2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bólintok, teljes mértékben megértem őt, és ezzel együtt a kettőnk kapcsolatát. Fel kellett ismernem, hogy kár ellenállnom ennek az izzó vonzalomnak, s ő sem annyira rideg, és gőgös, mint hittem. Kissé ugyan visszafogott, tapasztalatlan, de hát én is alig tudok bármit felmutatni ebben a témában, éppenhogy csak volt egy-két kapcsolatom előtte, s azokat sem gondolnám értékesnek. Janette azonban más. Átszakadt valami gát, és innentől alig tudom tűrtőztetni magamat, hiszen lássuk be, csak olyanok veszik őt körbe, akik lenézik, kihasználják. Jó, a testvéreit ugyan nem ismerem, de ez a Diego, vagy a bácsikája teljesen oktalanok, nem tudják, hogy az én Janette-em mit is ér. Más, mint az egykori zöld hajú lázadó, és ez a természetes szépség állati jól áll neki. Felajánlja, hogy nyugodtan vegyem át a kezdeményezést, de ez mégiscsak nehéz dió, hiszen nem akarom bántani, vagy fájdalmat okozni. Elsőre nem is várom, hogy bármit tegyen, kivéve ha feltámad benne a kísérletezés vágya, hogy ő maga is elindítja a kezét, hogy megsimogasson. Bárhogy is legyen, nekem boldogító lesz. Ahogyan vetkőztetem, figyelem az arcát, hogy mire hogy reagál. Bár úgy fest, hogy még ő is csupán ízlelgeti, hogy hova nyúlok, nem ellenkezik, és ezt jó jelnek tudhatom be. Végülis valahol el kell kezdeni, és legfeljebb majd szól, ha valamit ne, mást pedig inkább erősítsek. Ám pár pillanatnyi érdeklődő simogatás után nyílik az ajtó, és bejön a nénikéje. Az előző kirohanással ellentétben itt most nincsen szavazati jogom, hiszen ha kizavarnám a nőt, és folytatnám, amit elkezdtünk, Janette már nem tudná elengedni magát. Mivel én nem vetkőztem még le, ezért a lányra vetek egy bíztató mosolyt, reményem szerint még bepótoljuk, ha ő is akarja. Aztán szó nélkül távozom. Azaz csak tenném, mert búcsúzóul a tenyereimbe fogom az arcát, és megcsókolom, hogy valami emlékünk még legyen erről a mairól. Aztán elhúzom a csíkot.
//Köszi szépen a játékot, jaj de kár, hogy félbeszakadt //
- Úgy értem vannak fontosabb dolgok is a külsőnél. - mosolyodom el. Bár tény, hogy Diego jól néz ki, és éppen vele is lehetnék, ha csak ez számítana. De sosem működött a kémia, és úgy semmi kettőnk közt. Nem vagyok vak, éppen csak szerelmes sem az olasz aranyifjúba. Sőt erősen kétlem, hogy valaha is képes lennék beleszeretni. Brandon viszont egészen más. A kezdetektől egészen másképpen viselkedett velem. És igaza van ez számít. Az összkép. Az hogy képes kiállni mellettem, és nem érzem egyedül magam a közelében. Törődik velem. Ő nem hagyna egyedül egy ilyen rendezvény közepén, hogy magányosan ácsorogjak a táncparkett szélén a zugfirkászok találgatásaitól övezve. Diegonak ez nem fontos. Én nem vagyok az. Így miért kellene, hogy ő fontos legyen számomra. Sosem jelentett semmit. A bácsikám akarta egy nemzetközi szövetség érdekében, ami szerinte hasznos lett volna a családjaink számára. Hát én nem megyek Olaszországba férjhez. Ezt jobb, ha mindenki örökre elfelejti. Akkor se tenném, ha egyáltalán nem ismerem meg Brandont, és semmi sem változott volna ezzel. Az igazság viszont az, hogy megismertem. Azóta pedig én is sokat változtam. Kezdem átértékelni a dolgokat. A fontossági sorrendeket, és valahogy egészen másképpen tekintek úgy mindenre. Ki tudja, talán végre az elkényeztetett királykisasszony kezd felnőni. Még ez is megeshet. Már nem csak saját magam látom, mint eddig. Kezdek rájönni dolgokra. Az ami Jake-kel történt, majd Juliával, és végül, ami kezd kibontakozni köztem és Brandon közt, méghozzá szédítő sebességgel. Mindezek átformáltak volna belülről. Azt nem mondom, hogy a régi gőgnek, és tipikus aranyvérű Janette-nek nyoma sincs már. Kifelé tökéletesnek kell maradnom. Így ezt nem könnyű elengedni. Éppen csak már mást is észre veszek. Például, hogy nem lehet könnyű Brandonnak megemésztenie magában, azt amit az örökbefogadó szüleiről megtudott. Szeretnék mellette lenni, és megkönnyíteni ezt, bár nem tudom, hogyan tehetném. Julia mindig sokkal jobb volt ebben nálam. - Rendben. - Bólintok rá végül egy félénk és szégyenlős mosollyal. Olyannal, ami eddig nem igazán volt jellemző rám. Az igazság azonban az, hogy még szűz vagyok, és nem sok fogalmam van róla, hogy ez mit is jelent pontosan. Vagy milyen érzéseket kelt majd bennem, vagy nekem mit kell tennem, hogy ugyanilyen érzéseket keltsek benne? Ezek a gondolatok pedig ijesztő gyorsasággal, és vadul kezdenek el kergetőzni bennem. Mégsem tiltakozom semmi ellen. Sőt valami különös, és ismeretlen érzések kezdenek úrrá lenni rajtam az érintése nyomán... Ám mindez nem tart túl soká. A következő pillanatban ugyanis kopogás hallatszik, de válaszra már nem vár a nénikém, ugyanazzal a lendülettel nyit is be. Egy hosszú pillanatig pedig csak döbbenten hápog, majd penge vékonyra húzott ajkai összeszorulnak, és szinte gyilkos tekintettel mered szegény fiúra. Mintha minimum halálos bűnt követett volna el a család ellen. - Mr. Sanders azt hiszem jobb, ha most távozik. - közli végül hidegen az ajtóra mutatva. Én pedig sejtem, ha ez megtörténik, akkor igen kellemetlen percek várnak rám. Persze. A magán szféra, és a Troops ház két külön fogalom, ami sosem fog találkozni...
- Remélem, hogy ezt nem úgy érted, hogy amúgy Diego a jobb képűbb, nem én. – Nevetem el magamat, de csak vidáman, semmi bántó nincs benne. Biztos vagyok benne, hogy Janette-nek az összkép is számít, a hozzá való apró gesztusaim, hogy kiállunk egymásért. Talán kicsit gyorsan jött, hogy a mostohaszüleim lényegében mégiscsak vérrokonok, csak a nagybátyám, nagynéném. Mintha maguk mellett akartak volna tartani, hogy továbbvigyem a nevet. Azt nem értem, hogy mi szükség volt erre a színjátékra. Talán meg akartak védeni valakitől, valamitől? Janette esetében igencsak visszafogott voltam a kezdeteknél, de már kezdek ráébredni, hogy igenis illünk egymáshoz, van értelme harcolni érte. Nem is annyira gőgös, mint azt amúgy mutatja magáról. És nagyon is működik a kémia, mert amit kivált belőlem, az nem szól mindenkinek, hát miért kéne visszafognom magamat? Az a bizonyos csók már elcsattant köztünk, de nem igazán volt átmenet, hogy randizzunk, hanem belesodródunk valami érzékibe, valami furcsa forró vágyba, amelyből aligha tudunk csak úgy visszahátrálni, noha a nyaka csókolgatása közepette kicsit tényleg rohanósnak érzem. Ő vont ugyan oda az ágyhoz, ám most mintha visszarettenne, ezért meg is állok a mozdulatban. – Nem sietünk sehova. Ez most csak amolyan.. bemelegítés, mit szólsz? – Érdekes, hogy mennyire átadta nekem az irányítást, pedig Diego-val ellentétben én aztán nem vagyok sármőr. Ám az, hogy Janette ennyire bízik bennem, tettre sarkal. Ám nem olyan tettekre, amiből nincs visszaút. A bugyiját végül nem húzom le, megadva a lehetőségét, hogy szégyenérzet nélkül összezárhassa a combjait, s ne kelljen teljesen felöltözködnie. Csupán picit arébb húzom, hogy finoman simogatva őt, lágy, nem fájó körzésekkel keltsem fel a vágyát. Nem úgy tűnök, mint aki azonnal le akarja őt rohanni. Inkább jót szeretnék tenni vele, hogy legyen egy olyan pillanat az életében, amikor el tudja engedni magát. Ám mivel a melltartó már lehullott, azért álmélkodva lepillantok. – Gyönyörű vagy!
Nem tudom mit hoz a sors. De ha botrány lesz, engem már az se riaszt. Jöjjön, aminek jönnie kell. Nem érdekelnek a Vivanti család, és a bácsikám hatalmi tusakodásai egy kútba esett esküvő miatt. Igaza van Brandonnak. Az életünk minden oldalról veszélyekkel, és figyelő szemekkel teli. De nem élhetünk folyton úgy, mintha üvegszilánkokon kéne mezítláb sétálnunk. - Ha csak a külső számítana, akkor akár Diego mellett is maradhattam volna. De az igazság, hogy ez kezdetektől elhibázott lépés volt. Nincs bennünk semmi közös. Nem érjük meg egymást. Nincsenek érzelmek. Semmi sincs. Viszont kezdem megérteni, hogy hozzád néhány rövid találkozás alatt közelebb kerültem, mint amilyen közel hozzá 1000 élet alatt tudnék. Egyszerűen azért, mert nem ő, hanem te vagy az, akiben látom, hogy megért, hogy fontos vagyok, az aki iránt érzéseim vannak. - nem tartom rossz embernek Diegot. Tényleg nem. Csak olyannak, akivel nem vagyunk egymáshoz valók, ezért hiba volt összekényszeríteni minket egy jegyességbe. Ezért is nem szeretném, ha ennek az egésznek folytatása lenne. Mindketten jobban járnánk, ha egyszerűen elengednénk egymást, bármit is gondoljon Diego kiállhatatlan anyja. A bácsikámat nem könnyű meggyőzni bármiről is. Most mégsem akarok rá sem gondolni. Vagy a holnapi botrányszagú újságokra. Ha valami zugfirkász ki is lesett volna minket, hát kit érdekel. Tudja meg a világ. Mit számít az. Nem vagyok sem karakán, se határozott. Nem tudom mit akarok jelen pillanatban. Egyszerűen hagyni akarom a dolgokat megtörténni, ahelyett, hogy irányítanám őket. Ez pedig merőben szokatlan érzés számomra. Még sosem volt ilyen. Igaz, a bátyáimon kívül nem is volt még fiú a szobámban. Az én fejemben nincs arany középút, fogalmam sincs mi történhet, és mi nem. Amikor az ágyam előtt Brandon a nyakamat csókolgatva kikapcsolja a melltartóm, valami különös ismeretlen borzongás, és libabőr fút végig rajtam. Az arcom belevörösödik talán a zavarba, hogy nem tudom, hogy most mit kéne csinálnom. Talán ez lenne a pont, ahol az övcsatja után kéne nyúlnom, és megszabadítani a felesleges ruhadaraboktól? Vagy nem, mégse... vagy de? Egyszerűen csak zavarban állok meg ezen a ponton. Hagyom, hogy Brandon azt tegyen, amit akar. Ha akar könnyen szabadíthat meg a ruháimtól, ha nem, akkor is bizonytalanul nézek fel rá. Nem akarok ebből kihátrálni, éppen csak még nem voltam ilyen közel senkihez sem. Ahhoz a dologhoz meg pláne. Így egyszerűen életemben először valaki másra bízom a döntést, hogy mit tesz velem...
