2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tudom, hogy találkozni akart velem, afféle randi jelleggel, de nekem ehhez idő kéne, amihez egyikünknek sem biztos, hogy van türelme. Már túl sok értékes évet vesztegettünk el, most már lehet, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Kialakult a jellemünk, egymással pedig nem fogunk kijönni egykönnyen. Ő ugyan próbálkozik, én pedig csak belenyugszom, de ez nem az igazi, ez egyértelmű. – Nos nem tudom, ebbe így sosem gondoltam vele. Csak azt tudom, hogy az ellenérzéseim tekintetében mégis megsirattalak, meggyászoltalak. Talán volt benne némi bosszúvágy is, hogy így.. nem tudtam megtorolni a szüleim halálát. – Mondom ki keményen, holott az is benne van, hogy az egykori szerelmem halálát nem viseltem könnyen, még ha őt is okoltam mindenért. De legalább Sasha fejében értelmet nyer, hogy miért vagyok vele ennyire rideg, hiszen úgy látom, hogy ő tette tönkre az életemet. Ezen már kár lamentálni, előbb-utóbb szembesültünk volna azzal a ténnyel, hogy így gondolom. A felcsattanása lepereg rólam, és mivel ezt látja is, elerednek a szomorú-haragos könnyei. – Azok voltunk. Egykor. És több is lehetett volna. Aztán azzal, ami történt, nem bírkóztam meg. – Nem fogok visszavágni, hogy lebutáz, ez nem feltétlenül logika, hanem érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. Megpróbáltam, és tenném én tovább is, de egyértelműsíti, hogy semmi értelme. Remek, legalább nem kell megerőltetnem magamat. Bár minden ilyen egyszerű lenne. Aztán lehet, hogy a nővérem is ugyanilyen stílusban koptat le. Sebaj, ha nekem az a sorsom, hogy mindenki utáljon, hát jobb egyedül! Természetesen nem követem a lányt, inkább intek a csaposnak, hogy hozzon valami töményet. Dwight Jennings nem alkuszik meg, soha!
//Fú, ez nem volt egyszerű, de tetszett //
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-12-27, 09:02
Ártatlan szűz? Felmelegített barátság? Nyilván, ha legilimentor lennék, akkor Dwight egy kiadós pofonra számíthatna részemről, de mivel nem születtem gondolatolvasónak, a jelenlegi reakcióm ki is merül némi értetlenkedésben. Az pedig, hogy magam mögött szeretném hagyni a múltamat, úgy vélem, a történtek fényében teljes mértékben érthető és indokolt reakció részemről. Új életet szeretnék kezdeni, még abban az esetben is, ha nem leszek pontosan ugyanolyan, mint annak idején. Kaptam egy új esélyt az emlékeim elvesztésével és noha a régi emberek és ismerősök vesznek körül, ők egy új Sashát fognak kapni. Már nem az a kislány vagyok, akit elraboltak, hanem valaki egészen más. Olyasmit éltem át, amelyről a hozzám hasonló korúaknak még csak elképzelése sincs. Szeretnék hát némileg erősebb és határozottabb lenni, nem olyan gyenge, mint a régi énem. A testvéreim mind-mind hasonló jelleműek, nem áll hát szándékomban ezek után pont nekem kilógni a sorból. Annak idején még esélyesen hittem abban, hogy csak nekem köszönhetően eljöhet egy jobb világ, a gyermeki eszemmel azt hihettem, egy-két mosoly elég ahhoz, hogy az emberek megjavuljanak, de időközben jött a felismerés, miszerint attól, hogy én igyekszem jó lenni, mások még nem fogják követni a példámat. - Ezek szerint nekem akkor és ott meg kellett volna halnom? - teszem fel a kérdést, miközben a gyomrom öklömnyire szorul a felismeréstől. - Elég nehéz elhinnem, hogy ez lenne a helyzet... - vallom be őszintén. Maga a felismerés eléggé fejbe vág és kezdem kifejezetten kellemetlenül érezni magam. Mármint, nem a hellyel és a társasággal van bajom, hanem sokkal inkább saját magammal. - Bár azt máig nem értem, hogy mégis mi alapján választották ki az áldozataikat - csóválom meg a fejem. - Talán valami vérmániás szekta lehet, valamilyen úton-módon egy fekete mágust követve. Mondjuk, ez igen merész következtetés, mert fogalmam sincs arról, hogy a velem lévő lányok kik is voltak előtte... - harapok hirtelen az ajkamba bizonytalanul. - Egyiküket sem láttam a Roxfortban, bár ez még nem zárja ki azt, hogy boszorkányok voltak és aranyvérűek. Mert lehettek azok - szögezem le végül, amint végigpörgetem magamban az eseményeket. Esélyesen nem kellett volna ott lennem, szóval talán hiba abból kiindulnom, hogy mi az én családom háttere, de válaszokat keresek és ilyenkor minden jó, ami akár csak egy pillanatra is kitöltheti a kérdőjelek helyét. - Fogalmam sincs, ők kit láttak, de élek - tárom szét a karjaimat, enyhén tanácstalan képet vágva a szavaim mellé. - Bár, tény és való, hogy kaphattak kisebb sokkot, hiszen leégett a birtok, Ben szülei is meghaltak, érthető lenne hát, ha abban a helyzetben nem voltak képesek reálisabban felmérni a helyzetet, főleg úgy, hogy ők maguk is veszélyben voltak... Elvégre, nagy valószínűséggel akkor és ott a saját túlélésükre kellett koncentrálniuk, ami teljes mértékben érthető. Siethettek, a nagy rohanásban pedig a koncentráció kiesik valamilyen szinten. Ez pedig igenis szülhet kétes helyzeteket. Nem értek a lélektani helyzetekhez, a testet fogom gyógyítani, nem az érzelmeket, de ha tippelnem kellene, nagy a valószínűsége annak, hogy emellett tenném le a voksom így hirtelen. Szívesen fejtegetném még a történteket továbbra is, de Dwight kijelentése annyira váratlanul ér, hogy egy pillanatra minden más kiesik a fejemből és csupán lefagyva meredek vissza rá, egy röpke másodperc erejéig pedig partra vetett halként tátogva ülök a helyemen, hiszen egyszerűen nem találok szavakat erre az egész vádra... - Ezt most ugye te se gondolod komolyan? - szólalok meg végül, amint a mondandója végére ér, majd nyúlok remegő kézzel a kabátomért. Egy percnél tovább se kívánok pont vele egy légtérben lenni... - Mégis honnan... miért... - próbálom a fejéhez vágni a legmegfelelőbb kérdést erre az egészre, de csupán könnyek jelennek meg az arcomon, miközben magamra kapom a kabátomat. - Azt hittem, barátok vagyunk. Azt hittem, kedvelsz. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen buta vagy... - szólalok meg végül remegő hangon. Komolyan engem vádol a szülei halálával? Komolyan gondolja, hogy miattam rohantak a vesztükbe? - Mindenesetre, nem terhellek tovább a társaságommal - fordulok végül sarkon, még arra se méltatva őt, hogy egy sziá-t kinyögjek. Ezek után esélyesen nem is várja el tőlem. Ilyen vádak mellett miért állt egyáltalán szóba velem? Miért nem vágta rögtön a képembe, hogy esélyesen gyilkos vagyok? Erőtlenül indulok el a kijárat irányába, miközben a könnyeim fátylán át semmit se látok, de szerencsésen kerülöm ki az asztalokat és a jelenlévőket is. Mindegy merre, csak tűnjek el innen!
Úgy tűnik, hogy Sasha tényleg nincsen képben azzal, hogy mennyire elszúrta az életemet. Ő játssza az ártatlan szüzet, aki csak fel akarja melegíteni ezt a barátságot, vagy vonzalmat, bármi is volt ez egykor. Én pedig értetlenkedek, hiszen bár elvesztette az emlékeit, azért valami módon, hát ha mást nem Ginától azért összerakhatta volna az emlékeit, és hogy milyen volt egykor. Hogy mit is művelt. Ám erről szó sincsen, maga mögött akar hagyni mindent, eljátszani a tündérkirálylányt, aki hatással van rám, nem tagadhatom, de nem én felejtettem el mindent, legbelül dolgozik bennem, éppen ezért nem tudok feloldódni a társaságában, bármennyire is vágyom arra, hogy ugorjunk át pár évet. – Mintha valami szekta lenne, akik abból a pillanatban rabolnak el lányokat, amikor azok éppen meghalnának.. – Ez érdekes talány, hiszen ki az, és milyen eszközzel képes figyelni mindezt, kiragadva az áldozatát a halál pillanatából. Oké, kapnak egy második esélyt, de ezzel bárki is tegye, istent játszik. Hiszen senki sem kérte azt, hogy vegyék el az emlékeit, és ilyen ócska célra használják fel. Nem csoda, hogy durván ingatom a fejemet. – Oh, ez így durván hangzik. Nekünk azt számolták be a társaid, hogy valami véres halálod volt egy barlangban. Akkor hogyan tudtak elrabolni téged? – Ezt már kezdem nem érteni, bár Morganék nem állították, hogy tényleg Sasha volt, inkább annak hitték, mert egy szőke lány szétsavazott arccal. Akkor lehet, hogy azok a lények, amikről beszéltek, már nem is Sashát vitték be, csak mivel a szöszi eltűnt a birtokról, eleve azt hitték, hogy ő volt a halott? Akkor ki lehetett az a lány, akit azok a szörnyetegek megettek? Csak csóválom a fejemet, végülis én érdeklődtem, de ez most már oly mindegy, már csak az számít, hogyan tudunk kikászálódni ebből a csapdában, amely évek óta ránk van csattanva. – Te nem tudtad, hogy így gondolom? – Fortyanok fel most én is, kilépve az eddigi megengedőbb, lazább stílusból, de úgy fest, semmi esély rá, hogy békében éljünk egymás mellett, vagy éppen egymással. – Akkor erre sem emlékszel? Te voltál a kicsi, nyafka, elkényeztetett Sasha McCaine, akit mindenki annyira imádott, az én szüleim is. Talán pont miattad barátkoztak a tiédekkel. És követték őket a veszélyesebbnél veszélyesebb küldetésekre. Ha te nem vagy, talán sosem kedvelik meg egymást.. – Fonom karba a kezemet, lehet, hogy ez bizony súlyos vád, de valahogy egyértelműen Sashát teszem felelőssé, hogy a szüleim meghaltak. És nem találok más célpontot. Talán ha így nem kérdez rá, ez az emlék elhalványult volna, de így, hogy még nekem is támad vele, hát nem engedek az igazamból.
