2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Megneszelek valamit a fiatal vadász felől és sunyi rosszalló mosolyra húzódik a szám. - Tudod... Meglepő a vérszomjad és a gyűlöleted az irányomba. - ha netán feltenné a kérdést, hogy mégis ezt honnan szoptam, megelőzöm és rálegyintve csak kissé provokatívan annyit mondok. - Szóra sem érdemes. Bűzlesz az indulataidtól... - aztán hidegen hozzá teszem - Bort iszol és vizet prédikálsz. Vérszomjról és büszkeségről ugatsz mint egy kutya és ugyanabba esel amitől viszolyogsz és amivel felettem ítélkezel! - igazán jó lenne ha észre venné magát. Nincs más célja a mondandómnak sem. Igyekszem kulturáltan hozzá viszonyulni de... valami folyamatosan ellenszenvet és ingerültséget generál bennem vele kapcsolatban. Bár nem kizárt hogy simán maga a lénye idegesít. Valójában annyira nem meglepő. Sokkal gyakoribb ez az eset, mint az ellenkezője, hogy valaki kifejezetten szimpatikus legyen. Igyekszem nem elvetni a sulykot, mert összességében, már nem mond semmi olyat, csak... arghh.. A vissza kérdezésére egy kicsit hosszabban hallgatok és a tűzbe bámulok. Aztán csak bólintok. - Igen lényegében. - Ettől kicsit összetettebb a kérdés, de rá kell döbbennem, hogy nem akarok erről beszélni mert.. ki hinné; elszomorít. - Ha időben elkapják őket és oda van rájuk figyelve, ellenőrzött körülmények között, segítséggel... akkor képesek rá igen. - persze ez rohadtul nem ilyen egyszerű - De sokkal többet kell küzdeniük önmagukkal mint nekünk. Hiszen ők emberek voltak. Emberi értékrendszerekkel, elvekkel. És egy teljesen idegen és ismeretlen vadász ösztönnel kell össze egyeztetniük a tudatukat. És ezen hogy őszinte legyek, nem sokat segítenek a varázsvilág kirekesztő törvényei. - mint oly sok mindenre erre sincs rendszerük. A farkasokat is inkább eltörölnék a föld színéről, vagy csak simán struccpolitikát követnek velük kapcsolatban ahelyett, hogy ténylegesen foglalkoznának a vérlények ügyével. - De ha engem kérdezel, egy harapottnak, sokkal egyszerűbb és kíméletesebb ha van forrása beszerezni a vért és nem hagyja magát éhezni. Rendszert alakít ki... mittudom én. Sok lehetőség lenne. - mindkét oldal felől kurvára kell a hajlam az együttműködésre másképp szarnak a pofon. Arra, hogy megkérdőjelezi az önuralmamat valamivel hosszabban nézek rá, de elég kifejezéstelenül. - Ki kell ábrándítsalak.. pont ugyanolyan, mint amikor vért vesznek tőled. Bár az elvetemültebbek bájának köszönhetően biztosan össze csinálnád magad a gyönyörtől.. - undorodó fintort vágok. Utálom, amikor valaki szexualizálja a vámpírokat meg a harapásukat. De ez persze csak az én álláspontom. Van aki kihasználja ezt az adottságát. Nekem nincs ilyesmire ingerem. Aztán kissé elbizonytalanodott furcsálló arcot vágok. - Nem biztos, hogy el akarom képzelni azt a képet, ami ezzel kapcsolatban felmerült a fejedben... - őszintén? Tényleg nem akarok abba bele gondolni miféle agyszülemények fordultak meg benne... - A vámpírnyál gyógyító. Szóval, ha harapásnyom volt az illetőn.. sok mindent jelenthet. - ezt már csak mintegy mellékesen jegyzem meg. Az igazság az, hogy akár magam is lehetnék vadász, de az kicsit azt hiszem morbid lenne... Amikor azt mondja hogy ismerős neki a nevem csak türelmesen megejtek felé egy bátorító mosolyt és a vállára teszem a kezem, hogy a szemébe nézhessek. - Peter.. Te is Roxfortos voltál, bár nem az elejétől. Egy évvel jártál felettem. Csak aztán eltűntél. Jedet is ismerted tudtommal. - de ebbe nem megyek bele jobban. Alapvetően én is inkább látomásból ismerem a lányt, meg tudok hírből ezt azt róla, de kifejezetten nem csevegtünk sosem. - Mondjuk, ha elaltatni veszélyes lenne Jadet az említett okok miatt, akkor ezt a valakit bele zárni is épp olyan veszélyes lenne.. - gondolkozom még el a tűzbe bámulva. Közben már rég eleresztettem a vadászt. Aztán a szemem sarkából Dorinára meg a tenyerébe ugrott lángra terelődik a figyelmem, meg arra, mennyire közel van a tűzhöz. A vállához érek, és kicsit hátrébb tolom onnan, ha hagyja - Hé sárkánylány! - szólok neki nyugodtan - Látom, hogy jól bánsz a tűzzel, de azért fel ne gyújtsd valamidet... - eddig valószínűleg én ültem a legtávolabb a tűztől hármunk közül.
Hálás vagyok Spencer jelenlétéért. Azért, hogy nem ítél e. Támogat. Nem sokszor volt részem ilyesmiben. Fogalmam sincs, hogy ő mit mesélhetne a múltjáról, ami olyasmi súlyú lehetne, mint az én családi szennyesem, de hát igaza lehet. Mindenkinek van múltja. Talán itt lenne az ideje, hogy megfogadjam Jade tanácsát, és a múlttól való rettegés helyett, a jövőre koncentrálnék. - Köszönöm. És jó éjszakát! - súgom oda neki egy öleléssel, ahogy távozóra fogja. Később talán tényleg lesz alkalmunk mindent tisztázni. Talán Spencer nyugtató jelenléte nélkül ki sem bírnám ennek a napnak a hatásait. Sok ez egyszerre. Így szeretném, ha maradna, de nem tartoztatom, hiszen biztosan éppen olyan fáradt, és kimerült mint én. Csendesen hallgatom Peter és a Vámpír eszmecseréjét, miközben elmélyülten nézem a tűzet. Nem szólók bele, hiszen nem tudnék mit mondani. Ostobaságot, vagy puszta alaptalan feltételezéseket, találgatásokat pedig nem tennék hozzá. Főként mert úgy érzem alaposan kimaradtam az előzményekből, és csak lógok a levegőbe megfelelő információk hiányába. Így inkább csak várom, hogy Dane és Sophia visszatérjenek hozzánk, és valamelyikőjük az elejétől összefoglalja, hogy miért is vagyunk itt, mi köze Jade-nek ehhez az egészhez, és hogyan segíthetünk rajta. Kinek mi a feladata ebben a fura, és nagyon bizarr történetben. Az egyetlen dolog, amihez jelenleg nem fűződik kérdés, hogy Jade az első és talán egyetlen igazi barátnőm a Roxfortban, ezért bármit megtennék, hogy segítsek neki, és a gyerekeinek. Így csak a tábortűzre fókuszálok, ami furcsa megnyugvással tölt el. Gyerekkoromtól fogva valami furcsa megnyugvást találtam a tűz pattogó táncába. Mintha a lelkem is táncolna az apró barátságos lángnyelvekkel. A következő pillanatban pedig egy apró kis gyertyalángnyi lángocska jelenik meg a tenyeremen. Ami valljuk be engem még jobban meglep mint a körülöttem lévőket. Azelőtt sosem idéztem így lángocskát, így ez most egy furcsa új tapasztalat. Érzem a lángocska melegét, mégsem éget. Fura mód, mintha csak azért táncolna a tenyeremen, hogy megnyugtasson, és segítsen koncentrálni, ennek a napnak a kusza és bizarr eseményei után... Közben pedig fel sem tűnik mennyire közel ülök a tábortűzhöz. Konkrétan sokkal közelebb, mint Peter és Hiro, akik minden bizonnyal kevésbé viselik jól a tűzből eredő hőséget, mint én.
//Tűzmágus 1. szint: Apró lángocska megidézése a tenyéren. A 45 fokos hő is kibírható minden gond nélkül. //
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Ha valaki megkérdezné, hogy bízom-e Daneben... hogy feltétel nélkül bízom-e benne, nem tudom, hogy mit válaszolnék. Olyan sokat csalódtam már, persze mindig pasikban, még a legjobb barátomban is, hiszen Peterrel se volt épp a legjobb az elválásunk, azt azt hittem meghalt és most él, de még se törli el azt, ami történt, amennyire bántóan viselkedett. Danenel érdekesen, nehezen indult a kapcsolatunk, de jó irányt vett bármennyire is azt mondaná a legtöbb barátom, hogy őrültség egy ilyen alakkal kezdeni. A nagyobb gond azzal van, hogy már olyan sok minden volt ilyen rövid idő alatt is, amiben nem mondott igazat, vagy elhallgatott apróságokat... így azért sokkal nehezebb megbízni valakiben, pedig én tényleg nagyon igyekszem. Nem akarok folyton gyanakodni, a háta mögött kutatni. - Jól van, de ha bármi más van, ami fontos és nem mondtad el... kérlek. A túl sok titok csak rosszat tesz nekünk. Ha nehéz is akkor is inkább tudnom kell, amit te is tudsz. - és nem később és nem amikor úgy érzi, hogy most már elmondhatja, hanem igenis muszáj tudnom, hogy mik történnek a háttérben. Muszáj tudnom azt, ami engem is érint és lássuk be, minden, ami őt érinti az igenis engem is érint és tudnom kell róluk, mert így ilyesmik történnek. Magánakcióba kezdek, kutatásba, no meg valaki meg akar ölni és ki tudja, hogy még ki lesz, aki ezt majd újra megpróbálja majd. - Én is ezt szeretném, annyira szeretnék normális életet élni! Joyce szerint... ez esélytelen, az olyanoknak, mint mi úgy se lehet. - hatalmasat sóhajtok, mert valahol tudom, hogy Joycenak sajnos ebben simán igaza lehet. Ha mi normális életet akarunk élni, nem biztos, hogy hagyják azok, akikhez közünk van, volt, vagy lehet. - De azért törekedhetünk rá. - teszem hozzá a röpke csók után, hogy kicsit közelebb húzódva meg is öleljem. Ennyi kell most, hogy kicsit összeszedjem magamat, hiszen még csak nem rég derült ki, hogy Spencer testvére sem halt meg és gondolom ezt most neki se lehet könnyű feldolgozni, de helyett elrángattuk magunkkal. - Menjünk vissza, találjuk ki, hogyan segíthetünk Jadenek és zárhatjuk le ezt az őrületet. - eresztek meg végül egy halvány mosolyt és felállok az ágy széléről. Igen, kell egy terv, lépésről lépésre ki kell találnunk, hogy mi legyen, hogy tűntessük el ezt a Lesliet Jade fejéből és az útból is. Vissza kellene vajon zárni abba a szobába, ahol volt? Olyan kegyetlennek tűnik, de ha azt nézzük, hogy miket tett már eddig talán tényleg megérdemli, másra pedig úgy se lennék képes. Nem tudnék megölni valakit, vagy végignézni, hogy más megöli.