A nyomozást, és az aktát elengedjük, de van egy olyan rossz érzésem, hogy még felszínre fog kerülni. Aligha hiszem, hogy meg tudjuk úszni további drámák nélkül, hogy Janette nem csak az én jegyesem, hanem feleségem is legyen. Én nemesi és bírói oldalról, ő pedig mint auror egyértelműen közel vagyunk a tűzhöz, veszélyes minden lépésünk, ezért aztán szembe kell néznünk azokkal, akik ellenünk vannak. Most azonban a csodaszép mardekáros lány az érdekes, akivel kapcsolatban csakis arra jutok, hogy ez a Diego csak azért menthető fel, mert másba szerelmes, más esetben teljesen vaknak titulálnám, hiszen Janette nagyjából a legszebb lány, akit valaha láttam, és mai tudásunk szerint nem is véla. - Igen, veled kapcsolatban is azért voltam tartózkodó, mert féltem attól, hogy csak a külsőd miatt vágyom rád. Meg akartalak ismerni, s tudni, hogy megvan a külső-belső harmónia. – Én ezzel az egésszel úgy vagyok, hogy bármennyire is szép lehet valaki, ha nem bájos, nem aranyos, vagy példának okáért nem vicces. Janette ugyan nagyon komoly teremtés, de mindig mosolyt varázsol az ajkaimra, mert olyan velősen látja a világot, semmi mellébeszélés, cinizmus. Lehet, hogy egykor imádta ugráltatni a fiúkat, de talán ez is holmi védekezés, pajzs volt a részéről, hogy ne kelljen kiadnia magát. Ahogy végre magunk vagyunk egy kicsit, én magam is meglepődöm, hogy milyen lendületesen sodródunk valami felé, ami lehet, hogy nagyon korai. Én elsőre csak egy kis nyugodt pár percre gondoltam volna, hogy közösen szidhassuk a világot, ehhez képest a puha ajka olyan útra vitt, ahonnan nagyon nehéz visszafordulni. Akaratlanul is elengedem a gyeplőt, hagyom, hogy az ösztönök diktáljanak. Azért ott motoszkál a kis ördög, hogy ebből még nagyobb botrány lehet, de úgy vagyok vele, hogy kit érdekel? A bácsikája felé már kinyilvánítottam az akaratomat, ha úgy hozza a helyzet, akár másnap reggel feleségül veszem Janette-et. Az ágya felé von, nem nagyon ellenkezem, de azért lehet, hogy el kéne dönteni, hogy meddig megyünk el. Terveim között szerepel valami olyan arany középút, hogy kicsit együtt is vagyunk a felfedezés útján, de nem jutunk el a végcélig. Na nem azt mondom, hogy a nászéjszakára hagynám, de mégis, maradjon valami kínzó feszültség. Aztán lehet, hogy most még így gondolom, de ha Janette ennyire határozott, lehet, hogy gyenge leszek visszafordulni. Főleg mivel nem igazán egy prűd alkat, legalábbis velem szemben, semmi ellenállás, mintha egymásnak teremtettek volna minket. Az ágyhoz érünk, itt most nem döntöm rajta végig, hanem még mielőtt leülnénk, elveszem a kezemet a fenekéről, s a nyakát csókolgatva finoman a blúza alá csúsztatom a kezemet, neki kell visszajeleznie, hogy mi az, ami jó, amit esetleg folytassak. Bár én is érzem, hogy nem biztos, hogy jók a mozdulatok, s lazán benyúlok a melltartója alá, hogy kitapintsam a kebleit.
Nos, én nem vagyok bíró, és nem ismerem a jogi játszmázásokat. De még csak a politika sem érdekel a saját érdekeimen túlmenően. Azt hiszem az ilyen minisztériumi, hatalmi játszmák mindig is inkább a bácsikám szórakozását képezték, mint az enyémet. Persze, ha azt nézem, hogy ezekből van a jelentős vagyonunk, és élhetem a megszokott kis luxus életem, akkor be kell látnom, hogy a családunk számára ezek a taktikák nagyon is fontosak. De lehet-e fontosabb az érzelmeknél? A bácsikám nyilván azért akart hozzáadni Diego Vivantihoz, hogy biztosítsa az olasz minisztériumi körökben is a hatalmi befolyását a leendő vején keresztül. A gond csak az érzelem, és a megértés hiánya volt. Nem hiszem, hogy túl sokáig képes lettem volna Diego mellett élni. Nem mellékesen neki nincsenek is minisztériumi tervei, bármilyen sületlenségeket is állít az anyja, aki meg nyilván a fia kiházasításával akart politikai és anyagi előnyökhöz jutni. Éppen csak azzal nem számolt, hogy a bácsikám sosem engedné meg, hogy nyilvános folt essen a család makulátlan nevén. Legalábbis a nyilvánosság előtt. Egy MACUSA nyomozás pedig bőven kimeríti ezt a kelletlen kategóriát. Viszont a másik oldalon itt van Brandon, aki sokkal közelebb került hozzám rövid idő alatt, mint Diego valaha is tudott, és akart volna. Kezdem megérteni, hogy Brandon az aki iránt érzéseket táplálok, és akivel tényleg együtt akarok lenni. Most pedig nyilván sokat segít, hogy a származása lévén ez a kapcsolat szintén előnyös lehet politikai szempontokból a család számára. Most mégsem tudok erre gondolni. Talán nem is akarok. Egyszerűen csak a saját magam ura akarok lenni, és önálló döntéseket hozni anélkül, hogy a családi felelősség is rám szakadna. - A külső, az csak külső. Sokszor nem fedi a valóságot. Viszont egész életemben azt hallottam, hogy mindig tökéletesnek kell lennem, ha nem vagyok, akkor is annak kell látszanom, mert az emberek figyelnek. A hozzánk hasonló aranyvérű családok tagjai pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek tökéletesek minden társadalmi helyzetben. Néha viszont nagyon nehéz fenntartani ezt a látszatot. Néha jobb volna elfutni, és elvárások, megfelelések nélkül éni. De ezt úgysem tehetjük meg. - mosolyodom el valami szomorkás módon. Nekünk mindig itt lesznek a társadalmi elvárásokból fakadó kényszer megfelelések. Nem tudunk kilépni ebből a körből. Nem engedhetjük meg, hogy a világ ne tökéletesnek lásson minket. De az élet nem tökéletes. Mindig vannak buktatók, veszekedések, gondok. Éppen csak jól elrejtve a színfalak mögött. Amit sokan akik csak a dölyfös úrilányt látják nem érthetnek meg. Talán ezt is kedvelem Brandonban. Vele könnyű beszélgetni. Megérti, amikor a túlzott elvárásokról, állandó családi nyomásról beszélek, hiszen ezekkel neki is meg kell küzdenie. Talán pont nem attól olyan, mint a többi, akiket csak a felszín érdekelt. Ő azt is tudni akarta, hogy milyen vagyok a smink, a ruhák, az ékszerek, a látszatok alatt. Nem csak egy üresfejű biodiszletként gondolt rám. - De nem most. - rázom meg a fejem. Valójában nem akarok éppen most oda menni. Inkább csak próbáltam valami értelmeset mondani Brandon azon felvetésére, hogy olyan a szobája, mint egy könyvtár. Most azonban inkább csak belesimulok a karjaiba. Hagyom, hogy egyszerűen az érzelmeim vigyenek tovább. A racionális, hidegvérű Janette, akinek mindennél fontosabb a családja becsülete itt lökné el a fiút, és menne vissza a nyilvános bálterembe, hogy a tömeg védelmét élvezze. De mi ellen is? Hiszen ezt az egészen éppúgy akarom mint Brandon. A szívem hevesebben ver, és ahogy a keze a fenekem felé csúszik, én csak még szorosbbra fonom a sajátjaimat a nyaka körül, és valami furcsa szenvedéllyel viszonozom a csókokat, és öleléseket. Miközben talán egy kissé az ágyam felé hátrálok. De legkevésbé sem ki a helyzetből... Inkább bele azt hiszem, bár még sosem csináltam ilyet senkivel...
Pont úgy lehet megnyerni egy vitát, ha nem megyünk bele. Ebben talán az apámra ütök, aki bíróként nem felvetéseket gyakorol, hanem dönt, kijelent. Most nekem is jól jön ez a mentalitás, mert vállalom minden következményét annak, amit tettem. Ha úgy kell lennie, hogy mondjuk kitagadnak, vagy felvállalják, hogy nem az igazi szüleim, akkor majd boldogulok egyedül. Mégis úgy érzem hogy van valamennyi adu a kezemben ezzel a származással, hiszen aligha próbáltak volna meg manipulálni, ha el tudnák engedni ezt a fontos címet, hogy egy hercegre tudnak nyomást gyakorolni. Aztán más kérdés, hogy Janette tekintetében én már nem hagyom magamat befolyásolni. – Nem tudom, hogy miért akartalak annyira eltaszítani az elején. Talán mert.. külsőleg is nagyon tetszettél, csak éppen nem akartam, hogy másokhoz hasonlóan egyedül ez érdekeljen. Ha az, amit érzek, komoly, akkor az azért legyen, amilyen vagy, nem ahogy kinézel. – Az tény, hogy Janette-ben mindig volt valami dölyfösség, ám az sosem zavart. Az már inkább, hogy nem tudta megmutatni, hogy milyen ő valójában, hiszen az érdekelt. Mégis, legbelül reméltem, hogy a vonzalmam azon alapszik, hogy látom az igazi arcát. Amikor nem tudja, hogy figyelik, akkor tud esendő lenni, vannak félelmei. Azt a Janette-et szeretem igazán, noha nem akarom átformálni. Ha a külvilág felé a dacos aranyvérű lányt mutatja, hát tegye, elég ha csak velem viselkedik máshogyan. És meg is tette, kész volt kicsit visszahátrálni, elfogadni, hogy netán én máshogyan gondolkozom, mint a többi fiú. Hogy ez valami elhagyatottság érzésből táplálkozna? Nem tudom. Az árvaház elég mély nyomot hagyott bennem, úgy alapozta meg az érzelmi életemet, mintha senki nem szerethetne. Az örökbefogadás ezen picit lendített, de alig, mert eléggé hivatástudatra neveltek, nem igazán volt gyerekkorom. – Jól van, ha te is kicsit lenyugodnál, az jó menedék lehet. – Bár a könyvár ugyan nem túl kényelmes, hiszen most nem olvasni akarunk, hanem beszélgetni, netán összebújni. Ám a szükség törvényt bont, ha belegondolunk, akkor is könyvek között voltunk, amikor Jacobnak túrtuk a táblát. Szerencsétlen azóta sem ébredt fel, s kérdés, hogy Janette vajon tudott-e beszélni vele a relikvián keresztül. Ami a csókokat illeti, vélhetően mindketten tapasztalatlanok vagyunk még ezen a téren, de ha két ember ennyire vágyik egymásra, akkor mondhatni a bénázás megengedett dolog. Mindenesetre azt nem akarom, hogy úgy érezzük, dacból kell bármit is megtenni, sőt, nem is sietünk sehova, de azért mégiscsak jó lenne, ha valamennyire el tudnánk lazulni. A csókok és ölelések közepette bele sem gondolok, hogy valaki benyithat, de talán Janette tudatosan választotta ezt a helyet, amire senki más nem gondolna. Valahogy a vágy most mindent felülír, bízva abban, hogy nem érintsem illetlen helyen, mintegy átmenetként a nyakát csókolom meg egy fokkal szenvedélyebben, a derekánál fogva magamhoz ölelve, kemény, ízzó mozdulattal, amiből még talán kihátrálhat. Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy ez most csupán afféle ismerkedős ráhangolódás, aztán mégis a derekáról a hátsójára siklik lejjebb a tenyerem.
