2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az alagsorban található a mindenkori bájitaltan terem, ami jelenleg Piton professzor fennhatósága alatt áll. Természetesen ablakok nincsenek, az egyedüli fényforrást a falakon lévő füst nélkül égő fáklyák, valamint az üstök alatti kisebb tüzek adják. Több padsor található itt, egymás mögé rendezve, mindegyik mellett egy kijelölt hely, ahol az üstöt fel lehet állítani. A diákok padjaival szemben van egy pódiumon a tanári asztal, mögötte a köríves falon végig alapanyag-tárolók, könyvek, üvegcsék találhatóak, s itt van a különleges hozzávalókat tartalmazó szertárba nyíló ajtó is. A teremben uralkodó dohos pinceszag mellett igen gyakoriak a különféle aromák, melyek a főzetekből szabadulnak fel.
Nem érdekel, hogy siet, nem érdekel, hogy dolga lenne, ahogy az sem, hogy esetleg unja a rizsát, amit itt lenyomok neki és hogy felettébb nem izgatja magát a mondandómon. Aha... gondolt volna erre akkor, amikor bemászott Noah mellé az ágyba, már ha volt bennük annyi, hogy legalább szobára menjenek. Daniellel kapcsolatban pedig igenis jobban tenné, ha lenne mondandója és megmagyarázná, hogy mit miért tett annak idején. Mert oké, hogy ez évekkel ezelőtt történt és nyilván örült a fejének, hogy nem bukott ki a dolog vagy Dany volt olyan idióta, hogy jótékonyan szemet hunyt felette. Egyszerűen csak velem nem számolt ez a picsa. Ismerve az unokatestvéremet, tuti az volt a módi, amikor rájött, hogy higgadt hangnemben beszélte meg vele a történteket, amit valamilyen szinten tisztelek és szeretek is benne, de van az a pont, amikor ez egész egyszerűen nem játszik. Én és Cody... Igazság szerint örültem volna annak, ha akkor és ott minden dühét kitölti rajtam. Nekem is könnyebb lett volna lezárnom magamban a dolgot és talán számára is jobb lett volna, ha semmit sem fojt el magában. És talán Dany is csak némán szenvedett emiatt a szőke műpicsa miatt. Na, azzal nem számoltam, hogy finoman szólva is a képembe nevet a vádak hallatán. Sokkal inkább vártam azt, hogy elkezd tagadni vagy bármi, de ez hideg zuhanyként ér... Persze, gondolhattam volna, hogy ez lesz a reakciója, de mégis... Én leginkább szomorúságot, dühöt és szégyent éreztem, amikor valahol felmerült témaként Cody és az én kapcsolatom. Tudván, miként ért véget... De ebben a csajban látszólag annyi sincs, hogy szégyellje magát a tettei miatt. - Jaaaah, hogy nekem ezt be kellene vennem? - pislogok látszólag értetlenkedve rá. - Akkor is mondtad neki, hogy görény, amikor éppen a nyelveddel turkáltál a szájában? - kérdezek rá nyíltan. - Ugyan már, akkoriban még nem is volt barátnője, de ha lett is volna... A hozzád hasonlókat az ilyesmi baromira nem érdekli, igaz? Na, nem mintha különösebben izgatna az, hogy Noah mit szólt hozzá, amikor az ő oldaláról kibukott ez a dolog - már ha kibukott azóta - de remélem, kapott pár sallert az asszonykájától. Ahogy azt is, hogy az a bizonyos asszonyka egy tenyeres-talpas, háromszáz kilót nyomó monstrum, aki ráadásul súlyokat emel hobbiból. Megérdemelné. Azért megrándul az arcom, amikor felhozza Codyt és a kis afféromat Roccóval. Egy pillanatig csupán gyilkos pillantással meredek rá, hiszen ehhez neki semmi köze, hiszen tudtommal egyiküknek senkije sem, én viszont baromira Daniel unokatestvére lennék, szóval kettőnk közül azt hiszem, nekem van több jogom kérdőre vonni őt. A következő pillanatban pedig már lendül is a kezem, hogy egy jól kiérdemelt pofont adhassak át számára és - ha betalált, ha nem - már ugrok is, hogy legalább a lábát kirúghassam alóla. A mágiával való hadonászást egyelőre offolom magamban, hiszen ez így sokkalta jobb mókának ígérkezik számomra.
Hallgatom egyre türelmetlenebbül még a csajok is szemet kezdenek forgatni amiért Sandra, vagyis.. Alex nem hajlandó lekopni a fenébe. Nagyon nincs nekem kedvem foglalkozni vele és egyáltalán nincs kedvem Danyellel kapcsolatban mondani neki bármit is! Sem itt sem négyszemközt! Márpedig ugyan mi a fenéért jönne nekem ilyen flegmán, Danyt felemlegetve, ha csak nem hallott valami ordenáré hülyeséget? Évekkel ezelőtt jártunk.. Azóta Lizzy a favoritja. Nincs is már közünk egymáshoz. Danyvel ráadásul végső soron közösen mentünk szét.. Vagyis.. én szakítottam vele, magamra vállalva az egészet, hogy az én hibám… Ami igaz is, csak akkoriban nem voltam tisztában azzal, hogy ez nem egy hiba.. Lizzytől nem sajnálom valójában. Tudom, hogy vigyáznak egymásra.. Időnként persze megöl a féltékenység, hogy végülis mostanra mennyire fel tudják vállalni egymást és mennyire… megtehetik, de így nagyjából ennyi. Nem akarom elvenni a húgom boldogságát ettől függetlenül, csak én is arra a szabadságra vágyom amit ő megélhet. Vagy valami hasonlóra. Ehhez pedig egyenlőre nem voltam elég bátor.. Ismerem az ittenieket, látom milyen a tápláléklánc aljára kerülni és.. egyáltalán nem vágyom rá. És Annat sem akarom ilyesminek kitenni! Amikor elismétli a nevét kezd valami derengeni. Mintha hallottam volna már valami Griffendéles sutyerákkal össze kapcsolva meg.. Amikor már Noaht is felhozza és amikor egyenesen megvádol, hogy mit tettem kibukik belőlem egy csilingelő nevetés. Igen lényegében pofán röhögöm. - Hát te aztán igazán vicces vagy, mondták már?! Ki a franc állna le azzal a görénnyel? Ráadásul úgy hogy már van valakije? - aztán eszembe jut még valami és ha már így felkérdezett én sem szégyenlősködöm - Áh! Most már emlékszem ki vagy. Veled járt Cody. Az unokabátyám és Danyel legjobb haverja. Nem igaz? Aztán ejtetted… hogy az új Griffendéles üdvöske beléd törülközhessen… Persze javíts ki ha tévedek! - közben a közelébe sem emelem a kezemet a pálcámnak annak ellenére sem, hogy látom rajta ő készenlétbe helyezte magát. Épp elég jó vagyok párbajozásból, hogy felismerjem ki mikor mire készül. Én csak.. a körmeimet ellenőrzöm… Ami egyúttal tökéletes lekezelés is számára, hogy ennyire sem méltatom.
Hát, baromi jól játssza a szerepét, azt meg kell hagyni. Tényleg egy üresfejű, amerikai amazonnak nézem. Ami pedig a VMS-t illeti... Nos, követtem Daniel miatt, de a lányok sohase maradtak meg annyira a fejemben, mint a fiú tagok. Ráadásul, azóta már eltelt pár év, szóval le is koccoltam hamar a témáról. Megnyerték, mindenki happy volt, Dany pedig nem mutatta be nekem az akkori csaját. Hát, kösz szépen! Bár, az igaz, hogy nem is könyvelem el magamban veszteségként Gillian "nem ismerését". Jobb volt ez így, mindkettőnk számára. Talán ezt Daniel már a kapcsolatuk legelején felismerte és ezért sem nyitott a család irányába. Vagyis, felém biztos nem. Azért, amikor ő magára ölt egy mű mosolyt, én is hasonlóan teszek, hogy lássa, nincs itt semmi baj. Vagyis, tőle és a válaszaitól függ, hogy lesz-e bármi is a későbbiek folyamán. Mert ha tényleg megcsalta Danielt, akkor bizony esélyesen kitekerem a nyakát és még az sem fog érdekelni, hogy Sophia szerint kerülnöm kell a nagyobb erőkifejtéssel járó mozdulatokat... - Alex - fagy azért egy pillanatra az arcomra a részemről szintén nem őszinte mosoly, hiszen rühellem a Sandra megszólítást. - Alex, Alexandra vagy Bianca - teszem azért még hozzá, hogy legyen miből válogatnia és tudja, kit is fog szidni perceken belül tulajdonképpen. A Bianca a középső nevem, noha nem használom, hiszen nagyanyám után kaptam, aki rendesebb volt ugyan az anyámnál, de csakis azért, mert már kiöregedett a gyereknevelésből. - Hát ezt igazán jó hallani - szélesedik ki a mosolyom, amint elkapom a szeme villanását. - És nem, nincs veled semmi bajom sem, egyszerűen csak tényleg szeretnék tudni egy-két dolgot - biccentem enyhén oldalra a fejem, miközben olyan arcot erőltetek magamra, amely egy az egyben azt sugallja a másik irányába, hogy egyáltalán nem értem, miből szűrhette le, hogy bajom lenne vele. - Noah Jenkinst ismered esetleg? Tudod, olyan 170-175 centi magas, járkáló hólyag. Hogy is mondjam... - vágok egy pillanatra töprengő arcot, mint aki keresi a szavakat. - Vele kavartál Dany mellett - jelentem ki végül kerek-perec és figyelem a reakcióját. Persze, azért ugrásra készen állok, hogy ha nekem találna esni az őt ért vádak hallatán és még az ujjaim is a pálcám közelében matatnak. A fejemben eközben ide-oda pattog a "felszarvaz" szavacska, úgyhogy köszönöm, de nem várok beismerő vallomást. Mégis ki az a hülye, aki beismeri, hogy félrekefélt egy kapcsolatban? Még én is képes lettem volna a végletekig hárítani, ha nincs Rocco, aki szembesítse vele Codyt...
