Bájital tanterem

- Az ember fejében néha megfordulnak olyan kósza ötletek, amelyek már eleve halva születtek; mert még alaposabb megfontolás nélkül is azonnal rájön, hogy hibás - feleli, mintha ő aztán tejesen ártatlan lenne. Talán effélére gondolt ugyan, de ha így is volna, bizony akkor se gondolta ám komolyan! Na persze, hogy ebben mennyi az igazság, az már más kérdés: valójában mindenki tudhatja, hogy ha meghallgatnák, ha nem üres, hanem értő fülekre lelne, akkor máris kiderülne, hogy mégiscsak komolyan gondolja ő ezt. - A kevés példa nem azt jelenti, hogy most nem állhat fenn ez a helyzet - jegyzi meg. Sőt, pont, hogy figyelmeztet, teszi hozzá magában. - Hiszen éppen ez altatja el a gyanút, éberré kell válnunk... - teszi még hozzá, mintha ez afféle szent missziója lenne valamennyi tanárnak.
S, hogy az ő módszerei drasztikusak, kirekesztőek, netán egyenesen rasszisták és szélsőségesek lennének? Azok. Ettől még lehetnek jók... Már szerinte. A nő szavaira összeszűkülnek szemei, érezhetően támadásként értelmezi a szavakat, arckifejezése távolságtartóbbá válik, tekintete hűvössé.
- Csakugyan - feleli - De attól tartok, ez a kettő a legkevésbé sem zárja ki egymást - teszi hozzá. Ő maga egyébként nem büszke rá, sőt, hiszen a mai napig titkolja, ha tudja azt, hogy ki is ő... Persze, nem lehetetlen utánanézni, aki kicsit is nyomoz, az tudja; mégse reklámozza, ha valami miatt nem muszáj. A megtérésére sem büszke, pedig látszólag tanult a hibáiból... De ezzel együtt sem igazán az. Már hogyan is lehetne büszke? Lily belehalt ebbe a fene nagy megtérésbe, nem tudta megmenteni, mert bármit is tett, későn tette, nem megfelelően járt el, ez pedig megbocsáthatatlan hiba. Már hogyan is lehetne bárki beképzelt mód büszke erre? Persze, ebből is látszik, a nő mennyire nem ismeri őt... Senki sem ismeri. Már Albuson kívül. S jól is van ez így.
- Együttérzés... - ismétli szórakozottan - Az nem az én asztalom - legyint végül - De persze megteszem, amit kell, ami adott esetleg a legcélravezetőbb a sikerhez. - teszi hozzá azért, sejtetve, hogy ha úgy érzi, arra van szükség, akkor annak látszatát fogja kelteni. De a meggyőzés egyéb útjait jobban kedveli ezzel együtt is. Még jobban kedveli, ha ezeket a praktikákat nem mugli szülőkön kell gyakorolnia... De a kötelessége alól ő sem bújhat ki; házvezető, legalább időnként akként kell viselkednie is.
S persze ezzel volt a legkegyesebb, hiszen érezte a nő szavaiban megbúvó gúnyt, mert számára akképpen értelmeződött mindez, de látszólag nem vette fel a dolgot.
- Csakugyan? Sajátságos módon teszi, remélem, a diákjainál nem így jár el... A végén azt kell hinnem, hogy a titulusomra pályázik. - jegyzi meg, s persze nem a házvezetői rangra céloz, hanem a ki nem mondott, de mindenki által sejtett legutáltabb, legutálatosabb tanár címre. De jobb ezt kimondatlanul hagyni. - S vajh hányan érdemelték már ki? - pillant fel a nőre. Nem, a biztonság kedvéért nem neveket kérdez, még kevésbé önmagát... Egyszerű számadatot. Na persze, azzal is csalóka lehet a válasz, hiszen ki tudja, kik tartoznak az egyik csoportba, s kik a másikba?
- Ezt örömmel hallom! - feleli eztán, magában jót mulatva a nő meglepettségén. De eztán csak elindul, magában csakugyan azon morfondírozva, hogy hány éve is dolgoznak már együtt - s eleddig effélére csakugyan nem került sor egyszer sem! Nos, talán nem véletlenül, ugyan... Na persze nem megy messze, hiszen megvan az a felettébb kétes előnye, hogy minden hivatalos és magánjellegű helyiség, amit birtokol, az alagsorban van... Így a lakosztálya is, annak nappaliját célozza be, már, ha a nő mást nem szorgalmaz.

