Bájital tanterem

Talán pont ez az, ami miatt Jacob Perselust kereste meg a gondjaival. Az a képesség, hogy nem riad vissza attól, hogy megerőltesse magát, és tényleg segíteni akar neki, és nem fogja semmi olcsó dologgal kiszúrni a szemét. Ez nagyon pozitív és kifejezetten ritka tulajdonság, sokan inkább mondanának valami olcsó, bóvli életbölcsességet, és engednék el a srácot. Vagy azzal, hogy kövesse az álmait, vagy azzal, hogy első a kötelesség - attól függ, kit is kérdezne meg. És valamiért egy cseppet sem zavarja a pattanásig feszített csend. Éppen ellenkezőleg. Van valami kifejezetten megnyugtató ebben a csendben, ahol nem az ő gondolatainak kell dübörögnie, ahol a csend egyszerűen csak van, és jelenleg nem irányít, nem kell döntenie, élvezheti ezt a békés, könnyed csendet. Amúgy is hasonlít a jelleme picit a férfiéhoz, a maga kimértségével, hidegségével, persze még sokkal kisebb, és éppen ezért több az érzelme,talán. De így is a csendes társ szerepét tölti be általában. De tény, hogy az élet nem keserítette még meg, talán csak nem volt rá eddig ideje, éppen ezért benne több az életkedv. De mégis.. más talán meghalna ebben a csendben, Jake azonban úgy lubickol benne, mint egy könnyed hullámzású tóban nyár elején.
A kérdésre, pontosabban visszakérdezésre eszmél fel, és kissé megemeli az egyik szemöldökét, mint aki nem tudja, pontosan mire is akar kilyukadni a professzor, mert valóban nem tudja. Aztán halvány, keserű félmosoly suhan végig az arcán.
- James és Jeremiah Troops egyaránt aurorként dolgoznak, egész magas beosztásban. Már rég nem anyám szoknyájáról van szó. - nem zavarja a mogorvaság, nem az az ijedős fajta. Lát elég szörnyűséget, egészen sokszor, úgyhogy nem nagyon tudják élő emberek megijeszteni, puszta mogorvasággal. Az ő hangja nem ellenséges, nem is kötekedős, inkább mintha olyan dolgokat mondana, amit mindketten tudnak, és értik, mit jelent, vagy mire vonatkozik. Jake finoman megmozgatja a kezeit, amin támaszkodik, mert kezd zsibbadni. Amit azonban hall, az egyre jobban kezdi felkelteni az érdeklődését, és kíváncsiságát. Egy laboratóriumi munka? Neki? Helyszínelés és méregkeverés? Talán a lehető legjobb dolog, amit el tud képzelni, de egyelőre nem mond rá semmit, csak hallgat, és hagyja, hogy a nagyobb hallgatás csendje betöltse a teret. Emészti a dolgokat, próbálja ide meg oda tenni őket, elképzelni saját magát, ahogy ott áll, és dolgozik, és azon agyal, mit szólnának hozzá a szülei. Tényleg ez lenne az az út, amin végre békén hagynák, és amin talán boldog lehetne? Amikor a "jelenlegi otthon" kifejezést hallja, gyilkosan villan a szeme, és nem türtőzteti magát egyenesen a professzorra villantja ezt a tekintetet. Aztán el is kapja, elfordítja a fejét, mint aki tudja, hogy rosszat tett, vagy duzzog. Ahogy a professzor feláll, és elkezd sétálni, lassan emeli rá a tekintetét, majd ahogy a kezét nyújtja, átadja a tekercset.
- Amennyiben ezt kényelemnek és támogatásnak hívják, úgy semmilyen formában nincs rá szükségem. - feleli egészen halkan, aztán kivár, nem szól semmit. Elfordítja a fejét a szavakra, amik igazak, de nem esnek túl jól neki. Valahogy a családja olyan gát neki, amit úgy érez, nem tud megmászni, onnan nincs menekvés, lehetetlen eltűnni.
