Dane titkos hajléka

Csapat & Sophia

Ha tudnám, hogy hamarosan arról beszél majd, hogy felszakadtak benne a komoly érzelmek irántam, lehet, hogy lenne annyi sütnivalóm, hogy ne ajánljam fel neki, hogy Danenel segíthetnénk neki a családját felkutatni, legalábbis ha még életben van az anyja és a húga, de hát nem látok előre az időben. Ő viszont már tudja, hogy ezt mondja mondani, így nem csoda, hogy részben hárítja a kérdést.
- Persze, megértem. - bólintok végül, hogy nem akarna a közelünkben lenni, amíg nem rendeződnek benne a dolgok. Arra ezúttal nem reagálok, hogy Dane és a nyugodtság nem férnek össze egyással, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a Dane, akit ő ismer ugyanaz, mint akit én. Nekem azt mondta, hogy igenis ő is szeretne nyugodtabb életet, hogy ha ennek vége akkor rendezhetjük a sorainkat. Nem véletlenül vállalta, hogy bemegy a Minisztériumba, hogy az eddigi életét teljesen eldobja és munkába álljon, ahol parancsokat kap majd másoktól és teljesítendő feladatokat. Én hiszek benne, hogy ez tényleg azt jelenti, hogy ő is szeretné, ha normális életünk lenne. Az persze más tészta, ha a múltja utána nyúl, erről már kvázi nem tehet, én pedig jótékonyan próbálok úgy tenni, mintha nem is állna fenne a probléma. Strucc-politika, bármennyire is nagy butaság.
- Hát persze és nem ismeritek egymást még olyan régen. Majd... rájöttök. - gondolom még Peter sem teljesen biztos abban, hogy mit is akar. Ő sem az a nyugodt típus, no meg tisztáznia kell még a dolgokat a fejében a dolgokat ahhoz, hogy tiszta lappal kezdhessen bele a jövőbe.
- Igen, köszönöm! - bólintok végül, hiszen tényleg jobb lenne tudni, hogy mi van Joyceszal, no meg hogy mennyire vagyok őrült, hogy esetleg nem is ő volt ott, csak odaképzeltem. Mondjuk az elég komoly képzelgésnek minősülne, hiszen felhúzott, amikor majdnem beestem a hasadékba. Peter közben feláll, én pedig tényleg nem tehetek mást, mint hogy rendezni tudja majd magában a dolgokat és idővel tényleg elfogad minket úgy, ahogy vagyunk. Hogy majd egyszer, amikor odajutunk, akkor eljön az esküvőnkre teszem azt. Egyelőre még nem tudom, hogy mikor lesz, első körben mindenki legyen rendben és persze Spencerrel is beszélnék, hogy rendben van-e és hogy ne aggódjon, ha netán nem nyugotatta meg eléggé Jade, amikor átvette tőle a kicsiket.
- Szia Peter! - mosolyodom el halványan, de aztán azért mégis csak egy sóhajjal dőlök hátra a kanapén, amikor már becsukta maga mögött az ajtót. Remélem, hogy Dane rendben van és hogy hamar felkel majd, mert nem tudom, hogy az a lány, Laurana mikor ébred majd fel és őszintén szólva még én is kellően fáradt vagyok ahhoz, hogy ne úgy akarjam indítani a napot, hogy megpróbálom elmagyarázni annak a lánynak, hogy hol van és kik vagyunk. Gondolom millió kérdése van és ha jól sejtem kicsit ijedt is. Én biztos, hogy halálra lennék rémülve a helyében. Egyelőre jó eséllyel az lesz a vége, hogy kávé ide vagy oda, pihenek még egy kicsit a kanapén. Azért igen húzós volt a tegnapi nap.

//Én is köszönöm a játékot! Szerintem már rendben lesznek. //

Sophia& Peter

 Úgy tűnik, ezt a helyzetet mindketten elég rosszul kezeltük, habár nincs is konkrét előírás arra, miként kellene viselkedni olyankor, ha egy régi barátod konkrétan majdhogynem a halálból tér vissza. Fogalmam sincs, mások mit tennének ehhez hasonló szituációban, de az tény és való, hogy a mi esetünkben az is nehezítő körülménynek számított, hogy voltaképp egy érzelmi hullámvasút részesei voltunk mindketten annak idején és nem volt elég időnk lezárni sem magunkban, sem egymással a történteket.
- Talán. Idővel - felelem Sophia kérdése hallatán, miközben megrágom magamban a lehetőségeimet. Nem ártana ugyan némi segítség, de abban igaza van a lánynak, hogy a jelenlegi felállás nem lenne túl szerencsés. Dane és Sophia jegyben járnak, ezt pedig - egyelőre - fel kell dolgoznom magamban. Valamivel viszont le kell kötnöm a gondolataimat, hogy azok ne térjenek vissza folyamatosan a gerlepárra és egy nyomozás vélhetően segítene. A munkába való menekülés csábító gondolat, habár esélyesen inkább kisebb, engem személyesen nem érintő melókat veszek majd a nyakamba. Egyelőre pedig Joycet sem áll szándékomban felkeresni azzal, hogy a segítségét kérjem bármiben is. Már így is pont eléggel tartozom neki és Emmának azért, mert nem hagytak meghalni. Igazság szerint még arra is számítok, hogy ezt valamikor be fogja hajtani rajtam.
- Igen - biccentek egyet óvatosan. - Bár, ha nem bánod, addig esélyesen nem igazán szeretnék a közeletekben tartózkodni. Mármint, az emlékeim miatt. Ki tudja, mikor milyen kép rohan majd szembe velem - fejezem végül be a monológomat és bocsánatkérően pillantok a lány irányába. Nem áll szándékomban elrontani a felhőtlen örömüket azzal, hogy egy-két csípősebb megjegyzést a fejükhöz vágok vagy esetleg csak magamba zuhanva ülök távol a csapattól. Nem lenne helyes. Az esküvőn való részvételem pedig továbbra is igen nagy kérdőjelekkel villog a fejemben, noha még korántsem biztos, hogy egyáltalán kapni fogok meghívót. Igazság szerint, ha Sophia problémamentes ceremóniát szeretne, engem nem hív meg. A fene se tudja, miként hatna az rám lelkileg.
- Dane neve és a nyugodtság fogalma nem igazán férnek össze egymással - csóválom meg a fejem egy elnéző mosollyal karöltve. Ismerem Danet már hosszú évek óta és igazság szerint még sose állt meg körülötte az élet egyetlen pillanatra sem. Nem állítom, akadtak kisebb-nagyobb szünetek az életében, de az, hogy hosszabb ideig élhette volna csak úgy az életét... Nem, az nem ő lenne. Ha nincs baj, majd ő generál maga körül, ebben teljes mértékig biztos vagyok magamban. Habár, eme információt már nem különösebben áll szándékomban megosztani Sophiával.
- Én is sokkal jobban örülnék annak, ha valaki egyértelműen meg tudná mondani számomra, hogy mit érez irántam - mélyedek el egy pillanatra a gondolataimban. - Szerencsére nem tervezünk esküvőt és gyerekeket, szóval nem hajt a tatár, nem igaz?
És én pont ezt szeretem Joyceban... Nem jár a nyakamra, nem zaklat, ha nem vagyok mellette és nem állít válaszút elé semmivel kapcsolatban sem. Számomra kell ez a fajta szabadság és aligha hiszem, hogy nekem vagy neki való lenne egy komolyabb kapcsolat.
- Szerintem benézek majd hozzá - osztom meg Sophiával a döntésemet. Fogalmam sincs, mit szól majd ehhez, de igazság szerint én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, mi van a szőkeséggel. - És ha gondolod, értesítelek - kapom magamra beszéd közben az ingemet. Lassan tényleg ideje indulnom, hiszen rengeteg minden vár a fejemben arra, hogy rendeződjön végre. - És ne aggódj, minden rendbe jön majd - mosolyodom el, végül nyomok egy lágy csókot a lány feje búbjára. - De most tényleg mennem kell - lépek el mellőle, majd kapom magamra a kabátomat is. - Még beszélünk - fordulok vissza egy pillanatra az ajtóból. Őszintén szólva fogalmam sincs arról, mikor toppanok be ismét az életükbe, de abban biztos vagyok, hogy a mi kis triónkat szétrobbantani sem lehetséges. - Szia! - köszönök el, majd veszem útba a legközelebbi pontot, ahonnan biztonságosan hoppanálhatok. Véget kell vetnem ennek az érzelmi kuszaságnak a fejemben egyszer s mindenkorra.