//333. hsz *-* //

Gyakorlott, már ami azt illeti, hogy hogyan is szúrja ki, ha sikerrel kiváltja a másik helytelenítését, nemtetszését. Ez épp ilyen alkalom, pedig ő teljes mértékben komoly volt, a felvetett javaslat pedig szerinte bár diszkriminatív, de... Szükségszerű.
- Ó, nem, nem küldeném őket a Rengetegbe, a veszély melegágya az a hely, természetesen ennek nem tenném ki őket - ó, dehogyisnem, de ebbe jobb nem belemenni, ezt azért pontosan tudja ő - Néha Albus is tévedhet, Minerva! Vajon mi kell, hogy ezt belássa? Egy harapás? Vagy az első halál? Egy komplett falkát tartunk fenn, a legkisebb hiba is életeket követel. Talán drasztikus vagy durva a lehetőség, de összességében a többség javát szolgálná. - igaz, annak idején a Sötét Nagyúrról épp ugyanezt gondolta. Páran meg fognak halni, de nem véletlenül, nem ok, és cél nélkül. A halál tragikus, és bizonyosan sokan fognak a hamvakra borulva sírni, de mégiscsak ez lesz a többség java, ebből fog olyan világ születni, amit mindannyian megérdemelnek. Amiben nem kell bujkálniuk, amiben azok lehetnek, akik. Amiben ő és Lily... Nem. Ezen a ponton gátat vet gondolatainak.
- Csak természetes - feleli merengés helyett tehát, szemei összeszűkülnek a nő szavait hallván - Minden erőmmel igyekszem például szolgálni nekik, legfőképp azoknak, akik... Helytelen utak felé sodródnak. - mormolja végül csak. Persze, sosem késő megtérni, így is lehet élni, és a többi maszlag. Ha diákként látott volna egy olyat, mint amilyen ő most... Vélhetőleg kineveti, és eszébe sem jutna, hogy efféle életre vágyjon. Sőt, gyengének titulálta volna az illetőt. Igaz, ettől még a szándéka megvan, ettől többet szerencsére nem kérnek tőle. Eztán azonban elsötétül tekintete, a támadás célt ér, a találat pedig újra feltépi a régi sebet, egy pillanatra kényszerét érzi, hogy hátráljon egy fél lépést, de büszkesége végül gátat szab; nem moccan.
- Tán nem ért vele egyet? - kérdi hűvösen, megadva a lehetőséget, hogy a nő hepciáskodjon csak, ha kedve tartja. Itt az alkalom, mondja el, itt és most. - Másfelől... Sokakkal ellentétben én megszolgáltam érte. Milyen érdekes, őket sosem érte utol a megtorlás szele... Néha nehéz eldöntenem, hogy őket irigylem-e, vagy az olyan bűnteleneket, akik mindig is a fényben járva, erkölcsi magaslatokból mutattak példát az egyszerű halandóknak... - Minervára céloz, ki másra is, de nem nevesít, és nem véletlenül nem. Burkolt támadás ez részéről, a nyílt konfrontációt kerüli.
- Ühüm... Bízza csak rám, a meggyőzés az egyik specialitásom - feleli lassan - A nap végére megmondom, mi lesz a legjobb. - már persze azon nap végére, amikor nekiáll a munkának, nem a mai végén. Annyi munka iránti elkötelezettség még benne sincs. Sőt, benne aztán pláne nincsen.
- Azért amikor mások munkáját méltatja, meg kell hagyni, nem a tapintatosság a fő irányelv - jegyzi meg kissé borúsan a szavakra. Kész szerencse, hogy ez nem degradálás. Milyen lenne, ha az lenne? Nem a legrosszabb. Milyen felemelő is a tudat! Ezt eddig is tudta, remélte. Nem a beképzeltség, inkább az elkeseredett önnyugtatás okán, hiszen nem lehet olyan, mint Trelawney például. Egyszerűen nem. - A bizalom ezektől a sallangoktól független - legyint. Megbízni meg lehet abban is, aki úgy tanít, mint egy mocsári troll. - ...Vagy magánál nem? - ki tudja. A nő sosem bízott benne, ő legalábbis így érzi, ez alapján viszonyul hozzá úgy, ahogy.
- Mindenesetre... Egy tea talán jól esne. Velem tart? - tea, vagy valami erősebb, ez esetleges. Azzal, hogy a terem elhagyását szorgalmazza, a beszélgetés irányvonalát is tereli, persze nem ennyire nyilvánvaló módon, inkább csak éreztetve, hogy eltolja a prioritásokat. A terem a hivatalosság szimbóluma, ezt elhagyva magánemberré válhatnak... Talán. De könnyedén meglehet persze az is, hogy kár lenne ennyire túlgondolni az indítványt.

Maximalista. Maximalista magával szemben és a diákjaival is, a lazsálást nem tűri, ahogyan a középszerűséget sem. Ha a középszerű az egyénhez mérten már magas szint, az elfogadható, de nem dicsérendő - csak az adott embertől megüti a "na jó" szintet. Felemás dolog ez, úgy mérni önmagukhoz a diákokat, hogy mindeközben egy másik, hihetetlenül magasra állított léc felett is át kell esniük, ha elismerésre vágynak... Szigorú, de legalább igazságtalan, ezt lehetne mondani. Mert az, ha valakinek ad, mástól elvesz, a kivételezés mindig kétirányú, valaki kárára megy; és a rá jellemző örökös utálkozása ilyenné teszi, ezt nem is igazán lehet megkérdőjelezni. Ilyen a tanárokkal való viszonya is, hullámzó, néha üres bájolgás, néha kemény, már-már kegyetlen, sértő és mélyen bántó, máskor felületes civakodás, baráti beszélgetés, kellemes időtöltés... Utálatos, ó, de még mennyire.
- Megkönnyíti... - ismétli színtelenül - Öntudatot ad, nem mást. Ettől még ha a farkas maga nem akar önmegtartóztatást gyakorolni... Egy-kettőt talán célszerű lenne elkülöníteni. Akár az egész falkát egybe ilyenkor. - jegyzi meg. Talán a nő is sejti, kire céloz; Gabira, akibe már a bájitalt is úgy kell belediktálnia, szinte erővel, mert a lány túlzott büszkesége nem enged neki mást. Csoda, hogy nem flangál a folyosókon, fennkölten hangoztatva, miféle lény is ő valójában. Ha őrajta múlna, az a kutya - aminek magában tartja - már rég nem járna ide, már csak azért sem, mert az a lány például az ő házába jár. Nos, részéről bár ne így lenne. De ezen véleményének nem ad hangot, jobb is ez így. Úgyis tudja mindenki, hogy az érzelmi szintje ilyen esetekben egy kőével vetekszik.
- Csupán - ismétli kissé gunyorosan - Tán nem elég? Még sok is, ha engem kérdez. Az utóbbi időben igencsak elszaporodtak, lassan külön épületszárnyat lehetne elkülöníteni nekik, és mellékelni egy tanárt, aki csak velük foglalkozik... - a drága jó Lupint, például. Hasonszőrűekkel lenne legalább, megérdemli. Hogy ez a szegregáció csimborasszója, az láthatóan nem izgatja fel túl mélyen, sőt; ő igazán értékelne egy efféle lépést. Egy külön osztály, úgyse lennének sokan, tíz alatti létszám, egy szál tanár tudna mindegyikkel személyre szabottan foglalkozni... Nem is érti, Dumbledore miért nem pártolja ezt az ötletet.
- Hajj - sóhajt lemondóan - Persze, önzetlenség, igazi karitatív tevékenység ez részemről, csak a vágyott elismerés nem jön soha, már-már önfeláldozás így. - menten mártírhalált is hal a végén. Na jó, azt talán nem, nem szenved ő annyira, mint mutatja, inkább csak a felszínen mutatja, mennyire kifizetetlen nyűg ez neki, amit kéretlenül akasztottak a nyakába. Ettől még megcsinálja, valójában szó nélkül végzi a dolgát, de ezzel együtt sem lelkesen. Ez talán még bocsánatos bűn, már, ha véteknek számít egyáltalán. Szerinte nem az. Na meg, a bérkompenzálás igazán nem ördögtől való...
- Köszönöm - nyugtázza a dolgot először is. A lista az asztalán lesz, helyes. Pontosság, precizitás; ezt szereti. - Értem - feleli lassan eztán, kissé szemöldökét ráncolva, ahogy magában helyreteszi, hogy ki mikor, hol, mit is csinált ezek szerint - Szükséges még valamit tudnom róluk? Ez esetben a család tud a varázsvilágról... Csupán a meggyőzőerőmet kell kamatoztatnom. - sötét mosoly, ó, azt szívesen beveti, de még mennyire. Mily' kár, hogy korlátok közé szorítják, pedig annak idején igazán nem válogatott az eszközökben, de lám, ha muszáj... Ettől még élvezi az efféle alkalmakat. Akkor is, ha sose ismerné el.
- Ó, ez elkeserítő, így az embernek kedve sincsen próbálkozni... Ez nem a legcélravezetőbb pedagógiai taktika, nemde? Letöri a lelkesedést. - jegyzi meg "sajnálkozva", mintha még mindig a nő tanítványa lenne, és az biza elvette volna minden elszántságát, hogy erőnek erejével megtagadhassa a kapott feladatot.
Ó, ugyan.
De azért próbálkozni csak szabad?