Lehet, hogy csak egy csók, de elég sok mindent elmond. Többek közt jelzés a külvilágnak, hogy mi az, amit érzek, és mi az amiből nem fogok immár engedni. Másrész viszont nagyon is valódi, valódi érzelmekkel. Még ha ezt eddig nem is mertem ennyire nyíltan felvállalni. Még talán saját magam előtt sem. A jelenlegi helyzet viszont nagyon is sok mindent megváltoztat. A bácsikámon ugyan látszik, hogy Brandon minden érvelést elvágó mondatával nem ért egyet, és tudna bőségesen vitatkozni vele, de végül mégis úgy dönt, hogy hagy minket menni. Ami talán jobb is így. Noha a bácsikám az a tipikus régi vágású ember, aki nagyon is ragaszkodik a családfői tekintélyéhez, és hogy minden az ő akarata szerint történjen a családban. De talán a Brandon családjában lévő fejlemények képesek lesznek meggyőzni, hogy engedje el a Vivantikat, és inkább menjen bele ebbe a kapcsolatba, mert többet nyerhet a Sanders családtól. Ez egyszerű kihasználási számításnak tűnhet, engem viszont cseppet sem érdekel. Legalábbis addig, amíg ennél jobban nem ellenzi a dolgot. Kezdek ráébredni, hogy mit is érzek Brandon iránt, és az sokkal fontosabb a leendő hercegnéi címnél. - Én sosem vártam el tőle. De tény, hogy mindig hozzá álltam a legközelebb. Ahogy igazából tőled sem vártam el. - ismerem el. Ugyanakkor valahol nagyon is jól esnek a vígasztaló szavai. Még akkor is, ha őt is bőven felkavarhatták az imént történtek. Nem lehet egyszerű ennyi mindent egyszere megtudni. Úgy értem érzelmileg. Bár sokkal jobban ki tudnám fejezni számára, hogy mellette állok, és bár mondhatnék valami vígasztalót számára. Olyat, hogy a szülei nem csak számításból nevelték végül fel. De magam sem tudom, hogy ez mennyire igaz, vagy sem. A legtöbb aranyvérű család tettei mögött van némi hátsó szándék is. Ami meg azt a haszonleső Briennát illeti, ezt most alaposan benézte. Még nem született meg az senkiházi kis liba, aki ellenfél lehetne Janette Troops számára. - Köszönöm. A bácsikám dolgozója mellett nekünk van egy kisebb családi könyvtárunk. - mosolyodom el kicsit zavarban. Bár a könyvtárat fogalmam sincs miért említem meg. Talán csak mert Brandon ahhoz hasonlította a saját szobáját. Amitől persze alkalom adtán én még szívesen megnézném. Nem hinném, hogy annyira kényelmetlenül érezném magam. Vagy legalábbis nem lennék jobban zavarban mint most. Az utolsó mondatára már csak félénken mosolyodom el, hiszen tényleg nem szándékozom másokat ide hozni. Még az is elég váratlan dolog, hogy Brandon itt van, és nem igazán tudom, hogy mit kezdjek most ezzel a helyzettel. Pusztán az unokatestvéreim voltak eddig kizárólag itt, akik fiúk. De az egészen más. Amikor Brandon átkarolja a derekam, és lágyan megcsókol, egyszerűen belesimulok a karjai közé, és átadom magam az érzésnek és a csókjai szenvedélyének, ami eddig teljesen ismeretlen volt számomra. Érzem, ahogy teljesen új fajta érzelmek, és érzések uralkodnak el a testemen, és valahogy nem akarok ellenállni nekik. Bár azt sem tudom, hogy mi lesz ennek a folytatása, és meddig mehetünk így el?
A csók ugyan a külsőségeknek szól, én mégis több jelentőséget tulajdonítok neki. Ágáltam rendesen ellene, hogy Janette és én kimutassuk, amit egymás iránt érzünk, viszont azóta, hogy rászántam magamat, mintha nem is érném be annyival, hogy lesz, ami lesz. A csókunk az erkélyen igazán mesés volt, de csupán azt alapozta meg, amire vágytam már régen, hogy legyen valaki, aki igazán lát engem. Akivel kettesben is önmagam lehetek. Így amikor mindenki előtt megcsókol, zavarban vagyok kissé de mégis.. valami megfogalmazódik bennem, hogy tényleg nem kéne foglalkoznunk másokkal, csakis egymással. Ha már ez az estély arról szól, hogy engedjük el magunkat, akkor szó szerint kéne venni. Nem csoda, hogy kissé ki is osztom Janette bácsikáját, a saját apámmal pedig nem is foglalkozom. – Áh, mi már felnőttek vagyunk, a jövőnkről mi döntünk. – Vágom el az értelmetlen érvelést, hogy aztán kézen fogjam Janette-et, s elhúzzunk a szobából, ahova a manó vezetett minket. Látszik, hogy kicsit belelovaltam magamat abba, ami a családjainktól kaptunk, így le kéne higgadnom. Kissé el is vonulnék, valahogy most nincsen hangulatom táncolni. Fel sem merül bennem, hogy esetleg egymást is csak idegesítenénk ebben a pillanatban, ezért egy másik lányt kéne felkérnem. Mindkettőnk élete körbe van fonva a családjaink elvárásaival, ideje lenne, hogy csak egymásra figyeljünk, ahogyan az őseinknek is mondtam; majd mi döntünk! – Igen, de Jake a bátyád, mondhatni a véred, tőle el is várható. Én azért tettem, mert igazad van. Sőt, te is kiálltál értem. – A vérségi kötelék önmagában még nem minden, hiszen Janette bácsikája is vérrokon. Ami azt illeti, én pedig alaposan meg vagyok lepődve, hogy a szüleim mégiscsak a rokonaim, a származásomat pedig alaposan eltitkolták. Világ életemben azt hittem, hogy hálásnak kell lennem, amiért befogadtak, de most nagyon úgy tűnik, céljuk volt vele, én pedig holmi eszköz vagyok az örökösödési rendben. Nem csoda, hogy ha már ki is szemelték nekem Briennát. Nem akartam kierőszakolni, hogy Janette cipeljen fel a szobájába, de olyan nyugtalan vagyok most, hogy nem tudnék csak a tömegben lenni, elválni pedig pláne nem. Nyilván ha ő maga hívott volna fel, akkor egy fokkal kevésbé lenne feszélyezve, hát hátha valahogy tudjuk oldani a gátlásokat. – Igazán szép szobád van, az enyém szinte csak egy dolgozó. Vagy mint egy könyvtár. – Nem mentegetőzöm, oda aztán tényleg nem lenne kényelmes bevinni egy lányt, hiszen még én is úgy érzem magamat, mintha valami munkát végeznék. Janette lakrésze viszont igen kényelmesnek tűnik, nagyon takaros. Körbenézve ámuldozom, aztán a pironkodására bólintok, immár mosolyogva. – Helyes. Reméljük, hogy ez így is marad. – Mivel a bácsikája előtt ő kedvezményezett, még ha picit a helyzetnek is szólt, most én teszem meg, hiszen szerelmet vallott, ahogyan én is. Magamhoz húzom őt most még így állva, a derekára simítom a tenyeremet, hogy lágy, mégis oly követelőző csókjaimmal borítsam el az ajkait, beletúrván a sötét barna tincsekbe a másik, szabad kezemmel.
Megértem Brandont. Nekem is kezd nagyon sok lenni. Az én terveim is csak odáig terjedtek, hogy eltáncolom a nyitó keringőt, bájcsevegek a vendégekkel, és ha felbukkan Brandon, akkor egyszerűen jól érzem magam a társaságában. Nem akartam családi botrányt. Egyikünk családjával, és exével sem. Esetemben Diegoról nem is sejtettem, hogy az este végére hivatalosan is csak az exem lesz. Bár valójában semmi sem történt köztünk azt leszámítva, hogy megegyeztünk, hogy mindent elkövetünk a szakítás érekében, és a családjaink előtt látványosan nem értünk egyet semmiben sem. Ez utóbbit pedig nem is nagyon kellett megjátszanunk. Tényleg két nagyon különböző felfogású életszemléttel rendelkezünk. Ami az unokatestvéreimet illeti, igen vannak. Josh, Jo, Juli, és Jake is, akiről még mindig remélem, hogy egyszer magához tér, és ismét a bátyámnak nevezhetem. Ő biztosan támogatna most is. Mindig ő volt a villámhárító köztem és a bácsikám közt. Persze nem csak ezért hiányzik, de most szükségem lenne a támogatására. Elvégre ő feleségül vette Shannát. Egy Griffin lányt. Annak ellenére, hogy kész Rómeo és Julia történetnek tűnt számomra ez az egész. Ha őt nem tagadta ki ezért a bácsikám, nem hiszem, hogy velem megtenné, de attól még megpróbálhat nyomás alatt tartani ezzel. Ami pedig azt illeti, egyáltalán nem szégyellem magam azért, ahogy azt a kis tramplit kezeltem, és a csók miatt sem. A Brienna féle haszonleső libák jobb ha megtanulják hol a helyük. A céklavörös arca az én győzelmemmel egyenlő, és vele kapcsolatban ennyi elég is mára. Ám a bácsikám más kérdés. Őt még meg kell erről győzni, és hogy ez kellő előnyökkel fog járni a családunk számára is. A szerelmi vallomásom pedig kétlem, hogy sokat lendítene a jó irányba. Ellenben Brandon magához ragadja a szót, méghozzá olyan meglepő határozottsággal, hogy még a bácsikám sem szól közbe. Vagy csak udvariasan végig akarja hallgatni a fiút, aki az unokahúga kezére pályázik. Nála sose tudni. - Talán nem kétszáz évvel ezelőtt élünk, de a hagyományokat, és társadalmi kötelezettségeket követni kell fiatalember. Azt hinné az ember, hogy ezt a maga családjában már megtanulta. Ez az eljegyzés még a családjaink közti megállapodás tárgyát képzi. - bár a hangjában van némi kioktató él, mégis úgy tűnik, hogy hajlik a vőlegény cserére. Valószínűleg nem fog sokáig ágálni a dolog ellen, éppen csak annyira feszíti a húrt, hogy minél előnyösebb megállapodást köthessen Brandon apjával, vagyis bácsikájával. Azonban ez a része a dolgoknak már nem derül ki, legalábbis nem most azonnal, mert Brandon kézen fog, és kihúz a szobából. Én pedig készségesen követem. Bárhova, csak ne kelljen folytatnom ezt a vitát. Ami így vélhetően csak elodázódik, de nem szűnik meg. Brandon szavaira bólintok, és kézen fogva vezetni kezdem a megfelelő irányba. - Én is csak egy kis nyugtot szeretnék. Tudod, eddig Jake volt az egyetlen, aki így kiállt értem a bácsikámmal szemben. Köszönöm. - mosolyodok el halványan. - Hát ez lenne az. - nyitok be egy szobába. Ahol szinte rögtön életre kel egy rakás illatos gyertya, és a plafon alatt pár centire lebegő egész kis rakás megbűvölt fénygömb, ami elegendő világítást szolgáltat. Maga a szoba elég tágas, és igazi "lányos" berendezésű. Fehér bútorokkal, és hatalmas franciaággyal, ami valahogy mégsem tűnik nagynak a szoba méreteihez képest. Egy oldalajtón nyílik saját gardrób szoba is, egy rakás ruhával, és egyéb kiegészítővel, egy másik meg saját fürdőszobához vezet. A hatalmas ablakok alatt széles párnázott párkány kész kis olvasó sarkok. Nappal elég világos lehet. Természetesen van itt még fésülködőasztal tele ékszerdobozzal, és smink felszereléssel, komód, és éjjeli szekrény. Egy fehér könyvszekrény is. Puha süppedős hosszú szálú szőnyeg. Mindenféle színes díszpárnával feldobva. Na és persze néhány üde zöld növény is helyet kap a szobában a polcokon, és a plafonról lelógva, utalva Janie egyik hobbijára. A szobában vannak még családi fotók, és festmények is barátságosabbá, és személyesebbé téve a hely hangulatát. - Te vagy az első fiú, akit idehoztam. - pirulok el kissé zavarban.
