2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Én azért sokkal jobban örülnék annak, ha nem mások alakítanák a mi életünket - csóválom meg a fejem. - Az addig rendben, hogy mindketten egy gazdag családba születtünk, de a kényszerházasság már elég elavult szokás, nem gondolod? - pillantok kíváncsian Calebre. - És, ha én boldogtalan leszek melletted, egyszerűen csak fogom magam és keresek valaki mást, aki mellett boldog lehetek - vonom meg a vállam, mintha annyira egyszerű lenne ez, mint az egyszer egy. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy mint kirakatfeleséget, elég sok elvárás elé fognak állítani a szüleim és Caleb szülei. Nem, nem Caleb, hanem a szülei. Adnunk kell majd a boldog házasokat, akik mindennel meg vannak elégedve, amit csak az élet nyújtott számukra és termelni a következő nemzedéket. Mert ez lesz a dolgunk. Igencsak sablonos, de az aranyvérű családok esetében ez mindig is így ment. Én viszont ebből a szempontból más vagyok. Engedelmeskedem, amíg az én akaratom szerint történnek a dolgok, de amint nem tetszik valami, lépek a saját érdekemben. És ha szükséges, akkor képes leszek Caleb mellett is valaki más karjaiban keresni azt, amire vágyom. Nem egy született feleség vagyok, ezzel pedig anyámék is tisztában lehetnek, habár még mindig én vagyok az, aki a legszófogadóbb hármunk közül. Anna és Joyce... Velük azért nehezebb dolguk lenne, főleg az idősebb nővéremmel. - Még mindketten fiatalok vagyunk - felelem, állva a tekintetét, habár átfut az agyamon még az a gondolat is, hogy milyen lenne itt és most megcsókolni. Nem is tudom, amolyan főpróbaként... - És ha te megöregszel, valószínűleg én is, úgyhogy nincs mitől tartanod - mosolyodom el. Tényleg szeretném közelebb érezni magamhoz. Csak egy picit közelebb. Mindenesetre, ellenállok a késztetésnek és nem adom be a derekam. A legtöbb pasit helyben lekapom ugyan, de Caleb teljesen más ebben a tekintetben. Túl könnyű lenne, nem igaz? Húzom hát az agyát, amíg lehetséges, hogy tudjam, mire is számíthatok vele kapcsolatban. És nagy eséllyel számára se lenne túl nagy élvezet, ha a jövendőbeli menyasszonyát már az eljegyzés éjszakáján megkaphatja. Kettőnk közül én lehetek a határozottabb, hiszen Caleb nem kezd el vitatkozni, amint magam után vonom. Nem messze lakunk innen, úgyhogy az út sem tart sokáig, a lakásunkat pedig figyelembe se veszem. Másoknak elképesztőnek tűnhet, de számomra elég megszokottá vált már az évek folyamán. Mondanám ugyan, hogy unalmas, de hát na... Azért mégis élvezem és szeretném is még hosszú éveken keresztül. Igazság szerint az se érdekelne, ha esetleg megbámulna, amíg átöltözöm. Megszoktam már a kutató tekinteteket és az eddigi életvitelemből kifolyólag volt is már pár rázósabb helyzetem. Szeretek randizni, flörtölni és random pasikkal ágyba bújni. Ez Jennifer Brekinridge. Vagyis, eddig ez voltam. Caleb mellett viszont értelemszerűen meg kell változnom. - Nem, ez... - csóválom meg a fejem, miközben keresem a megfelelő szavakat. - Tökéletes - adok hangot végül nagy nehezen a véleményemnek. Elég fess és nagyon is jól áll számára az elegánsabb viselet. Még sose láttam így, szóval kell számomra pár röpke pillanat, amíg összeszedem a gondolataimat. - Egy elegáns pubba - búgom, miközben azért még igazítok egy kicsit a sminkemen és a hajamon. - Jól kiszórakozzuk még magunkat az utolsó estén. Mit szólsz? - vonom fel a szemöldököm. Ma még kiélem magam, élvezem a szabadságom utolsó morzsáit, majd a rivaldafénybe lépek. - Az eljegyzés után úgyis ügyelnünk kell a látszatra, szóval még ma éld ki magad - kacsintok egyet. Fogalmam sincs, mit teszek abban a helyzetben, ha esetleg egy másik lánnyal látnám ma flörtölni, de végül is holnaptól csak és kizárólagosan az enyém. Ez a tudat pedig némi elégedettséggel önt el legbelül...
-Igen, ez biztosan így van... csakhogy addig nem tudhatjuk, amíg nem tapasztaljuk meg a saját bőrünkön... nem igaz? Minden kapcsolat és házasság más, nem tudjuk megmondani az alapján, hogy egyik vagy másik ismerősünk kapcsolata hogy alakult, hogy a mienkkel mi lesz a helyzet. Nem bírom megállni, hogy ne húzódjon grimaszra a szám. Teljes mértékben igaz lenne amit az előbb mondtam, ha... pontosan akkor, ha igaz lenne. Csakhogy az én szüleim házassága szintén érdekkapcsolatból nőtte ki magát, így tehát én pontosan tudom, milyen is lehet ez. Ha mást nem, a szüleim példájával tisztában vagyok. Persze pozitív példaként vannak előttem, tehát jó lenne, ha a mienk is ilyen lenne... de tényleg nem tudhatjuk, milyen is lesz. Egyelőre el sem tudom képzelni ezt az egészet... na meg nem igazán szeretnék belegondolni... még nem. Majd ha biztosak lehetünk benne, hogy tényleg az lesz a végkimenetele az egésznek, mint sejtjük, akkor gondolkozunk rajta, milyen is lesz Jennel együtt az élet. A "nem hiányzik egy hisztiroham sem nekem, sem neked" kijelentés hallatán halk nevetést hallatok. Dráma? Na, abból nincs hiány, valószínűleg egyikünk életében sem. A gazdagok élete már csak ilyen... nem tudjuk ki - és elkerülni, de ezzel jár a vagyon. Ezt - valószínűleg - Jen ugyanolyan jól tudja, mint én magam. - Ó, igen? Hát, akkor örülj, hogy nem egy öregember vagyok... egyébként meg... ha így állsz hozzá a kérdéshez, akkor... tarthatok tőle, hogy amikor öreg leszek és ráncos, akkor fogod magad, és lelépsz valami fiatalabb pasassal? Mondjuk ezzel egyelőre nem kell törődni... de akkor is! Tekintetemet belefúrom Jenébe, ezzel próbálva válaszra kényszeríteni őt. Tényleg érdekel, mit válaszol... és csak remélni tudom, hogy nem hazudik csak azért, hogy ne bántson meg. Bár ahogy ismerem ettől nem kell tartanom. Ez azért megnyugtató, mit ne mondjak. Meg az is, hogy végül nekem ad igazat azzal kapcsolatban, hogy nincs kizárva, hogy idővel működnek majd az érzelmek kettőnk között. Jen kiadja a parancsot, miszerint indulunk, én pedig egy halk sóhajt követően beleegyezően követem őt... tekintve, hogy nem igazán tudok mást csinálni. Egy viszonylag rövid autózást követően eljutunk hozzájuk és felmegyünk a szobájába, hogy átöltözzünk, aztán irány a muglik világa. Gyorsan szétnézek és felmérem a terepet, és hát azt kell mondjam, nem aprózzák el az életet, az egyszer biztos. Meg az is biztos, hogy fogalmam sincs, hogy is gondoltuk mi ezt az egész "pattanjunk meg az estélyről" dolgot. De már mindegy, már nincs visszaút, úgyhogy gyorsan a szekrényhez lépek, hogy előkeressek magamnak valami alkalomhoz illő öltözéket. Közben végig háttal állok a lánynak amíg átöltözik, mert hát nálam sem mentek el teljesen otthonról, és a jómodorral nincs bajom - vagy legalábbis eddig még nem volt. Nem most akarom elkezdeni. Végül találok magamnak egy fekete nadrágot és zakót egy hozzá illő fehér inggel és nyakkendővel. Gyorsan átöltözöm, még mindig háttal Jennek, aki valószínűleg időközben már átvette az estélyen viselt ruháját. - Ez így rendben van? Vagy túl elegáns? Nem sokszor fordul elő velem, hogy nem tudok mit mondani, de most határozottan ez a helyzet állt elő, ahogy meglátom Jent az újonnan magára öltött ruhájában. Igyekszem nem mutatni, hogy tetszik a látvány, de azért megakad a szemem a lányon... én is férfiból vagyok, na. Bármennyire is nem tetszik egyeseknek. - Szóval... hova is megyünk tulajdonképpen? Van valami terved, vagy mindegy, csak ne legyünk ott? Bárhogy is legyen nekem rendben van, legalább szórakozunk egy kicsit. Egy kis szórakozás pedig sosem árt, ugyebár. Egyikünknek sem.
- Azért egy kényszerházasság elég körülményes és rengeteg buktatója akad. Nekünk még szerencsénk van annyiból, hogy egyikünknek sincs senkije, nem gondolod? - vetek egy kíváncsi pillantást Caleb irányába. - Nem hiányzik egy hisztiroham, se neked, se nekem - sóhajtok fel gondterhelten. Nem szeretem, amikor egy férfi rinyálni kezd, de azért egy szépen összerakott, káromkodásokkal teletűzdelt szöveg se lenne ínyemre. Igen határozott vagyok néha és - lássuk be - az örökségről szól lassan az életem. Megszoktam már, hogy mindent a kezembe adnak, semmit se kell nélkülöznöm és ha ennek az az ára, hogy hozzámenjek Calebhez, akkor benne vagyok. Egyébként is kedvelem őt, mi több, szerettem volna többet is kihozni kettőnkből, egyszerűen csak kevés voltam hozzá. A szüleink tehát tökéletesen eltalálták a gondolataimat. Igazság szerint, választhattak volna sokkal, de sokkal rosszabb alternatívát is. Nem is tudom... Egy lerokkant öregember? Nem, annyi pénzt már senki se tudna felajánlani számomra, hogy egy olyan házasságba belemenjek. - Az egyik barátnőmet egy nincstelen pacákhoz adták hozzá - húzódnak halvány fintorra az ajkaim. - A mai napig szenved abban a kapcsolatban, szóval mi ketten még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. És biztos vagyok abban, hogy igenis lenne olyasmi, ami nem tetszene számunkra. Nem is tudom... - itt egy pillanatra gondolkodóba esem, hiszen tényleg nehéz számomra olyasmit felhozni, amit ne vállalnék el annak érdekében, hogy ne bukjam azt a baromi nagy örökséget, ami a testvéreinkkel ránk vár. - Lehet, mégis neked van igazad - vonom meg végül a vállam. Kész. Egyszerűen képtelen vagyok olyasmit mondani, amit ne tennék meg a vagyonért. Életem szerelmétől is megszabadulnék, ha egy házasság lenne az ára ennek az egésznek. Igen, ha otthon várna rám a szobámban valaki, habozás nélkül hazahajtanám. És még hidegen is hagyna. - Nem zárhatjuk ki - ízlelgetem a mondatot, amely ide-oda pattogva visszhangzik a fejemben. Eddig még soha, semmi se volt rám ennyire jó hatással. Bókoltak már nekem pasik, de Caleb iménti szavai már megint egy teljesen másik kategóriába esnek. Határozottan kellemesek. És fontosak. Fontos a véleménye. - Indulunk - ragadom meg a karját egy hirtelen elhatározás keretein belül, majd lágyan vonom magam után. Az aggodalma cseppet sem izgat, elvégre ezzel nem mondunk ellent a dolognak, egyszerűen csak... Mindegy, majd kitalálunk valamit, hogy merre lettünk, habár elég nagy a tömeg és senkit sem fogunk érdekelni. Beszállunk hát a kocsiba, majd kiadom a sofőrnek, hogy a mi házunkhoz hajtson. Elég hatalmas kúriánk van, habár jelenleg - a személyzeten kívül - senki sincs otthon. A testvéreim egyébként is ritkán bukkannak fel, a szüleink pedig jelenleg is a Royal Albert Hallban tartózkodnak. Felvezetem hát a srácot a lépcsőn, majd egyenesen a szobámba terelem. Semmi francos, szeretem a letisztult stílust, habár a berendezés igen erősen hajaz a régi királyi lakosztályokra. Luxus és kényelem. Nem is áll szándékomban túl hamar megpattanni itthonról. - Tessék, válogass kedvedre! - tárom szét a szekrény ajtaját, ahol férfiruhák tömkelegei sorakoznak. - Egy elég elegáns helyre megyünk, szóval csak óvatosan - teszem még hozzá egy kacsintás kíséretében, majd a saját szekrényemhez lépek és - miután kibújtam a jelenlegi ruhámból - előveszek egy másikat, hogy átöltözhessek. Nem vagyok szégyenlős, simán megteszem ezt Caleb előtt is. Különben is: nemsokára férj és feleség leszünk, nem igaz? Ennél többet is látni fog majd belőlem, amint oda kerül a sor.
