak még jobban rám fognak szállni, ebben biztos vagyok. Valamilyen szinten védelmet nyújtott számomra az, hogy "vele voltam", de mára mindez megváltozott. Újra az a kis Maroni-korcs lettem, mint voltam, mert nincs, aki esetlegesen felszólalna a védelmemben. Eddig ugyan még nem ért semmiféle attrocitás sem, de ami késik, az nem múlik. És igen, ezzel a kis balhéval nyilván újfent rám vetült a reflektorfény. Amikor még Paulo sem képes tanácsot adni, azt hiszem, mélyen legbelül összetörik bennem valami. Mármint... Daniel az, akire mindig is számíthattam, de ha ő nem tudott valamit, arra Paulo adta meg a választ, ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Itt és most viszont képtelen visszarángatni ebből az állapotból, holott talán erre lett volna a legnagyobb szükségem jelen pillanatban. Teljesen tanácstalan vagyok, mostanában semmi jó sem történt velem és valahogy nem is szándékozik jóra fordulni az életem. Amibe csak belefogok, balul sül el, ahogy a szerelmi életem is a béka feneke alatt van, holott rémálmom az, hogy úgy éljek, mint Lydia... A nő, aki soha senkinek se volt elég jó. Amikor megsimítja az arcom, elindít bennem valamit, szóval mire bevon a terembe, a könnycseppek már megállíthatatlanul gurulnak le az arcomon a szemem sarkából, mire pedig bezárja az ajtót maga mögött és a hangszigetelő bűbájt is ellövi, már úgy ölelem át, mintha az életem múlna rajta és temetem bele az arcom a mellkasába, hogy legalább az tompítsa a zokogásom zaját. Minden negatív érzelmem egyszerre tör ki belőlem és még csak nem is sejtem, hogy ezzel - tudtomon és akaratomon kívül - a véla mágiám is aktiválódik. Eleinte csupán halványan felfénylik körülöttem a levegő, mintha a bőröm foszforeszkálna, de amint csúcspontra pörögnek bennem a negatív érzelmek, Paulo máris vakító, sárgásfehér fénnyel találhatja szembe magát, amely kissé égeti is a bőrét és olyasmi csaphatja meg felőlem, amit még - hála a mentális védelmének - soha életében nem érzett. A képességem úgy kapja telibe, hogy csoda, ha képes talpon maradni és kizárni azt, hogy mi is vagyok valójában és csakis Alexként tekinteni rám...
- Még. De mit gondolsz, hogy mikből, és meddig tudlak még kimosni? Lassan ideje lenne abbahagyni ezt, és felnőni, nem gondolod? - meglehet, hogy túl hivatalosnak tűnik a megfogalmazás. Az is, hogy ez egy iskola, és a tanárok többnyire nem is veszik túl komolyan az ilyen ügyeket, letudják némi büntetőmunkával, és vagy egy levéllel a szülőknek. Ha nem Alexről, és nem többszörös visszaesésről volna szó, valószínűleg én sem rúgóznék rajta. Csakhogy néhány év múlva ez már nem lesz ilyen egyszerű. Ha nem látja, hogy az apja nevét oda hamísítani valahova rossz irányba visz, és néhány év múlva újságíróként próbál ugyanilyen módszerrel olyan információhoz jutni, ami nem tartozik rá, akkor annak nagyon súlyos következményei lehetnek. Akkor pedig nem biztos, hogy tudok majd segíteni. Vagy teljesen felmentettni. Ezt az egészet pedig jobb lenne csírájában elfojtani, ha Alex megértené, hogy vannak más, törvényes és egyszerűbb módszerek is. Ámbár abban azért van némi igazsága, hogy én jelenleg a 160 cm indulatgombócot látom benne, semmint valami valóban fenyegető veszélyforrást. Ami talán még szórakoztatna is, ha nem volna valami furcsa kellemetlen érzetem. Valami olyan, ami azt súgja nem stimmel valami. Tudod, amikor érzed, hogy nincs valami rendben a képpel, de nem tudsz rájönni melyik képkocka az, ami hibádzik... Az, hogy még nem akaszkodtam össze valami jelentéktelen senkivel, nem jelenti, hogy nem léphetek még rá a nyakára. Előbb azonban szeretném Alex teljes sztoriját hallani az esetről. Azt pedig még így is érzem, hogy Alex fél ettől a pondrótól, bár azt nem tudnám megmondani, hogy miért. Inkább csak az érzés jön át. - Nem vettem észre. Néha pedig hasznosabb csendben, és higgadtan megbeszélni a dolgokat. Akárhogy is ez Daniel magánügye. Nincs szüksége rá, hogy te vagy én beleszóljunk. Esetlegesen helyette ítélkezzünk az exe vélt vagy valós viselkedéséről. - nem tudom mennyi igazságtartalma van az állításnak. Főként mert nem volt alkalmam ezzel a Gilliannel négyszemközt beszélgetni. Az egyetlen amit tisztán érzek, hogy Alex elhiszi, és belelovalja magát abba, amit mond. Ez azonban nem jelenti, hogy a másik felet ne hallgathatnánk meg. Minden esetre nem akarok itt és most ítélkezésbe bocsátkozni, és pálcát törni az Ollivander lány felett. Ha arra kerül a sor, akkor majd Daniel megteszi. Vagy nem. Az ő dolga. - Alex. Ha azt akarod, hogy felnézzenek rád, és tiszteljenek, ahelyett hogy a hátad mögött mutogatnak, akkor viselkedj úgy. A származásod a különlegességed. Rajtad múlik, hogyan kezeled. Hagyod, hogy gúny tárgyává tegyen, vagy a magad oldalára fordítod, és előnyt csinálsz belőle. - tudom, hogy Alex számára a származása elég kényes pont, és Lydia tette azzá. Csakhogy Alex ettől különleges. És kezelhetné előnyként is. Megtanulhatná a vélaságát, és az emberségét úgy kezelni, hogy tiszteljék, és ne gúnyolják érte. Persze nem akarom megmondani neki, hogy mit és hogyan tegyen. Elhallgatathatok pár pletykás nyelvet. Az azonban hosszú távon nem segít majd Alexen. - Vagy talán képben lesznek azzal, hogy könnyű célpont vagy, akivel érdemes újat húzni, mert könnyű feldühíteni, és ezért könnyű csőbe húzni, és megalázni is. - világítok rá. Értem én, hogy védeni akarja Danielt, és a családját. A legtöbb olasz ezt elég impulzívan és szenvedélyesen teszi. Ez nem is baj. Csak meg kell tanulni a megfelelő módszert és időt, és helyet a dologhoz. Alex jelenleg inkább nevetségessé tette saját magát, semmint rendezett volna bármit is. Ezzel éppen nem segít senkin. Se Danielen, se saját magán. Persze, hogy akarok gyereket. Idővel. Nem az egyetem alatt. De utána néhány évvel, amikor kicsit összeszedtem magam, igen. Akarok majd. És őszintén sajnálom azt ami Alexel történt. Elképzelni se tudom, hogy milyen érzés lehet szembesülni ezzel a dologgal. Talán kicsit hibásnak is érzem magam, hogy nem voltam ott, hogy megvédjem. De erre is számtalan opció van, ha az ember már lehiggadt, és megemésztette a dolgokat. Például az örökbefogadás egy nagyon szép dolog. - Tényleg nem tudom, hogy milyen lehet mindezen keresztül menni. Sajnálom. De ez az irányítatlan düh, amit belőled érzek... ez nem te vagy. Bár lennének jó tanácsaim. De amit én tudok az, hogy meg kell tanulnod levezetni, és irányítani a haragod, hogy ne azokra csapjon vissza akiket szeretsz, és ne őket bántsd vele hosszú távon. - érzem, hogy valami nincs rendben, bár még mindig nem tudnám egyértelműen megmondani, hogy mi nincsen. Persze, nincs rendben, hogy Alex céltábla a gúnyolódóknak, nincs rendben, hogy megkéselték, nincs rendben, hogy szerelmi bánata van. De valami más is van itt. Egyszerűen nem olyannak érzékelem, amilyennek máskor. Bár mondhatnám, hogy a sírásra görbülő száj meghat, de a véleményem ettől mit sem változik. Alexnek felelősséget kell tanulnia, és az sem árt, ha megtanul értelmesen létezni a többi ember között. Többek közt az Ollivander lány társaságában is. - Azt nem mondanám, hogy jól kezelted. De ha úgy érzed, hogy ki akar törni valami enged. Én itt vagyok veled. Semmi baj. - simítom meg egy röpke pillanatra az arcát, és gyengéden bevonom egy oldalsó üres terembe. Ismét. Ha kell még hangszigetelő bűbájt is bocsátok rá, jelezve, hogy Alex most nyugodtan kitörhet. Ordíthat, sikíthat, törhet. Nem számít... talán tényleg ki kéne engednie ezt a sok kontrollálatlan érzelmet, ami csak gyűlik benne, mint valami mérgező bomba, ami kitörésre vár. Hát itt az alkalom...