Ez a mai nekem kezd mára nagyon sok lenni. Csupán azért jöttem a bálba, hogy megtáncoltassam Janette-et, s arról biztosítsam, hogy Diego-val ellentétben én nagyon is mélyen érzek iránta. Ettől függetlenül nem szándékoztam volna felrúgni az eljegyzését, mert ha családi kötelezettségei vannak, azt megértem. Engem is világ életemben ugráltattak, megvolt a helyem, de most.. Ezúttal mintha egymásba kapaszkodva fel tudnánk mérni azt, hogy igenis már mi vagyunk az örökösök, ne mondják meg, hogy mit tegyünk, mert nincsen beleszólásuk. Igaz, hogy Janette esetében ott vannak a testvérei.. De vajon milyen szülő az, aki tényleg utcára tenné a gyerekét holmi rossz párválasztás miatt. Az meg a másik fele, hogy bele sem gondolnak, hogy talán összeillünk, boldogok vagyunk együtt. Igaz, hogy a kapcsolatunk nagyon friss, ennek ellenére máris erősnek érzem, nem csupán múló vonzalomról van szó. Abba most bele sem merek menni, hogy Diego netán gyilkos, ez nem rám tartozik, amíg Janett nincs veszélyben. Janette bácsikája az apámmal ellentétben nem akar beszélni az aktáról, én pedig megértem, hogy nem most, nem ebben a szobában már nem fogjuk megtudni, hogy mi is történt pontosan. Janette ellenben szépen kiosztja Briennát, és megcsókol mindenki előtt. Természetesen visszacsókolok, már meg sem lepődöm, hogy ő ilyen bátor. Eddig is céltudatos volt, most pedig szó szerint rám tette a mancsát. Brienna nem is válaszol, nagyjából céklavörös arccal távozik, s a Janette bácsikája szólal meg még az apám előtt, mire Janette lényegében szerelmet vall nekem. Ezen már szélesen elmosolyodom, minden szégyen nélkül. – Nos nem, nem kétszáz évvel ezelőtt élünk. Ön szégyelje magát uram, hogy még mindig meg akarja mondani ennek a lánynak, hogy hogyan élje az életét. Én pedig kimondom, ő lesz a hercegné, és kész. – Apám ezúttal sem szólal meg, de nála a felfortyanást felváltja valami különös elismerés. Igaz, hogy nem az igazi apám, hanem a nagybátyám, de mégiscsak vérrokon, s ha engem tart örökösnek, lehet, hogy mégiscsak valami határozott döntésre számított tőlem. Kézen fogom Janette-t, és nagy lendülettel kiviharzunk mi is. Semmi értelme folytatni tovább ezt a családi szappanoperát. Amikor ismét magunk vagyunk egy félreeső folyosón, akkor vonom csak magamhoz. – Ez a Ti kastélyotok igaz? Van valami külön szobád? Nem akarnék most összefutni még egy házimanóval sem. Nagyon felhúzott ez az ügy, csak arra vágyom, hogy kicsit nyugtunk legyen. – Aztán más kérdés, hogy Janette csókja még valami sosem látott vágyat is feltüzelt bennem, de fogjuk rá, hogy most nem az az elsődleges.
Nem Brandon az egyetlen a szobában, aki szívesebben andalogna valahol máshol. Én is ezt érzem. Sajnos azonban a mi életünk nem erről szól. Többnyire. Nekünk kötelességeink vannak. Meg kell felelnünk a családjaink elvárásainak, miközben mindennek tökéletesnek kell látszódnia. Csoda, hogy néha úgy érzem, hogy összeroppanok a nyomás alatt? Egyedül Brandon társasága az, ami mostanában menekülést jelent számomra a valóság nyomasztó elvárásai elől. Most viszont együtt kell szembe néznünk vele. Mindkettőnk családját rá kell vennünk, hogy áldásukat adják erre a kapcsolatra. Belül viszont szinte a zsigereimben érzem, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Az hogy Diego gyilkos lenne meg... hát eléggé megdöbbent. Erre szólni se tudok nagyon mit. Úgy értem egyszerűen nem tűnt olyannak. Mármint lehet, hogy időnként elég bunkó volt velem, amikor magamra hagyott, de az még nem jelenti, hogy ilyesmire is képes. Igaz, a bácsikámnak elég a felvetődő gyanú halvány árnyéka e tekintetben. Egy komplett MAKUSA akta pedig bőven több ennél, lássuk be. - Ez egy folyamatban lévő MACUSA ügy. Ők majd a végére járnak. Azonban igen nagy szerencse, hogy még időben tudomást szereztem erről. - jelenti ki a bácsikám Brandon visszakérdezésére. De innentől mindenki számára nyilvánvalóvá válhat, hogy a bácsikám levette a kezét a Vivanti családról. Innentől a kisujját sem fogja mozgatni értük, főleg nem hivatalos auror körökben. Magukra maradtak. Legalábbis a Troops család részéről. Nekem viszont valahogy nehezemre esik elhinni ezt a vádat, és valahogy nem könnyebbülök meg. Mármint persze, szakítani akartam Diegoval, de nem így. Egyszerűen remélem, hogy nem ő volt, és hogy tisztázni is tudja majd magát. De úgy fest ez már nem az én problémám. Ami azt illeti, úgy tűnik, hogy nekem egy másik problémával kell majd megküzdenem. Cseverből vederbe. Remek. Csak egyszer menne valami simán. Ahogy Brandon származása is kezd tisztázódni, én még mindig bátorítóan állok mellette. Viszonozom is az apró mosolyt, ami amolyan néma kommunikációnak tűnhet kívülről. Had egye csak a penész ezt a mákvirág libát. Egy biztos, nem adom át neki Brandont, erről jobb, ha nem is álmodozik. Persze engem is meglep, amit Brandon apja közöl velünk. Mármint ami Brandon származását, és újdonsült nemesi címét illeti. De attól megfordul a gyomrom, amit az a haszonleső trampli fűz hozzá. Kedvem lenne egyesével tépni ki az összes hajszálát. - Én nem így hallottam ezt a történetet. - közlöm ezzel a számító kis libával leplezetlen lenézéssel, és leereszkedő arroganciával. - Erre az esélyed már eljátszottad. Szóval, jobb lesz, ha nem itt zavarogsz, ahol semmi keresnivalód Szívecském. - intek az ajtó felé, hogy merre távozhat. Majd nemes egyszerűséggel karolom át Brandon nyakát, és csókolom meg. Nem számít, hogy mindenki látja. Annál jobb. A mozdulat pedig leplezetlen kihívás Brienna felé. Ha akarja azt a hercegnéi címet, akkor velem kell párbajba szállnia érte, és nem nyerhet. Egyszerűen azért, mert én sosem veszítek, ha akarok valamit. Ha azt hiszi, hogy félek a szarkeverő, pitiáner kis botrányaitól, amivel fenyegetőzik, akkor nagyon téved. Nekem is megvannak a magam módszerei. Átlátok én az efféle haszonleső, törtető kis ringyókon. Undorító, hogy akkor nem kellett neki Brandon, amikor még nem volt nemesi címe. Most viszont nyíltan csak azt akarja, hogy feljebb kerüljön a társadalmi ranglétrán. Micsoda egy utolsó senkiházi liba. De majd megtanulja, hogy hol a helye, gondoskodom róla, ha háborúzni akar. Én voltam az kettőnk közül, aki akkor is észrevette, és akkor is szerette Brandont, amikor csak egy örökbefogadott fiú volt, mindenféle nemesi cím, és rang nélkül. És akkor is kitartanék mellette, ha ezért a kapcsolatért mindkettőnk családja, egy lyukas knút nélkül tagadna ki minket. Bár nagyon remélem idáig nem jutunk. - Janette Troops! Nem szégyelled magad! Elég legyen ebből a viselkedésből! - hallom meg a bácsikám hangját a hátam mögül. És egy apró sóhajjal fordulok meg. Azt hiszem alakul egy újabb vita kettőnk közt. Ezúttal a szerelemről. - Nem. Egyáltalán nem. Szeretem őt, és vele akarok lenni, akár herceg, akár nem, akár az áldásotokat adjátok rá, akár nem. - jelentem ki határozottan a bácsikám és Brandon apja előtt is. Jobb, ha ezt mindketten tudják. Bár azért egy rövid pillanatra felnézek Brandonra, hogy vajon ő mit szól ehhez az egészhez... Most vajon ki fog állni kettőnkért?
Szívesebben andalognék most Janette-el ahelyett, hogy magyarázkodnunk kell a családjaink előtt, de lássuk be, nem csak szivárványos csillámpónikról szól az életünk, igenis vannak kötelezettségeink. Sőt, mivel úri körökben mozgunk, az teszi ki a többségét, amikor meg kell valahol jelennünk. Diego anyja viharos sietséggel lelép, utánanézni sincs időnk, úgy becsapja az ajtót. Hiába próbálnám én is felemelni a hangomat, az apám után Janett bácsikája átveszi a szót, és még jobban megbonyolítja amúgy sem egyszerű helyzetünket. – Gyilkosság? Hogy mi? – Ezt vehetnénk akár jó ómennek is, hogy ezzel így szabad út nyílt előttünk, de az öregúr pillantása nem sok jót igér, mintha innentől kezdve szoros pórázon akarná fogni a választottamat. Amilyen nehezen adta be a derekamat, hogy kifejezettem az érzéseimet Janette iránt, most már bánom, hogy pazaroltam az időt. Az aktán megakad a szemem, olyan furcsán ismerős, talán olvastam már róla valamelyik újságban, netán apám dolgozóasztalán láttam. Aztán az is lehet, hogy szimplán csak jól cseng, azért ennyire ismerős. Kedves mosolyt villantok Janette-re, ahogyan megérint, már próbálom rendezni a vonásaimat. Ügyvédnek készülök az ördögbe is, nem hagyhatom, hogy csak úgy elragadjanak az érzelmeim. Ettől még értetlenkedve pillantok vissza az apámra. – M-mi? Semmit sem értek. Az igazi szüleim vagytok? – Az apám most mégis a fejét rázza, és türelemre int.– A bátyám volt az igazi apád, és a származásod tekintetében első körben mi nem tudtunk vállalni, de most.. hogy a Wessex-i utódlás ilyen furcsán megcsömörlött.. Nos úgy fest, hogy te vagy a következő az öröklési rendben, mint herceg. – Ezen már eltátom a számat, ám Brienna szenfülesebb, rögtön kiszagolja, hogy ezzel még feljebb kapaszkodhathat a ranglétrán. – Nos igen, Brandon aljas módon elcsábított, szerelmet igért, úgyhogy ha nem akar botrányt, akkor én leszek a hercegné. – Csóválom a fejemet, ehhez már alig tudok érdemit fűzni, hogy mennyire mélyre tud valaki süllyedni. Janette ismerhet annyira, hogy nyilván erről szó sincsen. Ám nem kérdés, hogy hamarosan előkerül majd valaki, aki biztoasan meg akarja védeni Brienna erényét. Az apám szólal meg. – Ezt az ügyet tegyük most félre, és beszéljünk az aktáról. – Int, hogy Brianna távozzon, ez már igazán nem tartozik rá. Mindenki szerencséjére a dölyfös lány meg is teszi, Dieago anyja után ő is elhagyja a színt.