Sokmindenre tudok gondolni ebben a pillanatban, de az örökség... na, az valahogy nem jut eszembe. Oké, tudom, hogy valószínűleg kellene, de akkor se. Ezért aztán igyekeznem kell, hogy a helyén tartsam az arcizmaimat, nehogy nagyon meglátszódjon mit is gondolok igazából. Azért azt el kell ismerni, hogy valamilyen szinten igaza van Jennek. - Nem, én sem akarok nincstelenként kikerülni innen. De miért is lennénk nincstelenek? Te is tudod, hogy úgyse nagyon tudnak olyat kitalálni, amibe fogcsikorgatva ugyan, de bele ne egyeznénk. Kíváncsian pillantok a lányra, közben karjaimat széttárom, jelezve, hogy nem igazán értem a problémát. Mármint persze, a szüleink képesek a furábbnál furább ötletek kitalálására és véghezvitelére, de azért azt hiszem, ők is ismerik a határt. Legalábbis nagyon remélem. Ha meg mégse, akkor... nos, azon majd ráérünk akkor gondolkozni, hogy mi van akkor, ha mégsem, ha megtörténik. De valószínűleg rátukmálnám Jasonre a dolgot. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egyáltalán nem így működik, de vannak helyzetek, amikor még véletlenül se érdekel, hogy mit lehet és mit nem. Azt hiszem ez is egy ilyen helyzet lenne. Az évek során elég sok lehetőségem volt a mimikám, az idegeim és az érzelmeim edzésére, ami azt jelenti, hogy nem igazán kellene látszódnia rajtam, ha meglepődöm valamin. Most viszont fogalmam sincs, mennyire sikerül érzelemmentesnek tűnni. Mondjuk ha nem az sem akkora baj. - Azt hiszem igen. Semmi nincs kizárva. Mármint... eddig nem gondoltam ilyesmire, de ha tényleg úgy alakulnak a dolgok, ahogy sejtjük, akkor ezt sem zárhatjuk ki. Lassan, átgondoltan válaszolok, mert nem akarok semmi hülyeséget mondani. Azért megkönnyebülök kicsit, mikor azt mondja, hogy létezik kényszerházasságban is szerelem - legfeljebb később érkezik, de annyi baj legyen. Az exe említésére kicsit elhúzom a számat, ráadásul én sem tudom, hogy mégis mi ütött belém. Nem kellene, hogy fontos legyen vagy bármit is jelentsen nekem az a tény, hogy volt már barátja. Mármint... ez azért várható volt, ráadásul nem is vagyunk együtt, szóval fene se érti, nemhogy én. Na mindegy. Azért egy halvány mosoly kíséretében rábólintok, hogy menjünk, öltözzünk át, aztán irány a szórakozóhely. - Rendben, részemről mehetünk! Ami a bejelentést illeti... gondolod, hogy most akarják bejelenteni? Mert akkor nem biztos, hogy meg kéne pattannunk innen... ha megtudják, hogy eltűntünk baj lehet belőle, azt pedig nem szeretném. De persze mehetünk... egyáltalán nem fűlik a fogam a szüleink bejelentéséhez. Bármi is legyen az. Szóval akkor megyünk, vagy mi lesz?
Jó, hát az érzelmeimet a mai napig nem sikerült megtanulnom megfelelően leplezni mások elől. Mármint, valamilyen szinten megy a dolog, de csakis akkor, ha más zavaró tényező nincs a képben. Mint például amilyen most a szüleink elvonulása és hosszas beszélgetése. Nem szoktak ilyet tenni, ez pedig - számomra - nagyon is gyanús. Kissé csodálkozom is azon, hogy Caleb ezt még nem vette észre vagy nem elmélkedett rajta hosszabban. Pedig komolyan azt hittem, hogy az ő figyelmét semmi se kerüli el. - És az a minimum, hogy bukjuk az örökséget - sóhajtok egyet, miközben gondterhelten túrok a hajamba. Nem tagadom, fontos számomra a pénz. Aki mást állít, az hazudik. Egy gazdag családban nőttem fel, nincs hát tapasztalatom azt illetően, milyen lehet a nélkülözés, de - igazság szerint - nem is áll szándékomban megtudni. - Nem igazán szeretnék nincstelen senkiként kikerülni innen - teszem még hozzá, miközben vetek egy kíváncsi pillantást Caleb irányába. - Gondolom, ezt az egyet te se szeretnéd átélni. Vagy nincs igazam? Gazdag családban felnőtt kölykök vagyunk mindketten, kár is lenne ezt tagadnunk. Én pedig - a magam részéről - mindent meg is teszek annak érdekében, hogy a nevem ne merüljön a feledés homályába. Ami pedig az igazat illeti: Caleb nem rossz parti. Le kell ugyan mondanom az eddigi életvitelemről, ha a jegyese leszek, de erre az áldozatra hajlandó vagyok. Egyébként is untam már a céltalan kóborlást egyik ágyból a másikba. Ennél azért nekem is többre van szükségem. - Szerinted te képes lennél megszeretni engem? - teszem fel a kérdést, miközben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne piruljak el a szavai hallatán. Próbálom hát minél semlegesebb irányba terelni a gondolataimat, de ez igazán nehezen megy számomra. - Igen, létezik ilyesmi - ismerem el végül egy apró biccentés keretében. Nem fogom felhozni előtte, hogy leginkább ennek az ellenkezője szokott megtörténni, mert a végén még egy teljesen pesszimista valakinek fog gondolni engem. - Ha tényleg az a helyzet, amire mi gondolunk, akkor valóban nem árt kissé összeszoknunk - mosolyodom el. Fogalmam sincs, hogy magát az esküvőt mikor szeretnék megtartani, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy még egy-két év és eljutunk odáig is. - És mit szólnál ahhoz, ha megpattannánk innen? - hozom szóba a tervem. - Elmehetnénk hozzánk átöltözni és utána egy másik buliba - mosolyodom el sejtelmesen. Tényleg nincs semmi hátsó szándékom se ezzel. Egyszerűen csak nem maradhatunk ezekben a ruhákban. Túl fényűzőek az olyan helyekre. - Kaphatsz az exem cuccai közül párat - vetem fel. Volt egy tartós kapcsolatom, testalkatra pedig elég hasonlóak voltak Calebbel. - Esetleg meg szeretnéd várni a hivatalos bejelentést? - rebegtetem meg a pilláimat egy ártatlan nézést körítve mellé. Fogalmam sincs, mivel járna az, ha nem lennénk itt a bejelentésen, de a jegyesség attól még nem bomlana fel. Mi pedig jót szórakoznánk előtte.
Jobban átgondolva nem is akkora hülyeség Jen felvetése. Mármint miért pont a legkisebbet találnák meg ilyenkor? Ennek semmi értelme... vagy csak én nem látok benne semmi értelmet. Az is lehet, persze. A lány hangjából halványan kihallatszó idegességet viszont tényleg nem tudom hová tenni. Oké, nem kell nekem mindent is érteni, de akkor is... - Valószínűleg jól megjárnánk. Ha nem is rögtön, de előbb - utóbb biztos meglenne a böjtje annak, ha nemet mondunk nekik... arra, amit jelenleg csak sejtünk, de egyáltalán nem tudjuk biztosra. Nem tudhatjuk biztosan. De valahogy nem is nagyon szeretném megtudni, mi is történne, ha szembemennénk az akaratukkal. Valószínűleg tényleg nem véletlenül hagynak ki minket az egészből. Igazat kell adnom neki, mert a kényszerházasság egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt szeretnénk, hogy működjön. Akkor viszont kissé értetlen arckifejezéssel emelem fel egyik szemöldököm, mikor azt mondja, hogy a kényszerházasságban nincs, nem lehet szerelem. - Mi az, hogy szó sem lehet szerelemről? Ebben nem vagyok olyan biztos... mármint rendben, az elején biztosan így áll a helyzet. De mi van, ha az illető páros később, az évek alatt megszereti egymást? Vagy szerinted ez elképzelhetetlen? Elképzelhetetlennek tartod, hogy változzanak az érzések? Tényleg kíváncsi vagyok, mit gondol ezzel kapcsolatban. Fura, de valahogy eddig még sosem beszéltünk komolyabb dolgokról. Ilyesmiről meg aztán főleg nem... mert hát miért is beszéltünk volna? Kíváncsian kémlelem az arcát, hátha ki tudok olvasni valamit az arckifejezéséből és a tekintetéből... néha egy grimasz vagy pillantás többet mond minden szónál. Viszont bármennyire is próbálkozom nem nagyon tudok leolvasni az arcáról semmit se. Most vagy én vagyok nagyon béna, vagy ő rejti el nagyon jól az érzelmeit. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül. A mugli szórakozóhelyek említésére felkapom a fejemet. Jason már egy ideje rágja a fülemet, hogy menjünk el egy ilyenbe, de eddig még nem sikerült rávennie. - Hallottam már ilyenekről, de eddig még nem voltam egyben sem. Ha tényleg el akarsz menni egybe, akkor részemről rendben... csak a család ne tudjon róla, mert az öcsém biztos nem hagyja majd szó nélkül, hogy veled elmegyek ilyen helyekre, neki meg még nem sikerült magával rángatnia egyszer sem. Kicsit elhúzom a számat, mert tényleg fogalmam sincs, mi lesz ebből, de egy kis szórakozás sosem árt, én pedig nem vagyok semmi jónak elrontója.