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-12-19, 17:41
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy meglep Dwight kérdése, hiszen én is számtalan alkalommal tettem már fel magamban ugyanezeket a szavakat. Mi történt? Igyekszem felidézni mindent, de ha őszinte szeretnék lenni, még abból a napból se sok maradt meg bennem, amikor elméletileg meghaltam. Arra emlékszem, hogy örültem, hogy a barátaimmal lehetek és arra is, hogy Gilly visszatért Amerikából, de más már nem igazán rémlik számomra. Homályos villanások csupán, semmi több. Fogalmam sincs azt illetően, hogy ezekre választ kapok-e valaha is és noha egy részem szeretne bosszút állni, mindeközben egy másik részem inkább menekülne a történtek elől és örökre elfelejtené azokat. Ismét csak szeretnék simán Sasha lenni és visszakapni mindent a múltamból. Talán egy exmemorian nem ártana, de a gyógyítók szerint az a legjobb, ha a gyógyulási folyamatom a lehető legtermészetesebb módon zajlik le. Hát persze, nem nekik kell mindezt átélniük... - Az, hogy amikor magamhoz tértem, valaki a karjaiban tartva rohant velem és még láttam távolról Benék égő birtokát - válaszolom meg Dwight kérdését. - Utána viszont ismét az eszméletemet vesztettem és amikor újra magamhoz tértem, már több lánnyal voltam bezárva egy szobába. Mindenkinek megvolt a maga története arról, miként is került oda, ahova... - hallgatok el egy pillanatra, hiszen, amiket mondtak eléggé megviselt annak idején. Mindegyikük szerettei meghaltak aznap, amikor eltűntek. - Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem tudták, ki is vagyok pontosan - szólalok meg ismét némi habozás múltán. - Mindegyik lányt a családjától rabolták el, velük végeztek, de én a Morgan-családnál voltam aznap. Talán nem is engem kerestek és összetévesztettek valaki mással - vonom meg a vállam, mintha annyira mindegy lenne már, de hát persze, hogy nem az. Nagyon is érdekel, ki miatt kellett nekem ezeket átélnem, hiszen abban az esetben legalább talán a miértekre válaszokat kaphatnék. Még egy olyan mondat is eszembe jut, hogy jó lesz ez is, de erről már nem számolok be Dwigthnak. Semmi, de semmi jelentősége sincs már. - Én nem lennék képes színlelni - állapítom meg végül a boldogságot illető válasz hallatán. Egyébként is akad valami más, amit Dwight egyik pillanatról a másikra lök elém, én pedig kissé lesokkolódva hallgatom a szavait. - Tessék? - kérdek vissza, mintha nem hinnék a fülemnek és igazság szerint ez így is van. Valahogy annyira fura ezt tőle hallani. - Az én családom tette tönkre a tiédet? - ismétlem meg a szavait hüledezve, szinte azonnal el is feledve azt, hogy miről is beszélgettünk az imént. - Ezt meg mégis honnan veszed? - szegezem neki a következő kérdésemet, egyelőre igyekezve nem felvenni a vádló hangnemet vele szemben, hiszen lehetnek indokai, bizonyítékai olyasmikről, amikről fogalmam sincs. Mindenesetre, határozottan lerázom magamról azt a megdöbbentő információt, hogy rálelt a feltételezett nővérére.- Mégis honnan vettél ennyire komoly vádakat? Mi alapon? - bukik ki belőlem, majd enyhén szólva is mérgesen pillantok rá. Nem emlékszem teljes mértékben a szüleimre, de biztosra veszem azt, hogy nem lehettek rossz emberek. Annyira nem, amennyire azt Dwight feltételezi róluk.
Felugrik a szemöldököm, ezek szerint valaki más rabolta el őt. De ki? Ez az ügy egyre kuszább, és kuszább. Mondhatnám, hogy át kéne értékelnem magamban a Sasháról alkotott véleményemet, de oly régóta gyűlölöm, nem egyszerű csak úgy változtatni. Mégis, most, hogy itt van előttem, hogy ilyen törékeny, sebzett lélek, magamra ismerek benne. Sóhajtok egy nagyot, végülis maradhatok egy keveset beszélgetni. Az öklöm már nem hasogat annyira, jól kiütöttem azt a tagot, azt hittem eltörtek az ujjaim, de Sasha szépen lekezelte. Ha sosem térne vissza a varázsereje, akkor is meg tudna élni a gyógyításból. Na jó, azért aranyvérűként nyilván van valamennyi vagyona is. – Egyáltalán mi történt veled? Tudom, hogy nem emlékszel rá, de mégis, mi az első emléked? – Én csak annyit tudok, hogy az osztálytársai lettek kikérdezve, valahol vidéken halt meg, én pedig teljesen beleőrültem a fájdalomba. Ez valahol sokkal jobban érdekel, hogy milyen fegyvertárat kapott a kezébe a férfiakkal való bánás tekintetében. Különben is, elvileg még nem is tudta használni, ha nem volt senkivel. Nekem már ez az egész furcsa, megfoghatatlan, hogy valakinek az a munkája, hogy más lányokat készítsen fel amolyan luxus prostiknak. Fúj.. És Sasha még őrülhet, hogy nem jutott tényleges gyakorlatig a dolog. El sem tudom képzelni, hogy ezek után mennyire merne önmaga lenni, ha valaki tényleg úgy gondolna rá. Na nem magamra értem, noha egyértelmű a vágy, de még hadilábon állok azzal, hogy visszatért, s nem is tudom, hogy sajnáljam, vagy megvessem. Talán valahol a kettő között. - Ez is igaz. Korábban is közel ezer diák járt a Roxfortba, most pedig az egyetemistákkal együtt.. Szerintem minimum a háromszorosa. Nem figyelhet örökké mindenkire. – Bólintok végül beletörődően, lassan nem ártana indulnom, mert a végén még úgy ellágyulok Sasha iránt, hogy aztán ugrik a nagy drámázás, amit olyan jól megszoktam a visszatérését követő hetekben. Na nem mondom, hogy jó őt utálni, inkább csak megszokott. – Talán.. mindenkinek megvan a maga keresztje, csak azt mutatják, hogy boldogok. Pont azért, hogy irigykedjünk rájuk. – Csóválom a fejemet, nem válaszolok most a kérdésére, mert hasonló negatívumot érzek belőle, mint ami bennem is bújkál már évek óta, talán nem is vagyunk annyira különbözők. Végül bólintok, elismervén, hogy nagyon is keserű vagyok, szeretném, ha nem kéne ennyire másokba kapaszkodnom, játszani a magányos farkast. Szimplán csak valami egyszerű élet után vágyakozom, amit úgy fest, nem kaphatok meg. Sasha karnyújtásnyira, de vélhetően együtt sem tudnánk támogatni egymást, hiszen egyikünk sem egy szeretettel teli energiabomba. Két kétkedő ember pedig egymást is kinyírná. – Véletlenül. Pár hónapja, mielőtt felbukkantál, fel akartam keresni a bátyádat, csak úgy nekitámadni, hogy az ő családja tette tönkre az enyémet, amikor egy nővel beszélgetett. Jennings, szintén. És nagyon hasonlít rám. Ami érthetetlen, sosem tudtam, hogy van testvérem. Nem beszéltem vele, nem volt hozzá merszem, de most.. hamarosan karácsony.. lehet, hogy kéne egy csoda. Te mit csinálnál?
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-12-01, 18:46
- Nem a madame kísérletezett rajtam - felelem csendesen, miközben szépen lassan ismét elöntenek az akkori emlékek. Az arcok természetesen nem rémlenek, hiszen gondoskodtak róla, hogy ne lássam őket, de a hangjuk megmaradt bennem. - Később adtak el neki, amikor mindent megtudtak, amit szerettek volna - fut végig rajtam a hideg egy szempillantás alatt, de kívülre igyekszem ezt nem mutatni. Nem áll szándékomban Dwight számára nyafogni, amikor neki is vélhetően rengeteg gondja lehet. - A madame pedig úgy döntött, hogy vagyok annyira jó állapotban, hogy túladhasson rajtam - fejezem be végül a történetet. Eleinte kipofozott, szép ruhákat aggatott rám, felgyógyított a sérüléseim többségéből, majd taníttatni kezdett. Pár fős csoportokban terelt minket az idősebb lányok elé, akik már alaposan tisztában voltak a szakma csínjával-bínjával. Ők naponta oktattak minket a megfelelő viselkedésre, arra, miként használjuk a bájunkat fegyverként és miként közeledjünk a férfiakhoz. Mindez pedig olyan gátat emelt bennem, hogy még az ellenkező nemű tanáraimban se vagyok képes megbízni. Ezért se értem tehát, hogy Dwight miért is kivétel ez alól. - Amikor megmentettek, épp arra készült, hogy eladja a... a... első alkalmamat - nyögöm ki végül nagy nehezen, hiszen a szüzesség szó annyira bután hangzik ebben a szókörnyezetben és ezen a helyen. Bár egyébként valóban ez volt a terve, éppen csak sikerült másoknak megakadályozniuk azt. - Dumbledore védelmet nyújt számomra, nem hiszem, hogy lenne jogom ennél többet kérni tőle - sóhajtok egyet gondterhelten a fiú szavai hallatán. - Már annak is örülök, hogy úgy visszavett az iskolába, hogy nincs konkrét mágikus erőm és legalább a gyógyítás elméleti alapjait megtanulhatom - teszem azért még hozzá. Némi mágikus erőm van, melynek révén gyógyíthatok és ez elméletileg fejleszthető tudás, úgyhogy egyelőre szeretném erre helyezni a hangsúlyt. Ha pálca nélkül, pusztán az érintésemmel képes lennék gyógyítani, akkor máris teljes értékű medimágus lehetnék még a velem történtek ellenére is. - És igazság szerint azt se szeretném, ha a testvéreim belekeverednének ebbe. Túl veszélyes és nekem sem áll szándékomban bolygatni a múltat. Legszívesebben magam mögött hagynám. Féltem a családomat, szóval hálás lennék számukra azért, ha nem tennének semmit sem ez ügyben. Csupán ők maradtak számomra, meg talán egy-két barátom, akiket mindenképp szeretnék magam mellett tudni. Ha őket is elveszíteném, az rosszabb lenne még a halálnál is... - Kissé azért irigylem őket, amiért képesek ennyire boldogok lenni - vallom be némileg aggódva. - Szerinted ez normális? - vetek Dwight irányába egy kétkedő pillantást. - Te nem érzed néha azt, hogy jó lenne az ő életüket élned? Nem kívántad még a haragosaidnak, hogy bár velük történt volna mindez és nem veled? - akadok el egy röpke másodpercre a mondandómban, majd meredek magam elé zavartan. A minap néhány mardekáros lány fellökött a folyosón és olyasmiket vágtak a fejemhez, amelyek eléggé szíven ütöttek, akkor és ott pedig azt kívántam magamban, bár velük történt volna mindez. A bűntudat természetesen nem kímél azóta sem, de mégis... Valamilyen szinten jogosnak gondolom ezt, habár érdekelne, hogy Dwight is érzett-e már hasonlóan a tragédia óta vagy csupán én lettem ennyire gonosz? - Egy nővéred? - pislogok meglepetten, jótékonyan elhallgatva ezáltal azt előle, hogy miket is írtam róla a naplómba. - És ezt honnan sikerült megtudnod? - szegezem neki kíváncsian a kérdést, hiszen annyira már sikerült képbe kerülnöm, hogy tudom róla, miszerint egyke. - Ki az? És mégis... Biztos vagy benne? - toldom még hozzá elhaló hangon, hiszen eléggé meglep eme információáradat, amely egyetlen egy szóval érkezett irányomba. Konkrétan valahol a földön koppant az állam, amint Dwight kijelentette ezt. - Beszéltél már vele? - ragadom ki az egyik kérdést a sok közül. Beszélniük kell... muszáj...
