2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Abban igaza van, hogy enyhén szét vagyok esve, hiszen napok választanak el attól, hogy ténylegesen magam mögött hagyjam a Roxfortot. Ideje végre felnőni így a harminchoz közel, ezt már én is elfogadtam, nem csoda, hogy a vizsgamunkámra sem az iskola falai között készülök, hanem a leendő üzlethelységben. Mondhatni összekötöm a hasznosat a még hasznosabbal. A tusolásból kilépve érzékelem, hogy van valaki az ajtó előtt, ezért így még félig vizesen, de már nagyjából felöltözve ajtót nyitok, és betessékelem Juliát. Azt a lányt, akivel olyan jólesően furcsán indult a kapcsolatunk, de talán életemben először éretten viselkedtem, nem használtam ki. Az is benne van, hogy már évek óta nem igazán boldogít, ha van valakim, ezért is tanácsoltam a szőkeségnek ugyanezt. Azt kell mondanom, hogy egészen jó kapcsolatba kerültünk, bár részéről egyértelmű a vonzódás, olykor bizony én is nehezen fogom vissza magamat. Az ok főleg a korkülönbség, nem akarom, hogy rám áldozza a fiatal éveit, és részemről komolytalan lenne, ha úgy tennék, mintha én lennék az érett, kiforrott személyiség. - Ülj csak le, hozok valamit. - Mivel eleve a buliszervíz lesz a fókusz, magától értetődő, hogy gyorsan játszani akarom a jó házigazdát. Térülök-fordulok, és egy cseresznyelikőrrel térek vissza, apró poharakba kiöntve. A lányok szeretik az ilyen édességet, viszont szíverősítőnek is kiváló. Azt hiszem amilyen riadt fejet vág, most mindkettő telitalálat lehet. - Tényleg nem. Három napra kizártam a külvilágot, hogy készülhessem. Mi történt? Nem zavarsz. - Odakoccintom az ő apró poharához az enyémet, hogy aztán jó példával járjak elől kortyoljak egyet. Bólogatok, tudom, hogy a családja afféle auror familia, s tudom, hogy Julia mennyire stresszel miattuk, meg még medimágus is, állandóan másokért áldozná be magát. Azért nem volt semmi az a múltkori sérülése is, és abból is felgyógyult. Kemény csaj, na! - Úgysem tehetem meg, hogy csak a munkára koncentrálok napokon ját. Jól tetted, hogy idejöttél. - Vetem közbe. Szinte adná magát a helyzet, hogy átkarolom, de úgy vélem, az most túl sok lenne, felesleges fizikai kontakt, beszéljen csak.
Már tényleg azon gondolkodom, hogy hátraarc következik, mert nincs itthon, pedig gőzöm sincs, hogy mégis ki mással beszélhetnék. Sóhajtok, egy újabbat és türelmetlenül várok, bár nem tudom, hogy meddig van értelme. Ha nincs itthon, akkor csak azért, mert szugerálom az ajtót, nem is lesz. Még meg is rezzenek, amikor végül mégis csak megmozdul a kilincs, talán már tényleg feladtam, csak nem tudtam kitalálni, hogy akkor merre is induljak, hogy kicsit kiengedjem a gőzt. Komolyan még az is megfordult a fejemben, hogy üzenek annak a Diegonak, mert bár az elején rossz arcnak tűnt, de segített Suzi ügyében, hátha épp Londonban van, de végül nem szorulok erre a megoldásra. - Szia! Áh, nem szóltam előre, nem tudhattad, én csak... - na igen a magyarázat mindig nehéz falat, amikor te magad sem ismered pontosan azt az indokot, hogy mi is van az én csak után. Óvatosan beljebb lépdelek, mert sejtem én, hogy zavarok, hogy kissé rátörtem és elég váratlanul is. Látom a dobozokat, ahogyan fény gyúl. Még biztosan mindennek a közepén van, meg gondolom tanulnia is kellene és nem nekem foglalnom le az idejét. Fázósan ölelem át magamat, pedig egyáltalán nincs hideg, de mégis tétován pislantok újra körbe, amikor kérdez. - Lehet, hogy nem volt időd olvasni a híreket a tegnapi eseményekről. Csak úgy éreztem muszáj elszabadulnom a Mungóból. Bolondok háza van és... olyan zavaros minden. - célba veszem a kanapét, amikor oda int és valahogy szinte szó szerint leroskadok, megint sóhajtva egyet. Sok lesz már ebből a nagy önsajnálatból Julia! - De igazán nem akarlak zavarni sem, csak nem tudtam, hová menjek. A barátaim a Roxfortban vannak jórészt, a családom... tudod az zűrös. - magyarázom, bár egyelőre nem sok összefüggés van a szavaim között és talán nem is hallott a tegnapi eseményekről, a kóma megszűnéséről. Csomó halott és csomó boldog család, akiknek felébredt egy vagy akár több tagja. Codyt behozták, még arról is hallottam ma napközben elvétve pletykákat, hogy az az ismert nő Jennings az egész családjával felszívódott. Joshua említette futólag, amikor bejött a Mungóba. Próbálnak infokat kiszedni azokból, akik felébredtek, de a többség semmire, vagy csak foszlányokra emlékszik. Akik pedig nem tértek magukhoz... kezelni a sok család szomorúságát, miközben az jár az eszemben, hogy vajon ha Jake eddig kihúzza magához tért volna-e, vagy amúgy sem akart, mert inkább tartott Shannával és hagyott itt minket... a szétesőfélben lévő családja maradékát... Mégis miért ilyen nagyon bonyolult minden?
Napokra vagyok a mesterdiplomától, és ha már idáig eljutottam, akkor kénytelen vagyok tanulni is, nem tudok mindent rutinból megoldani. Ráadásul ha ott vagyok a roxfortban, óhatatlanul is ismerősökbe botlom, elcsábít a beszélgetés, így nem igazán haladok. Maradt végül az, hogy az üzlethelység-iroda címére költözöm át, az Abszol-útra, ott legalább magam vagyok, tudom gyakorolni a látványos show elemeket, csak éppen nincsen közönségem, aki visszajelezzen, hogy jó vagy nem jó. Egyébként pedig annyi szörnyűség történt mostanság, az emberekre ráfér, hogy egy kicsit jobban érezzék magukat, talán pont az én bulijaimtól. Furcsa, hogy már ennyire fel tudtam nőni, talán az is kellett, hogy az apám megzsarolt vele, hogy tovább nem fizeti a felelőtlen életemet, másfelől annyira látszik, hogy hozzám képest mindenki pofátlanul fiatal. Beleértve még Juliát is, aki amolyan barátféle, másfelől azért a megismerkedésünk idején enyhén jól sikerült az a csókolózás, sőt, még több is lehetett volna, ha kivételesen nem én vagyok a józan felnőtt. Azóta találkoztunk párszor, arra bátorítottam, hogy saját magával foglalkozzon, valahol pedig mégis mindig jó látni őt, mert máshogyan tekintek rá, mint egy átlagos szexpartnerre, akiből már rengeteget elnyűttem. Hogy a sors iróniája, amikor ő kopogtat, abban biztos vagyok. Már félig felöltözve, de még kissé nedves felsőtesttel nyitok ajtót, a nyakam köré csavarva a törölköző, egyértleműen most léptem ki a zuhany alól, csak meg a nadrágot a pólót kaptam fel, de jó eséllyel alsót nem.. - Bocs, csak fent kapcsoltam világosságot, de majd mindjárt.. - Mormolom, és lépek hátra, hogy betessékeljem a lényegében sötét földszinti részre, ami ténylegesen a rendezvények szervezésének irodája lesz, fent pedig a lakrész, hálók. A háztartási bűbájok észlelik az akaratot, s magától gyullad fel több varázslatos lámpa is, még bőven van itt kicsomagolni való doboz, a látványmágiák kellékei. - Mi járatban? Baj van? - Kérdezek vissza, kicsit törölgetve a fülemet, de azért jobban a vállamra terítem a törölközőt, hogy a mellkasomat is takarja, mert ki tudja, még zavarba jön a vizes pólótól. Az egyik kanapé már viszont a helyén van, arrafelé intek, hogy foglaljon csak helyet. Nem tudom, hogy meddig maradna, ezért aztán bizonytalan vagyok a kínálással is. A tengerkék szemek mélyét kutatom, mintha aggódna. Vagy legalábbis feszengene.