- Nálunk én vagyok a legfiatalabb, mégis mihez kezdenének pont velem? - nevetem el magam némileg idegesen a szavai hallatán. Tényleg nem így képzeltem el a dolgot, de a szüleimnek biztos nem fogok nemet mondani. Hülye lennék árral szembe menni, hiszen elég sok a pénzük, nem áll hát szándékomban magam alatt vágni a fát. A végén még elbukom az örökségemtől a saját ostobaságom révén. Caleb pedig - lássuk be - nem is lenne annyira rossz alternatíva. Jobb, mintha valami negyvenes faszihoz szeretnének hozzáerőltetni. - És te belegondoltál már abba, hogy mi lenne abban az esetben, ha nemet mondanánk? - meresztek irányába kíváncsi tekintetet, habár a sikeres félrenyelése enyhén szólva is legyezgeti az egómat. Valami van benne, ez egyértelmű. Legalábbis, nagyon remélem, hogy nem csak puszta véletlenből nyelte félre a kortyot a szavaim közben. - Szerinted miért hagynak ki minket ebből az egészből? - vonom fel a szemöldököm. - Egyértelműen nincs beleszólásunk a dologba - sóhajtok egyet gondterhelten. - A kényszerházasság egy ilyen kellemetlen intézmény. Szerelemről szó sem lehet - ingatom meg a fejem. - A lényeg a vagyon és a család nevének tovább adása. A szüleim pedig három lánnyal büszkélkedhetnek csupán, akik közül még én vagyok az, akivel tudnak mit kezdeni. Joyce túl makacs és önfejű, Anna pedig... Nos, ő mindig is furcsa volt kissé és cseppet sem társasági lény. Legalábbis, számomra folyamatosan ez jött le belőle. - Én ilyen rendes vagyok - mosolyodom el cinkosan. - Most gondolj bele, lenne egy barátnőd, akibe teljes mértékben bele lennél zúgva és hirtelen egy másik nő karjaiba löknének. Kötelező jelleggel. Nos, ezt azért nem szeretném - teszem még hozzá, noha kifejezetten örülök annak, hogy eme eshetőség nála nem áll fenn. És nem pont amiatt, mert rossz érzés lenne számára szakítania a kiszemeltjével. Sose érdekeltek mások érzelmei, Caleb pedig dobogós helyet foglal el az én szememben. Mármint, abból a szempontból, hogy ő kifejezetten izgatja a fantáziámat egy jó ideje. - Hmm... - esem egy pillanatra gondolkodóba, végül felcsillan a tekintetem, amelyet - kis idő múltán - Calebre emelek. - Voltál már mugli szórakozóhelyeken? - hozom szóba, hiszen fogalmam sincs, miként viszonyul az ilyesmihez. Személy szerint engem nagyon érdekel a dolog, de a legtöbb aranyvérű ki nem állhatja a muglikat és a velük kapcsolatos helyeket. Jó, én se vagyok oda értük, de az ilyesmi kifejezetten érdekel. - Elmehetnénk egy ilyenre. Te meg én. Kipróbálhatnánk.
Felhúzott szemöldökkel hallgatom Jennifer szavait. Kellemetlen? Hát, ezzel még elég szépen írta le a helyzetet, az egyszer biztos. - Kellemetlen... főleg akkor, ha esetlegesen velünk kapcsolatos a dolog. Márpedig valamilyen szinten velünk is kapcsolatos - tekintve, hogy a szüleink már megint elvonultak, mi meg még mindig nem tudjuk, hogy most mégis hányadán is állunk. Egyébként pedig igazad van, ebből még bármi is lehet. Bár, ahogy a családjainkat ismerjük, és ha tényleg az lesz, amire gondolunk, akkor azért elég könnyű kibogozni a szálakat, hogy mégse lehet annyira bármi. Majd meglátjuk, mi lesz ebből. Igyekszem a lehető legtöbbet kihozni a mostani összegabalyodott helyzetből, még akkor is, ha Jent szemmel láthatólag nem igazán érdekli a szüleink ügyködésének végkimenetele. A "lenne egy csinos feleséged" mondat hallatán sikeresen félrenyelek, úgyhogy most én fulladozok úgy, ahogy az imént még Jen tette. - Öhm... tessék? Mármint nem azt mondom, nem vagy csinos, szó sincs róla! Csak... ebbe így még nem gondoltam bele. Abba meg főleg nem, hogy mi lesz akkor, ha nem egyeznénk. Ha már azon gondolkodsz, hogy mi lesz, ha nem egyezünk, akkor mondjuk meg a szüleinknek, hogy bocs, de nem. Már ha tényleg ez a helyzet áll fenn. Viszont még azt se tudjuk, tulajdonképpen miről is beszélnek azok négyen ennyire. Egyébként pedig, hogy miért lenne fura... hát... nem is tudom, csak szerintem a testvéreim se igazán tudnák a helyén kezelni a dolgot... már ha egyáltalán kezelniük kellene bármit is. De persze ezt nem tudjuk. Megpróbálom kimagyarázni magam, de azt hiszem, ez nem sikerül épp a legjobban... talán nem veszi észre. Én viszont észreveszem a gyors, kissé ingerültnek tűnő válaszát. Valahogy sántít ez az egész, de egyelőre nem tudom megmondani, hogy hol Egyszerűen csak érzem. - Szóval csak nem akarod, hogy kellemetlen legyen nekem? Jól értem? Hát, köszönöm az aggódást, de egyelőre nem kell ilyesmitől félni. Egy röpke pillanatig nem szólok semmit, csak átgondolom a lány szavait, és csak bólintok, igazat adva neki. Minden eshetőségre fel kell készülni... és ha a szüleink "merényletet" terveznek ellenünk, akkor nekünk is ideje egy lépéssel előrébb jutni, hogy ne érjen váratlanul a végkifejlet. Vagy legalábbis ne annyira váratlanul. - Rendben van, részemről semmi akadálya! Esetleg van valami konkrét ötleted is, hogy mit csináljunk? Nem tudom, mi lesz ebből az egészből, de tényleg nem árt, ha jobban megismerjük egymást... abból baj nem lehet.
Sejthettem volna, hogy az általam adott reakció csak megerősíti a feltételezést. De - valljuk be - ezt képtelen vagyok befolyásolni. Az érzelmeimen már megtanultam uralkodni, képes vagyok leplezni őket, ha a helyzet úgy kívánja, de a döbbenetem és a meglepettségem már egészen más tészta. Ezért is megy hát tévútra az iménti korty és ezért is erősítem meg - akaratlanul is - Caleb feltételezését. Igyekszem azzal nyugtatni magam, hogy előbb-utóbb úgy is rájött volna erre az egészre, de inkább kevesebb, mintsem több sikert érek el vele. - Az ilyesmi mindig elég kellemetlen téma, nem gondolod? - bököm ki végül a kérdést, amint ismét elég levegőt kapok ahhoz, hogy ezt megtehessem. Teszem is le a kezemben tartott pezsgőt, nehogy a végén ismét megpróbáljon végezni velem. Bőven elég volt ez mára számomra. - Bármi lehet még ebből - vonom meg a vállam, mintha annyira lényegtelen lenne ez az egész ügy. Pedig nem az. Nagyon nem. Az egész jövőnket megpecsételhetik ezzel a döntéssel. Ki tudja, hogy miként végződne az életünk, ha egy házasságba kényszerítenének bele minket. Caleb tetszik, de talán nem is ő lenne az igazi. Ennek révén pedig tarthatok szeretőket a férjem mellett, holott tényleg nem úgy képzeltem el a jövőmet, hogy feleség leszek, jó sok poronttyal. - Lenne egy csinos feleséged - mosolyodom el végül, ezzel is azon igyekezve, hogy legalább valamilyen szinten elvicceljem ezt az egész hülye helyzetet. - És ha nagyon nem egyeznénk, akkor még mindig ott van a második opció is: békén hagyjuk egymást és mással töltjük az időnket. A házasság csupán formalitás, semmi több. Kevesen mondják ki azt, amire őszintén gondolnak, de én soha életemben nem voltam szívbajos ebből a szempontból. Ha a jelenlegi érzelmeimet veszem alapul, akkor eléggé fájna ama tudat, hogy Caleb valaki mással hetyeg, de - ismétlem - ki tudja, mit hoz a jövő. Van esélye annak, hogy tényleg nem passzolnánk egymáshoz és azt még jobb idejében felismerni. - Fura? - szökik fel a szemöldököm egyetlen, röpke pillanat alatt. - Mégis mi ebben annyira fura? Ismerem? Igen. Elvagyunk egymással, de annyira sose voltunk jóban, hogy akár egy kapcsolat is felmerült volna bennünk. Nem lett volna ellenemre, de ez így tényleg elég szokatlan és inkább mondanám, hogy köszönöm, de nem kérek belőle. Ha lenne is köztünk valami, nagyon nem szeretném, ha kényszerből történne meg. Mert kell. - Isten ments! - fortyanok fel, mintha már maga a gondolat is taszítana. - Egyszerűen csak... kellemetlen lett volna, ha van már valakid és úgy hozzák meg a fejed felett ezt a döntést - zárom rövidre a témát. Én soha életemben nem voltam a szerelemnek még csak a közelében sem. - De ha esetleg mégis úgy alakulnának a dolgok, ahogy sejtjük, hogy fognak, akkor nem ártana kissé jobban megismernünk egymást. Mit szólsz? Legyen az egy vacsora vagy számtalan más program egyike. Csomagolhatjuk olyan külsőbe is, mintha kötelező lenne, de én nagyon nem bánnám. Legalább több időt tölthetnénk együtt és tényleg sokkal alaposabban megismernénk a másikat.
Nagyon, de tényleg, nagyon remélem, hogy nem lesz igazam és megint csak túlgondolom a dolgokat. Megpróbálom megnyugtatni magam, hogy biztos csak félreértem a szüleink eltűnését, de... az, hogy Jen félrenyeli az italát csak megerősíti a gyanúmat, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. - Persze... lehet, hogy túlreagáljuk. Minden lehet. De őszintén, abból, hogy félrenyeltél nem azt veszem ki, hogy olyan nagyon félreértenénk a dolgot. Lassan, értetlenkedő arckifejezéssel csóválom a fejem, mint aki nem akarja, vagy nem tudja elhinni, hogy ez a helyzet is fennállhat. Márpedig most nagyon úgy tűnik, hogy el kell hinnem. - Okés, oké! Értem, csak pletykákat hallottál, de... mégis miről? Most komolyan, nem hiszem, hogy olyan nagyon szörnyű lenne, szóval bökd már ki, légy olyan kedves! Kissé ingerülten szólok rá szegényre, de a bizonytalanság nem igazán az én terepem, és nem ártana végre tudni, hányadán is állunk tulajdonképpen. Aztán amikor Jen végre kimondja azt az egy szót, akkor egyrészt azt hiszem, hogy rosszul hallok. Másrészt meg csak nagy nehezen tudom rávenni magam, hogy ne rohanjak el megkeresni a szüleinket, és kérdőre vonni őket. Lehet, túlreagálom ezt az egészet. Tegyük fel, hogy így van. De akkor is... eljegyzés? Na ne már! - Eljegyzés? Ez... ez biztos? Rendben van, hogy nem biztos, hogy rólunk van szó, de akkor is egy család leszünk egy idő után... ebbe belegondoltál már? Vagy belegondolt már ebbe bárki is? Félre ne értsd, nem miattad... csak szerintem ez így elég fura lenne. Szerinted? Megpróbálom elkapni a mellettem lévő lány tekintetét, de valahogy látványosan kerüli a szemkontaktust... lehet, hogy többet tud, mint amennyit elmond. Nem tudom, de valahogy ki kellene derítenem, az biztos. Igyekszem nem mutatni az érzéseimet, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ő hogy is áll ehhez az egészhez. Nem lepne meg, ha neki se tetszene a helyzet. Az viszont már annál inkább meglep, mikor megkérdezi, hogy van -e már menyasszonyjelöltem... vagy bárki más, akit kiszemeltem magamnak. - Öhm... nem, nem igazán. Legalábbis jelenleg nincs senki. De miért érdekel ez téged? Talán bepróbálkoznál?Felhúzott szemöldökkel pislogok Jenre. Azért azt megnézném, ha tényleg ez lenne a kérdés lényege... bár tény, hogy nálunk sosem lehet tudni.