(Köszi a játékot, remélhetőleg sikerült valamennyire rendezniük a nézeteltéréseiket )

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •

Csapat & Sophia

Persze azért sejtem, hogy Peternek se lehet most könnyű és talán tényleg lehettem volna vele türelmesebb is, hogy a visszatérése után legyen ideje feldolgozni a helyzetet, de sajnos sohasem a türelmemről voltam híres.
- Nem segíthetünk valahogy? Dane elég profi, ami a nyomozást illeti és már a Minisztériumban is vannak kapcsolatai. - bár nem tudom, hogy ők most ketten hányadán állnak, de azért egy próbát megér a kérdés. Szeretnék segíteni neki, hiszen biztosan az is nyomasztja, hogy nem tudja, hogy hol van az édesanyja és a húga, engem is nyomasztana. Persze lehet, hogy élből visszautasít, hiszen nem a mi segítségünk kellett neki akkor sem, amikor beharapták. Lehet, hogy ennek is inkább Joyceszal járna utána, vagy önmaga, ha már jobban van, hiszen először neki is teljesen meg kellene gyógyulnia, hogy rendben legyen. Aztán, ahogy tovább beszél kezdem sejteni, hogy ha nemet is mond a segítségünkre, akkor nem is kell rajta meglepődni. Nem biztos, hogy szívesen állana neki pont velünk nyomozni, ha a felszínre törő érzések miatt eleve nehéz lehet együtt látnia minket. Nem tehetek róla, akaratlanul is a kezem a másikra csúszik, mintha attól, hogy eltakarok a jeggyűrűt az ujjamon, semmissé válna a dolog, legalábbis neki kevésbé lenne kellemetlen.
- Akkor talán csak idő kell és rendeződnek benned. - mosolyodom el halványan, hiszen remélhetőleg akkor rendben lesz majd idővel és nem bántom akaratlanul is azzal, ha együtt lát minket. No meg gondolom az is hasznos, ha már nem lesz itt és lesz ideje kicsit mindent feldolgozni és rendbetenni magában. Nekem pedig ezt meg kell értenem és el kell fogadnom, még ha nehéz is, hiszen mi jó ideig azt hittük, hogy meghalt és most, hogy mégis él, jó lenne nem ki tudja mennyit várni, hogy rendeződnek-e benne a kavargó érzések.
- Az tényleg jó lenne. Most, hogy talán minden rendeződött, talán egy kicsit minden nyugodtabb lehetne. - bár valószínűleg ez egy buta és naiv feltételezés részemről. Hiszen Dane csak, mert a Minisztérium szolgálatába áll még nem törlődik el a múltja. Bármikor felbukkanhat valaki, aki rosszat akar neki, mert viszonozni akarja Dane rossz tettét, vagy csak maga az aurori pálya is veszélyeket tartogathat, főleg a jelenlegi zavaros időkben. Bár jó ideje nem volt alkalmam foglalkozni az újságírással, de attól még tudom, hogy elég sok a baj a világban és nem csökken, hanem csak nő a számuk.
- Ez igaz, nem hiszem hogy jólesne neki, hogy te se tudod mit akarsz. Remélem jól van. - sóhajtok egyet, mert bár Joyce pár hónapja még megakart ölni, de attól még segített most a múltban, vagy hát elvileg, hiszen az is lehet, hogy csak odaképzeltem, már tényleg nem vagyok benne teljesen biztos. El is hallgatok, hiszen nem tudom pontosan Peternek mennyire fontos a lány, főleg ha még ő se tudja. De lehet, hogy nem akarna sokat időzni itt, csak tisztázni akarta a dolgainkat, én pedig még ha jó is lenne, nem tarthatom itt tovább a kelleténél. Jó lenne tudni, hogy Joyce rendben van-e, bármennyire is butaság aggódnom valakiért, aki ártani akart nekem. Még mindig nem tudom teljesen kiismerni a szőke vérfarkaslányt, de talán lehetetlen is lenne. Zűrös természet.

Sophia& Peter

- Nem, semmi gond, ez még egy jó ideig ilyen marad... - csóválom meg a fejem kissé csalódottan. Hiro mágiája igen kacifántos és hát értelemszerűen nem nagyon bízom a vámpírokban. Ez az állandó ellenségeskedés már a vérünkben van. Egyébként se szívesen vetettem alá magam az erejének és nem pont a mellékhatások voltak a lehetséges ellenérzéseim okai. Ki tudja, belepiszkált-e pluszban még a fejembe annak érdekében, hogy neki jó legyen. Hamis emlékeket elültetni valakiben nem jelenthet túl nagy kihívást olyasvalaki számára, aki ilyesmire is képes. Ki kell hát szűrnöm, mi az, ami valóságos és mi az, ami nagy eséllyel hamis gondolatkép. De ha valóban megtette és belepiszkált a fejembe... Hát, akkor jobb, ha nem tér vissza arról a birtokról...
- Próbáltam, de semmi nyomuk -  sóhajtok egyet idegesen, miközben az érintése elég sok érzést a felszínre hoz bennem, de ennek egyelőre nem mutatom a jelét. Egyszerre kellemes és nem megérdemelt gesztus. - Mármint, akárki is vitte el őket, nem hagyott nyomot maga után és semmiféle kapaszkodót sem. Az emlékeim nélkül pedig még nehezebb. Mindaz, amit eddig tanultam, semmivé lett, újra kell építenem vagy megvárnom, amíg ismét felszínre bukkannak az elmémben.
Amire nem feltétlenül van ideje az embernek... A különféle főzeteket is csak azért voltam képes magammal vinni, mert a régi készleteim nem fogytak el a baleset előtt és én mindenből raktam el egy keveset erre az egész útra. Még kész szerencse, hogy ilyesmire is gondoltam. Akadnak ugyan emberek, akik képesek kézrátétellel gyógyítani, de én nem tartozom közéjük, muszáj tehát a bájitalokra támaszkodnom.
- Úgy gondoltam tehát, hogy hasznosabb lenne számotokra segíteni, hátha így egy kis részét jóvá tehetem annak, amit elkövettem -  ereszkedik meg a vállam beszéd közben. - A családom utáni kutatás egyelőre eredménytelen, nem jutottam volna semmire se, amíg ti elmentek a múltba. Csak a könyveket bújtam idáig és hát azok se árultak el sok mindent számomra...
Az emlékeim többsége nélkül pedig teljesen felesleges lett volna bárminek is nekivágni. Erre még alaposan fel kell készülnöm, közben viszont a régi kapcsolataim rendezése is nagyon fontosnak tűnt a szememben. Hiszen azok nélkül sehol se lennék most.
- Lehet, hogy akkor elmúlt, de mivel nemrég visszakaptam minden emlékemet, így ez most pont olyan, mintha tegnap kosaraztál volna ki - próbálom neki elmagyarázni azt, ami bennem jelenleg is zajlik. - Amikor megpillantottalak, hirtelen minden egyes érzelem rám tört, amit valaha is éreztem irántad - ismerem el. - Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy most is így érzek, csak egyelőre nagy a katyvasz idebenn -  mosolyodom el halványan. Sose voltam az érzelmek embere, így számomra kissé nehezebb kezelni azokat, mint másoknak. Mindent a helyére kell tennem és feldolgoznom, noha lehet, már rég nem fontosak számomra. Rengeteg érzelmet élek át most is úgy, hogy még csak fogalmam sincs arról, hova is tartoznak tulajdonképpen.
- Persze, tudom - biccentek egyet. Sose aggódtam a kapcsolatai miatt annak idején... Mármint, valamiért biztosra vettem magamban, hogy előbb-utóbb mellettem fog kikötni, de Dane érkezése miatt valami megmoccant bennem. Sophia Lory helyére került hirtelen, akiért mindketten versengtünk, végül tragédiába fulladt az egész. Féltettem őt, ahogy még most is teszem.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha esetleg megpróbálnánk úgy tenni, mintha az a vallomás nem is létezett volna -  vetem fel kissé nehéz szívvel.- Indítsunk tiszta lappal és nézzük meg, mi lesz belőle. Éltünk már eleget a múltban, nem igaz? - vetek irányába egy kérdő pillantást. Eleget rágódtunk már az elbaltázott döntéseinket, hát indítsunk másként.
- Pont miatt szeretném tisztázni magamban a helyzetet - sóhajtok egy nagyot. - Ha lesz is köztünk valami mélyebb a közeljövőben, ő is megérdemel annyit, hogy ne egy másik fél után ácsingózzak...
Hogy mi van köztünk pontosan a szőkeséggel, azt illetően fogalmam sincs. Jó vele, de egyelőre mindketten éljük a saját életünket és ez így van jól. Egyikünk sem egy olyan alkat, aki tartós párkapcsolatba illene, szóval nevezzük ezt inkább vadrománcnak. De az továbbra is tény, hogy benne teljes mértékben megbízok valamiért és ez volt az oka annak is, hogy a régi barátaim helyett őt kerestem meg, amikor beharaptak. Dane és Sophia esélyesen kétségbe estek volna. Vagyis, Dane nem annyira, mint a sötét hajú lány, akit szándékomban áll megkímélni ettől.