Azok után, ami történt egyszerűen muszáj beszélnem valakivel. Tristan bár egy iskolába járunk mégis csak kicsit az utóbbi pár hónapban eltűnt a szemem elől. Azt hiszem túl sok minden történt mindkettőnk életében, az enyémben legalábbis így volt. Az időmből elég sok időt nem az iskolában töltöttem, főleg miután a bátyám a nyár végén végleg távozott az élők sorából. Furcsa kettős érzés ez, hiszen már régóta úgy álltam hozzá, hogy talán mindenkinek könnyebb lenne, ha nem várnánk reménykedve, hogy magához tér-e, hanem egyszerűbb elengedni, de közben a családom egyáltalán nem kezelte jól a helyzetet, főleg hogy Shanna is meghalt. Az egész olyan rettentő tragikus. A temetés megható volt, de iszonyatosan leszívta az erőmet és mindezek után csak néhány hónap telt el erre... A Szent Mungóban voltam, amikor történt a dolog, tegnap, de ma már úgy éreztem muszáj elszabadulnom. Egyszeriben mindennek a kómás állapotban vége szakadt. Egyesek magukhoz tértek, mások egyszerűen elmentek végleg, mint a bátyám. Talán, ha még egy ideig kitart, akkor ő is felébredhetett volna? Ha Shanna nem hal meg lehet, hogy Jake nem tart vele és itt marad ezen a világon? Felesleges kérdések tudom és örülnöm kellene, hogy vannak, akik felébredtek, hogy vannak boldog családok és ők vannak többen, de közben mégis haragszom, hogy mi nem tartozunk közéjük. Ha ez lehetséges az apám még haragosabb lett az elmúlt időszakban. Mintha állandó feszültség tombolna benne és ez most nem segít, hogy van akinek megadtott, hogy visszakapja egy rokonát, ő viszont kénytelen volt eltemetni a kedvenc fiát. Josh is a munkába menekült és szinte alig látom hiába dolgozunk majdnem egy helyen. A családunk gyakorlatilag a széthullás szélére sodródott, ha még nem hullott szét teljesen és valahogy nehéz elképzelnem, hogy ez pozitív irányba változhat, hiába próbálok én bizonyítani apának, vagy Josh hiába igyekszik annyira. Ő soha se lesz Jake és ezzel tisztában is van és sejtelmem sincs, hogy mennyire fájhat neki, hogy apa hiába ő a legidősebb mégsem így tekint rá. Megállok az ajtó előtt, mert néhány hete megkaptam egy rövid levélben Tristantól a címet, hogy itt fogja kinyitni a boltját, de nem tudom, hogy elindult-e már, vagy még folyamatban az ügy. Rettentő távolinak tűnik a nyár vége, amikor a lányokkal a következő nyárról beszéltünk. Az italozgatás, a beszélgetés, az őszinte vallomás, hogy bizony tetszik nekem Tristan, csak én nem neki jó eséllyel, vagy hát nem úgy. Most mégis itt vagyok és már lehetetlennek tűnik, hogy csak úgy jövő nyáron elmenjünk valami kocsmatúrára Nina, Jenny és én, meg akit még hívunk. Hiszen a Szent Mungó olyan most, mint egy felbolydult méhkas és az egész élet olyannak tűnik, én pedig nem is tudom, hogy mit keresek itt igazából. Már vagy egy perce az ajtó előtt állok, a végén még valaki azt hiszi, hogy be akarok törni. Bent sötét van, talán Tristan nincs is itt. Ah butaság volt idejönni. Mégis felemelem a kezemet és kopogtatok. - Legyél itt... kérlek... - suttogom az ajtónak, mintha attól több esély lenne rá, hogy egyszeriben előkerül, pedig a benti fényhiány arra utal, hogy valószínűleg az iskolában lehet. Gondolom minden erejével azon van, hogy jó eredményekkel fejezze be a sulit, hogy a szülei elismerjék, hogy megmutassa képes rá, hogy aztán elindítsa az üzletet, amit annyira akart. Nem fér ebbe bele egy lány, aki még túl fiatal hozzá és, akinek ennyi zűr van az életében.
Örülök, hogy Titanak soha nem volt része ilyesmiben és remélhetőleg soha nem is lesz. - Nem. Csak azért mondtam Griffet mert Dumbledore kedvencei. - ez egy egészen köztudott tény. De persze az hogy én melyik házba lennék inkább elsikkasztom. Mérhetetlenül utálok hazudni, és nem is vagyok valami jó benne, csak indokolt esetben tudom elő szedni a manipulatív "kreatív" énemet, Titaval egyáltalán nem működik. - Miért vágytál oda? - teszem fel a kérdést, csak simán kíváncsi vagyok, pedig tudom nem kellene szóval tartanom. Igazából nem is nagyon volt hogy Titaval kettesben beszélgettem volna valaha is. Mégis megkedveltem a közös pillanatok alatt. Meg.. mert láttam hogy Chris boldog vele. - Akkor úgy mondom; szerencsére győzött az egység ereje. - vetek fel egy semlegesebb képet szórakozottan. Aztán egy kissé elszabadul valami. És igen tökéletesen elbeszélünk egymás mellett. És érzem ahogy nő a nyomás bennem ennek hatására. De össze vakarom magamat és viccelődve immár eldugaszolt orral megjegyzem - Nem tudtam, hogy teljeskörű interjúztatás lesz. - a metró felé még van jó pár méter. Fogalmam sincs hogy szokott-e metrózni, vagy hogy mennyire ismeri egyáltalán az ilyen utazási formákat. - Az igazság az, hogy a baleset óta egyáltalán nem tudok varázsolni. Mintha.. Elveszett volna egy részem... - ismerem el. - Úgyhogy marad ez a barbár módszer. - és még úgy kismillió dolog van a nyelvem hegyén, hogy mi tartozik még az igazsághoz...
Mindent ertek modon hummentek parat. -Nem t’om. Szerencsere nem volt benne reszem. - vonogatom a vallamat. Igazabol tenyleg szerencse, hogy sokkot meg sose kaptam fizikai dolgok miatt, mert amennyi mindenbe beleutom az orromat, az siman vonhatna maga utan a tenyt, hogy megis sikerul kivivnom a nepharagot. Vagy legalabb valakinek a tettlegessegig fajulo haragjat. -Hollohatnak. Inkabb. Vagy te Griffendeles lennel? - kerdezek vissza. Tippem szerint ha itt talalkoztunk akkor a sulira vasarol be, s mivel meg sose lattam igy az is felmerul, hogy most kerul hozzank, szoval a Suveg meg nem osztotta be sehova. -Egy ideig en is bantam, hogy nem a pirosak koze kerultem, de igy kilenc ev alatt megemesztettem. Rajottem, hogy tenyleg nem ott a helyem. - csacsogok. A ludas hasonlatta felnevetek. -Eleg nagy diszno volt, teny es valo. De a liba se egy bizalomgerjeszto allat, ugyhogy nem tudom oruljek-e ennek a hasonlitasnak. - huzom az agyat kedelyesen. Kozben elered az orra vere, megkapom a tarcajat mintha az enyem volna es kivalaszt egy nevet a listabol. Meglep, hogy eppen azt amit, egeszen addig amig nem latok ra az iratokon a keresztnevere. -Hat a neved. Cody micsoda? - vonom ossze a szemoldokomet kerdon. Tovabbra sem hiszem, hogy teltamadott volna halo poraibol, de azt nem teszem hozza, hogy lattam hogy o is Cody. Szoval siman hiheti, hogy lebukott a nevevel elottem. Szo sincs rola, de erdekesen beszelunk el egymas mellett. -Nem tudod ezt mashogy elallitani? Nem tunsz hetedikesnel fiatalabbnak, biztos varazsolhatsz iskolan kivul is. Ahogy en is. Csak epp a gyogyitas nem a szakteruletem. - meregetem a tamponos orrat kisse fintorogva. Eleg hulyen nez ki igy szegeny, de ki vagyok en, hogy ezt bunkon kozoljem is vele? Nem akrom megserteni.
Egy pillanatra elgondolkozom a pillanaton, hogy mikortól is nem emlékszem, hogy mi történt és egy hümmenéssel megállapítom - Őő.. Így is mondhatjuk. A fizikális sokk néha meglepő eredményeket produkál. - az agyam persze már rég elemző üzemmódba kapcsolt, de hamar leállítom magamat mert nem kívánom itt és most kielemezni mindazt, amit olyan gondosan eltemettem az utóbbi közel három hónapban. Persze a válasszal egyben kikerülöm azt is, hogy pontosan meg kéne határoznom bármit. Na jó amikor elvicceli, hogy rohadt gyanús voltam azért egy kicsit vérszegény de őszinte nevetésféle belőlem is felszakad. El kell ismernem tényleg rettenetesen hülyén hangzott. - Tíz pont a Griffendélnek! - erősítem meg, kicsit oldva a saját hangulatomat is valamennyire. - Ha értesz az animágiához, akkor akár még ebben az életedben is lehetsz. - vonok vállat tovább fűzve a gondolatát. Aztán fokozatosan apránként elönt egy belső a pánik attól amerre halad a beszélgetés. Egyenlőre csak a szívverésemet érzem nagyon, meg a tiltakozást, hogy márpedig ki akarok hátrálni ebből az egész szituációból. Annak ellenére is, hogy Tita meglehetősen kedélyes és mindig tréfára kész. Sőt még az amcsi edzővel történteket sem restelli kifigurázni amire azért önkénytelenül elmosolyodom. - Szerintem királyak voltatok, ahogy kiálltatok egymásért. - vakarom meg a tarkómat egy félszeg kajla mosollyal. Hiába új az arc, a mimikám a régi. Összességében egyébként tényleg ez volt abban a jelenetben a legszebb. A sok lúd disznót győz szituáció. Aztán elragadnak a gondolataim és a pánik és egy kissé bele is bukom. Még bőven elkaphatja, hogy miért takarom ki az orromat és valószínűsíthetően miért kezdek kotorászni. A tárcából simán kilóg egy húsz fontos csücske, néhány számla, meg egy okmány amin valóban ott áll a nevem. Tömött jószág és könnyen nyílik sajna... meg csúszik ki belőle bármi. Találva egy zsebkendőt most egyszerűen csak össze sodrom egy gyakorlott mozdulattal és taponálok minden szépítés nélkül enyhén hátra billentve a fejemet. - Nem vészes, csak egy orrvérzés...- A tárcát átveszem, de a hanglejtése és úgy az egész nagyon megül. Annyira elmondanám neki és közben annyira menekülnék. És a borzasztó, hogy ezt egyébként még csak el sem tudom nagyon épp leplezni. Elteszem a tárcámat végül csak kezet nyújtok neki. - Cody. - mondom ki végül de határozottan befejezetlennek hat. Nyugi.. Csak.. nyugodj le! - Nem tudom.. Kellene? - kérdezek vissza válaszadás helyett. Lassan kiérünk az Abszol útról és ha ez bekövetkezik igazából a metró felé indulnék el teljesen rutinos közlekedőként. - Eskü nem vagyok se drogos se pszichopata, csak... váratlan fordulatokkal indult a nyár... és egy kissé olyan mintha még mindig tartana. - szu-sza menni fog!
