2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Brandon valahogyan más, mint a többi srác. Nem tudnám pontosan megfogalmazni miért, de így van. Teljesen más hatással van rám. A legtöbb srác nem ér annyit a szememben, hogy különösebben foglalkozni akarnék vele, hogy mit gondolnak, vagy éreznek irántam. Egyszerűen kihasználom a figyelmüket, és kész. De amióta Brandon besétált az életembe abba raktárba a dolgok valahogy megváltoztak. Persze eddig sem állt szándékomban házasságra lépni Diego Vivantival. Most pedig még kevésbé. És fogalmam sincs, hogy ez az érzés miként függ össze Brandon személyével, de mégis ő az oka. Nem szoktam hozzá, hogy emberek hatással vannak rám. De ő igen. Ez pedig talán a lelkem egy olyan részét nyitotta meg, amit még én magam sem ismertem eddig. Talán ezért volt olyan könnyű őszintének lennem vele. - Én is örülök. Jó, hogy itt vagy. Velem. - mosolyodok el finoman. Valahogy hirtelen már nem is érzem magam annyira magányosnak, és elveszettnek, mint néhány pillanattal ezelőtt, amikor még a bálterem szélén egyedül ácsorogtam. Nem tudom, hogy miért ver hevesebben a szívem a közelében, és miért vágyom mégis Brandon közelségére. De azt érzem, hogy jó így. Még ha valahol belül érzem is a közelgő vihart. A bácsikámnak valószínűleg nem fogja elnyerni az osztatlan tetszését, hogy én más valakit találtam magamnak, mint ő. És még nem találtam ki, hogyan védjem meg ettől Brandont. Mert lássuk be, a bácsikám nem a legkellemesebb emberek egyike. Sok gondot okozhat azoknak, akiket nem kedvel, vagy nem tud tetszése szerint irányítani. Én pedig talán pont azért, mert fel sem merül bennem az egy éjszakás kaland lehetősége, féltem tőle ennyire a fiút. Azt aki valójában tetszik nekem. Lassan ezt ideje lesz saját magam előtt is elismerni. - Ha miattam kerülsz bajba azért aggódom. Az én felelősségem vigyázni azokra, akik fontosak nekem. - mondom valami különös elszántsággal a hangomban. Mindig is úgy éreztem, hogy a bácsikám sokat vár el tőlem. Néha talán túl sokat is. Éppen ezért kell nekem vigyáznom az unokahúgaimra is. Még akkor is, ha Julia éppen csak néhány nappal fiatalabb nálam. Nekem kell védenem a családom, és azokat, akik közel állnak hozzánk. - Már kevésbé magányosnak. Bár úgy tűnik a vőlegényemnek csak a kötelező nyitótáncig volt fontos ez az esemény, és hogy fenntartsa a látszatot. - mondom az előbbit egy kis mosollyal, az utóbbit pedig teljes őszínyességgel. Bár talán mintha egy kis halvány szomorúság is bujkálna a hangomban. Talán azért is, mert mostanában igen sok mindent kénytelen voltam átértékelni. Eddig talán fel sem fogtam, hogy mások számára egyáltalán nem azért fontosak az ilyen események, mint nekem az elkényeztetett úri lánynak. Én részt vettem benne, mert jól akartam érezni magam. Táncolni, és megmutatni a világnak, hogy milyen szép és tökéletes egy Troops lány. De vannak olyan családok, akik számára csak az ilyen események anyagi bevétele jelenthet némi levegővételt a velük történt szörnyűségek közepette. Ezt pedig valójában eddig nem igazán tudtam, vagy akartam megérteni. Megérezni.
Kezdek megbékélni azzal, hogy Janette ilyen hatással van rám. Vívódhatnék, hogy nem akarok beállni a sorba, de nagyon gyorsan leküzdötte a dölyfös stílusát, és megmutatta az igazi arcát, hogy ő is tud törékeny nő lenni, akinek nem mint helyes pasi számítok, hanem mint társ, akivel vonzódunk egymáshoz, és lehet értelme megismerni a másikat. Összeszedtem hát a bátorságomat, és úgy döntöttem, hogy mivel minden aranyvérű család meg van hívva, tiszteletemet teszem. És talán megtáncoltatom Janette-et. Nem tudom, hogy az a Diego miért ilyen flegma vele, ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy nyilván van valaki más az életében, akivel jobban egymásra találtak. Máskülönben komolyabban venné a menyasszonyát. Talán nekem kéne most a sarkamra állni, és bemutatkozni a Troops családnak, hogy mi lenne ha egy másik aranyvérűhöz adnák hozzá, akkor nem csorbulna a vérvonal. Az más kérdés, hogy engem örökbefogadtak! – Örülök, hogy már nem vagyunk annyira zavarban, mint az elején. – Mosolyodom el finoman, elmerülve a sötét szemek kavargásában. Kissé ugyan nyirkos a tenyerem az izgulástól. Ez csupán azért van, mert nem holmi egyéjszakás kalandnak tekinthető Janette személye, itt valami komoly van a háttérben, csak éppen nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Úgy vélem, hogy időt kell adni magunknak, s majd kialakul, ha úgy kell lennie. Láthatja rajtam, hogy teljesen ki vagyok pirulva, noha már csak pár lépést tettünk, nem veszem le róla a szemem, csoda, hogy nem botlok el a saját lábamban. – Ha bajba kerültem volna, akkor se aggasszon. Örömmel segítek. Tudod mostanság eléggé magamnak való vagyok, talán jól is jött ki a lépés, hogy valami spontánt kellett művelnek. És hogy vagy? Nem látom a vőlegényedet. – Nyilván nem akarok neki rossz kedvet okozni, de nem tudom nem észrevenni, hogy most megint egyedül lett hagyva. Én akkor sem tennék így, ha valami érdekházasságról lenne szó. Janette többet érdemel. Azt viszont nem várom el, hogy bemutasson a szüleinek.
Most az egyszer valahogy teljesen máshogy érzem magam a fényes bálon, mint általában. Általában izgatott vagyok, és élvezem az egészet, onnantól, hogy ruhát kell választani, kiegészítőket, sminket és frizurát készíteni odáig, hogy az utolsó vendég is elhagyja a rendezvény helyszínét, és ezzel kimondható, hogy hivatalosan is véget ért az est. Ma viszont, hiába vagyok a terem egyik legcsinosabban felöltözött lánya, hiába a lágy komolyzene, a fény és csillogás, amit mindig is imádtam. Most egyszerűen árvának, és magányosnak érzem magam. Jake nincs itt. Sőt Josh se. Így nem tudom, hogy kihez fordulhatnék. Persze megkereshetném Shannát, vagy Juliát, de nekik nyilván már megvan a maguk programja az estére. Nem szívesen zavarnám őket. Shannát is talán csak arra emlékeztetném, hogy ki nincs itt. Ezt pedig nem szeretném. Talán éppen a tökéletes mindenki felé való megfelelési kényszerem miatt. Így egyszer csak azon kapom magam, hogy Brandonon jár az eszem, és azt kívánom, hogy bár megint beszélgethetnék vele. Nem tudom miről. Csak úgy. Akkor talán nem lennék ennyire elhagyatott. Bár az ilyen bálokon mindig megvolt a magam társasága, és szerettem középpontban lenni, de most egyszerűen nem érzem szükségét. Ami elég új, és nyomasztó. Főként, hogy még a Vivantik miatt is aggódnom kell, és Diego éppen... nos halvány lila gőzöm sincs hova lett a nyitó tánc után. Bár elég nagy ez az épület. Talán szerencsésen ki tudom kerülni az est további részében őt és a családját. A következő pillanatban pedig már arra eszmélek fel, hogy Valaki megszólít, és felkér egy táncra. Amit nem utasíthatok el. - Természetesen. - mosolyodom el, ahogy az egyetlen fiú jelenik meg előttem, akivel most szívesen találkoztam volna. Lágy mozdulattal karolok bele, és lényegében hagyom, hogy a táncparkettre vezessen, pontosabban azon részére, ahova jónak látja. Finom mozdulattal csúsztatom az egyik kezem a vállára, a másikat a tenyerébe, felvéve ezzel a tökéletes alapot a hagyományos keringőhöz. Vagy legalábbis ahhoz hasonló lágy komolyzenéket játszanak éppen. Tulajdonképpen hagyom, hogy Brandon vezessen a táncban. Én nem erőltetem, csak lágyan követem. - Még meg sem köszöntem, amit a raktárban tettél. Úgye nem kerültél bajba miattam? Szóval, köszönöm. - mondom ki végül lágyan a szavakat. Hiszen sejtem én, hogy hiába egyetemi hallgató, csak nem vihet onnan kénye-kedve szerint ilyen-olyan holmikat. Valamiért pedig most azt érzem, hogy nem akarom, hogy miattam keveredjen bajba a professzorainál. Vagy úgy általánosságban. Szeretném, ha nem tűnnék önzőnek a szemében, szóval talán megkérdezhetném, hogy ő hogy van? De az olyan esetlen lenne ebben a helyzetben nem? Máskor ez olyan könnyen, és természetesen jön. Most miért nem? Miért nem találom elsőre a szavakat?
Yngrid elköltözött, nincs kivel barátkoznom, Brienna pedig már nyilván nem emlékszik rám, ezért magától értetődő, hogy ha Janette feldobta a magas labdát, miért ne csaphatnám le? Ha segítek neki azzal, hogy átveszem azt a szerepet, hogy az udvarlója vagyok, talán megoldható, hogy elodázza az előre elrendelt házasságot. Ráadásul egy nagyobb tömegben még inkább tudok magamon uralkodni, nem kell visszafognom, hogy mennyire oda vagyok érte, hiszen viselkedni tudok, így egyértelmű lesz a távolság. Legalábbis ezt gyönyörűen elterveztem magamban. Nem jelentem be külön az érkezésemet, az ilyen báloknál minden nagyobb, vagy nemesi család kap meghívót. Egész nap készülődöm, testileg-lelkileg. Eleve tegnap korán feküdtem le, hogy ki tudjam magamat aludni, az más kérdés, hogy alig tudtam aludni, annyit forgolódtam. Úgy voltam vele, hogy mindez csak azért van, mert túlságosan lelkes vagyok, holott magamnak kár hazudni, alig várom, hogy lássam őt. Már korán talpon vagyok, futottam egyet, hajmosás, borotválkozás. Jól bereggeliztem, de az ebédet kihagytam, hogy tudjak táncolni, és elég éhes legyek a báli lakomához, ha lesz. Mindezek felett nem kis aggodalommal tölt el, hogy vajon Janette szülei mit fognak hozzám szólni. Kiváló úri nevelést kaptam, legbelül viszont ott van bennem a rosszfiú, aki lassan önállódna, és bár az apám bírót akar belőlem nevelni, lassan ideje lenne abbahagynom a hálálkodást, hogy felneveltek. A Sanders nevet úgyis továbbviszem, de örülök, hogy végre nem kellett megkérnem Briennát, egyértelműen nem illettünk össze. A nyitótánc végére érek oda, látványosan felhúzom az orromat, sőt karba is fonom a kezemet, nagyon nem tetszik nekem az a Diego. Olyan lekezelő a stílusa. Én valahogy sosem néznék át egy lányon, még akkor is, ha nem tetszik. Jómagam amolyan huszáros, keresztpántos kék zekében, lovaglónadrágban, csizmában, és vívókesztyűben vagyok. Az oldalamon díszkard, de épp csak akkora, hogy ne zavarjon a táncban, s cseppet sem éles. Az elárvult lányt a terem szélén érem be, finoman megérintem a vállát, s ha megfordul, sugárzó mosollyal mérem végig. – Szabad a következő tánc? – Nyújtom a kezemet, és könnyedén meghajolok.