"Nem kell tekintélyelvűnek lenned, elég, ha van tekintélyed."
- Nem, nem tudom, köszönöm, hogy felvilágosítottál róla - vetek egy enyhén mérges pillantást Paulóra, miközben igyekszem visszafogni magam az indulataimat illetően. Az "okirathamisítás" jelzőt valahogy túl hivatalosnak és túl komolynak érzem ide. Ezek csak amolyan iskolai stiklik, majdnem mindenki csinálta diákként, még a legmakulátlanabb aurorok is, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Remélem, azért az Azkabanba még nem kell bevonulnom miatta - szegem fel a fejem dacosan és szegezem sötétbarna tekintetemet Paulóra. Esélyesen ő csak 160 centi tömény indulatgombócot lát bennem, semmi fenyegetőt, szóval akár még mulattathatja is a látvány, de én érzem, hogy menten felrobbanok. Legszívesebben hazamennék Rómába, bevágnám magam mögött a szobám ajtaját és sütit zabálnék töménytelen mennyiségben, hogy utána magával ragadjon a "cukorsokk". Sokkal jobb, mint bármilyen alkohol, a szerelmi bánatra legalábbis kiváló gyógyír. A fájdalom ugyan nem múlik el tőle, de ha degeszre eszem magam, legalább egy kis időre megfeledkezem róla. - Örülj neki, hogy csak hallomásból - morgom az orrom alatt rosszkedvűen. Hogy ismer-e? Valamennyire mindenképp. A Noaht illető dolgaimról azonban csakis én tudok, hiszen nem áll szándékomban minden ismerősömnek elárulni, hogy rettegek valakitől, aki maximum ha két fejjel magasabb nálam... Egyelőre azonban kisebb gondom is nagyobb annál a parasztnál, szóval nem, ezúttal nem küldök senkit sem a nyakára, pedig megtehetném. Paulo esélyesen ezer örömmel ízekre szedné, én pedig csillogó szemekkel nézném végig a jelenetet, de ezúttal ki kell hagynom ezt a szórakozási lehetőséget. - Nem - felelem habozás nélkül. - Danielnek össze kell szednie a tökeit, ha nem vetted volna még észre - mutatok rá az általam vélt tényekre. - Néha annyira hozza a tipikus jófiút, hogy a víz is kiver tőle. Ha rajta múlna, csendben és higgadtan megbeszélné ezt ezzel a cafkával és ennyivel le is tudná a történteket, pedig... - veszek beszéd közben egy nagy levegőt, miközben lelki szemeim előtt felsejlik, amit én műveltem Roccóval a backstageben, holott Codyval voltam együtt... - Egy ilyen csaj nem érdemel se megértést, se türelmet, se magyarázkodási lehetőséget - dobbantok egyet mérgesen a lábammal. Cody is próbált velem megértő lenni, holott talán egy pofon tőle sokkal hamarabb észhez térített volna. Az arcomba kellett volna vágnia, hogy mennyire csalódott bennem, nem pedig még egy lehetőséget adnia számomra, ez így pedig annyira unfair volt részemről. - Rossz fényt? - nevetem el magam, noha ebben a reakcióban semmi örömteli sincs. - Rám? - vonom fel a szemöldököm kérdőn. - Már így is mindenki ujjal mutogat, ha elmegyek mellettük és kinevetnek a hátam mögött. Hülyét csinált belőlem egy pasi, én meg hagytam. Arról nem is beszélve, hogy évek óta szekálnak a származásommal. Mégis mi vethetne rám még ennél is rosszabb fényt? Egy folyosói balhé már nem oszt, nem szoroz. De tudod mit? Mondok én jobbat is... Talán még jót is tesz nekem. Legalább képben lesznek azzal, hogy nem érdemes velem és a családommal ujjat húzni - vetem hátra a hajam és igyekszem kihúzni magam, mintegy ezzel is mutatva, hogy egyáltalán nem szégyellem azt, amit tettem. Gillian megérdemelte. Ahogy én is megérdemeltem volna valaki mástól annak idején... Szerencsére nem akadályoz abban, hogy a Gyengélkedő felé vegyem az irányt. A sebem helye szúr és sajog, bennem pedig fájó emlékeket idéz fel. Soha életemben nem akartam gyereket, de az, hogy valaki, aki még csak nem is ismer, már magát a lehetőséget is elvette tőlem... És igen, saját magamat is okolom emiatt, bár ha anyámat nézem, nyilván jobb is, ha nem veszek egy kölyköt a nyakamba. Nem szeretnék Lydiára hasonlítani semmiben sem, de mégis... Ami másnak egy választható lehetőség, az számomra már nem is opció. És mi van, ha olyasvalakibe zúgok bele menthetetlenül, aki majd gyereket akar idővel? Vajon Rocco akart valaha is? Esetleg Paulo? Vagy a következő, akibe beleesek, mint vak ló a szakadékba? - Oké, akkor most tisztázzunk pár dolgot - kapkodom a levegőt, mialatt megállót tartok magamnak a lépcsőmászás közepette. - Egy: neked fogalmad sincs arról, min kellett keresztülmennem... Volt egy tök jó kapcsolatom, erre jött valaki, aki belekavart és kiszakított belőle, majd jól megrágott, végül kiköpött mint kutya a csontot - rándul meg az arcom a saját hasonlatom hallatán. - Megkéseltek és elvették tőlem az esélyt arra, hogy valaha is gyerekem lehessen. Majd az, akibe szerelmes lettem, faképnél hagyott a kórházban. Most úgy őszintén, ezt mégis hogy kellene kezelnem? - döntöm oldalra a fejem, kérdő tekintetet vetve Paulóra, mintegy esélyt adva neki arra, hogy elmondja számomra a gyógyulás receptjét. - És véleményem szerint még egészen jól is reagáltam le... Mondhatni, totál nyugodt vagyok ahhoz képest, amit legbelül érzek - görbül kissé sírásra a szám széle, de egyelőre tartom magam. A hírre, miszerint nekem és Gilliannek meg kell tanulnunk egymás mellett létezni, csak a szememet forgatom. Nem, Paulo, az nem fog menni...