- Hogyhogy? Elájultál azonnal? Elég durva baleset lehetett akkor. - dobok be egy ötletet azonnal, mintegy kérdésnek álcázva. Igazán semmi közöm hozzá, de olyan vagyok, mint egy véreb, hogyha valami számomra érdekes infót szimatolok akkor annak szeretek utána loholni. És inkább legyen benne a pakliban, hogy nem válaszolnak, semmint ne is adjak esélyt a válasznak, mert nem kérdeztem semmit. - Nem én mondtam! - nevetem el magam a heves tiltakozásán illegalitás ügyében. - De azért engedd meg, hogy szóljak, ez a felszólalásod azért több volt, mint gyanús. - teszem hozzá kicsit szemtelenül froclizva őt. Nem zavarna az se, ha valami kábító növényt termesztene vagy állatkísérleteket hajtana végre. Pláne mert nem vagyok elkötelezett állatbarát és a növényekhez sem értek egy kicsit se. De jólesik egy kis piszkálódás. - Lehet, hogy előző életemben macska voltam. - vakarom meg az államat elgondolkodva. A jellemzés illik rám, a kíváncsiságom eléggé kortalan. Mondjuk én sem vagyok egyelőre túl koros. - Na hát az igen előnyös kép lehetett. Vérben forgó szemek és kabbe-te-bunkó-paraszt tátogás az ajkaimon. - nevetem el magam. Semmi ilyesmi nem történt, fegyelmeztem magam, mert abban azért elég jó vagyok, de ettől még amit gondoltam az kiülhetett az orcámra a fotón. - Az jó, mert nincs nálam se kaja se pia, amit vendégségbe vinni illik. Szóval úgyse lennék vendég. - vigyorodom el. Kissé talán furcsa, hogy így ráakaszkodom egy idegenre, de valami nem ereszt a gondolataimban, s egyszerűen nem tudok csak úgy lekoccolni. Olyan, mintha szimatom lenne, csak még nem tudnám mit szagolok. - Oké, akkor válassz melyikük akarsz lenni, s akkor úgy szólítalak. Hacsak nem dobsz be más nevet. - kacsintok rá. Terveim közt amúgy nem szerepel, hogy a lakásáig kövessem, de egyelőre jól szórakozom, szóval amíg nem zavar el erélyesen, addig miért is ne üssem el vele az időm? - Történt valami? Mi a..? - rökönyödök meg, ha esetleg látom a vért akkor azért, ha pedig nem, csak a basszust hallottam és a kotorászás van meg, akkor azért. De nem sok időm van ezzel foglalkozni, mert a kezembe kerül egy tárca. Reflexből pillantok le rá, hogy mi is került a kezembe. Nem vagyok paraszt, nem állok neki kizsebelni, hiszen nem az enyém, de hogyha nyitott állapotban kikandikál belőle valami olvasmányos, arra azért muszáj odafókuszáljak. Nem tehetek róla, az oknyomozói vér. - Amúgy nem szeretnél elmondani valamit? - nyújtom felé a tárcát, s kérdem kissé szigorú hangon, amolyan vérszemet kapva. Igazából nem láttam végig a nevét az iratokon, csak azt, hogy Cody, így bennem fel se merül, hogy aaaaz a Cody lenne, hiszen nem a világ legrikább neve. A kérdésem inkább játékosan túljátszott, hiszen hát én felsoroltam a Cody nevet is, s ha tényleg őt is úgy hívják akkor mondhatta volna. Szóval úgy döntök, hogy kicsit szórakozom vele. Csak nem veszi a szívére nagyon.
Rálegyintek - Áh, igazából szerencsére semmit nem éreztem... - ami egyébként igaz is, de csak mert marhára nem emlékszem. Inkább tovább is terelem a témát, meg ő is és ezért igazán hálás is vagyok. Persze nincs sok időm bármiért is huzamosabban fellélegeznem, mert úgy tűnik a macska kinyírós témával magamra tapasztottam mint egy bélyeget. Tita számomra mindig olyasvalaki volt, aki addig ment minden után ameddig a végére nem ért, ebből fakadóan háromszor meggondolhatnám, hogy mégis mit ejtek ki a számon, dee valamiért lesokkoltam és az agyam valahol kiesett a seggemen félúton. - Semmi illegálisat! - vágom rá, bár a hirtelen reakció inkább annak szólt, hogy nagyon húznék el - Gyógynövényeket leginkább. Csak van amelyik feldolgozatlanul toxikus az állatoknak. - a sima növények közül is van ami valószínűleg hasonló hatást tud elérni, de ez most egy ritka szerencsétlen eset. - A nyáron találtam. Kicsi még és baromi kíváncsi. Bár szerintem a macskáknál a dolgok iránti érdeklődés nem függ össze a korukkal - ismerem el egy fejcsóválással. Az újabb kérdésre egy kicsit zavartan gondolkozom el. Az összesben..? - Amikor azt a suttyó amcsi edzőt kiosztottátok a sajtótájékoztatón. - dobom be. Bár tény hogy bőven volt ettől emlékezetesebb kép is róla, de ha elkezdem felsorolni... az több mint ijesztő lesz. - Őőő nem gondoltam, hogy vendéget fogadok... a macskám megmentése közben. - ismerem el, mert egy kissé rámenősen hangzott Tita felvetése. Jelen akar lenni? Oh ne..! Kérlek ne..! Amikor pedig elkezdi sorolni a neveket a saját nevemnél idegesen túrok a hajamba és eresztek el egy haha-t. De csak nyelek egyet és valahogy kivételesen nem találom a szemkontaktust. - Jaa.. Vicces lenne ha róluk neveznél el.. - motyogom de aztán csak beharapom a számat. Annyira nem akartam hogy ez legyen! Ez rosszabb mint amikor Danyvel találkoztam össze a nyár elején.. Nem akarom ugyanazt a vádat, ugyanazt a hitetlenséget és dühöt látni Tita szemében... Istenem és Chris! Nagyon nem érzem úgy, hogy készen állnék újra találkozni vele. Titát is szívem szerint leráztam volna. Kész!.. Az agyam túlpörög és ahogy a VMS-en is elég gyakorisággal amikor túlhasználtam a képességemet, vagy csak túlpörögtem, most is megindul az orrom vére. - Oh basszus.. - zökkent ki ahogy az orromhoz nyúlva realizálom mi történt és kissé kitakarva Tita elől zsebkendő után kezdek kutatni valamelyik zsebemben. Ekkor pedig a semmiből oda lép hozzánk egy fiatalabb csajszi aki Tita kezébe nyomja az elejtett tárcámat - Ezt elhagytátok. - aztán el is siet. Bennem pedig egy kicsit megfagy a vér. Legközelebb egy jól zárható tárcát kell szereznem ezt a laza nyitott szart meg jó messze hajítani valami szelektív konténerbe! Mivel engem leköt az orrvérzésem meg a zsebkendő fél kézzel elő vadászása, így csak reménykedni tudok benne, hogy Tita csak úgy vissza adja... Álmodik a nyomor...
Amolyan "hm?" pillantást vetek rá, mint aki várja, hogy folytassa végre mi is az "így is"-nek az úgyis verziója, vagyis hogy még hogyan mondhatjuk mindazt, ami történt vele. Amikor a baleset szót kiejti a száján, akkor azért kissé értetlenül vakarom meg a tarkómat. - Hát az merőben sajnálatos. Remélem nem fájt nagyon. - próbálok csepegtetni némi együttérzést, mert mégse akarom annál nagyobb bunkónak tűnni, mint amilyennek tűnhetek azok után, hogy ő felismert nekem meg halványlila gőzöm sincs arról, hogy ki fia borja lehet. - Ja! Aha. Így már mindjárt más. - vigyorodok el, mint aki megvilágosodott. Elsőre van is értelme, hiszen a cikkeimet simán olvashatta, még örülök is neki. Abbahagyom hát a térdporolást, mert úgy érzem kikeveredtem az erdőből és már nem égek, mint az a bizonyos németországi épület, ami annak idején a szövetségi parlamentnek adott otthont, s a felgyújtása megágyazott a második világháborúnak. - Hogy.. mi? - kerekednek el szemeim amikor bedobja a macskás sztorit. - Milyen növényeket tartasz te otthon? - lovaglom meg a témát, mert bár totál ismeretlen a srác, de a macskagyilkolás lehetősége nem engedi, hogy távozóra fogjam. Inkább melléje szegődök, bár ezt csak akkor veszem észre jószerivel, amikor már léptünk egyet-kettőt. - Amúgy melyik számban láttál képet rólam? - kérdezek, mert a nyomában loholást megint kicsit cinkesnek érzem. - És egyébként elárulod a nevedet? Csak nem szólíthatlak Anonymusnak a macskád megmentése közben.. Esetleg elnevezhetlek egy barátomról, de az megint furán venné ki magát, összezavarodnék, ha Danynek, Tomnak vagy.. tudom is én Codynak szólítanálak. Chrisről már nem is beszélve.
