2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Meghallgatom Peter magyarázatát arról a lányról, aztán ahogy összerezzenek Sophia újboli kirohanásától csak biccentek a fiúnak és kimenekülök a helyzetből. Szó szerint. Elindulok az emlékeim szerint a gyógyító nőhöz, de minél közelebb kerülök a helyhez, annál jobban elkezd gyanús lenni a környezetem. Visz a lábam, a siettség, csak az ajtó előtt állva esik le, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem is itt jártam... Vagy nem jártam sehol? A fejemben egy kapcsoló mintha kattanna, mintha a bűbáj vagy akármilyen varázslat, ami eddig az elmémen ült, megszűnik, és a felismerés végigszalad rajtam. Csak gyógyálomban voltam? Nincs is semmiféle gyógyító? Csak az ispotály volt igaz, ahova végül tényleg elvitt? Ne... Ne... Ne... Érzem ahogy megint kezdi erejét venni rajtam a pánik, hiszen akkor fogalmam sincsen, hogy ki segíthetne Dane-nek. A gyógyító többé már nem opció. Már megint kezdenek könnyek gyűlni a szemembe, ahogy a fiatal lány kiadja az utamat és véglegessé válik, hogy megcsömörlöttem. Kicsit kótyagosan fordulok vissza, hogy visszamenjek Dane házához, amikor a szemem megakad Mirandán. Azonnal kitágul a szemem a döbbentségtől, hiszen fogalmam sem volt, hogy itt találkozhatok vele, és a szemében olyan furcsa felismerést látok, mintha mondani akarna valamit. Nem vagyok egy bosszúálló fajta vagy olyan, aki az orra alá dörgölné a Tokyoban történteket, de ha valamit mondani akar, akkor nem fogok meghátrálni. Letörlöm a kicsorduló könnyeimet és azonnal elé lépek. - Miranda! Mit keresel itt? - kérdezem, egy kis köhömmel helyre rakva a hangomat, hogy ne legyen sírós és vékony. - Ha bocsánatot szeretnél kérni és kibékülni, nem ez a legjobb pillanat, de... - elakad a szavam. Kérjek tőle segítséget? Pont tőle? Nem, még a végén elárulná Dane-t, lehet, hogy nincs is gyógyító ismerőse, nem mondhatok el neki semmit. Megvárom, hogy mit akar és miért van itt, de ha semmi olyat nem mond, ami nem fontosabb annál, hogy Dane haldoklik - márpedig ennél kevés dolog lehet fontosabb -, akkor muszáj lesz elmennem a könyvtárhoz, hátha ott tudok segíteni a fiúnak, ha már itt csődöt mondtam.
Nem foglalkozom azzal, hogy Peter rám pirít és most az sem érdekel, hogy Jadenek láthatóan rosszul esik a viselkedésem. Nem őket kellene hibáztatnom és főleg nem rajtuk kellene levezetnem a kétségbeesésemet, ezzel valahol mélyen tisztában vagyok, de túl mélyen ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, miközben Dane láthatóan minimum haldoklik és úgy fest nem tehetünk semmit sem érte, vagy legalábbis egyikünk se tudja, hogy mit tegyünk. - Pusmogás helyett inkább menjetek már! - pirítok rájuk újfent, amikor az ajtóban a helyett, hogy indulnának még diskurálnak valamit. Az a szerencse, hogy nem igazán figyelek most oda rájuk, hanem Dane-nel foglalkozom. Valószínűleg hat lóval se lehetne most elráncigálni mellőle, úgyhogy csak remélhetem, hogy a többiek sietnek. Alig pillantok hátra, amikor végre csukódik az ajtó, így a lehullott fotót se veszem észre. Arra is nehezen szánom rá magamat, hogy tiszta vizes rongyot hozzak Dane homlokára, de végül csak megmoccanok, főleg ha netán kötés kell, vagy hozhatnék egy takarót, de nem vagyok még azért annyira otthonos itt, hogy mindent tudjak hol van. Mire viszont visszaérek a vizes ronggyal ő már nem a kanapén fekszik alélt állapotban. Nagyon is magánál van és nem túl bizalomgerjesztő a külseje. Nem csoda, hogy amikor meglátom megtorpanok az ajtóban és még a törölköző is kiesik a kezemből. Lehet, hogy még sem volt jó ötlet elküldeni mindenkit, amikor nem tudhattam, hogy mi lesz? - Dane... Dane... én vagyok az... Sophia... - csak ne lenne a hangom olyan erőtlen, hiszen alig hasonlít önmagára és a vérben forgók szemek se jelentenek semmi jót. Bár nem rég is magához tért egy pillanatra és akkor is vicsorgott, de amikor meglátott akkor visszatért az értelem a szemébe, de ez most annál sokkal... durvábbnak tűnik. Nagyot nyelek és szépen lassan próbálok visszahátrálni a konyha irányába, ahol a vizet engedtem. Ott legalább vannak tereptárgyak. Közben a pálcámért matatok, a végén még lehet, hogy szükség lesz rá?
Jade elindul a Ms. Mattews házába vezető úton. Nincsen a legjobban, de reménykedik benne, hogy a javasasszony majd segít neki, ahogy legutóbb is. Ám amikor odaér a házhoz, ott egy teljesen másféle épület fogadja, sehol a torony, és a tölgyfaajtó, pedig nem tévesztette el a házszámot. Amikor kopog, akkor egy fekete börű fiatal nő nyit ajtót, értetlenkedve, és láthatóan semmiféle gyógyítót nem ismer, ő lakik itt a bátyjával. Ekkor éri utól Jade-et a felismerés, hogy nem is járt itt a vérfarkassal. Most már tudja, annyira pocsékul volt, hogy Dane nem is akarta megmozdítani, csupán a homlokára helyezte a kezét, s különös, jóleső bizsergés töltötte el. A férfi ezek szerint nem csak szájhős, valóban mestere bizonyos varázslatoknak. Jade egy afféle álomútban vett részt, miszerint elmentek a vajákoshoz, majd az ispotályba. A valóságban Dane álomba ringatta a lányt, ő maga főzött némi görcsenyhítő főzetet, hiszen volt annyi logikája, hogy ha a tea nem segített, és semmi külsérelmi jelet nem talált a lányon, akkor esélyes a terhesség. Ettől függetlenül pirkadatkor valóban bevitte Jade-et az ispotályba, s a lányt ott látták el a továbbiakban. Így viszont a vöröske most gyógyító híjján nem tudni, hogy mit tehetne. Ám ekkor jön a pofon, Miranda lépdel a macskaköves utcácskákon, úgy fest, alaposan visszavett az arcból a tokyoban történtek kapcsán. Bizonytalanul lépdel felé néhányát, mintha nem is tudná, hogy mit mondjon. Peter eljut a roxmortsi könyvtárba, s a múltjának köszönhetően talál is információt, méghozzá megtudja, hogy nagy ritkán a vámpír és a vérfarkas vér egyesíthető, ha a két egyedre jellemző komponensekből készült italt issza meg a delikvens. Ám nagyon vigyázni kell, mert ha egyetlen cseppje is másra fröccsen, aki nem bírja a két átokverte teremtmény tulajdonságait, nos a következmények beláthatatlanok. Ám ez még csak kísérleti bájital, hiszen ilyen hibridek a legendákban léteznek csupán. És hogy milyenek lehetnek ezek a komponensek? Vélhetően Dane vérvonalából valaki, de Peter csak a féltestvére, tehát ő kizárva. Na és a vérfarkasokra valami holdkő lesz jellemző. Vajon ilyen hol találhatnak? Sophia jókislány módjára megy ki vízért, s hozza a borogatást, ám amikor visszaér, a kanapén már nem az a Dane várja, akit otthagyott. Tizenhat éves forma szőke fiatal fiú nyitogatja égkék szemeit. Égkék? Dehogy! A szeme fehérje nem is látszik, egybefüggő vörös folt jelzi azt, ahol egykor a látószerv volt. Az egyed mozgása akár egy állaté, ragadozó tartással ereszkedik négy végtagra, ugrásra készen.. Vajon képes lesz visszafogni magát, hiszen vérfarkasként senki sem tudja kontrollálni magát. Ám ez a valami.. ez a dolog többé már nem csupán vérfarkas. Felébredhet-e a tudata, vagy apró darabokra fogja cincálni Sophiát?