Ki mondta, hogy a világ igazságos és fair hely, ráadásul olyan, hogy ahol nincs következménye a tetteknek? Ez egy baromság. A világ néha igazságtalan, és ezért előfordul, hogy mások szenvedik meg a mi hibáinkat. Ebből adódóan pedig körültekintőnek kell lenni, és nem hibázni, ha az elkerülhető. Persze Alex nem éppen a körültekintő, megfontoltság mintaképe. Ahogy sajnos a húgom sem. Ebben kezet is foghatnának. Bár tudom, hogy mostanság nem épp rózsás a viszonyuk. Bár az enyém sem Camillával a nyári incidens óta. De az mondjuk úgy végleg betette nálam a kiskaput. A kisasszonynak igencsak igyekeznie kell majd felnőni, és változni, hogyha azt akarja, hogy enyhüljek felé. Lassan pedig illene túl jutni az "anyám hibája" frázison mindkét lánynak. Egy ponton túl nem a szüleink felelnek a döntéseinkért, csakis mi. Alexnek is ideje volna ezt megtanulni. - Szóval inkább újra bajba kerülsz hamis igazolás gyártásért? Tudod ezt a jog okirathamísításnak hívja, és ha már nagy korú vagy 2-5 év börtönnel büntethető. - persze kétlem, hogy az igazgató különösebben felfújná a dolgot, azt már korábban is megtehette volna, és fenyegetni se akarom Alexet, csak valahogy érzékeltetni vele, hogy néha nagyon rossz úton jár, és nagyon rossz módszerekhez nyúl, amikor lenne egyszerűbb megoldás is. Legálisan. Persze a hangomba azért vegyül némi korholás, és nem fogok bocsánatot kérni, ha esetleg ez nem nyeri el a tetszését. - Úgy gondolom eléggé ismerlek hozzá, hogy közöm legyen. - vonok vállat, és közlöm, mintegy tényszerűen. Egyszerűen lepattintva magamról ezt a fajta hangnemet. Bár mondjuk meg, hogy nem is nyeri el a tetszésem, és kezdek gyanakodni, hogy Alex valahogy túl feszült, túl indulatos, és túl... nem is tudom negatív? még önmagához viszonyítva is. Ez pedig még a hangnemnél is jobban zavar. - Hallomásból. Nem vesztegetem az időm jelentéktelen patkányokra. - vonom fel a szemöldököm várva a folytatást. Ha ez a patkány csinált valamit Alexszel esküszöm lenyelem keresztbe reggelinek. Bár annak meg mi köze a szőke ciklonhoz? Aztán lassan ahogy Alex végre folytatja kezdek megvilágosodni. Aha... hát innen fúj a szél. - Ez elég kellemetlen helyzet lehet, de nem gondolod, hogy Daniel és a Szőkeség is elég nagyok már ahhoz, hogy közbeavatkozó gyertyatartók nélkül is elrendezzék a magánéletüket egymással négyszemközt? - teszem fel óvatosan, bár nem minden célzás nélkül a kérdést. Talán rávezetve, hogy amúgy Daniel szerelmi életéhez neki sincs több köze, mint nekem, vagy akárkinek. - Vagy az nem jutott esetleg eszedbe, hogy ez a Noha Senkiházi azért terjeszti ezt, hogy bosszantson vele, és pont ilyen bajt keverjen? Akkor pedig még a szöszi igazat is mondhat, amikor tagad. Akárhogy is, akárkinek is van igaza, attól még tény, hogy ez a kis folyosói incidens rosszt fényt vet a szöszire, rád, és még Danielre is, miközben az a kis takony röhöghet a markában. - vonom fel a figyelmet egy másik eshetőségre is, amivel Alex valószínűleg nem számolt. Ami ha igaz, akkor lehet, hogy mégis csak a nyakára kellene lépnem ennek a takonynak? - Rendben. - bólintok rá, hogy a biztonság kedvéért nézetné meg magát. Sajnos ehhez én nem értek. A gyógyítósdit mindig is Guidora hagytam. Ettől eltekintve is észreveszem, ahogy Alex mellett lépkedek, hogy milyen könnyen kifárad, pusztán pár lépcsőtől is. Aminek úgy meg sem kéne kottyannia. Ez pedig nagyon nem tetszik, és egy pillanatra még a késelés is átszalad rajtam, és hogy nem voltam ott, hogy közbe lépjek. - Megértem, hogy nehéz időszakon mentél át. De minden embernek vannak ilyen időszakai, amit valaki így, valaki úgy kezel. De engem nem is ez zavar jelenleg. Inkább az, hogy olyan, mintha már nem is önmagad lennél. Jól ismerlek. Egyszerűen ez nem fér össze a személyiségeddel, akármilyen temperamentumos is vagy. - márpedig kevesen ismerik annyira Alex temperamentumait, mint én. Legfeljebb ha Daniel. - Hmm... Nem. Szerintem jót tenne mindkettőtöknek, ha megtanulnátok egy légtérben tartózkodni egymás kinyírása nélkül. Azon kívül talán ideje lenne megtanulni felelősséget vállalni magadért, és vállalni a következményeket. - ebben talán benne van, hogy ugyan képes lennék elsimítani, de nem igazán akarom. Nem hiszem, hogy ebben az esetben jót tennék vele Alex személyiségfejlődésének. Szóval, ha finoman is, de ebbe is csúszik valamiféle nevelő célzat.
Hát, elég szomorú világot élünk, ha egy iskolai szennylap képes keresztbe tenni egy Rómában működő cukrászdának, amelynek a legtöbb vevője egyébként is mugli. Különben is: mégis kit érdekelhet, hogy apám képtelen megnevelni engem? Ez már rég nem nevelés kérdése... Tizenhét éves vagyok, ha valamit eddig nem tanultam meg, ezután se fogom. Az ő munkáját pedig ne az én viselkedésem alapján ítéljék már meg! Anyám tolta el ezt az egészet, voltaképp az egész életemet, ezt pedig simán az arcába mondom én bárkinek, aki esetlegesen akadékoskodna. - Nem szükséges, kösz... - morgom az orrom alatt bosszúsan. Az igazolások megírásában és aláírások hamisításában rejtett tehetség vagyok évek óta. Apám kamu leveleit már igen hosszú ideje fű alatt tolom és elég ritkán buktam le eddig. Utána meg úgyis azt hitték, nem merek ismét próbálkozni. Hát... de. Kockázat nélkül nincs nyeremény, azok a pitiáner kis büntetőmunkák pedig, amelyeket értük cserébe kaptam, egyáltalán nem voltak képesek eltántorítani a lógásaimtól. - Most úgy őszintén, nem gondolod, hogy neked ehhez esetleg semmi közöd sincs az égegyadta világon? - vonom fel a szemöldököm, miközben magam sem értem, hogy miért, de elég bunkó hangnemet ütök meg Paulóval szemben, noha őt tényleg kedvelem. Mindig kiállt Dany mellett és az egyik legjobb barátja, erre én... Úgy beszélek vele, mint egy darab véres ronggyal. Szóval, mondhatni, pillanatok alatt észbe kapok és rángatom magam ismét vissza a földre. - Ismered Noah Jenkinst? - teszem fel végül a kérdést, mintegy hanyagul, mintha az iménti gonoszkodásom fel se tűnt volna számomra. Utálok bocsánatot kérni, szóval ezúttal se teszem, helyette igyekszem azzal jóvátenni a hibámat, hogy választ adok a kérdésére. Méghozzá - ezúttal - normális hangnemben téve azt. - Ez a szőke liba összeszűrte vele a levet - horkantok egyet mérgesen, miközben az ujjaim újfent ökölbe szorulnak egy pillanatra, a körmeimet pedig a tenyerembe vájom. Ha Gillian itt lenne, eskü, ismét nekiesnék. - És baromira nem érdekelne a magánélete, de az, hogy Danielt csalta vele, kiverte nálam a biztosítékot - ered meg a nyelvem. Hadd tudja meg Paulo is, hogy kiről rángatott le az imént. - Persze tagadja, de hát nem is vártam, hogy majd beismeri - forgatom meg a szemeimet, végül fújom ki a levegőt és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. Érzem, hogy ismét el fog gurulni a gyógyszerem, ha nem teszem, ahogy azt is pontosan tudom, hogy Paulo az utamat állná, abban az esetben pedig - az imént történtekből ítélve - őt se kímélném. Fogalmam sincs, mi történik velem, de ő is egyike azoknak a személyeknek, akiket eszem ágában se lenne bántani. Talán az, amit Rocco tett velem, ilyenné változtatott. Hiszen... szerettem, a fenébe is! - Nem, nem hiszem, de a biztonság kedvéért szeretném megnézetni - csóválom meg a fejem, majd - amint Paulo eláll az ajtóból - nyitom ki azt és indulok meg a Gyengélkedő irányába. Akad pár lépcső, amit meg kell másznunk és a késelés után rengeteg időt töltöttem ágynyugalommal, vagyis a fizikai kondícióm nem éppen a régi, hamar kifulladok. Hamarosan meg is kell hát állnom annak érdekében, hogy kipihegjem magam és háttal a lépcsőkorlátnak támaszkodva fordulok szembe Paulóval, aki esélyesen fittebb nálam és képes tartani velem a lépést. - Tudod, neked nem meséltem róla, de nem csak a késelés az, ami annyira megült bennem, hogy ilyen módon törjön elő mindez belőlem... - kezdek bele, miközben a karjaimat összefűzöm a mellkasom előtt. - Történtek időközben más dolgok is. Szóval, eléggé stresszes időszakon vagyok túl, már ha fogalmazhatok így... - harapok bizonytalanul az ajkamba. Hogy szeretném-e megúszni a büntetőmunkát, amelyet a folyosói balhéért cserébe kaphatnék? Igen. Hogy Paulo segíthet-e benne? Erre nem tudok biztos választ adni, de látok rá némi esélyt. Fogalmam sincs, mi zajlik le bennem és miért is keltem ki magamból ennyire. Majdnem meghaltam, de ez akkor se rám vall. Mármint, az oké, ha annak esek neki, aki megkéselt, de Gillian még csak a kanyarban sem volt a történtekkor. Megcsalta Danielt, rendben. Más esetben is fújnék rá, de ez még részemről is sok(k) volt. Ráadásul, hülye lennék, ha nem venném észre, hogy amúgy baromira nem őt láttam a lelki szemeim előtt. Éppen csak rossz időben volt rossz helyen és hát ezen a pletykák sem segítettek vele kapcsolatban. Kiborultam, na. - Nem lehetne esetleg szó arról, hogy... tudod... elsimítanád? - pillantok végül reménykedve Paulóra. - Semmi kedvem sincs pont vele egy légtérben tartózkodni - váltok hirtelen arra a nézésre, amelyet Paulo még akkoriból ismerhet, amikor anyám elől náluk bújtam el. Sok esélyt nem látok ugyan rá, de talán ismét arra a kislányra fogom emlékeztetni, aki akkoriban voltam és megsajnál. Van nekem elég lelki bajom, amelyeket legszívesebben a szobám magányában dolgoznék fel és a tanórákat még csak-csak kibírom valahogy, de hogy azzal a picsával töltsem a szabad délutánjaimat? Háh! Felejtős.