Irritál a vámpír közelsége, ahogy az is, hogy Dane pont egy hozzá hasonló segítségét kérte. Másban nem tudna megbízni? Miért pont egy ilyen vérszegény, csenevész alakra van szüksége? Bizonyára talált volna erre sokkal megfelelőbb embert is, akit nem szeretnék minden második percben végleg eltenni láb alól. Az ellentét nyilván kölcsönös, habár ez cseppet sem visel meg. Amúgy se értek szót a vérlényekkel. Szakmai ártalom. - Szóval, ha betartjátok a szabályokat, akkor ők is békén hagynak titeket – vonom le a következtetést. Még soha életemben nem hallottam ilyesmiről. Amerikában nem sok vámpírral volt dolgom, valahogy sohasem verekedték át magukat a másik kontinensre, leginkább az itteni tapasztalataimra hagyatkozhatom. A japán megoldás igazán elegáns az európaihoz képest, habár nem hiszem, hogy itt működne egy hasonló rendszer. - Erre a nem született vámpírok is képesek? Úgy inni egy emberből, hogy az ne haljon bele? Eddig csakis olyan vámpírokkal volt dolgom, akik csupán holttesteket hagytak maguk mögött és senkit se kíméltek. Még csak meg se próbálták kíméletesebben csillapítani a szomjukat. Akadtak egyedül vadászó lények, de olyanok is, akik hordába verődtek és nagyképűen klánnak hívták magukat, ahogy Hiro is nevezi a családját. Bár, az ő esetében talán tényleg így áll a dolog, hiszen született vámpír, nem csak egy mezei beharapott valami. Ez körülbelül olyan lehet, mint a sárvér-aranyvér ellentét. Igen, pontosan olyan. - Hát, akikkel én találkoztam és vámpírfog nyoma volt a nyakukon, ők bizonyára észrevették – lökök beszéd közben egy újabb fát a tűzre, hiszen lassan kezd kialudni. - Mindig is kíváncsi voltam arra, milyen érzés az, ha megcsapol egy vámpír. Egyszer talán megmutathatod, ha valóban képes vagy visszafogni magad – vetem fel. Természetesen nem itt és most gondolom. Nem érzem magam egy két lábon járkáló vérbanknak, de a gondolat már tényleg felmerült bennem. Kockáztatni viszont nem állt szándékomban, hiszen a vámpírok többsége után pusztítás és halál marad. - Nagiwara... - rágom meg magamban alaposan a családnevet. Mintha tényleg rémlene valami, de nem igazán akar felszínre törni a dolog. Megrázom hát a fejem. - Amint teljes mértékben rendbe jövök, tájékoztatlak. És ne feledd, még csak most tetted rendbe az elmémet, van még rajta pár lyuk, amin javítani kell. Gondolom, ennek se azonnali hatása van. A családneved ismerős, szóval nyilvánvalóan összefutottam már vele valamerre. - Talán nem lenne túl jó ötlet egy öntudatlan állapotban lévő testet átadni annak a Leslienek – vonom meg a vállam. A körülményeket ugyan én se ismerem, de tippelgethetek. - Uralmat szerezne felette, irányíthatná. Az azért elég sok bonyodalmat okozhatna számunkra, nem gondolod? Talán akad valamilyen rúna, amelyet rábűvölhetnénk a testére... Fogságban tartaná annak a Leslienek a szellemét vagy mijét Jade testében és megakadályozná, hogy ő vegye át felette az irányítást. Amint a lány testén lesz a rúna, el lehet kábítani.
Mivel már egészen jól alakul a csapatalkotás, kissé rosszul jön ki, hogy félre kell vonulniuk, de Dane számára az is fontos, hogy választottja ne csak kétségek között örlődjön, ne legyen mindig valamilyen olyan kétely a szép zöld szemei előtt, amely beárnyolja a kapcsolatuk. Valóban soknak tűnik ez az egész, Leslie kiszabadult, Peter mégis él, Spencer bosszút állna, de mégsem kell neki, így mintha egyszerre lenne minden motiváció olyan sűrű, és semilyense. Ráadásul Jade már nem rángatható dróton, Hiro nem csupán segít, viszonzást is vár, Dorina apja pedig.. Nos ne is folytassuk. Végül a férfi átfogja a lány vállát, a másikkal pedig Sophia áll alá nyúl. – Nem tudom. Hidd el, én sem tudok mindent, sőt! Fogalmam sincs, hogy a tükör miért mutat ennyire összefüggőnek téged ezzel a Joyce-szal, de ki fogjuk deríteni. – Tudja, hogy a kis barna most éppen felrobbanni készül a tehertől, amely a vállát nyomja, mintegy főszereplőnek beállított, de mégis átkoktól vészes reflektorban, de már nincs visszaút, csakis a válaszok megtalálása jelenthet lezárást. – Egykor nem akartam, hogy más legyen az életem. Titkokról, kincsekről, véres kinzásokról szólt. Azt hittem, hogy ha érdekesebb lehetek, mint az apám, nem lesz olyan párom, aki másokért elhagy. – Sophia már érintőlegesen tud róla, hogy Peterrel féltestvérek, de sosem ismerte Dane-t abból a korszakából, aki egykor volt, a félős kisfiú, aki attól rettegett, hogy csonka családban nő fel. Amikor Dane átalakult a hidbrid folyamat alatt, akkor meg tudta mutatni, hogy milyen volt egykor, sőt, a tükör még mindig azt az énjét mutatja. Talán a sorozatgyilkos álca alatt mindig a megfelelési kényszer uralta az életét. – Sophie.. már nem ezt akarom. Rángassuk magunkkal Jade-t, kapjuk Leslie-t, és ezt a Lauranát is. Éljünk utána normális életet. Együtt. – Nem, ez nem hivatalos lánykérés, de felfogható annak ígéretének is, hiszen Dane mindig is őszinte volt Sophiával, noha sokszor ugyan kitérő válaszokat adott. Ám fokozatosan nyílt meg, fogadta el, hogy nem kell egyedül lennie. Talán már sohasem. Kinéz az ablakon, látja, hogy Spencer már nem jön vissza, de remélhetőleg Dorina még igen. Megfogja Sophia kezét, nyom egy finom csókot a lány ajkára, s türelmesen vár, hogy maradjanak-e még fent beszélgetni, vagy induljanak el lefelé.
Peterre egy rövid pillanatra úgy nézek mint aki halál idióta. De csak veszek egy lassú mély levegőt mielőtt különösebben felcseszném magamat és kijavítom itt ott. - Először is, úgy alkotsz véleményt, hogy a szavaid alapján fogalmad sincs a Japán helyzetről. - komolyan nézek rá, és vissza veszek annyira, hogy higgadtan meg tudjam vele osztani az infókat... mert egyszerűen zavar a vagdalkozása. Nem mintha bárkit vagy bármit védeni akarnék, vagy bennem kevesebb lenne az előítélet... De jobb tisztázni pár dolgot. - A négy klán szinte teljesen elszigetelve élt a varázslótársadalomtól. Nagyon ritka volt, hogy varázsló vér keveredjen valamelyik klánba.. Mindenkinek meg volt a maga területe és minden született vámpírnak kötelező volt megtanulnia úgy innia emberből, hogy annak nem esik maradandó bántódása. Aki erre nem volt képes, azt a klánok vagy száműzték, vagy kivégezték. Azt hozzá kell tennem, hogy ne túl nagy létszámú családokat képzelj el. A születettek sosem voltak sokan. Az állam tudott rólunk és megvoltak a társadalmi normák, amik alapján egymás mellett éltünk. - adok némi infót, hogy képbe kerüljön. - Másodszor! Azt mondod csak akarat kérdése. Ezt cáfolnám. Innunk muszáj. Már persze, ha nem akarunk legyengülni és megdögleni. Ha valaki jól csinálja, észre sem veszi az, akiből ittak, hogy mi történt. - az utolsóra már már szinte kissé pofátlanul rámosolygok. - Harmadszor pedig... Az, hogy túl büszkék vagyunk rejtőzködni... úgy őszintén... Fel tudsz sorolni akár csak egy olyan született vámpírdinasztiát, aki még most is él és hivatalosan számon van tartva? De ha azt mondanám, Gin Yoshihiro Nagiwara a tisztes nevem.. mondana számodra bármit? - végül még hozzá csapok még egy pontot. - És ha kérhetem, ha már vadásznak nevezed magadat, ne keverd össze a harapottakat a születettekkel! Ez... mindössze a jövőbeli egészséged megőrzése érdekében egy jó tanács. - Jade meg a faszija vagy akárkije ügyét Danere hagyom de azért azt itt is megjegyzem. - Jade-et miért kéne bántani nem értem? Mármint.. Mit mondott, vagy hogy viselkedett, vagy honnan jött egyáltalán, hogy esélyesen megszállták? Miért nem altatjuk el ha ennyire nem akart jönni magától? Rengeteg varázslat, idézés, erre specializált átokzsák, tárgymágia vagy bűvkör van amivel dolgozhatnánk altatott állapotában. És ha ez a Leslie vagy ki tényleg megszállta, talán hamarabb is elő lehet csalni egy öntudatlan testből... amire nincs ráhatása. Vagy nemtom'... gondolom... nem állcsúcson akarjátok vágni Jadet és lobotomiát végrehajtani rajta. - annyi lehetőség lenne. És bár sosem szoktam különösebben valaki más érdekeit nézni, mégis túlzásnak hat, hogy ennyire az "erőszak" van emlegetve. De úgy is az lesz végül amire mindenki ament mond. Mindenesetre most már inkább tényleg a könyvet forgatom, hogy tényleg legyen valami haszna a jelenlétemnek itt és most. Amúgy is jobb ha bevárjuk Dane-éket mielőtt különösebben tovább mennénk.