A munka. A munka mindig is összekötötte őket, ámbár igaz, ezen kapcsolat hajdanán még csak a nőnek volt igazán munka, számára inkább kelletlenséget jelentettek az órák. Majd a szünet, melyben mindennemű kapcsolatot megszakítottak, már-már szükségszerűen, s végül a kapcsolat munkaviszonnyá változott. Idekerültekor ez volt aztán a pokol fizikai megtestesülése, gyerekek mindenfelé, a munka pedig megkerülhetetlen és kéretlen, sőt, így sejti ő, hogy nem lopta be magát igazán a - számára - munkamániásnak tűnő nő szívébe. Aztán pedig jött később a lebukás...
De ez a kapcsolat túlélte ezt is, nem azért, mert olyan jóban vannak, hanem mert muszáj volt. A baráti csevejek felületesek, a szakmai tárgyalások már kevésbé, ahogyan a Rend ügyeit érintő kérdések is mindig is komolyan voltak. Most sem vár mást - komolyságot, és az elmaradhatatlan, de alig-alig érezhető csipkelődést, mely oly remekül szórakoztatja őket, hogy generálja a beszélgetéseiket akkor is, ha nem feltétlenül lenne muszáj érintkezniük. Annak a halovány lenyomat ez, hogy egy másik korban alighanem kifejezetten jóban is lehettek volna.
- Farkasölőfűre - ismétli lassan, mintha csak nem értette volna teljesen jól a szót. Úgy ízlelgeti, mintha valami sajátságos, újszerű dolog lenne. - Már kezdtem megörülni, hogy lassan, de biztosan végez a falka - jegyzi meg kissé rosszmájúan. Rasszista lenne? Ugyan. Na jó, kicsit, de csak mert neki kell vesződnie velük. - Mennyiről is lenne szó? - már-már mellékes kérdésként vetődik ez fel. - Albus átgondolhatná lassan a prémiumot. - teszi hozzá kissé bosszúsan, habár sejthető, hogy ez a bosszúság mű, igaz az is bizonyos, hogy azt a bizonyos bérpótlékot sem utasítaná azért éppenséggel vissza. Ahogyan magát a feladatot sem - egyelőre.
- Jó - fújja ki a levegőt lassan, ez már barátibb téma, még akkor is, ha a nyári szünetének a rovására megy - A címlistát tegye az asztalomra majd, kérem. - határidőket, efféléket már nem kér, sem egyéb instrukciót, tapasztalt már a dologban. Szerencsétlenségére. De... - Kuszák? - kérdez vissza. Nem azért, mert ne hallotta volna jól a szót, hanem azért, mert sejt mögötte konkrétumot. Valamit, amit ebben a konkrét esetben nem árthat tudnia - sőt, kell is. Na de persze, ha nem egy kész káosz, és bonyolult, drámai szál húzódik a háttérben, akkor nem rázza meg a dolog annyira. Biccent.
- Mondhatnék nemet? - költői kérdés, hiszen a választ mindketten tudják: Nem. Nos, akkor meg? De azért a lelkesedést nem viszi épp túlzásba - a végén megárt.

Lassan vége az évnek. Igaz, nagyon lassan, de az azért nyújt némi vigaszt, hogy a diákok nagy részétől megszabadulhat egy héten belül, sőt, majdnem mindegyiktől. Tanárként talán szégyenletes, de alig várja a napot, hogy eltűzzön a sok kis vakarcs. Ráadásul egyelőre úgy néz ki, hogy idén végre a Házkupát is ők viszik el, az elmúlt évek után pedig kellemes élmény lesz ezt a tényt a többi házvezető orra alá dörgölni, kiváltképp az előző pár év győzelmét elkönyvelő igazgatóhelyettes asszony tájékoztatását várja már.
Na persze a munkát, ami még rájuk vár, már kevésbé. Kezdve azzal, hogy néhány mugliszármazású, leendő tanulót alighanem neki is fel kell majd keresnie, hogy beszéljen a szülőkkel. Bár szívesen megkerülné a dolgot, de a végén túlontúl rasszistának tűnne - olyannak, amilyennek nem akar, hiszen a végén felemlegetnék a múltját. Persze az embereknek semmi sem jó, ahogy ez lenni szokott.
Kicsit fáradtas hang szalad ki ajkai közül, ahogy már-már fellélegezve küldi el a diákokat az óra végén, igaz, nem a legfinomabb, tapintatosabb módon téve mindezt, már ami a szóhasználatot illeti, de ezt alighanem már rég megszokták tőle. Ha meg nem, hát ideje. Ő maga még nem mozdul, hátradől székén, gondolataiba réved egy pillanatra - de nem tovább, mert hamarost megzavarja a léptek zaja, majd a a nő feltűnése.
- Minerva! - köszönti a professzort. Vele szemben - most legalábbis - nélkülözi az éles gúnyt, csendes tisztelet, ez minden. Ajkain udvarias, de halovány, és sejthetően mű félmosoly vonul át, miközben szép lassan feláll helyéről. Öltözetét tekintve a szokásos viselet, semmi újdonság, vagy igazán szembetűnő eltérés.
- Miben lehetek segítségére? - érdeklődik tehát.