Pedig talán érdekelhetné. A pletykalapok sok kárt okozhatnak az ember hírnevében. És nem csak az övében. Az egész családjának sokat árthatnak. A családtagoknak, és üzletnek is, amiből a család él. Senki nem akar olyan embertől vásárolni, aki nem képes kordában tartani a lányát, vagy unokahúgát. Ettől eltekintve ha hallottam is pletykákat, mivel írásos formában nem jelentek meg, ezért nem is tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget. Eddig. Ami azt illeti szerintem mindkét lány megérdemelne egy kis fejmosást. De már mindegy. Alex a fontosabb személy számomra, ezért őt kapom el, és igen, jól gondolja. Ki fogom faggatni, ha akarja, ha nem. Persze, tudom én, hogy jelenleg annyira szeretne velem kettesben cseverészni, mint egy púppal a hátán. Sajnos ez már késő bánat. Pechére pont erre volt dolgom. - Majd írok egy igazolást. - talán inkább el kéne kísérnem az órájára, de ez nem valószínű, hogy jelenleg sokat használna, amilyen lelki állapotban lehet. Azon kívül tudom, hogy ezzel csak megszabadulni akar tőlem, és egy kínosnak ígérkező beszélgetéstől, szóval nem. Ezt nem veszem be. - Azt láttam. A fél iskolával együtt. Nem ez volt a kérdés. Mi volt az oka a nézeteltérésnek? - pontosítok. Ki fogom szedni belőle az okokat. Bár már most sejtem, hogy van valami köze Danielhez, meg a családjához. Alex félig olasz, és mint minden olasz számára, neki is szent dolog a család. Csakis ezért mehet ilyen messzire, ennyire meggondolatlanul. - Megsérültél? Fáj valamid? Elkísérlek. - elállok az ajtóból, de a kijelentésem elég szilárd, ahhoz, hogy Alex tudja, hogy vele megyek, akár szeretné ezt, akár nem. Ennyivel nem ússza meg a dolgot. Persze nekem is fontos a testi épsége. Nem kockáztatnám semmiért. Ezért bele megyek, hogy a gyengélkedőre menjünk. Viszont lerázni azt nem fog. Még csak elnapolni sem ezt a beszélgetést, bár nagyon szeretné, ebben biztos vagyok. Viszont a folyosón becsengetés után talán nem kéne összefutnia egy ügyeletes tanárral. Ez kevésbé lehet kellemetlen ha elkísérem. Szigorúan a gyengélkedőre. Ami meg a büntetés elkerülését illeti, nem hiszem, hogy ki kéne bújnia alóla. Talán itt lenne az ideje, hogy megtanuljon felelősséget vállalni saját magáért. Szóval nem, nem fogom megkérni a házvezetőjét, hogy engedje el. Szerintem mindkét lánynak egyformán kijár a dolog. A folyosón verekedni nem éppen bölcs dolog. Viszont azt talán elintézhetem, hogy a büntetőmunka időtartamát nekem adja a házvezetőjük. Őszintén szólva lenne is ötletem, hogy mit kezdenék a két leányzóval, ami még talán Piton professzor tetszését is elnyerné. Ha véletlenül lepottyanna az a karkötő, akkor maximum annyiban csalódnék, hogy nem hiszem, hogy Alex velem szemben is alkalmazná ezt a kis trükkjét. De az igazság, hogy évek óta tökéletesen ki tudom zárni a kis véla játékait. Elég jó a mentális védelmem az ilyesmi ellen. Legfeljebb Alex nincs ezzel teljesen tisztában.
Rohadtul nem érdekelnek a pletykalapok tulajdonképpen, hiszen már így is beszélnek rólam összevissza mindenféle hülyeséget. Elsősorban azt, hogy én is Rocco egyik ágyasa vagyok a sok közül, amely szóbeszédet egészen a kapcsolatunk végéig készségesen el is engedtem a fülem mellett, hiszen másnak, valahogy sokkal többnek éreztem ezt a dolgot, erre mégsem... Ha pedig Paulo tényleg annyira jól informált, akkor egy-két alkalommal hallhatta már ezt a kis hírmorzsácskát, ha mástól nem is, hát az éppen aktuális barátnőjétől mindenképp. Elvégre, rám minden lány pikkel, hiszen vélaszármazékként valahogy így hatok a környezetemre, ezen pedig még ez a nyavalyás karkötő sem segít. Ráadásul, Rocco elég népszerű a lányok körében... Magas, jóképű és mellette még énekel is, a saját bandájában. Ez valahogy mindent visz és akinek sikerül megkapnia legalább egy éjszakára, máris tucatnyi ellenséget szerez magának... Lássuk be, annyira azért nem bánom, hogy Gillian kereket oldott. Sejtem ugyanis, hogy Paulo meg fog próbálni mindent kiszedni belőlem, de nem hiszem, hogy túl bőbeszédű lettem volna a szőkeség társaságában. Na, nem mintha egyébként baromi sok kedvem lenne Paulónak minderről beszámolni... Valahogy nem igazán fűlik hozzá a fogam. Legszívesebben én is elviharzanék, egyenesen a saját szobámba és ki se dugnám onnan a lábam legalább két hétig. Bár, előtte talán nem ártana felkeresnem a Gyengélkedőt, hiszen máris érzem a sebeim helyét, amelyek begyógyultak ugyan, de a belső sérüléseim regenerálódása hosszabb időt is igénybe vehet a méreg miatt. Erre már figyelmeztettek a Mungóban is, amikor kiengedtek onnan, ahogy arra is, hogy ne erőltessem meg magam fizikailag. Gondolom, ebbe a pofozkodás is beleszámított volna. Amikor Paulo végre elengedi a derekamat, már indulnék meg én is a vele ellenkező irányba, bármerre is vezet az, de ő máris ragadja meg a csuklómat és húz be egy üres tanterembe, mire pedig sarkon fordulok, hogy kimehessek azon az ajtón, amin bejöttük, ő már előtte áll, én pedig sikeresen alakítok ismét egy gömbhalat és fújom fel magam mérgesen. - Csupán halkan jegyzem meg, miszerint nekem is órám lenne - szólalok meg, nem éppen a legboldogabb hangomat elővéve, a pillantásomból pedig egyenesem süt, hogy ha Paulo nem áll odébb, akkor felkapom és a sarokba hajítom. Sikerülni aligha sikerülne, de a szándék mindenképp meglenne részemről. - Csak összebalhéztunk a folyosón, ennyi az egész! - tárom szét végül a karjaimat, amint a komoly énjét kapja elő és von kérdőre. - Volt némi nézeteltérésünk és most megbeszéltük egymással. Ököllel - próbálom viccesre venni a figurát, noha nagyon is érzem, hogy ez most egy elég komoly helyzet és ha Gillian a kelleténél nagyobb sérülést kapott be, akkor nekem még származhat bajom belőle. - El szeretnék menni a Gyengélkedőre, oké? - lépek végül az ajtó irányába. Nincsenek komoly fájdalmaim, de érzem a sérüléseimet, szóval szeretném megnézetni őket valakivel. - Utána beszélhetünk - jegyzem meg végül, hiszen sejtem, hogy Paulo ragaszkodni fog ehhez a kis "tárgyaláshoz" és mindenképp be fogja hajtani rajtam. Őszintén szólva nagyon nincs kedvem hozzá, de a segítségével talán elkerülhetem a büntetőmunkát, amelyet elég esélyesen kapni fogok a közeljövőben. - Szóval elengedsz vagy még támasztod a hátad egy darabig? - szegezem neki végül a kérdést. Már kinőttem abból, hogy ablakokon keresztül pattanjak meg. Tizenhét éves vagyok, vélaszármazék, vagyis bárkit ráveszek bármire és ha esetleg itt és most csak úgy véletlenül lepottyanna a karkötőm, Paulo máris készségesebben állna hozzá a dolgokhoz. Egyelőre azonban szeretném megadni számára az esélyt, hogy önmagától engedjen távozni. A késelés óta nem szívesen támaszkodom a képességeimre, semmilyen szinten sem.