Valahogy megnyugtatnak Brandon szavai, és mosolya. Egyszerűen olyan biztonságérzetet ad a jelenléte és nyugodtsága. Minta egyáltalán nem tartana a lehetséges következményektől. Mellette valahogy, mintha minden sokkal egyszerűbb lenne. Pedig igen. Szinte állandóan aggódom. Leginkább családom miatt. Vagy azért, hogy képes legyek megfelelni minden elvárásnak. Ezt persze nem mutathatom ki. Általában. Viszont Brandon mellett úgy érzem, hogy nem kell a tökéletes úri lány maszkját hordanom. Önmagam lehetek. Ez pedig még számomra is valami új és ismeretlen dolog. - Remélem igazad van. - mosolyodom el végre én is, ahogy megfogjuk egymás kezét. Ez valahogy most erőt ad hozzá, hogy szembe tudjunk nézni a valósággal, vagyis inkább a családjainkkal. Illetve jó eséllyel Diego anyjával is. Az miatt a nő miatt biztosan nem irigylem a drága hivatalos vőlegényem. Egyszerűen olyannak gondolom az anyját, aki mellett mindegy ki lenne a menye, úgyis mindenbe beleszólna, és az illető úgysem lehet elég jó a fiához, ezért minduntalan úgy érzi, hogy neki kell továbbra is irányítani a fia (házas)életét. Ebből pedig köszönöm, de nem kérek. Nem tudom, hogy mi lehet ebből a kapcsolatból a jövőben. Talán nem is akarok ennyire előre szaladni. Most egyszerűen csak azt érzem, hogy szükségem van Brandon támogatására. Amióta megismertem, valahogy kezdek megváltozni. Nem tudom, hogy ez jó-e, vagy sem. Ezt talán csak az idő fogja eldönteni. A szobában viszont elég gyorsan kezdenek pörögni az események. Vagyis egy pillanatig tényleg meglepetten, és talán kissé bizonytalanul nézek Mrs. Vivanti után, aki ciklonként távozott. Brandonnak épen csak sikerült elugrania előle. - De hát mi... - kezdeném a bácsikám felé a kérdést, de ő csak megemeli a kezét, elhallgattatva ezzel. Megkönnyebbülést kéne éreznem, hogy már a bácsikám sem tekint Diego menyasszonyának, de valami súlyosnak kellett történnie ehhez. Így valahogy mégis csak egy ideges gombócot érzek a torkomban. - Mrs. Vivanti, amikor megkötöttük a házassági egyezményt elfelejtett néhány kellemetlen, de annál fontosabb részletet megemlíteni. Példának okáért az egyik fiának több gondjai volt már a törvénnyel, a másik ellen pedig jelenleg is nyomozás folyik gyilkosság vádjával. Ilyen körülmények közt, természetesen nem adhatom a jóváhagyásom erre a frigyre. - ad a bácsikám végül magyarázatot a nő feldúlt távozására miközben az ujjait a MACUSA aktán kopogtatja meg. Tehát ha rajtunk keresztül akarta a nő rendbe hozni a családja gondjait a törvénnyel, akkor nagyon melléfogott. Azt az aktát viszont nem lehetett egyszerű megszerezni. Talán éppen Brandon apjának a segítsége kellhetett hozzá. És nagyjából ekkor játszódik le Brandon és az apja közt is az a párbeszéd. Érzem, ahogy megtántorodik. És hát nem értem az egészet. Árvaházba dobták a gyereküket, hogy aztán pár év múlva újra kivegyék? Ennek semmi értelme. Minden esetre most én lépek Brandon mellé, és támogatóan érintem meg a karját. Egy aprócska mozdulat, de talán jelent valamit. Hogy itt vagyok mellette, és akármit is él most át, abban is mellette leszek. - Ebben téved fiatalember. Nagyon is szüksége van az áldásomra. Már, ha valóban komolyak a szándékai. Ezt később megvitatjuk. Egyenlőre, amíg nem határozok az ügyben nem adok engedélyt további kis légyottokra. Janette természetesen azt fogja tenni, ami a családja érdekeit a legjobban szolgálja. - néz előbb Brandonra, majd rám a maga szigorú, és kimért tekintetével. Vélhetően, ha áldását is adná ránk, abból is hasznot akarna húzni, és valami külön megállapodást kötne Brandon apjával. Én pedig most nem tudom mit mondhatnék. Talán most kéne ellenkezdem, hogy de igen, mi akkor is együtt maradunk, akár az áldásával, akár anélkül, mégis képtelen vagyok megszólalni. Ellenben a bácsikám most Brienna felé fordul. - Haladjunk szépen sorjában. Nos, mit óhajt még közölni? - int a lány felé, hogy beszéljen. Nagyon úgy tűnik, hogy szeretné már lezártnak tekinteni ezt az egész kínos jelenetet.
-Oh, hát csak nem. A szüleim nem rossz emberek, és nem gyűlölnék a bácsikádat még egy ilyen helyzetben sem, ráadásul az ilyen rokoni párbajok sem merülhetnek fel. – Mosolyodom el, aligha hiszem, hogy ez valami véres összetűzésbe torkollna. Lássuk be, van drámából bőven osztályrészünk, de mégiscsak hétköznapi emberek vagyunk, nem Shakespeare hősei. Janette gyönyörű lány, s talán túl sokat aggódik. Amilyen dölyfösnek mutatta magát mások előtt, most annyira törékeny, ami csak azt írja alá, hogy jó volt, hogy felbátorodtam, és ki tudtam mutatni, hogy akár meg is próbálhatnánk együtt. Hiszen együtt csakis erősebbek lehetünk! – Na igen, az anyák eléggé durván bele tudnak avatkozni az ember életébe. Ha hagyjuk. – Nálam mondjuk pont az apám az, aki erőlteti azt, hogy majd az ő helyébe lépjek, vigyem tovább a nevet, még ha nem vér szerint is vagyok az ő gyerekük. Azért a Sanders család ha nem is valami királyi vér, de eléggé magas szinten áll az aranyvérűek hierarchiájában, sokan komolyan vesznek minket. Lassan már tényleg érdekel, hogy ez a Diego hogy került be a képbe. Vélhetően Janette bácsikája szerezte, mint jó partit. Mondjuk mi elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy adott esetben ne a hozományáért vegyem el őt, hanem csakis szerelemből. Nem akarok előreszaladni, de gyönyörű gyerekeink születnének, mert ha két ember szereti egymást, abból olyan túl sok rossz nem sülhet ki. Janett bácsikájának lakosztályában mégsem az öreggel futunk első körben össze, hanem magával Briennával. Elsőre kissé hátrahőkölök, mert már előre elterveztem, hogy kiállok a kapcsolatunk mellett, de most mintha más oldalról is támadva lennénk, Brienna nem fogja csak úgy hagyni, hogy félredobják. – Apa.. – Pattanok arébb, ahogyan a számomra ismeretlen nő, vélhetően Diego anyja elvágtat mellettem. Megilletődve nézek össze Janette-el, de mivel úriember vagyok, kihúzom magamat, és aprót meghajolok. – Elnézést uram, de nem feltétlenül az áldását jöttem kérni. Nem szándékozom szégyenben hozni a gyámleányát. Éppen ellenkezőleg. – És itt szólal meg az apám, aki enyhén zordan nyomja meg a szavait. – A te sorsodról már eléggé régen döntöttünk, amikor árvaházba raktunk, de.. a mi vérünk vagy. Szó szerint.. – Itt kissé megtántorodom.. Nem csak a nevelt fiúk vagyok, hanem félreraktak egy pár évre? Ezen azért megütközöm, mert ha valóban Sanders vagyok, akkor még inkább nem értem Mrs. Vivanti, Janette bácsikája, vagy éppen az apám rosszalllását. Brienna nagyon kavarni akar valamit, látszik, hogy nagy levegőt vesz, hogy valami botránnyal ránk borítsa az asztalt.
Egy pillanatig szótlanul nézem Brandont. Igaza van. Mit veszíthetünk? Felnőttek vagyunk. Éppen csak nem akarok hálátlannak tűnni, mert szembe megyek mindennel, ami a családom érdekeit szolgálhatná. Brandonnak és az ő családjának sem akarok keresztbe tenni. Mi van, ha az örökbefogadó apja és a bácsikám közt megromlik miattunk a baráti viszony? Már így is elég ellenségünk van. Nem kéne még a szövetségeseinket is azzá tenni. A habozásom oka, hogy Brandon szavai ellenére igen is tartok a lehetséges következményektől. - Talán igazad van. Csak nem szeretném, ha... rosszul alakulna, és egy modern Rómeo és Julia történetben találnánk magunkat, mert nem azt tettük, ami a családjainknak jó. - persze sosem akartam hozzámenni Diegohoz. Ez leszögezhető. Tiltakoztam is, amikor megtudtam a Római látogatásunk valódi okát. De a bácsikám minden érvemet egy pillanat alatt söpört el. Szerinte aurornak kell lennem, és egy gazdag befolyásos, és aranyvérű család sarjához hozzámenni, hogy a lehető legjobban szolgáljam a családunk érdekeit. - Vele nem, de az anyja... - csóválom meg a fejem sokat sejtető arckifejezéssel. Na igen. Itt Mrs. Vivanti lesz az, akivel meg kell majd küzdeni. Ő nem fog egykönnyen lemondani a házasság nyújtotta lehetőségekről. Az első pillanattól fogva rémesen unszimpatikus nő volt számomra. Túlságosan is akaratos. Pontosabban olyan, aki mindenbe bele kíván szólni, és nem tűri, ha valami nem az ő elképzelése szerint alakul. Nem kétlem, hogy ha létre is jönne ez a kényszerházasság, akkor sem bírnám soká egy fedél alatt azzal a nővel. Biztos vagyok benne, hogy át akarna formálni szerinte tökéletes háziasszonykává, aki a gyerek utánpótlásért és háztartásért felel csupán. Én pedig nem ilyen jövőt képzelek magamnak. Nem mintha kifogásom lenne a gyerekek ellen, pusztán még jött el az ideje, hogy ezen gondolkozzak. Talán pár év múlva, de nem a belátható jövőben. - Köszönöm. - mosolyodom el, mert jól esik, hogy Brandon Diegoval ellentétben nem hagy magamra. Ő nem olyan. Ez pedig valami jóleső érzéssel tölt el, ahogy az is, hogy megfogja a kezemet. Biztonságot ad. Olyat, amit már nagyon régen nem éreztem. Talán korai kimondani, hogy ez kapcsolat, főként a családjaink áldása nélkül, de mégis talán az első, és legnehezebb lépés a helyes irányba. Talán eljött az ideje, hogy ne csak úgy csináljak, mintha bátor volnék, de ténylegesen is szembe nézzek a családommal, bejelentve, hogy felnőttem, és önálló akaratom van. Ami jelenleg inkább köt a kezemet fogó fiúhoz, mint Diego Vivantihoz. Ez miatt pedig nem akarok tovább kétségeket, és bűntudatot érezni. Amikor viszont benyitok a szobába, és egy gúnyos megjegyzés fogad valakitől, akit leginkább csak a pletykákból ismerek, felszalad a szemöldököm, ahogy elhaladok mellette. Ez pedig már a jól ismert gőgös, és arrogáns Janette, akivel farkasszemet nézhet. - Szerintem, ehhez neked semmi közöd. - mérem végig az úgymond elődömet. Azonban nem sokáig akadhatok le a lánynál, mert ahogy beljebb kerülünk az irodába feltűnik, hogy igencsak sokan lettünk itt. Túl sokan. Brandon apja, Mrs. Vivanti, aki igencsak feldúltnak látszik, ami sok jót nem ígér, és a Bácsikám is, akiről szintén lerí, hogy nincsen éppen rózsás kedvében. Na nem mintha az túl gyakran esne meg vele. Még valami különös pedig szemet szúr, méghozzá egy barna akta a MACUSA emblémájával ellátva, amit végképp nem tudok ehhez az egész szituációhoz kötni. De mielőtt magyarázatot kérhetnék, Mrs. Vivanti felkapja az aktát, és rikácsolva ront ki a teremből kis híján Brandont is félre lökve az útjából, hogy "őt még sosem alázták meg ennyire, és ennek még következményei lesznek, ha nem jön létre a frigy a megállapodás szerint... Ő ezt nem hagyja ennyiben... " Aztán lényegében bevágja maga mögött az ajtót. - Nem lesz semmilyen frigy. Senki, senkivel. - emeli fel végül a tekintet a bácsikám, és fűzi a patáliához mintegy magyarázatként. Noha az utolsó két szót vészjóslóan megnyomva, ezúttal felém és Brandon felé fordulva a hideg mindent átható tekintetével.