Mindkettőnk számára roppant kínossá tette a helyzetet, hogy a nevén neveztem, mire a térdét kezdi porolgatni, csak hogy eleresszem... És már azon pörögnek a kerekeim, hogy ezt hogy a francba lehetne kimagyarázni, ami nem hat atom creepynek.. Végül belátom, hogy sehogy. Hiszen egy vadidegen arc, és vadidegen barna kerek szemek néznek vissza rá a zöld kutyaszemek helyett... A kérdésére látványosan reked bent a levegőm egy pillanatra, nagyjából mint akit most kaptak rajta, hogy a szőnyegre csinált, de aztán csak kiszakad belőlem egy legalább annyira kínos "haha" mint ami őt is elhagyta. - Emm... mmmm...jaa így is mondhatjuk. - nyögöm ki végül, nagyjából olyan rémülettel a tekintetemben, mint aki egy gyilkosságot akar elleplezni, rettenet gyakorlatlanul.. - Volt némi.. balesetem... - ez nagyon fontos információ volt de tényleg, rossz Cody rossz!!! Én tényleg biztatom magamat, hogy vágjam el a beszélgetést, de hát ez a hülye-én- csak folytatja... - Én, anno olvastam pár cikkedet.. Bírtam ahogy fogalmazol.. Mármint nem követlek vagy ilyesmi.. csak hát a VMS mindenkinek hozott egy kis hírnevet... - kínosan, röviden elnevetem magamat, lóbálom egy két pillanatig a karomat magam mellett aztán csak hirtelen levegővétellel köszönőre fogom. - Mindegy is.. én.. mmm Örültem! Nem is zavarok tovább, inkább megyek mielőtt megdöglik a macskám a növényemtől... - emelem meg a papírzacskót épp csak úgy jelzésértékűen, amit a kezemben szorongatok. Szerencsémre valóban a bájitalos- gyógynövényes- kellékes cégér nyomtatványa van a papíron, így még akár hitelesnek is hathat a kijelentés, még ha egyébként legalább olyan abszurd kívülről, mint Tita szavai. Persze hullámokban tör rám, hogy feltegyem neki a kérdést, hogy Chrissel mi van...? De egy nagyon ciki jeleneten kívül egyenlőre mást nem sikerült össze hoznunk. Azt persze rohadtul nem veszem észre, hogy az össze koccanásunk során elhagytam a tárcámat. Benne természetesen a Shanna közreműködésével újra intézett, vissza kapott irataimmal..
Belekapaszkodom a felém nyújtott kézbe, elvégre hogyha adnak, fogadd el mondja a mondás, s hát ha nem muszáj nem hencseregnék a porban, mint egy írtószerrel lefújt bogár. - Köszi! - vigyorgok rá kissé bárgyún, mielőtt összerendezném a vonásaimat és tagjaimat. Amint viszont újra stabilan állok a lábaimon, már hegyezem is a nyelvem arra, hogy elköszönjek és menjek tovább a dolgomra, eleresztve a sajátja felé a srácot, de megakaszt minden gondolatot és cselekedetet bennem az, hogy lepereg ajkairól a nevem. Hú, de ciki! hiába nézem, dunsztom sincs ki lehet, márpedig ő tudja, hogy én ki vagyok, szóval emlékeznem kellene rá. Nem vagyok egy kifejezetten népszerű csaj, általában a háttérben meghúzódó nyomozó vagyok, szóval annak nem sok esélye, hogy valami titokban utánam settenkedő engem figyelő legyen, így aztán duplán kínos. Zavaromat elűzendő rávillantok egy vigyort, s hirtelen nagyon porosnak érzem a gatyámat, úgyhogy elkezdem leporolgatni a térdeimnél. Ha belegondolnék jobban, érezném, hogy ez is gáz, hisz nem estem térdre, de mindegy. - Igen, személyesen! - vágom ki magam, frappáns könnyedséget tettetve, mikor végre fel merek nézni a szemeibe. - Tudom, hogy kínos, de.. történt valamik az arcoddal? - dobok be egy tök lehetetlen kérdést (ó, ha tudnám mennyire nem az biztos elájulnék), hátha addig se kell bevallanom, hogy fingom sincs ki ő, amíg azon gondolkozik miért is kérdezhettem erre rá.
A nyári világ járásom egész jól lenyugtatott. Itt az augusztus, de bavallom a suli felé sem szagoltam. Nem is gondoltam vele egész nyáron, legfeljebb ameddig megemésztettem, hogy nem mehetek vissza mert az katasztrofális helyzeteket szülne, mint ami Danyékkel is megesett. Törökben össze guberáltam egy ragdoll macska kölyköt. Aki most a Londoni lakásomon randalírozik. Ennek ma reggeli eredménye az lett, hogy megette az egyik növényemet amit nagyon nem kellett volna. A gyógyítói képességeim egyáltalán nem tértek vissza, egy sima állatorvos meg nem tudna mit kezdeni vele mert a növény amit megevett nem ismert muglik előtt.. És egyenlőre pálcám sincs. Egyszerűen nem tudtam rá venni magamat hogy abba a boltba harmadszor is belépjek. Chrishez meg nem állíthatok oda, hogy te figyi am neked adtam oda a pálcámat, nem adnád vissza...? Kezdjük azzal, nem is emlékszem, hogy ezt megtettem az árvaház megnyitóján - ahol Tita mellől lelkérve, a pálcámmal együtt egy borítékot is át adtam Chrisnek, amolyan "apróság" a jövőbeni lánykéréshez címszóval. Hát igen.. Két év emlék kiesés az két év emlék kiesés... Szóval most minden nélkül vagyok és összetevőkért jöttem amivel a kis dögnek segithetek és nem szenved napokig. Másfelől.. Azt hiszem látni akartam néhány ismerőst... Suli előtt vagyunk, ilyenkor boldog boldogtalan megfordul itt. Semmi creepy kukkolás vagy ilyesmi, csak el el akartam kapni a mellettem elsiető, távolabb sürgölődő régi arcokat és nyugtázni, hogy mindegyik jól van és éli tovább az életét. Bambulásomból menet közben az zökkent ki, hogy valaki nekem jön. Meglepően rugalmasan sikerül megtartanom az egyensúlyomat, nem úgy mimt előtte. Akit sikerül fellöknöm automatikusan érte kapok. - Woa! Bocsi... - Bár nem sikerül a mozdulat, ennyire ügyes sose voltam úgyhogy a földről szedem össze a lányt. És ekkor valami kirúgja a koponyámból az agyam és - Tita?... - kezemben tartom még pár rövid pillanatig a kezét és csak nézek rá mint a hülye... Totálisan lesokkolva és elfeledve, hogy amúgy egyszerűen rohadtul idegenként kellett volna kezelnem...
Több, mint tartalmas nyár van mögöttem. Nem, hogy kipihentem volna magam, hanem inkább elfáradtam, de jólesőn. Minden nehézsége ellenére örömmel gondolok vissza az eltelt napokra, az akadémiai feladatokra, a beiktatott lazításokra is. De hogy őszinte legyek, már vágyom vissza az iskolába, hiányoznak a barátok és a tanulás is, hangozzék ez bármilyen stréberül. A szokásos köröket rovom az Abszol úton, egyedül. Általában egyedül érkezem, de tudom hogy nem egyedül fogom tölteni a korzózó időt, hiszen minél régebben járok a Roxfortba annál többeket ismerek, s ez a hely olyan, mint egy gólyatábor, hacsak azt vesszük figyelembe, hogy akármikor is jöjjek, mindig találok itt ismerőst. Elmélázva ácsorgok a talárbolt kirakata előtt. Nem akarok semmit venni, a tavalyi talárom tökéletes állapotban van és a célnak megfelel, de ettől mlg kedvtelve legeltetem szemeimet a legújabb divaton. Vörös tincseim laza, két fonatba rendezve lógnak előre vállaimra, szeplős bőrömet megkapta egy kicsit a nap, de még így sem vagyok barna, inkább csak rózsaszínes a hófehér helyett. Nem tudok barnulni, ez a keresztem. De már nem is érdekel, elfogadtam a testem és büszke vagyok arra, hogy a sok szeplő miatt valamilyen szinten különlegesnek mondhatom magam. Tőlem megszokható hirtelenkedéssel döntök úgy, hogy eleget nézelődtem, s ideje tovább állnom beszerezni néhány új pennát. Lendületesen fordulok sarkon, s már lépnék is előre, de sikerrel fellökök valakit. Vagyis inkább lökök és lepattanok egyszerre. - Upsz, bocsi! - nyögöm a földre huppanva, s automatikusan tekintetemmel keresem, hogy kit is taroltam le. Hadd társítsak arcot is a bocsánatkérésem mellé.