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •

Csapat & Sophia

Valójában én is sokmindent nem értek még ebből az egészből, de úgy tűnik, hogy valamivel többet fogtam fel, mint Peter. Mondjuk nem csoda, hiszen neki volt egy kiesése is az eltűnése miatt, és talán eleve összezavarta a fejét az, hogy egy időre kiesett mindenből. Nehezebb feldolgozni a körülötte lévő világot. Talán hasonló lehetett neki először, mint ennek a Lauranának, akit visszahoztunk. Vajon mitfognak szólni hozzá a testvérei, főleg ha jól értettem Lorelai, aki még csak nem is tudott a létezéséről, mert a nővére egyszerűen kitörölte az emlékei közül. Lehet, hogy az én szüleim se tökéletesek, de hogy az a család totál gáz, az holt biztos.
- Oh, sajnálom. Talán nem is olyan fontos, csak hogy mindenki jól van. - bólintok beleegyezően, mert tényleg nem akarom, hogy erőltesse most a gondolkodást. Van épp elég gondja, hogy felhoztam Joycet és, amit tett, vagy csak úgy általában a sérülés, amit most kötöztem be és ha jól értettem, akkor az alvást és ezáltal a pihenést se vitte túlzásba, pedig biztos hogy neki is jót tenne egy fél nap alvás. Inkább csendben maradok, leteszem lassan a bögrémet, amiből csak elfogy a kávé és Peterrel figyelek. Vajon mi lehet, ami a legfontosabb az életében? A család, a szerelem?
- Jajj, úgy sajnálom. Nem tudtam, és a húgod? Miért nem őket kerested meg inkább? - persze ez is fontos volt, és talán ha Peter nem jön, akkor nem úsztuk volna meg, de a családja is fontos és minden perc, amit itt veszteget talán a vesztüket siettetné. Aggódva pillantok rá, még a kezét is automatikusan megfogom, csak akkor húzom vissza a kezemet, ha úgy érzem, hogy kényelmetlen neki a helyzet, vagy gondot okozok ezzel. Végtére is a legjobb barátom volt, sokmindent tudok az életéről, még ha vannak dolgok, amikről sosem mesélt, mint Dane, vagy Lorelai. De a szüleiről hallottam, ahogyan a húgáról is. Biztosan aggódik és helyette nekünk segített. Amikor viszont beszélni kezd már tényleg visszahúzom a kezemet, mert látom rajta, hogy komoly, amit mondani akar, sőt ahogy beszél egyértelművé is válik.
- Oh... - ennyit sikerül elsőre kibökönöm. Nem is tudom hirtelen, hogy mit is mondhatnék. Idegesen csúszik a kezem automatikusan a gyűrűre, amit Danetől kaptam és kérdés sem fért hozzá, hogy felhúzzam az ujjamara, amikor odaadta, de most olyan, mintha ez is csak valami lenne, ami fájdalmat okozna Peternek. - Pedig én azt hittem... úgy tűnt olyan gyorsan elmúlt ez az érzés benned akkor. Nem tudtam, hogy... - lehet, hogy akkor is megjátszotta, hogy a vallomása butaság volt és téves? Nem tudom, kicsit nekem is zavaros mindez. - Nem akartalak bántani akkor és... és most sem, tudod ugye? - hiszen Peter sosem mondta nekem, hogy bármit is érezne irántam addig, amíg Dane nem jött a képbe. Mindig egymásnak meséltük el a jól, vagy épp balul sikerült kapcsolatinkat. Legjobb barátokként, valahogy sose merült fel, hogy köztünk legyen bármi több és nem is tűnt úgy, hogy féltékeny lenne bármelyik hülye választásomra, de mindig ott volt, amikor valaki ripityára törte a szívemet. Aztán jött Dane és, miatta veszekedtünk először igazán sokat, pedig előtte is volt sok rossz választásom és azoknál sosem próbált lebeszélni az adott kapcsolatról.
- Sajnálom. Ezt tényleg nem tudtam. Tudok valahogy segíteni? - buta kérdés tudom, de hát mit mondhatnék? Nem akarom bántani, vagy hogy miattunk rosszul érezze magát, pedig ez gyakorlatilag kivédhetetlen. Dane és én összefogunk házasodni. Ha nem is most, de végre talán a dolgok rendeződnek. Állást kapott a Minisztériumban és normális életünk lehet. Nem tudom, hogy mit tehetnék azért, hogy Peter ne szenvedjen e miatt. Azt hittem az a Joyce fontos neki, hogy kialakult valami közöttük. - És Joyce? Ő.. nem? - kérdezem óvatosan, hiszen hozzá fordult segítségért, ami csak jelent valamit. De tény, hogy az a lány azért elég furcsa, hiszen velem is végezni akart szemrebbenés nélkül. Igazából nem pont olyasvalaki, akit szívesen látnék Peter mellett, még ha nem csak odaképzeltem, akkor segített is legyőzni a testrablót a múltban.

Sophia& Peter

Sophia szavai hallatán azért egy pár pillanatra gondolkodóba esem, hiszen igencsak összevissza dolgok vannak jelenleg a fejemben. Egyrészt az emlékeim és az érzelmeim kavalkádja, melyeket csupán nemrég kaptam vissza és még mindent a helyére kell tennem magamban, másrészt pedig ez az új lány, aki felbukkant. Annyira kusza minden, hogy csoda, miszerint nem kókadok le ebben a pillanatban és adom be a kulcsot ébrenlét szempontjából. Nyílt titok, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, inkább a tettek embere voltam világ életemben, az ilyen és ehhez hasonló - gondolkodást igénylő - ügyeket mindig valaki másra hagytam. Persze, a neve alapján nekem is egyből ez ugrott be, de hát annyi minden történt ott olyan rövid idő alatt, hogy csak azt tudtam felfogni, miszerint el kell húznunk onnan a csíkot, méghozzá minél hamarabb, annál jobb.
- Mindegy, ezt hagyjuk későbbre, mindjárt szétrobban a fejem... - sóhajtok egyet, miközben ujjaimmal óvatosan megsimítom a homlokom. Tényleg kezd előjönni a migrénem... Az a rengeteg, egyszerre felszínre törő emlék és Hiro mágiája alaposan betett számomra. Az agyam folyamatosan újabb és újabb villanásokat dob elém, holott sokkal jobb lenne, ha mindezt fokozatosan tenné. Pihennem kellett volna még, időt hagyni a testem számára, erre azonban pattantam és a csapattal tartottam. Most nagyon nem fér bele ebbe az ismeretlen lány problémája, bármennyire is szeretnék azon nyomban megtudni mindent róla.
- Talán végre koncentrálhatok arra is, ami a legfontosabb lenne az életemben... - dőlök hátra egy hatalmas sóhajjal és némi szisszenést hallatva, amint a sebeimet némileg megnyomja a kanapé támlája. Hát igen, most egy ideig minden mozdulatot alaposan meg kell fontolnom magamban. - Apám meghalt - közlöm végül Sophiával azt, ami kiderült azalatt, mialatt mindannyian Cody lelkéért küzdöttünk. Én mondjuk elég személyes szándék miatt tartottam a kis csapattal annak idején, a saját emlékeimet próbáltam meg felkutatni ily módon, de mást tudtam meg. - Anyám eltűnt, talán már vele is végeztek azóta... - pillantok oldalra, mintegy kerülve a lány tekintetét. Fogalmam sincs azt illetően, hogy mégis miért nem vagyok képes mindezt a szemébe mondani. Talán amiatt, mert a nagy szám ellenére se voltam képes megvédeni a szüleimet? Az utóbbi időben folyamatosan félreismerem az embereket, ezzel pedig igen kínos helyzetbe hozom magam. Itt van példának okáért rögtön a Sophia-Dane páros... Danet egy ámokfutónak ismertem meg és minden erőmmel azon voltam, hogy a barna hajú lányt távol tartsam tőle. Mégis tévedtem vele kapcsolatban, noha a féltestvérem. A szüleim pedig meghaltak, mert én valahol máshol voltam, nem is emlékezve rájuk...
- Mindegy, majd utánajárok - engedem le végül a kezem az arca elől és ezzel le is zárom a témát. Jelenleg ugyanis talán nem pont Joyce a legfontosabb témánk. Másról kellene beszélnünk, de igazság szerint egyikünknek sem fűlik hozzá annyira a foga. Legalábbis nekem biztosan nem. Mint már említettem, még minden annyira friss, hiszen pár napja jutott eszembe minden, ezzel együtt pedig az érzelmek is túl soknak bizonyulnak számomra. Egyszerre vagyok szerelmes, csalódott, dühös és gyászolom azt a kapcsolatot, ami lehetett volna, ha nem szúrom el. Pedig ezen már rég túlléphettem volna, ha nem jön az a baleset...
- Figyelj, Sophia, nem tudom, hol kezdhetném, de... - söpröm félre hirtelen Dane és Joyce ügyét, hogy a sajátunkat vehessem elő végre. Ha tovább folytatjuk ennek az egésznek a boncolását, akkor napestig itt ülnénk és még akkor se jutnánk sehova. Valakinek fel kell hoznia végre azt, ami itt lóg a levegőben, csak éppen nagyon nem akarunk róla tudomást venni, mert úgy hú, de baromira könnyebb lenne, de hosszú távon újfent csak az lesz belőle, ami eddig: katyvasz. - Nem örülök annak, hogy ennyire boldog vagy Daneel, de ez nem azért van, mert egyikőtöket sem szeretném annak látni - hunyom le a szemem egy pillanatra és eltöprengek azon, hogy mennyire ostoba mondatokat vagyok képes néha összehozni csak úgy, a semmiből. - Inkább csak nem egymással - teszem hozzá magyarázatként. - Tudod, nemrég jutott eszembe minden, kettőnkkel kapcsolatos dolog és az érzelmeim még elég újak, ezért nagyon össze vagyok zavarodva. Őszinte leszek veled és kimondom: szerelmes vagyok beléd, de ez nem azért van, mert még mindig érzek valamit, inkább csak Hiro mágiája az oka - fejtegetem a miérteket és remélem, tényleg jó úton járok. - Ugyanakkor úgy éltem meg mindezt, mintha csak tegnap kaptunk volna össze azon, hogy Dane felbukkant az életünkben és ezt még emésztenem kell magamban. Sajnálom, hogy idióta módjára viselkedtem és tisztában vagyok azzal, hogy már aligha tehetem jóvá a történteket - ennél a résznél azért már határozottan kerülöm a pillantását, noha talán az lenne a legjobb, ha szemtől-szembe beszélnénk meg, de úgy érzem, az már túlhaladja azt az érzelmi kapacitást, amelyet képes vagyok elviselni. - Idő kell ahhoz, hogy helyretegyek magamban mindent, mert most még eléggé... fáj - mondom ki azt a szót, amely a lehető legközelebb áll ahhoz, amit jelenleg is érzek. Végül ülök és hallgatok arra várva, vajon mit mond erre Sophia. Talán arra is magyarázatot várna, hogy miért Joycet kerestem fel helyettük, de mégis mit mondhatnék? Akkor és ott úgy éreztem, egész egyszerűen ez a helyes út.