Úgy néz ki számomra, hogy senki se örül túlságosan a Sophia és Dane felé irányuló megjegyzésemnek, de ők nem ismerik az előzményeket, melyekre én is csak pont emlékezni kezdtem. Voltaképp ezzel a gesztussal mutatom ki a páros felé, hogy engem nem zavar a dolog, még akkor sem, ha időközben közelebb kerültek egymáshoz. Most az emlékeim a fontosak, ha nem is a legfontosabbak. Sophia és Dane azt tesznek, amit szeretnének, nem állok a boldogságuk útjába. Előbb-utóbb én is megtalálom azt, akire szükségem van. - A fajtáddal kapcsolatos dolgok sohasem egyszerűek, de ezt te is tudod – jegyzem meg Hiro szavai hallatán. Hogy sajnálom-e a családját? Erre nem vagyok képes egyértelmű választ adni, de tény és való, hogy a vámpírok nem minden esetben érdemelnek sajnálatot. - Tudod, én azt vallom, hogy ha lenne bennetek akarat, akkor teljesen képesek lennétek beolvadni a környezetetekbe. Normális emberekként élni és nem lépten-nyomon hangoztatni, hogy kik is vagytok valójában. Túl büszkék vagytok, ez az egyik bűnötök. El lehet nyomni a vérszomjat, ez számomra nem is kérdés, főleg olyasvalakinek, aki születése óta birtokolja ezt a hatalmat. Mindez csak akkor válik bonyolulttá, ha nincs bennük hajlam erre az egészre. A társadalomba való beilleszkedés, a háttérben való megbújás... Nem, inkább vállalják a kockázatot, csak mindenki ismerje a nevüket és tisztában legyen annak a jelentésével. A családjáról szóló kijelentésre meglepetten nézek rá, elsőként nem is hiszek a fülemnek. Tényleg ő akarja levadászni őket? A saját fajtáját? Ha ez így van, akkor talán rosszul ítéltem meg a srácot, habár ő sem adott számomra túl sok okot arra, hogy megkedveljem. Köztünk már az indítás sem volt egyszerű, de a szavai most tényleg a földbe döngölnek. Ha igazat mond, akkor minden elismerésem és talán még segíteni is fogok neki. Persze csak abban az esetben, ha sikerül jobban megismernem és megbíznom benne. - Nem ismerem a csajszit, ahogy a párját sem, de Dane talán többet tud az ügyről – bökök fejemmel a ház irányába, ahol nemrég eltűnt a párocska. - Viszont az ötlet nem hülyeség – ismerem be kissé kelletlenül, hiszen ezt mégis egy vámpír vetette fel. - Nem mindig az erőszak keresése a megoldás, talán járható a könnyebbik út is. Persze csak abban az esetben, ha a gyerekek apja nincs beavatva az ügybe. Talán pont amiatt volt Jade mellett, hogy megvédje, ha valaki esetleg a lányt keresné. Elvégre, ha ő is agymosáson ment keresztül, akkor lehetséges, hogy szintén Jade pártját fogja fogni. Ebben az esetben pedig ugyanúgy az erőszak a megoldás, amihez többen is kelleni fogunk. Csak azok a kölykök ne lennének ott... Normális esetben nem lenne olyan bonyolult az ügy. - Várjuk meg Daneéket és beszéljük meg velük is – vonom le végül a nyilvánvalót következtetést. - Remélem, tényleg ennyire egyszerű lesz minden.
Peter megjegyzése nekem se különösebben tetszik, főleg mert túl sok minden van a fejemben ahhoz, hogy most tényleg jónéven tudjam venni az ilyesmit. Muszáj megbeszéljem Danenel azt, ami a napokban történt és amit elhallgattam előtte, mert ha nem rendezem le vele ezt, az csak mély szakadékot képez majd közöttünk. Talán van mindenre épkézláb magyarázata, legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz, mert ha nem... Akkor gőzöm sincs, hogy mit keresek itt. Olyan sokan ejtettek már át és tudom Dane szerelmi téren nem tenné, vagy legalábbis ebben elég erősen hiszek, de más téren... Bármire rámondhatja, hogy az én védelmemben tette, hiszen azt se mondta el, hogy Spencer bátyja életben van, abban a hitben őrlődtem napokig, hogy ő ölte meg, ahogyan szegény Spencer is és erre kiderül, hogy csak nem mondta el, hogy megharapta. Leülök hát mellé, bár érezni rajtam bőven egy nagy adag feszültséget, hogy vajon igazat mond-e majd és ha igen, akkor vajon mit fogok hallani. - De ha a múltba lökte és én a leszármazottja vagyok, akkor... hogyan akarhat ő ártani nekünk? - ráncolom erősen a homlokomat, ahogyan próbálom felfogni és összerakni a felettébb bonyolult történetet, hiszen azért lássuk be cseppet sem tűnik egyszerűnek. Valami ikertestvérség, múltbéli dolgok és valami miatt mindenki rám pályázik. Hatalmasat sóhajtok, bár még mindig nem mindent értek, de mégis közelebb húzódom hozzá. - De mi köze ehhez Joycenak? Miért nem tudtunk ártani egymásnak? Nekem nincs ikertestvérem. Nem akarom, hogy minden ennyire zavaros legyen. - tudom, nem nyafognom kellene, mint egy kislány, de mégis nehéz most másképp reagálni. Dane ismer már annyira, hogy eddig is cska nyugalomra vágytam, de most helyette egyre inkább bonyolódik minden. Bántanunk kell talán Jadet, aki nem tett semmi rosszat és akinek gyerekei vannak. Közben pedig megtalálni a naplókat és most úgy néz ki, hogy Leslinek van valami ikertestvére, aki lehet hogy sokkal rosszab, mint ő? Nekem Leslie is épp elég, nem akarok valakit, aki még rosszabb nála! És akiket idehívtunk mind belekeverednek. Őrült nagy késztetést érzek, hogy legalább Spencernek szóljak, hogy menjen el és ne kerüljön még nagyobb bajba. - Sose lesz vége ennek az egésznek ugye? - biggyed le a szám, mert egyre inkább úgy érzem valami végtelen mókuskerékbe kerültem, ahol folyton menekülök a veszély elől, de igazából sehol sincs kiút, csak mindig újabb és újabb bonyoldalmak derülnek ki, amiket Dane nem mondott el, vagy amikre nem emlékezett. Sose lesz már semmi egyszerűen... normális?
Amint felérnek az emeleti szobák egyikébe, ahol Sophiával beszélgethet, látja, hogy Spencer feláll, és elindul befelé, miközben Peter szóval tartja a többieket. Nem szándékozott a lánnyal hosszabb időre bejönni, főleg mivel kipakolták az italokat, a szalonnát, ezért egy picit az ajkára teszi az ujját, hogy Sophia türelmét kérje, és kitárja az ablakot, hogy leszóljon a sellőnek. – Spence, maradj még kicsit, nemsokára megyünk. Próbálj megülni a seggeden. – Azért szemforgat Peter beszólására, hiszen pont Dane volt az, aki próbálta egymás felé terelgetni Sophiát és a féltestvérét, de hogy nem lett a dologból semmi, azért ő nem felelős, most pedig nem azért jöttek fel, hogy megforgassák az ágyneműt, de mégiscsak egy pár, időnként muszáj a részeredményeket kettesben is kitárgyalni. – Édes.. – Kezd bele, miután visszazárta az ablakot, s el is távolodtak tőle. – Volt egy komoly emlékem, de Leslie egykor elnyomhatta, gondolom abban a párbajban, amikor legyűrtem őt. Azt hiszem afféle bosszú volt ez a részéről, hogy ne is akarjak semmit érteni. Gyere. – Leülnek az egyik ágyra, Dane maga mellé húzza Sophiát, hogy megfogja a kezét. – Amikor Hiro megharapott, és most már vámpír is vagyok, felszabadult valami gát, és ezért tudok most már többet, sokkal többet, mint korábban. Leslie-nek volt egy ikestestvére, Laurana, aki nagyon hasonlít hozzád. Most már értem, hogy Leslie miért hívta fel rád a figyelmemet. Különleges vagy, és tudta, hogy Peter meg én versengő típusúak vagyunk, de sosem állnék a boldogsága útjába. Nos a tükör.. Nem tudom, hogy ki akart megölni, de a tükör mindig az igazat mondja. Ha van valami kapcsolat egy másik lánnyal, akkor ez a Laurana dolog.. Nos, azt hiszem a leszármazottja vagy. Nagyon távoli. Mert hogy az ikertestvérek párbaja után Leslie a múltba lökte Lauranát. Ők ketten próbálták elemezni a naplókat is egykor.. De úgy sejtem, ez a Laurana az, aki többünk életére akar törni.. Nem azért titkolózom előled, mert az olyan szexi, kicsim.. Azért, mert Spencer sellő, Hiro vámpír, Peter vadász, de ha téged nem tudlak megvédeni, magam mögé tolni, annak mi értelme? Van benned valami, ami miatt mindenki rád pályázik.. – Reméli, hogy Spencer mégis maradt, Peter pedig össze tudta fogni a társaságot lent, mert ez az testőrrel beszélgetős ötlet egész jónak tűnik, főleg ha az illető valójában Jade pasija, akár bevonható is lehet, hogy a lány fejét kimossák Leslie mocskából.