Az mondjuk igaz, hogy én az elmúlt három napban konkrétan megmozdulni se voltam hajlandó a kötelezőn kívül, szóval ha ugyan szívrohamot nem is kaptam, de erőteljesen kimerültem testileg és lelkileg is. Csak csendben hallgatom, ahogy végig gondolja, hogy igazából milyen lehetőségei vannak Jackie-vel, de nem én vagyok a legjobb személy, aki családi életben tanácsot adhat. - A szüleidnek is biztosan van véleménye erről. - teszem hozzá, hiszen ők nevelik a gyereket, akármennyire is szereti, ők vannak ott vele minden nap, ők ismerhetik csak igazán és talán ők tudják a legjobban, hogy mire van szüksége, mennyire kavarná fel, ha Riley előállna és elmondaná, hogy az apja. De ahogy mondta, nem kell semmit elsietnie, ha megvárja a nagykorúságát az még vagy tíz év, nincs ok arra, hogy siessen vagy meggondolatlanul nekimenjen az egésznek. Kicsit ellentmond magának, amit arról mond, hogy nem nehéz megugorni az exei szintjét, de még se lenne rá képes rajtam kívül senki, de ezt valahogy egy bóknak aposztrofálom. Látjuk egymás hibáit, őszintébben, mint akárki más, de ez nem jelenti azt, hogy én csak a láncdohányost látom benne. Sőt, azt jelenti, hogy teljes egészében látom, és amit értem tett, ahogy velem bánt, mikor rájött, hogy tényleg nem vagyok bűnöző és az egész helyzet áldozata vagyok, az örökre lekötelezett. De nem csak a lekötelezettség érzése hozott ide… Riley magabiztossága és ereje, amivel védelmezett, a tiszta szíve, ami ott van a sok csalódás alatt is, ezért vagyok itt. Lenyűgözött a tettrekészsége, és nem csak az izom erőről van szó, persze ilyen közel bújva hozzá tagadhatatlan, hogy sokkal jobb kondiban van, mint én, akármennyire nem törődött magával jó ideje. Én nem törődtem magammal lényegében soha az életemben. - Akkor… mondjuk kezdjük a tévéddel, pont belefér a tértágított övembe a galleonok helyére. - biccentek felé mosolyogva, és furcsán jól esik, hogy nevetni hallom és hogy én vagyok az, aki megnevetteti. Olyan sokáig hitettem el mindenkivel, hogy nem vagyok több egy fantomnál, akit jobb békén hagyni, különben elküld a kurva anyádba, hogy már el is hittem, hogy ennyiből állok. Ahogy ő sem a keményfiúból áll, aki egy fiatal lányt csak úgy lesokkolóz és a vállára hajít, ha úgy hozza a sors. - Most ettünk, már is éhes vagy? A filmnézésben benne vagyok, de semmi romantikus. - kötöm ki, szándékosan túl komoly fejjel nézve rá. Bár ez nem jelenti azt, hogy akármilyen történetben ha meglátok egy párt elhányom magam, de a csont kiszámítható nyálas romantikusoktól kíméljen meg az élet. Azért ha a főszereplő pár még is csak romantikus jelenetbe keveredik önkéntelenül is közelebb húzódok simulok hozzá, sőt, megfordul a fejemben, hogy velük együtt csókolózzunk, de ezt biztosan gyerekesnek érezné, a tinédzserek csinálnak ilyet a moziban. Azt hiszem. Nem jártam sokat moziba. Végül hosszú ideje először, végre rémálmok nélkül alszom végig az éjszakát, Riley karjaiban.
Félmosollyal bólintok, mindketten kellően sokat kaptunk már az élettől, hogy ha más körülmények között találkozunk, vélhetően egymásra sem nézünk. Kellettek a kemény odamondások, a beszélgetések, amiket egy randizós cukrászdában mesziről kerültünk volna. Így nem kellett a legjobb arcunkat mutatva olyan álcát felhúzni, ami ha később lehullik, csak csalódik az ember. Nem volt magamutogatás, csak vér, és izzadtság, szinte szó szerint. Csoda, hogy nem kaptunk szívrohamot a sok órás futás, a vonatról meg szakadék tetejéről leugrás közepette, párszor bordán rúgtak, vagy haléntékon csaptak, őt elrabolták, eközben megismerkedni, vonzalmat érezni sokkal igazíbb volt, mint az első két kapcsolatom, ami zátonyra futott. Egyetlen boldogságom mindössze Jackie volt, de őt sem a sajátomként nevelhetem. – Ez eszembe sem jutott. Addig majdnem tíz év hátra, és ha egyszer ténylegesen lesz gyerekem, kipróbálhatom magamat tényleges családapaként is. Most ez még olyan távoli. Legalábbis az volt, a szüleimre hárítottam mindent, miközben a sebeimet nyalogattam. – Az is opció, hogy sosem mondom meg, hiszen ha már tizennyolc elmúlik, akkor eleve más nevelte fel, talán sokkolnám vele, hogy én vagyok az apja. De ha meg véletlenül derül ki, akkor meg lehet, hogy szóba sem áll majd velem többé. Na ezt se most fogom eldönteni. – Azt nem nehéz, de ez nem azt jelenti, hogy bárki képes volna rá rajtad kívül. – Ahogy itt vállvonogat, még mindig mintha görcsben lenne velem kapcsolatban, noha én sem vagyok elszállva magamtól. Egy láncdohányos kávéfüggő pasi nem éppen főnyeremény, Meg mégis ragaszkodik hozzám, bízik bennem, és úgy csókol, mintha én volnék az utolsó korty víz a sivatagban. – Oh, vigyél csak, amit akarsz, csak mert nincs kupi, az nem jelenti, hogy bármi értékes lenne. – Nevetem el most már magamat egyre vidámabban. Mindig képes feldobni, nem csoda, ha a kezdeti veszedéseinket elég hamar felváltotta az, hogy odafigyelek rá, hogy érdekel, hogy mit gondol. Mivel lassacskán kezdünk megnyugodni egymás ölelésében, én nem siettetek semmit. Nem csupán miatta, én magam is alaposan be vagyok rozsdásodva. És bármennyire is butaság volt magamat fehér lovon ülő herceghez hasonlítani, romantikus képzelgéseim vele kapcsolatban nem a máról szólnak, ez nem csak valami egymásra hangoltság. Akkor van értelme, ha el tudja engedni magát, ha kész felfedező utakra indulni. Lehetne amolyan féligmegoldás is, hogy most csupán ismerkedünk a helyzettel, de még számomra sem kialakult, hogy mit szeretnék. Olyan megnyugtató ez így, hogy nem érzem azt a vad késztetést, hogy belendüljünk valami komolyabba. - Mit szólsz egy amolyan levezető, pihentő tévézéshez, és rendelünk valamit? Hosszú hét áll mögöttünk, nem ártana úgy aludnunk, hogy közben senki sem akar megölni.
Jól sejti, magamban esélyem se volt keresni őket, a parancsnokság pedig évek távlatából egyre kevesebb és kevesebb energiát fektetett bele, mivel anyám öngyilkosságot követett el, apám pedig fogta a másik lányát és lelépett, engem hátrahagyva. Nem voltam elég fontos soha, se az ügyem ahhoz, hogy bármelyik nyomozó tényleg felkaroljon, pénzem meg aztán főleg nem volt hogy ezzel noszogassak meg bárkit is. Nox volt az első és egyetlen reményem, egészen eddig… Hozzábújok, a támogatása olyan új, olyan különleges, szinte el se hiszem, hogy én vagyok az, akit a karjában tart és ahogy meghallom a válaszát a becézéssel kapcsolatban halkan, elfúló hangon, mintha valamilyen hatalmas dologról lenne szó, válaszolok. - Engedély megadva. - felelem csendesen és döbbenten hallgatom a történetet az első barátnőjéről, akitől Jackie született. Bennem sem teng túl az anyai érzés, soha nem babázgattam, ha bejön egy elsős a Pennaboltba eszembe nem jut az a gondolat, hogy “cuki”, inkább az, hogy neveletlen, hangos, hiperaktív és idegesítő, de ha valamilyen parallel univerzumban becsúszott volna egy gyerek… elképzelhetetlennek tartom, hogy lemondjak róla. Még akkor is, ha szerető családba került Riley szüleinél, túl nagy seb nekem, hogy elveszítettem a családomat - igazából elhagytak engem, vagy így, vagy úgy - és árvaházba kerültem ahhoz, hogy bármikor is képes lennék lemondani egy gyerekről. - Azt hiszem sokan szokták belőni azt a célt, hogy amikor nagykorúvá válik a gyerek, akkor mondják el neki, hogy örökbefogadott és kik a biológiai szülei. Addig is az élete része vagy, nem arról van szó, hogy nem szereted, vagy nem akarsz vele foglalkozni. - válaszolom, kicsit elgondolkozva. Azt hiszem mindenki akarja tudni az igazságot, ha számít, ha nem, így akármikor mondja el neki, valamennyire meg fogja viselni, de így is kvázi tökéletes élete van, gyorsan megemészti. Legalább is szerintem. - Vagy nem mondod neki el soha, nem kell az apjának lenned. - teszem hozzá, egy kicsit megvonva a karcsú vállaimat, nem akarom azt az érzést kelteni, hogy amit tett az rossz, vagy az hogy Jackie nem tudja, hogy az apja helytelen. Rohadt nehéz döntéseket hozott nagyon korán az életében és semmi jogom ahhoz, hogy elítéljem bármiért is. A csók után is még kissé talán nyűgösen nézek el az ablak felé konokul, várva, hogy majd furcsállni fogja az egészet vagy megjegyzést tesz, de leginkább elvicceli az egészet, amivel egy kicsit olvaszt azon a jegen, amit azonnal magamra kaptam, ahogy kényelmetlen lett a szituáció. - Végül is… amiket meg te mesélsz az exeidről kezdem elhinni, hogy megugrom a szintet. - vágok vissza, persze ebben is benne van, hogy nem hiszek abban, hogy megéri velem vesződni és hogy túl sokat adhatok neki, de legalább a nyelvem pereg és nem fújok visszavonulót. - Ha sorozatgyilkos lennél már millió alkalmad lett volna és kimondottan hangosan tudok sikítani. - replikázok, de ezúttal már tényleg elmosolyodom, nyilván nem emiatt jöttem át, hanem mert tényleg megbízom benne. A kis lakásra már csak megrázom a fejem, az enyém még ennél is kisebb és még normális ablak sincs, csak egy kis körablak, ami egy Roxmortsi utcára néz, nem éppen a Temzére. - Jut eszembe, te is megbízol bennem, hogy nem fogok zsebre tenni ezt-azt, mint egy élelmes utcagyerek. - teszem hozzá, de a hangom egészen nyugodt, nyilvánvaló, hogy ahogy ő sem ártana nekem, úgy én se lopnék tőle, már évekkel ezelőtt leszoktam róla amúgy is, hiába nem volt túl sok cuccom, volt elég bajom annál, hogy nyakon csípjenek és elhordjanak mindennek. Éppen ezért ráncigáltam és pofoztam volna fel legszívesebben azt a hülye kiscsajt, aki a szegénységére és árvaságára hivatkozva akart lopni a boltból, mert nem lehet ebbe mentségként takarózni. Nem érzem magam kimondottan kínosan azért, mert kettesben vagyunk a lakásban és tisztában van vele, hogy semmi tapasztalatom sincs, de azért ott van a mellkasomban egy feszítő érzés, izgulok, hogy mi fog történni, ha egyáltalán történni fog valami, hogy kezdeményez-e, még az is átfut az agyamon, hogy mi van, ha még a csókban is béna vagyok és egyszerűen elmegy a kedve tőlem. Basszus, de túl agyalom az egészet, tényleg lány vagyok, hiába bújtam el a farmerdzsekik és a bakancsok mögött hosszú évekig.