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •

Csapat & Sophia

Csak bólintok Peter szavaira, bár a lány innen származik, csak hát éveket töltött abban a búrában, gondolom azóta nem is idősödött? Bár ennyire még nem volt alkalmam értelmezni ezt az egészet, de attól még ismeri ezt az időt, csak már évek óta eltűnt, vagy hát átvette a helyét az a rémség. Vajon mit fog szólni majd a családja, ha megtudják, hogy mi történt? Bár, ha azt nézem, hogy gyakorlatilag mindkét testvére teljesen zakkant... se ezzel a Leslievel, se Lorelai-jal nincs jó tapasztalatom, érthető módon túl jó véleménnyel se vagyok róluk.
- De hát innen származik. Annak a Leslinek a testvére, nem? Csak kiesett neki jópár év. - lehet, hogy Peter még nem teljesen rakta össze fejben ezt az egészet, vagy csak túlságosan fáradt, ami egyébként érthető, hiszen ha jól sejtem nem aludt túlságosan sokat és még sérült is. Valószínűleg nem a legjobb alkalom ilyesmikről diskurálni, én is még a kávém felénél se tartok.
- Nem igazán volt más választásunk, hiszen már több próbálkozás is elbukott, mint kiderült. Talán tényleg ez volt az egyetlen módja, hogy mind túléljük és győzzünk is. Semmi baj. - rázom meg a fejemet egy félmosollyal, hiszen mind itt vagyunk és most ez a lényeg nem igaz? Az pedig, hogy mi volt a múltban már egy másik kérdés. Valójában az elején határozottan tartottam Danetől, csak míg róla a véleményem pozitív irányba változott, hiszen kedves volt hozzám a félelmetes kisugárzása ellenére is. Nyitott felém, míg Peter minden nappal egyre ellenségesebbé vált, mintha esélyt sem akarna adni Danenek. Persze eszük ágában sem volt normálisan beavatni a múltjuk részleteibe, hogy könnyebben megértsem, így pedig nem éreztem mást, mint az állandó lekezelést. Rég volt, hogy jelenleg mi a helyzet, azt pedig én sem igazán tudom. Azt igen, hogy felhőtlenül örültem, amikor Peter visszatért, de aztán egyértelműen érezni lehetett a falat, amit felhúzott kettőnk közé, a bizalmatlanságot, ami miatt Joycehoz fordult a bajban és nem hozzánk. Sejtelmem sincs, hogy ez javulhat-e, talán igazán csak rajta múlik.
- Lehet, hogy tényleg csak képzeltem, Peter... nem... nem tudom. - akadok el egy pillanatra, amikor nézegetni kezdi, hogy nincs-e valami fejsérülésem. Csak hát tényleg úgy éreztem segített felmászni abból a hasadékból, amibe majdnem belezuhantam. Ha nem lett volna ott fizikálisan, akkor ez hogyan történhetett volna meg? Az elme képes ennyire összezavarni az embert? Az is tény, hogy az a nő belemászott a fejembe és meg is kavarhatta akár.
- Nem, senkinek sem mondtam el. Akkoriban voltak... furcsa dolgok és Joyce segített nekik utána járni miután nem tudott... Szóval érted. Dane pedig titkolózott, mint mindig, de hát ismered. - halványan mégis elmosolyodom a bögrém felett, hiszen azért hiába hiszi azt Peter, hogy Danet piedesztálra emelném, azért volt elég sok összetűzésünk és vitánk már. Azt sem mondta el, hogy Spencer testére életben van, vagy épp, hogy mi az a tükör odalent, és hogy Leslie volt a szobában a háza alatt, csak épp megszökött Jade segítségével. A titkokból már nagyon elegem van és ezzel Dane is tisztában van, hiszen épp elégszer kaptunk össze miattuk.
- Ha mindent jól érted, akkor igen, a Laurana helyét átvevő rémség leszármazottai vagyunk mindketten, bár már ebben sem vagyok teljesen biztos, de ez lehet a kötelék. - na jó, tudjuk jól, hogy nem én vagyok a csapat esze, habár már nem is beszélhetünk igazán csapatról, hiszen ha végre megoldottuk a bajt, akkor nem lesz szükség a jövőben ránk így együtt. Azért remélem mindenki jól van és kipiheni magát és hogy Spencer sem aggódta magát halálra. Jó lenne beszélnem vele, de bizonyára lefárasztották az ikrek és amikor Jade hazaért visszament a Roxfortba pihenni. Nem akart zavarni, vagy ilyesmi és biztosan elmondták neki, hogy mindenki életben van. De délután, vagy holnap, ha már Dane is felébredt, mindenképp beszélek vele.