A lányok teljesen kiborultak, Sophia szinte tombol, Jade pedig igyekszik kitérni a vihar útjából, sikertelenül. Még soha életemben nem láttam a barna lány ezen oldalát, úgyhogy némileg meglep a dolog. Mintha valami rejtett, gyilkos szándék is lenne benne, amit Dane sikeresen feltámasztott. Ezt nem csodálom, hiszen a férfi mindig gyönyörűen kiaknázta az emberek igazi oldalát már a puszta jelenlétével is, Sophia pedig... Hát, ő elég hosszú ideig volt a hatása alatt ahhoz, hogy egy mostanihoz hasonló, már-már őrjöngő démont formáljon belőle. Még pár hét és ölni is képes lenne a férfi kedvéért.... Nevetséges, de komolyan. Egyszerűen nem fogja fel, hogy hiába hisztizik, semmi se lesz sokkal könnyebb, nekem és Jade-nek nem fognak hamarabb eszünkbe jutni a dolgok, hiszen már így is stresszben vagyunk, amire a barnaság még dob is egy lapáttal. A toporzékolás nem megoldás, ilyenkor higgadtan kell szembenéznünk a ránk váró feladattal, különben Dane issza meg mindennek a levét. - Sophia, ezzel nem segítesz! - szólalok meg kínlódva, hiszen már-már fáj, ahogy próbálom erőltetni az agyam, hogy a legapróbb információ morzsácskát is előszedhessem belőle. A lány sürgető tekintete pedig nemhogy segítene, hanem visszatart, hiszen érezteti velem, mennyi minden múlik az emlékeimen. Ha nem sikerül eszembe jutnia, Dane meghal. Jobb? Nem, kicsit sem, inkább minden rosszabb. Egy emberi élet van a kezemben, ráadásul a féltestvéremé, ami megháromszorozza a felelősségem súlyát. - Fene, el kellett volna olvasnom azt a bekezdést is... - mormogom magam elé, gondosan ügyelve arra, hogy Sophia ezt meg ne hallja, hiszen nem áll szándékomban a helyeslő szavait végighallgatni. Most fordult a kocka, jelen pillanatban ő támad és oktat ki folyamatosan engem, ami rohadtul nem esik jól, de nem teszem szóvá, különben az ismét csak vitát szülne, abból pedig van bőven elég. Jade szavaira reménykedve kapom fel a fejem, hiszen egy szakember itt és most sokkal többet ér, mint mi hárman együttvéve: - Remek, hívd ide – helyeslek, amikor pedig mellém lép a lány, érdeklődve pillantok le a képre, majd egy pillanatra megfagy a vér az ereimben. Az arc ismerős, maga a lány is az, de évek óta nem láttam őt. Mit keres róla Dane-nél egy kép? - Ez Leslie... - suttogom elhűlve. - Lory nővére – folytatom, majd vetek egy kérdő pillantást Jade felé. Neki vajon mesélt Dane a szösziről? - Nem is tudtam, hogy Dane ismeri. Már vagy 5 éve eltűnt, nem sok emlék maradt meg róla bennem, nem is igazán ismertem. Inkább Lor-ral lógtam sokat, Leslie pedig másokkal barátkozott. Azt hiszem, 4 évvel volt idősebb nálunk. De mégis, mit keres Dane-nél egy kép róla? Nem csak Lorelait, hanem a nővérét is megpróbálta volna behálózni annak idején? Amikor pedig nem sikerült, akkor lépett tovább a barátnőmre? Talán a lány eltűnéséhez is köze lehet? Teljesen tanácstalan vagyok, amikor pedig Jade se szó, se beszéd nyomja kezembe a képet, ledermedek. Oké, engem Sophia kinyír... Gyorsan zsebreteszem hát a fotót, majd Jade után indulok, azzal azonban nem számolok, hogy valami véletlen folytán a Leslie-t ábrázoló kép a padlón köt ki. Abban a biztos tudatban indulok hát el a roxmorts-i könyvtár felé, hogy a bizonyíték nálam van.