Nos ebből is látszik, hogy rohadtul kevesen ismernek. Úgy ténylegesen. És hogy tényleg sikerült mindenkivel elhitetnem, hogy egy üres fejű amcsi amazon vagyok, úgy hogy még csak nem is vagyok amerikai... Hiszen itt születtünk Írországban.. És ha egy kicsit is képben lenne azzal, hogy egy néhai VMS taggal áll szemben, hogy valaha majdnem Tekergő lettem, hogy Sasha McCaine az egyik gyerekkori barátnőm volt, akit azóta gyászolok, hiába tudom, láttam hogy vissza tért… ha tudná, hogy az ég világon semmi baj nem volt velem gyerekként és még most sincs mert alapvetően jó a viszonyom a szüleimmel… Persze kérdéses meddig, hiszen Annaról nem tudnak.. De ez tökmindegy is! Ha egy kicsit is ismerne, nem gondolná, hogy Danyellel nem illettünk össze! Valójában meglehetősen irigyelt pár voltunk. Hiszen Dany nagyon is jó kiállású sárc, okos, érzékeny és sportoló. Az egyetlen ami miatt ki lehetett volna nézni mellőlem, az voltaképp az, hogy ő Hugrás én meg Mardekáros vagyok. De hát mit is tudhat egy ilyen kis senki..? Egyáltalán nem tetszik a stílusa, de magamra húzok egy mű mosolyt amikor végtére is bemutatkozik és ennek örömére kezet is nyújtok neki, bár elég lanyhán, csak úgy a gesztus kedvéért semmi több. - Ah, örvendek… Sandra. - valamiért nekem előbb jön ez mint az Alex becézésnek. Amikor viszont Danit említi lefittyed a fejemről a műmosoly és igencsak megvillannak a szemeim - Persze, hogy emlékszem rá! - vágok a szavába arra, amikor az a vád ér, hogy nem emlékszem Danyre. Szerettem a srácot, akármilyen hülyén is alakult és akármi miatt is lett oda végül a varázs. Rohadtul bántam ami történt és magamat emésztettem heteken, hónapokon át hogy képtelen vagyok úgy funkcionálni, hogy továbbra is azt érezzem amit elsőre. Hogy vonzónak találjam mint pasit… Mert tudom, hogy mint embert szerettem.. - Nem tudom, hogy mi a bajod velem, de nem is hiszem, hogy bármiféle magyarázattal tartozom neked. Szóval.. mi lenne, ha békén hagynál? - teszem fel neki a kérdést és a fejemmel is biccentek, hogy bizony lehet takarodni!
Aha... Hát azt már első pillantásra megállapítom a csajsziról, hogy messzemenően nem Danielhez való. Az a tipikus csinibaba, akivel csak a gond lehetett kamaszkorában. Hm... nagyjából talán pont önmagamhoz lennék képes hasonlítani. Valahogy nem ilyesvalakit képzelek el az unokabátyám mellé. A mostani csaja, aki pont ennek a picsának a húga, már egy fokkal jobban illik hozzá. Na, nem mintha bajom lenne a csinibabákkal, hiszen én is egy vagyok közülük, egyszerűen csak Danyt nem vagyok képes beleilleszteni a képbe. Ő valahogy nem ilyen típusú... Persze, sportol, jól tanul, bomlanak érte a csajok, de ez a Gillian... Mindegy, talán én tévedek és egyébként rohadt módon passzoltak pár évvel ezelőtt. Őszintén? Ez sem érdekkel különösebben, csak amiatt a rohadt pletyka miatt vagyok itt, semmi másért. - Ja, mondhatni - rántok egyet fapofával a táskám szíján, ami már kezd eléggé belevágni a vállamba a benne lévő tankönyvek súlya miatt. Idióta tértágító bűbáj! - Alexandra Maroni vagyok, Daniel Paisley unokahúga. Mond, hogy rá emlékszel... - fut át egy halovány fintor az arcomon. Na, ebből a lányból tényleg kinézem, hogy a fél iskola átment rajta. - Lennél szíves megmagyarázni számomra néhány dolgot? Négyszemközt, ha kérhetlek - villan a tekintetem a sleppjére, akik jelenleg is körülveszik. Nem áll szándékomban mindenki előtt lejáratni, de ha nem állunk arrébb, kénytelen leszek kerek-perec nekiszegezni az ittlétem okát. Mindenesetre, megadom számára a lehetőséget és nem, jelenleg cseppet sem érdekel a stílusom. Nem vagyok leereszkedő, se flegma, de a szavaimból kiérezheti, hogy nem azért kerestem meg őt, hogy virágkoszorút aggatva a nyakába ugráljam körbe és halmozzam el őt futó csókokkal mindkét orcáján. Talán maga a megcsalás már évekkel ezelőtt történt és mindkét félnek sikerült megemésztenie magában, de akkor is megtörtént... Én pedig - a saját példámból kiindulva - nagyon is tisztában vagyok azzal, mekkora sérülést képes okozni az ilyesmi. Személy szerint megtanultam a saját leckémet Rocco által, Gillian számára azonban még igencsak adós maradt az élet és engem küldött élő lelkiismeretként elé. Nem hagyhatom, hogy elfelejtse a történteket, hogy csak úgy élje a mindennapjait... Valakinek tudatnia kell vele, hogy figyu már, de baromira megbántottál valakit, zavar-e esetleg? Mert első pillantásra nem úgy néz ki, mintha bármilyen szinten is stresszelnék a történtek. És már ez rohadt módon bosszant... Mármint... Kénytelen-kelletlen, de egy pillanatra Rocco jelenik meg a lelki szemeim előtt, amint ugyanúgy a haverjaival bandázik és magasról tesz arra, hogy mi mindent élek át. Vicces maga a tudat. miszerint ő úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna, engem ezernyi apró kis darabban hagyva és főve a saját levemben...
Az utóbbi időben egyszerűen csak élem a mindennapjaimat… Na jó ez messzemenően hazugság. Hiszen a nyakunkba kaptunk egy hímsoviniszta magántanárt Roxmortstól nem messze egy kiskastély birtokosa képében. Aki egy földre szállt angyal és mi meg lehetünk a felkent katonai egy olyan küldetéshez, amit bár nem tartom magamat idiótának, mégsem értek. Sajnos a más világból átjárós lények témája még mindig megfekszi a gyomromat, akkor is, ha van egy angyallány a suliban és akkor is, ha van egy ikerpár akiknek még csak három évesnek ha kéne lenniük mégis itt vannak.. Kamaszként... Én kifejezetten szerettem volna egy… egyszerű életet! Eleve felborult azzal, hogy bele estem Annaba. Hiába kezd beszivárogni, hogy ez kezd elfogadott dolog lenni itt ott… Valljuk be a varázsvilág baromira le van maradva. És aki hisz az aranyvér elméletben, annak az ilyesmi is fajtalanság és elítélendő vagy simán tabu. Én a népszerű csajok körét bővítem. Mindig is ezt a tábort erősítettem. És noha volt egy időszak amikor visszább vonultam a középponttól, a sleppem is leapadt és mindenkit végig próbáltam a srácok közül akihez kedvet kaptam… Valójában végig én használtam őket és nem ők engem. Talán emiatt maradt meg valamiféle tekintélyem. És mert könyörtelenül szét átkoztam mindenkit aki rossz szót szólt rám… Ami azt jelenti hogy csirkévé vagy varanggyá vagy birkává változtattam azt aki borsot tört az orrom alá. Vagy kapott egy zsákba-macska, időzített rontást. Annaval pedig.. megbeszéltük, hogy egyenlőre mindkettőnk érdekében tartsuk titokban ami kettőnk között van. Persze.. ez egyre nehezebb hiszen az ember szabadon akar szeretni! De szeretnék olyan attitűdöt növeszteni, hogy én vagyok az a csaj, aki még ezt is megteheti. Következmények nélkül. Ehhez pedig.. határozottan még gyűjtenem kell az erőmet. Épp a teremből kijőve beszélgetek még a barátnőimmel. Akik a sleppemből megmaradtak annóról amikor valami kis barna lép oda hozzánk és nem túl elegánsan szólít le. Épp csak felé biccentem a fejemet és ahogy leszólított nagyjából azt viszonozva nézek végig rajta, keresve… hogy mégis mi a bánatra ekkora az arca - Ismerlek..? - épp csak annyira erőltetem meg magam hogy ne legyen halál flegma a hangom, de érezhető, hogy ha nincs jó indoka, le fogom koptatni
Kerek négy hónap telt el a késelés óta, én pedig ebből két hónapot teljes mértékben a gyógyulásnak szenteltem. Mivel maga a tőr mérgezett volt, a gyógyítók eleinte sűrűbben hívtak vissza kontrollra, de azóta ez az időintervallumot lecsökkentették havi szintre, amit személy szerint annyira nem is bánok. A kellemetlen emlékeim miatt nem szívesen mászkálok vissza rendszeresen a Szent Mungó falai közé, hiszen folyamatosan szembetalálom magam azzal, hogy mekkora hülyeséget is tettem decemberben... Ráadásul, szinte állandóan Daniel arca lebeg a lelki szemem előtt és az, amint ott ült az ágyam mellett, miközben a tekintete olyan volt, mintha máris gyászolna engem. Soha többé nem szeretnék neki fájdalmat okozni, semmilyen szinten sem. Egy családtagját már el kellett veszítenie gyerekkorában, nem szeretnék én a következő lenni. Hiszen gyerekként megígértem neki, hogy örökké vigyázni fogok rá! És noha mások szemében ez nem volt több holmi gyerekes fogadalomnál, én igenis komolyan gondoltam. Hogy is felejthettem ezt el? Hogy lehettem ennyire önző és ostoba? Miért hittem azt, hogy csak nekem van szükségem arra, hogy Daniel ott álljon mellettem? Hiszen neki is pont ugyanolyan mértékben szüksége van rám! Amióta véget ért a téli szünet, megváltoztak körülöttem a dolgok. Mondhatni, elég nagyot fordult velem a világ. Rocco azóta sem keresett meg és észrevehetően az sem érdekli különösebben, hogy mi a helyzet velem, néhány mardekáros picsa pedig szó szerint kiszemelt magának... Rocco "ágyasának" lenni mondhatni kiváltság az ő köreikben és mivel én is ezt a tábort bővítettem annak idején, érinthetetlen voltam számukra. Azóta azonban, mióta híre ment a kis "látogatásaim" megszűnésének, ott és azzal tipornak a földbe, ahol és amivel csak tudnak... Ha az irigység fájna, ők már rég üvöltenének kínjukban, de így is akadnak olyan mondataik, amelyek igen mélyen betalálnak számomra. Már maga az "ágyas" megnevezés... Mintha csak egy eldobható guminő lennék, de komolyan... Az a megjegyzésük pedig, miszerint senkinek se fogok hosszútávon kelleni, a lehető legkegyetlenebb mind közül. Sose volt célom anyám példáját követni, de nagyon úgy tűnik számomra, hogy akaratlanul is Lydiává válok. A létező legnagyobb rémálmom ez mind közül. Nem szívesen mozdulok hát ki a hálókörletemből, hacsak nem a tanórákra kell mennem és olyankor is igyekszem a lehető legrövidebb útvonalat becélozni, ahogy a reggelit is úgy oldom meg, hogy inkább felviszem a szobámba és elfogyasztom ott, semmint kitegyem magamat a szurkálódó megjegyzések tömkelegének. Fél füllel viszont még így is elkapok egy-két mondatfoszlányt és hát a mai... nos... terjednek érdekes pletykák a folyosókon, mit ne mondjak, de ez mindent visz. Igazság szerint már akkor megtorpanok, amikor Daniel nevét vélem kihallani a szövegből, a többi része pedig egyenesen megbotránkoztató számomra. Gillian Ollivander és Noah Jenkins? Sarkon fordulok tehát, majd elindulok vissza abba az irányba, amerről nemrég jöttem, hiszen mintha ott láttam volna futólag azt a szőke lányt. Dany és ő jártak egy ideig, mit keres tehát a képletben Noah? Azért, amikor elhaladok a sutyorgó lánycsapat mellett, még megüti a fülemet a "felszarvazott" kifejezés is, így pedig rögtön felszáll a köd a szemem elől. Danyt lóvá tette egy picsa... Egy mardekáros szőkeség és ezek szerint még nem is igyekezett annyira eltitkolni a tetteit. Évekkel ezelőtt voltak ugyan együtt, de ettől függetlenül valakinek kérdőre kell vonnia, nem igaz? - Hé, Ollivander! - lépek a kis lánycsapat elé egy perccel később, minden erőmmel azon igyekezve, hogy se a testtartásom, se a hangom ne árulja el, miszerint máris viszketni kezdett a tenyerem. Nem, előbb tisztázok vele néhány dolgot és a válaszától függően cselekszem majd. Mindenesetre, az indulataimat már most nehezemre esik leplezni, de nyugalmat erőltetek magamra és folytatom: - Válthatnánk pár szót? - bökök a kérdésem közben fejemmel az egyik kiszögellés irányába, ahol egy kicsit elhatárolódhatunk a barátnőitől.