Őszintén? Én meg azt nem hittem volna a legvadabb álmaimban sem, hogy szemtanúja leszek annak, hogy Alex valami szőke ciklonnal verekszik össze a folyosó közepén. Azt hittem ennél nagyobb önuralma van, legyen szó akármiről. Legfeljebb, ha Dany miatt lenne képes neki menni bárkinek is, de én akkor is előbb nézek ki belőle valami kis odaszúrást, semmit nyílt verekedést. Alex nem éppen a testi fölényéről híres. Mármint nem ebben az értelemben. Nekem viszont eszemben sincsen tovább hagyni, hogy a két lány tovább tépje egymást, ne adj Merlin valami pletykalapi szerkesztő előtt, aki miatt holnapra már botránytól lesz hangos a Roxfort. Nem kedvelem a suli újság pletykarovatát. Többnyire ostobaságnak is tartom az ott firkáltakat. Pusztán azért követem nyomon, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy a legapróbb részletekről is lemaradjak, ha valami történik az iskola falain belül. Legyen szó az Allstar válogatójáról, a Flint eljegyzésről, vagy éppen egy folyosói jelentéktelennek látszó cicaharcról. A jól informáltság az én helyzetemben sajnos elengedhetetlen. Ilyen egyszerű az egész. Holnap viszont nem szeretném viszont látni egy fotóval az újságban magamat ennek a jelenetnek a közepén. Márpedig kénytelen vagyok közbe lépni, hogy legalább enyhíthessem a károkat. Szóval, igyekszem figyelmen kívül hagyni, amikor Alex immár az én karomat kezdi püfölni. Igazából addig tartom fent ezt a helyzetet, amíg a szőkeség felpattan és elviharzik. Nem a legjobb. Szerettem volna mindkettőtől hallani, hogy mi a fene történt itt, és miért? Talán kikényszeríteni köztük valamiféle kölcsönös bocsánatkérést, és fegyverszünetet, hogy elkerüljük a későbbi bajokat. Viszont mivel én nem dupláztam meg magam, és más sem segített megállítani a szöszit, így az simán áll tovább pillanatok alatt. Az egyetlen jó hír ebben az egészben, hogy a tömeg is oszlani kezd a balhé bevégeztével. Bár egyesek még mindig rajtam és Alexszen tartják a kíváncsi szemeiket. - Nincs órátok? - szúrok oda egy még kisebb csoportosulásnak, akik így inkább egyszerűen beiszkolnak a bájital terembe. Na igen a hangsúlyom nem éppen a baráti szintet ütötte meg. Ezzel együtt elengedem Alex derekát, de a csuklójánál fogva húzom be egy másik éppen üresen álló terembe, majd csukom be mögötte az ajtót, aminek végső mozzanatként belülről támaszkodom neki. Alexnek gyakorlatilag esélye sincs menekülni, és itt hagyni, bár esélyesen ezt forgatná a fejében. Sajnos azonban ez az alagsor, ahol a termeknek nincsen ablaka, az egyetlen kijáratot az ajtó jelenti, aminek útjában éppen én vagyok. - Ismétlem. Kezdj el mesélni, de gyorsan. - fonom karba a kezeimet, és vonom fel a szemöldököm. Ez most nem a kelekótya, vicceskedő Paulo, aki lelépett vele 16 évesen. Ez Alex is világosan érezheti. Azonban segíteni a helyzetén csak úgy tudok, ha őszinte velem, és kiadja magából mindazt, ami ehhez az egész nevetséges cirkuszhoz vezette. A saját érdekében.
Azért álmomban se hittem volna, hogy én is főszereplője leszek egy iskolafolyosói balhénak... Mármint, nem vagyok egy olyan alkat, aki cicaharcba keveredne egy másik lánnyal. Egyrészt nem mutogatom magam, mert kaptam már éppen eleget a kéretlen tekintetekből és egy életre elegem is lett belőlük, másrészt pedig minek is tettem volna? Hogy keresem-e a bajt? Igen. De nem ilyen formában. Mivel alig van fizikai erőm, ezért leginkább a számmal vívom meg a csatákat és nem éppen csók formájában. Visszaszólok én akárkinek, aki belém áll mostanában! Amióta kikerültem a kórházból és visszaülhettem az iskolapadba, teljes mértékben kivirágoztam, éppen csak nem pozitív értelemben. Már nyoma sincs annak az Alexnek, aki tudomást sem vett a mardekáros társai piszkálódásáról és úgy vonult el mellettük, mintha meg sem hallotta volna... Nem. Megfordulok és vissza is szólok, ma pedig teljes mértékben emberemre akadtam a szőkeség személyében. Ami - valljuk be - kissé felvillanyoz és még adja is alám a lovat. Valahogy jól esik az, amikor én kerekedem felül és püfölöm, mint egy rongyossá használt bokszzsákot. Lelki szemeim előtt újra és újra felvillan Rocco arca Gilliané helyett. Valahogy összemosódik a valósággal. Nem hallom meg Paulo hangját, annyira átérzem a saját fájdalmamat és még akkor sem reagálok semmit se, amikor felemeli a hangját, végül leszed az ellenfelemről, hátulról átkarolva. Igazság szerint nem ellenkezem, hiszen ez az a pillanat, amikor szembesülök azzal, voltaképp mit is tettem tulajdonképpen. Döbbenten meredek Gillianre, aki háton fekszik a folyosó kövén, jóformán a saját vérét nyelve vissza és elég szépen megtépázva. Nyilván én se vagyok szebb állapotban, de akkor is... Ezt tényleg én tettem volna? - Engedj el! - szólítom fel a pillanatnyi döbbenetem után, majd állok neki vergődni Paulo karjaiban. - Hallod?! Engedj... már... el! - püfölöm ökleimmel az engem átkaroló karjait, minden egyes szavamat azzal alátámasztva és voltaképp nyomatékot adva neki. Nem hajtanak már az indulataim, szóval igyekszem nem akkorát sózni az ő kezeire, hogy kárt okozhassak benne, de azt nagyon nem bánnám, ha nem tartana fogva és odamehetnék a szőkeséghez, hogy megnézzem, nem esett-e komolyabb baja. Gillian azonban addigra már talpon van, mond valamit, majd el is tűnik a nézelődök között, akik készségesen utat is engednek számára. Páran még összesúgnak, hol rám, hol a távozó lány után pillantva, de amint realizálják magukban, hogy a műsor voltaképp ennyi volt, készségesen fel is oszlanak. - Ha megígérem, hogy nem megyek utána, akkor elengedsz végre? - szólalok meg tompa, fátyolos hangon miután Gillian eltűnik a szemem elől, a tömeg pedig végre valahára elkezd szétszéledni. Már alig van pár nézelődő a közelünkben, bár ők is csak azért tartanak ki, mert pont itt lesz órájuk. Közel állok a síráshoz és a totális összeomláshoz, de egyelőre visszanyelem a könnyeimet. Ha itt és most kiborulok, azt Paulo visszamondja Danielnek és abból ismét egy orbitális nagy lelkibeszéd kerekedne, amire baromira nincs most szükségem. Ráadásul, mégis miként közöljem pont az unokatestvéremmel azt, hogy milyen csúnyán becsaptak? Képes és nekimegy Roccónak... Nem, nem szeretném bajba keverni őt is. Valahogy annyira nem érezném fair lépésnek magamtól. Nekem kellene Rocco elé állnom és bemosnom neki, de erre képtelen lennék. Nem azért, mert sajnálnám, sokkal inkább amiatt, mert gyengének látna. És hadd higgye azt, hogy nélküle is teljesen jól elboldogulok. Hiszen ez így is van... Kell ugyan némi idő, de talpra fogok állni, ebben teljes mértékben biztos vagyok.