Elfordulok a párostól míg kutatok és közben meg-megállok kidörgölni a szememből a könnycseppeket, bár ahogy egyre jobban tellik az idő, egyre kevésbé sikerül. Próbálok csendesen, némán venni a levegőt és úgy sírni, hogy ne zavarjam meg őket, hiszen Peter töri a fejét, Sophia meg csak kiabálni és hisztizni tud, tök mindegy, hogy mások mit éreznek körülötte. Nem akarom egyiküket se terhelni, szóval némán sírok, lehetőleg mindig háttal kutatva nekik. Már kezdem elveszíteni a hitemet, hogy találok valamit, amikor a kezembe kerül egy fénykép egy fiatal, csinos lányról. Elég régi képnek tűnik, persze nem úgy, hogy feketefehér, de valamiért akkor is olyan érzésem van, hogy nem tegnap készült. Megfordítom és elkezdem fixírozni a hátoldalát, is picit összevonva a szemöldököm és felráncolva az orrocskám konstatálom, hogy van rajta egy felirat. Leslie McGregor, 1995 Ki lehet ez a lány? 95… öt éves kép, abból az időből, amikor még Peter és ő amerikában voltak? Vagy ilyesmi… nem tudom pontosan... Felkapom a fejem, mikor Peter kiadja a parancsot, hogy menjek el a gyógyítóért, ő maga meg a Roxmortsi könyvtárba igyekszik és majdnem kiejtem a lapot akezemből. Fogalmam sincs, hogy valami hasznos dolgot találtam vagy sem, de azért odalépek Peter mellé, mielőtt kimenne az ajtón, elkapom a csuklóját és magamhoz vonva mutatom meg neki a lapot. - Tudod, hogy kicsoda és miért lehet Dane-nél a kép? Fontos lehet, hogy megtaláljuk őt? Tudhat valamit? - kérdezem, aggódó, könnyes, és most már picit vörös tekintettel a törölgetések miatt. Tudom, hogy valami készült már eddig is Dane és Sophia között, és egyértelmű, hogy Sophia nagyon féltékeny típus, így fogalmam sincs, hogy megmutassam-e a fényképet neki is, vagy csak tartsuk meg magunknak az infót. Lehet, hogy belerondítanék valamibe, amit Dane-nek kéne elmondania, és ezt igazán nem akarom! Szóval bátran elszaladok a döntés elől, ami azt jelenti, hogy Peter kezébe nyomom a képet és még előtte elviharzok megkeresni Mrs. Matthewst, a nőt, aki alig egy hete segített nekem egy kicsit erőre kapni. Azóta is iszom a bájitalokat, persze már nem azokat, amiket ő adott, hanem amit az ispotályból kaptam utána. Ahogy kilépek a ház ajtaján, hoppanálok pontosan a nő ajtaja elé és már idegesen kopogtatok is az ajtón. - Mrs. Matthews! Mrs. Matthews, segítenie kell! Nagyon nagy bajban van! - mondom hangosan, de azért nem teljes torokból kiabálva, csak egy jó nagy adag kétségbeeséssel. Bakker, a hoppanálás miatt azért rendesen megmoccan a gyomortartalmam, de csak egy picit fehéredik el az arcom és nem jön rám az echte hányinger.
Most még csak az se nagyon érdekel, hogy Jade hangja elcsuklik, vagy hogy nem kellene így viselkednem vele, de hát nem tudtam, hogy jóban van Dane-nel és főleg nem, hogy ennyire, így nem csoda, ha zokon veszem ezt a nagy aggodalmat és hogy még össze is könnyezi a haját, mintha most az lenne a legnagyobb probléma. Peter pedig mint nagy vadász nem tesz semmit, csak makog és nem jön rá a megoldásra az istennek se, pedig neki tudnia kellene valamit, hiszen ő az, aki annyi mindent tud mindenről és engem is hányszor kioktatott, hogy nem kellene Dane közelébe mennem, mert így meg úgy veszélyes, erre most itt fekszik lassan vérbe fagyva. Peterre pillantok, amikor megnyugtatni próbál, de persze mint mindig egy pillanat alatt elrontja az egészet, amikor visszavág és ugyanúgy képtelen higgadt maradt, mint ahogyan én is, pedig elvileg neki kellene, hiszen utálja Danet, akkor meg minek aggódna érte? Egyáltalán miért lenne neki fontos? Csak, mert testvérek? Ez eddig se érdekelte és persze nekem nem is mondta el. Összeszorítom hát a számat és még ha az első szavai segítettek is volna, a továbbiakkal úgy zúzza porrá őket, ahogyan a barátságunkat sikerült neki a folyamatos kioktatással és hogy folyton csak azt mondta mit nem csinálok jól és mennyire nem tudok vigyázni magamra. - A megharapottak pedig? - várom Petertől a folytatást, ha már belekezdett. Nem is értem miért nem tudja ezeket, ha egyszer ő a nagy vadász. Nem az lenne a dolga, hogy ától cettig mindent tudjon a bestiákról? És ha őt harapná meg egy vámpír? Nem tudna mit kezdeni a helyzettel, mert nem olvasott el egy részt valami könyvből, mert épp nem volt hozzá kedve, vagy épp lányok után kajtatott? Engem meg minden alkalommal úgy oktatott ki, mintha ő mindent jobban tudna és lám most kiderül, hogy egyáltalán nem tud semmit sem! Jade szavaira végképp úgy érzem, hogy mindjárt elszakad a cérna. - És ezt eddig mégis miért nem mondtad? - csattanok fel újfent. Ha tudott valakiről, akiről persze én már megint csak nem. Ez utóbbit megpróbálom nem még inkább magamra venni, pedig Dane és én még azért nem olyan kapcsolatban vagyunk, hogy mindent tudnom kellene róla, de ettől még nem értékelem, hogy Jade nem szólt már a legelején, hogy tud valakit, aki segíteni tudna. Peter szavaira csak megrázom a fejemet. Jól sejti, eszem ágában sincs elmenni, hiszen ha haldoklik, akkor nem lehet egyedül és ha netán magához térne mégis akkor itt kell lennie valakinek és az a valaki én legyen. Így végül csak bólintok egyet, hogy tegyék szépen a dolgukat, én pedig addig vigyázok Danere, megpróbálom kicsit rendbe tenni, újra bevizezem a rongyot, letörölgetem és bekötözöm rendesen és hűtöm továbbra is a homlokát, hátha az is ér valamit.