Sophia& Peter

- Fura lehet majd számára, hogy egy másik időben és egy másik, teljesen idegen helyen van - mondom ki hangosan a gondolataimat. Nem sokat tudok erről a Lauránáról, csupán annyit, miként is néz ki, semmi többet. Lorelai újabb testvére lenne esetleg? Ez simán benne van a pakliban a családneve alapján, de nem igazán áll szándékomban vakon találgatni. - Akárhonnan és akármikorról is származik, nehéz lesz eleinte. Ismét beilleszkedni, megszokni a napi rutint, találni valami olyasmit, ami leköti a figyelmét és legfőképp túllépni a történteken... - vonom meg a vállam bizonytalanul. A lány védelemre szorul és fog még egy kis ideig, ez teljes mértékben nyilvánvaló számomra. Nem hiszem hát, hogy csak úgy lelép Danetől. Egyelőre itt a helye, noha fogalmam sincs azt illetően, Dane mennyire számol azzal, hogy Laurana esetleg az ő segítségét fogja igényelni. Jelenleg minden homályos. Tele vagyok kérdésekkel, de hát nem szegezhetem azokat neki csak úgy annak a lánynak. Esetleg mégis? Megérné kikérdeznem őt, hátha van számomra valami használható nyoma?
- Azok után, amiken átmentél, az lett volna a csoda, ha végig képes lettél volna talpon maradni - szólalok meg néhány percnyi némaság után, amelyet azzal töltöttem, hogy alaposabban megrágjam magamban a Sophiával való viszonyomat. Annak idején valóban szerelmet vallottam számára és komolyan is gondoltam, de végül jött Dane és mindent tönkretett. Vadászként világéletemben én képviseltem a jó oldalt, a féltestvérem pedig enyhén szólva sem volt az a kedves ember, amikor pedig Sophia közelébe férkőzött, komolyan aggódtam amiatt, hogy ugyanazt teszi majd a lánnyal, mint Loryval annak idején. A legfájdalmasabb azonban talán az volt az egészben, ahogy láttam a lány tekintetében, hogy a szerepeink felcserélődtek. Az ő szemében én voltam a rossz, ártó szándékú valaki, míg Danet piedesztálra emelte és bármit is tett, igyekezett benne meglátni a jót, a segítő szándékot. A veszekedéseink egyre gyakoribbak voltak, végül se szó, se beszéd eltűntem és most ismét felbukkantam, csak hogy mindent újra a feje tetejére állíthassak. Már pont nyitnám a szám, hogy bocsánatot kérjek azért, amiért ennyire belerondítottam a boldogságába, de végül mégis becsukom. Nem egészen tudom még mindig eldönteni, hogy érdemes lenne-e erről beszélnünk. Mind a ketten egy időzített bombán üldögélünk, ami a kapcsolatunkat illeti és szinte hallom, amint hangosan ketyeg. Elég egy rossz szó és robbanni fog.
- Akkor se igazán értem, mégis miként tehettünk ki ekkora veszélynek - csóválom meg a fejem gondterhelten. Újra meg újra végigpörgetem gondolatban az eseményeket és igyekszem a lehető legjobb forgatókönyvet megírni, amely szerint haladhattunk volna, de végül állandóan oda lyukadok ki, hogy Ivornak igaza lehetett. Többször is megjártuk már azt az utat és mindig vesztettünk. Ez volt az egyetlen olyan alkalom csupán, amikor mi nyertünk. Mert Sophia megmentett mindannyiunkat.
- Tudtommal Joycenak nincs olyan képessége, amely alapján ide-oda mozoghatna az időben - ráncolom a szemöldököm és kissé aggódva tekintek a lányra. Talán félreérti és azt hiszi, őrültnek tartom, de leginkább csupán aggódom érte. Megsérülhetett, beverhette a fejét vagy ki tudja... Egy kissé - ha hagyja - még gyengéden arrébb is simítok egy-két sötét tincset a homlokából, hogy megnézhessem, van-e valamilyen sebhelye, amely alapján ez elképzelhető lenne, de semmi az elvárható karcolásokon kívül. Ezek pedig nem okoznak hallucinációt elméletileg. - Joyce? - ütközöm meg a következő mondatok hallatán és hirtelen elfut a pulykaméreg. Komolyan ezt tette volna? Tisztában volt egyáltalán azzal, hogy kinek is szeretett volna ártani pontosan? Mindketten szaglásztunk a másik után, ennek alapján pedig tudnia kellett volna Sophiáról... Az mindenesetre már most bizonyossá érik bennem, hogy lesz hozzá egy-két keresetlen szavam. - Danenek már elmondtad? - teszem fel a kérdést, miközben igyekszem magamra olyan fapofát ölteni, amilyet csak képes vagyok. Haragszom a nőre, ez természetes, de ha Danenek mindez a fülébe jut, hát abban az esetben elég csúnya vége lenne ennek az egésznek.
- Esetleg vérmágia? - teszem fel végül a kérdést. - A sötét praktikák képesek ilyesmire, habár fogalmam sincs azt illetően, mennyire kell erősnek lennie ahhoz annak a bizonyos kapocsnak, hogy az időkön keresztül is magad mellé hívhasd - mélyedek el a találgatásokban. - Tippem szerint rokoni kötelék lehet köztetek, méghozzá elég közeli. Mit gondolsz?
Sok mindenről lemaradtam Sophiával kapcsolatban, amíg távol voltam, a családját pedig sose ismertem igazán. Lehetséges, hogy van valami, amit a lány sem tud, vagy ha mégis, akkor nem teljes mértékben. Joyce és Sophia... Mégis mi a fene folyik itt?

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •

Csapat & Sophia

- Biztosan nem vár majd sokáig, hogy valamit kezdjen magával, bár ha tényleg hosszú éveket volt elzárva mindentől... Elég furcsa lehet neki most visszatérni. - sőt nem csak furcsa, hanem ijesztő is. Nem lennék most helyében, az biztos, bár sok néha a saját helyemben lenni is eléggé kellemetlen tud lenni. Egy kicsit azért most is így van, hiszen nem tudom Peterrel hányadán állok pontosan. Emlékszem még rá, hiszen bár már egy év is eltelt azóta, de akkor sem volt olyan régen, hogy szerelmet vallot, aztán mintha mindez napok alatt elszivárgott volna belőle és onnantól nem volt megállás. Folyamatos viták, veszekedések Dane képbe kerülésével, aztán Peter eltűnt és őszintén szólva sejtelmem sincs, hogy hogyan is lehetne ezt rendbehozni. Nem tudom tudnánk-e még barátok lenni, de olyanok már biztosan nem, mint régen. Túl sok a tüske nem? És persze nem tudom valaha elfogadja-e azt, hogy Dane és én... bár ezt sem tudom pontosan, hogy miért is böki a csőrét.
- Hogy én? Nem igazán. Tudod tegnap kidőltem és azóta se kép se hang. - Dane pedig nem tudta, hogy ilyen dolgokba botlunk a múltban, mint ez a szerelátvétel, vagy minek is mondhatnám. Nem tudok a lányról semmit, gondolom Dane majd beszél vele, ha felkelt, meg Laurana is felkelt és mindenki kommunikációképes lesz. És az alapján, amit Peter mond, jó eséllyel ez még nem most azonnal lesz. Inkább most arra koncentrálok, hogy elrendezzem Peter sebét és ne magának kelljen megcsinálnia, hiszen rendesen nem is látja és nem fér hozzá. Amikor aztán újfent megszólal meglepetten áll meg a kezem a mozdulat közben, amikor épp a már kitisztított sérülést igyekszem bekötözni.
- Valószínűleg így volt a legjobb, bármennyire is veszélyes volt. Ti sem voltatok éppenséggel veszélytelen helyzetben. - na jó, persze akkor és ott rettegtem, finoman szólva is. Amikor Laurana, vagyis az ál Laurana megpróbált a fejembe mászni és kitúrni onnan, hogy átvegye a helyemet, hát kár lenne tagadni, azt hittem ott a vége. De megoldottuk. Joyce segített, ha nem csak képzeltem, hogy ott volt, és pont e miatt nem tehetem meg, hogy nem beszélek róla Peternek. Tudnia kell, hogy talán valami baja esett és igenis fel kell rá készülnie.
- Nem is tudom. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy nem képzeltem, hiszen mégis hogyan hívtam volna a múltba a jelenből, de... Egyszer csak ott volt, vagy is úgy láttam. Amikor menekültünk majdnem lezuhantam egy repedésbe, de ő húzott fel, ha minden igaz, de aztán egyszerűen eltűnt. Én... én nem tudom, hogy tényleg ott volt-e, de.. - elakadok és inkább újfent kortyolok a kávémból. Joyce, aki egyszer már megakart ölni, ezúttal talán megmentette az életemet. Már, ha ott volt és tényleg nem csak én képzeltem oda, és én magam másztam ki abból a repedésből, amibe majdnem belezuhantam. Nem tudnám biztosra megmondani. Lehet, hogy képzeltem, mert kellett valaki, aki segít, mert úgy éreztem egyedül képtelen vagyok megoldani. De az is lehet, hogy tényleg én magam hívtam valahogy oda, mert valami kapocs van köztünk. - Jópár hónapja itt járt, betört a házba és... - valójában tényleg nem tudom milyen kapcsolat van Peter és Joyce között, úgyhogy nem tudom ez mennyire befolyásolja majd azt, de talán úgy a tisztább, ha Peter erről is tud. - Megakart ölni, a miatt amire képes vagyok, de képtelen volna ártani nekem. Valamiféle kapocs van közöttünk és azért. Talán ez húzta át a múltba, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges. - fejezem be végül. Az, hogy akkor hónapokkal ezelőtt mennyire rettegtem még mindig bennem van. Valószínűleg, ha valamiféle mágia nem véd meg attól, hogy végezzen velem, akkor gond nélkül megtette volna és ebbe azért ijesztő belegondolni.