Nem gondolom, hogy priori lenne az én ügyem. Hiszen első körön ő kért tőlem és azért cserébe lesz a fizetségem a segítsége. Jade még sehol. Szóval az én részem még nem ért véget. Peter csak a bemelegítés volt ez egyértelmű számomra. Csak eddig nem mondtam ki egyszer sem, hogy mit kérek tulajdonképpen, gondoltam itt az alkalom. - Elég ha a nevemet megjegyzed. - közlöm apatikus nyugalommal. De azért a szám széle megrándul valami mosolyféle reflex következtében. Bele bele hallok itt-ott a beszélgetésekbe. Peter szavaira elfog egy passzív agresszív állapot de lenyugtatom magamat. Nem ellene szól, hanem a történteknek. - Igen. Az én családom régebbre nyúlik vissza mint a középkor. Utoljára varázsló hét generációval ezelőtt született. - közlöm egyszerűen aztán Peter vádaskodására reagálva még kibukik belőlem. - Született klánokból négy volt Japánban. És egy harapott féreg miatt irtották ki a legtöbbünket. És rengeteg ártatlan, gyermekéveiben járó általa beharapott is áldozatul esett az állami megtorlásnak... - tekintetem közben végig a könyvön és a benne írottakon, noha alig fogok belőle fel valamit. A mondandóm nyomán mélységes megvetés ül az arcomra pár pillanatra majd hidegvérű nyugalom költözik belém és úgy nézek a vadász szemébe. - Tudni akarom, mit csinált a családom, ami miatt vadásznak rájuk. Annak fényében fogok segíteni nekik, vagy magam vadászom le őket. - amit mondtam komolyan is gondolom. A kölykök említésére elhúzom a számat. - Nem lehet, hogy az aki Jade-nél volt az apjuk? Mi a francnak lenne nála egy testőr...? Amennyiben ő a bonyodalom a képletben... miért nem vele beszélünk? Közöljük vele, hogy a párocskájával valami nem stimmel. Segíteni akarunk, addig meg vigye el onnan a kölyköket... Vagy ez túl egyszerű lenne? - kérdem kissé kekeckedő hanghordozással, de nekem a testőrdolog totál nem illik a képbe.
Rámosolygok Sophiára. nincs miért hálálkodjon, igazából miatta szívesen vagyok itt, ha ez faramucin hangzik, akkor is. Mert ezt teszik a barátok, s én az a fajta vagyok, aki hamar képes megkedvelni másokat. Nem volt ez másképp dorina esetében sem, így amikor félrevon nem tiltakozom, mert bár udvariatlanságnak tartom elvonulni csak úgy ukmukfukk a társaságtól, ettől függetlenül kátom, hogy zaklatott és suzeretném meghallgatni őt is. - Ugyan! Van ennél rosszabb is, hidd el nekem. Majd egyszer, ha nem ilyen helyzetben leszünk beszélhetünk még róla. Meghallgatlak, s mesélek is, ha szeretnéd. - mosolygok rá biztatón, s hogyha valamennyire megnyugodott visszatérünk a társasághoz, ahol nem sokkal ezután Dane és sophia asztalt bontanak. Meglehetősen ízléstelennek tartom Peter jó mulatást megjegyzését, meg is forgatom rá a szememet, de nem szólok semmit, hisz rokonok, nyilván azt mond, amit csak akar. Tartózkodom hát a lényegnél és témánál maradni s arra válaszolni, ami kérdésként elhangzik. - Nem csecsemők, de azért nem is nagy gyerekek. - ez zavar a legjobban, amúgy se szép dolog Jaden kíséárletezni az unszimpatikus japánnak, de hogy mi lesz a gyerekeivel? Ideges vagyok miatta. - Ha megbocsátotok, én elteszem magam holnapra. - próbálom kivonni magam a beszélgetésből ezzel, s ha már Sophia és Dane is elvonult, én is bemegyek a házba, hogy a Dane által korábban említett szabad szobák egyikébe térjek. Az intrikálás nem az én asztalom, tervezgetni szintén nem tudok mit, szóval hasznomat úgyse vennék. Az éj pedig nem lesz fiatalabb, lehet aludni sem ártana. Hacsak valaki másképpen nem gondolja az események folyását.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom kifejezni mit is jelentenek számomra Spencer szavai. Az, hogy nem ítél el. Nem is tudom mi ütött belém, de Spencer kap egy halvány mosolyt, és egy kissé erőtlen, bátortalan ölelést. Talán nem veszi zokon. Talán most kéne elmondanom, hogy mit érzek vele kapcsolatban, de még én magam sem tudom ezt. Vajon a normális emberek, akik normálisan nőnek fel azok ezt az érzést hívják szerelemnek? Ez az, amiről a nyálas tiniregények írnak? Jade szerint igen. Szerinte el kéne mondanom Spencernek. De vajon ő mit gondol, mit érez? És én? Én érezhetek egyáltalán így? Az apám sosem fogadná el ezt, tudom jól. - Mindenkinek van múltja, de nem olyan, mint nekem. Én vagyok nagyon hálás, amiért nem ítélsz el. Nekem ez jelent sokat. - mondom egy halvány mosollyal. Talán később innen folytathatjuk. De most a többikre is figyelnünk kell. Talán nem ez a legmegfelelőbb hely, és idő. Így leülök Spencer mellé, és egy ideig én is csak a tábortüzet nézem. Olyan magával ragadó, és megnyugtató. Mindig valamiféle különös nyugalmat leltem a lángnyelvek táncában. Csak hallgatom a többiek szóváltását. De végül bizonytalanul nézek körbe. - Jade? A gyerekei? Bár véletlen kerültem ide, Jade van a barátom. Én akarok segíteni. De azt hiszem én nem értem teljesen mindent. - úgy érzem kimaradtam valamiből. Az előzményekből. Most először hatolt el a fülemig Jade neve. Kevés barátnőm van az egyetemen, ő az egyik. Igazán kedvelem a vidám lányt. Ha bajban van akkor segítenem kell. De nem teljesen értem, hogy áll össze a történet. A kaleidoszkóp, amit Dane keres, Peter elveszett emlékei, Hiro felbukkanása, a talán létező farkasgazda, Jade, Spencer, vagy Sophia nevű lány része a történetben? Úgy érzem ez az egész egyre bonyolultabb, és kuszább lesz. Még azt sem tudom, hogy nekem most mit kéne tennem, vagy mondanom, vagy úgy egyáltalán. Ráadásul kezd az a kellemetlen érzésem lenni, hogy mindez, csak a dolgok felszíne. Lesz ennél még komplikáltabb is a helyzet.