- Megnyugodnál egy pillanatra? Kérlek... - vetek egy futó pillantást Sophia irányába, amikor némileg felemeli velem szemben a hangját. Elhiszem, hogy jelenleg semmi se felel meg számára, és aggódik és legszívesebben mindenkit elkergetne Dane közeléből, de ez nekünk se jó. A hangulatát átragasztja rám és Jade-re, ami pillanatnyilag nem a legjobb ötlet. - Segíteni vagyunk itt, de ha úgy érzed, hogy nincs ránk szükséged, akkor csak mond meg nyugodtan és el is mehetünk. Na, tessék, itt is van... Az ingerültség másodpercek alatt rám tapad, ennek hatására pedig némileg sértve érzem magam. Mintha tényleg Sophia terhére lennénk, pedig pont az ellenkezője miatt vagyunk itt. Még annak ellenére is szeretnék segíteni a vérfarkason, hogy követett el velem szemben dolgokat a múltban. Elvégre, a féltestvérem, nem nézhetem csak úgy végig, ahogy kiszenvedi a lelkét, nem igaz? Erre Sophia azzal vádol, hogy ártani akarok neki. Azért annyira nem vagyok szívtelen, hogy egy olyan ember halálát kívánjam, aki már most a halál kapujában állva várja az ítéletet. - Hááát... - szólalok meg némileg bizonytalanul, amikor Sophia kifakad. Idegeskedés ide vagy oda, igyekszem magamban lenyelni a dolgot és nem itt hagyni csapot-papot. Ez a hangulat ráadásul nehezíti számomra a gondolkodást, és még Jade is elsírta magát Sophia miatt. Nem hittem volna, hogy a lány ilyen hárpia tud lenni, ha aggódik valakiért. Így csak mindenkit elmar Dane mellől. Esetleg ez lenne a célja? - Mintha a vámpírméreg gyógyító erővel is bírna – szólalok meg ismét, miközben vetek egy pillantást Sophia felé, aki talán erre a kijelentésemre ismét robbanni fog. Mert mi az már, hogy ennyire bizonytalan vagyok valamiben. De hát istenem, én eddig öltem őket, nem pedig a mérgüket csapoltam le! - Segíti a vámpíroknak helyrehozni a sérüléseiket, a megharapottak pedig... - És itt megszakad minden tudomány, hiszen azt a bekezdést már el se olvastam. Sophia itt és most kitekeri a nyakam, ebben biztos vagyok. A fene se gondolta, hogy Dane vámpírokkal fog összetűzésbe kerülni. - Aha... - préselem ki magamból ezt a szót, hiszen valóban érzékelem, hogy Sophia milyen odaadással beszél Daneről, ez pedig rosszul esik. Igen rosszul. A lábaim automatikusan mozdulnak, amikor felállok, noha mintha némi élet kiment volna belőlük, de oda se neki! Ha itt esnék össze, az se hatná meg a lányt, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Hiába voltunk, vagyunk haragban, attól még egy ideig a barátom volt, és fáj belátnom magamban, hogy ez már semmit se jelent számára. Bezzeg én rohantam hozzá, amikor meghallottam a segítségkérését... Még a történtek ellenére is. Arra azonban nem számítottam, hogy ennyire nem lát szívesen. - Én lemegyek az itteni könyvtárba, nincs messze – szólalok meg, a hangom azonban színtelen, semmi érzelem nincs benne, mintha teljesen mindegy lenne számomra, hogy mi lesz a férfival. Pedig ez nem igaz, de bármit is teszek, az nem jó, ebbe pedig kissé belefáradtam. Igaz ugyan, hogy sokra nem mentek velem, de próbálkozom. Ilyesmit azért nem mindennap lát az ember. Vámpírrá harapott vérfarkas. - Ott van egy kódex, amiben megvan a megoldás. Megkeresem. Elmennél a gyógyítóért? - fordulok Jade felé. - Sophia addig itt lesz Dane mellett. Gondolom, most nem szívesen hagyja magára...
Nem feszülök neki Sophiának, hogy én itt ellökdössem a kezét vagy elálljam az útját, hiába teszi velem éppen ezt, de mivel ő se egy nagy darab, úgy se tudja kitakarni Dane-t és sikerül nekem tartanom a fejét és simogatni a haját, ameddig Peter megitatja a gyógyitalt és Sophia pedig letörli a vért és bekötözi a harapás sebét, ami már sokkal kevésbé szivárog. Csak bámulom az arcát, olyan sápadt és nyúzott, borzalmas így látni. Csak bólintok arra, hogy Peter megfordítja a vámpír-vérfarkas harapás dolgot és dünnyögve válaszolok. - Igen... csak ne működjön visszafelé. - motyogom, aztán jön a vérátömlesztés ötlete, de egyöntetűen leszavazzák, Peter legalább nem haraggal, de Sophia úgy rámförmed, hogy a hatalmas, már így is könnytől fátyolos szememből legördülnek az első könnycseppek. - Én csak próbálkozom! - csuklik el a hangom, miközben most már kicsit összetörten és megbántottan bámulok rá. - nem tudom, hogy mi mást mondhatnék, de kipislogom a szememből a könnyeket, amik rá is esnek Dane hajára, hiszen a fejét tartottam, fölé hajoltam. Sietve letörlöm, elsuttogok egy sajnálomot, aztán felállok az ágya mellől, hiszen Sophiát szereti, és a lány olyan féltékenyen védelmezi, mintha nem is segítségre lenne szüksége, hanem csak természetétől fogva elvárná a segítséget. Ami eléggé ronda dolog, de nem miatta akarok segíteni. Dane-ért vagyok itt és azért, mert tudom, hogy érdemes őt megmenteni, hogy megérdemli, és hogy ő is segített nekem. Szükségem van rá és neki is rám, még ha máshogy is, mint Sophiára. Eltávolodok a kanapétől és ahogy a lány mondta, elkezdem átnézni a lakást, hátha találok valamilyen könyvet, feljegyzést, akármit, titkosajtót egy laboratóriummal, ami csak kitelik egy ilyen sráctól, de nem tudom pontosan, hogy mit keresek, így csak húzogatom a fiókokat, könyveket, tapogatom a bútorok lapjának alját, tetejét, hátulját én... Egészen tanácstalan vagyok, ameddig Peter nem kezd el Dane kapcsolatairól beszélni, és arról, hogy tudomása szerint egyikünk se gyógyító és sietnünk kell és akkor gyúlik ki az isteni szikra, mikor a kezem a hasamra csúszik és meg is állapodik rajta. - Én tudok egy gyógyító kapcsolatáról. Oda kell vinnünk! Vagy ide kell hívnunk...! Egy szőke, okulárés javasasszony, akihez múlthéten elv... - harapom el, a vége nem fontos. Viszont ez az ötlet már tényleg egy ötlet, csak el kellene vinnünk hozzá, azaz... Jó, az nem valószínű. De el kell mennem érte és ide hívnom. Biztosan segít, látszott, hogy mindig segít neki, ha kell! Ugye...?
Nem különösebben figyelek most Jade elszólására, sokkal jobban érdekel, hogy amennyit tudok segítsek, legalább továbbra is azzal, hogy időnként letörölgetem a homlokát és ha még szivárogna a vér itt-ott, akkor azt is. De elmozdulni egyelőre nem vagyok hajlandó mellőle és jó eséllyel nem is értékelnék egy olyan ötletet, amiben ez felmerülhet. - Erősebb annál, mint hogy csak úgy belehaljon egy harapásba! - csattanok fel Peter szavaira. Mintha csak azzal is, hogy kimond ilyesmit minimum ő ítélné halálra, pedig segíteni akar, de jelen esetben ezek a megjegyzések nem sokat segítenek. Így arra már nem reagálok hogyan jöhetett ide vissza, hiszen Dane erős, sokkal erősebb még annál is ezek szerint, mint amit eddig gondoltunk róla, ha még így is képes volt ide visszatérni. - Talán... erre is felkészült. - fogalmam sincs hogyan és ezt is inkább csak magam elé motyogom, de ő mindig is jól tudta, hogy az élete veszélyes és hogy bármikor történhet valami, amivel még akár ő sem számol, de amire tudott felkészült. Talán eleve volt valami, amivel védte magát a vámpír harapással szemben, valami amivel késleltetni próbálta a hatást, ha esetleg mégis megtörténne. Dane nem az a típus, aki egy számára ismert halálos veszélyt csak úgy figyelmen kívül hagyna. - Az rengeteg idő. Erőltesd meg magad Peter... kell lennie valami megoldásnak! Nem halt bele a harapásba, akkor valami mégis csak kell, hogy legyen, ami megmenti. Nem nézhetjük végig, hogy meghal! - el ugyan nem moccanok továbbra sem, de ha Peternek ez kell, akkor akár kiabálok is vele. Egyelőre csak kissé emelem meg a hangomat. Ne azt mondogassa, hogy mi nem megoldás, hogy mit nem tud tenni, azt találja ki, hogy mit tehet. - Talán a holmijai között, a könyvei között valami lehet, hiszen ő annyi mindent tudott, de most nem tud segíteni. - hát igen Peter érzékelheti a szavaimból, hogy rövid idő alatt is mennyire sikerült elérnie Danenek, hogy sokkal többre tartsam Peternél, akivel évekig voltunk barátok és aki ezt a barátságot igen rövid idő alatt porrá zúzta a viselkedésével és azzal, hogy a mai napig gyengének tart, míg Dane erősebbnek, mint aminek én gondoltam magamat. Hát igen, most erősnek is érzem magam és annak is kell lennem és ha Peter csak itt rángatja a vállát, akkor majd... majd én csinálok valamit. - Na persze, vérátömlesztés a kanapén, amihez egyikünk se ért... Hallod te magad? - förmedek rá Jade-re, hiszen abszurd az ötlet. Nem tudnánk megcsinálni és az se biztos, hogy érne valamit és nem okoznánk-e vele még nagyobb bajt. Ide tényleg egy gyógyító kellene, de ha Peternek nincsenek kapcsolatai, akkor mégis kicsoda segíthetne. Még mindig a vadászra meredek, azt várom, hogy valami kipottyanjon a fejéből, meggyulladjon a villanykörte és rájöjjön a megoldásra, vagy legalább lázas kutatásba kezdjen Dane holmija között, ha már képtelen megoldást találni önmagától.