- Nem értem ezt az egészet. Mi értelme kisérletezni valakin, akit mások elé akarnak dobni kéjhölgynek? – Lövésem sincsen róla, az egésznek semmi alapja. Ha valami makulátlan diáklánnyal akarnak pénzt keresni, akkor minek szurkálni, vagdosni, a varázserejével kísérletezni? Minek vették el a varázserejét, és az emlékeit? Lehetnék dühös, bosszúszomjas, hogy fizessenek meg mindezért, de Sasha már nem a barátom, igyekszem úgy tenni, mint akinek már nem jelent semmit. Az más kérdés, hogy az egykori szép emlékeket sem tudom elfelejteni, és hogy mennyire bele voltam esve, most pedig kész nő, akit nem tudok csak úgy figyelmen kívül hagyni. – Na és Dumbledore? Az aurorok? A családod? Senki nem képes tenni azért, hogy ismét a régi legyél? – Csóválom a fejemet kissé ajakbiggyesztve. Fel sem foghatom ép ésszel, hogy mindenki leszarja egy aranyvérű lány veszteségeit? Miért pont bennem merül fel mindez, ha nekem gyűlölnöm kéne őt? Valamiért mégsem vagyok rá képes. Igen, legbelül akarom, hogy ismét legyünk együtt többet, de nem tudom kimondani, a szüleim elvesztése túl mély nyomot hagyott bennem. Lehet, hogy ők maguk vállalták a sorsukat azzal, hogy aurorok lettek, de én nem lépek az útjukra. És mint ahogy Sashát méltatom így, a szüleimet is gyakorta átkozom, hogy így magamra hagytak. Minek vállal az gyereket, aki nem tudja biztosan felnevelni? Éhették volna úgy az életüket, hogy csak másokat szolgálva. – Igen, azt akartam mondani, hogy miközben másokat szolgáltak, engem hagytak magamra. Akárcsak téged. Tudom, hogy nem könnyű csak úgy továbblépni, miközben mások boldogok. – Más dolog az, ha szeretném, ha minden úgy lenne, mint régen. És megint más érezni valamit, ami miatt nem tudom elengedni a múltat. Te hogy vagy rá képes Sash? Ennyivel jobb, hogy nem emlékszel? Mit írtál rólam a naplódban, ami ennyire hozzám köt? – Harapok kissé az ajkamba, valahogy kétlem, hogy hasonlóak voltak az érzései, mint nekem. Jó eséllyel észre sem vette, hogy mennyire rajongtam érte, neki mindaz csak a barátkozásról szólt. Társasági ember volt, rengeteg kedves ismerőssel, akik mára eldobták őt, talán csak én tépelődöm a kettőnk sorsán. – Azt hiszem van egy nővérem, de nem biztos. – Nem is tudom, hogy ezt most miért hoztam fel, nem akartam témát indítani, csak lelépni, mégis itt vagyok. Sötéten pislogva iszom bele az italomba, mint aki elkapkodta ezt a döntést, de már nincs visszaút.
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-11-18, 08:35
- Mi minden más? - lepődöm meg a szavai hallatán, miközben az arcát tanulmányozom. És nem érdekel, mit mond... Régebben a barátom volt, szóval szeretném ismét annak tudni. Persze, ha nagyon nem kér belőlem, akkor nem fogok ráakaszkodni, de egyelőre nem adom fel. - Miért változtál meg ennyire? Mi bajod velem? - szegezem neki sorban a kérdéseimet mindenféle köntörfalazás nélkül. Elvégre, nem vagyok vak, észrevettem, hogy olyan fura a közelemben. Na, nem mintha eddig sokat lettünk volna együtt, de abban a kis időben is, amit vele töltöttem... Valóban nem emlékszem rá, ebben igaza lehet, de azt nekem is sikerül kiszűrnöm, ha valaki nem úgy viselkedik velem, ahogy azt egy régi barátnak kellene tennie. Csak hallgatom a válaszát, miközben a kérdések özöne - mondhatni - végigpörög a fejemben. Dwightról csupán annyit tudok, amennyit a naplómban leírtam róla, de azok szerint, annak idején nagyon ragaszkodtam hozzá. Igazán jóban voltunk. És ő most egyértelműen bajban van. Arról fogalmam sincs, hogy ez mégis milyen eredetű lehet, de segíteni szeretnék rajta. Még abban az esetben is, ha ő nem kér belőle. Esetleg csupán túl büszke lenne bevallani? - Kísérletek - felelem tömören, mivel enyhén szólva is zavarba hoz a kérdésével. - Még mielőtt a madamehoz kerültem volna, kísérletek tucatjait hajtották végre rajtam... - akad el egy röpke pillanatra a hangom. Nehéz beszélnem róla, de az ő kedvéért megteszem. - Mind a mágikus erőmmel volt kapcsolatban, de nem tudom, mi volt vele a céljuk - csóválom meg a fejem. A fájdalom megmaradt és néhány kisebb heg is a testemen, de ennél többel aligha büszkélkedhetek, hála az égnek. - Egyedül a gyógyítói képességeim maradtak meg, semmi több. Az emlékeimet is ott vették el - rezzenek össze, végül emelem automatikusan a kezemet a bal karomhoz, ahol azokat az injekciókat adták számomra. Volt, amikor "csak" bájitalokat kellett innom, de inkább az volt a jellemző, hogy egyenesen a szervezetembe juttatták az anyagot. - A mai napig reménykedem abban, hogy ha másokat meg tudok gyógyítani, akkor egy szép napon saját magamat is képes leszek "megjavítani" - teszem azért még hozzá csendesen. Úgy beszélek a saját személyemről, mint holmi tárgyról, de egyelőre annak tartom magam. Egy üres vázának, amiben nincs semmi sem. Szépnek szép ugyan, de másra nem alkalmas azon kívül, hogy az asztalon díszelegjen. - De? - kapom fel sűrűn pislogva a tekintetem, majd emelem azt Dwight arcára, mintegy azt latolgatva magamban, hogy ezzel most meg mégis mi a fenére céloz? - Az én szüleim is meghaltak, szóval teljes mértékben megértelek - hozom fel a témát. Persze, arra sem emlékszem, hogy annak idején miként is éltem át a hiányukat, de még mindig nincsenek jelen az életemben, szóval... Mindenesetre, az a "de" szócska továbbra is ide-oda pattog az agyamban és összevissza visszhangzik. Mire utalt ezzel? - És te miért nem szeretnéd, ha ismét azok lennénk? Nem áll szándékodban ugyanúgy élni az életedet, mint előtte? Boldogan? Annyira kapaszkodik a gyászba és a reménytelen veszteségbe, hogy az valami hihetetlen számomra. Én is átéltem egy-két dolgot, de kettőnk között az a legnagyobb különbség, hogy igyekszem visszakapaszkodni. Nehéz, méghozzá nem is kicsit, ezt elismerem, hiszen én is szeretnék bosszút állni azokon, akik ezt tették velem, de egyelőre túl gyáva vagyok hozzá. Megértem Dwight szempontjait is, de mégis... Szeretném, ha ismét visszatérne az életbe, mert a tekintete mintha olyan semmilyen lenne vagy nem is értem. Mi történt vele azóta?
Legutóbb sem volt osztatlan a lelkesedésem Sasha iránt, hiszen úgy vagyok vele, hogy miatta haltak meg a szülei. Legalábbis így gondoltam, de arra kész vagyok, hogy végül ne öljem meg, hanem szimplán semmibe vegyem, valamiért ő akarja továbbra is tartani a kapcsolatot. Valami furcsa okból kifolyólag most megvédtem, de hogy magyarázkodjak is, az már nem fér bele! A saját magam ura vagyok évek óta, nem tartozom senkinek semmivel, hogy belásson a felhúzott pajzsom mögé. Az érzéseim az enyémek, nem fogok megnyílni, az biztos. Nincsen kiért, nincsen miért. Kétségkívül szép nő lett, és próbál kedves is lenni, ám azon kívül, hogy némi vágyat korbácsol bennem, nem akarom ezt, mondhatni már mindegy, hogy mi lehetett volna! - Nem is emlékszel rám. Már nem vagyok az, akit a barátodnak tartottál. Felnőttünk, már minden más. Bármit is képzeltünk egykor, az ma már semmis. – Rázom a fejemet makacsul, nem tudom, hogy miért akar belém kapaszkodni. Talán ő nem tudja, de nagyon oda voltam érte, és igen, csak mert külsőleg feltüzel, nem tudom a szőnyeg alá söpörni, hogy valahol köze lehetett abban, hogy én is ilyen roncs lettem, a szüleink pedig halottak. Aztán lehet, hogy csak jó valakit vádolni, nem tudom.