Igen, ha kettőnk szüleinek a keze nyoma rajta van valamin, az sose jelent semmi jót sem a közeljövőre nézve. Mégis, valamilyen úton-módon az enyéim hatalmas vagyonra tettek szert, elég jól élünk, szóval bízom bennük, bárhogy is döntsenek. Joyce nyilván nem hajolna meg egyhamar az akaratuk előtt, de én mindig is igyekeztem engedelmes lenni, bármiről is volt szó annak idején. Anna pedig... Középső testvér, ennek révén pedig szóra sem érdemes. Azt hiszem, hármunk közül Joyce az, aki a saját feje után megy, én viszont továbbra is megmaradok a legkisebb gyermeknek. Hallgatok a szüleimre, noha nem mindenben értek egyet velük. És ennek néha hangot is adok. - Persze, az is lehet, hogy egyszerűen csak túlreagáljuk, nem gondolod? - vetem fel a kérdést, hogy néhány röpke pillanatra eltereljem a gondolatait. - Talán csak valamiféle ártalmatlan programszervezésről van szó és semmi másról - hozom fel, habár ebben én sem hiszek úgy igazán. Nem, itt valami sokkal, de sokkal komolyabb esemény van kilátásban. Ráadásul, amik a fülembe jutottak... Mit ne mondjak, Caleb baromira nem lesz elragadtatva. A srác következő mondatai hallatán szinte rögvest cigányútra is megy a pezsgő, én pedig - az illemhez olyannyira nem illő - köhögést produkálok. Ebből azért nyilván már rögtön leszűrheti magában, hogy igen, pontosan erről van szó. A szemembe könny szökik, én pedig úgy érzem, mentem megfulladok. Szerencsére viszont hamar helyreáll a rend, lassacskán visszanyerem a légcsövem feletti uralmat és minden maradék méltóságomat összeszedve húzom ki magam: - Én is csak pletykákat hallottam, oké? - vonom össze a szemöldököm. Igen komoly arcot vágok, amely nem igazán szokásom Caleb közelében, de a jelenlegi téma igenis megköveteli a más hangnemet. - A cselédek szinte mindenhol ott vannak, habár nem igazán tudom eldönteni, hogy mennyi igazság van abban, amit visszamondtak nekem - harapom tűnődve az ajkamba. Én se vágyom arra, hogy eljegyezzenek, habár Caleb ellen nem lenne semmi kifogásom sem, de azért mégis jobb lenne valamivel szabadabb életet élnem. Soha nem vettem észre a srácon, hogy bármilyen szinten is viszont érdekelném és nem is áll szándékomban pont ilyen módon megszerezni magamnak. Jennifer Brekinridge ugyanis olyan ember, aki megszerzi magának azt, amit szeretne, de nem így... Sokkal mókásabb levadászni a kiszemelt vadat, semmint koncként kézhez kapni. - Eljegyzés - sóhajtok egy nagyot, miközben kinyögöm ezt a - látszólag - könnyű szót. Caleb pillantását azonban mindezek mellett gondosan kerülöm, hiszen tényleg nem szeretnék valami megalázót észrevenni benne. Például azt, hogy nem örül a hírnek... - Persze, ez nem azt jelenti, hogy pont te és én lennénk terítéken - hadarom el még gyorsan, mielőtt kifakadhatna. - Részünkről ott van Joyce és Anna, nálatok pedig Jason is benne van már a korban, nem igaz? Nyilván igen, hiszen szokás nagyon fiatal korban is megkötni az eljegyzési szerződést. Fogalmam sincs azonban azt illetően, hogy a szüleim milyen előnyhöz jutnának Caleb családja által. Esetleg szimplán csak szeretnék, ha olyasvalaki lenne a férjem, aki egy hozzánk hasonló család tagja? Joycet - tudomásom szerint - egy született vérfarkashoz szeretnék hozzáadni, esetemben azonban nem akadály, ha olyasvalaki lesz a férjem, akit később harapnak be. Mondjuk, Caleb számára még ott van Anna, mint jelölt, de nem hiszem, hogy kifejezetten örülnék annak, ha a nővérem lenne a menyasszonya. - És esetleg... van már valaki más, akit kiszemeltél erre a szerepre? - kérdezem meg hirtelen, noha igazán nem állt szándékomban, de egész egyszerűen nem bírom ki. Kíváncsi vagyok és őszintén érdekelne, hogy akad-e vetélytársam saját magamon kívül.
Sajnos, vagy nem sajnos, de tény, hogy elég jó megérzéseim szoktak lenni. Aminek én, bevallom őszintén, nem mindig örülök ujjongva... legfőképpen pedig akkor nem, ha a megérzéseim beigazolódni látszanak. Az meg csak tetézi a bajt, ha a szüleim kezei is benne vannak a dolgokban. Márpedig szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy most pontosan ez a helyzet áll fenn. Egy pillanatig várok, amíg Jason eltűnik a tömegben, aztán visszafordulok Jen felé. - Vagy úgy! Akkor rendben vagyunk... illetve nem teljesen. Ha azt vesszük, hogy a szüleink valahova eltűntek négyesben, akkor azt hiszem, hogy egyáltalán nem vagyunk rendben. Vágok egy grimaszt, ahogy a szüleinket említem... ráadásul egyszerre mind a négyüket. Igazat kell adnom a lánynak - ha a két család egy helyen van, az már gyanús. Hát, majd kiderül, mi sül ki belőle. - Halvány sejtésed? Na, ne mondd! És mégis micsoda? Kérlek, csak azt ne mondd, hogy össze akarnak boronálni minket, mert akkor... Nem tudom befejezni a mondatot, de azt hiszem, a hallgatás most sok szónál is többet mond. Oké, csak poénból mondtam, de akkor is... ha jót akarnak maguknak - meg nekem -, akkor nem csinálnak semmi ilyesmit. Nagyon remélem, hogy eszüknél vannak az őseink. Úgy döntök, hogy erre innom kell egy kortyot, így aztán elveszek egy poharat az egyik épp arra járó pincértől és belekortyolok, aztán ismét Jenhez fordulok kérdő tekintettel. - Oké... szóval, mi a te sejtésed? Miről beszélhetnek azok négyen, ráadásul mindezt úgy, hogy mi nem tudhatunk róla? Nagyon remélem, hogy a poénkodás végül nem válik valósággá, mert annak nagyon nem örülnék. Nem azért, mert Jennel kapcsolatos a dolog, mert semmi bajom nincs vele. Csupán csak azért, mert az azt jelentené, hogy anyáék már megint megpróbálkoznak találni nekem valakit... pedig már legalább százszor megkértem őket, hogy maradjanak ki az életem ezen részéből, majd én intézem. De nem, nekik aztán beszélhet az ember... csak egyszer, de tényleg, egyetlen egyszer hallgatnának rám, és tennék, amit kérek tőlük, máris jobb lenne a helyzet... hát, ha itt valami készül, akkor arról úgyis tudni fogok, addig meg igyekszem nem ezen kattogni, mert attól semmi nem lesz sem jobb, sem könnyebb.
Jasont jóformán észre se veszem eleinte, hiszen valamennyire Caleb takarásában van és különben is... A bátyja valamilyen ismeretlen okból kifolyólag mindig is ellopta előle a rivaldafényt. Sejtem, hogy Caleb nem igazán rajong az ilyesmiért, hiszen alapból nem kedveli a kötelező jellegű eseményeket, szóval ezzel talán nem találok nagyon mellé. Én megjelenek, el is bájolgok az emberekkel, széles mosollyal fogadom a bókokat és mindenkit biztosítok afelől, hogy a szüleim köszönik, jól vannak. Egész egyszerűen csak nincs elég idejük egy ehhez hasonló rendezvényen tiszteletüket tenni. Joyce és Anna is a lehető legjobb egészségnek örvendenek, csupán rengeteg plusz elfoglaltságuk akad mostanában. Tényleg számítottam arra, hogy Caleb fogja magát és sarkon fordul, amint megpillant közeledni, hiszen soha életünkben nem voltunk olyan nagy kebelbarátok. Néha-néha váltunk pár szót egymással és akkor is jól kijövünk, amikor közösen veszünk részt egy ehhez hasonló összejövetelen, de egyébként csupán köszönőviszonyban vagyunk a másikkal. Mármint, ennél azért némileg árnyaltabb a történet, hiszen aligha khm... kedveltem volna meg ennyire. Gyakran rideg és távolságtartó velem szemben, ami nyilván valamiféle alaptermészet lehet esetében, de ez engem egyáltalán nem zavar. Én magam is lekezelő és flegma vagyok másokkal, szóval igazán képben vagyok azt illetően, hogy ez a viselkedés egyfajta védekezési mechanizmus annak érdekében, hogy senkihez se kerüljünk közelebb érzelmileg. Amit - láss csodát! - Caleb esetében hatványozottan is elrontottam. - Ó, nem, én a rendezvényre értem - mosolyodom el a fiú kérdése hallatán. Nem jövök zavarba a jelenlététől, hiszen az ilyesmi nem szokásom. Egyébként se vagyok az a szende szűz, akinek sokan hinni szeretnének. Voltak már kapcsolataim, még abban az esetben is, ha ezek nagy része csupán futó kalandként végezte. - Valahogy sejtettem, hogy ti is a meghívottak között lesztek és úgy gondoltam, csatlakozom - irányul immár pillantásom a távozó Jason irányába. Még egy darabig követem tekintetemmel a kisebbik testvért, egészen addig, amíg el nem tűnik a szemem elől. Remek! Egyébként is szeretnék négyszemközt maradni a bátyjával... - Látod, én is pont erre gondoltam - biccentek egyet határozottan. Ezek szerint tényleg lehet valami a háttérben. - És voltaképp lenne is egy halvány tippem a dolgot illetően - szólalok meg ismét, miután kortyoltam egy újabbat a kezemben tartott italból. Nem vagyok alul művelt, nem fogom egyszerre lehajtani az egészet. A családunk elég nagy hangsúlyt fektetett mindig is arra, hogy megfelelő neveltetést kapjunk, ennek révén pedig nem ismeretlen számomra a gazdagok és szépek világa. - De azért előtte meghallgatnám a te verziódat is - pillantok kíváncsian Caleb arcára, miközben érdeklődve méregetem annak minden egyes szegletét. Igyekszem valamilyen szinten a mimikájára odafigyelni, hátha abból leszűrhetem, mennyire is sokkolja majd ez az egész. Fogalmam sincs arról, mekkora mértékben akad majd ki a hír hallatán, de remélem, hogy ekkora tömegben nem rendez olyan nagy jelenetet. - Ami azt illeti, a saját gyanúmat rendkívül biztosnak érzem - szögezem még le, jóformán a véleménye meghallgatása előtt. - Nálunk néhány esetben a falnak is füle van - mosolygom sejtelmesen. Na igen, a cselédek szeretnek hallgatózni és továbbadni információkat. Főleg abban az esetben, ha az egyik érintett maga a kisasszony. Esetünkben én.