Sophia& Peter

- Mások is megsérültek, akkor és ott nem tűnt annyira fontosnak - hárítom bizonytalanul Sophia szavait. Igen, talán megkérhettem volna valaki mást, de hát vadász vagyok és mindig is magamra voltam utalva ebben a tekintetben. Ha egy munkám során megsérültem, egyedül kellett ellátnom a sebeimet, nem támaszkodhattam másokra. Ebben a szakmában sajnos ez igen gyakori. - Az a lány... Laurana - felelem. - Eléggé kimerült, így Dane bevitte az egyik szobába, majd biztonsági varázslatokkal zárta le a bejáratot. Elméletileg még alszik - vonom meg sután a vállamat. Igazán kellemetlen ennyire zavarban lennem, de Sophia közvetlen közelsége ezt váltja ki belőlem. - Ki tudja, milyen céljai vannak vagy éppen ki szeretne az életére törni - folytatom, hogy legalább a gondolataimat eltereljem a jelenlegi helyzet furcsaságáról. Szerettem volna lelépni, még mielőtt a lány felébred és összefutnánk, de ez nem jött össze. Fogalmam sincs, melyikünket érinti kellemetlenebbül ez az egész helyzet. - Tudsz róla esetleg valamit? - teszem fel hirtelen a kérdést, majdhogynem átváltva nyomozó-üzemmódba. Nem kellene terelnem a témát, meg kell beszélnünk mindent töviről-hegyire, rendezni a kettőnk viszonyát, de akarom én ezt? Készen állok rá egyáltalán? Nem lenne bölcsebb előtte saját magamban helyrehozni mindent? Az emlékeim csupán nemrég tértek vissza, annyira kusza és friss még minden, mintha csak tegnap történt volna. Dane felbukkanása, a Sophia iránt érzett dolgaim, Lorelai megjelenése... Mások számára már sok idő eltelt, de én csupán most dolgozom fel a történteket ismét. Az érzelmeim tehát elég intenzívek, még abban az esetben is, ha korábban már elméletileg egyszer úgy-ahogy sikerült napirendre térnem a dolgok alakulása felett.
- Soká - felelem végül a Danet érintő szavakra, de ennél többet nem mondok. Késő hajnalig ügyködtünk mindketten, habár sokat nem beszéltünk egymással. Se idő, se hangulat nem volt hozzá. Inkább csak szerettem volna őt is és Sophiát is elkerülni. Ez a jegyesség... Amíg a múltban voltunk, nem rágódtam rajta, komolyan azt hittem, már egyáltalán nem érint, hogy kihalt belőlem minden érzelem a lánnyal kapcsolatban, de csupán most döbbenek rá igazán, hogy immár végleg másé. Ennek nem kellene zavarnia, de mégis... Valamilyen szinten emészt a gondolat. Ez még meg fog akadni a torkomon, ebben teljes mértékben bizonyos vagyok.
- Veled kellett volna tartanunk - jelentem ki bűntudattól telt hangon. Félek, hogy ez úgy jön le számára, mintha nem hittem volna benne, de egyáltalán nem ez az igazság. - Nem kellett volna egyedül odaküldenünk... - csóválom meg a fejem. - Megoldottad, de végig nagy veszélyben voltál. Ha meghaltál volna, én... - hallgatok el egy pillanatra, majd hagyom lógva a levegőben a mondat második felét. Nagy eséllyel Danet hibáztattam volna és Sophia halála végleg rányomta volna a bélyegét az amúgy is ingatag kapcsolatunkra.
Csendben figyelem, amíg a sebemet rendezi. Itt-ott felszisszenek, amikor véletlenül valami hozzáér, de nem fáj különösebben. Sophia óvatos és igazán jól teszi a dolgát. Végül végez vele, majd mellém telepszik. Az, amit mond újfent felszínre hoz bennem valamit...
- Joyce? - kapom fel a tekintetem a név hallatán, de egyelőre nem lehet leolvasni az arcomról, hogy mi minden mozdul meg bennem. - Biztos vagy benne? - pillantok Sophia irányába, mintegy megerősítést várva tőle. - De mégis hogy... és miért? - szegezem neki a kérdéseimet, melyek egyből beugranak számomra. Fogalmam sincs, mi van a szőkeség és köztem, hiszen tagadhatatlanul vonzódom hozzá, de ezen kívül semmi komoly. Nem élünk kapcsolatban és azon az egy éjszakán kívül semmi se történt köztünk. Továbbra is a megszokott macska-egér viszonyt játsszuk, hol én vagyok a fogó szerepében, hol ő. - Mégis mi történt pontosan? - teszem fel kissé félve a kérdést. Tartok a választól, még annak ellenére is, hogy látszólag senkinek sem esett komolyabb baja.

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •

Csapat & Sophia

Én magam is eléggé meglepődöm, de mégis csak úgy gondolom, hogy alapvető, hogy segítek Peternek rendbeszedni magát, akármennyire is megromlott a viszonyunk. Én még most is úgy érzem, hogy ő nem bízik bennem, de ez nem jelenti azt, hogy hagyjam itt vérezni Dane kanapéján, hiszen mégis csak segített hogy átvészeljük a múltbéli rémségeket.
- Azért ez nem tűnik semmiségnek. Igazán megkérhettél volna valakit, hogy segítsen. Maradt még más a házban? - pillantok körbe, de úgy sejtem, hogy a többség már hazament. Nem tudom, hogy ki milyen állapotban volt egyáltalán, hiszen én elég hamar kidőltem. Azt láttam, hogy Dorina nem volt valami jól, de az a lány, aki velünk jött gondolom nem mehetett sehová, tehát valahol alszik még. Aztán persze Jade és Ivor elmentek leváltani Spencert és biztosan Jadenek a gyerekei is hiányoztak. Remélem Spencer is jól van és elmondták neki, hogy milyenki jól van, vagy legalábbis mindenki túlélte ezt a rémséget és megoldottuk, bár egy újabb teher itt van a nyakunkban ezzel az idegen lánnyal. Gondolom őt nem lehet csak úgy kilökni az ajtón, ha egyszer sok éve már altatásban létezett csak.
- Alszik. Rémesen kimerült és gondolom ő vitt fel, ki tudja mikor feküdt le. - Peter esetleg igen, de nekem sejtelmem sincs róla. A gyógyitalok felhajtása után teljesen kidőltem, sejtelmem sincs, hogy mi történt és hogy ki mikor feküdt le. Könnyen lehet, hogy Dane csak akkor, amikor már mindenki rendben volt, elszállásolta azt a lányt és elköszönt azoktól, akik távoztak. Azon túl, hogy neki is volt sérülése, erre azért emlékszem. Azt hiszem jót fog tenni neki, ha még alszik egy ideig. Majd felébred, ha már a szervezete olyan állapotban van, hogy úgy látja érdemes felkeltenie őt.
- Persze, én már jól. Kicsit még sajog a csuklóm, de már nem olyan vészes. - közben átveszem a kötszert és igyekszem elrendezni a sérülését. Nem vagyok ebben profi, de azért letisztogatni letudom és be is tudom kötözni. Azt nem hiszem, hogy lennék még olyan állapotban, hogy mágiával is menjen, no meg amúgy se készültem sosem gyógyítónak, hogy értsek a hasonló mágiákhoz. A gratuláció viszont meglep, bár hirtelen tényleg nem tudom, hogy pontosan mire is gondol. Automatikusan a kezemre siklik a tekintetem, amin ott a gyűrű, de végül csak elmosolyodom.
- Kösz... de tudod van most fontosabb is. Én... - elakadok, de közben a kezem is megáll. A tisztítás már készen van, ezért néhány pillanatra csendben maradok, amíg átkötözöm és leragasztom az oldalát, hogy aztán visszavegyem a bögrémet a kezembe és leüljek mellé. - Odaát, vagy is a múltban láttam Joycet. Egyszer csak megjelent és segített nekem, de aztán... csak úgy eltűnt. Nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy baja esett, de muszáj volt elmondanom, hogy talán... nem is tudom. - akadok el újra. Mégsem mondhatom azt, hogy talán eltűnt, mintha sose létezett volna. Nem tudom, hogy Peter és közte pontosan mi van, de csak van valami, ha inkább tőle kért segítséget a harapás után, mint tőlünk ugye? Akkor pedig fontos lehet neki és tudnia kell, hogy ha esetleg elmegy hozzá, akkor ki tudja, hogy nem is tudom... ott van-e még egyáltalán.