A hülye mosoly csakugyan zavarja, s egyre inkább generálja a hűvös, hideg távolságtartást, mellyel a másik iránt viseltetik. Talán engedne ő is, már hogy is ne tenné, nem mindig ilyen a kollégáival, vagy legalábbis nem tartósan, de ez a hülye mosoly, ez... Nem, ezt ő nem bírja elviselni egyszerűen. Irritáló, a másik fél olyan tőle, mint valami infantilis, elmeosztályról szabadult közveszélyes idióta, ráadásul a puszta jelenlétével generálja az agresszív gondolatokat is. Például a mosolyt látva egyszerűen kedvel enne képen törölni a férfit, de ennyire azért nem gurul el a gyógyszere, nem üt, és nem nyúlpálcáért sem támadólag. Jól nevelt fiú ő, na.
- Csakugyan nem - ért egyet lassan - A legtöbb új kollégám pedig már az első napjain elköveti azt a hibát is. - teszi hozzá negédesen, de a következő szavakra csak biccent. - Bizonyára. - hagyja rá, jelezve, nem fogja ezt elvitatni, de teljes értékben nem is fogadja el valamiért. Talán megérzés, talán csak a paranoia és az általános bizalmatlansága miatt sem.
Ahogyan a férfi végre kicsit visszább vesz a vigyorból, ő is sokkalta normálisabban felel, így fejtve ki véleményét arról, miről amaz érdeklődött, habár szavaiból az is világos, ő maga nem kutatja ezt a bizonyos összetevőt, vagy legalábbis nem túl aktívan, az biztos.
A mosoly eltűnése eztán némileg megnyugtatja, ámbár ekkora már késő, érzi ő is, oka van ennek, nagyon is. Nem baj, megérte. Végighallgatja a férfi szavait, de nem úgy tűnik, mintha mély traumát okoznának neki. Lassan biccent. Hogyne lett volna. Van. Évek óta csak egy dolog miatt él, ha az nem lenne, alighanem már ő maga se. Lily, és az ő emléke. Mindent ez mozgat, ez határoz meg szinte mindent. De ezt esze ágában sincs kimondani persze.
- Veszélyes dolog az ilyesmi, attól tartok. Ha minden mást nélkülözöl, kockáztatod, hogy idővel már ez az egy sem lesz elég, mert képtelen az élet minden területén megadni, amire szükséged, igényed lehet... Csakugyan jó lenne így? - neki magának például nem jó. Szenved, legbelül, mélyen, permanens módon, de ezt nem mondaná ki, itt és most semmi esetre sem. Nem ez a lényeg, végül is. - Úgy hiszed, helyénvaló arra tanítani őket, hogy áldozzanak fel mindent és mindenkit ennek érdekében? Noha nem kételkedem benne, hogy így bizonyos gyenge pontok épp megszüntethetőek, de talán generálódik helyette néhány új. - feleli. Komolyan gondolja, amolyan kérdésként címezve a megállapítást, semmint kötekedésként.
- Nem is kétlem... Mindkettőnek megvan a maga szépsége. - hagyja rá. Ó, nem véletlenül vágyakozik a Sötét varázslatok kivédése tantárgyra már mióta. S persze, ő maga tanít 8.-ban és a felett is, hiszen vannak, akik nem ússzák meg a bájitaltant ott sem: így őt magát sem, persze. Ez ezzel jár.
Ahogyan visszatér a vigyor azonban a férfi ajkaira, még ha csak kicsit is, úgy válik ő is hűvösebbé és sötétebb hangulatúvá újfent. Nem lesz ez így jó, mert alighanem lassan tényleg megőrül ő is a férfitől. Abban nem biztos, hogy ez kölcsönös-e, de nem is áll szándékában a férfi idegeire menni, neki elég az is, ha békén hagyja. Még azt se muszáj, csak a vigyor szakadna le a pofájáról, ha kell, hát a pofájával együtt akár. S persze, mivel a mosoly ezúttal nem olyan vészes, így az ő hangulatváltása sem túl szélsőséges, de aézrt letükrözi a férfiét, épp csak ellenkező irányba.

Perselus & Leonardo

Nem vagyok egy ideges ember, de Perselus Piton kezd messzire menni. Mivel a vigyorgásom minimum annyira zavarhatja őt, mint az ő hidegsége engem, így erőnek erejével, de marad a hülye mosoly.
Gúnyos beszólása után sem hervad le az arcom (pedig rohadt nehéz, baszk ki!), és könnyen, szinte csak odadobva a szavakat válaszolok neki:
- Nem barátkozni jöttem – jelentem ki. – Én nem nyúltam a cuccodhoz. A magánytulajdont tisztelem, és védem – mondom, utalva a foglalkozásomra. Természetesen ez hülyeség, ha arról van szó simán lenyúlok bármit, de ezt nem kell senkinek sem tudnia. Rossz ember vagyok, de őszinte. Magammal legalábbis.
Szemtelenül, de az igazat válaszoltam neki, kíváncsi vagyok, hogy ezt hogyan fogja díjazni. Valamiért úgy érzem, hogy hamarosan agyfaszt kap tőlem, hacsak nem én előbb őtőle.
Gondolatait figyelmesen hallgatom, és visszább veszek a vad vigyorból. Igazság szerint nem mond semmi konkrétat, majd a végén azért némiképp kifejezi a saját véleményét. Ugyan számíthattam volna rá, de mégis reméltem valahol, hogy nem ez lesz a válasza. Csak nyugtázom, hogy felfogtam a válaszát, és köszönöm azt, de nem fűzök hozzá semmit sem.
Úgy szid, mintha a diákja lennék, és ez nagyon felbasz. Végighallhatom, tisztelve őt, én csak ezután szólalok meg. Most hűvös a hangom, és nem mosolygok.
- Volt már veled úgy, hogy csak egy dolog adjon értelmet az életednek? – Nem várom meg a választ. – Nekem a szakmám teszi ezt. Elértem oda, hogy csak ennek élhessek. Így ezért fel kell áldoznom mindent, és behódolnom neki. – Nem hinném, hogy megérti mire utalok, de nem is érdekel. Gondoljon amit akar. Le-sza-rom.
- Csak egyetlen dolog – válaszolok, de vigyorom még nem tér vissza. A válasz hozzátartozik az életemhez, ami pedig a felfogásaimhoz. – Nem szeretném, ha a leendő aurorok abba a hibába esnének, amelybe én. Azt akarom, hogy a munkájuknak élhessenek, hogy tényleg a munkájuknak élhessenek. Nem véletlenül van benne a jelentkezéses papírban, de sokan nem veszik komolyan. – Mosolyom visszatér egy kicsit. – Illetve… A tantárgyam maradéka sötét varázslatok kivédése, és bájitaltan keveréke. Szeretem mindkettőt, de nem csak űzni, hanem tanítani is. – Ha csak tudná, hogy mennyire élvezem az óráimat, soha többé nem akarna nyolcadik alatt tanítani. Végezetül rávigyorgok, hiszen tudom, hogy mennyire nem szereti.