Dane továbbra sincs jól, már be is ájul ismét, s nem tér magához, láthatóan egy ideig nem is fog. Peter gyógyitala minimális segítséget azért jelent, a fogak ütötte sebből most már nem ömlik, vagy szivárog a vér, talán stagnálhat egy darabig. Ha valami tiszta ruhát adnak rá, bekötözik, akkor nyerhetnek néhány órát. Peter ha nagyon megerőlteti magát, olvashatott már a vámpírharapás bizonyos mellékhatásairól egy ősi kódexben, méghozzá a roxmorts-i könyvtár egy eldugott szegletében, hiszen oda nem csak diákok járnak, hanem általánosságban vett varázslóközpont. De hogy mi is volt az a bizonyos metódus, most nem tudja felidézni, hiszen eddig mint kiírtandó bestiákként gondolt a vámpírokra, nem pedig úgy, hogy egyszer majd talán a bátyját is ilyen méreg járja majd át. A kérdés, hogy elindulnak-e mindhárman, hiszen Dane-ért most itt úgysem tudnak sokkal többet tenni, avagy van más ötletük.
Nem tűnik fel a lányok szótlan párbaja, hiszen jelenleg a saját dolgommal vagyok elfoglalva, vagyis inkább azzal, hogy minél hamarabb rájöjjek a Dane-en található sérülések eredetére. Teljesen lekötnek a saját gondolataim, miközben ők egymás torkát készülnek átharapni. Nagyon jó lesz egyszerre három hullával foglalkozni, mondhatom... De legalább kettőnél tudni fogom a halál okát. Féltékenységi roham. Persze, Dane-re mindig buktak a nők, pedig ő aztán soha életében nem mutatta jobbnak magát, mint amilyen valójában volt. - Attól még megharaphatja egy – morgom az orrom alatt, miközben egy kissé közelebbről szemügyre veszem a sebet, hogy biztos legyek a dolgomban. De igen, ez az, kétségkívül. Jelen pillanatban engem nem köt le, hogy Jade tudja-e a dolgot vagy sem, ha ezen kezdek el pattogni, akkor bizonyára nem leszek képes a feladatomra koncentrálni. Különben is, Dane csak azoknak adta meg ezt a címet, akikben teljes mértékben megbízott. Ergó: Jadet nagy eséllyel beavatta a dologba. - Nem inkább a vámpírharapás a vérfarkasokat? - teszem fel a kérdést az énekesmadárnak, aki láthatóan nincs magánál. A nők annyira könnyen összezuhannak... Na, nem mintha én nem aggódnék vagy hasonló, de pánikolással semmire se megyünk, ilyen helyzetben a hidegvér a legfontosabb. Legalább egyikünk legyen magánál, nem igaz? - És igen, valóban erősen hat a mérgük egy másik mágikus lény szervezetére. Dane-nek normális esetben már halottnak kellene lennie. Ha született vérfarkas lenne, akkor nem lenne csoda, hogy kibírta egészen eddig, de így... Megcsóválom a fejem, hiszen – bármennyire is rossz kimondani -, de csoda, hogy még életben van. A harapott vérfarkasok szervezete nem olyan erős, mint a születetteké, akiknél minden egyes vérvonalon egyre tisztább a kór. Egyébként is, a vámpírok mérge arra lett kitalálva, hogy leterítse az áldozatait, ami a férfinál láthatóan sikerült is. Mivel azonban ő nem tud már vámpírrá alakulni, nagy az esélye annak is, hogy belehal. - Nem akarom megmérgezni – szólalok meg a magam védelmében, de azért nem erőltetem le a fiola további tartalmát a torkán, mivel láthatóan Sophia már így is eléggé ki van rám akadva, a másik elrettentő tényező pedig Dane váratlan reakciója. Már csak az hiányzik nekem, hogy megharapjon, de komolyan. - Nyilván nem itt harapták meg, de akkor hogy volt képes hazavánszorogni? - teszem fel a kézenfekvő kérdést, miközben visszatekerem a kupakot a fiolára, majd zsebre vágom. - A vámpírméreg hatása rövid időn belül jelentkezik. Tudott volna még hoppanálni? Kérdőn pillantok Dane arcára, hátha hirtelen megszólal és megad számomra minden választ. Sokkal jobb lenni, mint ez a kétségbeesett hangulat, hiszen a lányok láthatóan ki vannak akadva, ami ugyanúgy elmondható rólam is, de ha még én is kimutatnám az érzelmeimet, akkor bizonyára kő-kövön nem marad. - A kapcsolataim többsége Amerikában van, nem érnének ide időben – felelem Sophia kifakadását hallva. - Hiába a hoppanálás, ott még szigorúbb szabályok vannak előírva, főleg ha a mágus külföldre szeretne menni. Szinte azonnal a nyakukban lenne minden létező hivatali szerv. 24 óra lenne a minimális idő. Az angliai kapcsolataim pedig nem olyan megbízhatóak, főleg nem egy ilyen kényes ügyben. Az iskola mellett nem volt időm szoros kapcsolatokat fűzni az itteni vadászokkal, meg hát, hogy egy vérfarkasnak segítsenek... Bizonyára nem mennének bele. - Azt bizonyára nem tudnánk itt megoldani – csóválom meg a fejem Jade szavait hallva, pedig Dane nincs pont szállítható állapotban. - És talán egy szakember se ártana. Dane-nek vannak kapcsolatai, nem bízik meg akárkiben, de fogalmam sincs, mi a nevük. Valakit viszont találnunk kell, mert egyikünk se gyógyító, az idő viszont vészesen fogy. Mi se hívhatunk ide akárkit, mert a legkézenfekvőbb megoldás Madam Pomfrey lenne, de ő ugyebár értesítené a hatóságokat, ha kiderülne, minek az áldozata lett Dane. Mert ezt tuti nem éli túl, annyira még ő se erős... Mindenesetre, nem adom fel a reményt, én itt maradok, mindent megteszek annak érdekében, hogy ne úgy végződjön a dolog, ahogy jelenleg kilátásban van.