Egy újabb rendezvény... ezzel együtt pedig egy újabb alkalom, amikor ki kell öltözni, jópofizni kell és úgy tenni, mintha én olyan iszonyatosan élvezném ezt az egészet. Pedig ha őszinte szeretnék lenni, akkor be kell valljam, hogy egyáltalán nem tetszik a helyzet. Anyáék elvárják, hogy a család tagjaként én is odategyem magam, ha arról van szó, ezért aztán fogcsikorgatva ugyan, de teszem amit tennem kell – vagyis igyekszem elvegyülni a tömegben. - Mégis mi a fene lehet olyan fontos az ilyen eseményeken, hogy még véletlenül se lehet kihagyni egyet se? Most komolyan! Biztos lenne ezer más dolog is, amit csinálhatnánk ehelyett… nem igaz? Az orrom alatt, halkan puffogok az öcsémnek, de Jason csak fintorog egyet, és vigyorogva tarkón vág – ezzel jelezve, hogy maradjak nyugton, igazán kibírom. Négy évvel fiatalabb nálam, mégis van, amikor valahogy jóval érettebben látja a dolgokat, mint én. Nem mondom, hogy örülök neki, de ez van. Annak se örülök, hogy csak úgy nyakon vág, de ő az öcsém, neki lehet… bár lehet, később még visszakapja, ezt még nem döntöttem el. Azért azt még az orrára kötöm, hogy ne ütögessen már, vagy legalábbis ne úgy, hogy lássák, mert szerintem ez így nincs rendben. A nagy morgásból és a vendégek felé mutatott jókedvből egy ismerős hang szakít ki, nem sokkal utána pedig észreveszem a hang gazdáját is. Jennifer. Régóta ismerjük egymást a lánnyal, de nem mondhatnám, hogy valamiféle mély kapcsolatot ápolnánk. Mármint elvagyunk, meg nem is tudom, de ha most azt mondanák nekem, hogy össze kell, hogy jöjjek vele, vagy legalábbis úgy kell tennünk, mintha egy pár lennénk, különben baja esik a családomnak, akkor, hát… nem vagyok biztos benne, hogy nem gondolkoznék – e el akár csak egy pillanatra is, hogy mit is válasszak. Azért még én is tudom, mit diktál a jómodor, és szintén mosolyogva viszonzom a köszönését, és épp csak egy, a szemem sarkából odavetett pillantással jelzek öcsémnek, hogy legyen olyan kedves máshol legyeskedni. – Szia! Igen, mindenki itt van, bár azt ne kérdezd, merre. Őszintén szólva fogalmam sincs. Egyébként pedig… kerestél? Történt valami? Érdeklődök szemöldökömet felhúzva. Ha keresett engem, akkor lehet, tényleg történt valami…. abból viszont magamat és a szerencsémet ismerve semmi jó nem származik. És mintha csak a gondolataimat akarná megerősíteni kijelenti, hogy a szüleink valószínűleg készülnek valamire. – Igen, már nekem is feltűnt, hogy elég sokat vannak együtt négyen… talán már túl sokat is. Nem tudom, miről beszélhetnek, de ha mind a négyen kellenek hozzá, akkor valószínűleg rólunk van szó. Vagy legalábbis nekünk is közünk van hozzá. Miközben Jen tudtára adom az elképzelésemet gyorsan átgondolom ezt az egész helyzetet. Tényleg fogalmam sincs, hogy mégis mi a fene folyhat itt a szüleink között, de az tuti, hogy ránk vonatkozva nem feltétlenül jelent jót. Már egy ideje emlegetik nekem, hogy jó lenne, ha végre tényleg találnék magamnak valakit… viszont ebbe inkább nem is akarok belegondolni, mert mi van akkor, ha pont ilyesmin ténykednek? Na nem, ez még viccnek is rossz! Remélhetőleg csak én gondolom túl az egészet, és nem lesz igazam… nagyon remélem. Azért igyekszem gyorsan rendezni az arcvonásaimat, mert valószínűleg gondolkozás közben elég fura fejet vághattam, amit mások nem nagyon tudnának mire vélni.
Megszokhattam volna már az évek alatt, hogy a családunk szeret társasági eseményekre járni. Évente egyszer mi is elvegyülünk abban a bűzös mocsárban, amely arisztokráciának hívja magát és úgy teszünk, mintha annyira élveznénk a társaságot. Vagyis, inkább csak én. Az évek folyamán kikopott eme hagyomány, anyám és apám egyre ritkábban vesz részt hasonló rendezvényeken, mostanában leginkább csupán én vagyok az, aki erőt vesz magán és képviseli a Brekinridge-ágat. Ilyenkor elegáns ruhát veszek fel, a lehető legszebb formámat hozom, majd a nap végén illedelmesen távozom. Joyce nem pont az a típus, aki annyira szeretné a női holmikat, Anna pedig zárkózott és félénk, ergó nem feltétlenül ő lenne a legjobb választás erre a szerepre. Marad hát a legkisebb, Jennifer, aki talán valamilyen szinten képes úgy megjelenni valamerre, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A kezemben egy pohár pezsgővel álldogálok az egyik félreeső sarokban, tekintetemmel egy bizonyos célpontot keresve. Caleb. Évek óta ismerem már a srácot, szinte állandóan belefutunk egymásba ezen a rendezvényen és a Roxfortban is. Nem tagadom, a személyisége ellenére is igen mély nyomot hagyott bennem. Van egy szerethető oldala, még abban az esetben is, ha ez elég ritkán és csupán két pillanat erejéig nyilvánul meg benne. Szimpatikus. Mi több, sokkal több, mint szimpi. Valami teljesen mást is életre hívott bennem, amit ezelőtt még soha, senki iránt se éreztem. Pedig eddig is voltak kapcsolataim, nem is kevés, de inkább amolyan futó románcok. Semmi érzelmi töltet, semmi romantika. Egyedül a közös beteljesülés célja hozott össze minket, nem más. Caleb azonban... Nem is értem, talán a stílusa fogott meg. Az a lekezelő hangnem. A nők valóban élvezik az ilyesmit? - Caleb! - emelem fel a kezem, amint észreveszem a srácot nem messze tőlem, majd - még mielőtt elindulhatna az ellenkező irányba - török utat magamnak az emberek között irányába. - Végre megtaláltalak! - derül fel az arcom pillanatok alatt. Ő mit sem tud arról, miként is gondolok rá és ez tökéletes így számomra. Még én se vagyok biztos a saját érzelmeimben. - A szüleid is itt vannak valamerre? - kortyolok bele a kérdésem után az italomba, miközben tekintetemmel a terepet kémlelem. Mostanában igen sok időt töltöttek nálunk, ami számomra roppant gyanús. Nem állítom, hogy eddig még nem fordult elő semmi hasonló, de ez... Mit ne mondjak, szokatlan. És ez általában semmi jót se jelent. - Készülnek valamire - jelentem ki összevont szemöldökkel, majd leeresztem a poharam az ajkaim elől. - Észrevetted? - vetek egy pillantást a fiú irányába. - Rengeteg időt töltenek együtt és mindig elvonulnak négyesben - állapítom meg. - Miről tárgyalhatnak? Egy konkrét tippem lenne, de nem áll szándékomban kiüldözni Calebet a világból a találgatásommal. Nekem nem lenne ellenemre a dolog, de ő... Hát, fogalmazzunk úgy, hogy sírva kaparná szét a falat, annyi szent.
Hiába álltatnia magát, tudom jól, hogy az ilyen már megfordult a fejében. Mások manipulálása a saját céljaid érdekében. Mindenki fejében megfordulna ez, főleg ha olyan erővel rendelkezne, mint Alexandra. Még én se panaszkodhatok, kellőképpen jó génekkel vagyok megáldva és bomlanak értem a nők. Ráadásnak egész élvezetes lehetne egy kis véla vonal. - Legalább elérnéd, amit akarsz. Az élet nem fog a tenyerén hordozni, ha csak várod a sült galambot.- válaszolom és mondok is le a témáról. Néha az önös érdekeid fontosabbak másoknál. Ha magadnak jót akarsz, néha bizony át kell gázolnod másokon vagy továbbra is szerencsétlen maradsz. Legalábbis nekem ez az életelvem. Ameddig nekem jó, addig miért zavarjon az, ami a másikkal történik? Csak visszatartanának ezek az érzések a céljaim megkaparintásában. - Jó mélyre mások elől, úgyhogy élvezd ki, ameddig tudod, mert valószínűleg most látod utoljára.- cinikus vigyor terül szét arcomon. Egy percig se higgye azt, hogy mindig ilyen kedves leszek vele. Elsősorban a színjátékunk miatt kell, másrészt a mai nap igazán megérdemeltük mind a ketten, hogy egy kicsit lazíthassunk a karót nyelt formánkon. De mivel már a ma estének vége, ezért a lehengerlően kedves Galennek is lőttek. A szobámban nemes egyszerűséggel szabadulok meg a ruháimtól és veszek fel egy melegítőnadrágot fekete felsővel. További szavakra nem méltatom Alexandrát. Eléggé elfáradtam és ez az állandó színjáték is kiveszi az energiámat. Perceknek sem kell eltelniük, de én már húzom is a lóbőrt.
//Én is köszi, rendeződtek a dolgok a végére Mármint...fogjuk rá //
- Nem, nem lenne - vonom meg finoman a vállam olyan arcot vágva, mintha ez még egyszer se jutott volna az eszembe egy pillanatra sem. Pedig igenis megfordult a fejemben a gondolat, de még soha, egyetlen alkalommal se történt több az álmodozásnál. Mert igenis jó lenne, de Galen igazán nem gondol bele abba, hogy mennyi hajcihővel jár úgy bekerülni egy nemesi családba, hogy az apám egy mugli cukrász, az anyám pedig egy félőrült véla. - Mi több, voltak is már kérőim aranyvérű családokból, de nem gondolod, hogy elég szánalmas lenne részemről a véla bájomat kihasználva férjet szerezni? - teszem fel a kérdést végül. Határozottan nem szeretném, ha valaki emiatt szeretne. Rengeteg előnyöm származik belőle, ezt nem tagadom, de pont ugyanennyi a hátránya is. Ez nem csak annyiból áll, hogy odalibbenek valaki elé és nagy szemeket meresztve rá szuggerálom őt. Én meg szeretném élni a szerelmet. Mert apám révén olasz vagyok, így bizonyos szinten romantikus alkat is. De ezt Galennek természetesen nem szükséges tudnia. Az ilyesmit senkinek se kötöm az orrára. Anyám szerint az érzelem gyengeség, én pedig sikeresen rájöttem az évek folyamán arra, hogy ebben határozottan igaza van. Távol tartom hát magam érzelmileg mindenkitől, főleg a szerelem terén. Daniel elég szépen megbántott nemrég, nem szeretném ismét megtapasztalni ugyanezt. Galen szűkszavú válasza hallatán inkább nem reagálok semmit sem. Abban azonban teljes mértékben biztos vagyok, hogy őt csupán igen nagy nehézségek árán lehetne beszédre bírni bármivel kapcsolatban is. Nem mintha annyira hiányozna a hangja... Ha csak sértegetni és lekezelni képes másokat, akkor talán jobb, ha meg se szólal. Bár, egyelőre még a rendesebb énjét mutatja felém, ami némileg meg is lep a történtek után. Komolyan arra számítottam, hogy minimum egy Cruciatust rám küld egyfajta köszönetként a kis ballépésemért, erre pedig felkér táncolni. Esetleg ez is valamiféle csapda részéről? Na, nem mintha olyasvalakinek ismertem volna meg, aki burkoltan célozgat, ha nem tetszik számára valami. Nem, Galen Herbs a tények embere. Kimondja, amit gondol, bárkiről is legyen szó. - Nagyon úgy nézem, hogy van neked egy kedvelhetőbb éned is. Őt hova szoktad dugni, amikor kiállhatatlan vagy? - biccentem félre a fejem kérdő tekintetet vetve irányába. Válaszra azonban kár is számítanom, hiszen szinte abban a pillanatban int is az apja, mi pedig engedelmesen követjük őt. Nagyon nincs ínyemre ez a fejlemény, hiszen egyáltalán nem értem, miért kell nekünk is távozóra fognunk. Galen bőven felnőtt, én pedig a kamu csaja, miért ne maradhatnánk hát? Hiszen a mai este elvileg rólunk szól! Én pedig egyszerűen imádom, ha valami rólam szól, bármi is legyen az. Egy puccos bál pedig álmaim beteljesedésének netovábbja. A limuzinban lejátszódó jelenet pedig egész egyszerűen baromi nevetséges. Két felnőtt viselkedik úgy, mint két ovis kiscsoportos, akik összevesztek valami hülye játékon a homokozóban. Röhejes... Mindenesetre, igyekszem teljes mértékben megértő képet vágni, de a dühös pillantás, amit kapok a férfi részéről, szinte minden további nélkül elveszi a kedvem attól, hogy bármilyen tekintetben is empatikus legyek vele szemben. Inkább csak némán dőlök hátra az ülésen, majd igyekszem visszafogni az indulataim. Pedig mennyire szívesen a képébe vágnám a véleményemet erről az egész műsorról! - Én csak... - kezdenék bele a szavaimba, amint visszaérünk a kúriába és ismét kicsi Herbs szobájában vagyunk, de inkább be is csukom a szám, majd nagy duzzogva hajigálom le a lábaimról a cipellőket és bújok ki a ruhából, hogy utána elmehessek zuhanyozni. Őszintén szólva rohadtul nem izgat, ha Galen fehérneműben lát, hiszen az még nem a meztelen kategória és különben is... egy fürdőruha sem takar többet, nem igaz? A kezem ügyébe kapok hát néhány ruhát és még egy törölközőt is passzolok melléjük, majd elindulok, hogy lemossam magamról ennek az egész paródiának az emlékét.