-Én sem tudom, hogy miért tettem. Talán a régi idők emlékére. – Ezzel persze be is vallom, hogy én voltam a jófiú a történetben, a másik pedig csak bántani akarta, de mindegy, legalább így húzta ki belőlem, nem pedig mentegetőztem. A hálája mondhatni lepereg rólam, legalábbis szeretném, hogy ne érezzek semmit, de látszik rajtam, hogy mennyire be vagyok feszülve. Mindig úgysem járhatok a nyomában, ha valaki rá akar mászni, akkor úgyis talál módot tőlem függetlenül is. Hagyom, hogy megfogja a kezemet, azért ezen jól érezhetően felszisszenek, de nem azért, mert fáj, sokkal inkább mert furcsán jóleső, csiklandozó az érintése, enyhül is kissé a marcona ábrázatom. – Mi történt veled? Miért nem tudsz varázsolni? – A kérdését enyhén szólva is naívnak ítélem meg, hát ő nincsen tisztában vele, hogy őt vádolom? Teljesen elhülök a kérdésétől, lehet, hogy neki soha, senki nem vetetette a szemére ezt a stílust? Bár már talán nem affektál annyira, őt is megviselték az évek. – Az elég régen volt. Azóta.. egyedül vagyok, nem élvezem az életet. Talán jobb lett volna, ha nem is ismerjük egymást. A szüleim maguk keresték a veszélyt, ez igaz, de.. – Hallgatok el. Fogalmam sincsen, hogy mit lát bennem, mivel növök én fel Gina szintjére, akit korábban is kedvelt, de fiú és lány között szerintem aligha lehet barátság. Arról győzköd, hogy szinte az élete része vagyok. Hát nem tudom.. – Ezt így nem lehet csak úgy. Elfogadtam az elmúlt években, hogy nincsenek barátaim. Nyilván sokan megvetnek, ezzel sincsen semmi gond. A szüleimet viszont nem tudod visszahozni. Nem a társaságodról van szó. Nem gyűlöllek, az erős szó lenne. Miért akarod, hogy barátok legyünk? Nem lenne egyszerűbb olyannal, akit nem kell erőltetned?
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-11-09, 09:05
Mi tagadás, elég rendesen meglep Dwight viselkedése és ez esélyesen ki is ül az arcomra. Nem sok emlékem van ugyan róla, de amikor rá gondoltam, határozottan kellemesen éreztem magam mostanában. Pont úgy, ahogy Gina esetében is. Ők azok az emberek, akik mellett biztonságban érzem magam, ezt pedig eddig nem sokan voltak képesek elérni a szememben. A történtek után talán nem is olyan nagy csoda részemről, hogy óvatosabb vagyok a - számomra - idegenekkel szemben. De Dwight mostani viselkedés... Nos, finoman szólva is meglep. Nem is foglalkozom hát a kereket oldó harmadik taggal, hiszen minden figyelmemet a srác köti le. - Jó, akkor nem kérem, hogy magyarázkodj, de tudnod kell, hogy én a barátomnak tartalak - szólalok meg, miközben igyekszem nem szigorúan vagy keményen beszélni vele. Ez valahogy soha életemben nem volt az én stílusom és hát egyébként sem indokolja semmi. Dwight csupán össze lehet zavarodva, mert újra betoppantam az iskolába, emiatt kezel kvázi ellenségként néha. Mondjuk, ezt igazán meg tudom érteni, hiszen én magam is sokszor kételkedem abban, hogy az, aki szóba áll velem, valóban jót szeretne számomra vagy csak a szaftos részletek érdeklik, hogy kinevethessen a hátam mögött vagy pletykákkal bombázhassa a folyosót. - De igen, ismerjük egymást - szögezem le, amikor folytatja a mondandóját. - És tényleg köszönök mindent, amit értem tettél - teszem azért még hozzá. Fogalmam sincs, mi a valódi háttere ennek az egésznek, de nyilván oka volt annak, hogy Dwight beverte annak az alaknak az orrát. Hugrásként nem vagyok oda a fizikai erőszakért, sokkal inkább segíteni szeretnék az embereken, de ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem ugyanezt tettem volna, ha utolér és erőszakoskodni kezd velem. Csupán kevesebb sikerrel jártam volna, ez tény. Azért kissé meglep az, hogy iszik, de nem teszem szóvá. Örülök annak, hogy legalább ennek révén hajlandó végre szóba állni velem. Leitatni ugyan nem áll szándékomban, de ha csak egy pohár itallal érhetem el, hogy egy asztalhoz üljön velem, akkor nem fogom sajnálni a galleonokat és knútokat. Mert meg kell beszélnünk mindent, ami azóta kavarog benne, hogy azt hitték, meghaltam. - Én meg tudom gyógyítani - nyúlok a keze után és ha nem kapja el előlem vagy nem tesz elutasító mozdulatot, akkor lágyan meg is fogom, pont ott, ahol megsérült az ütés következtében. - Varázsolni nem tudok ugyan, de vannak... képességeim - fejezem be némileg bizonytalanul a mondandómat. - Kisebb sérüléseket képes vagyok eltüntetni és lehet, hogy nem lesz teljes mértékben sikeres a próbálkozásom, de legalább a fájdalmadat enyhíthetném - ajánlom fel részére a segítségemet és hagyom, hogy ő döntsön. Ha igent mond, vagy biccent a fejével, akkor megpróbálom minden lehetséges képességemet összeszedni annak érdekében, hogy valamennyire jóvá tegyem azt, amit nemrég elkövettem. - Régebben barátok voltunk, akkor most mi változott meg benned? - pillantok némileg meglepetten az arcára. - Tudom, hogy sokáig halottnak hittetek és ez nem lehetett könnyű, de visszatértem. Miért ne lehetne minden olyan, mint régen? Mi akadálya? Én ugyan nem emlékszem, de Dwight elmondása szerint régen barátok voltunk, sőt, mi több, kissé közelebb is álltunk egymáshoz. És ha szerelmet nem is tudok ígérni, továbbra is szeretném a közelemben tudni, hiszen ő az egyetlen olyan ember, akinek érdekel és aggaszt a sorsa a családomon kívül, természetesen. Még úgy is kötődöm hozzá, hogy közben nem sok emlékem maradt róla. - Senkiben sem bízom meg - felelem kurtán. - Senki másban. Rajtad kívül még Gina az, akivel sikerült ismét összefutnom, de rajta is látom, mennyire megviselték a velem történtek és mennyire a saját hibájának tartja mindezt - sóhajtok egyet. - És nem szeretnélek magammal terhelni, ha nem kívánod a társaságom, de én jól érzem magam veled. És nem, nincs senki, akinek szeretném elsírni a bajaimat. Téged se szeretnélek ilyesmivel terhelni - csóválom meg végül a fejem. - De te nyugodtan elmondhatod, mi bánt, meghallgatlak - ajánlom fel számára, miközben elénk teszik a rendelt italokat. Én azért a vajsörért egyelőre nem nyúlok, a tekintetem Dwight arcán pihentetem. Reménykedem abban, hogy végre megnyílik számomra.
Látom, hogy mennyire sikerült meglepnem azzal, hogy nem kezdek el védekezni. Azt ő zaklató, követő alak végül elkúszik fenyegetőzve, én viszont marad, még rá is gyújtok. Az öklöm sajog rendesen, mert bár én vagyok a rosszfiú, nem szokásom így kiütni senkit, csoda, hogy nem tört el a seiken (első-második ujjcsont). Bosszúsan szippantok egy mélyet, hogy álljam a lány tekintetét, ha közelebb jön, talán még rá is fújom a füstöt. Hát mi aztán sosem fogunk eljutni odáig, hogy duettet énekeljünk, az biztos. – Nem fogok magyarázkodni. Úgysem ismerjük már egymást, megvan a magad élete. Kár volt beleártanom magamat. – Vonom meg a vállamat, még ha akaratlanul el is árultam, hogy én lehettem a közbelépő, és nem ok nélkül támadtam meg azt a baromállatot. Hülye nem vagyok, tudom, hogy burkoltan mégis vallottam, de remélhetőleg van annyira ostoba a hugrabugos, hogy nem veszi a lapot, vagy tapintatos, hogy ne kérdezzen rá. Láthatja rajtam, hogy meg vagyok feszülve az idegtől, ha még provokál is, a csúnya nézés mellett még valami ki is szalad a számon, ami lányokat méltatva nem éppen etikus. – Az az egy szerencséd Sash, hogy a piát sosem utasítom vissza. Na gyere! – Már alig szívtam néhány slukkot, de hagyom a fenébe. Két ujjam közé fogva a szinte teljesen ép szálat kettétöröm, és a csonkot pöckölöm be a kanálisba. Nyitom neki az ajtót, de csak annyira, hogy mögöttem belépjen, ilyen helyre mindig a férfi megy előre, hiszen ki tudja, hogy mikor támad valaki késsel. Hátrasandítok, hogy belépjen mögöttem. Az ő asztala, ahol ült, még mindig szabad, le is dobom oda a seggem, hogy mogorván nézzek magam elé, amíg ő meg nem szólal. – Csak a kezem kicsit, de leszarom, majd kialszom. Különben is, véletlen, hogy itt voltam, nem járod a nyomodban, még ha ezt is képzeled be. Legutóbb azt mondtad, hogy legyünk barátok, csak ez sántít, én kurvára nem vagyok barátkozós alkat. Győzni szokásom, mondjuk sakkban, de hogy jópofizzak, na ezt nem. Egy ilyen helyes pofival ne mondd, hogy nincs más, akinek a vállán kisírhatod magad. – Rántom meg unottan a vállamat, inkább kerülöm a pillantását, lévén egyre inkább hatással van rám, de tekintve, hogy örülhet, hogy nem ásom el a rengetegben, ne várja el, hogy körbeudvaroljam. Inkább rendelek egy lángnyelv whiskeyt, na meg neki is, csak ne válogasson. Értem én a magyarázatát, de a naivitása sodorta olyan helyzetbe, hogy mindkettőnk szülei meghaltak. Ezt pedig sosem fogom megbocsájtani.