Sophia& Peter

Fogalmam sincs azt illetően, ki távozott és ki maradt a tegnapi nap folyamán. Abban a fejetlenségben nem pont arra figyeltem, ki merre veszi az irányt, hiszen akkor és ott minden tudásomat be kellett vetnem annak érdekében, hogy helyrehozzam a többiek sérüléseit. A nagy része szerencsére elég könnyű, apróbb seb volt, de akadtak csúnya törések is, amelyekhez az én tudásom csekély, ezerszer jobban jártunk volna egy hivatalos gyógyítóval, de okkal nem toppantunk be egyetlen ispotályba sem. Nyilván bekamuzhattunk volna valamit, megtehettük volna, de inkább nem kockáztattunk. Az a biztos, ha minden köztünk marad. Néhány fájdalomcsillapító főzet ugyanis olyan eufórikus élményt hoz magával, hogy az ember akarva-akaratlanul is beszélni kezd, amint elmúlik a fájdalom és úrrá lesz rajta a "lebegés".
A fürdő felé veszem tehát az irányt, ezzel elkerülve Sophiát, majd veszek magamhoz mindent, ami csak szükséges lehet számomra. Ha csak sejteném, hogy ő is ébren van.... Sose voltam a nagy szavak embere, az érzelmeké pedig pláne nem. Világéletemben szerettem azt hinni, hogy engem kemény fából faragtak és az érzékenység nem nekem való, de azt hiszem, Sophia volt az egyetlen olyan élő ember, akivel szemben teljesen védtelen lettem ilyen szempontból. Az ismeretségünk alatt elég szépen beleette magát a gondolataimba, majd végül még mélyebbre, mígnem azon kaptam magam, hogy kötődöm hozzá és szerelmes vagyok vagy valami ehhez hasonló... És ilyenkor jó lenne nem emlékezni, de az érzelmek nem emlékek. Azok csak úgy ott vannak és elöntenek, méghozzá kéretlenül. Amikor pedig ismét megpillantottam őt... hát, eddig fogalmam se volt arról, mi is pontosan a keserédes jelentése, de akkor és ott egy csapásra világossá vált számomra. Őt viszontlátni egyszerre volt örömteli és elszomorító.
Ismét a nappalit veszem célba, hogy leülhessek és rendbe tehessem magam és mivel kívül esik a látóteremen a konyha, nem tűnik fel számomra, hogy társaságom is akadt az elmúlt pár percben. A kötésemmel szerencsétlenkedem, amint lekerül rólam a felső és igyekszem minél hamarabb túlesni mindezen. Csupán akkor szakítom el a pillantásom a sebemről, amikor meghallom a csodálkozó szavacskát, majd pillantok fel és fagyok bele a mozdulatomba egyszerre.
- Oh... - hallatom én is, amint megpillantom Sophiát magam előtt, majd némi kínos csend telepszik le közénk. Fogalmam sincs, mit is mondhatnék számára. - Jó... reggelt - nyögöm ki végül és egy halvány mosolyt is megpróbálok szervírozni mellé, de a lánynak vaknak kell lennie ahhoz, hogy ne lássa, mennyire minden számomra ez a helyzet. Azt hiszem, leginkább a kellemetlen jelző illik hozzá. Igen, beszélnünk kell egymással, de nem gondoltam volna, hogy most rögtön. Reméltem, lesz egy kis időm feldolgozni magamban mindent.
- Nem szükséges, ez... igazán semmiség - próbálok meg szabadkozni, de nem húzódom el Sophia elől, ha esetleg mégis átvenne mindent tőlem és segítene. Jól esik a közelsége és az érintése is, még annak ellenére is, hogy Dane jegyese. Istenem, Peter, te annyira hülye vagy! Rázd már le valamivel! - Dane merre van? - kérdem meg végül, miközben gondolatban már a fejemet verem a falba némi ízes szitkozódás kíséretében, amiért olyan hülye vagyok, hogy beszélgetést kezdeményezek vele. El kell felejtenem, méghozzá minél hamarabb, különben nem leszek képes túllépni ezen az egész szituáción. - És te jobban vagy? - teszem fel végül az egyetlen értelmes kérdésemet a mai nap folyamán, amellyel már eleve indítanom kellett volna, de mégis... A lány közelében úgy érzem magam, mint egy kiskamasz, aki mindent elront, ha az ellenkező nem egyik példánya kerül a szeme elé. Szívesen kifaggatnám arról, hogy mi minden történt vele akkor és ott, de nem hiszem, hogy kettőnknek pont erről kellene diskurálnia. Most nem. - Apropó, elfelejtettem gratulálni - köszörülöm meg végül a torkom és igyekszem a lehető legőszintébb örömöt az arcomra varázsolni. Majd' szétkap legbelül a féltékenység, de azért határozottan jó lesz a végeredmény. A szemeim ugyan nem adják vissza azt, hogy annyira örülnék neki, de az arcomra kiülő mosoly simán elmenne egy színdarabba. Remélem, Sophia érti, hogy az eljegyzésre gondoltam, bár simán kihozhatja belőle azt is, hogy a előző nap aratott győzelmére értem.

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •

Csapat & Sophia

Fáradtan nyitom ki a szemeimet, de a gyógyitalok elég jól megtették a hatásukat és már nem sajog olyan mértékben a csuklóm, mint tegnap. A törés szinte teljesen rendbe jött, az apróbb karcolások pedig alig látszódnak. Dane viszont még mélyen alszik, és én nem akarom felébreszteni, hiszen jó eséllyel ő hozott fel az ágyba és ki tudja, hogy még kinek segített úgy, hogy ő maga is meg volt sérülve. Bőven ráfér a pihenés, ahogyan mindenkire, ha még egyáltalán nem mentek haza, hiszen jó eséllyel a többség nem várt itt éjjel, főleg Jade, aki Spencerre bízta a gyerekeit. Oh remélem, hogy ő is jól van, és már hírül adták neki, hogy mind rendben vagyunk. Azért biztosan aggódott épp eleget.
Óvatosan kelek hát ki az ágyból és bújok bele egy lenge köntösbe, ha netán mégis lenne, aki még itt maradt éjszakára, mert úgy sejtem a fények alapján, hogy reggel lehet már. Jól esne egy kávé és azt hiszem nagyon is tudnék enni valamit, ami mind annak a jele, hogy már tényleg jobban vagyok. Csendben osonok ki az ajtón, csak egy gyors szeretetteljes pillantást vetek a vőlegényemre - milyen furcsa ezt így kimodani - és húzom is be magam mögött az ajtót, hogy még pihenhessen és gyógyulhasson, amíg csak szüksége van rá. Jó eséllyel épp sikerül elkerülnöm Petert lefelé menet, aki pont akkor tér be a fürdőszobába, amikor elérem a konyhát. A használt csészét beteszem a mosogatóba, ahol a szivacs már rá is veti magát, hogy elrendezze a mosatlant, én pedig egy bögrét veszek elő az egyik szekrényből, hogy töltsek az úgy érzem frissen főtt kávéból. Jó adat tej és cukor is kerül bele és úgy indulok el a nappali felé, ahol pont sikerül belebotlani az épp félig levetkőzött Peterbe, aki pont valami nem túl jól kinéző sebet próbál elrendezni.
- Oh... - torpanok meg, hiszen még mindig nem tudom, hogy milyen is a jelenlegi viszonyunk. Az eljegyzést ellenzi, segítséget Joycetól kért, amikor bajban volt és hát egészen úgy fest, mintha a barátságunk nem jelentett volna annyit neki, mint nekem. Nem csoda talán, ha bizonytalanul állok meg és szorongatom a bögrémet. Sejtemem sincs, hogy mit tegyek, vagy mondjak, de végül néhány pillanat múlva csak előre lépek, hogy a bögrét letegyem a dohányzó asztalra ős odaguggoljak Peter elé.
- Segítek. Ennyi mégis csak... illik. - oh hogy ez mennyire idiótán hangzott! Közben pedig azon jár az eszem, hogy vajon mi a helyzet Joyceszal. Vajon, ha kitörlődött az időből, akkor emlékszik rá egyáltalán mindenki? Vagy mivel mi a múltban voltunk az emlékek megmaradtak, de ha most a házához mennénk abban más lakna? Vagy visszatért a saját idejébe és rendben van? De akkor miért nem jött ide? Lehet, hogy azt hitte valamiféle álom, esetleg eleve sérülten tért haza és még ő is valami gyógyító álomban leledzik. Olyan sok kérdés! És még sem mondhatom ki őket azonnal, mert Peter még esetleg fogná magát és elrohanna, hogy megnézze rendben van-e és nincs olyan állapotban, hogy ez jó ötletnek tűnjön. Tehát nem tehetek mást, mint hogy hallgatok, legalább addig, amíg nem lesz átkötözve normálisan ez a seb, aztán majd elmondom neki, ha már látom, hogy rendben van. Egyébként sem tudom pontosan, hogy mi van közöttük, talán nem is rohanna fejvesztve, ha megtudná, hogy esetleg valami történhetett vele. A jó ég tudja!