- Janette, tulajdonképpen mit veszíthetünk? A szüleim vagy a bácsikád rosszallását? Felnőttek vagyunk már, és nem gyerekek. Elfogadjuk, és tiszteljük, amit tettek, de nem a középkorban élünk, hogy mindent parancsnak vegyünk, amit előírnak. – Mások is vannak, akik aranyvérű körökben mozognak. És talán nem lesz egyszerű dolgunk, legalábbis az elején, mert meg kéne emészteni, hogy én nem Briennát, ő pedig nem Diegot választotta. Az udvari körökben vannak ennél bőven komolyabb politikai játszmák is. Legyintek, és inkább egy puszit hintek az arcára. – Remek, akkor legalább vele nem kell harcolnunk. – Valaki, aki semleges, az egyértelműen előnyösebb, mint ha alánk akarna vágni. Talán ha segítenénk neki összejönni a kiszemelt hölggyel, még meg is könnyíthetné az útunkat. Az arckifejezésemmel tudatom, hogy nekem aztán Brienna semmit sem jelentett. Egy elszegényedett nemesi család sarja, a szülei azt hitték, hogy a grófi címet viszik a házasságba, ott könnyen boldogulunk. Hát én nem lettem boldog ettől a ránk erőltetett parancstól, s talán Brienna is veszélyezve érezte magát. Én ugyan aranyvérűnek számítok, de nekünk inkább pénzünk van, semmint érdemi nemesi tekintélyünk. Diegot nem ismerem, és még nem tudtam eldönteni, hogy van-e valami szívszerelme, vagy még nem akar lemondani az udvarásról, az ágyból ágyba ugrálásról. Nekem sokkal mélyebbek az érzéseim, de azért nem vagyok fából, főleg most a csók után még inkább vágyom Janette-re, mint amikor lepattintottam, mert nem akartam, hogy csak a külsőségek domináljanak. Nagyon is tetszetős lányról van szó, de nekem az esze kell, az agilitása, és hogy mindig képes felvillanyozni. A manón enyhén megütközünk, de mivel alig voltunk eddig együtt, nem egy szenvedélyes csók kapcsán láthatott már mindent az egész bálterem, hiszen jól elbújtunk. A kérdés az, hogy mennyire használjuk ki az alkalmat, hogy borítsuk a bácsikája tervét. Én azt mondom, hogy talán jobb így, ha tőlünk tudja meg, mintsem utólag mosakodni. – Hogyne, nem hagylak magadra. – Talán kissé még elégtétel is, hogy én ott vagyok mellette, felvállalom, nem úgy, mint Diego. Rá is fogok Janette kezére, s büszkén húzom ki magamat. Előreszaladtunk, hogy egy csók, és máris egy párként kezelem magunkat, de ez már bőven érett. Ezzel inkább megpecsételtük, hogy amit érzünk, valós. Nagyon is igazi. A hátsó folyosón indulunk el a manó mögött. Janette kopogtat, de legnagyobb megdöbbenésemre nem a bácsikája nyit ajtót, hanem maga Brienna, méghozzá eléggé szúrós szemmel méregetve mindkettőnket. – Tehát már valaki másnak teszed a szépet?
Nem tudom mért nyugtatnak meg Brandon szavai. Mért nem akarom, hogy ő is elhiggye a pletykákat. Eddig sosem törtem magam azért, hogy tisztázzam őket. Az ellentétes keringő pletykák ha másra nem is, de arra jók, hogy senki ne tudja, mi igaz, és mi nem. Milyen vagyok valójában, és alkalmasint mire képes. Talán ezzel még az ellenségeinket is összezavarhatjuk. Lássuk be a családom nem éppen arról híres, hogy ne lennének haragosaink. De ez most egészen más. Valami megmagyarázhatatlan módon akarom, hogy Brandon annak lásson, aki vagyok, és ne annak, akinek látszom. Ugyanilyen furcsa megmagyarázhatatlan okból akarom én is őt annak látni aki valójában, és nem annak, aminek tűnik. A raktárban a könyvek és poros holmik közt ridegnek, és elutasítónak tűnt. Nem olyannak, mint akit egykönnyen elragadnának az érzelmei, vagy aki egykönnyen hallgatna rájuk. Talán ettől is olyan más. Eddig még senki nem volt ilyen velem. Eddig békében élhettem az elkényeztetett kiskirálylányok életét, de mostanában túl sok minden történt, és talán ideje megváltoznom. Felnőnőm, túlnézve a pillanatnyi önös érdekeimen. - A pletykák veszélyes kétélű fegyverek lehetnek bizonyos körülmények közt. De igazad van. Nem kell mindent elhinni. Jobb a személyes tapasztalat. - mondom csendesen, miközben belesimulok a karjaiba. Nem akarom, hogy ennek a pillanatnak vége legyen. Nem akarok visszamenni a nyüzsgő tömegbe, Diego családjával bájologni pedig pláne nem akarok. Az anyja egy rémesen kibírhatatlan nő, akit csak az érdekel, hogy mikor szülök már egy egészséges Vivanti örököst neki. Semmi mást nem hajlandó meghallani. Még azt sem, amit Diego vág a fejéhez. - Azt hiszem ez az egyetlen dolog, amiben Diego és én egyetértettünk. Mármint, hogy egyikünkben sem merült fel a szerelem gondolata. - lehet, hogy Diego hideg velem, mint a jég. Ennek ellenére nem gondolom, hogy rossz ember. Egyszerűen nem akarja ezt az egészet, és talán így is ezt akarja kifejezni. Talán így lázad a kényszerházasság ellen, aminek hát, napjainkban nem is kéne léteznie. Brandon is elmesélte, hogy a saját elrendezett kis házassága már kútba esett. Nem működött. Nem tudom, hogy ő miként viszonyult a menyasszonyához, noha hallani erről egy-egy kósza pletykát. De valami nyomos oknak csak kell lennie, hogy végül mégsem mondták ki a boldogító igent. Ez pedig esélyesen a szerelem, és az egymás iránt való mély érzelmek teljes hiánya lehetett. Nekem viszont nincs bűntudatom a csók miatt. Vagyis még nincs. Diego is esélyesen más lányokat hajt éppen, hogy ágyba citálhassa őket. Akkor én mért ne kereshetném valaki más karjaiban a saját boldogságom? Azonban hamar megfordul a világ a manó megjelentével. Én pedig tudom, hogy ha sikerült is elküldeni, és ha magától tartaná is a száját, a bácsikám, ha nyíltan rákérdez, hogy hol, kivel és mit csináltam éppen, akkor nem fogja soká magában tartani az információt. De még ha meg is őrizné a titkunk, akkor sem lehetnek illúzióim, arról, hogy a bácsikám ne tudná meg. Hiszen neki mindenütt szemei, és fülei vannak. Szóval, ha a bűntudat mégis elérne az egyedül Brandon miatt van. Mert nem akarom, hogy miattam kerüljön ő és a családja kellemetlen helyzetbe. - Nem tudom... Talán előbb meg kellene tudnom, miért hívat a bácsikám, és megpróbálni nekem megnyugtatni. - vetem fel idegesen toporogva. Elvégre közel sem biztos, hogy máris mindenki kettőnk titkos románcán csámcsog. Ami hát lássuk be, valószínűleg Diegot hidegen hagyná teljes mértékben. A bácsikám viszont nem az a fajta, aki könnyen lenyeli a botrányt. Jelenleg kettejük közül a bácsikám reakciói azok, amiktől jobban tartok. - Elkísérsz? Aztán meglátjuk... - nézek bizonytalanul a fiúra. Talán még sosem voltam ennyire tanácstalan és határozatlan életemben. Na jó azért az Akadémián azok a dinók betették a kaput, de nem is vagyok egy Dzsungel Jane. Végül bizonytalan léptekkel indulok el befelé, egy hátsó folyosó irányába, amin kisebb irodák vannak. A színház, és bálterem zaja ide csak alig hallhatóan szivárog fel. A bácsikám nyilván az egész épületet kivette, így jogot formál a privát irodák, magán szobák használatára is. Az egyik ajtó előtt pedig a korábban látott házimanó téblábol, jelezve, hogy hova is tartunk tulajdonképpen. A kissé riadt tekintete jelenleg nem sokat mond, de most nem is vele kell foglalkoznunk. Egyszerűen ellépek mellette, és bizonytalanul kopogok az ajtón. Veszek még egy mély lélegzetet, miközben bátorításért Brandonra nézek, már ha idáig követett, és lenyomom a kilincset. Jöjjön, aminek jönnie kell...
-Nem különösebben. Amíg nem bizonyosodik be az ellenkezője, addig csak a saját szememnek hiszek. Lássuk be, bárkiről lehet csúnyaságokat terjeszteni, hogy aláássuk a hírnevét. Aki az ilyesmit elhiszi, az magát minősíti vele. – Nyugtatom meg, hogy nekem igenis jól esik, hogy ez a válasza. A külsejével, és az általam hitt gőgős stílusával ellentétben nagyon is érzékeny lány, aki bele tud abba gondolni, hogy a komoly, de szenvedélyes kapcsolat sokkal fontosabb tud lenni, mint hogy kiskirálylányként uralja a világot, vagy a lábai előtt heverne a másik nem. Én úgy vagyok vele, hogy ha már Briennával nem jött össze az előre elrendelt házasság, az egy jel volt, hogy talán neki sem kéne azt erőltetni, hogy Diegoval mi lesz. A szüleink alkotta csapdából ki kell húzni a fejünket, és a saját életünket élni. Ez nem azt jelenti, hogy szembemegyünk az akaratukkal, csupán élni akarjuk a saját életünket. – I-igen, csak tudod.. aki ennyire hideg, érzéketlen, hogy még barátilag sem próbálja megkönnyíteni az életedet.. Mintha fel sem merült volna benne, hogy teszem azt, egymásba szerettek. – Csóválom a fejemet, én és Brienna ezeket átbeszéltük, de tényleg semmi értelme nem volt, de próbáltunk belegondolni a másik helyzetébe. A csókot illetően van azért bennem némi lelkiismeretfurdalás, mert ez valami eljegyzési party, én meg is lekapom a menyasszonyt, vagy éppen ölelgetem, pedig bárki megláthat minket. Onnantól azt már nagyon nehéz kimagyarázni. Janette viszont nem szívbajos, sőt, mintha már régóta ezt várta volna, hogy valaki valódi érzelmekkel nyit felé. Most már szavakba is öntötte, hogy kizárólag én érdeklem. Maradhatnánk ugyan tovább beszélgetni, de azért van bennem némi félsz, hogy ha elragad minket az érzelem, vagy a vágyakozás, akkor nem állunk itt meg, és azért jó lenne ebben józanul gondolkozni. A csókot pont a manó szakítja félbe, és áldom az eszemet, hogy nem valami vendég, vagy rokon. – Te jó ég, most aztán.. helyzetbe hoztalak, de rendesen. Sajnálom! Nem miattad, miattam! – Próbálom kijavítani Janette-et, ha a manó nem feltétlenül rajta a száját, akkor abból komoly gond lehet, meghurcolhatják minkettőnk nevét. – Hogyan tudunk elébe menni? Most azonnal be kéne jelenteni, hogy én volnék a valódi udvarlód, és komolyak a szándékaim? Én benne vagyok! - Azért nagyon nem mindegy, hogy Diego ehhez mit fog szólni. Nem akarok ebből szappanoperát, pedig biztos, hogy az lesz a vége.