A professzor szavaira, gesztusaira egy ideig gyanakvóan néz, és csak figyel, nem tetszik ám neki minden, főleg az a kutyás hasonlat nem. De nem mutatja. Csak csendben, hideg szemekkel várja ki a végét, aztán, ahogy látja, hogy lassan oldódik a hangulat, és a professzor is kezd más lenni. Mélyen beletúr vörös hajába, kissé össze is borzolva azt, egy nagy, mély levegő keretében, aztán lassan ki is engedi. Az utolsó mondatra kissé fájdalmasan pillant fel.
- Legyen. - biccent hozzá egy aprót. - Nehéz elkezdeni, és nehéz nem a megszokott válaszokat adnom. De menjünk az elejéről.. Vannak képességeim, amiket szívesen használok, és van, amit nem. Amikor kiderült, hogy látom a halottakat, és hatással vagyok rájuk, atyám reflexből eldöntötte, hogy csak aurorként használhatom. Én nem vagyok ebben biztos. Abban sem vagyok biztos, hogy használni akarom ezt a képességet, mely számomra inkább átok. Valami, ami megbélyegez.. Ami nem hagy szabad utat, és megfojt néha.. - ahogy beszél, emlékképek rohamozzák meg, ami miatt egy kicsit meg kell állnia, rövid hatásszünetre.
- Nyugodt életet szeretnék, azok mellett, akik fontosak a számomra. Néha azt érzem, hogy én magam vagyok, aki a saját magam útjában áll. Én és a csökönyösségem. Az önzésem. Az álmaim.. A legjobb barátom auror, teljesen biztos benne, hogy az akar lenni. Én ezt soha nem akartam ennyire biztosan. Nem kellett választanom, mit akarok. Nem tudtam, van más út.. - lassan felemeli a fejét és körbenéz a teremben. - Mióta közelebb kerültem ehhez a világhoz, szívesebben venném, ha itt élhetnék, ezek között a dolgok között. Szeretnék felfedezni valamit, azt csinálni, amihez értek. Nem akarok gépies lenni. - tekintete megállapodik a professzoron.
- Ha valaki közel áll az emberhez, saját álmai árán érdemes kitartani mellette? Úgy értem.. Tegyük fel, hogy eltávolodom a szüleimtől, és Griff-et is elveszítem az által, hogy nem adom be a papírt. Mi vagy ki marad akkor meg nekem? Nem vágom el magam mindentől és mindenkitől egy életre? - kicsit szélsőségesen látja talán a világot, de tény és való, hogy jelenleg ez a döntés a világait mozgatja meg, és tényleg mindene oda tudna veszni. - Mintha két világ polgára lennék, illegálisan, és most buktam volna le. Nem tudom, hogyan lehet értelmesen választani.

Tény, hogy nem barátok, és nem állnak közeli kapcsolatban, hiszen Piton a srác házvezetője, de éppen ezért ő az, aki segíthet neki, meg aki közel áll hozzá. Nem személyesen. De mégis azt látja, amit mindenki más, akinek van egy kis szeme. Perselus Piton az, aki mindig is Sötét Varázsaltok Kivédése tanár akart lenni, elismert auror tulajdonképpen, és mindeközben a bájitaltan mestere, a legfőbb méregkeverő, már-már alkimista. Jake szemében néha egészen olyasvalaki, aki ő sose lesz, egy olyan álom megtestesítője, amiről ő még álmodozni sem mer. Igen, egy meg nem álmodott álom, ami oly messze van tőle, mint maga a Hold.
A professzor tekintete nem sugall sok jót, de mikor tette? Emlékszik korábbi beszélgetésekre, és tudja azt is, hogy nem fog senki sem dönteni helyette, és nem is erre van szüksége. Bár talán ő maga sem tudja, miért jött. Nem baráti vállra van szüksége, amire a fejét hajtva sírhat, nem is valakire, aki helyette dönt, és még csak nem is arra, hogy gyönyörködjön abban az álomban, ami nem az övé, mert sose lehet az övé. Tanácsért jött. Szüksége van egy emberre, aki megérti, aki átélte, valamilyen szinten, és aki elég bölcs ahhoz, hogy tényleges választások elé állíthassa, és megfelelő kérdéseket tegyen fel, amikre válaszolhat.