A nénikém minden évben jótékonysági bált rendez itt. Ez már hagyomány, nem is tudom mióta. Nagyjából mindig így volt, amióta az eszemet tudom. Minden évben más jótékonysági célból. Idén a rúnapisztoly áldozatainak családjai számára. Ami talán Jake miatt még érzékenyebben érinti a családunkat. Érthető okokból. És most azt kívánom bár Jake is itt lenne a színes báli forgatagban. Bár ne miatta jutott volna a nénikém eszébe ez. Ugyanakkor elképzelni sem tudom, hogy anyaként mit élhet át. Milyen, ha a gyermeked fekszik előtted kómában, és semmit sem tehetsz az ég világon. Én testvérem látom a kórházban, de ő a fiát. Ettől pedig az egész mai estét olyan fájdalmasan visszásnak érzem. Korábban mindig örültem, ha részt vhettem ilyesmin. Egyszerűen boldog voltam, és élveztem az estélyt. De azt hiszem akkoriban még nem fogtam fel teljesen, hogy ez mit is jelent valójában. Talán Jake miatt, és mert biztonságban akar tudni, a bácsikám viszont azt vette a fejébe, hogy kiházasít. Az egyik felem roppant dühös rá ezért, és minden porcikámmal lázadnék ellene, de a másik felem megérti, hogy csak nekem akar jót ezzel, és semmiképpen sem bántanám meg, vagy hoznék szégyent a családra. Mondja még valaki, hogy aranyvérűnek lenni könnyű, és csupán csak arról szól, hogy elkényeztetett csitri módjára szórjuk a pénzt. Éppen csak az a baj, hogy nem szeretem Diego Vivantit. Ő pedig nem szeret engem. Nem tartom rossz embernek, vagy partinak az olasz srácot. Éppen csak mi nem illünk egymáshoz. Ő olyan lányt érdemel, aki boldoggá teszi. Én pedig olyan fiút szeretnék, aki engem tesz boldoggá. Bármilyen önzőn is hangzik ez. Vagy naivul romantikusnak, noha tudhatnám már, hogy a mi köreinkben ez inkább csak üzlet, mintsem érzelem. Felnőhetnék már. A bácsikám szerint. Aki a világ egyik legerősebb, és legkeményebb embere, akit ismerek. És akit mindezért valahol csodálok is, és hálás is vagyok neki. Ettől is olyan nehéz ez. Félek tőle, hogy mikor akarja mindezt hivatalossá tenni, és bejelenteni. Jó volna ez előtt véget vetni ennek, éppen csak fogalmam sincs mit tehetnék. Ha pedig már itt tartunk, akkor az agyam nem jár senki máson sem csak Brandonon. Nem tudok másra gondolni, csak az ereklye raktárra, és az ottani beszélgetésünkre, amitől még inkább bűntudatom van. Úgy érzem kihasználom. Pedig valójában könnyű volt vele beszélgetni. Őszintének lenni. Úgy éreztem ő megért. Jó volna ha itt lenne velem, de tudom, hogy nem kívánhatom tőle, hogy mindent tegyen kockára értem. Persze nyilván az ő családja meghívást kapott az estélyre, hiszen eléggé befolyásos bíró lett az apja, de akkor is. Mért érzem azt, hogy ez sehogy sem jó. Sehogyan sem helyes? A bál alig kezdődött el, a nyitó tánc éppen csak véget ért, amit természetesen Diegoval kellett táncolnom, de ő már sehol sincs. Mintha éppen csak egyetlen tánc erejéig tisztelte volna meg az egész rendezvényt. Én pedig magamra maradtam a fényes bálterem szélén. Bármilyen tökéletes is legyen az estélyi ruhám, frizurám, az egész megjelenésem. Ebben a pillanatban pedig tényleg tökéletesen elárvulva érzem magam, dacára minden csillogásnak, és szépségnek, ami körülvesz. Az egész színes forgatagnak, hiszen mindenki itt van, akinek a neve kicsit is számít a varázsvilágban. Vajon hogy fogom én ezt kibírni bájosan mosolyogva, amikor legkevésbé sem érzem azt, hogy mosolyognom kéne?
[You must be registered and logged in to see this image.]Annak ellenére, hogy az ő haja aranyló csigákban hullik le az enyém pedig a szokásos módon, sötéten, zabolázhatatlanul ül a fejemen kicsit még is úgy érzem, mintha tükörbe néznék ahogy a pirultságát látom és a csillogó szemébe nézek. Pedig annyi mindenben olyan mások vagyunk, máshogy gondolkodunk, én akármennyire hagytam el a Sötét Nagyúr tanításait még annyi mindenben követem a szüleimet ő pedig... úgy érzem, hogy nálam sokkal, sokkal őszintébb és szabadabb. Némely dologban mondhatjuk, hogy igazi példakép, akitől tanulhatok, még akkor is, ha szeretnék, ha megvédené magát Jasmine-ékkel szemben ő pedig inkább csak tűri a szemétkedéseket. Egy kis mosoly kúszik az ajkaimra, amikor azt mondja, hogy kívül-belül, de azért nem olyan önelégült és magabiztos, amit tudok villantani, ha valamivel kapcsolatban egyértelműen nyeregben érzem magam. Amikor akarom meg van az a bizonyos kiállás, sőt, talán sötét kisugárzás, amit Mardekár örökösétől várna el az ember, de egyébiránt azért sosem voltam a nők bálványa. - Engem úgy neveltek, hogy minimum a Roxfort igazgatója vagy Mágiaügyi Miniszter legyek. - válaszolom, szívem szerint csak olyan mellékes hangon mondanám, de a tekintetem és a hanghordozásom még is csak elárulja, hogy komolyan beszélek. Tényleg ilyen nagyratörőek a szüleim, azt akarták, hogy én legyen az új Voldemort, aki elhozza a mágusok aranykorát, aki igába hajtja a muglikat. A Mortimer házaspár el is hagyta a házunkat azonnal, ahogy megneszelték Grindelwald felemelkedését, hogy segítsenek neki, de a szüleim nem léptek semmit... azt hiszem... remélem... vagy nem is tudom... annak ellenére, hogy milyen szerepet szántak nekem minden erőmmel ignorálom a világban dúló dolgokat, annyi mindenbe keveredtünk a barátaimmal és annyira lefoglalt a saját életem és az, hogy megtanultam, hogy amúgy van nekem olyan és nem kell a szüleimet vakon követnem mindenben. Nekem meg se fordul a fejembe, hogy kísérőt rendelnének mellénk, hiszen amúgy is az év nagy részét a Roxfortban töltjük ahol úgy se tudnak ilyen szinten a nyakunkban loholni. Persze lefizethetnek néhány diákot, hogy figyeljenek amikor nincs órájuk, de hogy tényleges gardedám álljon felettünk az esélytelen. A Roxfort mindig is menedék volt, nekem nem volt nyaranta semmilyen sport vagy elfoglaltság, amivel kiszabadulhattam volna, csak a sötét tanítóim kegyetlen leckéi hatalmas elvárásokkal. Viszont év közben ott voltak a barátaim, a Szükség szobája, és bár nyilván muszáj volt rengeteget tanulnom előre, hogy büszkén híresztelhessék mikben vagyok a legjobb - vagy legalább is szerintük - akadt időm magamra is. - Csak az empátia és a hülyeség nem ugyanaz. - teszem hozzá, mert hát tényleg nem tette a legjobb első benyomást ahogy jelezte, hogy nem vagyok éppen egy príma meglepetés vőlegénynek. Nem firtatom tovább, valójában elég tudnom, hogy annyira nem állnak közel, hogy a véleményét megváltoztathassa rólam és ez a lényeg. Mindig is érdekelt mások véleménye rólam valamennyire, nem véletlenül tartottam fent a látszatát, hogy a farkasom is milyen ádáz és én is milyen hideg vagyok, de azért az, hogy egy lánynak a véleménye mennyire fontos egészen új érzés. - Igen, bemegyünk. És egy tapodtat sem fogok mozdulni mellőled, ne aggódj. - karolom át, hogy kihúzva magamat felvegyem a tőlem megszokott merev tartást. Ebből a szögből az arcélem egészen kirajzolódik és tényleg egészen jóképű, misztikus, sötét idegennek tűnök sokaknak, de nem Alisonnak. Ő már elkezdte megismerni az igazi énemet és bár akadnak titkaim még bőven - ahogy neki is -, a legkevésbé sem vagyok márványból faragva.