Most egyszerűen csak jól esik idekint állni. Valahogyan belsőbbségesebb ez így. Valahogy teljesen más, mint amit valaha is megtapasztaltam akárkivel is. Minden szomorúság ellenére én nem haragszom rá, és nem is akarnám, hogy bűntudata legyen emiatt. Már ha legilimentor lennék. De nem vagyok. Pedig néha úgy érzem kifejezetten hasznos lenne. Nekem viszont be kell érnem a tanult varázslatokkal. Ami meg az ereklyeraktárat illeti, és az első találkozásunkat, még magam sem tudom, hogy mi történt ott. Valami más lett bennem valahogyan. Nem tudom, hogy mit jelent, hogy még nem csókolt meg, vagyis ott még nem. Nem tudom, hogy ez jó-e, vagy sem. Annyira nem foglalkoztattak még ezek a dolgok. Csak azt tudom, hogy azóta a nap óta más lettem. - Zavarnak a pletykák, és a fiúk, akik eddig körülöttem keringtek? És ha azt mondom, hogy a pletykákból semmi nem igaz, az a srácok pedig sosem érdekeltek? Az egyetlen fiú, aki valaha érdekelt itt van velem most is, és éppen átkarolja a derekam. - tudom, hogy miket mondanak rólam a folyosókon. Hogy kihasználom a srácokat. Minden értelemben. Hogy elkényeztetett úri lány vagyok, aki magasabban hordja az orrát, mint a Mount Everest. Talán van is benne igazság. Ám soha nem voltam együtt egy fiúval sem. Úgy nem. Jól esett, hogy figyelnek rám, és körülöttem legyeskednek, de csak a hiúságomnak. Érezni semmit sem éreztem. Egészen eddig. Most viszont túl sok minden történik velem, és úgy érzem ideje felnőnőm, és megváltoznom. Sok minden van, amit alaposan át kell értékeljek magamban. Ez pedig talán részben annak is köszönhető, hogy Brandon betoppant az életembe. Éppen csak fogalmam sincsen, hogy mellette miként lennék képes megtartani a kemény és tökéletes külsőt. Még ha ő látja az igazi elveszett énemet, akkor is. Nem engedhetem meg, hogy ezt bárki lássa. Ami pedig azt illeti, bár ez szürreálisan távoli gondolat, de sosem engedném meg, hogy a gyermekem egy pillanatra is az apja nélkül nőjön fel. Én pontosan tudom mit jelent ez. A gyermekemnek nem szabad megtudnia. Nem engedhetem meg. Még így kimondatlanul sem. - Semmit sem. De attól tartok, ha éreznék is, ha rosszul is esne, hogy nem törődik velem, ő akkor sem lenne képes átérezni, és megérteni ezt. Nem érez irántam semmit, és nem is érdekli, hogy úgy tegyen, mint akit bármi is érdekel saját magán kívül. Mármint biztosan nem rossz ember, csak... nem mellettem. - nem. Nincs semmi esély rá, hogy Diego és köztem valaha bármi is alakuljon. Szerelem semmiképpen. Egyikünk sem úgy néz a másikra. Így jobb volna elengedni egymást. Hiszen eleve nem mi akartuk ezt a helyzetet. Sem ő, sem én. Csak a családjaink akarják ezt. Most viszont nem Diego, és az eljegyzés, az amire gondolni akarok. A korlát mellett fogalmam sincs miként, de valahogy a vonzalom felülírt mindent. A tájat, az eljegyzést, a gondokat. Csak mi léteztünk, egy nagyon hosszú pillanatig. Életem első igazi csókjáig. Miközben a szívem éppen ki akart ugrani a helyéről. A puha lágy csók mindent elfeledtet velem, hogy hol is vagyok éppen, és miért. Már csak a kamaszlányos, nyálas regényszintű köd, ő és én létezünk. - Khmm... Kissasszony! Wavy röstelli, de az Úr már keresi. - bukkan fel éppen a csók közben egy öreg házimanó. Én pedig riadtan lépek hátra kettőt párhúzamosan az erkély korlátjával. Abban a pillanatban utolért a valóság. Mint akit éppen valami szörnyű dolgon kaptak volna rajta, olyan kétségbeesett pillantást vetek Brandon és a házimanó felé, de végül igyekszem összeszedni magam. - Kee... Keres? Miért? - Wavy röstelli, de nem tudja. De a Gazda nem tűnt boldognak. Ezt nem lett volna szabad! - kezdi sipítani a manó, de mielőtt bármi továbbit tehetne gyorsan közbe szólok. Mégis valahogy az öreg házimanó tekintete elárulja, hogy Brandonnak már akár akarta, akár nem sikerült zűrös helyzetbe hoznia. Elvégre bár szolgálja a családot, de nem ostoba lény. - Mond meg a bácsikámnak, hogy mindjárt megyek. De mást ne. Kérlek. - Ahogy óhajtja Kisasszony! - azzal a manó egy meghajlás kíséretében köddé válik. Én viszont nem mozdulok, szinte kétségbeesetten nézek Brandonra. - Mi lesz most? Az apád és a bácsikám most jóban vannak, de mi lesz, ha miattam... - elhallgatok, és érzem, hogy jobb lenne menni. Hiszen a bácsikám nehéz ember, és nem a türelméről híres. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy miről mit tud, és miért kéret? De ez sok jót nem jelenthet. Talán éppen most akarja bejelenteni a Diego Vivantival kötendő házasságom? Vagy tud Brandonról, és véget akar vetni a kapcsolatunknak? Vagy mindkettő?
A szomorúságát látva van némi lelkiismeretfurdalásom, hogy olyan elutasító voltam vele. Talán mégis bóknak veszi, hogy a külseje önmagában nem adott okott rá, hogy elragadjon a szenvedély. Gyönyörű lány, nekem viszont bizonyosság kell, hogy nem csak a csinos arcél miatt tetszik, és nem fog félredobni, amikor úgymond behódolok neki. Egyre inkább készek vagyunk kiadni magunkat egymásnak, s ez lehet egy komoly kapcsolat alapja. Még csak egy csók sem csattant el, mellette valahogy mégis önmagam lehetem. Benne van a levegőben a várakozás izgalma, ez valahogyan bensőségesebb, mint egykor a könyvtárban, ahol a táblát kereste. Ott megtehettünk volna, hogy váltunk néhány izzó csókot, de félő, hogy ha engedek a pillanatnak, akkor mindketten rosszul éreztük volna magunkat utólag. Egyértelműen jobb így, hogy merünk bízni egymásban. – Igazad lehet, csak tudod.. Egy fiú igazi csődör, ha több lánnyal kavar rövid időn belül, míg nálatok inkább ez rossz jel. Talán mert örökbefogadtak, valahogy érzékenyebb vagyok, és nem akarlak megbántani, vagy kisajátítani. Érdekelsz, nagyon is, csak.. Érted. – Nem fejezem be, inkább elharapom a mondatot, jelezve, hogy nem lehet mindent szavakkal kifejezni. Ő mindenkinek azt mutatja, hogy milyen kemény, beleértve a méregkeverő szakot, de látom, hogy hozzám hasonlóan elveszett, és nem feltétlenül találja a helyét a világban. Tudom, hogy ez felesleges drámának tűnhet, egyszerűen ki lehetne fejezni a vonzalmat aggodalmak nélkül is. Csak éppen ha úgy vagyok vele, hogy valaki ennyire tetszik, sosem hagynám, hogy mondjuk az utódom valakinek a küszöbére kerüljön. A nevelő szüleim kedvesek, de mégsem az igaziak! – Az érzelmeid? Miért, mit érzel iránta? – Rázom a fejemet, nem tartom még véletlenül sem önzőnek, de mi van, ha most még nem szerelmes Diegoba, ám ez idővel kialakulhat? Én aztán végképp nem akarnék bezavarni. A bájos félszegsége nem a kezdeti magabiztosságot idézi, mint amikor csak úgy, szinte parancsolóan akart a tábla kapcsán az ispotályba vonszolni. Már akkor is láttam benne, hogy inkább aggódik, mintsem lenéző, noha én vér szerint tényleg nem vagyok aranyvérű. Ahogyan összesimul az arcunk egymás mellett, kinézve a birtokra, érzem, ahogyan elmosolyodik. Ráfogom a rámillesztett ujjaira, nem titkolt vonzalommal simítva végig a kézfején. A szavai egyáltalán nem elrugaszkodottak Egy kissé előrehajolok, hogy oldalt tudja fordítani az arcát, s egy finom, lassú csókot nyomok az ajkára. – Nem akarlak zűrös helyzetbe hozni, de lehet, hogy megkérdezem a gyámjaidat, hogy az eljegyzés ellenére.. udvarolhatok-e neked.
- Semmi baj. - mosolyodom el lágyan. Bár a tekintetemben ott marad az a némi kis szomorúság. Hiányoznak a szüleim, hiányzik Jake. És még így is sokkal szerencsésebbnek mondható a családunk, mint sok másik. Grindelwald és a csatlósai rengeteg családot tettek már tönkre. Egyes családokat pedig nem csak egy szerettük elvesztése, de súlyos anyagi gondok is megbéklyóznak. Ezért is ez az egész flancos est. Hogy legalább így segíthessünk. Nekem legalább sosem kellett aggódnom az miatt, hogy lesz-e tető a fejem felett holnap. Magától értetődő volt a hatalmas vagyon. Hogy arra költök, és annyit, amennyit akarok, hiszen bőven van a családunk Gringottsi széfjében miből. De csak most értettem meg, hogy ezzel nincs mindenki így. Meglehet, hogy a családunk mindig is a felsőbb aranyvérű rétegekhez tartozott, és jól is van ez így, de ettől még nem felejtkezhetünk meg arról, hogy vannak mások is rajtunk kívül. Úgy érzem eddig végtelenül önző, és elkényeztetett voltam, aki természetesnek veszi, hogy egyet csettint, és minden a kívánsága szerint alakul. Ám az élet nem ilyen. Talán ezért is esik most jól Brandon közelsége. Az érintése. Furcsa módon eszembe se jut elhúzni a kezem, amikor megfogja azt. Gondolhatnék rá, hogy túl sokan nézhetnek, de őszintén, most nem is érdekel ez már. - Szerintem ez csak annyit jelent, hogy valami értékesebbet keresel, valami gyors, és átmeneti dolognál. Ez nem férfiatlan. - számomra is furcsa, hogy milyen könnyű megnyílnunk egymás előtt. Mintha mindig is ismertük volna a másikat. Mintha mindig is így lett volna. A Griffendél-Mardekár ellentétek meg... hát eszembe se jut igazából. Nem különösebben érdekel Brandon háza, de még ha érdekelne is, akkor is mindez már csak amolyan gyerekes butaságnak tűnne. Talán az elmúlt időszakok, az auror akadémia, és a való élet sok mindenre ráébresztett. Ami meg a hajam, és megjelenésem illeti, nos talán Brandonnak igaza van. Talán csak így akartam lázadni, és kifejezni magam a szigorú szabályokkal és tradíciókkal szemben. Talán csak magányos voltam, és feltűnőbb, másabb akartam lenni, mint a többiek. De mindennek már nincs itt az ideje. Nem számít már. Talán belülről változtam meg. Felnőttem. - Ez kedves. Ettől vagy te annyira más, mint ő. Őt nem érdeklem, sem én, sem az érzelmeim. Ez megint önzőnek tűnt... Nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy csak magamra tudok gondolni... - hallgatok el egy pillanatra kissé zavarban. Szeretnék valamit visszakérdezni. Megtudni, hogy ő miként éli a mindennapjait, mik a céljai az életben? De ez most annyira zavarba ejtően bugyután hangzana nem? Így inkább csak az erkély felé veszem az irányt. S talán kissé megkönnyebbülve, talán valami furcsa izgalommal veszem tudomásul, hogy nincs itt más, csak mi. Az erkély díszes kőkorlátjához lépek, hogy lenézhessünk az alattunk elterülő fényárban úszó városra. Ahogy Brandon átkarolja a derekam megborzongok, de ez valami különös, jól eső dolog. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. A kezem lágyan az övére ejtem, és egyszerűen belesimulok az ölelésébe. Most nem akarok arra gondolni, hogy kivel vagyok eljegyezve, és milyen kötelezettségeim lennének. Csak ebben a pillanatban akarok létezni. Brandonnal. Nem mással. Ami még számomra is új, furcsa, és ismeretlen érzés. - Vagy talán minden a miénk lesz. Talán az egész világ, ha megtaláljuk a világunkat, a másik tekintetében. - ez talán egy kissé elrugaszkodott, romantikus gondolat. De most egyszerre sokkal szebb lett London, és az egész világ, és még aligha értem miért. Csak érezni akarom. Kihasználni ezt a pillanatot arra, hogy csak mi legyünk, magunk, és az érzéseink. Még ha ez túl nyálasnak, és romantikusnak is hangzik, ami csak nevetséges kamaszlányoknak való csöpögős irodalomban létezhet. Akkor is. Azt akarom, hogy ez a pillanat csak a miénk legyen, és soha ne érjen véget.