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-10-21, 06:35
Arra azért tényleg nem számítottam, hogy Dwight ennyire kikel magából. Szavakkal ugyan nem mondja, de leszűröm a pillantásaiból, hogy rosszul esik számára a gondolat, miszerint őt vádlom. Nem gyanúsítom én semmivel, csupán feltettem számára egy kérdést, a helyzetet tisztázandó. Meglep, amikor előszedi a cigit, egy kissé el is kerekedik a tekintetem, de végül nem kommentálom az eseményeket. Sok idő eltelt, amióta utoljára találkoztunk, nyilván felvett egy-két olyan szokást is, ami számomra még mindig meglepő lehet. Hát igen, a madamenál mi nem művelhettünk ilyesmit, hiszen nagyon ügyelt a látszatra és a cigarettázó hölgyek szerinte nem voltak elég kelendőek. Na, nem mintha bármikor is vonzott volna eme szokás. - Nem gondolok rólad semmit, csak szeretném, ha elmondanád, mi történt - jegyzem meg halkan, immár ügyet sem vetve tovább az ismeretlen alakra. Dwight a barátom, nem állt szándékomban megbántani őt semmivel, hiszen jóformán csak a fiú és Gina maradtak meg a régi életemből. Persze, ott vannak még a testvéreim is, de a nagy korkülönbség miatt lassan ők is élik a saját életüket. Egyedül talán én vagyok az, akinek még nem sikerült szilárd alapokra helyezni a kapcsolati rendszerét. A régi barátaim felnőttek, miközben én lélekben megmaradtam annak a kislánynak, aki eltűnt a Morgan-birtokon. A testem felnőtt ugyan, de a kicsi Sasha valamilyen szinten még jelen van. - Nem ülünk be megbeszélni? - bökök kérdőn fejemmel az épület irányába, miközben az ismeretlen tag - látva kettőnk párbeszédét - inkább káromkodva távozóra fogja. Már nem is érdekel annyira az orra, Dwight szavai azonban annál inkább. - Meghívlak valamire - ajánlom fel számára, habár már nem sok pénzem maradt, de ennyire még futja. Még utána szerettem volna nézni annak, hogy én vállalhatok-e diákmunkát, de mintha azt hallottam volna a folyosókon, hogy ilyesmit csakis az egyetemen tehetünk meg. Pedig jól jönne számomra a pénz, még abban az esetben is, ha nem szívesen mászkálok egyedül. - Nem hittem el neki, egyszerűen csak szerettem volna, ha megmagyarázod számomra, hogy miért volt erre szükség - sóhajtok fel. - A barátom vagy, bízom benned, de egy orrbetörés olyasvalami, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Gyógyítónak készülök, alap, hogy megpróbálok segíteni számára. És pont emiatt szeretnék rájönni arra, hogy miért kellett ekkora mértékű sérülést okoznia a fickó számára. Tett volna valamit esetleg? - Összeszólalkoztatok? Úgy őszintén? Nem vagyok süket, hallok beszélni másokat, tisztában vagyok hát azzal is, hogy Dwight utánam való élete nem teljesen problémamentes. Hogy ezt a törést én okoztam-e annak idején benne vagy valami más, azt nem tudhatom, de tény és való, hogy nincs jó híre. A verekedések pedig nem pont ritka alkalmak errefelé, de azért remélem, hogy Dwight nem keveredett ilyesmibe. - Megsérültél? - pillantok végig rajta aggódva, hiszen - ha a feltételezésem helyes - akkor rajta is lehet egy-két zúzódás. Az ujjain azért hosszabb ideig is megakad a tekintetem, mivel egy ekkora ütéshez elég nagy erő szükségeltetik, talán felhorzsolta vagy hasonló. Közelebb nem lépek hozzá, hiszen egyrészt még bennem vannak a rossz és kellemetlen élmények, másrészt pedig a mostani hangulatát elnézve esélyesen nem is örülne annak, ha a közelében lennék. Mármint, a szükségesen kívül.
Enyhén szólva is a levegő után kapkodok, ahogyan az ismeretlen perverz úgy állítja be, mintha ő lenne az áldozat. Gyorsan rendezem a vonásaimat, ha lovagias is akartam lenni kivételesen, az most nem sült el jól, ebből is látszik, hogy kár nekem védenem Sashát. Tud ő magára vigyázni, vagy legalábbis vonzza az ilyen alakokat, hát legyen akkor így. Zordan bólintok, de nem válaszolok, nem cáfolom, de nem is erősítem meg. Sasha hugrás volt kislányként, teljesen természetes, ha mindenki felé nyit, mindenkiben hinni akar. Ha belőlem kinézi, hogy ismeretleneket csak úgy leütnék, akkor az ő baja. Láthatóan már ketten vannak ellenem, még az is meglehet, hogy én lököm így oda a hapsit Sasha karjaiba. Kétlem ugyanis, hogy annyi empatikus érzékkel lenne megáldva, hogy látja a pillantásomból, hogy pont az ellenkezője történt, hiszen még mindig a sajgó öklömet szorongatom, amivel tényleg bevertem a zaklató képét. A nyelvemre tódulna valami nagyon ízes káromkodás, ám ehelyett csak legyintek, és előkapok egy cigit, hogy rágyújtsak. Kellően felbaszta az agyamat a helyzet, meg különben is én vagyok a sötét alak, aki mindenkit csak bánt. Hát akkor mit mentegetőzzek? Nem úgy tűnök, mint aki be lenne rúgva. Végül válaszolok Sashának, de csak úgy foghegyről, utáljon akkor, ha így látja. – Gondolj, amit akarsz. – Megvetően bámulom a földön heverő, de lassan feltápászkodó alakot, és felhajtom a galléromat, távozni készülök, csak azért pattantam fel Sasha után, mert láttam, hogy követni kezdik. De ha nem kellek, akkor minek is törjem magam? Ám bennem van, hogy ha az illető mégis bántja, akkor mi lesz a bosszúmmal? Vagy mégsem fontos az? Hanem inkább Sasha? Picsába, nem akarok ilyesmin dilemmázni. Összeakad a pillantásunk a szőkeséggel, hogy is gondolhattam, hogy ő meg én mégiscsak lehetünk még barátok.. Vagy akár még több? Egy naív hülye, aki még bennem is kételkedik, és nem követ vakon.. Igaz, nem is adtam rá túl sok indokot. – Ha majd legközelebb nem leszek ott, akkor átgondolod, hogy kinek hittél.
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-10-07, 16:31
Nem veszem észre Dwightot, hiszen ő a kocsmán kívül várja, amíg végzek az italommal, majd távozom. Talán, ha alaposabban körülnéznék, minden bizonnyal hamar megpillantanám, de nem most... Kissé aggódó arcot vágva, a környéket meg sem figyelve távozom a helyről. Egyelőre sokkal inkább leköti a gondolataimat az az aggasztó érzés, miszerint valaki folyamatosan szemmel tart. Elég kellemetlen, ami az igazat illeti, főleg a velem történtek fényében. Nem tudhatom, hogy a madame mikor küld utánam valakit, aki visszavihet hozzá. Messze nem én voltam a legjobb a lányok közül, de igen sok pénzt ígértek számára az első éjszakámért, amit aligha szeretne veszni hagyni. Még abban az esetben sem, ha elég alaposan meg kell dolgoztatnia másokat a visszavitelem érdekében. A kastélyt veszem hát célba, az egyetlen olyan helyet, ahol nem érhet bántódás. Dumbledore védelmét élvezem, ráadásul a testvéreim is ott vannak, nincs hát olyan őrült, aki ezek fényében utánam eredne. Hacsak a madame személyesen értem nem jön, akkor nincs mitől tartanom. Az asszonyság pedig aligha fogja megtenni a lépést. Nem hiszem, hogy miattam kockáztatná a saját életét. Másokét teljes mértékben rendben van, de a sajátját... Nem, ilyet nem tenne. A gondolatmenetemből valamiféle fura zaj zökkent ki, nem messze onnan, ahonnan eredetileg elindultam. Megtorpanok hát, majd - semmibe véve minden elővigyázatosságomat - fordulok vissza, a hang irányába. Enyhén szólva is elkerekedik a tekintetem, amikor megpillantom Dwightot, de ez a döbbenet még semmi ahhoz képest, ami akkor fog el, amikor észreveszem a srác közeléből elkúszó, véres arcú alakot. - Dwight? - teszem fel a kérdést, mintha nem tudnám a nevét, végül indulok el a fiú irányába, de ahelyett, hogy megköszönnék számára bármit is, lépek oda az ismeretlenhez, aki nincs túl jó bőrben. - Jól van, uram? - hajolok le, majd nyújtom felé a kezem, hogy felsegíthessem, ha esetleg szüksége lenne rá. - Mégis mi történt? - kapkodom a tekintetem ide-oda, hol az egyikre, hol a másikra meredve, elég kérdő fejet vágva a szavaim mellé. - Ez a kölyök ok nélkül rám támadott - morogja a figura, sötét pillantást vetve Dwight irányába, ujjaival az orrát szorongatva. A húszas évei derekán járhat, elég ittas feje van, azt meg kell hagyni, ideje nagy részét az alkohol mellett töltheti, de akkor sem érdemel ilyesmit. Szóval, egyelőre nem is értem, hogy Dwight miért tette ezt vele. - Igaz ez? - pillantok a srácra, megadva számára a válaszadás lehetőségét, még mielőtt nekiállnék lehordani őt a tette miatt. Fogalmam sincs arról ugyanis, hogy mit is szeretett volna valójában az idegen és hogy Dwight mi mindent akadályozott meg azzal, hogy még idejében közbelépett. Mindig is érdekelt a gyógyítás, szóval részemről elég természetes, hogy segítek annak, aki segítségre szorul, még akkor is, ha normális esetben aligha szólnék hozzá kettőnél többet. - Én csak léptem ki a kocsmából, erre megragadott, majd orron vágott - kotyog közbe a férfi, aki jelen pillanatban is mellettem áll. Időközben azért kap tőlem egy ruhadarabot, amellyel valamilyen szinten elállíthatja a vérzést. - Talán túl sokat ivott vagy hasonló... - dünnyögi, tovább alakítva az áldozat szerepét, de a tekintetéből tisztán süt Dwight felé az üzenet, miszerint ezt nem fogja elvinni szárazon és ha legközelebb összefutnak, ő marad alul.