- Ez csak azért mély, mert nem volt melletted támasz, aki segítsen felállni, ha elbuksz. – Ráadásul én még képzett auror is vagyok, az más kérdés, hogy már nem űzöm aktívan a szakmát, de fejvadászként igenis kellett figyelnem az apróságokra. Meganból nem nézhető ki, hogy a Roxfortot elvégezve, de egyébként egy alapképzés birtokában megtaláljon valakit, aki sok évvel ezelőtt elveszett. Bátorító, széles mosolyom azt feltételezi, hogy kezdek felengedni a cinizmusból, rátalálni önmagamra, aki lehetettem volna, ha nem megy minden ennyire félre. A szüleim kemény nevelése mindössze táptalaj volt, de ők megtalálták egymást, nekem viszont nem adtak érdemi tanácsot, hogy ne szúrjam el a kapcsolataimat. – Remélem, hogy egyszer engem is ilyen közelinek fogsz érezni, addig engedély nélkül hívlak így. – Felelem rekedt suttogással, hogy egy apró csókot nyomjak az arcára, s folytassam a tarkója simogatását. Nem tudunk, s talán nem is akarunk kiszabadulni ebből a jótékony burokból, ami már jó ideje kettőnkre borul. Belesóhajtok az ajkába, komoly dolgokról beszélünk, s úgy érzem, cseppet sem korai, hogy ilyen rezdülései vannak, hogy az érzéseiről előttem mer mesélni. – Soha. Már annak is örülhettem, hogy kihordta. Én viszont nem tudtam volna eldobni. Ha a szüleim nevelik, még az is több, mintha árvaházba kellett volna adni. Talán egykor nem álltam rá készen, de ők igen, most pedig már késő lenne magamhoz venni. Elmondani sem merném, s közben pedig semmit sem tudok az apaságról. – Bólintok, ezért is említettem, hogy csak mert felmerül, hogy valaki az igaziról mit gondol, még nem akarok Megtől gyerekeket, legalábbis ott még biztosan nem tartunk. Most ő csókol meg, ez amolyan édes adok-kapok játék, bele is feledkezem, noha szokatlan az ilyen fokú figyelem, csoda, hogy nem ejtem ki a karjaiból. Nagyot nem esne, de akkor is enyém a felelősség. – Remek. Legalább nincs összehasonlítási alapod. Nem tudod, hogy mennyivel összeszedettebb pasik is léteznek. Így jártál. – Próbálom elviccelni a dolgot, holott az egésznek van komoly jelentéstartalma, miszerint még kislánynak gondolja magát, míg nekem már gyerekem van. Azért amikor lesokkolóztam, még fel sem merült, hogy egyszer ott fogunk tartani, hogy szinte szerelmet vallunk. – Örülök, hogy bennem megbízol annyira, hogy csak így fel gyere. Szűkös a hely, de már megszokhattuk.
Szinte lehetetlen megfogalmazni, hogy mennyire nem is az erősségem a pozitív jövő, a közös jövő tervezgetése, meg úgy egyáltalán a lelkizés és beszélgetés, pedig akad, amikor gördülékenyen megy, de rengetegszer elveszek benne, teljesen másra asszociálok, mint amire ő gondol, és most is kicsit frászt kapok a szavaira, pedig nem kéne. - Hullámvasút az élet. - válaszolok, a vigyorára csak egy kis fintorral, mert nem nagyon szoktam hagyni, hogy csak úgy lebájosozzanak, pedig valahol mélyen tudom, hogy a közelében képes vagyok arra, hogy esetlen legyek, ne pedig csak egy nagyszájú liba, aki az első rossz szóra odacsap vagy faképnél hagyja a másikat, hogy megmaradjon a kis burkában. - Jó, tudom, ez most nagyon mély volt, de akárhányszor elkezdtem remélni, hogy minden jobb lesz, hogy nyomra bukkantam Ninával kapcsolatban, én is mindig pofára estem. - teszem hozzá, ezzel is egy kis betekintést adva, hogy milyen régóta vágyom arra, hogy rátaláljak a kishúgomra. Nagyon más nem is töltötte ki az életemet, mint a munka, a kézműveskedés, és a gyötrődés a múlt felett. Közepesen eloszlatja az aggodalmamat, de ameddig nem látja és nem látom az arcán, hogy mit szól, addig úgy is kicsit parázni fogok attól, hogy az egészet hülyeségnek fogja tartani, vagy rájön, hogy igazából egy óvodás is képes lenne erre, és ilyesmi hülyeségek járnak a fejemben. Gyengéden belehajtom a fejem az érintésébe, aztán kicsit nosztalgikusan felsóhajtok. - A kishúgom volt az egyetlen, akinek valaha megengedtem, hogy Megnek hívjon. - suttogom, de nem azért, hogy visszakozzon, sőt, érződik a szokatlanul lágy hangomból, hogy nagyon is jól esik. Már korábban reagáltam erre, akkor a meséből idézve, ami egyébként pont azelőtt jelent meg, mielőtt eljöttem a Roxfortban, talán az volt az utolsó, amit együtt láttunk. Elkezd mesélni az álmairól, és arról, hogy még is mik alapozzák meg, vagy éppen mik nem, a kudarcairól az exeivel, én pedig már is nyelek egyet, ahogy a kérdés visszafordul hozzám. - Nem is akart soha Jackie életének a része lenni? - kérdezek vissza, tényleg érdekel, de közben érezhetően menekülök is attól, hogy válaszolnom kelljen. Felpillantok rá és egy hosszú pillanatig csak nézem, aztán kicsit fészkelődve átkarolom a nyakát és magamhoz húzom, hogy megcsókoljam. Az arcomon már egyetlen csóktól és persze az állandó közelségétől is megjelenik a pír, selymesen elárasztja a sápadt bőrömet. - Muszáj? Beéred annyival, hogy fogalmam sincs? - mondom halkan, ezzel tökéletesen beismerve a tapasztalatlanságomat, ráadásul egyszer már beszéltünk arról, hogy ki-kivel él, és dobogtatták-e meg valaha a szívemet. Akkor rávágtam a nemet és valószínűleg most azért hozza fel, mert nem hitt nekem. Hiszen hazudtam, miután elváltunk Tommy-val még napokig gondoltam rá, meg is akartam keresni, de addigra egy szőke lánnyal volt és... - Soha nem volt kapcsolatom. Semmilyen. - szólalok meg újra, megedzve a hangom, érthetően, az kell még, hogy motyogjak itt neki és még meg is kelljen ismételnem. A semmilyent csak azért teszem hozzá, hogy nehogy elkezdjen arról kérdezgetni, hogy na jó, de randizni csak randiztam, vagy valami csak történt, esetleg egyéjszakás kaland? Nem, nem és nem. Ennyire egyszerű, de pontosan tudom, hogy furcsa egy korombeli lánytól.
Ezek csupán fejtegetések, de tudom, hogy Megannak még nálam is pocsékabb élete volt, ezért nem csoda, ha ennyire dacosan, pesszimistán reagál le egy egyszerű gondolatmenetet is. Nem veszem magamra, megszoktam már, hogy őszintén beszélek mindenkivel, beleértve azt is, akivel éppen ennyire egymásra vagyunk hangolva. – Mint tudod, házas is voltam, gyerekem is van. Jelenleg egyiket sem tervezem ismét. Általánosságban beszéltem, hiszen ha az ember boldog, automatikusan úgy véli, hogy ez örökké tart. Én ebből már többször pofára estem. De bájos, hogy így magadra veszed. – Felelem vigyorogva, egy szóval sem mondtam, hogy ő az igazi, csak afféle felvetés volt a részemről, hogy én magam sem tudom megfogalmazni, hogy mire mit kéne reagálnom. Nyilván nagyon tetszik ő nekem, és ha az ember együtt van valakivel, automatikusna lerontja a korábbi kapcsolatai színvonalát, de még cinizmus szintjén is vicces, hogy a keze megkéréséséről vagy gyereknevek kitalálásáról vizionál ilyen cinikusan, mintha én máris itt tartanék. Közel sem, pont az a gond, hogy éppen hogy fogalmam sincs, hogy kéne egy érdemi kapcsolatban léteznünk, ezért aztán kár is tervezni. A kávézót ugyan együtt vezetjük majd, ha akarja akkor ő csupán csendestársként, de nem láncoltam magmahoz. – Mivel tudom, hogy milyen komolyan veszel mindent, ami művészet, az egyértelműen a lelked legmélyéről szól. – Rázom meg a fejemet ismét megcirógatva a halántékánál. Nem kell szépnek lenni az alkotásainak, ennyire még én is vagyok műértő, hogy ez teljesen szubjektív, inkább olyan, mint egy talány, ahol azt fejtegetjük, hogy mit is akart kifejezni az alkotó. – Jó döntés Meg, végre valamiben elfogadod, hogy nekem van igazam. – Immár széles a mosolyom, ez a komoly előrelépés, hiszen sokszor éreztem már, hogy leginkább dacból vág vissza. Holott nem mindig kell veszekednünk. – Eddig csak az volt az álmom, hogy másnap ne legyen komoly zűr, meg úgy távoli célként a kávézó. De lassan ideje mindezt átírni valami szebbre. Az első randit azt hiszem már rég letudtuk, jobban ismerjük egymást, mint a fánkozni beülő randipartnerek. És fogalmam sincs, tudod, hogy nagyjából sehol nem tartok ezen a szinten. Két nő volt az életemben. Az egyik akitől Jackie van, ő még egy Roxfortos diákkapcsolat volt, nagyon korán. A másik pedig a volt feleségem. Láthatod, hogy mindkettő zátonyra futott. Viszont arról nem beszéltünk, hogy te hogy vélekedsz a kapcsolatokról. – Ez azért érdekel, hogy volt-e már valaki az életében, mennyire tudna kapcsolatban élni, vannak-e elvárásai. Ez a vonal jelenleg teljesen homályzóna.