Ő bizony nem dől a röhögéstől, sőt. Eleve nem az a fajta, ellenben a túlzott jókedv, az indokolatlan vigyorgás afféle dolog, ami alapvetően zavarja őt. Sőt... De egyelőre jelét sem adja, van neki türelme, még, ha nem is épp végtelen, mindazonáltal azt felírja magában valahova, hogy Albus egyre furcsább embereket alkalmaz, lehetséges, hogy nem ártana elbeszélgetni vele behatóbban is arról, hogy mi alapján kellene szelektálni a tanárokat a szaktudáson túl: például mentális egészség... Amaz úgy néz ki szerinte, mint valami pszichopata. Ami egy dolog, ő maga például az is, csak nem úgy fest - legalábbis nem a vigyorgás miatt -, de ez másodlagos.
- Bölcsebb dolog lenne. - ért egyet amazzal, de mást nem mond erre. Aligha fog elzárkózni a kérés elől, néha diákoknak is kiadja a termet, így lesz ez a kollégával szemben is, egészen konkrétan így; azaz néha.
- Ó, értem, bíztam benne, hogy ennyi idő alatt is sikerült már feltalálnod magad... - hagyja rá, legkevésbé sem kel a diákok védelmére. Ha amaz nem gondolja komolyan szavait, azért, ha komolyan gondolja őket, akkor pedig azért nem. Ijesztő felfedezés, de vannak dolgok, amik a legkevésbé sem érdeklik a diákjai kapcsán; mindentől úgysem védheti meg őket. Ami azt illeti, nem is akarja.
Amaz bájos kis mosolyára egy gyilkos, sötét pillantás a válasz, a legkevésbé sem enyhül meg, vagy válik kedvesebbé, elnézőbbé, esetleg neadjisten' vidámabbá. - Hát persze, hogy nem. - hagyja rá. Nem hülye ő, és bolond, aki annak nézi, legalábbis ő maga szereti így elgondolni a dolgokat.
- Sejtetted, hogy jövök, és gondoltad, a baráti jó viszony megalapozásaképpen remek lesz, ha közben átvizsgálod a berendezési tárgyaim, hátha valamelyik korszerűsítésre szorul? - kérdi gunyorosan, kissé hűvösen is. Nem szereti, ha bárki is a holmijához nyúl, még, ha nem is hagy itt túl sok érdekességet, amit igazán féltenie kellene, de ez egy másik rész. Ez még nem jelenti azt, hogy a férfi ne olyasmibe nyúlt volna bele, amibe nem kellett volna.
A dicséretét ennek fényében már csak egy apró biccentéssel jutalmazza, az amúgy sem volt kérdéses, hogy kettejük közül ki ért jobban a bájitalokhoz: másképpen, ami azt illeti, nem biztos, hogy ezt a tárgyat tanítaná, például.
A férfi elkomolyodását viszont már értékeli, kezdett igencsak irritálóvá válni az állandó, kényszeres vigyorgása, így ennek jutalmául komoly, valódi választ kap.
- Úgy hiszem, hogy a legtöbb monda, mese, ha ugyan nem az összes, rendelkezik némi valóságalappal, habár ami azt illeti, a leírása maga is kicsit... Homályos, nem egyértelmű, pontosan mire jó. Azonban... - itt egy fél pillanatig mereng - Nem ismert olyan hozzávaló, ami minden bájitalban, bármikor, bármivel vegyítve pontosan ugyanazt a hatást fejti ki, egyszerűen azért sem, mert ezek hatnak egymásra, éppen ezért sem tehető bármi bele csak úgy mindenbe. - feleli lassan tehát, de eztán még folytatja, egy rövid megjegyzést még hozzátűzve a kérdéshez - Hiszem, hogy létezik, és alighanem egyes dolgok esetében sikerrel alkalmazható is, ámbár hogy pontosan mire, abban már vannak kételyeim. Azt el tudom fogadni, hogy egyes hatásokat képes felerősíteni, teszem azt, míg másokat kioltani. - ha pedig valami hatását kioltjuk, a többi összetevőé esetleg erősödhet, így más, akár ellentétes hatást is elérhetünk: egyes esetekben, legalábbis. De... Ez nem teszi valódi csodaszerré a dolgot. Ettől még nem válik ez az új bölcsek kövévé, például.
Eztán azonban jön a vallatás rész, ami alól sejtette ő, hogy nem fogja tudni kihúzni magát, sem pedig elkerülni, így volt ez Mordon idején is, és már akkor is sok mindent kívánt ő az auroroknak, ami között kevés kedves jókívánság volt, ami azt illeti. A férfi szavaira azonban felvonja kissé szemöldökét.
- Tehát képtelen vagy felelősséget vállalni bármi miatt is, ezért inkább nem teszel semmit, amiért neked kéne végül felelned. - biccent szenvtelenül - Inkább gondolkodás nélkül szolgálsz, elfogadva akármit, amit valaki más kigondol... Hiszen az a valaki más bizonyosan tökéletes, és ha valamit mond, az úgy is van. - értelmezi amaz szavait, majd csak egykedvűen elhúzza ajkait. - A pedofíliát kétlem, hogy Albus megtűrné e falak között. - feleli. Nos, már csak ezért is kezd ő jellemzően mindig nagykorúakkal. Biztos, ami bizonytalan. Meg persze azért is, mert mégis mit kezdene egy 14-15 évessel? Na ugye - semmit.
Megingatja fejét. - Ha végzést kapnál ellenem, se hiszem, hogy igazán érdekelne bármilyen régi, vagy mostani ügyem, akkor hát. - feleli ártatlanul, majd csak vállat von. - Kétlem, hogy akárcsak eljuthatnál addig, hogy pálcát emelj Albusra. Elég sok rajongója van neki ahhoz, hogy az utadba álljanak. - von vállat az utóbbira, de érezhetően annyira nem érdekli a téma. Ettől még némileg kutakodóan szemléli a férfit, de nem fűz a témához már mást. Igaz, egy dolog lenne már csak, ami kikívánkozna belőle: hagyja már abba ezt a vigyorgást, különben képentörli valamivel.
Na de... Egyelőre még kitart a nyugalma, noha kérdéses, eddig.
- Akkor hát mi motivált, hogy taníts? - kérdi inkább, némileg terelve a témát.