// Köszönöm szépen a játékot, alig várom, hogy folytassuk és rájöjjenek, hogy egyébként egyikük sem aranyvérű! //
Enyhén elpirulok, halovány bőrömön minden érzés azonnal látszik. Más kérdés az, ha csak úgy általánosságban hallja az ember, hogy szép, és miegymás. Ha Corvus Flint mondja, az egyértelműen őszintének hangzik, nem csoda, hogy ha a fülem tövéig átfut rajtam egy forróbb hullám. Le sem tudnám söpörni az arcomról az állandósult mosolyt. Vidám alkat vagyok, még a szüleimmel történt afférok ellenére is, az, hogy nem vagyok az igazi gyermekük, és mégis erőltetik a házasságot, komolyan elrontotta a kedvemet. És most mindez tovatűnik, csak a pillanat számít, amíg a kedves karjaiban szédülök. – Szerencsés véletlen. – Aztán kiigazítom magamat, illik elfogadni a bókot, ezért aprót bólintok. – Köszi. Rajtad is megakadt a szemem, mint mondtam korábban. Kívül-belül. – Lehet, hogy izlés kérdése, én már észrevettem, hogy Corvus nem elégedett azzal, ahogyan kinéz, és ha igaz, Alex kifejezetten lerondázta. A fiúknál ez más, női izlés kérdése, hogy mi az, ami megmozgat bennünket. A tökéletes, márványból faragott Achilleus kinek kellene? Nekem aztán biztosan nem! – Én álmomban sem gondoltam volna. Igaz; úgy neveltek otthon, hogy a karatét leszámítva üljek csak otthon, hímezzek, zongorázzak, szavaljak középkori költészetet, és egyéb bugyuta női, mellékes dolgok. Innen egyenes út vezethetne az elrendelt házassághoz. – Én is ingatom a fejemet, csoda, hogy nem kocccantjuk ezt is össze. Most ismét felpillantok a szemébe, abban viszont tökéletesen igaza van, hogy így minden illetlenség nélkül lehetünk egymás társaságában. Csak éppen az a kérdés, hogy akik jegyesek, mennyire lehetnek kísérő nélkül így? Vagy az már túlságosan kőkori gondolat? Azért azt nem akarom, hogy gardedám kísérjen. Merő véletlenségből kirúgnám egy ablakon, szó szerint! Amint a simítésemre ismét megcsókol, immár puhábban, amolyan doromboló hangot hallatok, ami talán tudatos. Kissé cuppogunk, ami vicces is egyben, mégsem érzem cikisnek, az elején is csupán azért nevettem, mert végre kitört belőlem az, hogy ezt akarom, csakis ezt. Érzem, hogy mindkettőnk teste megfeszül, ahogyan a karjaimat fáradhatatlanul kulcsolom a nyaka köré, hogy ne csak egy ismerkedős puszi legyen, hanem test a test összesimulása. Nem csoda, hogy ha ismét kapkodnom kell a levegőt, amit útközben elfelejtek venni. – Igen, mintha ő.. úgy megélné a világ összes fájdalmát. Beszélek majd vele. Akkor.. bemegyünk? Körbemutatsz? – Fú de fura szót alkottam most hirtelen lányos zavaromban, természetesen arra gondoltam, hogy illő az, hogy kezet fogunk akivel lehet, és jegyespárként bemutatkozunk.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Lehet, hogy kezdek egy kicsit felolvadni a társaságában, de azért a komoly és robosztus farkasom nem biztos, hogy értékelné a "cuki" jelzőt. Még ha a legtöbb mogorvaság csak játék is és megfélemlítés a bunkókkal vagy érdektelenekkel szemben, valahol ő is kivetülése a tartózkodó mivoltomnak, mint a magányos farkasok. Hiába van vége a csóknak, én még utána sem engedem el teljesen, most, hogy viszonozta és tudom, hogy minden rendben nincs miért hátraugranom. - A külsőd nem csak előnyös Alison... gyönyörű vagy. - jegyzem meg, szinte tényszerűen közölve, hiszen végül is ez nem egy légbőlkapott bók, hogy csak jobban érezze magát, hanem tényleg tény. Megkockáztatnám, hogy a legszebb az iskolában, de azért ezt nem teszem hozzá, mert biztosan azt mondaná, hogy csak elfogult vagyok. Lassan megingatom a fejem, amikor újra felhozza Katherine-t. Nem akarok róla beszélni, de nem azért, mert még mindig vonzódnék hozzá, csak egyszerűen amikor a karjaimban van nem akarok egy másik lányhoz fűzödő érzésekre még gondolni se. Nem mintha így működne a megcsalás. - Engem is meglepett, amikor a szüleim a te nevedet mondták ki, pedig amikor említetted, hogy valami készül sejthettem volna. Az elrendelt házasság ötletéért hálát adni sose fogunk a szüleinknek, de azért igen, hogy így több időt töltöttünk el együtt. - teszem hozzá, nincs szükség arra, hogy nagy vallomásokat tegyünk, ott hagyjuk mindketten lebegni a levegőben a dolgot. Még az is közelebb hozott minket, hogy az egész eljegyzés kigáncsolásán gondolkoztunk, most pedig van egy halvány hajszálnyi esély, hogy talán ha letelik a három év az egyetemen ténylegesen igent fog mondani nekem. Ki tudja. Amikor végigsimít az arcomon és igent mond a randevúra előrehajolok, hogy újra megcsókoljam. Most lassabban, nem rohanva, nem úgy, mint amikor letámadtam, inkább mintha már is a "köszönömöt" jelentené ez a gesztus, pedig még mindig érzem, hogy a testem egyre jobban bizsereg, pedig most nagyon nem kéne. Megfontolt srác vagyok, de jelen helyzetben eszembe sincsen mérlegre tenni, hogy az Alisont ért vádak lecsapnak-e rám. Ha a szüleim még így is belementek az eljegyzésbe az ő szüleivel, márpedig biztos vagyok benne, hogy pontosan tudnak mindenről, ami az iskolában folyik, ami a jóhírt befolyásolja legalább is, akkor úgy ítélték, hogy a Flintek neve elég stabil, hogy a vihar tovább menjen fölülünk hamar. És amúgy is, meg van a gerincem, a pedigrém, a párbajtudásom és a prefektusi jelvényem is ahhoz, hogy elhallgattassam, akit kell. - Nem mondanám összekapásnak, csak megjegyzéseket tett, amikor meghallotta, hogy elmondom a barátaimnak az eljegyzést. Nekem nem úgy tűnt, mint aki nagyon szenved, hogy bántják, elég rendesen fel volt vágva a nyelve, mindenkinek csípőből visszaszájalt és ment is a dolgára, valami randira. - vonom meg a vállamat, de nem térek ki arra, hogy valószínűleg a szavai mögött az bújt meg, hogy rondának tart és épp ezért nem túl jó partinak a barátnőjének. Nem igazán szeretnék a külsőmről beszélni, csak tudni akartam milyen viszonyban vannak, de ha friss és Alison pártfogoltja az a lány, nem fordítva, akkor úgy se lehet túl nagy szava, hogy éket verjen közénk.
Meglehet, hogy akkor is ide jutunk, ha nincs a kötelező eljegyzés, hiszen Corvust egyre jobban kedveltem, mellette repül az idő, mint amikor szinte az egész napot együtt töltöttük. Mindig van valami új téma, programötlet, a farkasa is halál cuki, mint valami plüss, az én rókámmal egészen jól kijönnek, most viszont mintha ott sem lennének, belefagyva a pillanatba kettőnket figyelnek, tudván, hogy ez valami csoda megszületése. Mielőtt válaszolnék, kissé az ajkamat nyalogatom, egészen kiszáradtam a pusziszkodásban, ez még nekem is nagyon új. Mégsem érzem magunkat gyakorlatlannak, ebben talán nem kell kifejezetten ügyesnek lenni, csupán egymásra hangoldódni. – Ki nem? Hiába az előnyösnek mondott külső, ha én meg mindent benézek. Lesz még máskor is, aztán megoldjuk remélem. – Legyintek évődően, és ráfogok a karjára, mintha ki sem akarnék bújni az öleléséből. Szívesen bújnék ismét, de olyan jó állni a pillantását, elveszni a sötét kavargásban, amelytől egyre jobban megremeg a lábam, noha ezt még magamnak sem vallanám be. Szeretek tudatosan élni, szabályokat követni, kivéve ha erről a faramuci eljegyzésről van szó, az életemről azért hadd döntsek én! – És te is engem. Komolyan gondoltam, hogy nem akartam fiúzni Noah után, legalábbis egy jó hosszú ideig nem, és azt hittem, hogy te még mindig a griffendéles után vágyódsz. Zsigerből azt mondtam volna, hogy te meg én, az hülye ötlet, és aztán azon kaptam magam, hogy.. tudod. – Nem, azért mindent én sem mondok ki, valahol úgy érzem mint ő, hogy nálam nincsen képben senki más. Vallomásokra nincsen szükség, hiszen a tetteink magukért beszélnek. Csak azt nem akarom, hogy a szüleink lássák ezeket az egymást felfaló pillantásokat, és azt higgyék, hogy győztek. Ez a mi titkunk kell, hogy legyen. – Olyan kár, hogy mennünk kell, szívesen.. maradnék veled. És hogyne. Vak vezet világtalant. – Simítok végig az arcán, jelezve, hogy nem csak őt, főleg magamat tartom bénának, de tekintve, hogy eddig is élveztük egymás társaságát, és már a csók is elcsattant, érdemben egy randi sem lehet éppen más. Az iskolában azért kérdés, hogy hogyan fogunk viselkedni, ha engem meghurcoltak, ez most rajta is csattanhat. Majd az idő eldönti? [b][color=#998899] – Maroni. Igen. Még nem ismerem túl régóta, de a védelmembe vettem. Sokan bántják, és.. én aztán tudom, hogy milyen azon az oldalon lenni. Vagyis mindkét oldalon. Mi történt, min kaptatok össze? – Nyilván segítek ha tudok, eddig is ebben voltam jó, született kerítő vagyok, még ha nem is feltétlenül egy pár összehozásáról van szó, hanem békebírót játszani két ellentétes fél között.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán vannak jó tapasztalataim a lányokkal és azt még nem is tudom, hogy Alexandra élből lerondázott gondolatban, amikor megtudta, hogy Alisonnal vagyunk eljegyezve. Végül is teljesen megérteném, az iskola legszebb lányát tartom a karjaimban az én kis nyüzüge, sápadt alkatommal, szeplős arcommal, mindenfelé álló hajammal. Az egyetlen, amit elmondhatok magamról, hogy ha akarom akkor igen karizmatikus tudok lenni, hogy rávegyek másokat arra, amire szükség van, de ezt vajmi kevésszer teszem, ma már lényegében csak prefektusként rendet tartva. - Istenem, de utálom a félreértéseket. - mormogom halkan, mert lehet, hogy ha már korábban egyértelműbbek vagyunk, akkor nem nő bennem ez a szörnyű feszültség és talán már régen elcsattanhatott volna ez a csók is. Még se változtatnék már meg semmit, hiszen ez az út kellett, hogy eljussunk az itt és mostig. - Rendben. - bólintom, teljesen egyetértve vele, szinte megnyugodva, hogy nem a házasság intézményét hessegeti el, csak a kötelező mivoltát még mindig. Furcsa, hogy más fiatalok sikítva rohannának, ha házasságot akarnának ráerőltetni, én pedig nem csak, hogy pillanatok alatt beletörődtem de már... akarom is... Talán azért, mert tényleg már az első percektől el tudok képzelni magunknak Alisonnal egy hosszú, boldog életet. - Ez így volt jó, az a lényeg, hogy kiugrasztottál a váramból. - mosolyodom el, és kicsit talán még esetlenül, de viszonzom a csókot. Akármeddig is jutottak el Jenkinssel, abban egészen biztos vagyok, hogy jóval többet csókolózott életében, mint az én szerencsétlen kis kéttagú listám a gyerekkori legjobb barátommal és a pofonosztó Katherine-nel. Mélyen belélegzem az illatát és a vér elönti az arcomat, de a bizsergés egészen más helyeken is felébred. Lehet, hogy éppen egy bálra kéne bevonulnunk, de közben ne felejtsük el, hogy tinédzserek is vagyunk. Az arcomat elönti a vér, amikor realizálódik bennem, hogy egyáltalán nem akarom elengedni, sőt, hajlok is arra, hogy inkább vonuljunk vissza és csak folytassuk az ismerkedést, de... - Khm. - köszörülöm meg a torkomat először, de a szemem csillogásából és a szeplők alatt kirajzolódó pirult arcomból látszik, hogy nem egyszerű. - Muszáj bemennünk, különben keresni fognak minket, de... eljönnél velem egy randira? Olyan igazira. - teszem fel a kérdést, bár egyelőre nincs konkrét kép a fejemben, hogy milyen is egy igazi randi. Viszont még valami eszembe jut, bár nagyon remélem, hogy nem annyira nő, hogy hirtelen azt higye egy másik lányra gondolok, amikor vele csókolózom, de mivel eddig is beszéltünk mindenről, tabuk nélkül jobbára, hozzáteszem. - Az egyik csapattársam, Paisley unokahúga valami Alexandra, tényleg jó barátnőd? Mert asszem elég bunkó voltam vele, mondjuk ő se volt éppen jófej. - kérdezek rá végül, mert általában nem érdekel már ki-mit gondol rólam, de ha mondjuk az a csaj jó barátja, befolyásolhatja is a véleményét. Mondjuk már vagy egy hónap eltelt azóta, hogy a válogatónál odakeveredett, szóval ha valami véleménye volt annak a rosszindulatú boszorkánynak, már biztosan elmondta Alisonnak, de még is csak jobb tudni róla.