Végül Sashát nem vadásztam le, de nem azért mert enyhült a bosszúszomjam, inkább azért, mert a furcsa nő rettentően hasonlít rám ott a minisztériumban. Ugyanaz a sötét haj, szem, csapott áll, mint nekem. Lehet, hogy a nagynéném? Vagy valami unokanővér? Nem tudok mire gondolni, de félő, hogy ha aurorként dolgozik ott, Sasha eltűnése nagyon gyorsan visszavezethető lenne hozzám, és.. azért én sem vagyok akkor bunkó, hogy valaki másra hárítsam egy gyilkosság hírét. Ha ő is Jennings, ne hurcolják meg miattam. Alaposabban ki kell tervelnem, hogy minden nyomot eltűntessek. Addig igyekszem Sashát durván elkerülni, mert csak a frászt hozza rám, olyan jó nő lett. Szerencsére az egykori társai elmaradoztak mellőle, ezért ha úgy döntök, hogy véget vetek mindkettőnk nyomorúságának, nem lesz mellett senki, aki megvédje. A karácsonyt az iskolában szoktam tölteni, nem vágyom a családi otthon melegébe, úgysem kenyerem a jópofizás. Ajándékot sem szoktam venni az otthoniaknak, ezért most sem a shopping a lényeg, amikor lejövök a faluba, hanem hogy beigyak kissé. A sakk-klub nem alakul rosszul, az az Autumn kislány úgy utál, hogy már élek is a gyanuperrel, hogy csak azért hadakozik ennyire velem, mert belém van esve. Ha tudná, hogy a nála sokkal szívdöglesztőbb, de halálra ítélt Sasha az életem szerelme.. Éppen nyitnék be a kocsmába, amikor az ablakon át meg is látom a csajt, bosszúsan torpanok meg, hogy vele egy légteret én aztán nem fogok szívni. Makacsul fonom karba a kezemet, itt megvárom, míg végez, és el nem húz. Addig dühösen rugdalom a köveket. Aztán amikor a lány feláll, észreveszem, hogy a sarokból egy magas, nyúlánk pasi is megindul mögötte, amolyan kéjsóvár, szociopata gyilkos fejjel. Héj, ha valaki elveszejti a nőt, az csak én lehetek. Így aztán amikor Sasha kiront, és elszáguld mellettem, megbújok az ajtó árnyékában, de amikor hősünk utána ered, nyúlok egyet, és a gallérjánál rántva úgy megpenderítem, hogy azzal a mozdulattal sújtok le az orrára. – Na húzzál innen a büdös francba.. – Törölgetem a véres ujjaimat, miközben a földre zuhant idegen az orrát fogva csak annyit motyog, hogy randira akarta volna hívni a szőkét. Ezen már én is lefagyok, akkor faszért volt olyan szociopata feje? Így próbál udvarolni? Viszont az észreveszem, hogy kissé hangos voltam, esélyes még az elsiető Sasha is hallotta. A vesztes fél közben elkúszik valamerre. Én maradok, és csúnyán nézek a lány felé.
Never gonna give up ● New love borns :copyright:
***
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-09-27, 19:04
Hosszú-hosszú idő után ez az első alkalom, hogy ismét Roxmortsba tehettem a lábaimat. Hiányzott már maga a hely, az üzletek végtelen kavalkádja, a diákok hangos zsivaja és úgy maga a település is. Rengeteg alkalommal gondoltam rá az elmúlt hetekben és néhány emlékkép is bevillant róla a napokban. Nagyon vártam, hogy ismét lejöhessek, még annak ellenére is, hogy senkit se találtam magam mellé, aki velem tartott volna. Barátaim még mindig nincsenek, Ginát és Dwightot kivéve, habár igazság szerint én se nagyon merek nyitni mások irányába. Túl sokat bántottak, a madamenál töltött idő hatására kissé visszavettem magamból. Évekkel ezelőtt állítólag nagyon barátságos voltam másokkal, könnyen ismerkedtem, de ez mára megváltozott. Mindenkiben csak az ártó szándékot látom, még abban az esetben is, ha látszólag nem több egy ártatlan kisiskolásnál. Még mindig félek, habár azért egy fokkal már másabb a helyzet. Gina ugyanis majdhogynem állandóan mellettem van és sokat mesél. Kedvelem. És sajnálom, hogy nem egy házban vagyunk, hiszen abban az esetben még szobatársak is lehetnénk. A jelenlegiek enyhén szólva is bogarasnak néznek és elhiszik azt a rengeteg folyosói pletykát. Igazság szerint szóba se állnak velem. Na, nem mintha sokat vesztettem volna velük. Mindig csak a fiúkról és az aktuális divatról beszélgetnek, ami engem egyelőre hidegen hagy. Úgy terveztem, hogy a közelgő ünnepek miatt beszerzem a karácsonyi ajándékokat a testvéreimnek, habár ez meghiúsult, amint a negyedik üzletnél rájöttem, hogy elfogyott az erre szánt keretem. Meg kell hát várnom a decembert, hogy ismét legyen pénzem, esetleg kölcsön kérni Serától. Bár, ezt az ötletet nem díjazom annyira, hiszen ez olyan, mintha az ajándékát ő maga fizetné ki... Szándékomban áll ugyan visszaadni számára a pénzt, de ki tudja, decemberben képes leszek-e rá. Alig várom hát az egyetemi éveimet, amikor diákmunkát is felvehetek és akkor jövök le ide, amikor csak szeretnék és időm engedi. Szívesen besegítenék Madam Rosmertának a Három Seprűben, még abban az esetben is, ha nem ebben az irányban képzelem el a jövőmet. Mindenesetre, ezúttal hamar megpattantam a népszerű kocsmából, hiszen olyan érzésem volt, mintha valaki figyelt volna. Fogalmam sincs, honnan vettem ezt a hülyeséget és miért hallgattam az ösztöneimre, de tényleg éreztem magamon azokat a fürkésző pillantásokat... Komolyan, még a hideg is kirázott. Gyorsan megittam hát a vajsörömet, magamra öltöttem a halvány pink kabátomat, felkaptam a táskámat és kereket oldottam onnan. Jelenleg is sietős léptekkel szelem az utat, hogy visszatérhessek a kastély biztonságot nyújtó falai közé. Nevezzetek paranoiásnak, de komolyan aggódom... Azóta, hogy visszatértem, minden egyes nap attól tartok, hogy a madame utánam küld valakit és visszavitet magához.
Az már bebizonyosodott, hogy feleslegesen jártatom a szám, valahányszor nekikezdek. Nem lep meg, hogy valaki meg akar ölni. Sok ilyen eset volt már, bár az főképp iskolai verekedésekből fakadt. Ez most már valósabbnak tűnik. A való világban talán tényleg több sansz van arra, hogy valaki kötelet tekerjen a nyakam köré. Talán az még kellemes halál is volna az álmaim helyett. Valahogy azok sokkal durvábbak és kifürkészhetetlenek, mintha úgy lenne megírva, hogy sose menekülhess a bevillanó rémképektől. - Bájos...- rendezem le ennyivel. Akármikor léphetett volna a kis beszélgetésünk során. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy kivédtem-e volna a támadásait vagy hagytam volna, hogy könnyedén végezzen velem. Az élni akarás lehet ott lappang bennem valahol, de egyre inkább úgy érzem, hogy feleslegesen. A világ elleni gyűlöletem továbbra sem csitul, s ez a bérgyilkos is csak azt erősíti meg, hogy az ember előbb cselekszik, mintsem hogy a dolgok mélyére nézzen. A vér vért kíván, de én nem öltem meg senkit, annyira vérszomjas még én sem lehetek. Bár aztán lehet történt egy s más, ami miatt elvesztettem a kontrolt. Ez csak egy módon derülhet ki... Az, aki felfogadta ezt a nőt, bizonyára tudja, hogy életben van-e az a nagyon fontos személy az életében vagy sem. Ha pedig életben van, akkor ez egy nagyon kacifántos történet eleje. Még a végén teszek egy látogatót, hogy kiszedjem belőle a miérteket... Már ha úgy hozza a kedvem. Akárki is fog megtalálni ezután a bérgyilkos után, ugyanazokat a válaszokat fogja tőlem kapni, mint korábban. Vagy talán végre pontot tesznek a mondat végére és befejeződik a sanyarú, kicsit sem izgalmas életem? Abban viszont kételkedem, hogy a fickó repesni fog az örömtől, amikor ez a nő majd üres kézzel tér vissza hozzá. Azt hiszem ezzel mindketten hatalmas ganéba keveredtünk.
//Köszi a játékot xd nem volt túl eseménydús, de talán a következmények majd azok lesznek //
Lorelai McGregor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-06-17, 15:27
Castiel & Lorelai
A vadászat akkor is véget ér, ha a vadászok halnak meg.
Cinikus és nem valami kedves. Emlékeztet valakire és nem csak önmagamra, de végül csak lazán megvonom a vállamat. Érdekes egy alak, főleg most hogy már tudja, hogy utána küldtek valakit olyan könnyedén kezeli, mintha totál hidegen hagyná, hogy valakik bizony meg akarják öltetni. Mintha nem is lenne motivációja élni. A kérdésére nem is tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen én eddig is pont hogy azt mondtam neki, hogy nem látok ebben rációt, de hát nem az én dolgom, főleg ha velem nem hajlandó beszélni érdemben. - Ha úgy gondolnám, hogy ez fair, akkor már nem élnél. - vonom meg a vállamat. Ki tudja talán, ha az a Lorelai lennék, aki sok éve voltam, akkor most egészen máshogy állnék hozzá. Hiszen Danet is képes voltam megkedvelni annak ellenére, hogy milyen volt. Az elején szó szerint féltem tőle, aztán szépen fokozatosan elkezdtem kapaszkodni abba az egy-egy kedves megnyilvánulásába és ez elég volt, hogy megkedveljem. De már rég nem az a Lori vagyok, aki ennyire nyílt másokkal és képes a megértésre. Azóta, hogy úgy döntöttem békénhagyom Petert és Danet és elég volt az a kis megszorongatás, azért valamennyit enyhültem. Egy kicsit legalább csökkent a bennem tomboló düh és harag. Talán ez is valami. Ő viszont úgy látom még a saját kis gödre alján van és még ha nem is bántok olyat, akit nem érdemli meg, attól még nem vagyok jótevő sem, hogy megértessem vele, amit csinál nem a legjobb ötlet. - Ahogy mondod, majd jön más és ő nem fog kérdezősködni. - mondom már inkább csak a hátának, amikor úgy dönt, hogy fogja magát és elindul. Nincs okom utána menni. Nem vagyok én valami Teréz anya, hogy védjek másokat. Maximum a saját lelkiismeretemért felelek. Az nem fér bele, hogy megöljek olyat, vagy eléjük vigyem, aki nagyon úgy fest, hogy nem tett semmi rosszat, vagy legalábbis olyan mértékű rosszat, amiért ilyen büntetés járna. Az viszont megint csak nem az én dolgom, hogy megértessem vele, hogy amit most csinál az nem a legjobb döntése életében. Ha én könnyen megtaláltam, akkor más is megfogja majd és annak biztos, hogy nem lesz jó vége.