Mikor odaérek és közelhúzódok kétségbeesetten Dane-hez őszintén lesokkol, hogy Sophia milyen ellenségesen viselkedik, ahogy nem engedi, hogy hozzáérjek, vagy közelférjek hozzá, de ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekel, hogy ő hogyan viselkedik, az én szeretetnyelvem a dal és az érintés, és ha Dane itt a halálán van, márpedig jogom van fogni a kezét, vagy ha már azt fogja, akkor a vállát vagy a fejét. Egészen addig, ameddig Peter Sophiához beszél, fel sem emelem a tekintetem Dane-ről, csak simogatom, és próbálok nem sírni. - Tudom, hogy vérfarkas, és... a vérfarkas harapás megölni szokta a vámpírokat... - suttogom halkan, egy kicsit katatón állapotban. Sophia azt akarta, hogy ne pánikoljak, most megkapta, inkább sokkosan nézek ki a fejemből, és simogatom a haját, miközben tartom a fejét, ahogy Peter kérte. A kanapé és a fiú se egy aprócska darab, Sophia nem lehet térdlhet egyszerre a kezénél, a fejénél, a mellkasánál, mindenhol, hogy eltakarja őt tőlünk, miközben segíteni vagyunk itt. Szerencsére vagyok annyira sokkos, hogy ne gondoljam ezeket végig, és ne kezdjek el veszekedni, hogy hogyan lehet ennyire önző, miközben Dane itt haldoklik mellettünk. Mikor felhördül én is összerezzenek egy pillanatra, de olyan tompa az életösztönöm normális esetben is, nem csak sokkosan, hogy még csak el se húzódok. Képtelen lennék kinézni belőle, hogy ránk támadjon, és ezt nem csak az állapota miatt gondolom. Örök naivitással tekintek rá, képes vagyok totálisan elfelejteni, hogy amikor nem változik át vérengző szörnyeteggé… akkor is öl. Megüti a fülemet, hogy most a másik kettő ment át őszinte pánikolásba, talán jobb is, hogy én már nem csaltakozok és csak pislogom ki a könnyeket és tartom a fejét, simogatom a haját. Én se tudom, hogy mi történt, mind a hárman totálisan tanácstalanok vagyunk, és ahogy lassan újra megindulnak a fogaskerekeim, habár nagyon durva ötletnek tűnik, de azonnal kiszalad a számon. - Azt hiszem vérátömlesztésre lenne szüksége. - Sophia tudom, hogy mugli származárú, így Peterhez fordulok, mert róla fogalmam sincsen. - A mugli orvosok más vérét vezetik be a beteg szervezetébe, ha az elvérezni készül, vagy nyílt műtéte van, ilyesmi, de fogalmam sincs milyen vércsoportú, de én… Én 0 negatív vagyok. - pislogok most már Sophia felé, ugyanis akármennyire sugárzik felőle a gyűlölet, ez azt jelenti, hogy én bárkinek adhatok vért. Már ha ez a vérátömlesztés tényleg megoldás lehet és nem csak a kétségbeesésem szüleménye.
Hát szó se róla rendesen meglepődöm, amikor Jade érkezik. A közös iszogatásnak hála ismerjük már egymást, de ez még nem jelenti azt, hogy tetszik a jelenléte és főleg nem jelenti azt, hogy tetszene ez a fene nagy aggodalom és hogy szinte már mindjárt sír. Honnan ismeri Danet és mi ez a nagy kötődés hozzá? Nem csoda, ha eszem ágában sincs odaengedni hozzá, sőt amikor megfogja a kezét, még szándékosan ki is húzom az ujjai közül, mintha csak azért tenném, hogy rendesen le tudjam törölgetni a vért róla, pedig puszta kisajátításról van szó. - Azzal, hogy pánikba esel biztos, hogy nem segítesz rajta. - vetem oda aztán, de egyelőre én se tehetek többet annál, mint hogy legalább valamennyire próbálom letisztogatni és hűteni, mert szinte lángol a teste. Végre megérkezik Peter és persze látom a tekintetében, hogy minimum arra gondol Dane megint valami rosszat tett, pedig épp hogy ő van most bajban. - Vámpírharapás? De hát... hogy lehetne vámpír, hogy ha egyszer már vér... - elharapom a mondatot és Jadere pillantok. Azt se tudom mi köze Danehez, tud-e bármit is róla, mint pl. azt az apró tényt, hogy vérfarkas, úgyhogy nem tudom, hogy elkotyoghatom-e a jelenlétében, bár jó eséllyel úgy nehéz lesz segíteni rajta, ha közben titkolózni próbálunk. Ezek után csak még inkább zokon veszem, hogy bár én térdelek ott Dane mellett, Jadet kéri meg Peter, hogy tartsa a fejét. Nekem kellene, de csak azért se moccanok el, csak ha Peter kicsit arrébb hesseget, hogy könnyebben hozzáférjen Dane fejéhez. - Ezzel nem segítesz! Nem bízik benned, ami... teljesen érthető! Más megoldás kell, valami... ami segít is. - tolom el a kezét, miután az első kortyot Dane félre is nyeli és már a szájból is vér szivárog, amit még úgy is tudok, hogy nem jó jel, hogy nem épp Gyógyító szakra jelentkeztem. Persze érthető módon azért egy pillanatra engem is meglep a reakció, ahogyan morogni kezd és vicsorog, mint valami veszett állat, akinek ártani akarunk. Még egy kicsit én is hátrébb rebbenek, belegondolva, hogy ha most esne nekem, kb. semmi esélyem se lenne, főleg úgy, hogy itt térdelek mellette épp eléggé közel. Aztán abbahagyja, amikor találkozik a tekintetünk és még mintha el is mosolyodna, amit egy pillanatra aggodalmas képpel, de viszonozok, aztán újra semmi. Letörlöm a szája szélét, legalább valamennyire. - Én így találtam itt, nem tudom, hogy mi történt, de miért számít? Megharapta egy vámpír és... mi van, ha most haldoklik? Ha nem tudsz rajta segíteni, hívjunk valaki mást, csak ismersz valakit. Peter! Valamit... muszáj tennünk! - igen, kezdek kétségbe esni. Na nem azt mondom, hogy azt vártam, hogy majd jön és minden megold, de hogy fogalma sincs, hogy mit tegyünk az nagyon nem tetszik. Mi van, ha direkt nem is akar neki segíteni? Persze Peternek sokkal könnyebb lenne, ha Dane itt és most meghalna nem igaz?