Minden relatív, ahogy az elég régóta is, amit említ, és erre muszáj kicsit elmosolyodnom nekem is, hiszen másnak ez csak egy néhány nap volt, nekünk pedig egy örökkévalóságig tartó kaland. Nem feltétlen kellemes, sőt, jobbára borzalmas, de kaland. Picit úgy billentem a fejemet, hogy azért lássa, hogy felszalad a szemöldököm, amikor az “igazi”-ról beszél, hiszen a romantikában elképesztően elmaradott vagyok és elsőre szeretném az egészet visszapörgetni, hogy jól hallottam-e egyáltalán, vagy tényleg azt mondta, hogy én lehetek számára az igazi, és ő az én számomra. A gyomrom picit összerándul, megint felébred bennem az érzés, hogy nem szabadna ennyit elvárnia tőlem, mert biztos, hogy csalódást fogok okozni, megunja a passzivitást, az elzárkózást, vagy éppen a tüskés stílust, ami mindig kikívánkozik, amikor sakkban érzem magamat és menekülni akarok. - Ja, hát egy keveset, a kezemet nem kéred meg? Vagy ugorjunk a gyereknevekre? - vágom vissza, egy kicsit elhúzott szájjal szarkasztikusan, picit érezni, hogy összehúzódom a karjaiban, de hát inkább afféle hozzám illő szurkálódással akarom “viccként” elütni a szavait. Biztos valami rózsaszín köd ereszkedett rá, vagy ilyesmi, mert az, hogy ilyen potenciált lásson bennem, az lehetetlen. Én legalább is szentül hiszem, hogy nem érek ennyit, ebből fakad minden nyomorúságom, vagy legalább is a nagy része. Lassan bólintok neki, jól esik, hogy megérti, hogy ez nem egy kis lépés nekem, hiszen elképesztően elszigetelten éltem az életemet, mióta a Roxfortba kerültem és mióta eljöttem. A továbbtanulásra esélyem se volt azokkal a vizsgákkal, amiket kinyögtem magamból, örülhetek, hogy nem buktattak meg és legalább a pergament megkaptam arról, hogy kijártam. Mondjuk ennyivel sokra nem megy a boszorkány, csak mondjuk írószerboltban lesz eladó, mint én. Mikor felemel én a nyaka köré fonom a kezeimet, hogy könnyebben tartsa meg az egyensúlyát velem együtt, miközben feldolgozom magamban, hogy tényleg érdekli az, amit csinálok és tényleg támogat, pedig még nem is látta őket. Persze eddig is voltak, akik próbáltak bátorítani, Lena, Cody, Bimba professzor, de ők legalább látták a munkáimat, Riley viszont semmit. Picit nyelek és aggodalmasan pillantok fel rá, mikor elhelyezkedtünk. - Remélem tetszeni fognak. Tudod, nem olyan… egyszerűen szépek. - vonom meg a vállamat, mert nem tudom, hogy miként fejezzem is ki magam, pontosan erre van a művészetem. Lehet, hogy szóban nem vagyok egy nagy költő, de a szobraim nagyon távol állnak attól, hogy átlagosak legyenek, minden többrétegű, kifacsarodott, mintha azon keresztül másznék le a lelkem legalsó bugyraiba. Szóval nem egyszerű dísztárgyak, van miért aggódnom, hogy nem fog egyáltalán tetszeni neki, meg hát sokaknak. - Soha nem adtam se az igazi nevemet, se az arcomat hozzá, így biztosan nem ismerne fel senki, talán itt az ideje elmennem, veled. - bólintok végül, az talán jobban beleillik a randevú rublikába is, amiket általában a párok csinálnak a kapcsolatok elején. Jobban, mint a koszos kis lyukba felvinni a pennabolt fölött. - Ó. - szalad ki először a számon, aztán lassan hozzáteszem. - Akkor miről szokás az első randin beszélni? Az álmaid mind… velem kapcsolatosak? - ráncolom kicsit össze a homlokomat, sőt, kicsit még az orromat is, hiszen én is a hobbimat hoztam fel, nem azt, hogy kerte sházat szeretnék egy golden retrieverrel és három poronttyal. Vajon ilyen jár a fejébe és azért nem mondja ki, mert már az “igazi”-val is rám hozta a frászt?
- Annak is szántam. Bármennyire is bénán fejezem ki magamat, elég régóta figyelem, hogy mennyire vívódsz. Nekem is van szemem. – Mosolygok bele fanyar stílusban az arcába. Csak mert durván beszéltem vele, nyers őszinteséggel vonszoltam a fél világon, nagyon is megindítottak a gondolatai, az erőfeszítései, holott úgy állítja be, mintha gyenge lenne küzdeni. Fenéket gyenge! Sok tekintetben még erősebb is nálam, hiszen én tényleg feladtam, nem küzdöttem sem a házasságomért, sem a fiamért. Elegendő volt, hogy hotdogon és chipsen élek, amiket talponállókból ettem meg futva a következő buszig. A gyomorfekély nem véletlenül alakul ki. Állandó idegfeszültség, napi több doboz ciki, minden izmom állandóan összehúzódva, hogy mikor éri ütés. Csoda, hogy nem kerültem kórházba. – Nem mondom, hogy én okosabb döntéseket hoztam. De tudod azt szokták mondani, hogy nem attól lesz valaki az igazi, mert külsőleg belsőleg eszményi. Olyan aligha van. Sokkal inkább, hogy olyan élethelyzetben talál, amire éppen szükséged van. Esetünkben hasonlóan nyomorult, de ebből mindkettő erőt meríthet. Kissé talán előreszaladtam. – Végülis mennyi ideje ismerjük egymást? Tömény egy hete. És mégis, nem félek kimondani, hogy ez valami komoly, mert miatta kemény döntéseket hoztam, szembefordultam bizonyos elveimmel, de ettől nem adtam fel önmagamat, inkább megtaláltam azt a korábbit, aki lehettem volna. Most is itt áll előttem a lehetőség, hogy visszamenjek aurornak, ám Megan oldalán lényegesen jobban érzem magam. A keménységemet, a tapasztaltaimat már nem veheti el senki, de kellően sok pénzünk van ahhoz, hogy ne a munka határozzon meg. Sokkal inkább mi, hogy mit csinálunk. – Ez most mind drasztikus váltásnak tűnik, ami riasztó lehet. Neked a munkád összefüggött az otthonoddal, így viszont merésznek tűnik mindent feladni. Mégis meg kéne próbálni. – Na nem azt mondom, hogy költözzünk össze, noha egymást ennél szutykosabban már aligha láthatjuk, de a gyakran összejárunk elképzelés működhet, amíg el nem dől, hogy hova fejlődik a kapcsolatunk. Még ha ebben a percben nehéz is arra gondolnom, hogy nélküle ébredek. Vagy akár csak elengedem az ölelésemből. – Akkor majd ha egyszer áthívsz, akkor érdeklődve fogom megnézni őket, vagy a kiállításra is elmehetünk. – A boltot csupán alig szemrevételeztem, nagyjából hogy hány fős a személyzet, van e hátsó kijárat, de aligha a munkahelyén őrizte a keze munkáját. Közben akarom, hogy elzsibbadjon, ezért egy könnyed öleléssel a lánnyal a karomban átülök a kanapéra, magam mellé csúsztatva őt, de továbbra is fogva a kezét. – Oh, ez bonyolult. Túl sok minden van a fejemben, ami még nagyon korai lenne, és tekintve az eddigi előéletemet, nem vagyok éppen ebben ügyes. Meg nem az első randin szokás erről beszélni.. – Nevetem el a kérdést némiképpen hárítólag. Hiába ismertük meg eléggé egymást, nem úgy tekintettünk a másikra, legalábbis jó ideig, mint az ellenkező nem vonzó képviselője, akivel akár terheink is lenne.