Perselus & Leonardo

Ha külső szemlélőként figyelném a beszélgetésünket, én már biztosan dőlnék a röhögéstől. Így, hogy szereplője vagyok a láthatatlan szócsatának is egyfolytában vigyorgom kollégámra. Mondjuk lehet, hogy csak azért, hogy a türelmét teszteljem, nem tudom. Minden esetre vicces a mosolyomra adott hűvös válasza.
- Akkor lehet, hogy élni fogok a kéréssel – felelem komolyan. Vagyis megpróbálom, de nem nagyon jön össze. Csípős beszólására megint csak egy vigyort kap, mellé pedig egy rövid mondatot:
- Az ajtónyitásra vannak varázsigéim, és természetesen diákjaim. Egyre jobban idomított némelyik – jegyzem meg csak úgy könnyedén. A mondat vége csak annyiban igaz, hogy vannak, akik még nem tudják leküzdeni az Imperiot, és ők jók bármire. Egyébként kerülöm a személyes kontaktust az összes tanítványommal.
- Ugyan már… - nézek rá azzal a mosollyal, amit csak McGalagonynak tartogattam annak idején minden olyan alkalomra, amikor csínytevésen ért.
Válasza közben jöttem rá, hogy megérzéseim még mindig a helyükön vannak: nem véletlen, hogy én idejöttem. Ugyan konkrétan nem gondoltam az ajtónyitást jelző igére, valahol a tudatalattim tudhatta, hogy van itt ilyen. Jó, csak sejthette, de akkor is. Piton itt van, és pedig szeretem a tudatalattimat. – Én nem nézlek hülyének – folytatom új felfedezésem értelmében. – Nem gondoltam, hogy az asztal alatt bujkálsz, de sejtettem, hogy ide fogsz jönni, ha belépek – a vigyort, amit kap a mondatokhoz ajándékba még McGalagony is csak egyszer látta anno a hét év alatt, így remélem, hogy megbecsüli.
Hülye!
Nagyon jót röhögök magamon. Úgy néz ki, hogy ez egy ilyen nap. Semmi értelme az életemnek, de mégis, minden kurva vicces. De jó!
Távolságtartó biccentését csak nyugtázom, nem vártam, hogy elhasaljon a dicséretemtől. Akik jók, azok általában tudják magukról, hogy azok.
- Ebben nem is kételkedtem… Sokkal inkább érdekel azonban az, hogy azon túl, hogy ismered a történetet, hiszel-e a növényben? – most nem vigyorgok. Ezért jöttem, ez a célom, így most komolyabbik énem van jelen.
Teljesen félreérti a kérdésemet. Az csak amolyan húzzuk az időt kérdés volt, semmi jelentőséget nem kapott nálam. Bár válasza után már kap. Támad, de csak csendben, hűvösen. Nem szeretem az ilyen játékot, így nagy nehezen megállva, hogy ne vágjak a szavába, reményeim szerint egyszer s mindenkorra kijelentem az álláspontomat:
- Teljesen hidegen hagy, hogy milyen viszonyod volt Voldemorttal. Az se érdekelne, ha a homlokodra lenne írva, hogy merényletet tervezel a miniszterelnök ellen, és a Nagyúr helyébe lépsz. – Most először a hangom hideg. – Én csak egy zsoldos vagyok. Amíg nem kapom utasításba, hogy tegyek veled bármit is, addig leszarom magasról, hogy mit csinálsz. Kivétel, ha pedofil vagy, azokat nem bírom – közbeszóló mondatom nem ideillő, és közben nem bírom ki: már megint elmosolyodom. – Ha kapok végzést ellened, onnantól érdekel minden régi ügyed. Ha végzésbe adnák nekem Albus Dumbledore megölését, én azt is megtenném. Ugyan nem akarok a pálcája által meghalni, és ugyan nincsen ellene sok esélyem, én megpróbálnám. Érted? – visszakérdezésem gúnyos és lekezelő, de remélem, hogy ezzel nem fog többet kérdezni. Magamról beszéltem, még ha közvetetten is; ezt pedig nem tettem már régóta. És nem is fogom.
Válaszának normális részét csak egy biccentéssel reagálom le; igazából nem különösebben érdekel, hogy mit mond. Nem is tudom, hogy egyáltalán miért kérdeztem bármit is.