Sophia& Peter

Mit ne mondjak, kalandokból bőven kijutott mostanában számunkra. Ez az egész helyzet voltaképp annyira kacifántos, hogy biztosra csupán annyit tudok mondani, hogy utaztunk az időben és kész... Ennyi. Azt hiszem, ebből az egész kalamajkából ennyi maradt meg számomra és nem több. No meg a lány, aki felbukkant és Laurana McGregor-ként mutatkozott be előttünk. Hogy bízom-e benne? Határozottan nem. Egyelőre azonban kisebb gondom is nagyobb annál, semmint hogy őt álljak neki faggatni vagy pikk-pakk nyomozgatni kezdjek utána. Most még hidegen hagy, habár - amint leülnek körülöttünk a kedélyek - esélyesen kutatni kezdek utána és kivel is indítsam a sort, ha nem Lorelai-al? A szőkeséggel, akiről fogalmam sincs, merre is jár tulajdonképpen jelenleg.
Az eltelt éjszaka nem volt valami kellemes, ha egyáltalán szabad így fogalmaznom. Tisztában voltam ugyan azzal, hogy az előttünk álló feladat nem lesz valami egyszerű, de voltaképp a végletekig kimerültünk és ráadásul kisebb-nagyobb mértékben meg is sérültünk. Inkább nagyobb, ha őszinte szeretnék lenni... Szerencsére valamilyen szinten otthonosan mozgok a gyógyításban, hiszen a szakmám velejárója az, ha sérülések érik az embert, de profi nem vagyok benne. Igyekeztem mindenkinek mindenben a segítségére lenni, elvégre az én sebeim még nem voltak olyan komolyak, de hát első alkalommal alakultam át vérfarkassá és szó, mi szó, elég sokat kivett belőlem fizikailag. Az energiám jócskán megcsappant és az alváson kívül semmi másra se vágytam, de tettem, amit tudtam. Végül ugyan sikerült fél órácskára lehunynom a szemem, de mindenkinél van az a pont, amikor már annyira fáradt, hogy képtelen pihenni. Nos, ez nálam itt jött el.
Éppen csak hajnalodik ugyan, de én úgy döntöttem, a konyhában várom ki a reggelt vagy még azelőtt elhúzom a csíkot, hogy a társaim magukhoz térnének. Egyelőre azonban csupán egy erős feketét főztem le magamnak, majd állok neki azt kortyolgatni. Voltaképp, nincs okom a maradásra, hiszen Sophia és Dane nagy eséllyel szeretnének egy kis időt kettesben tölteni, Jade és Ivor pedig nagy valószínűséggel sietnek haza a gyerekekhez. Dorina pedig... Nos, ő még az igazak álmát alussza és hát nagy lány már, nyilván egyedül is haza tud menni, amint magához tér. A sérüléseit úgy-ahogy sikerült helyrehozni, ha maradtak is, azok aligha akadályozzák a szabad mozgásban. Én tehát feleslegessé váltam, nem is áll szándékomban tovább zavarni a köreiket. Sophia menyasszony immár, amit lelkileg meg kell még emésztenem magamban és az nem fog menni, ha továbbra is itt lábatlankodom Dane házában.
Leteszem a csészét, amely immár üresen koppan a konyhapulton, majd sétálok át a nappaliba, hogy magamra kaphassam a dzsekimet. Egy pillanatig habozok ugyan, hiszen szívem szerint maradnék még, hogy ténylegesen megbizonyosodhassak arról, miszerint mindenki a lehető legnagyobb rendben van, de végül lerázom magamról a kétségeimet. Majd napközben ismét átnézek vagy hasonló, de egyelőre talán jót fog tenni egy minimális távolság.     Már pont kapnám magamra a felsőm, amikor hirtelen fájdalom hasít a mellkasomba, végül lepillantva észreveszem, hogy a fehér ingemen egy vörös folt üt át lassan. Ezek szerint a kötésem teljes mértékben átázott és rendezhetem el ismét... Nem láttuk el, hiszen a többiek elől eltitkoltam ezt a kis "apróságot". Még az egyik farkas harapott bele elég mélyen, amikor állat alakban szembeszálltam vele, de az éjszaka folyamán akkora volt a fejetlenség, hogy sikerült elrejtenem a többiek elől. Ráadásul, a fájdalomcsillapító főzetek is tompítottak annyira rajtuk, hogy ne kezdjék el feszegetni a témát. Nem életveszélyes, de nem maradhat fedetlenül.
A fürdőbe sétálok tehát, majd veszek elő némi kötszert meg fertőtlenítőt, végül sétálok vissza ismét a nappaliba, hogy nem sokkal később már a kanapéra vethessem le magam. Az ingem egyetlen mozdulattal kapom le, majd hajítom félre, egyelőre a sarokba és hámozom le magamról a kötésemet. A seb mély ugyan és elég csúnya, de nem súlyos. Összeszorítom hát a fogam, majd áztatom be a vattacsomót a fertőtlenítőszerbe, hogy végül óvatosan átmoshassam a sebet és annak a környékét...

♫ Zene ♫ • Aktuális viselet •

A csapat & Sophia

Nem mondom, hogy buta lennék, de vannak nálam eszesebb emberek a világban, szóval azért bár talán nem kellene, de mégis csak elkerekedik a szemem, amikor meghallom, hogy ez a fickó halhatatlan. Azért az elég durva. Tudom, hogy akadnak sebezhetetlenek, nagyon ritkán az emberek között, de hogy valaki konkrétan halhatatlan legyen...
- Halhatatlan? Hogyan? - bukik ki belőlem az akaratlan kérdés és talán néhány másodpercbe telik, hogy rájöjjek talán nem kellett volna. Egyelőre úgy fest, hogy a fickó jó szándékú a fura kinézete ellenére is, meg hogy halhatatlan, de attól még... főleg hogy ezek szerint ha a gyerekeire nem tudok hatni, gondolom ezzel arra is célzott, hogy rá sem. Na nem mintha akartam volna, de azért mindig elég ijesztő, ha van valaki veled, aki elvileg nem rossz fiú, de mégis csak elképzelhetetlenül erős, ha egyszer nem lehet végezni vele. Jesszus, ilyesmin agyalok, miközben soha életemben nem is tudnék végezni senkivel? Azt hiszem Joycenak se tudtam volna ártani, hiába akart megölni, még akkor sem, ha a mágia eleve nem állt volna kettőnk közé.
- Minden rendben lesz. - pillantok én is Spencerre, kimondva hangosan, azt, amit ő inkább csak eltátogott és még egy mosolyra is futja mielőtt láthatatlanságba burkolóznák. Persze cseppet sem vagyok ebben biztos, de hát itt van Dane, aki egyszer már bezárta Lesliet és ez a fickó, akiről semmit nem tudunk, de minden bizonnyal elég erős lehet és sok mindenre képes. A kérdés igazából csak az, hogy Jade hogyan jön ki majd a buliból, de akármennyire is nehezteltem rá a legelején, nagyon nem szeretném, hogy baja essen.

Lesliekutató-csoport

A csapat & Sophia

Bármennyire is biztonságosabb megoldás lenne Jade gyerekeire vigyázni, még sem vonz ez a megoldás. Egyszerűen csak azért, mert nem értek a gyerekekhez és igazából sejtelmem sincs, hogy mihez tudnék kezdeni velük, főleg úgy, hogy közben azon idegeskedem, hogy mi történik odakint, hogy mi fog történni Dane-nel, vagy a többiekkel és hogy sikerül-e kitakarítani Jade fejéből azt a Lesliet. Spencer hozzám képest azért sokkal-sokkal higgadtabb típus, neki úgy gondolom, hogy ez nagyobb eséllyel sikerülhet, mármint hogy kizárja az aggodalmát és elvonja a gyerekek figyelmét.
- Ha most nem, akkor megtehetné később is bármikor. Nem... nem bújhatok el. - rázom meg végül a fejemet, Spencerrel értve egyet, hogy majd akkor ő a sellőtrükkjeivel megoldja az elterelési problémát. - Talán hatással lehetek rá, mint ahogyan rád is voltam. - azért lássuk be bár még nem gyakoroltam komolyabban a képességemet, de képes voltam megfékezni Danet, amikor átváltozott, amikor tombolt, mert a teste nem volt képes elsőre kezelni azt, hogy immár vérfarkas mellett vámpír is lett. Joyce is azért akart végezni velem, mert megneszelte valahonnan, hogy uralni tudom a sötét teremtményeket. Nem tudom, hogy Leslie ellen, főleg hogy nincs jelen fizikailag érne-e bármit is a képességem, főleg úgy, hogy nem igazán volt módom rá, hogy fejlesszem, de hátha.
Végül már csak bólintok, amikor elindulunk. Védekeznünk kell tehát, amíg ki nem sikerül zavarni Lesliet Jade fejéből valahogy. Addig pedig nem tehetünk mást, mint hogy felkészülünk lelkileg. A pálcám a kezemben és megpróbálok arra a pillanatra gondolni, amikor sikerült megállítanom Danet, hogy felidézzem milyen érzés is volt irányítani és kontrollálni egy vérfarkast.

Lesliekutató-csoport

A csapat & Sophia

Egy mosoly, amit még megejtek Spencer felé, mielőtt még jobban belemennénk ebbe a mit tegyünk dologba. Én egyelőre nem tudom, hogy mi a következő lépés, viszont örülök, hogy Spencer is itt van. Nem tudom Daneben van-e a miatt féltékenység, de talán megérti, hiszen ott volt nekem Peter, a legjobb barátom hosszú évekig, aki aztán totál kifordult magából, aztán azt hittem meghalt és most visszatért és egyáltalán nem tudom... nem hiszem, hogy lehetne még valaha olyan a batárságunk, mint volt. Ez pedig hiányzik, egy olyan barát, mint amilyen Peter volt és talán Spencer hiába nem ismerem régóta, kicsit olyan kezd lenni. Ebben a káoszban pedig erre most nagy szükségem van.
- Reméljük, hogy meg is fog. - pillantok Danere. Na nem azért van bennem kétely, mert velünk lenne gond, inkább a körülöttünk lévő történésekkel. Túl sok a kérdés, a veszély és persze a kérdőjel és túlságosan aggódnunk kell a miatt, hogy mit hoz a holnap. Pár napja még meg akart ölni Joyce, ki tudja holnap nem sikerül-e valakinek? Ott van a Leslie és persze Lauren. Túl soknak tűnik ez így egyszerre és úgy érzem csak próbálok úszni az árral és a felszínen maradni, meg persze segíteni abban, amiben tudok... már ha tudok egyáltalán.
- Ilyen egyszerű lenne? Zenét tenni a fejébe és kész? - igen azért meglepődöm, hiszen mindenféle bonyolult és faramuci megoldáskat képzeltem el eddig, meg persze attól féltem esetleg valami fájdalmas lehet, vagy veszélyes és azt a Hirot nem azért hozta ide Dane, hogy ő segítsen belemászni Jade fejébe? Vagy nincs rá szükség, ha ezt meg tudja oldani ez a fura figura is itt előttünk? Újabb kérdések, hát erről beszéltem! Amikor kezdek valamit megérteni, akkor újabb olyan dolgok merülnek fel, amiket már megint nem értek és ez szinte már kétségbeejtő. Nem marad más hát, úszom az árral és remélem, hogy még tényleg jó ideig a felszínen tudok maradni.

Lesliekutató-csoport