Ez is csak egy szokásos unalmas napnak ígérkezett. Már amennyire unalmas lehet az élet, ha DiNardi vagy. Mindig van valami, ami miatt aggódhatsz, és fájhat a fejed. A húgod, és a hülyeségei. A családi vagyon, és hírnév, amihez fel kell nőni. Az apám egyetlen okból tűri el, hogy itt bohóckodjam tanár szakon, a húgomat is magammal rángatva. Ez pedig az, hogy a mágus világban ez az egyetlen egyetem, és nekem meg kell itt is alapoznom a cégünk hírnevét. Kiépíteni minden lehetséges kapcsolatot, a létező összes aranyvérű családdal, hogy megalapozhassam a szakmai karrierem. Ha mindeközben még új utakra terelhetem, és megreformálhatom a sok helyen elavult varázsló jogrendszert, akkor az csak bónusz. Sokan hiszik, hogy önző, és számító érdekek vezetnek, és semmi más. De ez nem feltétlen van így. Elég sok mindent láttam már. Többek közt Vittoria halálát is. Ami így, vagy úgy de mindannyiunkra hatással volt. A jogrendszer igazságosabbá és korszerűbbé tétele, a hivatali korrupció elleni harc, az mindenkin segít. Én nem vagyok gyógyító. Nem adhatok esélyt beteg kislányoknak. De segíthetek abban, hogy azok is orvosi ellátást kaphassanak, akiknek erre egyébként nem lenne lehetősége. Akik pedig mások szenvedését okozzák, azok fizessék meg a tetteik árát. Ma viszont nem akarok túl sok olyan dologba bele bonyolódni, ami fejfájást okozhat. Például a húgom valami műcirkusza, amit nekem kell helyre hozni. Csak meg akarom csinálni a könyvtárban a beadandó dolgozataim, és ennyi. Még egy újabb kis fruskát sincs kedvem felszedni. Amúgy is van valaki, aki jelenleg eléggé szórakoztat. Furcsa, és érdekes. Legkevésbé sem olyan, mint aki illene az én kis tökéletes világomba. Vagy inkább apáméba. Talán Miley Thompson ezért is annyira érdekes. Előbb azonban be kell néznem egy apróság miatt a Mardekár klubhelyiségbe. Így éppen elhaladok a bájitalterem előtt, amikor hangokat vélek felfedezni. És csapkodó indulatokat. Ennyit a női hiszti mentes napról, amit ne nekem kelljen helyre hozni. Igaz, most nem Camilla a bűnös, de ez majdnem olyan rossz. Egy kis sóhajtással kezdek el a folyosói csődületen átfurakodni, hogy a földön verekedő lányok mellett alig fél lépéssel álljak meg. - Elég legyen! Ne akarjátok, hogy én tegyek rendet. - a hangom éppen csak annyira emelem meg, és éppen csak annyi figyelmeztető él van benne, hogy kellően felhívjam magamra a figyelmet. Alex pedig már pontosan annyira ismerhet, hogy tudja mikor nem viccelek. Nem díjazom túlzottan az efféle ostobaságokat. Ami meg az Ollivander lánykát illeti, ő talán már hallott rólam. Talán magától Danieltől. Vagy ha máshonnan nem a mardekár klubhelyiségben már éppen eleget beszélnek rólam. Többnyire, hogy nem jó az ellenségemnek lenni. Ha a lányok maguktól nem válnának szét, akkor határozott mozdulattal teszem meg a maradék fél lépést melléjük, hogy fizikálisan is szétválasszam őket. Vagy legalábbis Alexet hátulról átkarolva leszedjem a másikról. Nem szorítok rá, éppen csak annyira határozottan tartom, és fordulok lehetőleg a két harci amazon közé, hogy ne akarjanak újra egymásnak esni. - Valaki kezdjen mesélni. Mi folyik itt? - vonom fel komolyan a szemöldököm. - Mindenki más meg induljon meg a dolgára! - toldom még hozzá a csődületnek címezve. Kellő határozottsággal, hogy kisebbek elkezdjenek a klubhelyiségük felé orientálódni. Ha nem is a kellő gyorsasággal.
- Ezek a te érzéseid! Ne engem vonj kérdőre értük!!! És igenis volt értelmünk nem hazudtam neki hát nem érted??! - fröcsögöm vissza ingerülten miközben a táskámmal csépelem a földre küldve. Azt már sikerült belátnom, hogy teljesen felesleges lenne vissza vágnom neki. Az elhangzottak után azt mondanám totálisan nincs magánál.. Persze ez nem jelenti, hogy egy percet is megsajnálnám. Sőt csak még inkább feldühít! - Hogy hagyhattad el magadat ennyire??! Szégyen vagy! És engem akarsz megalázni??? - aztán ezt követi az a lélegzetvételnyi idő amikor a saját táskámmal küld arcba és ezzel szépen reccsen is valami én pedig fájdalmasan sikoltok fel, hiába az adrenalin azért ezt megéreztem. Dőlni kezd a vér az orromból ezzel persze csak jobban felpaprikáz… már legalábbis annyira, hogy eszemben se legyen leállni, vagy visszavonulót fújni! Ráadásul tisztán érzem ahogy sorra töri össze a palackokat amikbe olyan gondosan bele zártam minden félelmemet és aggodalmamat azzal kapcsolatban, hogy meg fogok-e tudni valaha birkózni önmagam felvállalásával.. És most érzem ahogy feszíti bennem a húrt. Mondjam ki! Zárjam le ennyivel! Üvöltsem a világba! Büszkén! Igenis büszkén, ne félelemből! Gyerünk már Gillian mire vársz a nyelved hegyén van! - Nem hitegettem semmiről senkit te nyomorult! - Sikerül lelöknie és ezúttal az ő ütései találnak be a saját táskámmal én nekem pedig csak védekezésre futja a két kezemmel. Amikor viszont eldobja a táskámat, mielőtt a törött orromba bele vághatna egy újabbat, elkapom a kezét, azt amelyikkel ütne és a kegyetlenül a csuklójába mélyesztem a körmeimet, megakadályozva a mozdulatát. A másik kezemmel pedig a ruhájába kapok bele a mellkasánál fogva, a körmeim talán itt is felszántják a bőrét de nem érdekel, próbálom távol tartani magamtól, meg fogást találni rajta és lelökni magamról… Bár egyáltalán nem tesz jót az sem, hogy hanyatt fekszem és az orrom vérét nyelem visszafelé. Pillanatokon belül köhögni kezdek az egésztől és apránként de a dühöt és úgy mindent elkezdi átvenni a kétségbeesés…
- Megbántottad! Elhagytad! Összetörted! Szeretett téged! - üvöltöm Gilly arcába mindazt, amit legszívesebben Roccóval közölnék. Ha magamnál lennék, esélyesen nem tenném ezt pont vele, hiszen tényleg ártatlan, de annyira emészt a fájdalom, hogy egyetlen kanóc is képes volt elindítani a tűztengert. Jelen esetben az a pár elhangzott mondat, amelyet fél füllel kaptam el még a folyosón. Ez indított el mindent. Emiatt áll most Gillian velem szemben és emiatt kell olyasmiért is felelnie, amihez végképp semmi köze sincs. Nem gondolkodom, hiszen erre sem vagyok képes. Csak a mérhetetlen harag beszél belőlem és olyasvalakin csapódik le, akinek aztán végképp semmi köze sincs ehhez az egészhez. De voltaképp bárkit elkaphattam volna a folyosón... Amikor nekem jön és fellök, nem védekezem, hiszen egy röpke pillanat erejéig kapcsolok. Lefagyva pillantok rá, ahogy megragad, majd leránt a földre és nem állok ellen, habár a harmadik ütésnél azért már van annyi lélekjelenlétem, hogy az arcom elé emeljem a karom, azzal is felfogva a táskája súlyát. - Miért mondtad akkor neki azt, hogy szereted? - fröcsögöm a szavakat és igyekszem elkapni a táskáját, hogy legalább azzal ne tehessen kárt bennem. - Miért kellett hazudnod neki? Miért rángattad bele olyasvalamibe, aminek úgyse volt semmi értelme sem? - vonom kérdőre minden egyes ütés után, amely rajtam csattan. Nem állítom, hogy kellemes, hiszen néhol elég fájdalmas a könyvek miatt, de túlélem. Sokkal jobban aggaszt a szétkarmolt arcom, a felrepedt szám, a vérző orrom és a holnapra esélyesen kék-zöld foltokkal tarkított karom, na meg a viselkedésem. Komolyan annyira kibuktam Rocco miatt, hogy most egy totál random emberen vezetem le a feszkót, aki történetesen Daniel exe? Tényleg ennyire megviselt volna ez az egész? Így kifordultam önmagamból? - Vagy bele se szerettél! - vetem be minden erőmet, majd ragadom meg a táskája két oldalát az egyik ütés előtt, végül vágom őt vele arcon, ezzel talán elérve azt, hogy legalább egy pillanatra kizökkentsem az egyensúlyából és leszálljon végre rólam. - Csak hitegetted őt és magadat is! - sózok neki ismét oda egy isteneset, noha – vele ellentétben – az én szemem sarkában már rendesen gyűlnek a könnycseppek. - Igen, mert a szerelmi bánat abból áll, hogy boldog-boldogtalannal összefekszel! - újabb ütés, méghozzá kíméletlenül. Csak azért nem püfölöm a kezemmel, mert félek, hogy komolyabb kárt tennék benne. Lelki szemeim előtt azért megjelenik Rocco is, amint újabb és újabb lányokkal fekszik össze. Dany is ugyanebbe menekült és – ha hihetünk a pletykáknak – Gillian is nagykanállal falta az életet a szakítás után. De ez... ennek nem így kellene lennie! - Egy hazug ribanc vagy, nem több! - hajítom el ezúttal a táskáját, majd vágom orrba, immár a könnyeimen keresztülve szemlélve az arcát. A mellkasom elszorul, már a légzés is nehezemre esik, annyira rám nehezedik ennek az egésznek a súlya, de nem állok le. Nem, amíg valaki le nem szed róla... De miért nem mozdul senki sem???