Sosem értettem Corvusnak a kisebbségi érzéseit, hiszen igazán csinos fiú, bárki bármit mond, igaz barát, egy gáláns lovag, a kviddicspályán pedig igazi sztár. Jó a háttere, kiváló a neveltetése. Az egészet talán azzal szúrtam el, hogy Noah után kissé beijedtem, hogy nem nekem való a fiúzás, mellette viszont nagyon is megkedveltem őt, csak.. bénázok azzal, hogy közvetlen vagyok, de közben szeszélyes is, mint aki nem tudja, hogy mit akar. Azt a lehetőséget is megadtam neki, hogy Kathrine után vágyakozzon, de sosem erősített vagy cáfolt semmit. Ha nem zavart volna be ez a házasságosdi, akkor másféle időt töltöttünk volna el együtt, hamarabb felismerem, mert mennyire kedvelem őt, csak bosszantó, hogy egymás karjaiba akarnak lökni. Ő meg akar felelni a szüleinek, és a hagyományoknak, míg én amióta tudom, hogy Eleanor az igazi anyám, lázadok minden ellen, ami az aranyvért hivatott méltatni. A csókja magával ragad, szinte szárnyalok, minden tagom egyszerre vibrál, s zsibbad el, tökéletes a pillanat a hirtelen koccanás ellenére is. Mintha a legfinomabb ízt érezném, amit számomra teremtett valaki. Nem csoda, hogy bár a levegő után kapkodok, nem sok szünetet hagyok, és pofon, egyéb lekoptatás helyett az én csókom jön, a szabad akaratomból, cimkék nélkül, de egyértelműen kifejezve, hogy ez már nem csak valami ismerkedős ügyetlenkedés. Jól esik, ahogyan a derekamra fonja a kezét, így nem fogok sem előre, sem hátra esni, a magabiztos, férfias ölelés bújásra késztet. A nyaka körül a vállára ejtem a kacsóimat, hogy elmerüljek a pillantásában, fülig érő, kipirult mosollyal. – Biztos Corv. Én meg azt sajnálom, hogy.. nehezen fejezem ki magamat. Próbáltam én, amikor mondtam, hogy ha más körülmények között találkozunk.. Akkor nem ellökni akartalak magamtól, hanem megmagyarázni, a helyzetre vagyok dühös. – Sóhajtok végül egy nagyot, de a mosolyom nem apad el. A fülem mögé tűröm az egyik aranyló csigát, hogy alig gondolkozzak a kérdésén. – Akkor azt a saját akaratunkból tegyük, ne a hagyomány miatt. – Adom meg a végső választ, mindez még oly távoli, szeretném őt megismerni, lehet, hogy ha hivatalosan is a párja leszek, mint menyasszony, a gyakoribb együtt mutatkozás alapján ki is ábrándul belőlem. Ha neki magával kapcsolatban kétségei vannak, hát bennem miért is ne lehetnének? – És én sem akartam ennyit drámázni. Én is kész vagyok lezárni a múltat. Fú, de mennyire nincs kedvem ma másokkal jópofizni.. Ezt kéne inkább kiélvezni. – Emelem fel az államat, hogy odahajoljak egy újabb csókra. Ez most afféle elengedhetetlen pillanat, átfogom az arcát kétoldalról, most én vagyok a határozottabb, követelőzőbb, még oda is simulok hozzá. Ha azt mondja, hogy menjünk az eljegyzésre, hát menjünk, végülis az sem rossz, ha minket ünnepel mindenki.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Ha nem noszogat senki arra, hogy az érzelmeimről beszéljek, akkor hajlamos vagyok lenyelni őket, akár évekig, amint a korábbi példa mutatja Katherine-nel is. Távolságtartó vagyok, a kisgyerekkori barátaim is úgy ragadtak meg mellettem, hogy a szüleink hoztak össze minket kötelező kapcsolatépítés gyanánt és százból egyszer ki is alakult valamiféle barátság. Nem vagyok egyszerű eset és ezt tudom is, de Alison se éppen egy nyitott könyv a sok jelzéssel aztán visszakozással, aztán megint bújással, aztán... Nem fog visszacsókolni... el fog lökni magától... pörög végig a gondolatsot, de végül elnyílik a szája és utána már az se nagyon akaszt meg, hogy a fogaink összekoccannak, egészen addig, míg észhez nem kapok. Elengedem az arcától egészen a tarkójáig nyúló kezeimmel és leengedem őket, hogy egészen megsemmisülten, bűnösen nézzek rá, pedig ő... kuncog? Ameddig hallgatom a feszültség még nem bomlik le bennem, főleg azért, mert az elején már megint a magatartásomat savazza. Nem tudok mit válaszolni rá, bár kinyitom a szám, mint valami idióta tátogó hal, de még se jön ki semmi. Még mindig nem mondtam ki az életemben egyetlen egyszer sem, hogy pontosan mikre is vettek rá a szüleim, mikre vettek rá a házi tanítóim, kinek a tanításait verték belém. Szeretem azt hangoztatni, hogy hű vagyok a családomhoz, szeretném azt hinni, hogy a szüleim mindennek ellenére szeretne, de valószínűleg ha kitálalnék valakinek, az végre rámutatna, hogy mennyire megnyomorítottak valahol. Az, hogy nem enged el és továbbra is ölelni akar már azt jelenti, hogy tényleg nem tettem hülyeséget, de egészen addig, amíg lábujjhegyre nem áll és meg nem csókol. Kicsit fáziskéséssel, de azért még időben átkarolom a derekát, hogy megtámasszam, miközben viszonzom a csókot, az életemben az elsőt, amit nem én erőszakoltam ki egy lányból... a mellkasom eszeveszettük dübörög, hiába ez a csók lassabb és nem olyan követelőző, még is érzem, ahogy tovább forrósodik az amúgy eléggé sápatag arcom. - Biztos vagy benne, Alison Fawley? - kérdezek vissza, de az arcomra egy kis mosoly kúszik, mintha egy hatalmas görgeteg omlott volna le a mellkasomról. Csak azért hívom az egész nevén, mert ő is ezt tette, bár a házasság elvetését még mindig furcsa szívvel fogadom. - Ha viszont esetleg még is oda vezetne az utunk... - teszem hozzá, kissé kérdő hangsúllyal hallgatva el. Attól még, hogy a szüleink rendeltek minket egymás mellé, még mindig abban nőttem fel, hogy a házasság fontos és el se tudom képzelni, hogy miért nem elég, ha csak késleltetjük, miért kell sztornózni. Ahogy mondtam neki legutóbb, legalább három évig ki tudom könnyedén tolni az egészet, ha pedig tényleg nem csak megszánt, amikor most megcsókolt magától, akkor talán három év múlva... Mindegy. Előre szaladok. Még a végén azzal vádol meg valaki, hogy reménytelen romantikus vagyok. Fúj. - Szeretném, ha tudnád, hogy nem csak dacból csókoltalak meg... nekem már nincsen más, csak te. - teszem hozzá, bár eléggé nyögvenyelősen, mert ez már a szerelmi vallomás határát súrolja, az pedig még elképesztően korai. Akkor is, hiába nem vagyok legilimentor, se jó az emberek olvasásában, ő már konkrétan többször is megemlítette Kath-et, míg én jótékonyan feledni próbálom, hogy Noah Jenkins barátnője volt és hogyan is bánt vele.