- Tudja professzor úr, nem olcsó megoldásokért jöttem, mert tudom, hogy azok nem léteznek. - kezdi a maga kissé fakó, hideg hangján. - De nem halogathatom tovább a döntésemet. Ne haragudjon. - vesz egy mélyebb levegőt, ismét a földre pillantva.
- Nem lett volna szabad személyeskednem, kérem bocsásson meg. Nem akartam tolakodó lenni. - már-már haptákba vágja magát, érezhető, hogy érzi, lehet átlépte a határt, és ezt valóban nem akarta. Egy kissé eltöpreng, majd ismét felnéz a professzorra. Hangjában van némi fájdalom és keserűség, ahogy megszólal, és talán éppen azért, mert itt megengedheti. Hiába a távolság, mégis a házvezetőjéről van szó, akiben megbízik, így itt lehet gyenge, lehet dühös, és nem kell magát megjátszania. Nem is azért jött. És tudja, hogy itt nem fogják babusgatni.
- Minden ötletre nyitott vagyok. Én hajlok a kompromisszumokra, és érzem, hogy bármit is döntök, lemondásokkal fog járni, de nem azért jöttem, hogy sírjak, vagy nyavajogjak, esetleg sajnáltassam magam. Segítségre van szükségem, mert ezen az egy papíron az egész életem múlik. Mindenféle túldramatizálás nélkül. -toldja hozzá, egy halvány félmosollyal, mert valahol tényleg. Amerre továbbtanul, ahogy ezt a családjával közli majd, mind ezen a papíron múlik.

Érezhetően összeszidva érzi magát, de mégis csak egy Mardekáros diák, így nem fog annyira meghunyászkodni, mint más diákok tennék. Tudja, hogy jóban vannak - már amennyire jóban lehet lenni Perselus Pitonnal. Nem felel semmit a szavakra, csak a pergament nyújtja előre. Amint látja, hogy a zárban fordul a kulcs, és a pergamen sem az ő kezében van, kissé megkönnyebbül. Az első meccset megnyerte, de nem nagyon van ideje fellélegezni, tudja, hogy jön a következő menet, ami sokkal erőteljesebb lesz. Követi a professzort, közben megigazítja az inget, ami rajta van, igaziból fogalma sincs arról, hogy mennyire gyűrött, vagy nem. Becsukja maga mögött az ajtót, majd odalép a professzor elé, de egyelőre nem foglal helyet. Körbehordozza tekintetét a teremben, finoman beleszimatol a levegőbe, és kissé izgatottan várja, mit fog rá mondani Piton, mit fog szólni a papírhoz, és mi lesz az első kérdése.. és nem is kell sokáig várnia. Finoman megemelkednek a vállai, miközben egy nagyot sóhajt. Leszegett fejjel veszi át a pergament, mert nem annyira szereti ezeket az összefűzött, pók-szerű ujjakat. Tudja, mi következik utána. Visszacsúsztatja farzsebébe a pergament, majd nekitámaszkodik a mögötte levő padnak, és onnan figyeli házvezetőjét. Az utolsó mondat után félszeg mosoly suhan át az arcán, és érzi, hogy picit oldódik a hangulat, meg a feszültség.
- Találkozott már apámmal, tudja, hogy nem lehet vele nagyon beszélni. Kísértetvadász vagyok. Ilyen képességgel én lehetnék a legjobb nyomozó, csak tanulnom kéne, elég gyakorlatra járnom. Griffin is auror lesz, a családjaink jóban vannak, és a szüleim tudják, hogy én is jóban vagyok vele. Nem értik, miért ódzkodok ennyire ettől az egésztől.. Nem tudom professzor úr, mit kéne nekik mondanom.. - veszi le tekintetét lemondóan a férfiról, és a földet nézi. Mereven.