Hűvös nyugalmat erőltet arcára, s némi kifejezéstelenséget, lehetetlenség lenne leolvasni róla, mit is gondol most magában, de sejthető azért: nincs odáig meg vissza a dologtól.
A férfi válaszát hallva azért magában elfintorodik - na persze, nyilván...
- Csak azt szokásom beengedni, aki kéri. - feleli szenvtelenül. - Ha pedig csak az ajtónyitás procedúrájára gondolsz, attól tartok, mást kell találnod, aki lesz oly kedves, és megkönnyíti életed e tekintetben. - feleli némileg gunyorosan, s tekintetével követi a férfi mozdulatait, ahogyan közelebb lépdel hozzá.
- Értem. És feltételezted, hogy az asztal mögött bújtam el, remegve, nehogy meglelj, érthető. - bólint nagy komolyan - Ámbár a diákjaimnak ezt például nem hinném el, sőt, attól tartanék,próbálnak hülyének nézni. - fűzi hozzá, nagy ártatlanul, de arra nem tér ki, hogy a férfi esetében jelenleg mire is gondol vajon. Hangja nem támadó vagy számon kérő, egyelőre nyugodt és távolságtartó, hagy lehetőséget, hogy amaz átértékelje a magyarázatát némiképpen.
A mondat második felére azért épp biccent, hiszen ez nagy valószínűséggel így van, nem véletlenül van ő itt annyi ideje már, ugyanis: igenis tud valamit, bolond, aki ezt elvitatja. Még, ha különösebben nem is tesz érte, hogy ezt a diákjaival is elhitesse, nem buzog benne bizonyítási vágy, követel, de nem igen mutat: nem szokta az rák során elkészíteni ő maga is az adott bájitalt. Az ő tekintélye e nélkül is adott.
A férfi kérdésére azért felvonja szemöldökét.
- Aki jártas a szakmában, alighanem mind ismeri a legendát. - feleli lassan, de kissé gyanakvóan is. Nem ismeri ugyan ezt a férfit, de tudja, ki ő, és ha efféléről kérdezi, az vagy megvezetés, vagy pedig valami olyasmiről akar beszélni, amiről nyíltan nem akar: így hát virágnyelven kíván társalogni. Fő az óvatosság.
Mást azonban nem tesz hozzá a témához, hagyja, hogy amaz rátérjen, mit is akar valójában.
S ahogyan elhagyja a férfi ajkait a következő kérdés is, lemondóan sóhajt.
- Tesztelsz, vagy hivatalos kihallgatásként kezeljem? - kérdi szenvtelenül. Mondaná, hogy Mordonnál átment ezen a rostán, de az sajna nem a valódi Mordon volt... - Egyre megy, persze, nem igaz? A magamféle akármit mond, mindig gyanús marad... Jobb személyesen meggyőződni róla, hm? A Sötét Nagyúr bukása óta tartozom a Roxfort tanári karához, azóta változatlanul a bájitaltan tantárgyat tanítom. - abba nem megy bele, hogy mióta házvezető, hogy mit akar valójában tanítani, vagy bármi egyéb. Nem válaszol fel nem tett kérdésekre, de a férfi érezheti, ha kelletlenül is, de alighanem a legtöbb fontosnak tűnő kérdést most felteheti, ha akarja: alighanem választ is fog rá kapni, még, ha olyat is, amilyet.

Perselus & Leonardo

Sosem találkoztam még közelebbről Perselus Pitonnal, de hűvös tekintélye és fellépése bejön. Bírom a fickót.
- Pedig beengedhetnél néha – vigyorgok rá, és elindulok felé, hogy ne a terem két végéből beszéljünk. Azért mégis. Bár hallani a másik hangját, nem illik.
Meglepődve magamon, hogy mennyire illemtudó vagyok lépek hozzá, és válaszolok a kérdésére.
- Téged kereslek. Úgy gondolom, közülünk te vagy a jobb bájitalfőző, ezért jöttem hozzád – nem puncsolásból mondom neki. Csak kijelentem érzelmek nélkül, hiszen ez tényleg így van. Jó vagyok, de a bájitalokhoz szerintem ő ért jobban. Bár lehet, tévedek. – Hallottál már a kooleshi manófűről? – kérdezem meg azonnal.
Még a válasza előtt elátkozom magamat. Hogy lehetek ennyire hülye? Idejövök egy hivatásos bájitalfőző mesterhez, és egy legendáról kérdezem őt, amit a legtöbb ember hülyeségnek tart. Bár… Nézhet bárki bárminek, én akkor sem tudom azonnal kiverni ezt a fejemből. Egyszerűen szeretném hinni, hogy létezik a fű, és a hatása is olyan, mintahogyan Ezra leírta a könyvében.
Míg a válaszára várok rájövök, hogy kire emlékeztet engem a megjelenése: egy régi tanárom volt pontosan ennyire hűvös. Én vagyok néha ennyire hűvös, amikor órát tartok, de alapvetően nem. A humor néha jobb ellenszer a fájdalmas dolgokra, mint a hideg elzárkózás.
- Mióta tanítasz bájitaltant? – kérdezem tőle. Hallottam már, hogy szívesebben tanítana sötét varázslatok kivédését, de Dumbledore nem engedi neki. Vagy lehet, hogy ez már nem így van. Ez az iskola egy óriási pletykahálózatként is funkciónál. Bár, ha tényleg az igazgató nem engedi, akkor szerintem az teljesen érthető. Az, akinek voltak ügyei a Nagyúrral ne tanítson SVK-t, a saját érdekében. Sok szülő és tanár célpontjává válna, még akkor is, ha tökéletesen végezné a munkáját.
Érdeklődve fordítom felé a fejem, és közben az ugrik be, hogy hogyan bírja ki röhögés nélkül a jelenlétemet.