Kissé megrebben a pillája, ahogyan Sophia elkezdi vetkőztetni, ám csak akkor nyitja ki a szemét úgy igazán, amikor már mindhárman körbeveszik, elsőre nem is tudja, hogy hol van, csak amikor már Jade elméletileg megfogja a fejét, hogy a vadász belediktáljon valami kétes eredetű gyógyitalt. A vérfarkas nyelhetné mohón, hogy mielőbb hasson, ám ha belegondol, féltestvére a közelmúltban pont hogy ki akarta purgálni belőle a bestiát, a két lányról pedig azon kívül, hogy állandóan meg akarják változtatni, nem sokat tud, noha próbált segíteni nekik. Félre is nyel elsőre, amitől persze vért köhög fel, az amúgy is oly értékes éltetű nedü immár a szája szélén is szivárog. A mindig oly tiszta tengerkék tekintetben most sötét láng éled, a két lány még sosem látta átváltozva, csakis Peternek volt hozzá szerencséje, mert Dane emberként mindig megtartotta a higgadt, tudatos énjét, ám most felhúzza az ínyét, és morog, mintha tényleg megszálta volna valami sötét fenevad. Pillantása ködös, állatias, nem lehet tudni, hogy mit fog lépni a következőkben, aztán találkozik a tekintete Sophiával, amitől mégiscsak visszatér a tudata egy pillanatra, hogy aztán egy halvány mosoly után be is ájuljon ismét.
Már a ház felé tartok, amikor meghallom a sürgető hívást, mely legnagyobb döbbenetemre Sophiától származik. Gyorsítok hát a lépteimen, hiszen bármennyire is jeges jelenleg kettőnk viszonya, mégis a barátomnak tartom és ha esetleg bajban van... Ha Dane pont ebben a pillanatban tesz vele valamit... A férfi erős, Sophia viszont gyenge, szóval sietnem kell, mert esélyes, hogy csak másodperceken múlik a lány élete. - Sophia! - rontok be a szoba ajtaján, szinte átesve a küszöbön, majd megcsapja az orrom a bűz. Vér. Körülnézek és itt-ott látok ugyan kisebb-nagyobb cseppeket, de korántsem annyit, amennyi egy gyilkosság helyszínén maradna. Az aggodalmam azonban nem múlik el, egyenesen a nappali felé veszem az irányt, hiszen onnan minden helységet beláthatok. Ha valami történik, ott szinte azonnal észreveszem. A látvány azonban, amely ott fogad, még csak véletlenül se jutott eszembe. Dane az ágyon fekszik, látszólag megviselt állapotban, Sophia és Jade pedig mellette vannak. Szoborrá dermedve állok egy pillanatig, majd nagy nehezen kinyögöm: - Mi történt? Talán Sophia megvédte magát? Dane-el szemben? Ő intézte el így az ordast? De nem, az lehetetlen, még ha sikerülne is neki, Dane akkor se hagyná, hogy valaki így megsebesítse. Innen azonban nem látom jobban a férfit, szóval én is a lányok mellé sietek, majd közelebb hajolva szemügyre veszem azt a helyet, ahonnan a vért eredeztetem. - Vámpírharapás – jelentem ki a nyilvánvalót, melyre maguktól is rájöhettek. - A kór ki fogja véreztetni, ami nem lenne baj egy sima embernél, de fogalmam sincs, mi lesz abban az esetben, ha egy vérfarkast harapnak meg.... Normális esetben – ha bírja a szervezete – átalakul. Dane nyilvánvalóan kibírná, de az ő esete mégis más. Erősebb, mint egy átlag ember, szóval esélyes, hogy kissé intenzívebben reagál a méregre. Ami legyengíti. Nem gyógyulnak a sebei... Ez baj. Nyomókötés kellene, de akkor azt is akadályoznánk, hogy a méreg nagyja kiürüljön a szervezetéből. Töprengve ráncolom a szemöldököm, elvégre tudnám erre a megoldást, de mégse tehetjük meg, hiszen azzal megint csak súlyosbítunk Dane helyzetén. Gyógyító-varázs ebben az esetben nem használ, hiszen varázslény okozta a sebet, ilyenkor ilyesmi nem jöhet szóba. - Jade, tartanád egy pillanatig a fejét? - teszem fel a kérdést a vörös leányzónak, majd előveszek egy fiola bájitalt. - A Gyengélkedő raktárából való – felelem az esetleges kérdő tekintetek láttán, majd Dane szájába öntöm az italt, aki remélhetőleg le fogja nyelni. - Lassítja a vérzést, de nem állítja el teljesen. Ezzel talán nyerünk egy órácskát. Más szóval a méreganyag kiürül belőle, mi pedig időt is nyerünk, így nem okoztunk súlyosabb bajt a kelleténél. Csak remélni merem, hogy Dane egyébként is legyengített szervezete nem reagál súlyosan az italra, hiszen sose lehet tudni. - Tudja valaki, hogy mi történt pontosan? - szólalok meg végül néhány másodpercnyi néma csend után. - Hogy volt képes megharapni egy vámpír? Elvégre, nem ilyennek ismerem Dane-t, sohasem hagyná senki számára sem, hogy becserkéssze, az pedig végképp elképzelhetetlen számomra, hogy az a valami meg is harapja. Nem, ez nem vallana rá. De mégis, akkor mi történt
Már vagy öt nap eltelt, mióta tudom... amit tudok és még sem mondtam el még senkinek. A kezdeti sokk már kezd feloszlani, még is Dane az egyetlen, aki tudja az életem legeslegnagyobb titkát, senki. Tudom, hogy a fiatal férfi nem lehet mindenben a támaszom, sőt, egyáltalán nem szabadna, hogy őt tekintsem bármilyen tekintetben a támaszomnak de... de nekem csak ő van most, akire számíthatok. Csak ő. Nem véletlen, hogy ahogy bajba került valami szorongás kezdett rajtam erőt venni, de mit sem tudok még mindig arról a bűbájról, ami az első bálunkon megköttetett közöttünk. A saját bajaim olyan szinten ledöbbentettek, hogy egészen idáig még sem indultam a keresésére. Most viszont tényleg muszáj valakivel beszélnem, tehát elindulok a háza felé és a szorongásomat annak tulajdonítom, hogy még mindig nem dolgoztam fel a történteket. Az ajtó előttem már nyitva, legalább is nincsen kulcsrazárva, könnyen bejutok és meghallom a női hangot a nappaliból, ahol úgy érzem, hogy egy másik életben feküdtem. Az orromat megcsapja a szag, de így is először belesek, titokban, mert nem tudom, hogy Dane akarja-e, hogy itt legyek, ha már Sophia itt van... - Ne-ne-ne-ne... - kapok a számhoz, mikor meglátom, hogy ennek a vasas szagnak a srác a forrása és a vér szivárog a testéből, hiába vetkőzteti le a lány és próbálja törülközővel hűteni és elszorítani a sebeket. A rosszullét kerülget, de ezt most nem tudom a korábbiakra fogni. Az erőszak a vér látványa olyan szinten taszít, hogy legszívesebben azonnal sírás lenne a válasz, de odaszaladok fürgén, letérdelek mellé, vagy a kanapé karfájára ülök, ha Sophia már ott térdel, és muszáj megszorítanom gyengéden a kezét. - Mi történt? Ki tette ezt? Nem halhatsz meg... Ugye nem fog? - fordulok Dane-ről elképesztő aggodalommal és egészen homályos tekintettel Sophia felé. Hogyan történhetett ez? Hiszen Dane mindig olyan magabiztos volt, erős és... sose gondoltam volna, hogy bárki megtámadhatja úgy, hogy ne ő jöjjön ki győztesen. Most pedig itt fekszik és én teljesen kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz, ha nem éli túl.