- Honnan kellene tudnom? Attól még, hogy nem mutatod, még mozoghatsz nemesi körökben, csak jól titkolod. A vélasággal ezt igazán nem lenne nehéz elérni.- vonok vállat végül. Nem is értem igazából miért nem használja a veleszületett képességét, ha már ennyire tetszik neki az én világom. Természetesen nem rajtam kellene használnia, mert ha az kitudódik soha a büdös életben nem akarom a pofáját látni. Kezdek is kételkedni a helyzetünkben, főképp azért, mert nem mérgesedtek el a dolgok most annyira és ha nem túlzok, akkor mondhatnák egész barátias a légkör. - Tehetnél is azért, hogy köztük légy. Nem feltétlen azon múlik ide születsz-e vagy sem. Bár bevallom, jóval egyszerűbb.- büszke pillantással nézek félre, azon merengve mennyivel egyszerűbb is lett az én életem azáltal, hogy a Herbsek sarjának születtem. Persze ez nem zárja ki a lehetőséget másoknak is arra, hogy az én szintemre jussanak, csak azért vért kell izzadniuk. Mindjárt megsajnálom őket... -Talán.- szűkszavú válasz, de nekem most csak az számít, hogy visszakerültem a testembe és nem kell tovább azokban a pokoli lábbelikben lépdelnem. Igazából azt a részét, hogy mennyire dühös vagyok rá emiatt, már elengedtem. Hibát vétett és szerintem megértette, hogy a tettei kockázattal járnak, ha nem hajtja végre azokat az ép eszének mondható valamivel. Épp ezért sem nyomom a képébe mit cseszett el, inkább a hátam mögé terelem a mérges gondolatokat és táncra invitálom, immáron a megfelelő szerepet betöltve. Egyedül azzal nem számolok, hogy apám és Audrey távozóra veszik, a limuzin csendje pedig olyan vérfagyasztó, mintha épp legyilkoltak volna itt valakit. Alexandra kérdése pedig eléggé indiszkrét, ezt a keze megszorításával jelzem, majd apámra emelem a tekintetem, aki bajsza alatt már épp szóra nyitná a száját, ám helyette egy dühös villanást kapunk tekintetéből. Nem fog róla beszélni, hiszen nem bízik még meg Alexben annyira, hogy beleavassa az apró-cseprő dolgaiba. Ahogyan nekem sem fogja elmondani. Az ilyeneket mindig megtartja magának és Audreynak, aki ugyanúgy nem beszél egy árva kukkot sem. Beletörődök a csendbe, egészen hazáig és inkább az ablakon keresztül pásztázom az esős, ködös londoni utcákat. - Jobb lesz, ha nyugovóra térünk, épp eleget tettél.- szavaim talán mérgesek és neheztelőek, hiába nem ő tehet arról, hogy nem tudja mik tudják kiakasztani az apámat. Ha ez így folytatódik, nem tudom mennyit fog érni Alex színjátéka. Apám nincs jó formában.
- Szerinted? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel. Oké, ez igen hülye kérdés volt részéről. Mugli születésű vagyok, egyáltalán nem nemesi családból származom. Az addig rendben, hogy anyám felmenői tiszta vérű vélák voltak annak idején és a Heller-név jelentett is valamit az arisztokrácia köreiben, a tizenkilencedik században pedig egymást érhették a bálok a birtokukon, de szerény személyem már nem abba a miliőbe született. Anyám egy muglival feküdt össze annak idején, mely éjszakának én lettem a gyümölcse. A félvér, a vélaszármazék, Lydia pedig megtörte ama hagyományt, hogy csakis teljes vélákkal házasodnak. Nem mintha számítana, hiszen a nagyszüleimet már anyám születése előtt megfosztották a vagyonuktól és a rangjuktól, mert az ostoba nemesek varázslénynek titulálták őket és a házi manókkal vettek minket egy kalap alá. Még a pálcájukat is elvették, ami azért teljes mértékben felháborító. - Abszolút nekem való - húzom ki magam büszkén a testében, miközben csillogó tekintettel pásztázom végig a tánctéren andalgó párocskákat. Mindig is erről álmodoztam, a mesékben is számtalan alkalommal néztem végig a jelenetet, amint a jóképű herceg a parkettre vezeti meseszép jövendőbelijét. - Hol máshol lenne a helyem, ha nem köztük? - pillantok le a testemre. És még ne lássanak mások csak azért, mert elszúrtam egy hülye receptet? Pont rólam maradjanak le? Meglepő lehetne kívülről látnunk, mennyire gyakorlottan igazodunk a másik testéhez, méghozzá tánc közben! Ez azért nem igazán egyszerű feladat, főleg Galen langaléta testében és a lábaimon helyet foglaló magas sarkúakban. Mégis, egyszer se botlunk meg vagy taknyolunk el a másik elbénázott lépései miatt. Nem gabalyodom bele a hosszú ruhába ezekkel az ormótlan lábakkal. Egyszerűen fantasztikus vagyok! Mi több, zseniális! Igen, Galen szavai határozottan jóleső melegséggel töltenek el és ismét kap részemről egy Herbs-féle lehengerlő mosolyt, melyet ő annyira ritkán ejt meg, hogy félő, már nem is képes hasonló gesztusokra. - Hála az égnek, hogy nem tartott addig - szakad ki belőlem egy jóleső sóhaj, miközben lepillantok magamon, mintegy ellenőrizve, nem-e hagytam el valamimet, amíg Galen melegen tartotta a testem. Nos, úgy tűnik, minden határozottan a helyén van. - Talán csak meg kellett békélnünk a helyzetünkkel - töprengek el egy röpke pillanatra, tűnődve harapva az ajkaimba. Mi tagadás, vannak ilyen - általam csak szopatásnak - hívott varázslatok. Ma azonban határozottan jó kedvemben vagyok, hála annak, hogy ismét minden a helyére került. - Naná! - vágom rá a felkérésre cseppet sem finomkodva, majd pont helyezném tenyerem az övébe, amikor Mr. Herbs tűnik fel, majd int, hogy indulás. Meglepetten pislogok utána, pár pillanatig habozva, de - amikor Galen meglódul - én is engedelmesen követem őt. - Szerinted rájöttek valamire? - teszem fel halkan a kérdést, még mielőtt megközelítenénk az idősebb párost. Aggódom, hogy kiszúrták, miszerint valami nagyon nincs rendben velünk, most pedig mindkettőnkkel szeretnének elbeszélgetni a történtekről. De nem, ez nem lehetséges, hiszen igyekeztünk a minimálisra csökkenteni a ciki helyzetek számát. Nem is történhetett semmiféle nagyobb katasztrófa, amely ezt a reakciót válthatta ki belőlük. Vagy mégis? A limuzinban uralkodó halálos csend szinte kézzel fogható, miközben a két felnőtt arcán gyermeki sértettség foglal helyet. Megilletődve pislogok magam elé és tisztában vagyok azzal, hogy ebben a helyzetben ilyesmit nem illik, de egyszerűen nem bírok magammal. Csendes, mégis határozott hanggal teszem hát fel a kérdést: - Elnézést, uram! Történt esetleg valami? - hajolok előre érdeklődő arcot vágva, miközben azon vagyok, hogy tisztán leolvasható legyen a képemről, mennyire fenemód bánom, hogy idejekorán véget ért a bál.
Már most úgy érzem itt töltöttem egy egész napot, holott még csak most léphetjük át a tizedik percet. Szóval ilyen lenne az, amikor kínzóan lassan telik az idő? Ez azon sem segít, hogy Alex testében vagyok és valahányszor lepillantok két kebel köszön vissza rám. Nem... Nem vagyok odáig értük, főleg így nem, hogy több tucat ember lézeng körülöttünk, még a végén túl nagy gyanút keltek az elgondolkodott pillantásaimmal. - Ez az első alkalmad?- vonom fel egyik szemöldökömet, ami inkább a félmosolyára reakció. Remélem tudja, hogy attól még, hogy jóképűnek tűnik a testemben, rám nem lesz semmilyen hatással? Odáig vagyok magamért, de közel sem annyira, hogy elolvadja valahányszor meglátom magam. Tökéletes vagyok és ha ezt mások is tudják, már rögtön nyert ügyem van.- Ki gondolta volna, hogy ez pont neked való.- szökik ki belőlem egy lágyabb, szórakozott mosoly. Egész tűrhető tud lenni, amikor nem úgy üvölt, mint egy sakál és még azt is lehetne mondani, hogy van humora, még ha nem is viccnek szánta. Megnyugtat a tény, hogy ő is valamennyire tud igazodni a férfi lépéseihez, ezért sem segítek neki sokat, maximum igazítom a testét, hogy ne lépjen túl messze, mert akkor úgy nézünk ki, mint két bot. Kénytelen vagyok mellkasommal az övéhez simulni, amennyire a magasságunk engedi. A magassarkúk továbbra sem stabilak, de legalább nem taknyolok el így, hogy van mibe kapaszkodni. - Nem tagadom, Miss Mayfell, maga páratlanul zseniális. - szökik ki belőlem egy őszinte bók. Pontosan ezt vártam el tőle. A tökéletes csajom, aki képben van az arisztokraták viselkedésformájával és nem úgy viselkedik, mint egy óvodás. Megkönnyebbülve eresztek el egy sóhajt a táncunk közben. Ha nem is a saját testemben, de úgy látszik sikerrel vesszük az estét. - Addig nem fogod megtudni, míg ott nem leszünk. Úgyhogy kár erőlködnöd. - biccentek egyet irányába és hallgatom el a tervem részleteit. - Engem csak egy...mi?- torpanok meg egy pillanatra, amikor Alex hangja szólal fel előttem én magam pedig a sajátomén. Annyira hirtelen történik az egész, hogy egy pillanatra le is vagyok, had dolgozzam fel az örömhírt. - Azt hiszem jóval rövidebb volt, mint huszonnégy óra.- bólintok rá és ezúttal engedem is el, hogy széttárva karjaimat lépjek egyet hátra tőle. Elegánsan meghajolok előtte, míg egyik kezem a hátam mögé húzom, a másikat pedig Alex irányába tartom tenyérrel felfelé. - A visszaváltozásunk fényében. Szabad egy tánc?- pillantok fel rá. Jobb lesz így, hogy visszakerültünk a saját szerepünkbe, ám mielőtt még belevághatnánk, apám érkezik mellénk, jelet adva nekünk a távozásunkra. Eléggé feldúlt állapotban látszik és csak int nekünk egyet. Audrey is szalad utána aggodalmas arcával. - Talán majd máskor.- egyenesedek fel és kissé bánom is a dolgot, de hát az apám szava szent és mindenható. Karomat nyújtom Alexnek, majd vele együtt vesszük mi is távozóra. A limuzinba halotti csend honol, amint megérkezünk mi is. Apám és Audrey az ablakokon át bámulnak kifelé, de hozzánk egy szót sem szólnak. Remek... Most vajon mi történhetett, hogy két felnőtt ennyire gyerekmódra váltson?