//Köszönöm szépen a játékot! Hát nem épp könnyű jellem egyikük se, de főleg Castiel. xD//
Van épp elég most az asztalomon, de ha el kell jönnie a végnek, vajon hagynám vagy foggal-körömmel küzdenék magamért az ösztöneimet követve? Érdekes egy kimenetele lehet még a mi találkánknak, ám én sem vagyok látó, hogy meg tudjam mondani miként is fog végződni ez a mai. Abban sem vagyok biztos, hogy annyira kapaszkodni akarnék az élethez, ha már a halálomat álmodom meg újra és újra. - Menekülni? Én nem menekülök semmi elől. Mostanáig fogalmam sem volt, hogy valaki neheztel a kis...olasz kiruccanásomra. Bár ha ez neked menekülésnek tűnt, akkor egész jó vagyok benne, hogy meg se kelljen erőltetnem magam.- vonom összébb szemöldökeimet. Téved. Nem menekülök. Többé már nem. Évekkel ezelőtt már eleget rohantam a sorsom elől, talán végre itt az ideje, hogy engedjek neki. Karen, Chantal, a szüleim, a vámpírlét... Volt elég gondom a múlttal, mely elől az egyetlen búvóhely a menekülés volt. - És az megoldás, hogy egy nem gyilkost meggyilkoltatnak? Szerinted ebben van bármi fair ráció? - egyre nevetségesebbnek érzem ezt a beszélgetést. Az imént még megölni készült, nem igaz? Akkor most mégis miért hezitál és dobálja felém az értelmetlenebbnél értelmetlenebb szövegelését. Komolyan erős fejfájást okoz a már alapból meglévő migrénemre. - Tehát a te szabad akaratodon múlik az életem?- egy halk nevetésszerűség azért kibukik belőlem. Mégis mióta dönti el más, hogy az adott személynek meg kell-e halnia vagy életben maradhat? Romlott egy világban élünk, s ezt már számtalanszor emlegettem az évek során. Úgy látszik egyre csak rosszabb irányba haladunk.- Mit akarsz, mit tegyek? Menjek el Olaszországba és kopogtassak a kis csaj ajtaján, hogy aztán térden csúszva kérleljem őt a kegyeiért? Ha te nem is ölsz meg, majd jön más, ahogyan te is mondtad. Akkor miért nem esünk túl rajta most? Hm?- szegem fel államat kissé büszkébb kisugárzást mutatva, ugyanakkor megjelenésem továbbra is sötét, depresszív hálókba burkolózik. Ez a nemtörődömség fog a vesztembe hajtani. Már eléggé unom ezt a monoton szóváltást, s igazi felüdülésnek számít, mikor a mellettünk lévő egyik kis üzlet ajtaja kinyílik. Valószínűleg az utolsó alkalmazott távozik, hogy aztán bezárja a maga üzletét, de akár tolvaj is lehet. Engem viszont efféle részletek nem mozgatnak meg, inkább kihasználom az alkalmat, hogy a szagot fogott kopó nem figyel, majd sarkon fordulok és visszaindulok a Roxfort felé. Nem sietek, így a fejvadász is hamar utolérhet.
Lorelai McGregor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-05-25, 15:42
Castiel & Lorelai
A vadászat akkor is véget ér, ha a vadászok halnak meg.
Én aztán tudom, hogy milyen az, amikor azért halsz meg majdnem, mert valaki nem gondolja át, hogy mit tesz. Peternek azt tanította a családja, hogy pusztítsa a vérlényeket, de talán azóta már jobban átgondolja, hogy mit tesz, amióta az én szívembe mártotta kishíján azt az ezüst tőrt. Tény, hogy átváltozott alakban az ember nem tudja megkülönböztetni a vérfarkasokat, de lássuk be Peter nem is próbálta, csak az elvakult düh tombolt benne, ami miatt ölni akart. Vajon hogyan nézett volna tükörbe, ha tényleg véghezviszi, amit akart, vagy akár az én szemembe? Danenel akart végezni és a megteszi, akkor hogyan állt volna elém? Nem hiszem, hogy ezt átgondolta volna, ahogyan én sem, amikor megjelentem a Roxfortban, hogy tönkretegyem az életüket. De legalább egy életre megtanultam, hogy sose irányítsanak az érzelmek, mert nem vezetnek semmi jóra. - Ha nem érdekelne mit tesz veled egy vadász, akkor nem menekülnél már egy ideje nem? Nem hiszem, hogy megakarsz halni. - vonom meg a vállamat. Senki sem akar meghalni. Na jó, vannak olyan ritka kevesek, akik keresik a halált, de én úgy gondolom, hogy az előttem álló inkább csak megkeseredett, de nem látom a szemében a halálvágyat. Tudom én, hogy milyen az, amikor nem látod az utat magad előtt, nem hogy cél is legyen a végén. Én magam sem tudom, hogy hová tartok, csak élek nap, nap után. Jó eséllyel, ha nem lett volna még jópár hónappal ezelőtt célom, hogy megkeserítsem Dane és Peter életét, akkor nem is álltam volna lábra újra. Nem megy az olyan könnyen, ha nem látod az okát, hogy élj. - Az, hogy nem öltél, nem jelenti, hogy nem is ölhetsz a jövőben. Talán csak ettől tartanak, esetleg lelki kárt okoztál valakinél, akinél nem kellett volna. Amíg nem adsz okot addig pedig nem adhatok válaszokat. Talán odamennél, hogy lerendezd az ügyet. - vonom meg a vállamat, de közben is fürkészőn figyelem. Nem ismerem őt, nem tudom még, hogy mire képes, bár nem tűnik nagyon veszélyesnek, de lássuk be mégis csak vámpír és nekik akkor is elborulhat az agyuk időnként, ahogyan mi sem arról vagyunk híresek, vérfarkasként, hogy a higgadtság mintaképei lennénk. - Mondjuk úgy, hogy szerződés szegésnek számítana, de én nem írtam alá semmit, csak vállaltam egy ügyet. Visszaléphetek, csak épp akkor mást küldenek, aki nem biztos, hogy ennyire érdeklődő természet lenne. - úgyhogy lehet, hogy jobban jár akkor, ha velem beszélget, mintha lekoptatni próbál. Nem hiszem, hogy kellemes lenne egészh életében menekülni csak, hátha megússza élve. Örökké ez úgy se működhet. Egyszer majd jön valaki, aki úgy dönt, hogy nem kérdez, csak levadássza és ha elég profit küldenek, akkor neki esélye se lesz. Mindenképpen jobban jár, ha velem próbál meg őszintén kommunikálni gúnyos kérdésektől mentesen.
A sors fintora, hogy egy vadásznak is pont akkor kell megtalálnia, amikor az életkedvem valahol a béka segge alatt van. Jelenleg akad elég problémám, amivel meg kell birkóznom valahogy, nincs időm még egy vadásztól is menekülőre fogni. Talán ezért sem indulok el az ellentétes irányba, hanem megpróbálom kiolvasni a szituációt legalább annyira, hogy a végén a javamra fordíthassam a befejezést. Nem félek a haláltól, tehát nincs mit veszítenem.- Van elég az asztalomon, miért érdekeljen mit tesz velem egy vadász, aki jelenleg pszichológust játszik?- jelentem ki kelletlen szájízzel, hiszen lassan lyukat beszél a hasamba. Ha azért jött, hogy megöljön, akkor ne alakítson terápiát a veszélyhelyzetből. Most hogy így végig gondolom, még az iskolapszichológussal sem találkoztam pedig annakidején ajánlották. Ennyire nagy lenne velem a gond? Végül is meg akartam szabadulni a szüleimtől... - Mégis kiről lenne szó? Miért nem válaszolsz? Csak nem egy nemes család elégelte meg egy vámpír ámokfutását? Gondolom a részletekkel sosem fárasztanak. Nem öltem meg senkit és tudtommal senki se került halál közeli állapotba miattam. Akkor mire fel ez a nagy ellenszenv?- folytatom tovább a huza-vonát kettőnk között. Nagyon úgy tűnik, hogy időt akar nyerni, de mégis miért? Mit akarhat belőlem kihúzni puszta szavakkal? Elmondtam már neki mindent amire emlékszem és amúgy is... Ha valaki mégis meghalt volna, arról honnan kellene tudnom? - Egy igazságosztó vadász... Ha nem ölsz meg, az nem árulásnak számít?- szórakozott mosoly szökik ki belőlem. Most először mutatok némi változást a monoton arckifejezésemtől. Tetszik, hogy megfontolja kinek jár a halál és kinek nem. Mintha Istent játszana.
Lorelai McGregor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-04-01, 14:18
Castiel & Lorelai
A vadászat akkor is véget ér, ha a vadászok halnak meg.