Nem igazán rémlik számomra, hogy a régi iskolámban lett-e volna ilyen vérmánia. Tényleg nem. Esélyes, hogy csupán én maradtam ki belőle, hiszen az ilyesmi számomra mindig is egyfajta semlegesnek területnek számított. A félvéreket megvetem, de itt a sellőkre, kentaurokra és egyéb, olyan mágikus erővel felruházott lényekre gondolok, akik nem teljesen emberek. Ezt nevelték belém, ez maradt meg bennem. Zsigerből elutasítom a létezésüket, nagyjából olyannyira, ahogy azt Colette teszi azokkal, akik szerinte nem méltóak ebbe a világba. - Ó! - nyílnak el az ajkaim, miközben arra is rájövök, hogy mekkora butaságot is vétettem az imént... Talán tényleg jobban oda kellett volna figyelnem az oktatóimra, akik az aranyvérű családokról tanítottak számomra ezt-azt annak idején. - Bocsáss meg, én nem igazán voltam jó sohasem az ilyesmiből - próbálom menteni a menthetőt. Az igazsághoz egyébként még az is hozzátartozik, hogy elég ritkán akadtak ehhez hasonló óráim, mivel apám fiút szeretett volna belőlem faragni, nem pedig Aranyvér-oldalakat. Sokkal, de sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett az állóképességemre és a többi, vadászathoz szükséges dologra. - Párizs - felelem végül kurtán, habár ennek nem pont az az oka, hogy goromba lennék vagy hasonló... Egész egyszerűen csupán olyannyira rosszul leszek a Rókázó rágcsától, hogy egy pillanatra meg kell állnom pihenni, különben esélyesen elhánynám magam. Néhány mélyebb lélegzetvétel után végül mégis elindulok, majd kissé bővebben is kifejtem a válaszomat: - A Beauxbatonsba jártam öt évig, idén kerültem át a Roxfortba. A családom aranyvérű, elég hosszú múltra tekinthetnek vissza, ha esetleg érdekel - Hát persze, hogy érdekli. Minden hozzá hasonlót érdekel az ilyesmi, ha friss husi kerül az iskolába. - De a szüleim már rég nem vesznek részt a nagyszabású eseményeken. Nem járnak össze a nagyobb családokkal, mi... mások vagyunk - toldom még hozzá némi habozás múltán. Fogalmam sincs azt illetően, jó ötlet lenne-e megosztani a lánnyal a bővebb családi hátteremet, de ha tényleg ő a vér szerinti testvérem, talán sokkal hamarabb nyomra bukkanhatnék. Méghozzá pont általa. - Anyu és apu kényszerházasság révén jöttek össze egymással, szóval ebben a tekintetben hasonlítanak a többi családra. Van birtokunk és vagyonunk is, de ők olyasmivel foglalkoznak, ami nem pont hétköznapi - ejtek meg egy erőtlen mosolyt Colette irányába. Lehet, hülyének fog gondolni azért, amiért ennyi mindent elárulok számára, de tisztában vagyok azzal, mit csinálok. Tudnia kell, hátha van valami, ami passzol a képbe... - Vadászok vagyunk - osztom meg végül a titkunkat. - Hallottál már ilyesmiről? - pillantok rá kérdőn, habár még továbbra is elég sápatag vagyok és a gyomrom is rendesen kavarog. Én tuti kinyírom azt a tagot, aki ezt az izét eladta számomra!
Meggyőződésem, hogy mára sajnos már a Mardekár az egyetlen ház a Roxfortban, ami megőrzött valamit a régi, fontos értékekből. Kár érte, pedig tényleg a létező legjobb varázslóiskola is lehetne, az oktatás színvonala köztudottan kiemelkedő. De azzal, hogy beengedtek ezek közé az ódon falak közé egy csomó söpredék sárvérűt, valószínűleg hamarosan látványos hanyatlásnak fog indulni ez a suli is. A szüleim legalábbis ezt mondják és amit én látok itt, az alapján sajnos egyet kell értenem velük. A legszörnyűbb, hogy már a Mardekárt is elkezdték felhígítani, pedig ez már az alapelvekkel is ellenkezik. Szegény Mardekár Malazár bizonyára forgott a sírjában, mikor például azt a semmirevaló Alex Maronit az ő egykori házába osztotta a Süveg. Mindenesetre, ami ezt a fura kinézetű lányt illeti, még nem sikerült kitalálnom, hová is tartozik a skálámon, épp ezért kell, ha nem is barátságosan, de legalább némileg emberségesen bánnom vele. A diplomácia fontos erény, ne ásd el magad előre, míg nem bizonyosodsz meg arról, kivel állsz szemben! Ezt jól megtanították a szüleim. Tehát még mielőtt a lány belehányna az üstömbe, reagálok a segítségkérésére és ajánlkozok segíteni neki. Gondolom ebből ma nem lesz bájitaltan, tekintve, milyen lassan tudok csak vánszorogni vele. Tényleg elég vacak színben van, remélem a gyengélkedőig elérek azért vele. A hálálkodását csak egy kimért biccentéssel fogadom, ahogy elindulok vele a lépcsők felé. A magyarázkodása sem különösebben érdekel. Hogy két szó között ne hányja le a taláromat, az már sokkal inkább. Ahogy bemutatkozik, próbálom végigpörgetni magamban, hallottam-e már ezt a családnevet, de nem cseng ismerősen. Szívás lesz, ha kiderül, hogy sárvérű vagy jobb esetben talán egy korcs félvér és csak az időmet vesztegettem vele. De még nem akarok ideje korán ítélkezni. Hogy ő viszont tudja, hogy ki vagyok, mindenképp jó pont. Bár a diákok többsége így van ezzel itt. Ilyen vagy olyan okból. Mindenesetre helyeslően bólintok a kérdésére. - Köszönöm, tudom – a népszerűségemet firtató kérdésére nem bírom megállni, hogy ne nyomjak el egy elégedett mosolyt. Még szép, hogy az vagyok. Valaki az én külsőmmel, képességeimmel és származásommal egyértelmű, hogy az. Nem is lehetne másként. A következő kérdéseire azonban önkéntelenül is kicsit összeszalad a szemöldököm. Már épp kezdett szimpatikus lenne, hogy legalább tudja, ki vagyok és rangomnak megfelelően fog kezelni, mire lebombáz ilyen furcsa kérdésekkel. Sajnos úgy tűnik, mégsincs akkor annyira tisztában azzal, kivel is beszél. Nagy kár. - Nincs testvérem, az Outterridge család egyedüli és egyelőre legfiatalabb leszármazottja vagyok – válaszolom kissé hűvösen, ismét visszatérve az eddigi távolságtartó arckifejezésemhez. Mivel már nem lehetek ezek után biztos benne, hogy valóban tudja, nemcsak egy csinos pofi vagyok a sok közül, hanem annál sokkal fontosabb valaki, inkább kihangsúlyozom neki a családnevemet. Ha a családomat nem ismeri esetleg, akkor már egyértelmű, hogy egy sárvérűvel van dolgom és akár itt is hagyhatom a folyosó közepén, jusson el a gyengélkedőre maga vagy akár hányja össze magát itt. Azokért nem kár, az én drága időmért viszont igen.
- És rólad mit lehet tudni? Honnan jössz? Ha jól emlékszem, azt mondtad, új vagy itt, igaz? – bár a kérdései elég furák voltak, ha már így alakult, kihasználom a lehetőséget, hogy én is kiderítsek valamit róla. Mert ideje lenne végre megtudnom, van-e értelme itt játszanom a jó tündért vagy mehetek a dolgomra. Már most kezd fárasztani ez az egész cécó. Remélem, legalább nyerhetek vele valamit és nemcsak az időmet vesztegetem. Az azért idegesítene egy kicsit ezek után.