Sosem az volt a célom, hogy valakiből érzelmet zsaroljak ki, most szinte mégis ezt teszem. A mindig oly karótnyelt Corvust kedvelem, nagyon is kedvelem, ő pedig úgy csinál, mintha én csak kényszerből lennék mellette, a szüleim parancsára. Igenis dühös vagyok rá, látszik is a pillantásomon, amely szintre szikrát szór, közben mégis a kézfejét simogatom. Lehetetlen helyzet, nem tudom megértetni vele amit akarok. Talán azzal a Kathrine-nel is ezért futott zátonyra a hajójuk? Jó, ez gonosz beszólás a részemről, hiszen én egyfolytában magamat szidom, hogy béna vagyok a fiúzáshoz. Nem elég az, ha az ember lányának aranyló göndör haja van, nem látok a fejükbe. Legalábbis eddig ezt gondoltam. Corvusnál ez mégis megtörténik, amivel valahogy egyértelművé válik, hogy többet érez irántam, és már nem Kathrine-nél van leragadva. – Igen. Azt teszed. Én.. – Folytatnám is, hogy mit akarok, amikor moccan, és úgy csókol meg, ahogyan Noah soha. Ahogyan Noah Jenkins tette, az csak a saját maga kedvéért volt, talán sosem szeretett, színház volt az egész. Fel akart vágni velem, mint holmi trófeával. Vajon Corvus azért csókol meg, hogy magának bizonyítson, hogy igenis van benne szenvedély? Vajon azért teszi, mert makacsul tagadja, hogy még érez valamit a griffendéles iránt? Vagy mert tényleg engem akar. Csókolj már vissza hülye Fawley! Vagy Bones? Az ajka oly erőteljesen tapad az enyémre, hogy a sajátomat enyhén kinyitom, olyan lendületet véve, hogy kissé össze is koccan a fogunk. És mégis, a furcsa zsibongás ellenére bennreked a levegő, ahogyan átkarolom a nyakát, és visszacsókolva elmerülök az álomban, behunyva a szememet dorombolóan kuncogó hangot hallatok. Amikor elengedjük egymást, kell pár pillanat, hogy levegőt kapjak. A pupilláim macskamód kitágulnak, ahogyan hallgatom a magyarázkodást. – Miért kell mindig magadat büntetni? Mit követtél el, hogy ennyire a saját magad ellensége vagy? Mondtam már.. Nem a vadsággal, vagy annak hiányával volt gondom. Azzal, hogy mindezt a szüleink erőltetik. Ha ez nem merült volna fel, akkor is.. Talán rosszul fogalmaztam. Érzelmekre van szükségem, ezt tehetjük lassan, megismerve a másikat. És talán igen, úgy gondoltam, hogy Noah után nem akarok bonyodalmakat, mert mindent csak elrontok, de.. ha így áll a helyzet.. – Mivel én el sem engedtem őt az ölelésből, lábujjhegyre állok, hogy kissé pipiskedve ezúttal én csókolja meg. Nem vadul, nem szenvedélyesen, csak amolyan évédően, ahogyan még talán soha senki nem bánt vele. Puhán, végtelenül puhán. – Gondolkoztam Corvus Flint. Azt hiszem, te illesz hozzám. Ettől még játsszuk végig az eljegyzést, de a házasságot azért sztornózzuk ha lehet, továbbra sem szívlelem az aranyvérű diktatúrát. Mit szólsz? – Nézek fel rá nagyra nyílt cicaszemekkel. Remélem én is, hogy nem csak a dac miatt csókolt meg, mert akkor tényleg hülyét csináltam magamból.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Fogalmam sincsen arról, hogy a szavaimon kívül a gondolataimat is megneszeli, honnan is lenne? A legilimentorokat nem lehet csak úgy felismerni, nincs a homlokukra írva semmi, ahogy az enyémre sincsenek az én mágikus adottságaim. Ahogy lényegében próbálom magam rávenni, hogy ne legyen hatással rám a közelsége, ne engedjem, hogy felkavarjon, hogy egyik pillanatban arról beszél mekkora szerencsétlenség itt lenni, a másikban azt mondja, hogy kedvel, teljesen váratlanul érint, hogy egészen haragosan szólal meg. Ha eddig konokul is bámultam magam elé, hogy haladjunk, most nyilván nem tehetem meg ezt továbbra is. Összevont szemöldökkel fordulok felé őszinte értetlenséggel, míg meg nem szólal. Rendben, valójában még azután is. - Mártírkodok? Én mártírkodok? - kérdezek vissza, talán még sértettebben, de az, hogy megszorítja az összefonódó kezünket és még simogatja is a kézfejemet gondolom azt jelenti, hogy nem a sértegetés a célja. Próbálom visszapörgetni a fejemben az összes elhangzott beszélgetést közöttünk, de a "mi lett volna ha" kérdéskörrel túl sok mindent nem tudok kezdeni és nem is nyugtat meg. Hiszen már az van, ami, és én még is teljesen máshogy látom az életünket és a lehetőségeinket, mint ő. Nem is szólalok meg többet addig, ameddig újra meg nem szólal és azt követeli, hogy mondjam ki mit akarok. Nem indulok el, nem odázom el a beszélgetést, meg sem mozdulok, csak egy hosszú pillanatig a kék szemeibe bámulok, amik ezerszer tisztábbak, mint az én zavaros kékből barnába hajló és éppen ezért zöldesnek ható tekintetem. Konokul hallgatok, csak nézek, aztán mielőtt még véletlenül újra szóra nyitná a száját elengedem a kezét, finoman elkapom az állát és egy hirtelen mozdulattal előre hajolok, hogy tőlem szokatlanul erőteljesen, nos, lerohanjam az ajkait. Eddig csak a gyerekkori legjobb barátommal csókolóztam illetve Katherine-nel, akivel nem volt valami kellemes a familiáris harapás és a sírva elrohanás. Néhány pillanat szinte követelőző csók után, mint akibe villám csapott észhez térek és elengedem. Kicsit úgy tűnik, mintha én magam is meglepődtem volna ezen az egészen és tűnhet úgy, mintha azt akarnám bizonyítani, hogy igen is van bennem tűz, mert úgy éreztem, hogy emiatt utasította el a lehetőségét is annak, hogy az elrendelt házasságunkból valami jó süljön el, de nem így van. Nem tudom, hogy mikor és hogyan alakult ki ez az egész, de azt tudom, hogy az is közrejátszott abban, hogy lényegesen könnyebben fogadtam el a sorsomat, mint ő, mert én nem tudnék elképzelni nála jobbat, akivel leélhetném az életem. - Sajnálom, egy idióta vagyok, amikor azt mondtad szenvedélyt akarsz biztosan nem arra gondoltál, hogy letámadlak, nem akartam rád erőltetni magamat. - kezdek azonnal a védekezésbe, nem is értem mit gondoltam. Szabályosan megragadni és csókra kényszeríteni, hiszen még elhúzni se nagyon volt esélye az arcát, olyan mereven tartottam. Most készülhetek a pofonra, a sírásra, az utálatra és jól felrúgtam azt a barátságot és bizalmat, amivel végig csinálhattuk volna ezt az egészet. Milyen szép és elegáns megoldás, Corvus, így kell beszélni az érzéseidről...
Régebben, évekkel ezelőtt volt, hogy elkaptam pár gondolatot, de úgy véltem, hogy mindez illetlenség, és talán mindenki ért hozzá, csak nem verik nagy dobra. Aztán le is szoktam róla, lezártam a saját elmémet is, hogy azonosak legyenek a feltételek, de mivel most annyira ráfókuszálok Corvusra, és többedszer merül fel benne ugyanaz, átsiklik a védelmemen, átjön az, hogy borzasztóan zavart velem kapcsolatban, mert annyira elutasító vagyok. Csak éppen azt nem veszi figyelembe, hogy mennyire kedveltem már őt az eljegyzés előtt is. Hogy mindaz, amit mondtam, hogy nekem szerelem és szenvedély kell, nem őt zárja ki, hanem a ránk erőltetett helyzetet. Nyelek egyet, amikor igyekszik kemény lenni, mivel nem akarom zavarba hozni, hogy tudom, amit tudok. A szavaira aztán mégis felemelem a fejemet, áfonyakék szemeimben most haragos szikrák táncolnak, noha nem szokásom elragadtatni magamat. – Ó te…! – Nem fejezem be, mert nem szidni akarom, csupán a szavakat keresem. Állom a tekintetét, ha végre rám néz, hiszen itt fújtat, feszül az indulattól, és most már én. – És most mit mondjak? Én mondtam neked, hogy ha más körülmények között találkoztunk volna, hogy Noah nem szemétkedik velem, akkor biztosan felfigyeltem volna rád, mint fiúra. Nem akartam kapcsolatokat utána, mert béna vagyok, nem tudom, hogy mikor mit kéne mondani, tenni. Mártírkodsz! – Ingatom a fejemet, de az összefonódott kezünket megszorítom, és simogatni kezdem a hüvelykujjammal a kézfejét. Tényleg annyira furcsa ez, én azt hittem, hogy abba a Kathrine-be van beleesve, nekem pedig ott a bánat még mindig Noah miatt, de akkor mégis miért érzem jól magamat Corvus mellett? Nem mutatja az érzelmeit, az biztos, de figyel rám, megvéd, és bátorít. Másokkal kétlem, hogy pont ezt tenné. Vannak ugyan barátai, ez a kviddicspályán látszott, de mi van, ha azok a belső gondolatok nem csak dacról, elhagyatottságról szólnak, hanem.. rólam? – Nem szokásom semmit megtervezni, a spontán dolgokat jobban szeretem. Ennek sem így kéne történnie, de egyszer az életben kimondhatnád, hogy te mit szeretnél. – Fordulok most felé, ha be akar mennyi az eljegyzési partyra, akkor bemegyünk, és eltemetjük ezt a beszélgetést. Ha pedig még maradna, akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Furcsa párosítás az, hogy legilimentor és hogy még sem veszi a jeleket, de szerencsére úgy sem tudok róla, ez nem olyan, amit az ember a homlokára ír. Ő se tudja, hogy párszaszájú vagyok, sőt, lényegében senki se tudja. Még attól is kicsit rosszul éreztem magam három éve, amikor kiderült, hogy kapcsolatban állok a vérmágiákkal és Katherine elpletykálta, de ha emellé még a párszaszájút is tudnák... Nem tudom, talán máshogy tekintenének rám? Kihúzom magam a válaszára, hogy elegáns vagyok, rendezem a vonásaimat és a semmibe nézve a füle mellett várom, amíg kisimítja a ruhámat. Ha egyenesen ránéznék lehajolva, akkor igen közel kerülnénk és már így is feszültnek érzem magam nem csak a hivatalos eseménytől, hanem attól is, hogy milyen szinten esélytelennek tartja, hogy megfelelő párja lehetnék a jövőben. Én egyáltalán nem látok a fejébe még annyira sem, mint amennyire ő kap el egy-egy gondolatot, így amikor ugyan néhány perc fáziskéséssel elkezd a kényszerházasságról beszélni, amire még Katherine előtt gondoltam picit meglepődöm. Hiába vagyok ízig-vérig varázsló - nyomokban tudtomon kívül még talán varázslény is -, még sem az az első gondolatom, hogy belenézett a fejembe. Tényleg arra számítottam, hogy elindulunk, de nyilván nem teszem erre a kijelentésre. Picit lefagyok, a tejfehér bőrömön a szeplők egészen átütnek, ameddig a halvány pír meg nem jelenik. - Megértem, Alison, hogy ez nem olyan egyszerű. - válaszolom, de közben még is végig fut rajtam a kis hozzátoldott gondolat, hogy én nem vagyok bárki, és már akkor is kedveltem, amikor még nem tudtuk, hogy a szüleink mire készülnek. Persze nem csak kedvelni kell, nem csak barátnak lenni, ha neki a szenvedélyre van szüksége és bennem semmi ilyesmit nem lát. Nem várom el tőle, hogy olyan legyen, mint Katherine, hiszen akkor aztán már az ötletére is, hogy összeházasodjunk nem tervet kovácsolt volna, hanem egy pofonnal indít. Na jó, nem, Katherine azért nem szórja a pofonokat csak úgy, de még mindig élénken él bennem Fehérke harapása. Talán itt lenne az ideje, hogy pontosan megmagyarázzam mivel is bántott meg, még is az érzelmeimről beszélni még mindig nagyon kemény dió és talán a belémnevelt büszkeség is közrejátszik. Kicsit talán kislányos "hisztinek" érezném, ha most kijelenteném, hogy igen is tudok szenvedélyes lenni, kikérem magamnak. Amikor hozzám bújik, odahajtja a fejét a kulcscsontomra ahelyett, hogy tovább tartanám a karomat, hogy belekaroljon lassan leeresztem és ahogy az övé is lecsúszik ráfogok a kezére. A kezem kicsit talán nedves, mint mindig a közelében, pedig mindig máskor biztos és rendíthetetlen. Lepillantok rá, a távolról zöldnek ható szemeim most ilyen közelről egyértelműen kirajzolják az egyedi zöldes-barnás gyűrűt a pupillám körül és a kéket a szivárványhártyám szélén. - Igazán kedvelsz..., mint barátot, mint szaktársat, mint sorstársat. - ismétlem meg egy kicsit a szavait, hogy aztán minden kijelentéssel magamat fogjam vissza, térítsem észre, mielőtt a mellkasom még jobban elkezdene szorítani. Mindenkivel közvetlen és ez a bújás még mindig talán semmit sem jelent neki. Egy kicsit fújtatok, pedig alapvetően hideg és nyugodt szoktam lenni, de most látszik rajtam, hogy nehezen fogom vissza magam. Persze még én magam sem tudom, hogy ez a tenni akarás azt jelenti, hogy el akarok menekülni a további beszélgetés elől és elindulni a társaságba van valami sokkal kardinálisabbat tenni lehajolva a gyönyörű lány ajkaihoz a karjaimban, de az biztos, hogy nem arról van szó, hogy a harag miatt veszíteném el a hidegvérem.