Ha úgy vesszük nem is vagyunk annyira mások. Ő vámpír, én vérfarkas vagyok. Annyi a különbség, hogy a vérfarkas havonta egy alkalommal tud csak pusztítást végezni, ha még nem elég gyakorlott, plusz nekünk nincs szükségünk semmire a létfenntartáshoz, nem kell bántanunk semmit, de ha fenn a telihold, akkor minden borul és egy friss vérfarkas akár több emberrel is végezhet, ha nem tudja mire számítson. Én mondhatni szerencsés vagyok, nem volt még rá példa, hogy valakivel végeztem volna és már elég jól tudom uralni azt, ami vagyok. Ebben biztosan az is benne van, hogy az első időszakomban volt segítségem, aztán pedig élet-halál között lebegtem hónapokig, amikor gyakorlagilag csak a farkas tartott életben. Azért lehetek most itt, mert az átok mentett meg, bár tény, hogy szintén ez kevert bajba. - Végülis így van. - pillantok rá, de azért látom rajta, hogy eléggé... hogy is mondjam bele van már fáradva mindenbe. Fiatal még pedig és ennek ellenére mégis úgy fest, hogy már szinte feladta, hogy küzdjön, vagy próbálkozzon. Átérzem, nekem is volt hasonló időszakom, amikor úgy voltam vele, hogy semmi értelme élni, főleg azután, hogy gyakorlagilag két ember maradkosásának lettem az áldozata. - Remek kérdés, bár ahogy így elnézlek, van értelme? Mintha már minden mindegy lenne neked. - fürkészem tovább a tekintetét, de egyelőre még nem kap konkrét választ. Így végülis az sem egyértelmű, hogy életben hagyom. Csak, mert nem öltem meg egyből miért ne akarnám mondjuk tíz perc múlva, ha már felmértem a terepet? Persze egyelőre nincs szándékomban. Tudni akarom mindig a hátteret, ismerni az embereket annyira, hogy tisztában legyek az okokkal. Ez a srác is inkább néz ki úgy, mint akit meggyötörtek, mint aki másokat gyötört meg. Bár persze előbbi nem zárja ki teljesen utóbbit. Az is lehet, hogy a lelekiismeret-furdalás készített már ki annyira, hogy nem tud mit kezdeni magával. - Az én megbízóim nem igazán szoktak indokolni. Ha hivatalos úton akarnák elintézni, akkor aurorok lennének most itt, de bizonyára okuk volt rá, hogy ne aurorokoat kérjenek fel. - kezdek bele, de még mindig húzom kicsit a dolgot. A reakciói sokat elárulnak, az viszont nem tetszik, hogy nem válaszol őszintén. Hasonlóképp hozzám húzza a dolgot és így sokkal nehezebb kiismerni. Ha konkrét kérdést teszek fel, akkor sokkal könnyebben ferdíthet, vagy hazudhat. - A fejedet akarják, mert ártottál másoknak. A kérdés csak az meddig mentél el, mert azt nem tudom és hogy azóta változtattál-e? Vámpír vagy ez tény, nem érdekel, de ha nem öltél meg senkit, vagy hagytál benne maradandó kárt, nem jár neked halál. Én legalábbis így vélem. Persze a megbízóim nem így gondolják. - az már más kérdés, hogy ebből hogyan tudna kikecmeregni, hiszen ha én nem is végzek vele, akkor más még megteheti? Elvállaltam az ügyet, tehát nem mehetek vissza üres kézzel, ha megtenném, akkor én is bajba kerülnék, ezzel tisztában vagyok és egy idegen nem éri meg. Főleg akkor, ha nem őszinte és nem tudom, hogy mit tett pontosan. Azt tehát neki kell itt és most eldöntenie, hogy mit akar pontosan. Őszinte lesz és akkor segíthetek neki, vagy sem, de akkor magára marad.
Miért kéne félnem bármitől is? A vámpírságom óta tisztában vagyok azzal, hogy vannak vadászok, akik a fejemet akarják trófeájukként vagy ha nem is erről van szó, sokan akarták már a vesztemet és ez nem lep meg. Magasról teszek a világra és másokra, ez pedig nem mindenkinek tetszik. A vámpírrá válásom óta főként nem találom a helyemet, s az sem zavarna, ha itt és most meghalnék. Sajnos az utam során nem mindig tudtam megálljt parancsolni a vérszomjamnak, s ha Neira nem volt a közelemben, akkor valamit tennem kellett annak érdekében, hogy ne őrüljek meg. Nem öltem meg senkit, de sokan álltak már a halál peremén, amikor a vérükre éhezve szorítottam őket magamhoz. Teljesen jogos, ha valaki emiatt meg akar állítani. Hagyjam magam vagy küzdjek az életemért…? Már nem tök mindegy? - Nem fontos… Valóban. Semmi sem fontos már ebben a világban. A titkok, az emberek, a nevek, mind múló dolgok, nem igaz? Minek kiadni azt, ami egyszer úgyis elfelejtődik. - lassú, halk szavakkal illetem a válaszadását. Arcom továbbra is rezzenéstelen monotonsággal áll a kapucnim árnyékának takarásában, ám tekintetemet le sem veszem a nőről. Kiszámíthatatlannak tűnik és némely porcikám az életben maradás mellett voksolt. A végkimenetel csak azon múlik, hogy meg is fogom-e magam védeni, ha a nő ugrik? - Akkor miért hagysz életben? - szegezem felé a kérdést fenntartva a nyugodtságomat, hiába zakatolnak a gondolatok a fejemben. Több lehetőség is szerteágazik bennem a helyzetet illetően, ám én mégse tűnök úgy, mint aki nagyon tenni szeretne ellene valamit. Ösztönből fogok cselekedni… Semmi terv, csakis a velem született ösztön.- Ez azon múlik te mit tudsz azokról az okokról. Ha elmondanád, hogy ki küldött, talán több esélyem lenne átlátni a szituációt. - húzom ki magam és emelem fel államat. Nem lépek hozzá közelebb, ez a távolság épp tökéletes erre a bájcsevejre, amit ő akart kezdeményezni. Sokan akarják a vesztemet, ám én sosem szenteltem túl sok figyelmet a részletekre, hogy mindig tudjam ki akarja a vesztemet. Sok vért ontottam már, nem lepne meg, ha valamelyikőjük beköpött volna. Nem vagyok profi vámpír, aki odafigyeléssel tűntetné el a nyomait, de nem is akartam sose. Tudtam, hogy egyszer valaki a sarkamban lesz majd és el akar kapni a bűneim miatt. Sose érdekelt a tetteim következménye, s bár most egy kicsit hezitálok, attól még ugyanolyan közönnyel állok fel ellene.
Lorelai McGregor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Külső utcák, sikátorok 2021-03-19, 13:18
Castiel & Lorelai
A vadászat akkor is véget ér, ha a vadászok halnak meg.
Nem tűnik ijedtnek. Ez persze még sok mindent jelenthet. Talán túlságosan magabiztos, talán nincs vaj a füle mögött, ami indokolná, hogy féljen, esetleg csak nem veszi elég komolyan a veszélyt. Végülis küldhettek volna mást is. Ha nem én vállalom az ügyet, akkor talán már tényleg egy karó állna ki a hátából. Annyira nem volt nehéz meglepni, szóval ha valaki el akarta volna tenni láb alól, azt hiszem nem lett volna kifejezetten nehéz dolga. Bár ki tudja, lehet hogy tartogat még meglepetéseket, csak jól titkolja a képességeit. - Az én nevem egyelőr igazán nem fontos. Ha te lennél az én helyemben, biztosan te se fecsegnéd ki csak úgy. - vonom meg a vállamat, főleg hogy még le is utánozza a mozdulatot, ahogyan oldalra döntöm kérdőn a fejemet. Ezek szerint azzal is tisztában van, hogy vérdíj van a fején, vagy legalábbis sejtette, hogy üldözik. Ehhez képest nem volt annyira körültekintő. Én biztosan sokkal óvatosabb lennék a helyében, de tudnám, hogy valaki el akar kapni, függetlenül attól, hogy úgy vélem meg tudom-e védeni magamat. Lehet az ember magabiztos, de az önteltség nagyon veszélyes tulajdonság. - Szóval csak így nyíltan. Akkor tisztában vagy vele, hogy üldöznek, de nem úgy tűnik, mintha tényleg fel lennél rá készülve. Ha nem akarnám, már nem élnél. - pillantok rá, de egyelőre nem moccanok és azzal sem foglalkozom, hogy hátraveti a kapucnit. Én eddig is tudtam, hogy ki ő, nem volt szükség rá, hogy megmutassa az arcát. Vérfarkasként azért elég könnyen beazonosítok valakit, azért is vagyok annyira jó abban, amit csinálok, hiába nem csinálom még annyira régóta. - Először is, tény, hogy vannak, akik a fejedet kívánják. Jó okuk van rá? - fonom karba magam előtte a kezeimet, hogy aztán lazán a falnak döntsem a hátamat az épület mellett. Nem vagyunk éppenséggel olyan viszonyban, hogy meghívjam egy italra és ott kezdjünk el cseverészni. Teljesen jó lesz itt, főleg hogy elég késő van már ahhoz, hogy ne legyen sok esély arra, hogy valaki esetleg pont most járna erre és megzavarna minket. Ha pedig mégis, hát ha egy kis esze van, akkor nagyon gyorsabb tovább is áll, mert érezhető a feszültség a kis sikátorban. Nekem viszont előbb mindenképpen tisztáznom kell egy s mást. Vajon ez a Castiel úgy véli, hogy okkal akarják eltenni láb alól, vagy ártatlan áldozatnak gondolja magát? Vámpírból van, emberekből evett, ez még nem feltétlenül akkora bűn, már ha azok az emberek önként vállalták ezt. Más esetben persze már nagyon is, de mivel nem ismerem a pontos részleteket és nem voltam ott, hogy lássam, ami történt, előbb arra vagyok kíváncsi, ő hogyan vélekedik erről.
Nem tudom ki akar ma este szórakozni velem, de akkor igazán rossz fába vágta a fejszéjét. Egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy felvegyem a küzdelmet egy utcai verekedővel, mert éppen neki ahhoz van kedve. Pénz sincs nálam, így végképp rosszul járt az illető. Lassan fordulok csak meg az árnyak irányába. Az utca teljesen kihalt már, hála a késő éjszakázásaimnak a Votre Santéban. A torokköszörülés zaja viszont a hátam mögül érkezik. Nem fordulok meg addig, ameddig a fiatal női hang meg nem szólal először. Nem lep meg, hogy tudja a nevem, legalábbis semmi jelét nem mutatom annak, hogy most mennyire ledöbbentett volna ezzel. Egyetlen lépéssel fordulok sarkon és süllyesztem kezeimet vissza a kapucnis melegítőfelsőm zsebeibe.- És benned kit tisztelhetek?- billentem én is oldalra a fejemet utánozva őt, ám az én hangom sokkal mélyebb és nagyobb közönnyel hallatszódik, majd nyeli el az éjszaka csendje. - Azért vagy itt, hogy megölj, igaz?- nézek végig rajta, főképp valami fegyver után kutatva, hiszen hiába tűnik ártalmatlannak, az iménti megszólalásával könnyedén kiderülhetett, hogy többet akar egyszerű bájcsevejnél. - Az elmúlt évek során megtanultam hogyan szűrjem ki a ragadozókat, mielőtt még lecsapnának. Nem tudom mennyire vagy képzett, bár már az is sokat számít, hogy megtaláltál. Az indokot nem tudom, amennyiben ismertetni tudod velem a szándékod okait elkerülhetjük a tragikus befejezést.- kissé rekedtes, halk hangon fejezem be, majd lököm hátra fejemről a kapucnit is, ezzel felfedve arcomat, melynek takarása értelmetlenné vált. Nem fogok megküzdeni vele addig, ameddig nyomós okot nem ad arra, hogy harcoljak az életemért. Sosem voltam a verekedés és az agresszió híve. Az ilyen megnyilvánulásokat mindig is a gyengék menedékének tekintettem.
//