Nem mintha én sokkal szívesebben lennék itt, mint ő. Mármint, maga a hely tetszik, szeretem a fényűzést és a pompát, mindig is vágytam arra, hogy bepillantást nyerhessek a gazdagok életébe, de a saját testemben, nem pedig valaki máséban! Így azért - valljuk be - elég kellemetlen. Állandóan azt lesni, ki figyel minket és vajon mikor jön ide hozzánk beszélgetni valaki... Magamban csak abban reménykedem, hogy azt hiszik, szeretnénk egy kicsit kettesben maradni és békén hagynak minket. Ami azt illeti, nagyon úgy tűnik számomra, hogy tényleg ezen a véleményen lehetnek. Kapunk néhány kíváncsi pillantást, páran össze is hajolnak megtárgyalni az új párt, de senki se indul el felénk. Hála az égnek! - Én csak próbáltam... - nyitom ki a szám, majd csukom is be szinte rögtön, hiszen gondolhattam volna, hogy Galen le fogja pattintani a kérdésem. Egyszerű érdeklődés, semmi több, bár abban talán igaza van Danielnek, hogy néha nem tudom, mikor vagyok tapintatlan. Vannak emberek, akik nagyon nem szeretnek a magánéletükről beszélgetni másokkal, Herbs pedig pont ilyen. És még csodálkozik, hogy melegnek könyveltem el magamban? - Tudod, mindig is egy ilyen bálról álmodoztam - teszem félre egyelőre a kettőnk viszonyát, majd sármos félmosolyt villantok rá. Én még pasitestben is ellenállhatatlan vagyok! - És nem fogom hagyni, hogy ez az egész malőr az utamba álljon. Készültünk erre az estére, megtanultam táncolni, nem fogok kimaradni belőle! - jelentem ki határozottan, miközben tekintetemet a táncoló párocskák felé vetem. Igen, nekem is ott a helyem! A habos-babos ruhámban, ami annyira jól mutat rajtam, hogy a szívem sajdul bele abba a gondolatba, miszerint nem én vagyok a saját testemben. De legalább lássanak valami nagyon szépet, szóval - ha kell - kirángatom Galent a parkettre. Mert a testemnek ott kell lennie! Igazság szerint sikerült kilesnem és memorizálnom az ő lépéseit is, szóval a kezdéssel nincs gond. A későbbiek folyamán pedig reménykedem abban, hogy súgni fog vagy legalább valamiféle támpontot adni számomra a folytatást illetően. De ha mégse tenne így, akkor se dől össze a világ, mert legalább a mai este folyamán jól fogjuk érezni magunkat. - Alexandra Bianca Veronica Mayfell - kacsintok egyet egy széles mosoly kíséretében Galenre. Igen, a mai bálra őt hoztam el. Az aranyvérű lányt, akinek szinte minden napjára jut egy ehhez hasonló rendezvény. Igaza volt Galennek Roxmortsban azzal kapcsolatban, hogy korábban sokat agyalhattam egy másik életen, mert ezt is tettem. A népszerűség hajkurászása, az, hogy én is nemesi családból való lehessek... Ezek szülték meg azt a lányt, akit a srác szülei ismernek. Alexandra Bianca Maroni pedig a másik pólus, akinek lennem kell, ha túl szeretném élni az iskolát a mardekárban. A tűzről pattantat magamban bóknak könyvelem el, de nem fűzök hozzá semmit sem a szavaihoz. Megvannak az okai annak, hogy ilyen vagyok. - Vicces, hogy ezt említed, mert én is pont ugyanezt terveztem neked bocsánatkérésként, de nyilván a te ötleted sokkal jobb, szóval ki vele! - sürgetem izgatott tekintettel. Valami elegáns hely aranyvérűek részére? Esetleg egy puccos étterem? Ajj, megöl a kíváncsiság! - Én téged csak egy... - szólalok meg ismét, immár arra eszmélve, hogy a saját hangomon beszélek és pont felnézek rá, miközben majdnem eltaknyolok egy lépés közben a váratlan helyzettől. Nem állok meg ugyan egy pillanatra sem, hiszen az igen kínos helyzetet szülne, de éppen csak az utolsó utáni pillanatban sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. - Te is? - pillantok fel bizonytalanul Galenre, az ő testére. Iszonyatosan nehéz türtőztetnem magam, hogy ne ugorjak önfeledt örömmel a nyakába. De azzal csak ismét felidegesíteném, szóval nem teszem. Egyelőre a táncra és a lépésekre koncentrálok. Ez a magas sarkú! Galen teste után igen szokatlan ebben lépkedni.
Minden porcikám ellenzi a ma esti találkozót, egyedül az agyam zakatol a muszájok irányába. Természetesen odáig még nem jutottam, hogy azon gondolkozzak miként fog végződni az Alexszel való kapcsolatom. A házasságig valószínűleg nem ajánlott elmenni, mivel abból már én is nehezebben szabadulok. Egyelőre viszont csak mosoly és integess, a többire majd később visszatérünk. Ha csak rajta múlna, akkor már most elsüllyedt volna a tervünk, mint a Titanic. Kényelmetlenül álldogálok Alex mellett, tekintetemet a teremben lévő giccses hacukákban mászkálókra vezetem. Egy pillanatra el is bambulok a nagy nézelődésben, ahogy az embertömeg megmozdul Mozart híres Für Eliseére. - Miért is érdekelnek téged az én kapcsolataim? Jó lenne, ha nem felejtenéd el állandóan, hogy te nem vagy az igazi barátnőm. Tehát szállj le a magas lóról és csak játszd a szereped, ahogy azt kell.- jegyzem meg valamennyivel halkabban, de így sem pillantok rá, helyette mozgolódó ember hullámot vizslatom tovább. Szavaim nem itatódtak át gúnnyal ezúttal, viszont még így is érezhető, hogy neheztelek rá a folytonos kérdezgetés emiatt, ami a magánéletemet illeti. Fogalmam sincs miért nem tud leszállni rólam, ha már párszor az orrára kellett kötnöm mi tartozik rá és mi nem. Nem kívánok tovább efféle beszélgetést folytatni, ezért nem is mondok többet rögtön azután, hogy átveszi a pezsgőt és meglepően lassan esik neki. Elismerően nézek rá csupán egy pillanat erejéig, hiszen most kellőképp meglepett a nyugodtságával és végre nem azt a kislányos, felelőtlen és szófogadatlan énjét mutatja. - Nocsak... Ki gondolta volna hogy még te fogsz engem táncra invitálni?- vonom összébb szemöldökeimet meglepettségem kimutatva. Mégis nagyon kedvemre való, hogy ezúttal ő is tud végre normális emberek módjára viselkedni és nem azt az Alexet kapom ma estére, aki be sem tudja fogni a száját. Belé karolok, hogy aztán együttes erővel masírozhassunk a parkettre. Elsőre kissé kényelmetlen, hogy jelenleg más pózban kell igazodnom hozzá, ám nem fogok drámázni, egyszerűen csak elfogadom a helyzetet, amin másnapig úgyse fog semmi változni. Egyik kezemet a vállára emelem, a másikkal pedig összekulcsolom ujjainkat. Roppant fura saját magamra felnézni és még azt se hiheti az ember, hogy egy tükör előtt áll, mivel a csalóka pózok mást sugallnak. - Ki vagy te és mit műveltél a csajommal?- gunyoros félmosollyal nézek fel rá a poén kedvéért, hátha veszi a lapot és ezúttal ténylegesen lazíthatunk egyet legalább a szerepek kedvéért. Néha azért már fárasztó, ahogy állandóan idegben kell lennem ahhoz, hogy válthassak vele egy épkézláb mondatot. Az ilyen nyugodtságban az ember tisztábban is tud gondolkodni és kevesebb hibát vét. Nekünk pedig nincs szükségünk elbaltázni a ma estét vagy akkor tényleg ugrott az egész találkozó lényege. - Tudod, ha nem lennél állandóan ilyen tűzről pattant, talán még jól is tudnánk kijönni.- gondolkodok el egy röpke pillanatra, de azért nem fűzök túl sok reményt hozzá. Okozott ő már nekem elég meglepetést ahhoz, hogy tudjam, nekem nem lesz mindig nyugton tőle. - Ha jól fogsz viselkedni, talán el is tudnálak vinni valahova, amit tekinthetnél...hm, akár a fizetséged extrájaként. De erre csak akkor kerülhet sor, amennyiben megtartod ezt a lehengerlően bájos stílust. Vagy ez csak az én testemet használva működik?- hunyorgok rá gyanakvóan, mert azt sejtem ez a pillanat sem fog örökké tartani. Lehet csak azért törődött bele a sorsába, mert tudja, hogy derékig benne van már és inkább sodródnia kell az árral nem pedig ellentétes irányba úszni.
A látszat ellenére nem vagyok oda a Galennel való állandó civakodásért, de egyszerűen képtelen vagyok másként viselkedni vele szemben, amíg gyerekként kezel. Rendben, van köztünk komoly három év, hogy oda ne rohanjak, de nem vagyok kislány, márpedig mindig mindenki ilyen módon viselkedik velem szemben. Fiatal nőnek tartom magam, mert a felnőtt kifejezés nyilván igen túlzó lenne részemről az állandó lázadozásaimat tekintve. Ezek ellenére se érzem úgy, hogy pont tőle jogos lenne a lekezelő stílus. És oké, itt és most én hibáztam, de a bocsánatkérés és én még csak köszönőviszonyban se vagyunk egymással. Bánom a dolgot és nyilván holnap még jobban emészteni fog a bűntudat, de a bűvös szó nem egykönnyen hagyja el az ajkaimat. Szinte sose. Ha szükséges, akkor az apját is félrelöktem volna a kocsi ajtajából, hogy én segíthessem ki a két nőt. Elvégre, a testembe szorult Galent igazán jó lenne a közelemben tudni, mert nem szeretném szem elől téveszteni magamat. Valahogy nem áll szándékomban egy ismeretlen helyen ébredni, mérföldekkel odébb, mert Herbs-úrfi úgy döntött, világgá megy. A varázslat elmúltával pedig igen kínos helyzetekben találhatom még magam, ha Galenre rájön az öt perces műsora. Talán félrevonul egy pasival hetyegni vagy a fene se tudja... Na, nem kis angyalom, ezt nem fogom hagyni számodra! - Igyekszem - sziszegem továbbra is összeszorított ajkakkal, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy senki se foghasson gyanút a tömegből. Magamban én is abban reménykedem, hogy nem ismer fel senki sem az aranyvérűek közül. Van pár befolyásos mardekáros, akik a felső tízezerhez tartoznak, könnyen kaphattak meghívót ide is, de talán a koruk miatt sokkal jobban lekötik őket a féktelen bulik, mint egy ehhez hasonló esemény. Egy jegyesség bejelentése nem fullad közös ivászatba és orgiákba. - Kösz, nem. Majd te... kárpótolod - teszem hozzá bizonytalanul, hiszen nem igazán tudom elképzelni, hogy a lány számára ez most büntetés vagy sem. Nyilván élvezi a kis légyottokat, mert ő csúsztatta Galen zsebébe a cetlit, bár ez igencsak vicces és bizarr gondolat egyszerre. Minden gazdag hülye liba egy nyeszlett pasiról álmodozik? - Mond csak... soha életedben nem volt még tartós kapcsolatod? - vetem fel a kérdést, miközben a tömegtől kissé távolabb húzódunk, de az eseményeket továbbra is szemmel tartjuk. Ha az apja szeretne valamit, akkor talán nem ártana kéznél lennünk. - Azzal tisztában vagyok, hogy az egy éjszakás kapcsolatokat részesíted előnyben, de nem rossz így élni? - pillantok le magamra. Igen hülye érzés ez, szóval kissé feszélyez is a helyzet, talán pont ez az oka annak is, hogy Galen magánéletéről kezdek el érdeklődni. - Egyik ágyból a másikba... Nem lehet valami kielégítő érzelmileg. Mert testileg nyilván az, különben nem tenné ezt, de a lelki oldala ennek az egésznek már sokkal összetettebb lehet. Nem állítom, hogy én még nem kerülhetek hasonló helyzetbe, bár így, hogy még fogalmam sincs arról, miből is maradok ki pontosan, könnyebb távol tartani magam az ilyesmitől. Egyelőre a romantikában hiszek, semmi másban. Elég sok regényt olvastam már Dany anyjánál a témában ahhoz, hogy némileg képben legyek. Megpillantják egymást, szerelmesek lesznek, majd a sok megpróbáltatás ellenére összeházasodnak. Amikor az apja magához int minket, engedelmesen lépünk közelebb, majd viseljük el türelmesen a bemutatkozás unalmas procedúráját. Magamban még egy ásítást is el kell nyomnom, amikor a másik férfi tevékenységéről kezdenek el hadoválni. Szerencsére, nem sokáig kell egy helyben álldogálnunk, hiszen pillanatok alatt terelődik az üzletre a szó, mi pedig könnyedén megpattanhatunk. - Igazság szerint tervben volt, de ma kivételt tehetek - mosolyodom el, majd veszem el Galen kezéből a poharat, végül elegánsan megiszom a tartalmát. Szépen lassan kortyolgatva, nem egy húzóra, ahogy más helyzetben szokásom lenne. Amint mindkettőnk pohara kiürül, elveszem a kezéből, majd egy másik pincér tálcájára helyezem azt. Nem fogok ma többet inni a kelleténél, bár most tényleg igazán jól esne. - Egy táncot, hölgyem? - nyújtom felé a karom egy széles mosollyal, mintha én lennék a világ legszerelmesebb férfija. Egy pillanatra még az is kimegy a fejemből, hogy a szerepeink elég szépen felborultak. A jelenleg is andalgó párocskák láttán kedvet kapok én is az ilyesmihez. Nem Galen ehhez a legalkalmasabb partner és nem is a saját testemben vagyok, de ez az estély igencsak előkelő, a hely is pompás, életemben nem lesz még egy alkalmam ilyesmihez, szóval miért is ne? A varázslat hatása úgyis elmúlik, nem tart örökké, szóval felesleges ezen rágnunk egymást. - Érezzük jól magunkat egy kicsit, rendben? - kacsintok rá és - amint elfogadja a felé nyújtott karomat - vezetem őt a parkettre, hogy egy tánc erejéig mi magunk is csatlakozhassunk.