Na jó, arra végképp nem számítottam, hogy egy kis ideig senki sem siet a segítségemre. Hallottam ugyan a mardekárról és az oda járó diákok személyiségéről, de meg kell hagyni, hogy a Beauxbatonsnak is meg voltak a maga előítéletei, úgyhogy nem igazán alapoztam ilyen szóbeszédekre. Egyébként is szeretem személyesen megismerni az embereket, nem a mások által tapasztalt dolgok alapján megítélni őket. Végzetes hiba lenne ugyanis részemről csupán erre támaszkodnom. - Köszönöm - mosolyodom el halványan, továbbra is a gyomrom tájékát fogva, ahonnan az a fura, kellemetlen érzés sugárzik át a testem minden egyes porcikájára. Maga a rágcsa azonnali hatást ígért ugyan a reklám alapján, de esetemben ez nem igazán szeretne összejönne... Mondjuk, annyira nem is bánom, hogy nem hányom körbe sugárban a termet és nem kényszerítem ezáltal menekülésre a lányokat. Így tökéletes. Azért Colette hangneméből és a többi lány szapora bólogatásából seperc alatt leszűröm, hogy ki is áll az itteni hierarchia csúcsán. Egyértelműen ő. Naná, hiszen aranyvérű, nagy eséllyel gazdag család sarja és a húgom... Egyelőre azonban képtelen vagyok eldönteni, hogy büszke legyek-e rá vagy sem. Elég fura személyisége van, noha ez adódhat abból is, hogy távolságtartó velem kapcsolatban. Ez mondjuk nem hiba, hiszen engem is erre neveltek a szüleim. Vagyis, nevelő szüleim... - Bizonyára beleestem valami hülye nyavalyába - sopánkodom színpadiasan, amihez azért elég jó tehetségem van. Még a grimaszolásom is csudijó, ha élhetek ezzel a kifejezéssel. - Egyébként a nevem Miley Thompson - mutatkozom be illedelmesen. - Te pedig Colette vagy, igaz? - nézek rá kérdőn, mintha semmit se tudnék róla, csak a nevét. Pedig egy jó ideje tanulmányozom már a családfáját. Természetesen, mindezt titokban teszem, hiszen nincs senki sem a segítségemre és a minisztériumhoz sem fordulhatok, hiszen még bőven kiskorú vagyok. - Hallottam már rólad pár mardekáros évfolyamtársadtól - csiripelem, mialatt a Gyengélkedő irányába kísér. - Népszerű vagy, tudsz róla? Hogyne tudna... A hozzá hasonló, jó családból származó lányok minden intézményben felhívják magukra a figyelmet. Colette pedig ennek tetejében baromi csinos is és ha az arcán nem lenne valamiféle - alig észrevehető, de azért ott lapuló - gőg, akkor az egész iskola a tenyeréből enne. - Na és, vannak testvéreid? - kezdek bele a faggatásba, mintha csak úgy eszembe ötlött volna a téma. - Ők is ide járnak? - zúdítom rá a kérdéseimet, amolyan "csakkíváncsivagyok"-fejet vágva a szavaim mellé. Remélem, nem fog elhajtani egy melegebb éghajlatra, amiért ilyesmiről faggatom, de a francnak van kedve kerülgetni a forró kását. Már így is emészt a kíváncsiság vele kapcsolatban.
Hogy barátságos vagy barátságtalan ember benyomását keltem-e elsőre valakiben, az tényleg csak nézőpont kérdése. Szeretek úgy tekinteni erre a magam részéről, hogy ok nélkül nem barátkozom és nem is vagyok szolgálatkész. De mint mondtam, nekem sem lenne érdekem egyedül járni-kelni a világban, hamar kialakítottam hát a saját szövetségesi körömet. Éppen ezért engem nem látni magányosnak soha. Tisztában vagyok azzal, hogy sok az irigyem és azok, akik nem tudnak azonosulni a nézeteimmel, ezért akár ellenségként is tekinthetnek rám, épp ezért nem is lenne tanácsos hagynom, hogy magamra maradjak. Pont ezekből kifolyóan, mikor egy ilyen ritka helyzetbe futok bele, hogy egy számomra eddig ismeretlen arcot lássak a diáktársaim körében, mint ez a lány, nem lehetek teljesen biztos benne, hogyan is viszonyuljak hozzá. Az öltözködése, a kinézete elsőre nem ébreszt különösebb szimpátiát bennem, nem olyannak tűnik, mintha egy jó családból származó aranyvérű lenne. Előbb gondolnám egy muglik között szocializálódott kis söpredéknek, de nem akarom ezt kimutatni felé, amíg nem bizonyosodok meg róla, hogy igazam van. Mert mi van, ha mégis valaki fontos? Kettős érzéseimnek is köszönhető, hogy amikor elsápadó arccal, öklendezve megszólít éppen engem és a barátnőimet, némi hűvös, kissé fensőbbséges távolságtartással az arcomon nézek vissza rá és szó nélkül hagyom, hogy kínlódjon egy darabig. Elég kellemetlen helyzetben tört rá a rosszullét szerencsétlenre, annyi tuti. Legalább az órát megúszhatta volna, ha kicsit előbb kapja el, mint így… Nem vagyok egy Teréz anya, szívesen figyelmen kívül hagynám segélykérő pillantásait, de a legkevésbé sem hiányzik, hogy idehányjon a padomra, vagy valami. A mellettem ülő lányok természetesen igyekeznek mindenfelé nézni csak rá nem, arcukon alig palástolt undorral. Ennek ellenére tudom, ha bármelyiküknek mondanám, menne helyettem elkísérni a gyengélkedőre, van akkora tekintélyem közöttük. Viszont, mivel tényleg érdekel, ki ez a csaj, na meg mert nem akarok esetleg egy fatális tévedés áldozata lenni, úgy döntök, most az egyszer hajlandó vagyok eljátszani a jó tündért. - Rendben, gyere, segítek – közben azért elnyomok egy fojtott sóhajt, ahogy felállok a helyemről. - Mondjátok el Pitonnak, mi a helyzet és miért vagyok távol, oké? – hangomban épp annyi a szigorúság, ahogy a lányok felé fordulok, hogy biztos lehessek benne, az üzenet eljut oda, ahová szeretném. Ezt a bősz bólogatás is megerősíti, amit válaszul kapok.
- Erre, a gyengélkedő az első emeleten van – inkább tárgyilagos, mint együttérző a hangom, ahogy a lány karjáért nyúlok, hogy kitámogathassam a teremből, a lépcsők felé. Remélem, megéri ez az egész cécó és tényleg hasznos lesz segítenem neki, nemcsak valami szedett-vedett sárvérű gondját veszem koloncként a nyakamba. Meg remélem a talárom is megússza anélkül, hogy lehányná. Annak végképp nem örülnék.
Egyedül ücsörgök a helyemen, hiszen még nem sikerült barátokra szert tennem. Persze, a szobatársaimmal jóban vagyok, elég nagy arcok, de egyébként mindenkinek meg van a maga baráti köre, ahova elég nehéz bepasszírozni magam. Hiszen - lássuk be - ők évek óta ismerik egymást, én pedig csupán szeptemberben érkeztem az iskolába, amely tényező eléggé megnehezíti a dolgomat. Szabadidőmben leginkább egyedül passzolgatom a labdám az üres falaknak a folyosókon, hiszen még a kviddics csapatba se volt merszem jelentkezni. Nem is tudom, a Beauxbatons után annyira idegen ez a hely... Ott sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy egy hozzám hasonló lány legyen csupa illem és báj, a fiúk pedig udvariasak és bátrak. Ha ott pillantottak volna meg ebben a hacukában, esélyesen kijjebb tessékeltek volna a küszöbön a csomagjaimmal együtt. Jóformán, az ottani csapatokba ritkán kerültek be lányok, főleg ezért is lepett meg annyira a roxforti vegyes felhozatal. De mi tagadás, tetszik ez a felállás. Végre az lehetek, aki szeretnék, nem pedig az, akinek vadidegenek szeretnének látni. És végre megérkezik ő is... Colette. Nem tagadom, pillanatok alatt szorul öklömnyire a gyomrom, amikor többedmagával lépi át a küszöböt és még egy csalódott pukkantást is produkálok a rágómmal, miközben azt figyelem, amint a barátnőivel cseverészve elhalad előttem. Ő lenne az igazi húgom? Nem is tudom, külsőre egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, de a nyomok mégis hozzá vezetnek. És most mégis mit kellene tennem? Nem állt szándékomban ma megosztani a lánnyal ama felfedezést, amelyet nemrég sikerült megtennem, de szerettem volna vele váltani pár szót. Megismerni. Négyszemközt. A barátnőire egyelőre rohadtul nem vagyok kíváncsi. Tanácstalanul billegek hát a székemmel, miközben fél füllel őket hallgatom és igyekszem valamiféle épkézláb tervet kipréselni magamból. Végül pedig eszembe ötlik az a Rókázó Rágcsa, amelyet még az Abszol úton sikerült megszereznem a tanév kezdete előtt. Igazság szerint a kéretlen tanórákra tartogattam, de szükség törvényt bont alapon előveszek egyet, kibontom, majd azt bekapva a rágómmal együtt el is fogyasztom. Nem sok idő kell ahhoz, hogy látványosan elsápadjak, de egyelőre a rókázás része várat magára. Ez jó, hiszen igazán nem lenne szerencsés Colette előtt ilyesmivel indítanom. Azt azért én se csípem, ha valaki előttem osztja az "áldást". - Csajok, bocsi, de... - itt látványosan és hangosan böffentek egyet, majd ha felém pillantanak, hamar leszűrhetik, hogy nem vagyok a lehető legjobb bőrben és esélyesen segítségre lenne szükségem. - Nem igazán érzem jól magam - folytatom halkan, minden erőmmel azon igyekezve, hogy legalább a gyengélkedőig kibírjam. - És új vagyok és... - ennél a pontnál azért a hasamhoz kapok és kétrét görnyedek, de továbbra sem kell elhánynom magam. Mindenesetre, alaposan beleizzadok a feladatba. - Felkísérne valaki a javasasszonyhoz? - akad meg a tekintetem látványosan Coletten és csak remélni merem, hogy nem kezdi el hirtelen más nyakába lőcsölni a feladatot. Fogalmam sincs azt illetően ugyanis, hogy milyen más indokkal lennék képes elcsalogatni a barátnői mellől. Népszerűnek tűnik, olyasvalakinek, aki sehova se megy egyedül. - Kérlek - teszem azért még hozzá, immár szándékosan rá meredve. Talán vagyok annyira érdekes számára, hogy magára vállalja eme nemes feladatot annak érdekében, hogy többet megtudhasson az új jövevényről. Elvégre láttam én, hogy mennyire lesett a szeme sarkából és hülye sem vagyok... Az új húst mindig mindenhol szétszedik. Nem hiszem, hogy túl sok információja lenne rólam, elvégre a családom sohasem teregette ki a szennyest vagy osztotta meg másokkal a hátterét. Szóval, a Thompson név aligha árulhat el valami sokat számára.