Most, talán először, amióta Corvust ismerem, feltűnik, ami eddig nem. Valahogy olyan elkínzott az arca, mintha.. Bántaná valami. Valami, ami sokkal mélyebb annál, hogy én dacból ellenkezem a kényszerházasság ellen. Egyébként is figyelmetlen vagyok, sajnos sosem vettem észre, ha valaki netán rajtam felejtette a tekintetét, ha többet akart, mint holmi barátság. Nem mondanám, hogy rosszindulatból tettem mindezt, ez olyan jellemhiba, amin talán dolgoznom kéne. Belassulni, meghallgatni másokat, nem ennyire érintésmániásnak lenni, hiszen ami nálam közvetlenség, az másnál bizony komoly kezdeményezésnek tűnhet, még ha nem is akarom ezt. A dicséretére kedvesen elmosolyodom, még egy apró pír is megjelenik szépen metszett ajkaim tövében, hogy aztán vegyek egy nagy levegőt. – Köszönöm, kedves tőled, és te is nagyon elegáns vagy. – Bólintok a figyelmességére, ami igazán furcsa, én tartottam magamat társasági embernek, és mégis ő az, aki kompromisszumokba megy bele, az én szeszélyeim szerint helyezkedik. Kissé ráncolom is a homlokomat, miközben a ruháját igazgatom, így, hogy közel vagyunk egymáshoz, a ritkán használt legilimencia valamit elkap, amin őszintén megdöbbenek. Nem az kavar meg, ahogyan Kathrine-ről beszél, hiszen nem mond semmi újat. A legbelül eltemetett gondolatok közül bukkan fel valami, ami már korábban is beérett, csak éppen sosem szerettem mások fejében vájkálni, hogy fejlesszem a tudásomat. Most is csupán akaratlanul történik meg. Mintha azt hinné, hogy az egészet csak kötelességből teszem, s az ő oldalán is azért vagyok, mert kell. Hát nem emlékszik rá, hogy mit mondtam? Hogy ha más körülmények között találkoztunk volna, akkor bármi felmerülhetett volna? – Én.. Corvus. Talán félreértjük egymást. Nem akartalak megbántani azzal, hogy ilyen nyíltan elutasítom a dolgot. Bárkivel megtettem volna, ha a szüleim így kényszerítik. – Ingatom a fejemet, ha macsó lenne, akkor sem biztos, hogy így alakul, hiszen ott van Noah, aki jól megalázott. Belekarolok ugyan, de most mégis felé fordulok, mielőtt elindulnánk. Ha Kathrine-t már elengedte, én meg azt mondtam, hogy Noah után most egy időre elegem is van a fiúkból, ezt Corvus jól magára vehette. Mondhatnám, hogy Corvus azt szereti, ha egy lánynak van tartása, védjem meg magamat Jasmine és Beth kapcsán, de csak mert Kathrine csodálatra méltó, miért kéne őt utánoznom? Én nem vagyok nagy szám, ezért odabújok hozzá, az álla alá, és bágyadt hangom motyogom. – Én meg végképp nem tudom, hogy mikor mi a helyes, olyan szigorral neveltek, hogy itt az iskolában meg ahogy esik úgy puffan minden. Igazán kedvellek. Sajnálom.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Nos, én nem tudom, hogy pontosan mi jár a fejében, egyszerűen annyit, hogy valahogy úgy kell végigvinnünk ezt az elnyújtott eljegyzést, hogy végül amikor kiugrunk belőle az egyik család hírneve se sérüljön. Ez a cél lebeg a szemem előtt, hiszen azt mondta ezt akarja én pedig elfogadtam az akaratát. Egy iskolába járunk és az eljegyzés ténye miatt már nem egyszer kerestem a társaságát, habár a konkrét szervezésbe egyáltalán nem kell részt vennünk. A szüleink mindenről döntenek a fejünk felett és mivel ez az egész nem igazi... miért mennénk bele, hogy milyen árnyalatú legyen a dekoráció vagy hogy milyen ízű a torta? Hiába a köszönet a válaszában, valahol szíven üt az érzés, hogy azt sugározzák a szavai, mintha kínvallatás lenne egy eljegyzési partin a karomon megjelennie. Ugyanazt a furcsa érzést érzem, mint a kilátóban, amikor élből elutasította a lehetőségét, hogy hozzám jöjjön. Furcsa megbántottság keveredik az akarattal, hogy tiszteletben tartsam a döntését. - Szó se róla. Nagyon csinos vagy. - próbálok egy könnyű bókot, bár ha szavakról van szó, akkor a vitákban vagyok komfortos, nem a bókokban. Valószínűleg még a barátaim is kinevetnének, ha tudnák, hogy egyébként próbálkoztam már versírással, még ha soha fel nem vállalnám egy sorát se az egésznek. Amikor megigazítja a ruhámat a szám szegletében kissé elmosolyodom, de ahogy belémkarol kicsit megmerevedek, érzem a feszültséget belőle és tudom, hogy ez az egész nem lesz könnyű menet. Ha született színészek lennénk, akik alkalmasak a feületes bájolgásra, akkor kisujjból kiráznánk, de az én távolságtartásom méterekről süt ő pedig nem biztos, hogy leplezni tudja majd minden érzését. - Minden rendben lesz. - mondok csak ennyit, de van rá egy halvány esély, hogy magamnak is szól. A kérdése picit meglep, de ahogy elindulunk egy szívdobbanásnyi idővel később válaszolok. - Nem, soha nem volt igazi esélye a dolognak, szóba se jött, hogy bármin változtatna az aranyvérűség. - válaszolom ezúttal magabiztosan, hiszen ez az igazság. A további fejtegetés mondjuk már egy picit bizonytalan. - Azt hiszem úgy kezdődött, hogy elszégyelltem magam, amikor Jenkinssel piszkáltuk, aztán csodálni kezdtem az érzelmeit, a nyíltságát, a kedvességét és mivel soha nem volt sok barátom, párom meg egyáltalán, így magam sem tudtam, hogy mit érzek iránta. - teszem hozzá, de most nem fogok elkezdeni dobálózni más lányok nevével, mint Bexley, akivel valami hasonlót éltünk át, csak őt már gyerekkorom óta ismertem. Valószínűleg nem túl vonzó tulajdonság, hogy tucatnyi korombeli lánnyal boronáltak össze, még se volt egész életemben egy igazi barátnőm se, még csókolózni is alig csókolóztam és tizennyolc éves vagyok. Nem vagyok valami macsó, aki csípőből felszedi a nőket, nem csoda, hogy Alison azonnal kijelentette, hogy nem akar hozzámjönni és neki kell a szenvedély.
Így, hogy már tudom, hogy örökbefogadtak, lényegesen máshogyan állok az otthoniakhoz. Nem vágtam még a képükbe, hogy tudom, mert igyekszem vizsgálni a saját érzéseimet. Mindig úgy kezeltek mint egy szolgát, egy áruba bocsájtható húsdarabot, és most már azt is tudom, hogy miért. Csak arra vagyok jó, hogy továbbvigyem a nevüket. Nem kérdeztem meg őket, hogy miért, azt tippelem, hogy nekik nem lehetett saját gyerekekük, s nem akartak kiesni az aranyvérű elitből. Mivel Corvus-szal nem tervezünk igazából összeházasodni, ezért rá sem tartozik, hogy nem vagyok igazi Fawley. Jóbarát, akivel el lehet kenni ezt az eljegyzést, hogy az időt addig húzzuk, amíg csak lehet. Állítom, hogy nekem csak szerelemből érné meg házasodni, ahhoz viszont rémesen fiatal vagyok. Ha nem jött volna Eleanor, vagyis az igazi anyám, talán átgondolnám, hogy én is Flint leszek, de így.. Kész hazugság az életem. Nem illek oda, s most már tudom is, hogy miért nem. Eleanort azóta nem látogattam meg, holott hónapok teltek el, meg kell értenie, hogy nekem is időre van szükségem, hogy megemésszem a történteket. Sokat gondoltam rá, a pillantására, az ölelésére, amely valódibb volt, mint a nevelőszüleim bármely reakciója engem illetően. Mindig közvetlen, társasági ember voltam, ezzel lepleztem a saját szeretethiányomat, amolyan adni jobb, mint kapni alapon. Ám ott abban a pillanatban igazán úgy éreztem, hogy számítok. A RAH hangversenytermében lesz tehát az eljegyzés, Corvushoz érkezem karmazsin estélyimben, itt még nem kell hófehérben lennem. Remélem el is tudjuk majd azt kerülni. – Hogyne Corvus, köszönöm, hogy fenntartod a látszatot. Hálás vagyok érte. – Ha ennek az egésznek vége, akkor nem kell tartanunk a kapcsolatot, én mégis szeretném. Jó embernek ismertem meg a mások felé úgy gőgös háztársamat, tudom, hogy a helyén van a szíve. A familiárisainkat kissé hátrahagyjuk, én magam anyáskodva igazgatom el a fiú ing részét nyaktájon, mielőtt még tényleg belekarolnék. Dacosan szegem fel az államat, látszik, hogy valami dolgozik bennem, nem látok az indulattól, de rendezni kell a vonásaimat. Hetek óta nem volt időm edzeni sem, holott le kéne vezetnem a feszültséget. Csakhogy most minden az eljegyzés körül forog. Ne adja az ég, hogy a szüleink már karácsonykor vagy újévkor összeadatnának minket. Fel is akasztanám magam. – Ha az a Kathrine aranyvérű lenne, akkor ő lett volna az ideális, ugye? – Hajlamos vagyok boronálni, csak mert nekem Noah-val nem jött össze igazán, még mások boldogságát szem előtt tarthatom. Nagy levegőt veszek, és bólintok, hogy mehetünk.