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
- Semmi gond – legyintek egyet Spencer bocsánatkérése hallatán. - Ne aggódj, megértelek. Már nekem is túl sok ez az egész. A társaság, az emlékek, Sophia... Ez mind-mind olyan dolog, amelyet nem terveztem be előre a mai napba. Felkeltem, elmentem iszogatni és információkat gyűjteni, erre pont Dane az, akibe belefutottam. A vámpír-mágia okozta fejfájást pedig meg se említem, noha még most is sajog a fejem és mellé minden végtagom. A férfit azonban időközben elrabolja Dorina, úgyhogy nem is zavarom őket tovább. Ha kettesben szeretnének maradni, nem állok az útjukba. - Akkor a vérvonal miatt vagy képes ilyesmire? - pillantok kérdőn a vámpírra, majd mutatóujjammal megérintem a halántékomat, ezzel is célozva az emlékeimre. Vámpírság ide vagy oda, ez nem szokványos mutatvány tőlük sem, szóval Hiro esetében a nemesi klán lesz a ludas. Elég ritka származása van, azt meg kell hagyni, elvégre még életemben nem találkoztam olyasvalakivel, aki több nemzedéknyi vámpírt tudhat maga mögött egy családban. - Gondolom, adtak is okot rá rendesen – vetem vissza foghegyről a választ és kevésbé kedves tekintettel illetem a srácot. Az utálat kölcsönös, habár ez részemről is inkább a származás, semmint a konkrét személy ellen szól. Hirót magát nem ismerem, de egy-két vámpírral akadt már dolgom. Sohasem ártatlanok, ez tény. Időközben mindenki történetére fény derül, engem pedig meg sem lep, hogy szegről-végről, de Dane az egyetlen közös pont. Sokáig voltam öntudatlan állapotban, rengeteg dologból kimaradtam, de Dane addig is építgette a maga kapcsolatait, nem is akárhogy. Itt kifejezetten olyan emberek vannak, akiknek valamiféle hatalmuk van. Még Dorina is nagy hasznunkra lehet, pedig belé tényleg véletlenül futottunk. - Hát kábítsátok el – vonom meg a vállam, habár a testőr szó hallatán kissé megakad a gondolatmenetem. Milyen testőr lehet az, akivel Dane se bír el? Nem jellemző rá az előrelátás, néha csak megy és szó nélkül kitekeri az ellenfele nyakát. Villámgyors, így nincs mitől tartania. Most viszont hezitál, kivár és megpróbál valamiféle tervet összehozni. Rohadtul nem jellemző ez rá. - Gyerekek? - vonom fel a szemöldökön kissé döbbent képet vágva. Ez azért nincs benne az egyenletben. A Jade nevű lány ártalmatlan, világos hát, hogy nem fogjuk bántani, de a kölyköket hova pateroljuk addig, amíg a csajszi velünk lesz? - Mégis mekkorák? Az tuti, hogy én nem fogok bébicsőszt játszani, nem erre szerződtem, de az tény és való, hogy rájuk is gondolnunk kell, ha már ők is ott vannak. Valakihez el kell vinnünk őket... Azért két kisgyerekre nem lőhetünk kábító átkot, hogy addig se térjenek magukhoz, amíg nincs otthon az anyjuk... - Jó mulatást! - kiáltok még a Dane-Sophia páros után, amikor elindulnak a ház felé. Gondolom, hogy nem most fognak egymásnak esni, de talán Dane kissé képes lesz megnyugtatni a lányt, hiszen elég feszült. Sok lehet ez neki is, ahogy mindannyiunknak, ráadásul most tudta meg azt is, hogy életben vagyok. Bárki bármit is mond, kell még egy-két hónap neki is, mire egyáltalán feldolgozza ezt magában. - Ha a családodat a vadászok üldözik és te elkezdesz a nyomukba eredni, hamar megütheted a bokád – vetem oda félvállról Hirónak, miközben a húst figyelem. - Dane megvédhet, de aligha ismerhet adatokat az illetőkről. Ha nem is mondja, de ő is célpont a szemükben. Ismerik őt, nem egynek végzett valamelyik rokonával. Igazság szerint az én szememben is célpont volt évekig, amíg ki nem derült, hogy Lor mégsem halt meg. Mindenesetre, a viszonyunk még most se felhőtlen, habár egyelőre elástam azt a bizonyos csatabárdot. Nem túl mélyre azért, hiszen ki tudja, mikor kell ismét elővennem, de egyelőre igyekszem bízni benne.
-Igen, ezt sejtettem. - pillantok Peterre és elhiszem, hogy Dane is csak most tudta meg, hogy életben van és hogy nincs köze hozzá, mégis lássuk be Peter elég sokáig volt a legjobb barátom. Túlságosan jól ismer és tisztában van vele, hogy valami nagyon is zavar, még ha a memóriája esetleg még nem is tökéletes, de a szimata nem csal, tényleg túlságosan feszültté tesz a helyzet. Nem vagyok hozzászokva ennyi bonyodalomhoz, mindezt úgy, hogy még azt is tudom, hogy Dane már megint eltitkol előlem dolgokat, még hozzá olyasmit, ami velem kapcsolatos és ez igazán nem fair a részéről. Itt egy csomó ember és úgy érzem belerángatja őket olyan dolgokba, amikről ők sem tudnak eleget ahhoz, hogy tényleg vállalják a kockázatot. Hironak is biccentek a válaszaiért köszönetképp, bár persze ez is csak azt jelenti, hogy ha segít nekünk akkor nekünk is kell neki, tehát egy újabb feladat és jó eséllyel egy újabb probléma, amit a nyakunkba kell vennünk. Ez a része már kevésbé tetszik. - Amiért hálás is vagyok! - pillantok Spencerre, miután ő is elmeséli a saját kis történetét. Neki végképp nem kellene itt lennie és ki tudja talán még az is felmerülne bennem, hogy azt mondjam inkább menjen, de tudom, hogy nem tenné. Talán tényleg túlságosan veszélyes ez az egész és jobban járna, ha a testvérét keresné meg, nem pedig velünk foglalkozna, de gondolom már amúgy se tudna kihátrálni, azzal Jadet is cserben hagyná és nem olyannak ismertem meg, mint aki bárkit is cserben tudna hagyni. Dane ellenben végül félrevon a többiektől. Úgy tűnik nem tudom húzni azt, hogy beszéljek vele, túlságosan érződik rajtam, hogy nem tetszik a helyzet és hogy tudnom kell ezt-azt, különben szétrobbanok. - Nem... te is tudod, hogy sose lesz semmi... normális. - biggyed le kissé a szám, hiszen Joyce megmondta. Varázsvilágban élünk, nem lesz az életben olyan életünk, amikor majd minden nyugodt lesz és rendben és ha még ezt az ügyet le is tudnánk zárni, az se lesz sétagalopp és ki tudja mi lesz az eredménye. - Dane... ez... tudom, hogy titkolsz előlem még most is dolgokat és én is ezt tettem, amire nem vagyok büszke de... - elhallgatok és leroskadok az ágy szélére egy nagy sóhajjal. Nincs mit tenni, elmondom neki és ezúttal remélem, hogy őszinte választ ad. - Én már láttam azt a tükröt, amiben ma furán néztem ki. Néhány napja járt nálad valaki, amikor nem voltál ott csak én, egy lány, aki megpróbált megölni engem, de nem tudott. Én se tudtam ártani neki és ő sem nekem. Az a tükör szinte hívogatott magához, vagy ha jobban átgondolom talán Leslie volt az, ha még akkor odabent volt. A tükörben viszont nagyon furcsa dolgokat láttunk, nem magunkat, két másik lányt, akik nagyon hasonlítottak ránk és az egyik Lesliere. Harcoltak egymással, de ők sem tudtak a másiknak ártani. Megpróbáltunk utána nézni ennek, amikor azt mondtam egy barátnőmnél alszom akkor nála voltam, de csak annyit találtunk, hogy léteznek diádok és mi valószínűleg azok vagyunk, de nem értem... még mindig nem értem mi köze ennek Leslihez, de tudni akarom te mennyit tudsz erről és ha tudtad miért nem mondtad el nekem! - talán kissé zavaros, ahogyan próbálom neki felvázolni, de én magam is zavarosnak érzem. Túl sok az információ és ez bármennyire furán hangzik is, közben túl kevés is. Nem értem, nem látom át, és pont e miatt nem tudom hogyan lehetne valaha is nyugodt normális életünk, főleg ha akármikor jöhet egy Joyce, aki meg akar ölni a miatt, amire képes vagyok.
Hiro felé bólint, végülis nem boríthatják fel a jelenlegi sorrendet, meg kell menteni Jade-et Leslie karmaiból, aztán utánanézni ennek a naplós valaminek. Ha meg kell állítani ezt a farkasgazdát, aki mintha tudna az időben is utazni, azután foglalkozhatnak Hiro vérszipolyozó ismerőseivel. – Azért mesternek nem foglak szólítani Hiro, ha nem gond. – Vonja meg a vállát szarkasztikus, éles hanglejtéssel. Dorináékat csak fél füllel hallja, mert nagyon elvonultak, de most előkészületek során ez majdnemhogy mindegy, majd együtt ráérnek mindent átbeszélni. Peter és Sophia az, akihez most elsődlegesen beszél, miközben egy odavarázsolt pultra elkezdi kikészíteni a Spence által idepakolt italokat. – Ez nem ilyen egyszerű. Reggel megyünk, de a lányt valami különös testőr védi. Már voltunk nála, és ott vannak a gyerekei is. Meg kell szervezni, hogy úgy senkinek ne legyen baja. – Bármennyire is vérszomjas, azért gyerekeket nem bántana, és Jade-t is úgy kéne kipurgálni, hogy a feje is a nyakán maradjon. Biccent kicsit Peternek, aztán kézenfogva Sophiáját, és behúzza a házba, méghozzá fel az emeletre. Na nem azért, hogy most hirtelen pár percnyi boldogságra leljenek a hálóban. Bár odamennek, ez tény, de semmi vetkőzési szándék. – Sophie, mi a baj? Tudom, hogy ez most így félelmetesen sok, és sajnálom, hogy a nyakadba szakadt minden. Valahogy megoldjuk, aztán boldogan élünk, amíg meg nem.. Oké? Azért kellünk ennyien, mert az erős varázslatokhoz több varázsló szükségeltetik. Megbeszéljünk előtte valamit? – Kérdezi a dögös barnát sietettés nélkül, mert látja, hogy most nagy feszkó van benne, Dane pedig már túl sok titkolt hagyott felfedetlenül, annak sincs értelme, hogy a lány előbb-utóbb kiakadjon.