- Magának hogy sikerült mindez? - emeli fel mégis szemeit, mint valami reménysugárra.

A Bájitaltan kezdőknek tipikusan olyan könyv, amit már kívülről fúj, éppen ezért beszerzett egy Méregkeverés haladóknak példányt, ami azért nem mindennapi, és nem is megszokott, hétköznapi olvasmány. Főleg nem a Troops családban. A fehér farkas békésen nyugszik a szőnyegen, és halkan szuszog, miközben a srác az ágyon fekszik, és szorgosan olvas, lapozgat, és sajnos túlságosan is belemélyed a könyvbe. Tény, ami tény, ez az a dolog, ami kifejezetten érdekli, és amikor van egy kis szabad ideje, akkor ezzel foglalkozik, és nem az aurorlexikonokat, varázsló és mágustörvényeket, és egyéb nagyon izgalmas dolgot búj. Ebből az elmerülésből egy hatalmas, mély, mindent felrázó hang szakítja ki. És ahogy meghallja az óra gongó ütését, tekintete hirtelen lesz üres, pupillája összeszűkül, arca még sápadtabb lesz, ha ez lehetséges. Riadtan néz az órára, majd villámgyorsan ugrik le az ágyról, kapja fel a cipőjét.. a könyv leesik az ágy mellé, de nem foglalkozik vele. Beletúr a hajába, és már fogja is az ajtógombot - kívülről. A fehér farkas kényelmesen ásít egyet, majd fejét a mancsaira helyezi, és a füle botját azért megmozdítja, de nem nagyon zavarja, hogy kisgazdája már rég nincs ott, és valami durva dologban sántikál, mert ezerrel sprintelt.
Jake pedig vágtat végiga folyosókon, az utolsó pár lépcsőfokot átugorja, hátha ezzel nyer egy kis időt, mert tudja, milyen a professzor. Ha sokat késik, akkor nincs olyan kifogás, ami megmenti a biztos haláltól. Szerencsére sportos gyerekről van szó, így akkor ér oda az ajtóhoz, meg a laborhoz, amikor a professzor úr éppen bezárja azt. Ahogy Piton megfordul, Jake-kel találja szembe magát, aki próbál levegőhöz jutni, és valami értelmes arcot vágni, holott végigloholta az egész iskolát, a szobájától eddig. Egyszerű inget és hosszúnadrágot visel, farmert, meg egy fekete cipőt, vöröses haja kissé még zilált,a tekintete kellőképpen riadt de ugyanakkor határozott. Mivel nem nagyon tud megszólalni, de ő kért időpontot a professzortól, és már túl vannak pár beszélgetésen, így kb tudja, hányadán állnak egymással, ezért amíg liheg, addig a zsebébe nyúl, és egy összegöngyölt papirost vesz elő. Lassan próbál levegőhöz jutni, és meg is szólalni. Megköszörüli a torkát, miközben a papírt Piton felé nyújtja. Egyszerű, sárga pergamen, kék tinta, egy pecsétnyom, amit a férfi egyből felismerhet - az auror parancsnokság pecsétje.
- Beszélnünk kell. Segítségre van szükségem.. - ejti ki a szavakat, és ha a professzor átveszi, akkor bizony átadja a papírt. A szakosodásról szól, jelentkezési lap, és minden bizonnyal Piton összerakja, miért is kereste fel az ifjú Jake pont őt, pont most, és mit is szeretne. Ismeri eléggé, tisztában van a képességeivel, az érdeklődésével, és a családjával is. Jake egyáltalán nem számít lelkizős beszélgetésre, de ő se az a kifejezetten érzékeny ember. Egyszerűen szüksége van egy megbízató, külső szemlélőre, aki eléggé szakmabeli, és át tudják beszélni a fiú jövőjét,pályaválasztását, gyenge pontjait, erősségeit. És a tekintetében minden benne van. Az is, hogy tudja, hogy késett. Az is, hogy tudja, hogy nincs mentsége. Még egy bájitaltantankönyv se. Ami már egyetemi jegyzet..