Nem szeretnék felvágni, de ha van tárgy, amiből tényleg kiemelkedően jó vagyok, akkor az a bájitaltan. Bár tény, hogy az SVK a kedvencem (és az is legalább ilyen jól megy mellesleg), hasznosnak tartom ezt a tudást is. Már csak azért is, mert Piton tárgyából nem árt jónak lennem, ha már a házvezetőm. Nem mintha valaha is kételkedtem volna a képességeimben. Nekem egész biztosan itt a helyem a Roxfortban, nem úgy, mint egyeseknek. Akik sajnos nincsenek is kevesen. Pedig a Roxfortban minden megvan, hogy igazi elit oktatási intézmény lehessen. Színvonalas oktatás, messzire nyúló történelem, hírnév és elismertség… csak a sárvérűeket kéne végre kitiltani innen. Már beengedni is hiba volt őket ezek közé a falak közé. Kár, hogy az igazgató ezt nem így látja… Persze ettől én még nagyon is jól tudom, ki hol is helyezkedik el a hierarchiában. A saját pozíciómmal is abszolút tisztában vagyok és minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy helyre tegyem azt, akinek ez esetleg magától nem menne. Sajnos a legtöbb sárvérű ilyen. De ez persze a rendszer hibája is. Ugyanakkor szerencsére vannak itt olyanok is, akiket abszolút érdemesnek tartok rá. Aki olyan családból jön és megfelelő a világnézete, azokat abszolút elismerem. Nem vagyok azért magányos farkas. Nem is szabadna. Egyedül senki sem elég erős, kellenek a szövetségesek, pláne egy ilyen világban. Nem engedhetem, hogy a söpredék maga alá gyűrjön. Épp ezért, aki arra érdemes, annak szívesen időzöm a társaságában, sőt, még akár kedves is tudok lenni vele. Mert tanultam én jó modort, tudom, hogy kell viselkedni. Pláne, ha abból előnyöm származik. De nincs is ezzel semmi gond szerintem, akinek van egy kis esze, az azokkal van jóban, akikkel érdemes, akik révén előrébb juthat. Értelmes emberek így csinálják, ennyi. Most is pár hasonló gondolkodású Mardekáros lány társaságában lépek be a bájitaltan terembe, hogy a középső sorok egyikében együtt foglaljunk helyet. Nem mondanám őket a barátaimnak, inkább afféle szövetségesek, akikkel lehet együtt utálni sárvérűeket és akik helyeslően bólogatnak és nevetgélnek, ha helyrerakom, aki megérdemli.
Ahogy a helyünk felé tartunk, egy padsorral előrébb megpillantok egy idegen arcot. Elég fura, feltűnő jelenség a mugli cuccaiban, meg a rózsaszín, lófarokba kötött hajával. Nem rémlik, hogy láttam volna korábban. Fura, pedig általában képben szoktam lenni, hogy ki kicsoda, pláne a felsőbb évesek körében, ő pedig ránézésre aligha fiatalabb nálam. Tényleg furcsa. Meg az is, ahogyan bámul. Mert bámul, ez kétségtelen. Mondjuk megszoktam már, hogy nem maradok általában észrevétlen, nem is célom. De az, hogy nem tudom beazonosítani, ki ez, egy kicsit zavaróbbá teszi. Ettől függetlenül állom a tekintetét, sőt határozottan nézek vissza rá. Meg egyelőre nem szólítom, akárki is ez, várom, hogy ő lépjen. Különben is, ki tudja, méltó-e a figyelmemre egyáltalán? Mindenesetre ha csak egy kis spiritusz is szorult belé, hamarosan megtudom. Ha nem, valószínűleg nem is érdekel. Persze azért utólag valószínűleg ki fogom nyomozni ki ez a lány. Már csak a miheztartás végett is.
Az óránknak vége, mindenki a cuccait pakolja, hogy minél hamarabb távozóra foghassa a teremből. Egyedül én vagyok az, aki csigatempóban szedelőzködik... Piton professzor már távozott a hátsó ajtón át, nyilván fel szeretne készülni a következő órájára, az évfolyamtársaim pedig zsibongva hülyéskednek egymással, miközben lassan mindenki távozóra fogja, szerény személyem pedig - látszólag - továbbra is a tankönyveit szuszakolja bele a táskájába. Egy szürke baseballsapka van mélyen a fejemre húzva, melynek hátsó részén át egy rózsaszín hajkorona lófarokba kötött része buggyan ki. A kockás ingem alatt egy fehér trikó lapul meg, amely bepillantást enged ugyan az alakomra, de csupán addig, amíg szembe nem ötlik az a farmer, amelyet ma reggel rángattam magamra. Mit ne mondjak, nem vagyok egy lányos alkat, hiába születtem annak. Az arcom kifejezetten szép, ahogy van cicim is és hát a hasamat se zsírpárnák szabdalják, de egyébként minden bájom ott lapul valahol mélyen legbelül. Talán kínos, de mégis mi mást tehetnék, ha egyszer a szüleim fiúként neveltek az elhunyt bátyám helyett? Apropó, a szüleim... Nos, mint kiderült, nem egészen azok, akiknek kiadták magukat a röpke tizenhat évem alatt. Anyu és apu mégse szolgáltak rá eme megszólításra részemről és még annyi se volt bennük, hogy ezt az apró információmorzsát közöljék velem. Nekem kellett rájönnöm, az egyik volt alkalmazottuk révén. Nem mintha bánnám, hogy így alakult... Ennek révén titokban tarthattam, miszerint tudok mindent és kényelmesen kutakodhattam az igazi családom után. A szálak pedig ide vezettek, a Roxfortba. Elméletileg itt tanul a húgom, aki az ötödik évfolyamba jár és pont ez az oka annak is, hogy nem kapkodom a pakolással. Nekik lesz órájuk utánunk, nekem pedig feltett szándékomban áll megismerni őt. Nem vagyok egy izgulós alkat, éltem már át ennél kínosabb helyzeteket is, de azért most rendesen kiver a víz. Az izgatottságtól enyhén remegő ujjakkal nyúlok hát a táskámba, majd veszek elő onnan egy csomag rágót, hogy egyet kibonthassak és a számba pottyantva rágni kezdhessek. Részemről ez a tökéletes stresszoldó. Ha valami miatt ideges vagyok, rágózom. Szinte másodpercek alatt nyugszom le és hagy alább a remegés is, végül egy mély sóhaj kíséretében huppanok le a székemre. A fejemet hátravetve bámulom a plafont, a lábaimat kinyújtva, majd átvetve egymáson, miközben hallom, amint a terem fokozatosan kiürül. Az évfolyamtársaim hangoskodása egyre távolabbról szól, én pedig csupán türelmesen várok. Nemsokára ide kell érnie... Colette, a kishúgom.
Úgy tűnik mintha folyton csak belekötnék abba, amit mond, pedig nem erről van szó, csupán nem értem, amit mond. Őszintén nem értem, hogy miért érdekli olyan emberek véleménye, akikről igazából ő rossz véleménnyel van. Fura dolog ez a megfelelési kényszer. Bennem soha sem volt ilyesmi és őszintén érthetetlen számomra, akiben van. Mindig is jól meg voltam magamban és úgy gondolom többet érsz vele, ha magadnak akarsz megfelelni, mintha másoknak akarnál. - Oké-oké, leállok. - emelem fel végül a kezeimet, mert tényleg úgy fest, mintha mindenáron kötekedni akadnék vele. Közben meg ugye lássuk be nekem sem árt a pénz és ha ezzel elmarom, nem sokat érek vele, csak magam alatt vágom a fát. Független akarok leni az apámtól mire befejezem a sulit, ahhoz pedig kell a munka és kell a pénz is. Nem szórakozhatok el egy fizető melót csak azért, mert más véleményem van, mint ennek a Samnek. - Oké, szombat kettő! - bólintok végül és elmormolok egy halk sziát is, mielőtt még elsietne a folyosón. A lányok felé, amikor nevetni kezdenek küldök egy igen lesúlytó pillantást, amire rögtön el is hallgatnak, hogy aztán pusmogva vonuljanak be a bájital tanterembe, mert bizonyára órára jöttek, csak nem mentek be addig, amíg volt érdekesség, meg látni való. Na nem mintha tudnám, hogy mit akartak annyira látni, mert semmi olyan nem történt, amit aztán terjeszthetnének, de ez már nem az én dolgom. Ha nekik erre volt most idejük, meg affinitásuk... Megvonom végül a vállamat csak úgy magamban, aztán a magam lassabb tempójában indulok el a folyosón. Le kell majd mennem a faluba, de majd csak akkor ha minden készen van és a teremben még félbe hagytam a bájitalom egy részét, azt majd még fiolákba kell mérnem, hogy rendesen elpasszolhassam.
Pillanatok alatt felszökken a szemöldököm, amikor Blake felnevet. Ezen mi annyira szórakoztató? Rebesgették ugyan, hogy elég furcsa és magának való, de első pillantásra nem ez jött le számomra. Helyes srácnak tűnt, amolyan meg nem értett zseni módon, a mostani reakciója azonban minden pozitív véleményemet elsöpri. - Mindegy, nem számít – adom meg magam egy sóhaj kíséretében, hiszen nem áll szándékomban győzködni a saját igazamról. Engem érdekel mások véleménye, őt nem. Felesleges lenne leállni azon vitatkozni, hogy melyikünk gondolkodása a helyénvalóbb. Világ életemben ilyen voltam, pár mondattal nem fog megváltoztatni, én pedig nem erőltetem rá a saját nézeteimet. Minden bizonnyal nem is érdekelné különösebben. - Mint említettem, jelenleg az vonz a legjobban – javítom ki a szavait. - Még egy évem van arra, hogy eldöntsem, mi is szeretnék lenni a jövőben és arra is van esély, hogy olyasmi mellett teszem le a voksom, amihez elég beható ismeretek kellenek bájitaltanból. Nem állítom, hogy méregkeverő leszek, hiszen még csak eszembe se jutott, azonban nem lőhetem ki ennek a lehetőségét sem. Szeretek felkészülni mindenre, szóval nem most fogom elkezdeni félvállról venni a tanulmányaimat. És még ha végül mégis gyógyító lennék... Nem hiszem, hogy ártani fogok magamnak azzal, ha valamit a kelleténél némileg jobban tudok. Abban az egyben vagyok csak biztos, hogy nem a sportolói karrier lesz számomra az igazi. Szeretem a kviddicset, tényleg, de ennél azért sokkal hasznosabb végzettségben gondolkodom. - Rendben – biccentek rá az időpontra, habár gondolatban azért még egyszer végigpörgetem a szombati napomat, hogy a két óra biztosan ne ütközzön semmivel se. Úgy tűnik azonban, hogy nincs akadálya, szóval nyugodtan mehetek. Kipróbálom, milyen tanár ez a Blake, maximum – ha nem válik be – keresek egy másikat. Van még rajta kívül pár diák, akik jól teljesítenek Piton óráin, de mivel kifejezetten őt ajánlották, mellette tettem le a voksom. Csupán a személyisége hagy némi kivetnivalót maga után, bár az is lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny ezzel kapcsolatban. A házamban lévő diákok többsége igyekszik normális hangnemben kommunikálni és Blake is próbálkozik, de a kérdései... Valamiért folyamatosan zavarba hoz. Egyszerűen képtelen vagyok megmondani, mit miért teszek, még abban az esetben is, ha úgy érzem, ez a helyes. - Öhm... - esem gondolkodóba ismét a következő kérdése hallatán. Tényleg szívesen segítenék neki, hiszen gondolom, mennyire nehéz ilyen lábbal bármerre is menni, de mivel ő kifejezetten nem kér ebből, nem ajánlom fel ismét. Nem szeretném megsérteni, szóval nem erőltetem. Habozok még azonban, de nekem is mindjárt kezdődik a következő órám, és eszem ágában sincs elkésni róla. Bimba professzor nem veszi annyira szigorúan az ilyesmit, de akkor is... Nem szokásom mások jóindulatát a végletekig kihasználni. - Nem, azt hiszem, nincs – csóválom meg végül a fejem némi habozás múltán. - Akkor szombat, két óra – fixálom le végül. - Szia! Intek neki végül egyet, majd sarkon fordulok és elsietek a folyosón. Még hallom a lányok gúnyos kacagását, de igyekszem figyelmen kívül hagyni őket. Tényleg meg kellene tanulnom nem foglalkozni mások véleményével...