Ez a bájolgás nem csak a vámpírnak - akiről persze nem tudom, hogy az csak annyit tudok, hogy Hironak hívják és japános túlzással ejti a nevét kihangsúlyozva annak keleti voltát, amire valószínűleg nagyon büszke, s ami amúgy látszik is a vonásain, tehát nem lehetett volna a nagyzási hóbortja nélkül se eltéveszteni - nem passzol a napba, hanem nekem se, de igazából próbálok a tőlem telhető legkedvesebb módon eljárni, hiszen nem szoktam udvariatlan vendég lenni. Peter enyhe mintmáremlítettem feddése kissé rossz szájíut csal a számba, de kifelé nem mutatok belőle semmit. Csak bocsánatkérő félmosolyt villantok rá. - Ne haragudj, nem mindent jegyeztem meg, kissé sűrű ez a nap, s sok az új információ. - mentegetőzöm, s közben kis keserű nosztalgiával eszembe jut mit reagált volna erre a bátyám. Ő azért ennyire sose volt diplomatikus, mint én. Sőt. S hát mit ne mondjak ez lett a veszte - vagy minek is nevezzem a helyzetét? - is. Meghallgatom, amit Dane féltestvére mond, majd Dorina szavai találnak utat hozzám. Igazából bár rettenetes egy történet, nem nagyon értem, hogy miért hiszi, hogy haragudnom kellene érte vagy hogy emiatt másképp néznék rá. Ő továbbra is egy kedves diáklány számomra, aki eltévedt az első órája előtt, s akivel kellemesen együtt teáztunk és jót beszélgettünk. Attól, mert valami istenadta az apja még barátkozhatunk. - Nem úgy hangzik, mintha a te hibád lenne a helyzet, amibe keveredtél. Mindenkinek van múltja, Dorina. Én se véletlenül vagyok itt, távol álljon tőlem, hogy ítélkezzek feletted vagy akár más felett. - nyugtatom meg, vagy legalábbis próbálom. Igazából nem nagyon tudom, hogy mit kéne mondanom, amitől jobban érezné magát, hiszen hát láthatólag nagyon zavarja az egész. Tőlem szokatlan módon némaságba burkolózom hát kis időre, a tűz bámulásába feledkezem. Igazán faramuci volt a helyzet eddig is, de eztán.. hát mindenkinek a sorsa csavart rajta egyet, azt hiszem. Hiro történetét is figyelemmel hallgatom, a hibrid résznél akaratlanul is halvány rángás fut keresztül az arcizmaimon. Eszembe jut, amit Dane mondott a testvéremről, s arról, hogy ő már nemcsak sellő, hanem.. brr. Nem akarok erre gondolni. Inkább kizárom magam a saját fejemből, s csak a többiek történetét fogadom be. S bár Sophia nyilván ismeri az enyémet, mégis úgy érzem, hogyha mindenki kitárulkozott, akkor nekem sem illik lapítanom. - A bátyám halála kapcsán kértem Danetől némi segítséget, aztán perc követett percet és fény derült Jade dolgára én pedig azt gondoltam talán hasznos lehetek valakinek. Barátként nem akartam Sophiát magára hagyni ebben a helyzetben akkor sem, ha Dane nyilván meg tudná védeni. Hát sodródtam az árral. - lazaságot tettetve vállat vonok. Még egy tettetett vigyort is mellékelek, de valahogy a humormorzsáim elhagytak azt hiszem. Nem zavar, ha palimadárnak tűnök a történetem által. Nem akartam ennél jobban részletezni, hogy a bátyám "haláláért" miért is Danet faggatom. Az nem hiszem, hogy a kompániára tartozik és egyébként se vagyok az a mószerolós fajta, se szemközt, se hát mögött.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Hiro Nagiwara
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dane titkos hajléka 2020-05-15, 00:25
Kezd forrósodni a talaj a lábam alatt. Az pedig, hogy lecsaptam a könyvre, nem azt jelenti, hogy miután kézhez vettem, elvonulok az egyik említett vendégszobába és rohadjon meg mindenki! Gondoltam maradok a köreikben és hallgatom miről beszélnek. Ha tudok hozzá szólok, ha nem nem. Most kicsit más a felhozatal mint a VMS esetében. Ott muszáj volt kicsit megjátszani a helyzeteket, hogy hatékonyabbak legyünk. Most nincs érdekemben mindenkivel jópofizni, szóval... Maradhatok seggfej és őszinte is. Hallgatom az előttem szólókat, Sophia bedob egy körkérdést, amit szívem szerint ignorálnék, de eh.. nem törik le a fogam ha válaszolok, persze csak miután a többiek elmondták a magukét. Nem fogok senkit félbe szakítani. - Dane miattam lett hibrid. - kicsit magam elé nézek. - Az egy nagyon rossz éjszaka volt... - nem keresek mentségeket, ezt rideg tényként jelentem ki. - Egy elég régi, nemesi vámpírklán egyenesági vonalához tartozom. - Így talán mindenki választ kap arra is, hogy miért élhette túl a farkas a harapásomat. Bár bevallom ez még mindig nagyon para számomra is. Elgondolkozom, hogyan is foglalhatnám össze, mi a fenét keresek itt és ugyan miért is nem maradtam mondjuk a fogadóban, ha már ennyire antiszoc vagyok? Akarva akaratlanul, belőlem árad az a hagyományos japán, tradicionális nemesi vér. Pedig... - Japánt a klán megmaradt tagjaival hagytuk el már elég rég. A vámpírklánok iránt elkövetett tetteik miatt kifejezetten undorodok attól a nemzettől... - ha valaki nagyon furcsán nézne csak hidegen megjegyzem - Nem vagyok egy nagy nacionalista. - aztán inkább a jelenre terelem a szót, ennyi pont elég volt a múltamról. - A családomat tíz éve elnyelte a föld, mióta szemet vetett rájuk néhány vadász. Abban biztos vagyok, hogy a nővéreim és a húgaim élnek. - azt nem mondom, hogy miért vagy honnan vagyok olyan biztos benne. Azonban itt némi indulattal nézek Peterre, de tudom, hogy nem ő vagy az családja keze van a dologban. Úgy általánosan a vadászoknak szól a dühöm. Noha tény, fogalmam sincs hogy mit műveltek a szüleim vagy a testvéreim... - Dane utánam való kutakodása miatt pedig az én hátamon is felsejlett a célkereszt. - itt a hibridre nézek, már ha vissza ért a könyvel, ha nem, akkor Sophiára, hiszen övé volt a kezdő kérdés. - Ezzel kapcsolatban kérném a törlesztést is. Tudni akarom, hol vannak, ki vagy kik üldözik őket és miért. - részemről bezárult a kör. Így is szerintem többet beszéltem, mint az elmúlt hetekben összesen.
Még mindig túl őrült, és bizarr ez a helyzet, és úgy az egész napom, ahhoz hogy csak úgy feldolgozzam. Mégsem nagyon érdekel az egész kompániából csak egyetlen ember. Szeretném, ha Spencer tőlem hallaná az egészet az elejétől. Peter és Dane már hallották, legalábbis egy finomabb verziót, kihagyva egy-két részletet. De szeretném, ha Spencer nem tőlük tudná, hanem tőlem. Minden részlettel együtt. A véres titkokkal együtt. Tudom, vagy inkább szörnyen rettegek tőle, hogy többé nem ugyanaz a lány leszek a szemében, aki eddig. Talán majd el is ítél azért, amit tettem. Ettől pedig nem lesz könnyebb. Sőt. Szóval igen, összeszedem a bátorságom, és félrevonom a többiektől, hogy belefoghassak a történetembe, de nem megy könnyen. - Nem... bárcsak ennyi lenne, de nem... - mosolyodom el keserűen, és valami nagyon mély szomorúság jelenik meg az arcomon. Általában értékelem Spencer humorát, és nevetek is vele. Most mégis csak valami mély szomorúságot érzek. - Spencer... az apám Derek Postolache. Az újságokban, a sajtó előtt híres bestiamester, kiváló ember, de ha a Pulitzer penna nem figyel nem jó ember. Ő nem az, akinek te mondhatsz nemet. Sokan haltak meg ezért. Ő akarta, hogy én hozzámenjek egy kínai férfihez, hogy nagyobb politikai befolyásra tegyen szert keleten. De én nem akartam felesége lenni egy idegen férfinek, akit sosem láttam. Szabadon akartam dönteni, hogy én kit szeretek... - egy kicsit elhallgatok, de képtelen vagyok Spencer szemébe nézni. Tudom, hogy folytatnom kell, de ez mondatról mondatra nehezebb lesz. De ha most nem teszem meg, akkor soha sem. - Szóval döntöttem. Én megszöktem otthonról. Közben pedig... a nővérem gonosz férje és az öccse meg akart állítani. Én nem gondolkodtam. Elengedtem egy sárkányt. Most az öccse halott, ő pedig van elmegyógyintézetben. Miattam. Mert eljöttem. - gyakorlatilag bevallom, hogy megöltem egy embert, egy másikat élete végéig kórházba küldtem elmezavarral. Spencernek minden joga megvan elítélni ezért. - Peter, és Dane ma megmentettek. Így kerültem ide. Apám emberei rám találtak. Ők akarnak visszavinni Romániába. Apám még mindig hozzá akar kényszeríteni ahhoz a férfihez. Ha nem lépnek közbe, akkor mostanra már feleség lennék az Imperio átok hatása alatt. Én megértem, ha többé nem akarsz beszélni velem. Sajnálom. Csak akartam, hogy tőlem tudd, és ne tőlük. - nézek el Peterék irányába. De még mindig nem tudok Spencerre nézni, elfordulok tőle. Mielőtt ő tehetné meg. Teszek pár bizonytalan lépést a többiek felé, végül is nem olyan rossz dolog ez a stressz oldó nyársalásos sütögetős dolog. Bár a többieknek nem nagyon van mondandóm. Talán csak üldögélhetnék köztük. Az egyik felem nagyon is szeretné, ha Spencer utánam lépne, azt mondaná semmi baj, megérti. Nem érdekli, ha megcsókolna, ha megengedhetném magunknak, hogy együtt legyünk. Szeressük egymást. De tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. De ez nem fog megtörténni. Nem hinném ezek után.