Nem azért vagyunk itt, hogy gyerekek módjára civódjunk, de azért egy bocsánatot vagy egy beismerést elvártam volna tőle, ha már ilyen nagy szarba rántott mindkettőnket. Még mindig érvényes az, ha kisétál az ajtón másnap, akkor én soha többet nem is akarom látni. Azzal a húzásával leírná magát a szememben teljesen és megbízhatatlannak tartanám. Már így is nehezemre esik tovább színlelnem a lehetetlent, ugyanis hiába nyugodtam le valamelyest, még mindig kellemetlenül ér a tény, hogy egy női testbe vagyok belezárva. Lehetne ennél rosszabb? Nem hiszem. Ez már épp elég "válóok" lenne. Alexnek csak szerencséje van, amiért nem tudom felbontani az egyezségünket. Még nem. Talán sikerrel is járhatunk még és előttem egyedül a céljaim lebegnek. Azokért pedig bármit elkövetnék.- Csodás.- felelem így a végére, némileg megkönnyebbülve, hogy nem játssza tovább a harci ebet, mert egy folytatással bizonyára elvágta volna az utolsó esélyeit is. Nem hiányzik az életembe a folytonos oktalan marakodás, pláne nem a "barátnőmmel", akinek be kell vágódnia apámnál. A limuzinban lévő csend egyszerre mennyei és baljós. Sajnos még én sem ismerem apámat annyira, hogy minden megmozdulását ismerjem. A gondolatairól nem is beszélve. Mindig elő tud állni valami újjal, ami vagy jó vagy nem, de mindig más, kifürkészhetetlen álláspontot foglal. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor Alex kinyitja az ajtónkat. Hajszálon múlott ugyan, de sikerült megoldania, más különben búcsút inthettem volna apám nehezen szerzett tiszteletének. Kezébe kapaszkodva lépek ki, elsőre ügyetlenül és majdnem ki is töröm a cipője sarkát, amit szerencsémre senki sem vesz észre, egyedül Alex érezheti, hogy majdnem pofára esek. Ha eddig azt gondoltam nem lehet rosszabb, akkor tévedtem. A magassarkúk a legrosszabbak! - Csak mosolyogj és ne foglalkozz semmi mással.- varázsolok arcomra egy erőltetett, de hihető mosolyt, amíg tekintetemmel végig pásztázom az ismerős embertömeget. Névről én se sokukat ismerek, de aki rendszerességgel mozog nemesi körökben, az láthatta mindannyiójukat legalább már egyszer. Észre se veszem a lányok közeledését, inkább apám magas termetét próbálom szem előtt tartani, ahogy ő szépen átvág a tömegen. Alex karját megráncigálva adom tudtára, hogy ne maradjunk le tőlük. A cetlire pillantok, aztán fintorogva kapom ki a kezéből, gyűröm össze és hajítom a hátam mögé. Még egész jól is jöhetne ez a cetli, ha a saját testemben lennék, ám ennek az apró bökkenőnek az okán, sajnos kénytelen vagyok nemet mondani a csalogató ajánlatra. Pedig bizonyára jó hatással lenne most az idegeimre... - Hacsak nem akarsz lefeküdni egy vadidegen csajjal, akkor nem, nem kell ott lenned.- felelem nemes közönnyel, ahogy végre csendesebb légkörbe lépünk. Apám üdvözöl egy másik házaspárt, s minden bizonnyal nekünk szól az a kézmozdulat, mellyel közelebb invitál magukhoz. Alex karjába szorítok figyelemfelkeltés gyanánt. Résen kellene lennie ilyen helyzetekben, mégis csak neki kell a férfi szerepét betöltenie, hát akkor legalább próbálkozzon jobban. A házaspárt még én sem ismerem, csupán annyit tudok róluk, hogy valami cipészet tulajdonosai és a márkájuk világszerte eljutott. A bemutatkozásunkat követően szerencsére nem kell tovább karót nyelten állnunk előttünk, míg apám egy üzleti beszélgetésbe bonyolódik, nekünk van alkalmunk megcélozni a terem csendesebbik pontját. Elengedem Alex karját, hogy következő lépésemmel az egyik ott dolgozóhoz igazodhassak. A pincér tálcájáról leemelek két pezsgőt, s egyiket Alexnek nyújtom.- Csak akkor idd meg, ha ez lesz az első és utolsó. Nem hiányzik, hogy lerészegedj. A látvány kedvéért.- emelem meg poharamat. Nem is az a célunk, hogy a sárga földig igyuk magunkat, legalábbis nem most, amikor résen kell lennünk. A zenekar már nagyban játssza a klasszikusokat a háttérben, melyre néhány pár szendén egymásra borulva lépeget a táncparketten.
A megjegyzése hallatán csak a szememet forgatom. Kösz, Herbs, már nekem is sikerült rájönnöm, hogy ezt én baltáztam el. És igen, hibáztam, méghozzá baromi nagyot, de nincs az az összeg, amiért ezt szóban is elismerjem. Előtte. A bocsánatkérés pedig végképp nem játszik részemről. Hiszen még Dany is hiába várja immár évek óta! Persze, majd pont Galennel fogom ezt eljátszani... - Engedjem el? - horkantok fel gúnyosan, majd lemondóan megcsóválom a fejem. Aha, hát ő tényleg nem ismer eléggé. Mondjuk, nem is várhattam volna mást, elvégre mindketten csak a szerepjáték kedvéért vagyunk itt, nem azért, mert a valóságban is annyira kedvelnénk egymást. Mindenesetre, nem firtatom tovább a dolgot. Semmi köze a srácot illető terveimhez. Nem fogadom el a szavait csak azért, mert ő mondta. Annál sokkal önfejűbb vagyok és a bosszú is olyasvalami, ami nem áll túlzottan távol tőlem. Jó, megverni nyilván nem fogom, de akkor is... Az még oké, ha hamis receptet ad el nekem, de ez a testcsere már tényleg több a soknál. Főleg egy ehhez hasonló fontos esemény előtt. - Nem fogom elbaltázni - szisszenek fel a szavai hallatán idegesen. Nem vagyok annyira béna, mint amilyennek jelen pillanatban is hisz engem. - Képes leszek eljátszani téged, efelől nyugodt lehetsz - szegem fel az állam, miközben Galen tükörképével nézek farkasszemet. Rém furcsa ez az egész helyzet és igencsak idegen számomra az a test is, amelyben jelen pillanatban is helyet foglalok. A szavai pedig... Nos, az én hangomon már korántsem annyira fenyegetőek, mint a sajátján, de nyilván komolyan gondolta az iménti kijelentését. Ennek következményei lesznek rám nézve, ha nem szedem össze magam azonnal. Mit is mondott? Pénz beszél? - Csak őszinte! - szólok még utána, amikor magamra hagy, majd kissé jobban elmélyedek az arca szemrevételezésében. Megtapogatom jobbról-balról és még egy mosolyt is villantok közben, amivel kifejezetten helyes lenne, de hát nincs nekem olyan szerencsém, hogy ilyen gesztusokkal lepjen meg néhanapján. Az iménti szavaim pedig... Nos, lássuk be, mindig kimondom, amire gondolok és attól, hogy ő nem beszél róla, még nyilván vannak mocskos kis fantáziái is. Mindenkinek vannak. Nekem is. Egyszerűen csak nem osztom meg másokkal. Úgy érzem, egy bizonyos kor felett ez teljesen egészséges. A limuzin azért elég kellemetlen számomra, tekintettel arra, hogy kinek a testében is kell ülnöm benne. Hatalmas késztetést érzek hát arra, hogy jobbra-balra ficánkoljak, mintegy keresve a kényelmes testhelyzetet, de úrrá leszek ezen is. Viszonylag könnyen tűröm az utat, noha igencsak feszélyez a szótlanság és az, hogy a testem mellettem ül és Galen van benne. Legszívesebben nekiugranék és kirángatnám onnan a lelkét vagy fene se tudja, micsodája is foglal bennem helyet jelen pillanatban is. Mindez azonban az én hibám és nekem kell helyt állnom most. Nem varrhatok mindent mások nyakába. És nem is állhat állandóan mellettem Dany, hogy a kezemet fogja. Hiszen önállóságra vágytam, nem igaz? Hát itt van, megkaptam. Amikor a limuzin lefékez, elkapom Galen pillantását, majd egy halk "Ó, a fenébe!" megjegyzés keretében pattanok ki fürgén a helyemről, majd kerülöm meg én is az autót, végül nyitok ajtót még éppen időben. Mindkét hölgyeményt kisegítem a helyéről, majd a saját testemet szorosan magamhoz vonva tartom Galent határozottan magam mellett, egy széles műmosoly kíséretében. - Kik ezek? - súgom oda neki észrevétlenül, már-már alig mozgó ajkakkal, mialatt visszafogott gratulációk körében találom mindkettőnket. Arcról egyiket sem ismerem, szóval igazán nem ártana, ha néha megsúgná a választ a neveket illetően. Néhány csinosabb, fiatal lányka is akad a csoportban, akiknek egyike egy kis cetlit csúsztat finom mozdulattal a zsebembe. Csupán pár perccel később lesz alkalmam elolvasni azt, melyen egyetlen, kurta üzenet áll: Várlak! - Azt hiszem, ez neked szól - nyújtom át egy röpke fintor kíséretében a levélkét Galen részere, amint sikerül kissé nyugodtabb és csendesebb helyet találnunk magunknak valahol. Egyelőre még csak megérkeznek a vendégek, azon kívül semmi komoly. Oké, eddig minden rendben. - Gondolom, nem kell megjelennem ott. Akárhol is legyen az a hely. Elvégre határozottan leszögezte, hogy az ilyesmiből maradjak ki. Remélem, ez nem valami fontos kis légyott lenne, mert abban az esetben a hajamat tépném idegemben. Ez most nagyon nem hiányzik számunkra.
Mármint...fogjuk rá 
//
)