♬ Chasing cars ♬ Ruci Megismerkedésünk története [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem csoda, hogy az eljegyzésre majdnem fél évvel azután került sor, hogy a szüleink hazahívtak minket. A Flint kúriában is páratlan bált rendezhetett volna a családom, meghívva a legbefolyásosabb varázslókat, de ennyi nem volt elég. A Royal Alber Hall a páratlan művészeteknek ad otthont, a hangversenytermében világhírű előadók és előadások vannak, amihez persze semmi közöm és egyáltalán nem is érdekelnek, de a szüleimet sem. Csak az érdekli őket, hogy presztízs-kérdés a az angol mugli főváros kellős közepén felforgatni ezt a százötven éves épületet, hogy nyoma is alig maradjon, hogy egyébként koncerteket szoktak itt adni. A bársonypavilonok persze megmaradtak, de az emelvények a székekkel eltűntek, mindenhol feldíszített asztalok és hosszú svédasztalok állnak étellel és pezsgő-szökőkúttal, a nemesek legjobb boraival. Mintha nem is egy eljegyzésre érkezett volna mindenki, hanem már az esküvőt "ütnénk nyélbe". A berendezésben halványan sötétre vették a hangulatot, hiszen Halloween van, de legkevésbé sem olcsó kínai díszek lógnak mindenhonnan. Csak sejtelmesen, ízlésesen röppennek a denevérek, rebbennek a pókhálók, huhognak a baglyok és gyullad fel a fény a töklámpásokban. Hármat kopogok az ajtón, nem túl hangosan, ha nem hallja meg és semmi reakció, akkor még hármat erősebben. [You must be registered and logged in to see this image.]- Alison? Készen állsz? Érkeznünk a családjainkkal kellett, de ideje a karomon bekísérnem téged a hangversenyterembe. - döntöm a fejemet és a vállamat az ajtónak, persze nem teljes súlyommal, nehogy úgy nyisson ajtót, hogy én azonnal átbukom rajta. Nem akart szégyent hozni a családjára, nyíltan ellentmondani, de eddig csak beszéltünk róla és még ha ez nem is az esküvőnk napja, hanem az eljegyzésé, még is csak ez az első pont, amikor igazán valóságossá válik. Vajon tényleg végig tudjuk ezt az egészet csinálni? Mi van, ha meghátrál, ha menekülőre fogja? Azt tudom, hogy én nem fogok hátra arcot vágni, de megfogadtam, hogy támogatni fogom akármilyen döntést hoz, ha nem akarja végigcsinálni velem még a tettetést se, akkor kitalálunk valamit, hogy megőrizzük a Fawley-k és a Flintek becsületét is. Nos, mondjuk egy ekkora kiadás után nagy pofára esés lenne a szülőknek, de nekik még mindig anyagi befektetés vagyunk, nekünk viszont ez maga az életünk, a jövőnk. Az iskolában a pletykák róla és Jenkinsről már év végén elcsitultak, hogy most év elején felváltsa az eljegyzésünk híre, de vajon a boldog együttlétünkről fognak mesélni az iskolaújság lapjai, vagy arról, hogy még ezt a partit se sikerült végigcsinálnunk és már is leállítottuk az egészet? Amikor bejelentettem a barátaimnak nem mondom, Katherine reakciója egy kicsit összezavart, ahogy lényegében elrohant, és még mindig nem sikerült megtudnom, hogy pontosan miért, de igyekszem magamban elnyomni a kételyeket és nem azon gondolkozni, hogy talán még is csak érez irántam valamit. Tavaly egyenesen megmondta, hogy nem, azóta is Benjaminnal van, ez már lerágott csont, nem haladhatok visszafelé az életemben.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mit terveznek a szüleink. Mármint... igen. Persze, vannak elképzeléseim, szerintem Jennek is vannak elképzelései ezzel kapcsolatban, ráadásul valószínűleg közel is járunk az igazsághoz - ami nem feltétlenül a legjobb lehetőség mind közül, legalábbis szerintem -, mégis azt kell mondjam: fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből. Jen biztosít róla, hogy ha boldoggá teszem, akkor ő is így tesz, hiszen vannak módszerei. Hát... ezt valahogy sejtettem, de azért jó, hogy biztosít róla. Viszont valahogy nem akarom elképzelni, hogy mégis milyen módszerekre gondol. Legalábbis egyelőre nem akarok ilyesmikre gondolni. Viszont valahogy le kell reagálnom a helyzetet, ezzel szintén tisztában vagyok. - Nem kétlem, hogy tudod, mi kell a férfinak! Viszont... azt ugye tudod, hogy egy kapcsolat nem csak az ágyon belül működik? Úgy értem érzelmekre is szükség van, nem lehet mindent a testiségre alapozni, hiába gondolod, hogy igen. Nagyon remélem, hogy érti, mit szeretnék a tudtára adni. Nem vagyok olyan, akit csak az anyagi dolgokkal meg lehetne fogni... nekem az érzelmek is fontosak. Arról meg inkább ne is beszéljünk, hogy még mindig böki a csőrömet, hogy ennyire a hátam mögött akarják elrendezni az életemet. Értem én, hogy a látszat fontos... mindigis fontos volt nekik. De azért mindennek vannak határai, amiket nem kéne átlépni. Márpedig ők most épp arra készülnek nagy bőszen. - Van, ami nem úgy működik, ahogy azt mi szeretnénk. Ezt meg kellene érteni a szüleinknek is. Mi van, ha bármennyire is akarjuk, nem fog működni ez nekünk? Akkor küszködjünk? Az egyikünknek sem jó, nem igaz? Tudom, hogy néha sikerül túlgondolni a dolgokat, most viszont biztos vagyok benne, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Tudom, hogy hogy is állok a helyzethez, és képes leszek kezelni, ha minden kötél szakad. Addig pedig igyekszem egyenesben tartani. A lányokra vonatkozó megnyilvánulására inkább nem reagálok, csak egy fintorral. Még a végén mondok valami nem túl szépet, az pedig senkinek sem hiányzik. - Nem, nem jutott eszembe olyasmi, hogy közéjük tartoznál, ne aggódj! Szerintem nem is nagyon engedhetnéd meg magadnak, szóval... Pillantok rá egy sokatmondó tekintettel, de többet nem mondok... azt hiszem a tekintetem mindent elmond a szavak helyett is.
Igen, az évek alatt sikeresen megszoktam már, hogy én parancsolok. Még abban az esetben is, ha volt valakim. Otthon folyamatosan másokat ugráltatok, nehéz hát magam beleképzelnem abba a helyzetbe, hogy a férjemnek esélyesen a kedvében kell járnom. Nem, hiszen eddig még nem volt egy férfi sem, akiért ekkora áldozatot hoztam volna. Én vagyok a domináns fél, én vagyok a gazdag örökösnő, akinek szolgák hada engedelmeskedik. Minden az ölembe hullott, amit csak megkívántam és eddig egyetlen egy ember se mert ellentmondani számomra. Na, nem mintha nem lettek volna sikertelen próbálkozások, de azokat még csírájában elfojtottam. Caleb pedig kénytelen a szülei utasításait követni, ahogy én is, de továbbra se áll szándékomban kiadni a gyeplőt a kezem közül. Ha már mindketten rosszul járunk, akkor miért ne lehetnék én, aki jól jön ki ebből a helyzetből? Ráadásul, miért kell a kényszerházasságra úgy tekintenünk, mint egy börtönre? Tehetjük kellemessé is, nem igaz? Ez csupán rajtunk áll vagy bukik. A szüleink a boldogáugnkba már nem szólhatnak bele. - Boldoggá teszlek, ha boldoggá teszel - jelentem ki, miközben egészen közel lépek hozzá. - Azt hittem, ez alapvető - duruzsolom lágyan. - Vannak módszereim - mosolyodom el sejtelmesen. - Eddig még nem volt panasz, szóval a szeretőkkel kapcsolatban nem aggódom. Hidd el, tudom jól, mi kell egy férfinak. Az elmúlt pár év folyamán volt alkalmam kitapasztalni őket, ahogy azt is megismerhettem, milyenek az ágyban. És igen, elég sok fiút vittem már el magammal egy éjszakára, ennek révén pedig ezen a téren is elég felkészültnek mondhatom magam. Talán nem is csoda, hogy Caleb esetében is a testiségre helyezem a hangsúlyt az érzelmekkel szemben. Valamiért abban a hitben élek, hogy a férfiakat egy nő csakis az ágyban teheti boldoggá. Ez természetesen nem is csoda, ha az életemet vesszük alapul. Rengeteg kapcsolatom volt már, melyekről esélyesen ő is hallhatott az iskolában. - Bár nem tudhatjuk biztosra, de amint bejelentik a dolgot, neked és nekem is fel kell hagynunk minden kapcsolattal másokkal - fordítok számára hátat, hogy átvehessem a ruhám. - Mindenhol együtt kell mutatkoznunk, bármiről is legyen szó - sóhajtok fel, hiszen egyértelműen nem tetszik számomra, hogy ennyire meg lesz kötve a kezem. - Az iskolai bálon vagy a vonatúton... Mindenhol együtt kell megjelennünk, amint hivatalossá teszik ezt az egészet. Mert a látszat fontos, nekünk pedig úgy kell viselkednünk, mint a kirakati bábuknak. És lehetőleg eljátszanunk, hogy mennyire bele vagyunk habarodva egymásba. - A szüleim egy tündérmesét szeretnének látni kibontakozni - forgatom meg a szemem egy röpke fintor kíséretében. - Két fiatal, akiket egymáshoz kényszerítenek, majd olyan szerelmesek lesznek, hogy szinte a fellegekben járnak. Egyszerű marketing részükről, de kettőnknek együtt kell működnünk. Az újságok írni fognak az eljegyzésről, apám pedig egyenesen gyűlöli azt, ha valami nem pont úgy alakul, ahogy kellene. Tipikus férfi tulajdonság és egyben roppant bosszantó is, de abban igaza van, hogy egy ehhez hasonló történet megkedveltethet minket másokkal. A lányok csalódottan pattannak fel Caleb mellől, majd indulnak el új prédát keresni maguknak, én pedig átveszem az időközben felszolgált italomat. A lehető legdrágább pezsgő és még Caleb elé is helyeznek egy pohárkával. - Ne aggódj, én nem tartoztam közéjük - jegyzem meg, még mielőtt az italomba kortyolnék. - Vagyis, remélem nem jutott eszedbe semmi ilyesmi - pillantok rá. - Ha egy férfival töltöttem az időmet, akkor azt nem pénzért tettem. Ők viszont igen - bököm fejemmel a lányok irányába, akik közben már másvalaki kerítettek körbe és láthatóan igen élvezik a társaságát. - Bár tény és való, hogy ritkán tudnak fiatal és jóképű férfiakkal hetyegni - húzódnak mosolyra ajkaim. - Élvezték volna.