- Igaz, sajnálom, hogy felhoztam a témát. – Az, hogy én is egy aranyvérű család fogadott gyermeke vagyok, még nem jelenti, hogy tökéletesen tisztában vagyok a témával. A Troopsok valóban ilyen sanyarú háttérrel rendelkeznek, de valahol átérzem Janette árvaságát, noha én a sajátomként szeretem a szüleimet, még ha nem is vér szerintiek, csupán felneveltek. Jó, volt azért rendesen atyai szigor, de az apám mindenkinek úgy kommunikálta, hogy nem a vér, hanem a név a fontos, az eszme, amit egy örökbefogadott gyermek is tovább tud vinni. Volt benne azért egy nagy mártírkodás, hiszen azt is hozzá tette, hogy ő most megmenti valakinek az életét. Hát bárhogy is esett, legalább jól alakult az életem. Látom a szomorúságot Janette szemében, s bár most vége a táncnak, ellágyultan megfogom a kezét, talán még az arcára is simítanám a tenyeremet, ha nem volnának annyian körülöttünk. Meglehet ezért is jó ötlet tőlem kissé elvonulni. Teszem azt úgy is, hogy bár erős akarattal ellenálltam, amennyire lehet, de hosszú távon miért is tagadnám, hogy milyen erős a vonzalmam? – Ebben hasonlítunk. Lett volna már rá alkalom másokkal, de.. talán valaki ezt férfiatlannak tartja, hogy nem használtam ezt ki. Nem láttam szükségét. – Érdekes, hogy mennyire megnyílunk egymásnak, nem feszül köztünk a régi griffendél-mardekár ellentét. Janette gyönyörű, és páratlan a maga nemében, én viszont korábban úgy éreztem hogy a zöld haja is csak kompenzál valamit. Nekem az igazi énje tetszik, aki visszafogott, érzékeny, és nem utolsósorban remek beszélgetőpartner, akire az ember rábízza a gondolatait, akár még a belső vívódásait is. – Akkor is.. béklyók vagy sem, én nem bánnék így veled akkor sem, ha csak az elvárások szerint kell cselekedni. – Csóválom a fejemet, követve Janette-et az erkélyre. Az nem annyire eldugott, hiszen akkor az udvarról ránk lehet majd látni, de majd nem lépünk ki annyira. Én magamtól valami folyosóra, dolgozószobára gondoltam volna, de így sem rossz. – Hagyom, hogy belém karoljon, és mutassa az utat a lépcsők felé felfelé. Igen edzett vagyok, nem okoz gondot, hogy különösebb szuszogás nélkül felérjek. Ha megvan az említett erkély, szerencsére nem találunk ott senkit. Előre engedem, s talán meglepő módon hátulról hozzásimulok, átkarolom, színpadias mozdulattal a lenti tájra mutatva. – Egy napon, ebből semmi sem lesz a miénk. – Hallani, hogy jól szórakozom. Ha nem érzi tolakodónak, akkor a dereka, hasa környékén karolom át, mintegy óvón, védelmezőn. Jó lenne most egy kicsit együtt lenni, átélni, hogy milyen az, amikor csak ketten létezünk, és senki más. Viszont kérdés, hogy ha ennyire bele van kényszerítve ebbe a helyzetbe, van-e még kiút.
Azt hiszem, hogy Brandon azért más, mert ő is hatással van rám. Nem úgy mint a "többi srác". Azokban sosem láttam semmit. Nem éreztem késztetést, hogy úja látni akarjam őket. Vagy megismerni. Viszont Brandon felé egyértelműen vonz valami. Valami olyasmi, amit még én sem tudok saját magamnak megmagyarázni. Ez pedig így van, és kész. Még abban az esetben is, ha ez talán nem a legjobb ötlet. Nekem elméletileg kijelölt vőlegényem van, ő meg talán éppen most szakított a menyemasszonyával. És ebben a pillanatban eléggé utálom, hogy aranyvérűnek lenni azt is jelenti, hogy az érdekek mentén kell házasodni, nem a szíved szerint. Mert most a szívem teljesen más irányba húz, mint a bácsikám és a család érdekei. Ez pedig határozottan nincs jól így. Még akkor sem, ha mindketten az elit körökben mozgunk. - Szerintem fel sem tűnt senkinek. - mosolyodom el halványan, de a következő mondatra valami mély szomorúság költözik a szemembe, ahogy csendesen válaszolok. - Úgy érted, a bácsikámnak, és nénikémnek? Most náluk lakom, csak ők vannak nekem. - talán Brandon nem emlékszik rá, de néhány éve sokat cikkeztek az apám hirtelen eltűnéséről. Találgatták az okát, de mindegyik ostobaság volt, és ezt a bácsikám ki is jelentette. Ettől persze még nem lett egyszerűbb a helyzet. Az anyám még kislánykoromban halt meg, így csak a nénikém és a bácsikám maradtak, akik befogadtak. Az ő családjuk lett az enyém. És még így is igen szerencsés vagyok, hiszen az elit körökben nőhettem fel, mindennek ellenére. Mégis szeretném hinni, hogy egy napon megtalálhatom az apámat. Visszatér, és akkor talán... talán bemutathatnám neki a Brandont. Ő megértene, és nem kényszerítene Diegohoz. Ebben biztos vagyok. Ahogy pedig Brandon végig simít a kézfejemen, valami különös borzongás fut végig a gerincem mentén. Valami olyasmi, amit eddig még sosem éreztem. Valami idegen, de mégis jóleső érzés. Úgy érzem szükségem van erre a közelségre. - Nem gondolok úgy... én csak... Ha valakivel komolyan gondolom, akkor nem egyszeri alkalmat akarok. Talán önzően hangzik, de jobbnak tartom magam eldobható egyszeri alkalmaknál. Olyan kapcsolatot szeretnék, amiben elég, ha csak én vagyok. Önmagam, és a másik is csak önmaga, és valahogy mégis kitart a dolog egymás mellett. Bármit is hoz az élet. Mert nehézségek mindig lesznek. De számítani akarok rá, hogy együtt szembe tudunk nézni velük, és legyőzni ezeket. Bocs. Talán túl lányregényesen hangzik... - hallgatok el egy kissé elpirulva. Nem szoktam hozzá, hogy keresnem kelljen a szavakat, de Brandon mellett, ez meglehetősen ijesztően sokszor fordul elő. Magam sem értem miért. Vagy hogy miért van rám egyáltalán ekkora hatással. Egyszerűen csak úgy érzem ebben a pillanatban, hogy jó átengedni magam ennek az érzésnek. - Jobb lenne. De őt is kényszerítik a családi béklyók, bár ő pont úgy nem akarja ezt az egészet, mint én. - sóhajtok fel. Nem tudom, hogy miért érzem úgy, hogy ezt el kell mondanom Brandonnak. Hiszen nemrég ő is pontosan ebben a cipőben járt. Ő is nagyon jól tudja, hogy gyakran nem az érzelmek, hanem az érdekek kötik az aranyvérű házasságokat. A baj csak az, hogy ezúttal ezt senki sem akarja. Ahogy pedig véget ér a tánc, bólintok egyet Brandon javaslatára. - Az emeletről nyílik egy hatalmas erkély, ahonnan gyönyörű kilátás van a városra. - azt nem mondom, hogy ott nem lesz senki rajtunk kívül, de talán nem is lesz annyira nyomasztó, és fullasztó tömeg, mint idelent a bálteremben. Így, ha Brandonnak nincs ellenvetése, akkor belekarolva indulok a lépcsők irányába. Bár Brandon a családja lévén bár biztosan sokat járt a hatalmas és előkelő épületben, ami hagyományosan ad otthont, mindenféle előkelő rendezvénynek.
Azt hiszem én máshogyan állok be abba a bizonyos sorba Janette kegyeiért. Nem tagadhatom, hogy hatással van rám, én meg akarom ismerni őt, nem csak az oltárian csinos külső miatt. Valahogy komoly lánynak gondolom, akivel az ember tartalmas időt tud akkor is tölteni, amikor éppen valami olyan témáról beszélgetünk, ami nem függ a vonzalmunktól. Attól a vonzalomtól, ami egyértelműen fennáll, bárhogy is próbálunk küzdeni ellene. Én kissé félretettem volna a lányokkal való ismerkedést, hiszen a hátam mögött egy kútba esett friggyel, Janette pedig hivatalosan is vőlegénnyel rendelkezik, nem lenne a legszerencsésebb megoldás, ha ő meg én, így mi ketten. Aztán az egy másik kérdés, hogy a szívünk ellen aligha küzdhetünk. Nem akartam megbántani azzal, hogy csak egy szexis lányt látok benne, hiszen nem így van, de így tekinthette esetleg visszautasításnak, hogy nem érdekel. Éppen ezért belementem, hogy segítek a rúnatábla kapcsán, és akár még valami komolyabb kérőt is eljátszok, igazán nem esne nehezemre. Elit körökben mozgok, ismerem az úri szokásokat, és az sem mindegy, hogy milyen jól érezzük magunkat együtt. – Nem gond, hogy így elrabollak? Nem illene bemutatkoznom mondjuk a szüleidnek? – Szerintem igen, de Janette már felnőtt, nagykorú, talán ennyi tiszteletlenség beleférhet. Szívesen kinyúlnék, hogy végigsimítsak a sötét tincsein, de oly sokan figyelnek most akár akaratlanul minket, hogy csak kellemetlen helyzetben hoznám, és fogjuk fel, a tánc is valamilyen érintkezés. Lágyan végigsimítok a hüvelykujjammal a kézfejét, ez mások számára láthatatlan. – Fontosak? Ezt én is így gondolod, csak éppen.. Nem akarom, hogy úgy gondolj rám, mint bárki másra, aki könnyen csábul. Ha valakivel komolyan gondolom, az nem egyszeri alkalom lenne. És nem tudom, hogy mit szeretnél. Említetted legutóbb, hogy találkozhatnánk, megismerkedhetnénk. Milyen kapcsolatot keresel? – Azért nem árt tiszta vizet önteni a pohárba, még akkor is, ha ez így túl direkt, és kevésbé izgalmas. Mégis, felelősségteljesnek gondolom magunkat, hogy az érzelmi sodródás mellett nem árt odafigyelnünk magunkra is. – Idióta. Ennél még az is jobb lett volna, ha szabadon enged. – Mérgelődöm keserűen, mások olyan nehezen találnak magunknak valakit, aki ilyen tökéletes, mint Janette, ez a Diego pedig csak a látszatra hajt. Azt tudom elképzelni, hogy szerelmes valaki másba, hiszen mi oka lenne ennyire megalázni a menyasszonyát? A tánc véget ér, én viszont nem adnám át Janette-t egy új érdeklődőnek. – Volna kedved egy kicsit.. arébb vonulni, megmutatni a házat? – Igen, talán kettesben akarnék maradni, beszélgetni, tervezgetni, hogy mi is lesz velünk. Érdeklődni, hogy mi van Jake-el, és hogy Janette hogy viseli ezt az egész felbojdult világot maga körül.
//