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Úgy tűnik, Dane vámpír ismerőse nem pont az a szockodós alkat, hiszen szinte azonnal le is csap a könyv lehetőségére. Nyilván jobban élvezné annak a társaságát, mint a miénket, ami valamilyen szinten érthető is. Ebben a vegyes társaságban mindenki ismer valakit valamilyen szinten, ő pedig némileg kivétel ez alól. A helyében én is inkább elvonulnék, semmint idegenekkel társalogjak. - Erre az egészre még nekem is válaszokat kell találnom – vonom meg a vállam Dane szavai hallatán, de azért szinte egyből észreveszem Sophián, hogy neki nem igazán tetszik ez az egész helyzet. Még a kiesett emlékeim ellenére is ismerem annyira, hogy tudjam, mikor ideges valami miatt. - Ne aggódj, Danenek semmi köze a visszatérésemhez, ez sokkal hétköznapibb annál – pillantok a barnaság felé. - Túléltem a balesetet, valaki pedig összetákolt annyira, hogy most itt lehetek – vonom meg végül a vállam. - Azt, hogy ki volt az illető, még én se tudom, de idővel kiderítem. Talán valami régi ismerős, akit annak idején apám vagy én megmentettünk valamilyen szorult helyzetből. De hogy miért nem fedte fel az arcát előttem, arról fogalmam sincs. Elég sok bájitalt megitatott velem, minden bizonnyal fájdalomcsillapító és bódító főzetek lehettek, más esetben megmaradt volna bennem az arca. Mindezt azért tehette, hogy ne szenvedjek és ne emlékezzek. De egy ismerős miért művelne ilyesmit? Egy ellenség pedig miért mentene meg a haláltól? Tippem sincs egyikre sem, de nem fogok válaszok nélkül maradni, az nem az én szakterületem. - Mint már említettem, Dane féltestvére vagyok – pillantok Spencerre. - A nem annyira becses foglalkozásom pedig vadász. Vérfarkasok, vámpírok, alakváltók... Minden, ami más emberekre vadászik, a célpontom. Végzek velük, ha megkérnek rá. Voltaképp auror lennék, ha a minisztérium jóváhagyta volna a jelentkezésemet, de mivel nem tették, maradtam a nem hivatalos úton. És te? Hogy kerülsz ebbe a díszes társaságba? Ez nem a baráti társalgás ideje, de ha Dane azt mondja, sütögetünk, akkor sütögetni fogunk. Fogalmam sincs arról, miért is teszi ezt, hiszen én is inkább már akcióba lendülnék, holott még mindig nem teljesen ismerem a részleteket. Erre itt ülünk és dumálgatunk. Rendben van ez így? - Jade-Jade.. - mormolom kissé révetegen a nevet Sophia szavai hallatán, de itt és most semmi sem ugrik be a lányról számomra. Egy csók emléke dereng, semmi más. - Szerintem egy-két ember elmehetne érte. Nem az egész bagázs, de a vámpír haverodat mindenképp elvihetnéd.
Spencer kérdésére azért még csak válaszolok, mielőtt mindenki szétszéledne a házban, hogy nekiálljon a saját dolgával foglalkozni, vagyis azzal, amit Dane kiosztott nekik feladatban. - Nekem mindegy, de valami erősebbet. - csak aztán pillantok újra és újra Danere. Nem mondom, hogy nem hiszek neki, mert csak nem titkolta volna el előlem, hogy Peter életben van, de ez a nap már kezd sokkoló lenni. És most komolyan kezdjünk el itt iszogatni és sütögetni és azt sem tudom, hogy mi lesz Jadedel. Ez a valaki fogja majd a fejét rendbe tenni, de elég komornak tűnik és nem tudom, hogy mennyire lesz majd óvatos. Nem akarok ártani a vöröskének akkor sem, ha volt időszak, amikor kifejezetten nem szimpatizáltam vele. Meg aztán ki a fene a szőke lány? Egyből úgy rámozdult Spencerre, mintha... és amennyire zavarban van. Vajon Spencer tisztában van vele, hogy a szőkeség teljesen rá van kattanva? Egyáltalán neki, mint személyzetisnek lehet köze egy diákhoz? - Igazán mesélhetne mindenki, hogy egyáltalán hogy kerültek képbe a többiek. Azt hittük csak egy emberrel térsz vissza, ő meg nem kíváncsi ránk... És mikor megyünk Jadeért? Nem lesz addig baja? - persze, hogy érdekel engem is, hogy mi történt Peterrel, de képtelen vagyok ezt a helyzetet annyira lazán és könnyeden kezelni, ahogyan Dane. Jól fog esni valami töményebb ital a kaja mellé. De hogy most nekiálljak sütögetni, mintha csak valami kiránduláson lennénk és nem lenne semmi gond, na ez valahogy nem megy, akármennyire is szeretném. Feszült vagyok nem is kicsit és akkor még azt az apró tényt, amire rájöttünk Joyceszal próbálom a gondolataim egyik hátsó szegletébe elpaterolni egyelőre, pedig ezt is meg kellene kérdeznem Danetől, csak épp túl sokan vagyunk itt ahhoz, hogy alkalmas legyen a pillant, és a sokból kettőt nem is ismerek egyáltalán lényegében. Furcsa ez a nap, ami úgy indult, hogy Spencer beszél Danenel a testvére ügyében, most pedig előkerült Peter és arra készülünk, hogy Jade fejéből kiűzzük ezt a Lesliet, aki egyébként eltűnt és nem tudni, hogy nem les-e épp most is ránk valahonnan. Kész téboly!
Nem féltékenykedik különösebben, mert ha még az ő segítsévével sem tudott Sophia és Peter összejönni, akkor úgy, hogy most már a kis barna vele alkot egy párt, aligha lenne értelme megbolygatni az érzelmi szálakat, hogy belobbantsanak valami lángot. Már az is csoda, ha ismét barátok tudnak lenni ők ketten, Dane pedig arra csak egy féloldalas, csibészes mosollyal megvonja a vállát, hogy már megint gyanusítva van. – Csak a szokásos. Vér és fájdalom. Ismersz már szivi. Különben meg az új haver, akinek eladtam a lelkemet, valahogy bele tudott mászni az agyába, ahogy majd Jade-nek is fog, és visszahozta az emlékeit. Nagyjából. – Kiosztja a kéréseit, azért ő maga is be fog csatlakozni az előkészületekbe, de most még jelenleg inkább kontroll alatt akarja tartani a társaságot. – Tekintve, hogy én vagyok itt a legtöbbet, ki más parancsolna? – Csóválja a fejét, ez olyan, mintha beül mellé valaki a kocsiba, akkor nyilván elfogadja, hogy Dane választ zenét. Érdeklődve nézi, hogy Dorina félrehúzza Spencert, akivel mintha ismernék egymást, de nem teszi szóvá a dolgot, csak sokatmondóan összenéz Sophiával. Viszont odaadja Hiro-nak a könyvet, amiben a boszorkánykör is szerepel, és még megannyi haladó mágia, amit nem tanítanak egy átlag diáknak. De mikor is volt Dane átlagos? Most is él még az álcája az auror minisztériumban. – Csak aztán meg ne bánjam. – Viszonozza a vigyort, tudja, hogy a segítségért cserébe majd ő is tartozik egyszer a vámpírnak, az viszont most jobban érdekli, hogy a kisöcsi is itt van körükben, aki már a nyársakra húzza fel a húst. – Na mesélj pajtás, azt hiszem itt az ideje, hogy meg tudjuk, mi is történt veled. – Karolja át Sophiát, talán most már Peter sem orrol meg rájuk, hogy egy párt alkotnak, hiszen ez már azelőtt kiderült, hogy eltűnt volna. Valahogy szétszakadtak ők hárman, mint annak idején a Lorelai-ügy kapcsán, de semmi sem gátolja, hogy ismét egy család legyenek, hiszen most már egy nagyobbacska csapat tagjai.
Ennyit arról hogy egy szobában tömörülve fent töltsük az estét aminek személy szerint kifejezetten örülök, hiszen senki nem kiskölyök már hogy egy szobában ennyien tobzódjunk! Az ölelkezős köszöntő köröket én Rosmertaval szót váltva töltöm, de semmi lényegeset nem tudok meg. Felhajtom a pohár löttyömet, és mire vissza térek a többiek körébe már fellebeg a fejünk felett a csapatszellem. Mit van mit tenni, a kezemet a többiekére teszem és már itt sem vagyunk. Cserébe Dane meglepően nagyvonalú a bizalmat illetően. Kissé rá is csodálkozom. De nem teszem szóvá. A kertiparti gondolata még váratlanabbul ér. Akkor... most hirtelen szocializálódnom kellene? Nos ha eddig nem volt ami zavart váltson ki a világomban, ez most pont az. Régen voltam már "családias" hangulatú kertipartin. Itt meg mindenki vagy egy pár, vagy szikrázik a hangulat vagy régi jó barát. Hm. Dane kimondja a megmentésem kulcsát és le is csapok rá! - Szívesen vetek némi pillantást arra a könyvre, ha nem gond. - vetem fel a házigazdának. A tűz már ropog, a karók helyben, a kaja is kezd össze állni, én pedig látványosan vissza veszek az arcomból. - A könyvekkel jobb viszonyban vagyok, mint a nyársas sütögetéssel. - villantok egy sokat mondó vigyort Dane felé. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen ki akarom vonni magamat, csak valljuk be nem szívesen lépem át a kényelmi zónámat. Persze ez nem jelenti, hogy nem lehet belőle kirántani.