Nem sokszor történik meg velem, hogy nem tudom, mit is mondhatnék, de ha igen, akkor nagyon. Na most pontosan ez a helyzet - hirtelen nem tudok mit mondani, és ez azért valljuk be, eléggé zavaró. Az meg aztán pláne az, ha a másik akarja mindenáron megmondani, hogy mi is a helyzet a házunk táján és ki hordja a nadrágot. Világéletemben utáltam, ha meg akarják mondani mit tegyek, mondjak, esetleg gondoljak, netán érezzek. Ez most sem változott, sőt... ha lehet ezt mondani csak romlott a dolog ezen a téren... Mivel jólnevelt vagyok, és rengetegszer hallottam, hogy nőket nem bántunk, így nem teszek semmit, mert hát mégiscsak lány, meg... ha jól gondolkozunk, akkor nemsokára a menyasszonyom lesz, tehát duplán nem szabad semmit sem csinálnom. De az, hogy megmondja, hogy legyek kedves és tegyem boldoggá, ez... mi vagyok én, a szolgája? Esetleg valami kutya? Na még mit nem! Azért mindennek is van egy határa, amit nem kellene feszegetni... átlépni pedig végképp nem. - Még abban sem lehetünk biztosak, hogy tényleg az van készülőben, amire gondolunk. Oké, elég valószínű, az tény, de csak akkor lehetünk benne biztosak, ha bejelentik. Viszont ha tényleg úgy van, ahogy gondoljuk, akkor se működőképes az a felállás, hogy én tegyelek boldoggá és legyek kedves, akkor minden rendben lesz, nem kell félnem. Egy kapcsolat két emberen múlik, de szerintem ezt te is tudod. Bár nem terveztem még a házasságot, de rendben, legyen nekik. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy mindenben más döntse el, mi legyen... ez egyenrangú, közös dolog... remélem érted, mit is szeretnék ezzel mondani. Ja, és eszembe sem jutott szeretőket tartani, efelől nyugodt lehetsz. Kissé megvető horkantás kíséretében fejezem be mondanivalómat, habár ez az immár nekem háttal álló Jent valószínűleg nem igazán érdekli, mert hát eléggé egyértelműen kinyilvánította az előbb, hogy hányadán is állunk tulajdonképpen. Viszonylag rövid - bár jóval hosszabbnak tűnő - autózás után odaérünk a bárba, én pedig kíváncsian, ugyanakkor valamiért idegenkedve, bizalmatlanul nézek körbe az épületben. Akkor pedig csak még nagyobb lesz a bizalmatlanságom, amikor odaköszönnek a mellettem lépdelő Jennek, engem pedig megkörnyékeznek valami ismeretlen nők. Furcsán érzem magam... egyrészt mert nem szeretem, mikor ennyien vannak a közelemben, másrészt pedig nem értem, mi olyan mulatságos. Most komolyan, ha ez valami tréfa vagy játék akar lenni, akkor gyorsan fejeződjön be, mert még bajok is lehetnek belőle. Összehúzott szemöldökkel pislogok hol az engem megkörnyékező hölgyekre, hol az ezen jót derülő Jenre, és nem igazán tudom hová tenni a szituációt. De egyvalami azért elég világos: tényleg eszem ágában sincs olyat tenni, amit később még megbánhatok. - Szórakoztatni? Hát, nem is tudom... de igen, jól gondolod, nem foglak itt hagyni. Szóval hölgyeim, örültem, de nincs szükség a szolgálataikra! Mondandóm végén a minket, de leginkább engem figyelő ismeretlen nőkhöz fordulok, remélve, hogy megértik, tényleg nincs rájuk szükségünk és odébbállnának. Aztán tekintetem szinte rögtön visszatér Jenéhez. Szavakkal nem mondok semmit, de szemeimből kiolvashatja, hogy figyeltem ám, láttam, hogy nagyon integettek nekünk - vagyis neki. Egy rossz érzés kerít hatalmába, és csak remélni merem, hogy nem lesz igazam, és csak túlgondom az egészet.
Igen, a helyzetek átlátása mindig is a specialitásom volt. A szüleim gyakran beszéltek hozzám úgy, mintha semmit se értenék, ezért se merültek bele jobban a magyarázatba, szóval elég hamar meg kellett tanulnom olvasni a sorok között. Nem kérdezhettem, hiszen nem kaptam válaszokat. Senki se vette arra a fáradtságot, hogy bármit is elmagyarázzon a kislány énemnek. Mindenki lerázott annyival, hogy majd rájövök, ha nagyobb leszek. Én pedig mindent megtanultam magamtól. Feladtam a felesleges kérdezősködéssel, amely úgyse vezetett sehova sem. Minek nyaggassam hát a felnőtteket, ha egész egyszerűen nincs semmi értelme sem? - Ha boldoggá teszel, nincs mitől tartanod - mosolyodom el pillanatok törtrésze alatt édeskésen. - Csak legyél kedves és nem lesz semmi gond - teszem még hozzá. Nem félek attól, hogy esetleg durva lehet velem a házasságunk után, hiszen arra neveltek, hogy meg tudjam védeni magamat. Azt pedig senki se várhatja el tőlem, hogy nem állok ellen, ha esetleg valaki kezet emelne rám a későbbiek folyamán. Még abban az esetben se tenném meg, ha a tulajdon férjem az illető. Caleb ellen is bármikor szembeszállnék, ha kiderülne róla, hogy egy erőszakos vadállat. - Ne tarts szeretőket és ne kelljen csalódnom benned - szögezem le, miközben hátat fordítok számára. Nő létemre igen erős akaratom van, amit tűzön-vízen keresztülviszek, ha szükséges, ha pedig nem találom meg Caleb mellett a számításaimat, akkor addig fogok a szüleim nyakára járni, amíg meg nem unják és nem engedélyezik a válásunkat. Belemegyek, megtarthatjuk az esküvőt, de minden hülyeség felett én se vagyok hajlandó szemet hunyni. Az öltözéke tökéletesen megfelel. A hely, ahova el szeretném vinni, egy igazán előkelő szórakozóhely, rengeteg - mugli - úriemberrel. Gyakran megfordulok ott, habár sohase állt szándékomban a másik világ gazdagjaival vegyülni vagy akár csak keveredni. De - meg kell hagyni - rengeteget lehet tőlük tanulni, bármiről is legyen szó. - Nem lesz semmi gond - vonom magam után, miközben bosszankodva megforgatom a szemem. Egyszerűen nem vagyok hajlandó még egy teljesen másik helyen is visszafogni magam, miközben a szüleim úgy alkudoznak felettem, hogy konkrétan meg se kérdik a véleményemet. Bevágódunk hát a kocsiba, majd nem sokkal később meg is érkezünk a másik party helyszínére. Mindenfelől sugárzik a gazdagság és az elegancia, miközben egy-egy férfi int is felém, én pedig mosolyogva biccentek egyet. Itt és most nem megyek oda hozzájuk, hiszen pofátlanság lenne Calebet csak úgy faképnél hagyni. - Foglalj helyet! - intek az egyik box irányába, mire néhány - elég merészen - öltözött hölgyemény is megtalálja a srácot. Az egyik le is huppan mellé, miközben faggatni kezdik és láthatóan eléggé benne lennének egy röpke légyottban is vele. Érdekes módon, én csak jót derülök az udvarlásukon, miközben rendelek magunknak két italt is. Remélhetőleg, Caleb nem fog feszengeni ezen a helyen sem. - Ők azért vannak itt, hogy elszórakoztassanak téged - magyarázom. - A legtöbb férfi el is vonul velük kettesben, de van egy olyan tippem, hogy neked eszed ágában sincs ezt tenni. Pedig talán jobb lenne, ha kihasználná az utolsó, szabad éjszakáját és azzal töltené el, akivel szeretné. Amint visszatérünk ugyanis az iskolába, már jegyespár leszünk és a látszat nagyon is fontos dolog a mi köreinkben. Engem nem kaphatnak el más férfi társaságában, miközben neki is mellőznie kell a nőügyeket. Elég uncsi lesz így a szezon, annyi szent.
Egy apró szemforgatást és sóhajt követően gyorsan átgondolom a helyzetet, és hát sajnos vagy nem sajnos, de azt kell mondjam, hogy... szóval igazat kell adjak Jennek. Fenébe is, hogy ennyire átlátja a helyzeteket. Azt azonban már nem igazán tudom hova tenni, hogy ha boldogtalan lesz mellettem, akkor egyszerűen fogja magát és keres valaki mást, aki mellett boldog lehet. - Na álljunk csak meg! Az addig rendben van, hogy jobban örülnél, ha nem akarnának rátelepedni az életünkre, és tehetnénk amit mi szeretnénk. Tényleg. Én is így vagyok vele. De... mi az, hogy ha boldogtalan leszel, akkor keresel valaki mást helyettem? Hm? Szerintem ezt már most verd ki a fejedből, mielőtt még jobban beleenné magát! Hitetlenkedve rázom meg a fejem, miután tudatosul bennem, hogy nem, még véletlenül sem rosszul hallottam, tényleg azt mondta, amit mondott. Hát az eszem megáll! Már épp folytatnám a "kioktatást", de Jen, mintha érezné, hogy valami nem teljesen oké és javítana a helyzeten hozzáteszi, hogy nincs mitől tartanom. Hát... ha ő mondja, biztosan, bár jelenleg még nem vagyok olyan biztos benne. Ezt persze nem kötöm az orrára... majd ha már esetleg lesz rá okom, hogy ilyesmit tegyek. Amikor megfordulok, hogy megmutassam a lánynak választott öltözékemet elégedett mosoly suhan át arcomon Jen reakciója láttán. Nem gondoltam volna, hogy ennyire eltalálom mit is kellene felvennem, de úgy tűnik, mégis sikerrel járok. - Rendben van, szórakozzunk még egy utolsót. De csak óvatosan, jó? Oké, hogy ma még nyugodtan megtehetjük, de még a falnak is füle meg szeme van, nehogy a végén még kapjunk a fejünkre. Teszem hozzá egy nemtörődöm vállrándítással, aztán kérdő tekintettel figyelem Jent, hátha akar még mondani valamit. - Szóval, mi lesz? Indulunk?
// 
Ruci 