Szó se róla, épp elég időm volt agyalni ezen az egész új infon, hogy Peter és Dane valójában testvérek, ha nem is teljesen. Ez persze nem jelent még úgy igazán semmit igaz? Mármint totál mások, nem a miatt volt közöm mindkettejükhöz, mert testvérek és Peterhöz nem is volt úgy. Na nem mintha Dane esetén már valami igen komolyról lenne szó, sőt igazából még mindig én sem tudom, hogy mi ez az egész. Ő már kijelentett dolgokat, de hát ez még semmit sem jelent, mert akárhogy is nézzük a történetben ő a rossz fiú, ami azért sok mindent vonhat maga után. Egyelőre viszont fura érzésem van. Aggódom? Napok óta el van tűnve, pedig fel szokott bukkanni, itt-ott, amikor nem számítok rá, vagy csak jelentkezik, most viszont tényleg el van tűnve és nem tudom, hogy szimplán csak azért, mert nem ér rá, vagy... Jó hát az ember aggódik akaratlanul is, ha tudja hogy a másiknak hány ellensége van és még csak nem is tudom a pontos számot, de jó eséllyel elég sok. Ezért döntök végül úgy, hogy legalább egy próbát teszek. Nem kezdem el egyből varázslattal keresni, mert könnyen lehet, hogy épp csak dolga van és kész, de ha már tudom hol van a ház és tudom, hogy ott megtalálhatom esetleg, akkor egy próbát megér. Legutóbb amúgy sem zavarta, hogy ott maradtam egyedül, így hát irány a háza. Az ajtó jó eséllyel zárva sincs, de azért mégis kopogtatok első körben. Ha más nem puszta ajtó nyitó varázs is megteszi, de mindenképpen bemegyek, hiszen legalább körül tudok nézni kicsit, van-e valami jele, hogy mikor ment el, és ha nincs is, hát leülök kicsit és várok, hátha előkerül. Na persze eszem ágában sincs bevallani, hogy aggódtam, még a végén túlságosan eltelne önbizalommal, pedig abból már így is épp elég van neki. Belépve viszont azonnal megcsapja az orromat a cseppet sem kellemes szag, mert ez illatnak nem nevezhető. Na jó, az aggodalom most már kiül az arcomra, főleg amikor meglátom a kanapén szinte haldokló állapotban fekvő Danet. Elkerekedik a szemem és hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek. Rettenetesen fest és sok... nagyon sok a vér, ami nincs rendben. - Jézusom! Hát veled meg... - nincs magánál, ez hamar kiderül, amikor odatérdelek a kanapé mellé. Nem foglalkozom most azzal, hogy jó eséllyel így én is véres leszek. Ez most apró részletkérdés. Nem vagyok gyógyító, de az egyértelmű, hogy valamit tenni kell. Vámpír haraphatta meg? Azt tanultuk a vérfarkas átok és a vámpír harapás nem jó barátok... akkor ez lehet a gond? Csúnya a seb, nagyon és nem gyógyulnak a sebei egyáltalán. - Tarts ki, majd... majd jobban leszel. - felpattanok és a konyhába iramodva vizes törölközőt hozok, hogy legalább letöröljem nagyjából, finoman kibújtatva a felsőjéből, hogy ne legyen minden tiszta vér és valamennyire hűtsem a homlokát, hiszen elég forró, ami nem csoda, ha ennyire pocsékul van. Nagy levegőt veszek és végül a pálcám is előkerül, amit a homlokomhoz tartok és Peterre gondolok. Nem tudom járt-e már itt egyáltalán és persze ő se gyógyító, de jobban ért a bestiákhoz, mint én és... nagyobb gyakorlata lehet a hasonló helyzetekben és ezen fontos apróságok miatt hajlandó vagyok attól is eltekinteni, hogy jelenleg nem vagyunk épp beszélő viszonyban és persze, hogy Dane sem a szíve csücske. De azt nem fogom hagyni, hogy ártson neki, most hogy egyébként is sebezhető.
Dane napok óta el van tűnve, nem bosszantja Petert, nincs ott Sophia körül, hogy megvédje, no és persze a Jade-t illető rosszullétben sem vesz részt. Nincsen sehol, de ha bármelyikük is betájolja a jelenlétét, akkor a házra mutat a varázslat, ahol már mindhárman jártak, ismerik titokgazdaként a helyét. A mindig oly titokzatos Dane most biztosan ott van. Hogy lehet, hogy ennyire nyilvánvalóvá teszi a jelenlétét. Amint valamelyikük is belép a házba, alvadt vér szaga ütheti meg az orrát. Ha követik a szinte orrfacsaró illatot, akkor rátalálhatnak, a nappali kanapéján fekszik, olykor rángó végtagokkal, időnként megrebbenő pillákkal. Szinte forró a teste, a homloka lángol, csatakokban úszik az izzadtságtól. A nyakán fogak, vagy inkább agyarak ütötte folytatólagosan vértől szivárgó sebek. Még él, de alatta tócsában gyűlik össze az éltető vér, s valamiért nem tud beheggedni, holott farkasként azért mégiscsak gyorsabban gyógyulnak a sebei, mint egy átlagembernek. Ám erről most szó sincs, valaki úgy istenes legyűrhette, méghozzá úgy, hogy a mindig oly acélos vérfarkas ki van terülve, és már azt sem tudja, hogy hol van. Nincsen dulakodásra utaló semmi nyom a házban, sem betört zár, vagy ajtó, tehát Dane a harc után vélhetően még vissza tudott ide hoppanálni. De hogy mikor is történt ez? Három napja? Pár órája? Nehéz megállapítani. Egy a biztos, haldoklik.