Nem vagyok egy jókedélyű alak, nevetni sem szoktam, úgyhogy a mostani kiszökő hahota sem kifejezetten a vidámságnak tudható be. Nem is gúnyos, inkább a válasza szórakoztat. Mintha maga se tudná, hogy mit akar. Tényleg nem értem, hogy mirét ad olyanok véleményére, akikről eleve meg van a véleménye. - De mégis érdekel, hogy mit gondolnak rólad, pedig rossz embereknek gondolod őket.- rázom meg a fejemet a röpke nevetés lezárása után. Nem logikus tényleg. Lehet, hogy ha más lennék, akkor érteném, de sosem akartam megfelelni. Az életem nagyrésze arról szólt, hogy próbáltam olyan lenni, amit az apám várt tőlem és persze nem sikerült és tudom, hogy milyen az, amikor szó szerint erővel akanak mássá változtatni. Hogy neki mégis miért kellene ilyen emberek társasága az érthetetlen számomra, vagy hogy egyáltalán a véleményük miért érdekli. Még csak szürke kisegérnek se mondanám, de a hozzá hasonlók mindig azt hiszik, hogy könnyebb csendben maradni, pedig csak egyszer emelnék fel többen a hangjukat... Áh én beszélek, aki soha nem szálltam szembe az apámmal. - Végül is ez jogos, ha gyógyító akarsz lenni érdemes konyítanod hozzá, bár nem kell túlságosan magas szinten, de persze te tudod, hogy mit akarsz. - nekem igazán nincs jogom becsmérelni, vagy beleszólni a döntésébe. Nem vagyunk közeli ismerősök, sőt rokonok sem, bár annak, hogy az ember szétforgácsolja az erejét nem sok értelme van. Maximum, ha nem bírja szuflával majd belátja ezt magától is. Neem végül is elsősorban csak azzla kell foglalkoznom, hogy pénzem legyen, mert az apámtól arra nem számíthatok igazán. - Legyen, akkor szombat délután találkozunk a gyakorlóteremben kettőkor. Ne késs, nem szeretem, ha valaki késik. - szögezem le. Nem ismerem még, nem tudom, hogy mennyire következetes, vagy esetleg mennyire van lányból, aki hajlamos nem odaérni időbe a megbeszélt találkozókra. Egyelőre még a tudásával sem vagyok tisztában, maximum a jegyeit sorolta el, de lehet bájitaltanból szorgalommal is elérni egy átlagos szintet. Ha viszont tehetsége nincs hozzá, akkor úgy sem fogok tudni többet kihozni annál belőle, mint amit már így is elért szorgalommal. - Más egyéb? - pillantok még rá kérdőn, ha esetleg kérdése, vagy egyéb úhaj sóhaja lenne, akkor jó, ha mielőbb tisztázzuk a dolgot, mert nekem is lenne még dolgom. A bájitaltan óra is mindjárt kezdődik úgyhogy a folyosó is kiürül lassan. Nem tudom, hogy ő egyáltalán oda készült-e, vagy sem, de ha igen akkor jobb, ha csipkedi magát, mert a végén még elkésik és tudjuk jól, hogy Piton professzor nem igazán szereti a későket.
Meglepetten pillantok a srác felé az iménti szavai hallatán. Álljak közéjük? Mit ne mondjak, jó lenne, de az a világ nem én vagyok. Élvezném azt, hogy mindenki kedvel, de mások kifigurázása és gúnyolása... Nem, az valahogy nem menne. Előbb-utóbb pedig úgyis rájönnének erre és ismét az lennék, aki voltam. Szürke kisegér a rohanó tömegben. - Kösz, de nem – vonom meg a vállam. - Jó lehet népszerűnek lenni, de igazság szerint képtelen lennék másokat piszkálni. Akkor inkább maradok egy névtelen senki. Talán fura lehet számára a felfogásom, hiszen egyszerre szeretnék valaki lenni és egy senki maradni, de nálam ez így működik. Fejben összeraktam egy tökéletes világot, ahol a népszerű emberek nem rekesztenek ki másokat, és – igazság szerint – én így szeretnék menő lenni. Másokon áttaposni nem az én stílusom. Az állandó bűntudat nem tenne jót számomra. - Ebben mondjuk igazad van – biccentek egyet, majd a lányok felé vetek azért még egy utolsó, gyilkos pillantást. Mit ne mondjak, nem igazán hatja meg őket a dolog. Leginkább csak gúnyos és unott nézés a válasz részükről, bár nem is számítottam másra. Mégis miért félnének pont tőlem? Már a házam is elárulhatja számukra, hogy úgyse vágok vissza nekik. Nem a mi stílusunk még tovább szítani az ellentéteket. - Nem, nem erről van szó. Én... - gyorsan elharapom a mondandómat, elvégre miért is magyarázkodom neki? Plusz órákat kérek tőle, semmi köze ahhoz, hogy miért is kezdenek romlani a jegyeim. Az utolsó év amúgy is húzós bájitaltanból, nem csoda hát, hogy ingatag alattam a léc, mellette pedig... Igen, van egy fiú, aki tetszik, és igen, mostanában mindig körülötte járnak a gondolataim. Talán ezért érezném némileg feszélyezve magam amiatt, hogy Blake társaságában látnak? Nem, azt nem hiszem, hiszen akkor nem a folyosóra hívtam volna ki, hanem igyekeztem volna más, kevésbé feltűnő helyen fülön csípni. Elvégre, igen sok időt tölt magában, kevésbé forgalmas helyeken. - Rendben, én benne vagyok – bólintok rá az ajánlatára. Úgy érzem, ez így teljesen korrekt részéről. Amúgy se vártam volna el tőle, hogy ingyen vesse bele magát a munkába, hiszen nyilván neki is fel kell készülnie. Összeszednie az anyagot, átismételni, stb... Én legalábbis mindig ezt teszem, ha valaki korrepetálást kér tőlem. - Mikor érnél rá legközelebb? Azt meg se kérdezem tőle, hogy mit vigyek magammal, hiszen ez elég egyértelmű. Mindent, ami csak bájitaltan órákon is elvárható. Sőt, a kastélyban gyakorlóterem is van, szóval oda is nyugodtan bemehetünk. Legalábbis, nagyon remélem, hogy gyakorlati része is lesz az oktatásnak, hiszen az elméletet könnyebb megtanulni. A főzetek elkészítése azonban sokkal nehezebb. - Mert nem árt, ha az ember több dologhoz ért egyszerre – felelem a fiú kérdése hallatán. - És mivel még nem döntöttem el, mi is szeretnék lenni, minden eshetőségre fel szeretnék készülni. Egyébként, jelenleg a gyógyítói szakma vonz leginkább és oda is szükséges a bájitalok ismerete. Elvégre, Madam Pomfrey maga is szokott gyógyítalokat készíteni, nem mindig Pitont ugrasztja, ha kell neki valami. A Szent Mungóban pedig szinte mindennapos, hogy a gyógyítók maguk keverik ki az italokat. Csupán a bonyolultabb főzeteket hagyják a méregkeverőkre. Azokat, amelyek egyetemi szintű tudást igényelnek. - Minél hamarabb, annál jobb – töprengem el egy pillanatra. A segítségemből nem kér, de őszintén szólva számítottam is arra, hogy elutasítja. - A hétvégén esetleg jó lenne neked is? Valamikor a nap folyamán, ebéd után gondoltam. Délelőtt edzésem van és akkor szoktam megírni a leckéket is – teszem azért még hozzá. Persze, átszervezhetem a napom, ha számára akadály lenne, de jobb szeretem úgy lefixálni a plusz óráimat, hogy azok ne ütközzenek semmi mással se.
Felszökken a szemöldököm a részletes kifejtés hallatán, hogy miért is zavarja a menő lányok piszkálódása, de mégis mit mondhatnék erre? Engem már rég nem érdekel, hogy mit gondolnak, vagy mit mondanak mások a hátam mögött. Az élet ennél sokkal több, mint ami itt az iskola falai között zajlik és nem az határoz meg minket, amit sutyurognak. A pletykák egyébként sem tartanak örökké. - Ha menő akarsz lenni, állj közéjük. - vonom meg a vállamat. Mégis mi értelme lenne annak, hogy megpróbáljam kifejteni neki, hogy butaság az egész? Valószínűleg a szentbeszég úgyse érne semmit, akkor meg mégis miért tegyem? Nem az én dolgom a lelki békéjével foglalkozni. Majd ha kiröppen a nagyvilágba, rájön magától, hogy az, hogy itt bizonyos emberek mit pusmognak össze baromira semmiség, ahhoz képest, ami majd az iskola után vár az emberre. - Egyébként sem érdekli őket semmi pár napnál tovább. - teszem azért mégis hozzá, hogy nem sok értelme van e miatt idegeskednie már csak azért sem, mert egy idő után minden pletyka elül és pár hét múlva már a senki se fog emlékezni rá. Persze zokon is vehetném, hogy kellemetlenül érinti, hogy velem említik egy lapon, de minden bizonnyal van valami pasija, vagy pasi, aki tetszik neki és nem akar bajt belőle. - Kevesebb időt szánj erre, mint másra. Lehet, hogy a korrepetálás vonja el a figyelmedet. - tanács, de bizonyára nem fogja megfogadni, vagy komolyan venni, ahogyan a pletykát érintő szavaim sem találtak táptalajra nála. Végülis nem az én dolgom. Nekem csak jó, ha plusz órákat vesz, főleg úgy, hogy még csak nem is kell sokat törnöm érte, ha elég jó alapja van eleve. - Nem szükséges előre az egészet. Általában úgy intézem, hogy előre elég a felét annak, amit szeretnél, a többit pedig félidőben, ha elégedett voltál. - nem szokásom senkit sem átejteni és van, aki egyszerűen alkalmatlan erre, de azt hiszi, hogy ő aztán nagyon profi. Az ilyeneket én szoktam kidúgni az órák felénél és legalább nem okoz gondot, hogy előre kifizettek mindent, én meg adjam vissza a pénzt. Az ötven százalékkal tehát mindketten jól járunk. - Egyáltalán miért akarsz annyira jó lenni belőle, ha lehet, hogy nem is lesz rá szükséged? Hányadikos vagy? Nem tudod még mit tanulsz majd tovább?- kérdezem, hiszen eléggé eltökélt lánynak tűnik, de ennek ellenére mégisem tudja, hogy mit is akar az élettől? Csak azt tudja, hogy nem tetszene neki, hogy pletykálnak róla, de hát ez ezzel jár, ha az ember jól tanul. Azok, akik butábbak mindig igyekeznek valamivel kompenzálni és általában azokat próbálják lehúzni, akiket lehet, akik túlságosan jók. - Segíteni? Te jöttél hozzám segítségért. Én megoldom, amit kell. - húzom ki magamat. Lehet, hogy bicegek, de ez nem jelent gondot abban, hogy mindent elintézzek. A fiolák is megvannak, mindent elpakoltam, a bájital még ráér, majd úgyis hétvégén viszem le a faluba eladni. - Mikor szeretnéd kezdeni az órákat? - kérdezem inkább, hiszen ez sokkal fontosabb, mint hogy a lábamról faggatózzon, vagy arról miben segíthet. Önálló vagyok, világ életemben arra nevelt az apám, úgyhogy mégis miért kellene nekem segítség?