Ami a karácsonyt illeti, utálja. Több okból is. Az egyik az, hogy neki nincs családja, akihez hazatérhetne. Jobban mondva, a nagyszülei élne, de ők meg hallani sem akarnak róla: s ez különben egy nagyon, nagyon kínos és fájó pont számára, hisz oly sok mindent megtett, hogy végre elfogadják őt, mindhiába.
Másfelől eleve rossz emlékeket hoz magával. Náluk akkor volt feldíszített fa, ha ő feldíszítette, de akkor is két vége lehetett: az apja vagy eladta - akár díszekkel együtt is -, hogy piához juthasson, vagy az anyja eltüzelte, hogy ne fagyjanak meg. Mindemellé állandó agresszió, félelem, gyűlölet, veszekedés, kiabálás... És a vágy, hogy árthasson másoknak.
Karácsony közeledtével nem változtak meg a többiek sem, azok a muglik, akik utálták, piszkálták, időnként bántották őt, s ami "gyerek dolog", nem alakult át szeretetté, elnézéssé ekkor sem. Nem várta különösebben a karácsonyt, már csak azért sem, mert jellemzően úgysem kapott semmit, legfeljebb egy levetett, rá amúgy is nagy inget, vagy csónakázáshoz is ideális cipőt.
Most pedig? A diákok és a tanárok nagy része is hazamegy, Albus idegesítően sokat akar kihozni a karácsonyból, és a "szeretetből", a magány kezd elhatalmasodni felette úgy, hogy közben újra és újra felmerülnek teendői: a dolgozatok javítása, vagy a házvezetői kötelezettségei, a tanári gyűlések, majd végül a számukra is elérkező szünet. Várja is, meg nem is. A magány, a csend megnyugtató, hódolhat hobbijának, vagy aminek akar, és örül is neki, hogy a diákok nagy része eltűnik végre, ugyanis unja őket, ráadásul a zsibongásuk is felettébb idegesítően hat rá, de... A megszokott rutinok megszakadása nem mindig tölti el örömmel, főleg, hogy új rutinok nem tudnak kialakulni, megszilárdulni, annál rövidebb e szünet azért. S bár senki sem mondhatja, hogy igazán a megszokások rabja volna, mégiscsak jól esik, ha vannak biztos pontok az életében, kiváltképp, hogy az övében ezek ritka kincsek: a nagy harcok idején is, míg szinte mindenki tudta, hol a helye, ő semmi jóra sem számíthatott: bármikor ellene fordulhatott volna akár mindkét oldal, vagy ragadhatott volna ott az egyiken, ami nem feltétlenül lett volna életbiztosítás, adott esetben.
S, hogy mindez végül mivel zárult? Tudható, hogy halálfaló volt, nem mentették volna fel istenigazán, ha akkor és ott Albus Dumbledore nem kezeskedett volna érte. De így történt. Mindez persze csak részben hoz nyugodalmat, hiszen az azóta eltelt évek mégsem mostak el mindent teljes mértékben: a maga módján a múlt ott marad, kísért, időnként elő-előlépve; így került kapcsolatba azóta több halálfalóval is... S persze, neve van az aurorok közt is, már hogy is ne lenne, hisz akad ott is ne megy, ki nem hisz ebben a nagy "megtérésben". Kiváltképp, hogy ő nem tudta ezt fű alatt intézni, neki pere volt...
De most nem foglalkozik ilyesmivel, lakosztályán henyél, hiszen este van már, a vacsora s megvolt, és mivel nincs jobb dolga, hát egy könyvet olvasgat épp. Gondolataiból a zsebében lapuló kis érme felforrósodása zökkenti ki. Valaki belépett a tanterembe: abba a terembe, melyért ő felel, amely konkrétan az övé.
Egykedvűen elfintorodik, majd csak lerakja a könyvet, feláll, kicsit kinyújtóztatja tagjait, s elindul. Nincs messze a terem tőle, nem meglepő, hiszen az alagsorban lakik ő maga is, neki ez tökéletesen megfelel. Ujjai hamarost a kilincsre simulnak tehát, s benyit.
- Nem rémlik, hogy bárkinek is kiadtam volna mára a termek - kezdi hűvösen, s hangja nem sok jót ígér, sőt: ha diák lenne az illető, már kezdhetné is ásni önnön sírját, de eztán érzékeli, kivel van dolga. Enyhén felvonja szemöldökét. - Kolléga. - köszönti lassan, majd beljebb lépdel, az ajtó halkan csukódik mögötte, ahogyan elereszti.
- Vajh mi szél vetette éppen erre? - kérdi lassan. - Tán... Segíthetek?

Perselus & Leonardo

Az ünnepek mindenkire másképp hatnak: engem megőrjítenek.
Ilyenkor sokkal kevesebb haláleset történik, helyette mindenki lopkodni megy. Őszintén szólva engem ez rohadtul nem érdekel, de sajnos érint: nincsen elég munkám.
Kicsit beteges már a gyilkosok után való szaladgálási hajlamod, nem? – kérdezi a kaján hang a fejemben, de nem foglalkozom vele.
Még nem is zavarna nagyon, hogy kevesebbet kell üldöznöm, ha helyette tudnék többet tanítani. De nem, ilyenkor egyáltalán nem lehet tanítani. Minden diáknak szünet van, így még az extra bemutatóórákat sem adhatok – amik ugye sok készüléssel járnának.
A harmadik fő elfoglaltságomnak is lőttek: a legtöbb férfi ilyenkor azért a családjával van, így a bordélyok is panganak az ürességtől, a nők is máshol töltik az ünnepeket. A maradék felhozatalról pedig inkább… Öhm, nem szeretném, ha hányingerem támadna.
Végső elkeseredettségemben már a régi könyveimhez nyúlok, és a megoldatlan dolgokhoz lapozok bennük. Mindig vannak olyan varázslatok és bájitalok, amelyekben sokan hisznek, ám létezésük nem bizonyított. Mivel imádom a rejtvényeket, így az ilyen problémákat nekem találták ki.
Egy pár órás keresgélés után találok egyet, ami nagyon felkelti az érdeklődésemet: a titokzatos kooleshi manófű. Nem találok róla sok információt, de a hatása miatt nem tudom kiverni a fejemből:
”Ki ezen fűből egy csipetnyit hozzáad bájitalához, annak hatásának ellentétét élvezheti, míg a bájital fogyasztójára a hatás sokszorosa száll.”
Akkor egy halálos méreg miatt tovább élnék? – jut eszembe azonnal. A kérdés túlságosan érdekes az egész varázsvilág számára, így csodálkozom, hogy még nem találkoztam vele máshol. Megnézem a könyv borítóját: Ezra utazásai díszeleg rajta. Ismerve a sok hihetetlen történetet, valószínűleg hazugság az egész.
De… Túl csábító.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer annyira fogok unatkozni, hogy önszántamból keresem fel az egyik kollégámat: márpedig én most pontosan ezt fogom tenni.
Lesétálok a csendes kastélyon át az alagsorba, és már messziről érzem a bájital tanterem jellegzetes illatát. Nagyon szeretek, nagyon szerettem már diákként is főzni, Lumpsluckkal is jól kijöttem griffendéles létem ellenére.
Belépek a terembe, de az teljesen üres.
Idióta!
Nem tudom, hogy miért gondoltam, hogy Piton itt lesz, de ha már itt vagyok… Körülnézek. Szerettem ezt a termet.
Nem gondolva arra, hogy mit fog tenni kollégám, ha illetéktelen behatoláson ér, nyugodtan belépek a terembe, és a tanári asztal mögött lévő üvegcséket kezdem tanulmányozni.
Nem sok tanártársam nevét tudom, de Pitonét igen: aurorként találkoztam a régi ügyével. Mondjuk ez engem nem izgat. Amíg azt mondják, hogy nem bűnös, addig nem érdekel, hogy mi volt vele.
A manófű felhasználási lehetőségein gondolkozom éppen, amikor nyílik a terem ajtaja, és a hely fura ura áll meg a kilincset fogva velem szemben.
- Estét, Prof! – köszönök neki, és nem bírom ki: egy vigyort is küldök utána.