- Mit tettem vele mégis?! Közösen döntöttünk úgy, hogy szakítunk! Nem csak Danielnek volt nehéz te ügyefogyott! Talán megkérdezhettél volna róla, ahelyett, hogy a saját hülyeségedet vetíted rám! - harsogom a fülébe, mert úgy érzem nem fogja fel. - Azóta meg a húgommal jár és rohadtul boldogok! Két éve semmi közöm hozzájuk! Neked pedig főleg semmi közöd hozzám! Nekem rohadt mindegy volt mit csináltál eddig is! Hozzád se szóltam, nem tűnt fel? Nem is csesztettelek! Miért nekem jössz nekem???!!! - azért a düh mellett igenis van bennem egy jó adag abból, hogy mégis mi a fenét tettem?! És igenis megijeszt a viselkedése, bár ebből őfelé egy szívverésnyi rezdülést sem mutatok.. Hiszen nem nagyon volt soha senki aki nekem mert volna jönni. Meg volt a tekintélyem és eszméletlenül felzaklat, hogy ez a kis senkiházi bele ránt ebbe az alantas cicaharcba.. Legalább tisztességgel párbajra hívott volna, ne ilyen ősember módjára!!! Amiket mond, amikkel vádol… eszméletlenül gyűlölöm, hogy ha igazságtalanul vádolnak meg… Az meg egyenesen az egekbe tornázza az adrenalinomat, hogy még fizikálisan nekem is jön a saját maga koholta ostoba indítékokkal. És igazából annyira.. sokkol a felháborodás, hogy nekem kellett volna bűntudatomnak lennie… hogy bőven van ideje betalálnia ismét a pofonjának. Én meg egyszerűen neki megyek és feldöntöm. Viszek mindent. És bizony hozzá vágom a táskámat és püfölni kezdem vele. - Nem haraggal váltunk el! Miért akarod most ezt megmérgezni?!! Mindent magamra vállaltam akkor mert tényleg miattam mentünk szét! - csatt - De nem Noah miatt akivel egyetlen egyszer feküdtünk össze és bőven Daniel előtt!!! - csitt-csatt-csatt - Azért mentünk szét mert kiszerettem belőle! Ne hibáztass amiért nem akartam álomképbe ringatni, vagy abba, hogy persze minden szép és jó! Semmi rohadt más oka nem volt! És ne hidd azt, hogy nem emésztettem magamat te átkozott kis hülye!!!!! - csatt… ha nem tesz valamit sürgősen addig fogom püfölni a táskámmal, ameddig magánál van…. Még tart az adrenalin bennem, de érzem, hogy ha ennek vége kegyetlenül el fog törni bennem a mécses, hiszen egyszerre rohan meg az összes palackba zárt félelmem és démonom….
Nincs szükségem szövetségesre. Igazság szerint végig arra vártam, hogy Roccóban legyen annyi, miszerint szétcsap az utána nyáladzó lányok között és a helyükre teszi őket, amint neszét veszi annak, hogy engem basztatnak, de ezek szerint egyszerűen nem érdekli a dolog. Nem foglalkozik velem és azzal, mi mindent vont maga után az, hogy belépett az életembe. És igen, én voltam a hülye, amiért engedtem a kísértésnek, de már rohadtul soknak érzem azt, amit ezért cserébe kapok az élettől. Ágyba bújtam vele, majd összejöttem Codyval, amit ő még Andrea mellett is képtelen volt lenyelni, végül ismét rám szállt, miután dobta doktor Szöszit. Szétzúzott egy olyan kapcsolatot, amelyben boldog lehettem volna, majd megfutamodott az elől, amit nyújthattam volna számára. És ezek után még ne legyek magam alatt? Az anyám örökre elhagyott, a húgom nem szeret és igen, a szobatársaim folyamatosan menekülnek előlem. Vagyis, a velem való egy légtérben való tartózkodástól, hiszen voltaképp eddig sem szenteltek rám egy árva percet sem. Az egészben pedig a legfájóbb az, miszerint úgy rágják a témát, hogy engem meg se kérdeznek róla. A hátam mögött, kívülállók információi alapján... Lássuk be, a Gilliannel való szóváltásom egy ponton túl már rég nem Danielről szól. Csupán a bennem felgyülemlett depressziót, indulatot és keserűséget kell levezetnem valakin, a róla szóló pletykák pedig bőven táptalajt biztosítottak a haragomnak. Valakit hibáztatnom kell, szükségem van egy áldozati bárányra, ki kell engednem a gőzt és ha ehhez egy folyosói verekedés szükségeltetik, hát legyen. Mindenesetre, kellő kielégülést ad számomra, hogy a szőkeség helyébe néha Roccót képzelhetem és nagyjából a nyálas attrakció részben mindkettejüknek szól. Gillian Danielt árulta el és dobta el maga mellől, ezzel megbántva őt. És valahogy baromira átérzem, mi mindent élhetett át életének azon időszakában Dany... Végül lendülök, ugyanis a szőke bombázónak titulált ostoba liba nekicsap a falnak, én pedig ugyan igyekszem mindkét tenyeremmel megakadályozni azt, hogy az egész arcom lecsókolja a téglákat, az állam felhorzsolom, a szám felreped, az orromból pedig engedelmesen csorogni kezd a vér. Remek! Csak hallgatom, amit fröcsög, miközben az agyam máris azon kattog, miként árthatnék számára még ebből a látszólag reménytelen helyzetből is. - Amit Daniellel műveltél... amit vele tettél... - préselem ki nagy nehezen magamból a szavakat, hiszen egyelőre továbbra is a falnak szegez. - Hozzám pedig semmi, de semmi közöd! Úgy tocsogok az önsajnálatban, ahogy szeretnék, szóval fogd már végre be és ismerd el, amit tettél! - perdülök meg végül, amint alkalmam nyílik rá, majd kapom is a pofont, amely sajgó pontot hagy maga után, a körmei pedig esélyesen véres csíkokat szántanak az arcomon. Nem állítom, hogy meglepne, hiszen számítottam erre, mégis rohadtul felkúrja az agyam. - Én legalább felvállalom, hogy hibáztam, de te mindenáron szeretnél tökéletesnek tűnni! - találom meg ismét a hangom és egyelőre nem érdekel, hogy az egész folyosó hallhatja a dolgot. - Olyasvalakit dobtam el magamtól, aki nem engem érdemelt volna, de közlöm veled, hogy te sem érdemelted meg Danielt! Túl jó volt egy olyanhoz, mint te! És még ő érezte úgy, hogy nem tett meg mindent érted! Magát okolta a történtekért, holott te voltál az, akinek bűntudata kellett volna, hogy legyen! - lendülök az utolsó szavaknál, majd ugrom is közelebb hozzá egy kis fazonigazításra. Markolom a haját, ahol érem, a szabad kezemmel pedig máris osztom a pofonja visszáját. Ördögi körforgás, de a bennem tomboló adrenalin miatt sikerül egy olyat lekevernem neki, hogy az ő ajka is felreped. Nesze neked, szájfény!