Némileg értetlenkedve pillantok a fiúra, amikor felteszi a lányokat érintő kérdést, majd megvonom a vállam. Örülök neki, hogy ő ennyire képes figyelmen kívül hagyni a csacsogó libákat, de én nem ő vagyok. A házamból pedig sejtheti, hogy nem olyasvalakinek születtem, aki képes kiállni magáért és visszaszólni másoknak, ha piszkálják. Nem, én az a fajta vagyok, aki napokig ezen kattog és igyekszik mindenkinek megfelelni, jóformán még annak is, akit szívből utál. Mert a világ ugyan nem lehet tökéletes, de én megpróbálhatok azon lenni, hogy az legyek. - Mert a suliban számít a véleményük – felelem végül őszintén. - Az ennyire népszerű lányoknak mindig számít a véleményük. És ha ezt tovább adják, lesz, aki komolyan veszi és a pletyka szárnyra kap. Így is van elég gondom, hagyjanak hát békén a hülyeségeikkel – fakadok ki végül, miközben egy nagyot sóhajtok. Mindig is szerettem volna azok közé tartozni, akik ennyire népszerűek, de ez valamiért sose jött össze úgy igazán. Szürke kisegér voltam minden helyzetben. Nem vagyok kiemelkedően szép, úgyhogy csak a tanulásban és a sportban tudok jeleskedni. Így hát megkaptam a stréber jelzőt is, ami egy iskolában nem azzal egyenlő, akit megbecsülnek. Szóval igenis zavar a dolog és képtelen vagyok napirendre térni felette. - Tavaly év végén Kiválót kaptam és én is szoktam másokat korrepetálni – szólalok meg. A zsebpénzem mellé ez jó kereseti lehetőség, én pedig jó vagyok sok tantárgyból, köztük bájitaltanból is. Sokan fordulnak hozzám az évfolyamtársaim közül, én pedig vagyok annyira segítőkész, hogy igyekszem mindenkire odafigyelni. Három-négy embernél többet ugyan nem győzök, de jó tanárnak tartom magam. - A mostani – várható – osztályzatom azonban csak Várakozáson Felüli lesz. Ahogy közeledik a hetedik, egyre nehezebb a tananyag, én pedig nem győzök lépést tartani vele. Szeretnék minden vizsgán jó eredményt elérni, még abban az esetben is, ha a választott szakomhoz nem kell a bájitaltan. Persze, fizethetek előre is – biccentek rá beleegyezően. Általában nem szoktam másokról azt feltételezni, hogy becsapnának, kerültem is már bajba emiatt. A többi tantárggyal nincs sok gondom, hiszen a legtöbbet elég bemagolni, az átváltoztatástan pedig sose volt az erősségem. Abból is jó vagyok, de felesleges külön órákért kajtatnom, ha egyszerűen nincs tehetségem hozzá. McGalagony professzor pedig van annyira rendes, hogy a jobb jegyet adja meg számomra év végén, ha csupán pár pont a hátrányom. Piton azonban ebben kegyetlen. Az ő tantárgyából bizonyítani kell. Ami – egészen eddig – ment is. - Igazad van, nem faggatlak – adom meg magam végül, habár kissé el is szégyellem magam. Nyilván olyasmibe nyúltam bele, amibe nagyon nem kellett volna. - Tudok segíteni esetleg valamiben? Sietett valamerre, ami ilyen lábbal nehezen fog menni számára, én pedig szívesen segítek ki másokat, ha van rá időm. Ha elutasít, hát így jártam, de a pofátlan kérdésem után úgy érzem, javítok valamicskét a helyzetemen, ha önszántamból ajánlom fel a segítségem. Talán nincs is rá szüksége, de akkor is...
Felvonom a szemöldökömet a fintorát látva és hogy még hátrál is néhány lépést. Ő akart találkozni velem, szóval kénytelen lesz elviselni. A bájital készítés nem épp a legtisztább tevékenység még akkor sem, ha az ember jó benne. Jár bizonyos szagokkal, ez a velejárója, nekem pedig úgyis kifejezetten jól jön, ha mások távol maradnak tőlem. - Nekem mindegy. - vonom meg aztán a vállamat, amikor javasolja, hogy menjünk kicsit arrébb. Végül is nekem mindegy, eddig se foglalkoztam azzal, hogy mások mit mondanak és most sem érdekel különösebben, hogy sugdolóznak. Mondjuk úgy látom a leányzó ezzel nem úgy van, mint én. Láthatóan ő többször is odanéz. Hát igen az évek, meg a rutin, én már megtanultam, hogy semmi értelme foglalkozni velük, attól nem lesz jobb, maximum az ő kíváncsiságukat tetézzük még inkább, úgyhogy teljesen értelmetlen. - Miért foglalkozol velük? Azért csinálják, mert látják, hogy bosszant. - jegyzem meg, miután végül ki is mondja, hogy zavarja a figyelem. Pedig én aztán tudom, hogy az ilyeneknek addig vagy érdekes, amíg hatást váltanak ki belőled. Én már rég nem foglalkozom velük, így hamar megunják a piszkálódást. Majd idővel kikerülnek a nagybetűs életbe, akkor fognak igazán pofára esni, mert a világ nem csak arról szól, hogy hogyan figyelnek meg másokat, hanem annál sokkal keményebb helye. - Plusz órákat? Nagyon ritkán foglalkozom ilyesmivel, csak ha tényleg kellő alapod van hozzá. Nem vagyok hajlandó bajlódni, ha eleve gőzöd sincs róla, hogy mi fán terem a bájitaltan. - volt már olyan, aki azért jött hozzám, hogy verjek valamennyi értelmet a barátjába, testvérébe, akárkijébe és az ilyeneket sorra el is hajtottam. Nem vagyok hajlandó olyanokkal foglalkozni, akik nem is tesznek bele energiát, vagy nem érdekli őket. Nincs az a pénz. Erre vannak a tanárok, az ő türelmüket megfizetik, az enyémet nem lehet, akkor már inkább adok el bájitalokat, mint hogy hülyékkel foglalkozzam. Ez a lány mondjuk nem tűnik annak, de akármit mondhat, majd az első órán kiderül, hogy tényleg úgy van-e. - És előre kérem az árát. - teszem gyorsan hozzá, mert hát lássuk be tudást adok át és utólag már nem vehetem vissza, ha valaki nem fizet meg rendesen, úgyhogy ebben nem tágítok. Rólam tudhatja, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, én viszont nem tudok róla semmit sem. Az érkező kérdésre csak felszökken a szemöldököm és látszik, hogy igyekszem visszafogni magamat a válaszadást illetően. - Nem, ez magánügy. Kétlem, hogy bármelyik tanárodat megkérdeznéd hasonló esetben. - fejtem ki. Nem rá tartozik, hiszen még soha senkinek nem mondtam el, hogy miért sántítok, akkor nem ő lesz az első. Egyelőre számomra nem jelent mást, mint pénzkereseti lehetőséget, azzal hogy adok neki pár plusz órát.
Összerezzenek, amikor meghallom a srác hangját a terem felől, amint visszakiabál és szintén elkap az az érzés, hogy talán nem ártana minél hamarabb a föld alá süllyednem szégyenemben. A feleselésből azért elég hamar megneszelem, hogy ő már megszokta az ilyesmit, velem ellentétben. Hallgatok hát és igyekszem figyelmen kívül hagyni a gúnyos kacajokat. Ilyen az, amikor az ember lánya nem egy szépségkirálynő és nem is olyan nagyon népszerű az iskolában. Átlagosnak lenni elég necces státusz, mert az előttem álló lányok hamar eltapossák a hozzám hasonlókat. Aztán megcsap a szag, nekem pedig önkéntelenül is egy halvány fintor ül ki az arcomra. Amikor pedig intenzívebbé válik, automatikusan hátrálok egy-két lépést. Soha életemben nem szívtam el egy szál cigarettát sem, szóval némileg erősebben hat rám a nikotin szaga. De biztos hogy ez az? A tekintetem a padlóra szegezem és akkor pillantok meg magam előtt egy lábat, majd – ahogy pillantásom feljebb vándorol – végül magát a láb tulajdonosát is. A mogorva tekintete ellenére igazán helyes fiúnak tűnik. Magasabb nálam egy fejjel és elég vékony is, amit azonban a ruhái sikeresen eltakarnak. - Öhm.. igen – nyögöm ki, habár igencsak össze kell szednem magam annak érdekében, hogy az utolsó szót már némileg határozottabban mondhassam ki. A kérdés sürgető jellege miatt ismét zavarba jövök és egy halvány pír jelenik meg az arcomon. Általában, amikor beszélek valakivel, simán közli, hogy siet és dolga van, amit teljesen meg is értek, de ez a hangnem nagyon szokatlan és zavarba ejtő számomra. - Mondjuk, talán menjünk egy kicsit arrébb – pillantok körbe ismét. Az iménti lányok már kettőnket figyelnek, nagy sutyorgások közepette. Tisztában vagyok azzal, hogy ha most mi ketten félrevonulunk, akkor beindulnak a pletykák, de még sincs kedvem előttük megtárgyalni ezt az egészet. Mindenféle előzetes egyeztetés nélkül fogom meg a srác karját és – ha hagyja magát – pár lépéssel odébb vonom. Itt már jóval kevesebben vannak, de az iménti libák még mindig kettőnket figyelnek. - Na, itt már nem hallanak minket – jegyzem meg, amint sikerül némileg odébb állnunk, majd vetek egy szúrós tekintetet a vihogó társaság felé, ami csak még inkább feltüzeli a kedélyeket, én pedig egy rosszalló sóhaj kíséretében fordulok a srác felé. - Iszonyú fárasztóak – jegyzem meg, mintha fel se venném a dolgot, de valójában eléggé bánt ez az egész. Mindenesetre, emlékszem a fiú iménti sürgető tekintetére, úgyhogy a tárgyra térek: - Szeretném, ha adnál pár plusz órát bájitaltanból. Nem vagyok rossz belőle, de a R.A.V.A.S.Z.-szintű vizsgák lehet, hogy okoznak majd némi problémát számomra. Kissé elfintorodom, habár nem áll szándékomban méregkeverő szakra menni, szóval nem kell profinak lennem belőle, de úgy érzem, jobb lesz, ha minden lehetőségre felkészülök. Pályaválasztásnál több szakra is mehetnék, ha minden tantárgyból jó vizsgát teszek. Azt pedig nagyon nem szeretném, ha be lennének korlátozva a lehetőségeim. - Öhmm... - szólalok meg ismét, némi habozás után. Nem szeretek mások dolgaiban vájkálni, de van bennem annyi empátia idegenek irányába is, hogy mégis felhozzam a dolgot. - Megkérdezhetem, mi történt a lábaddal? Mert nem kerülte el a figyelmem a sántikálása, szóval arra gyanakszom, hogy talán megsérült valamikor, méghozzá komolyabban. Talán ő is sportolt annak idején és leesett volna a seprűről?