Spencer Irvine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dane titkos hajléka 2020-05-08, 19:28
Nem gondoltam, hogy ez a szituáció lehetg ennél is bizarrabb, de ami aztg illeti, sikerül megfejelni a várakozásaimat. Arra számítottam, hogy csak Hiro lesz az új arc a performanszbadn, de közben itt van egy csóka, akit Sophia láthatólag igen jól és közelről ismer, s itt van Dorina is, akinek a jelenlétének okát el sem tudom képzelni, hogy őszinte legyek. Értetlenül állnék akár ítéletnapig a fogadó talajzatán, hogyha nem jönne az ukáz, hogy sátorfát szedünk, s irány Dane hajléka. - Nos, legalább Rosmerta nem akad ki ránk, ha zajosak vagyunk. - duruzsolom oda Sophiának egy cinkos kis mosollyal - mert a humoromat ha hagynám elveszi, akkor én is elvesznék az eseménykavalkádban abban biztos vagyok - aztán mikor már a vityillónál vagyunk arra fókuszálok, aki szól hozzám. Elsőként Dorinára, akinek nem válaszoltam meg a kérdését a fogadóban. - Hosszú sztori, szívesen elmesélem, de most szervírozok némi.. khm.. ki mit kér? Tea, kávé.. cukor, rum, bumm? - darálom el a poént a végére, mert igazából nem az én konyhám, tehát az, hogy mi van amit ihatunk a rögtönzött grillparti mellé, azt úgyis mindenki épp annyira látja, mint én. Részemről a sima víz is megteszi. - Üdv, a nevem Spencer! - mutatkozom be illendőn Peternek is. Nem vagyok barátságtalan egyikőjükkel sem, nem abból a fából faragtak. Odakint a tűz mellett azért csak kibököm ami a csőrömet piszkálja. - Áruljátok már el nekem.. hogy kerültetek a képbe? - pillantok hol Dorina, hol Peter felé. - Már persze ha nem hadititok. - teszem hozzá felmentve őket az esetleges nem kívánt válaszadás alól mosolyodva. Közben mindenki térül fordul, s Dorina mellett kötök ki. Hebegését nem tudom mire vélni. - Öhm, ha mostg azt mondod, hogy Dane az apád, akkor valóban meg fogok lepődni. - akarom elütni egy kis poénnal idegességét. Szívesen meghallgatom, amit mondani szeretne, de nem tudom, hogy ez megfelelő hely-e a kitárulkozásra. elvégre tele vagyunk füllel, s nem ismervén őket azt sem tudhatom ki mennyire megbízható az "új belépők" közül.
Nem igazán nyugtat meg Peter válasza. Bár enyhítetnék valahogy azon, amin keresztül ment/megy... de én nem igazán vagyok az a gyógyító típus. Nem értek ehhez. Mondanám, hogy már semmi sem hoz zavarba egy ilyen nap után. De tévednék. Egészen addig nem jövök zavarba, amíg meg nem pillantom a Három Seprűbe Spencer-t. Nem tudom, nem igazán értem, hogy került, ehhez a fura kompániához. Igaz azt sem tudom, hogy én hogyan csöppentem ebbe bele. Képzelem hogyan nézhetek ki, enyhén ziláltan, még a hatása alatt a nap történéseinek. Most pedig fülig kipirulva, enyhén zavarban. - Spencer? Te is, ő... hogy-hogy itt? - zavartan, és némileg értetlenül nézek rá. Azt hittem az elmúlt hónapokban már levetkőztem a kényszert, hogy zavarba jöjjek a sellő előtt, de úgy fest mégse. Pedig esküszöm, hogy mindig nagyon jól éreztem magam vele, amikor csak időt töltöttünk együtt. Akár az irodájában folytatott végtelen beszélgetésekre, a tó környéki kis sétáinkra, vagy a karácsonyi bálra gondolok. Mégis egyszerűen odalépek hozzá, és átölelve kapaszkodok belé egy hosszú percig, az arcom a férfi vállába fúrva, mintha különösen megnyugtatna a jelenléte. Ennek ellenére képtelen vagyok megszólalni. Bármit mondani neki arról, hogy kerültem ide, és főként milyen okból. Peternek, és Dane-nek mitől kellett megmentenie.
Még amikor körbe állunk, hogy csoportosan hoppanáljunk, akkor is az egyik kezemmel Spencer kezét fogom, míg a másikkal nyúlok előre a többi kézre helyezve az enyémet. Dane nappalira és hálókra vonatkozó monológjára nem reagálok különösebben, de továbbra is nehezemre esik Spencertől egy-két lépésnél jobban eltávolodni, és valami különös módon nézem őt most. Talán egy kis bűntudattal, hogy hónapokon át titkoltam előle az igazat az itt létem valódi okáról. A szökésem körülményeiről, és még most is képtelen vagyok megszólalni, megosztani vele. Végül Dane szavai zökkentenek ki. Bólintok, és elindulok az említett alapanyag megkeresésére. A szalonnán kívül hozok még pár fej hagymát, és kenyeret is. Majd egy háztartási bűbáj következtében a szalonna és a hagyma elkezdi feldarabolni magát, és a darabok felhúzni magukat a Peter által hozott nyársakra. Amikor egy pillantással ellenőrzöm, hogy minden rendben, akkor elindulok megkeresni Spencert, hogy neki segítsek. Mégis kissé bizonytalanul lépek mellé. Mint akinek komolyan össze kell szednie a bátorságát a mondandójához. Nem is szólalok meg rögtön. - Spencer... én nekem... kell elmondanom valamit... a családomról... az apámról... nem akartam titkolni, de nem tudtam, hogy mondhatnám el... én sajnálom...
₪ Dallam ₪ ₪ "Az igazság mindig az, amitől a legjobban félünk." ₪
Mondanám, hogy csoda történt, hiszen ez az ő szemükben tényleg az, én viszont nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem haltam meg. Mindenesetre, számomra itt és most az a furcsa és egyben zavaró is, hogy pár órája még csak nem is emlékeztem Sophiára. Komolyan, hogy felejthettem el pont őt? Hiszen annyira meghatározó szerepe volt az életemben... Barátok voltunk, később beleszerettem, megint később pedig elég csúnyán összevesztünk. Most pedig – Dane révén – bekerült a családomba, ami igencsak furcsa kijelentés, hiszen a féltestvéremről van szó, de mégis. Sophia még így is fontos személy az életemben, ha nem pont a legfontosabb. Elvégre, évek óta mellettem állt, amióta csak ismerem. - Ha több információm lesz, mindent elmesélek – pillantok Danere, miközben a barnaság elrohan lemondani a szobát. Sajnos, még számomra se tiszta minden, az emlékeim is kuszák, sok dolgot homály fed egyelőre, de úgy tűnik, hogy a vámpír mágiája mégis valódi. Vajon látott-e bármit is az emlékeimből? Nem tudom, de őszintén szólva nem is izgat. Egyszerűen képtelen lenne vele bármit is kezdeni. - Úgy tűnik, magánnyomozásba kell kezdenem – sóhajtok fel még azért a szemeimet forgatva, elvégre ez nem pont olyan dolog, amibe annyira bele szerettem volna vágni. Egyelőre azonban Sophia közelében szeretnék maradni és lehetőleg mindent helyrehozni, amit elkövettem ellene.
Pár perccel később már Dane házában álldogálunk mindannyian, miközben én élvezettel pillantok körbe. Na, nem mintha annyira tetszene a hely, egyszerűen csak olyan sok emlék ugrik be számomra róla, hogy szinte élvezem. Sophia közelében állok, néha-néha megérintve a lányt, hogy vajon tényleg valóságos-e. Nem tolakodóan persze, épp csak egy finom érintés a vállán. Nem mintha kételkednem kellene a jelenlétében. - Még csak most tértem vissza és máris parancsokat osztogatsz? - teszem fel a kérdést kissé túldramatizálva, de egyébként leginkább vicceskedve. Eszem ágában sincs pont most összeveszni a férfival, habár a múltban volt nézeteltérésünk, nem is kevés. - Szerintem én és... ööö – pillantok némileg kérdőn az új arcra, aki szintén a fogadóban volt, amikor megérkeztünk. Csak most jövök rá, hogy őt nem is ismerem és az esetleges bemutatkozásán se figyeltem oda túlságosan. - Mi a neved, haver? Talán udvariatlan vagyok, hiszen esélyes, hogy bemutatkozott, de ez az egész helyzet... Baromi frusztráló az ilyesmi, annyi szent. Elvesztettem az emlékeimet, visszakaptam őket, majd rá pár pillanatra szinte minden fontos személy visszatér az életembe. Sophia, Dane... Már ők ketten is a feje tetejére állították a világomat, mi lesz abban az esetben, ha még többen lesznek? - Én Peter Greenwood vagyok, Dane féltestvére és Sophia barátja – mutatkozom be, magamban remélvén, hogy a barát jelzőt nem érti majd félre a férfi. - A fogadóban történt örömködés talán magyarázatra szorul részemről, de azt majd később. Elvégre, jelenleg más dolgunk is akad. Tüzet rakni nem egy nagy feladat, szóval nem sokkal később már ég is a mutatott helyen, miközben a nyársakat hozom fel és még némi fát is, hogy ne akkor kelljen elrohanni érte, amikor észbe kapunk a sütögetést illetően. Mindent a helyére pakolok, a fákat szépen elrendezem, gondosan egymásra rakosgatva, szinte tökéletesen mutat. Nem is gond, ha marad még egy kevés a sütögetés után, elfér az itt is kényelmesen. Dolgom végeztével visszamegyek a házba, hogy megigyak egy pohár vizet és csatlakozhassak a többiekhez. Persze, nem sok időre, hiszen a tüzet talán nem is ártana figyelnie valakinek.