Erőtlennek és kiábrándítónak érzem a megszólalásait. - Ne vetítsd rám a nyomorodat! - sziszegem vissza amikor a vakarózós részhez ér. Az már meg sem lep, hogy nem tudja felfogni amit utána mondok. Mintha nem róla meg a szennyeséről pusmognának azok az idióta libák akik azt hiszik Rocco Vivanti annyira kiváltságos és mindent megtesznek neki.. Hánynom kell tőlük! Alex pedig vitte a pálmát a srác ágyasai között… Az a néhány csaj akik rászálltak miután kiesett a mézes kosárból engem is borzasztóan irritálnak. De leginkább amiatt mert rohadt unalmas életük lehet, hogy nem tudják jobb dologgal lefoglalni magukat minthogy másokat szekírozzanak.. Ha nem így esik nekem a folyosó közepén, meg nem ebben a stílusban… egy erős szövetségesre is találhatott volna bennem. De ehelyett szerzett még egy ellenséget! Gratulálok! A legszomorúbb az egészben, hogy elképzelésem sincs honnan szedte ezt a hülyeséget, ráadásul eszméletlenül régi sztori. Jó nem teljesen hülyeség, tényleg lefeküdtem Noahval, egyszer! De az bőven Danyel előtt volt. És azóta is bőszen tagadom, hogy bármi közöm lett volna hozzá. Ő meg valami oknál fogva békén hagyott a továbbiakban… Szerencsétlen Alisonnal akadt össze az a mint később kiderült önjelölt féreg. Igazából Alex ahogyan viselkedik pedig csak még inkább felcsesz! Amikor még le is köp és azt mondja hogy rólam gondol minden szót amit kimondott valami elpattan bennem. És ezt a többiek is akik körülöttünk állnak tisztán látják rajtam, mert hirtelen mindenki inkább helyet hagy nekünk. Oh ne aggódj Sandra.. eleresztelek! De még hogy! Konkrétan a hajánál fogva adom meg neki a lendületet és én is mozdulok egész testtel, hogy jól irányzottan falnak csapjam a kis kurvát. Ha sikerül is neki tompítania valami módon, tuti lekoccolja az állát meg a száját… talán még a fogait is! Ritkán izzok a vágytól, hogy valakinek ártsak, de ez a csaj…. - Te kérdezel fel engem?! Te köpsz le engem?! Egész nap a szobádban ázol a mérhetetlen önsajnálatban! Sírsz hogy mindenki bánt és senki nem szeret! De minden egyes rohadt lépésed azért üvölt, hogy megvessenek! Nincs gerinced és még csak méltóságod se! És belém állsz belém?! - és ezúttal részemről is csattan egy ordenáré pofon, csak úgy szántják a körmeim Alex arcát. És hogy honnan tudom mindezt? Nos a szobatársai gyakran pont amiatt húznak el a szobából amikor ő ott van mert nem bírják nézni amit művel… Unalomig rágták már a témát egymás között és nyilván fűnek fának elpanaszkodnak róla… És hát.. lányok között elég brutális ami menni tud.
- Ó, igen? - vonom fel a szemöldököm, amikor konkrétan leidiótáz engem. - Téged se bánt az ész, ahogy így elnézem – vágok vissza végül. - De ha már itt tartunk... Ha mondanál pár nevet, esélyesen felkeresném őket is, hogy személyesen mondhassák el rólam a véleményüket... Normális esetben rohadtul nem érdekelne, ki mit gondol vagy állít rólam, de mostanában az életem elég szépen a feje tetejére állt... Mármint, megkéseltek és Cody mentett meg, Rocco pedig kidobott, ami igencsak betette nálam a kiskaput, ennek eredményeként pedig mostanában a tanórákon és a hálókörletemen kívül nem igen megyek sehova. Esetleg talán még a Nagyterem. Roxmorts részemről már szóba se jöhet az azóta tartó rémálmaim miatt, konkrétan be vagyok tojva attól a helytől. A szabad hétvégéimet tehát leginkább a szobám magányában töltöm desszertet majszolva és keseregve a párkapcsolataim felett. Meg a késelés felett. Meg afelett, hogy esélyesen soha sem lehet gyerekem. Úgy konkrétan az elcseszett életemet siratom, amikor időm van rá... És talán pont emiatt is vagyok itt jelen pillanatban... Más esetben alaposabban kiderítettem volna, mi mikor történt, de azt hiszem, kellett valaki, akin levezethetem minden lelki nyomoromat. Ebből a szempontból pedig pont kapóra jött ez a szőke liba. - Mert viszketett és kellett más is, aki megvakargatja? - sziszegem egyenesen az arcába, miközben finoman szólva is elönt a pulykaméreg. A vádak pedig, amikkel illett és amelyek még igazak is, kíméletlenül csapódnak az arcomnak, hogy utána még levegőt is elfelejtsek venni egy pillanatra. - Te ezt meg... - keresem a szavakat. - Mi? Ki? Mi van? - fakadok ki végül, amikor képtelen vagyok fejben összerakni azt, hogy kiről is beszél tulajdonképpen, hiszen fogalmam sincs arról, ki az unokatestvére. Csupán pár meglepett pislogásra futja részemről, de ismét hamar magamhoz térek, amint felhozza Rocco nevét és a Codyt érintő incidenst. - Ehhez neked aztán rohadtul semmi közöd, világos? - csattanok fel, miközben a tehetetlen fájdalom és düh elönt legbelül. Igaza van és tulajdonképpen ez zavar a legjobban ebben az egészben... Hogy kurvára igaz minden szó, amit mond. Az általam adott pofon végül célba talál, a következő mozdulatsorom viszont már nem jár ekkora sikerrel. Csupán gondolatban sikerül összeraknom és lejátszanom, a cselekvésben azonban megakadályoz ez a hülye liba... Megmarkolja a tarkómon lévő hajamat, én pedig egy fájdalmas szisszenéssel nézek vele szemben, amint arra késztet, a pillantásomból pedig kiolvashatja, mennyire durván haragszom rá és úgy egészében mindenre és mindenkire... Majd egy hatalmas lendülettel köpöm arcon, nagyjából rögtön azután, hogy feltette a kérdését. - Csak, hogy tisztázzuk.. ezt rólad gondolom, nem magamról – mérem végig elégedetten az arcának minden apró szegletét, amelyen lassan csordogál lefelé az iménti produkcióm. - Most pedig baszott gyorsan engedj el, még mielőtt olyat teszek, amit megbánok – hívom fel a figyelmét, hiszen a hajam egy különösen érzékeny pontom. Ha abban kárt tesz, hát tuti nem állok jót magamért, abban biztos lehet.
Bár az imént pofán röhögtem, de amikor nem száll le a témáról azért megrándul a szemem. - Te tényleg egy idióta vagy, ahogy mondják. Nekem volt ott akkoriban Dany! Minek kavartam volna össze Noahval közben??! - Most jött el az a pont hogy hajlandó vagyok felé fordulni és bizony bele lépni a személyes terébe és hideg nyugalommal még az arcába is bele hajolni. Hiszen általában ez elég, hogy sikerüljön megfélemlítenem a ilyen kis cipő talpára ragadt rágógumikat! - A hozzám hasonlókat?? - sziszegem a képébe - Te úgy érzem össze keversz valakivel! Nem belőlem akarnak minden sarkon lábtörlőt csinálni Rocco szajhái! Nem én ugrasztottam össze és tettem tönkre a barátságát az unokabátyámnak! És nem én keféltem félre amellett akit szerettem! - buknak ki belőlem immár meglehetősen indulatosan a mondatok. Persze arról mit sem tudok, hogy Alexnek esetleg az, hogy ki is az unokabátyám és ki is az ő néhai megcsalt kedvenckéje… külön fájó pont lehet számára… De aztán olyasmi történik, amire… egyáltalán nem számítok. A folyosó közepén vagyunk… így a pofonra többen is felszisszennek, vagy ijedten kapják a kezüket a szájuk elé és persze mindenki megtorpan körülöttünk. Meglehetősen jók a reflexeim, amit szintén nagyon kevesen tudnak csak rólam, szóval Alexnek nincs ideje arra, hogy ugorjon és még kirúgja a lábamat is, mert a pofon után töredéknyi idő alatt kapom el a tarkóján egy jó csomóban a haját és rántom fel hogy szembe nézhessen velem. Meglehetősen vasmarokkal tartom és még meg is rángatom mint egy engedetlen kutyát, hogy tudja már hol a helye! - Mégis ki a francnak képzeled magadat??!
)