Mindjárt jönnek órára és nekem kell még néhány perc, hogy készen legyek. Gyakran szoktam a bájitaltan teremben ügyködni és általában időben el is készülök a kis gyakorlásokkal, amikből persze nem ritkán szánok eladásra is. Most viszont már nincs sok időm, mielőtt óra lesz itt, nekem pedig addig be kellene ezt fejeznem. Még a nyelvem is kicsusszan a szám szélén, annyira koncentrálok, amikor az utolsó csepp zsályakivonatot adom hozzá az elegyhez. Ha ezt elszúrom, ha kettő kerül bele egy helyett, akkor az egésznek lőttek. És kb. abban a pillanatban hallom meg a kiáltást kintről, amikor a kezem már az üst felett. Egy pillanatra rezzenek csak meg és gyorsan elhúzom a cseppentőt az üst fölül, amiről vagy 4 csepp hullik az asztalra. - Nekem nincs barátnőm! - kiáltok vissza dühösen, de persze sejtem én jól, hogy valaki keres és azért szóltak így a maguk kellően gúnyos módján. Megszoktam már, úgyhogy nem veszem fel a dolgot. Inkább nagy levegőt veszek és végre sikerül az utolsó cseppet is az üstbe juttatni. Az elegy gőzölögni kezd, önmagától kavarog kicsit, majd egy halk puhhanással lilás színűre vált. Elégedetten csapom össze a két tenyeremet, hogy aztán az egészet egy oldalsó kis szobába toljam be a kis kerekes asztalon, amit használtam. Majd óra után visszajövök és mindent szépen kiadagolom, hogy le tudjam vinni Roxmortsba eladni. Szóval eltelik vagy 10 perc mire kissé morcosan kilököm az ajtót, ezzel utat adva a már ott várakozó egyre több diáknak. - Ki keresett? - morranok a tömeg felé, de a többség csak simán kikerül kissé húzva az orrukat. Hát igen a bájital készítés néha nem jár kellemes szagokkal. Nekem is olyan a szagom, mintha elszívtam volna egy doboz cigit, pedig sosem dohányoztam, és perszhe mellé kellően zilált és csapzott a hajam is. Nem különösebben érdekelnek, egyébként is a többség kerül a morcos ábrázatom miatt. Egy kölyköt kissé meg is lökök a vállammal, de hamar magában nyeli le inkább a szavait, amikkel méltatni akart, miután villámló tekintettel meredek rá és persze láthatja jól, hogy sánítotok is. Végül megállok Sam előtt, mivel távolabb áll és mivel úgy fest ő nem akar bejutni a terembe, tehát bizonyára nem azért jött, hogy Piton megpróbáljon tudást verni a fejébe. - Te kerestél? Mit szeretnél? - meredek rá olyan igazi sürgető pillantással. Van körülbelül egy órám, mielőtt visszajövök és előtte még jó lenne elmenni a könyvtárba pár könyvért, ami az én helyzetemben azért nem megy olyan könnyen és egyszerűen, és főleg nem gyorsan.
Jó tanuló vagyok és mindent meg is teszek annak érdekében, hogy így is maradjon a dolog, szóval iskola után rengeteg külön órám van még. Általában a tanulószobát is igénybe veszem, hiszen ott szakszerű segítséget szoktam kapni a tanároktól, de egy olyan személy akad, akit soha életemben nem bírtam közülük. Piton. Az ő tantárgyában is jó vagyok, soha nem is szokott piszkálni, mégse kívánja egy porcikám se, hogy külön időt töltsek el vele, ráadásul kettesben. Elég a tanmenet szerint előírt pár óra, heti öt alkalommal, de ennél többre nincs szükségem. Jövőre azonban jönnek a R.A.V.A.S.Z.-ok, én pedig lassan kezdem úgy érezni, hogy a könyvben leírtak nem igazán lesznek a segítségemre. A tantárgy egyre inkább bonyolódik, nehezebben értem meg a szabályokat és a recepteket. Mintha minden tudásom semmivé foszlana. Nem szeretnék azonban a vizsgák előtt két héttel észbe kapni, szóval igyekszem már most óvintézkedéseket tenni. Kviddics edzésem lenne, de most – tekintettel a kivételes alkalomra – előre jeleztem a csapatkapitánynak, hogy lenne egy kis dolgom, szóval ki kell hagynom a délutáni gyakorlást. Daniel ebből a szempontból rettentően megértő, úgyhogy jóformán külön könyörgés nélkül is elengedett. Én pedig egy cetlire írt névvel a kezemben kóválygom a folyosókon, tekintetemmel a megadott személyt keresve. Blake Flynn. Látásból ismerem a srácot, szóval nem lesz nehéz feladat kiszúrni számomra, habár egyelőre sehol se találom őt. Az elmondottak alapján igencsak magának való alak, habár – személy szerint – azt a véleményt osztom, hogy inkább ő, semmint a bájitalok mestere, aki egy rossz denevérre hasonlít leginkább. Nem sokáig kell tanakodnom annak érdekében, hogy eldöntsem, kivel is töltenék több időt szívesebben. Ráadásul, ez a Blake csupán pár évvel idősebb nálam, ami azt eredményezi, hogy vele nagy eséllyel könnyebben szót fogok érteni majd. Különben is, annyira rossz nem lehet, hiszen másoknak is ad külön órát. Ha szüksége van a pénzre, akkor félreteszi a szeszélyeit és segít nekem, gondolom. Ha nemet mond, akkor ráhagyom, tovább állok és keresek valaki mást. Nem ő az egyetlen méregkeverő, bár állítólag ő a legjobb bájitaltanból. - Bocsi, én Blake Flynn-t keresem – lépek oda pár vihogó lányhoz a bájitaltan terem előtt, akik a szavaim hallatán még inkább felnevetnek. Nyilván valami mulatságosat mondhattam, nem tudom, de a reakció láttán összevonom a szemöldököm. Az ilyesmit sose szerettem. - Szólnátok neki? Ha jól tudom, itt lesz nemsokára órája, szóval itt kell lennie a közelben, hacsak én nem tévedek, esetleg ő nem késik pár percet. Az egyik lány biccent, majd nagy kegyesen elkiáltja magát: - Blake! Itt a barátnőd! A szavai hallatán mindenki hangos nevetésben tör ki, én pedig úgy érzem, szégyenemben a föld alá süllyedek. Még egy kis gombóc is megjelenik a torkomban, amit minden igyekezetemmel próbálok leküzdeni. Nem szeretnék sírva hátat fordítani és elrohanni innen, habár így megalázni valakit idegenek előtt... Nem szép dolog. Hősiesen állom azonban a kutató tekinteteket, azon igyekezve, hogy a lehető legjobban leplezzem a zavaromat. Mindenesetre, ha Blake megjelenik, tuti elviszem egy félreesőbb helyre.
Carnivora igazán boldogan veszi az újabb adag színes madárkát. Kissé bohókásan játszik velük. Néha pedig két madár közt Adorához dörgölődzik kifejezve a tetszését a játék iránt, amit a lány kitalált neki. Én pedig nos a főzetemmel vagyok elfoglalva. Viszont azt hiszem igen hasznosnak könyvelhetem el ezt a délutánt, mert legalább az átváltoztatástanon is túl vagyok, nem csak a bájitaltanon. Adora úgy fest, hogy prefi létére egész jófej kiscsaj, és nem lesz gondunk egymással. Ez azért elég ritka dolog. Ámbár hollóhátas, így talán nem neheztel rám annyira az időnkénti... na jó gyakori okoskodó stílusom miatt. - Mondjuk úgy, hogy szeretek felkészült lenni. Nem szívesen futnék bele még egy olyan kellemetlen helyzetbe, mint a múltkori Ramsey Montreville-lel... - a név kiejtésével érezhetően egy kicsit zavartan hallgatok el. Magam sem tudom miért. Még egy srácra sem gondoltam úgy, mint rá. Dehát Monty ugyanolyan mint az összes többi nem? Csak egy átlagos mardekáros srác, semmi több, nem igaz? Akkor vajon mért zavar össze ennyire? Egyéb iránt szinte biztos vagyok benne, hogy Adora legalább hallomásból ismeri a srácot. Ha máshonnan nem a prefektusok egymás közti pletykáiból. Hiszen Monty igaz, hogy már egyetemista, de annak idején prefektus volt, és nem egy alsóst küldött büntetőmunkára -kettőt találhatsz ki volt az egyik kedvenc alanya?-, nem egy alkalommal. Szóval még a prefik közt is megvolt a maga hírneve, éppúgy, mint nekem a krónikus bajkeverők közt. - Kész is. - kapcsolom le az égőt a főzet alatt, ahogy az még egy utolsót pöffent. Aztán gyorsan előre kikészített felcímkézett fiolákba töltöm a főzetet, és elsüllyesztem őket a tértágított táskámban. Még gyorsan rendet rakok, és kitakarítok a teremben. A vén Holló nagyon kényes ám a rendre, és a tisztaságra! (Nem mintha én nem lennék az, így ez a része sem megterhelő számomra a feladatnak.) - Kösz a házi segítséget, és Carnivora is köszöni a madarakat. Gyere megyünk! - veszem vállamra a táskát, ahogy mindennel végzek, s míg az első mondatot a prefilánynak, a másodikat egyértelműen a cicának szánom, aki éppen az utolsó rózsaszín madarat kapja el. - Nos, akkor... Szia. - fordulok még vissza az ajtóból, majd a macskámmal együtt olyan hirtelen tűnök el, ahogy felbukkantam a teremben. Elvégre számtalan dolgom van ma még.
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem. Alig várom a folytatásukat! //
//
Alig várom a folytatásukat! 
//