Nem akarok olyan mélyen belegondolni, de lehetséges, hogy vele ellentétben én már nem is lennék ugyanolyan mindenkivel, mint eddig. Persze még mindig vannak önsanyargató megnyilvánulásaim, vagy éppen beszólásaim is felé, de az, hogy lépten-nyomon megérint, megölel, végigsimít az arcomon, az ölébe von, ezeket az érintéseket mélyen magamba szívom, hiszen korábban senkit nem engedtem közel. Még a legközelebbi barátaim sem ölelgethettek, és nem is gyakran értem hozzájuk, ok nélkül pedig soha. Fogalmam sincs, hogy milyen gondolatok futnak végig az agyában, lehet, ha kimondaná hangosan, akkor hirtelen jobb dolgom akadna és elmenekülnék, mert teljesen lesokkolna, hogy milyen aspektusokban gondol rám, ahogy én magamról még soha nem gondolkodtam. - Reményteli vagyok. - visszhangom, egy kis mosollyal. - Rendben, ezt elfogadom bóknak mondjuk. - teszem hozzá, miközben Stella képét átveszi a fejemben Gina, akit Cody azóta is pátyolgat, mióta nyakoncsíptem, hogy lopni akart a boltból egy drága pennát és… nos, ha arra gondolok, hogy valaki, akit még jobban szétcseszett az árvaság, mint engem, akkor rá gondolok. Hiába tanul jól, hiába vannak olyanok, akik elviselik, egy kis rúgdosnivaló gengszter. Persze nem szó szerint… persze. Elhelyezkedem az ölében, az ölelésben és hallgatom tovább, kissé megvonva a vállamat. - Ahogy én is inkább eszem a bacont és nem olvasom (Francis Bacon, angol filozófus), de lehet, hogy igazad van. Csak az a baj, hogy amikor valami belülről fakadt, akkor én mindig csak ürességet, gyászt és nyomorúságot találtam. - válaszolom őszintén, kiadva magam neki, de talán nem véletlen, hogy múlt időben beszélek. Talán tényleg igaza van, és ha most adnék esélyt, egy igazi esélyt magamnak és ennek az egésznek, többre jutnék. Meglátjuk. - Nem vagyok már rákényszerítve, hogy megtartsam a Pennabolti állásom, ez igaz, de évek óta ott lakom fölötte és azt hiszem ha beadom a felmondásom onnan is kidob. Vagy találok valakit, akit betanítok és akkor nem válunk el haragban. Ez is egy opció. Csak én meg a tanítás… Ehh… - húzom el a számat, hiszen ahhoz az embernek igazán kommunikatívnak kell lennie, jól magyarázni, megértőnek lenni, én meg az első értetlenségnél tarkón vágnám a kölyköt és elküldeném, még akkor is, ha nekem van szükségem a segítségére. - Persze, hogy láthatod. - válaszolom, egy szusszanásnyi gondolkodás után arról, hogy miként kéne úgy felmondanom, hogy a lakásom megmaradjon. - Néhány szobrom a Roxforti Szoborparkban is ki van rakva még, és apróságok vannak a lakásomon is, minden más kiállításon van. - mondom, címet végül arra nem mondva mert… az az igazság, hogy nem is tudom, hogy pontosan hol vannak. Soha nem mentem el a megnyitóra, álnév alatt futok, nem szeretem a tömeget és az embereket és képtelen lennék puncsolni, jobb, ha inkább nem is ismernek és olyannak képzelnek el, amilyennek csak akarnak. - És te? A kávézó az egyetlen álmod? - fordítom vissza a kérdést, és ugyan eddig főként az ablak felé bámultam a karjaiban, most fészkelődök annyit, hogy felpillanthassak rá. Ha rólam van szó inkább kerülöm a szemkontaktust és a semmibe beszélek, de ha róla, akkor érdekelnek a vonásai, amik a válaszhoz tartoznak.
Én is csak vele vagyok ilyen vidám, jókedvű. Mellette önmagam lehetek, elengedhetek minden gondot, hiszen meg tudjuk beszélni, sőt, akár megoldásokat is találhatunk. Meg biztos lehet benne, hogy a sarki újságárussal ugyanolyan mogorva lennék, vagy bárki mással, mint előtte. Ráadásul a lánynak jól áll a mosoly, még ha ilyen bágyadt is. Elsősorban nem a szépségére figyeltem fel, hanem az elesettségére, amit mégis oly dacosan igyekszik palástolni. Leribancozta az exemet, a sárból is képes felállni, odarúgni annak, aki lelökte oda. Ez pedig bármennyire is nem hiszi, komoly lelkierőre vall. Elvesztette a családját, mégis dolgozik, nem kötötte fel magát, sokkal jobban élni akar, mint bárki más. Az állatvilágban többek között az alapján választ pár magának az egyed, hogy kitől származhatnának utódai. Fura, hogy nekem ez most pont eszembe jut, hiszen két tropára ment kapcsolatom is van, s egy olyan gyereknek vagyok az apja, akit nem volt felelősségem felnevelni, Megan viszont _AZ_ akit simán választanék a gyerekim anyjának, mert tudom, hogy tökéletes, életerős gyerekeket szülne. Gyorsan visszazökkenek azért a jelenbe, nem illik ilyeneken merengeni, amikor nagyjából pár napja ismerjük egymást, noha ez a pár nap eszenciáját illetve bődületesen tartalmas volt. – Tévedsz. Sokkal jobban kezelted, mint sokan. Az, hogy szemét kaját eszel, vagy meglapulsz, még nem tesz gyengévé. Vannak sokkal rosszabbak, akik agresszívek lesznek, vagy úgy összetörnek, hogy már nem lehet őket megjavítani. Te viszont határozottan reményteli vagy. –Engem aztán nem zavar, hogy netán itt-ott nyom, a hátát simogatva úgy érzem, mintha szánt szándékkal ide teremtették volna. Oly tökéletes a pillanat, hogy még húsz év múlva is emlékezni fogok rá. Ráadásul továbbra is a nyers igazságot vágjuk a másik képébe, ezen néhány csók nem változtat, ettől egyedi az egész. – Nem vagyok filozófikus Meg. Tudod, hogy én is az egyszerű dolgok híve vagyok, és eddig túlélésre játszottam, de a boldogság belülről fakad. Valahogy.. a helyzetek elfogadásán túl neked kell hajszolni, hogy megleld, hogy mi tesz azzá. – És ismét kapok tőle egy szelelet, ami a valódi énjéből fakad. Azt eddig is tudtam, hogy kreatív, de hogy ténylegesen tett is már érte, ez tényleg egy komoly lépés. – Valóban? Tényleg kiváncsi lennék minderre. Tudtam én, hogy nem csak eladó vagy. Nagy ugrás lenne a semmibe, de most már legalább anyagilag ott a lehetőséged próbálkozni, nem kell védőháló nélkül a mélybe vetned magad. Láthatnám néhány munkádat egyszer?
Ahogy elneveti magát a mindig kifejezéstelen, kissé bágyadt arcomra őszinte mosoly költözik, és ami még fontosabb, a szemembe is. Hiszen a mosolyt az arcon könnyű megjátszani, de az, hogy az ember szeme is nevessen már egészen más és én soha nem is voltam jó abban, hogy ilyet mímeljek, ha nem őszintén érzem a vidámságot. Ahogy megpróbál lelkifröccsöt adni érződik kicsit rajtam, hogy elzárkózom az egész elől, persze nem annyira, hogy elhúzódjak a puszija elől, de tartózkodóan szólalok meg. - Ez nem olyan egyszerű. Tudom, hogy nem én vagyok a világ egyetlen árvája, hogy van, aki velem ellentétben nem csak túlél, hanem tényleg él, de nekem soha nem ment igazán. Meglapultam, dolgoztam, elvoltam a kis világomban és eddig ez elég is volt. Eddig… - pillantok fel rá, miután egy darabig még kifelé néztem a Temze lassan hömpölygő tömegét figyelve. A kekszre csak bólintok, tökéletes, inkább vagyok sós rágcsálós, ha magamban vagyok, de mivel nemrég ettünk sósat, az töltött teasütemény is tökéletesen megfelel, úgy is inkább pótcselekvés, mintsem valóban arra van, hogy az éhségünket csillapítsa most. Belemerülök a mozgásába, a mosolyába, az egész lényébe, ahogy magabiztosan uralja a konyhát még ilyen aprósággal is, hogy törölget és édességet pakol elő. Az az igazság, hogy évek óta lakom a Pennabolt fölött és még valószínűleg ma se tudnám megmondani, hogy hol van például a fokhagymanyomó, ennyire nem használok semmit a konyhában és ennyire nem tartok semmit rendben. Amikor Cody nálam lakott egy ideig, akkor hirtelen minden tiszta és rendezett lett, de amikor elment ugyanúgy visszasüppedtem, mint előtte, csak már volt néhány bűbáj, amit a srác életrehívott, hogy élhetőbb legyen a kis lyuk. Belesüppedek az ölébe, gyengéden nekidőlve a mellkasának, bár érezheti, hogy igen csak karcsú vagyok, így ha teljes súlyommal is dőlnék hátra, akkor se tudnék valószínűleg kellemetlenül nyomni, maximum ha azt vesszük, hogy valamelyik csontom belenyomódik az izmos testébe. A kérdésére néhány pillanatig hallgatok, kattognak a fogaskerekek, de hát már megszokhatta, ha személyes kérdést tesz fel, akkor mindig átgondolom a válaszom. Nem úgy, mint amikor szócsatát vívunk és beszólogatunk egymásnak, akkor csak úgy peregnek a nyelvemről a szavak. - Szeretnék boldog lenni. - jön az ártatlan, vékony hangú, elfulló válasz, amit csak az tud megérteni, aki tényleg, őszintén átérzi a hosszú boldogtalanság depresszív mivoltját. Nem számít mivel, nem számít hogyan, csak legyen vége ennek a végtelen sötét érzésnek, amit az évek elültettek bennem. Persze ha a naivitáson túllépek és a gyakorlati oldalát fogom meg, azért konkrétabb választ is adhatok. - Nem tudom, hogy valaha meg fogom-e találni a helyemet a varázsvilágban. Azt hiszem szeretnék idővel felmondani a Pennaboltban és a szobraimból, apróbb dísztárgyaimból megélni. - mondom végül, de igen nehéz úgy, hogy névtelen, személytelen alkotóként próbálom eladni őket, még akkor is, ha az a maréknyi barátom, aki van, támogat benne és próbálják mindenkire is rátukmálni. De nem vagyok egy da Vinci és talán soha nem is leszek, ráadásul manapság minden a marketingről szól, a művészeknek a jellemüket is bele kell adniuk, nyílt életet élni és megmutatni magukat én pedig erre egyáltalán nem vagyok kész. - Valery Palmerként volt már egy-két darabom kiállításon, dehát ez semmiség a szakmában. - teszem hozzá, nem tudom miért, talán azért, hogy bizonyítsam, hogy legalább már valamit tettem az ügyben, még ha baráti nyomásra is történt és egyáltalán nem magamtól.
