2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Jól van, de ne nagyítsd ezt fel annyira. Én is... simán csak önző voltam, hiszen csak te látsz engem. - vallom be, mert hát igen elég kiállhatatlan volt tegnap, viszont mivel csak ő lát engem, azt hiszem valahol érthető, ha ragaszkodtam hozzá akkor is, ha undok volt időnként. Az viszont tényleg ijesztő, ha holnapra újra elfelejthet. Remélem, hogy nem így lesz és tényleg tudunk tenni ez ellen valamit. Most tényleg jobb passzban is van és nem lenne rossz legalább valakivel beszélgetni időnként, még ha nem is akadszkodhatok rá minden nap. Azt azért nem biztos, hogy értékelné. - Bocs, talán tényleg túl negatív vagyok. - pillantok rá bocsánatkérőn. Lehet, hogy tényleg nem valami átok, vagy egy rosszul sikerült varázslat, vagy direkt feledtették el vele a tegnapot, mert még se akarták kitenni a szűrét. Azt hiszem ez akkor fog csak kiderülni, ha beszél a szobatársával, hogy ő mit tud erről, hiszen nyilvánvalóan hazudott neki, mert a tegnapi napot nem aludt át, hiszen velem bizony találkozott és eléggé hús vérnek tűnt, amikor itt volt és nem épp alvajárónak. - Attól még veled mehetek. Rá tudok ijeszteni, bár még nem megy profin, de... - szórakozott mosollyal vonom meg a vállamat. Na jó, azért nem vagyok olyan, hogy direkt ijesztgessek másokat, de attól még képes lennék rá és lehet, hogy segítene, ha a szobatársa nem akarná önként elmondani, hogy mi történt tegnap és miért nem emlékszik belőle Adrien semmire. - A birtkot? Eddig még a kastélyból se próbáltam meg kimenni bevallom. Olyan fura érzés lenne nem érezni a szelet, a napsütést. De a birtokot nem tudom, hogy eltudnám-e hagyni. A legtöbb szellem általában helyhez kötött nem? - nem vagyok profi szellemekben és nem tudok könyvet sem olvasni, hiszen ahhoz meg kellene fognom a könyvet és lapozni benne. Sose volt rá okom, hogy utánanézzek a témának, ami szívás, mert így most meg nem tudok róla az ég világon semmit sem. - De megpróbálhatjuk, vagy akár beszélhetsz előbb a szobatársaddal is. - javasolom, mert akkor még maradunk a kastélyban, aztán utána megpróbálhatjuk elhagyni a birtokot Azért az jól hangzik, hogy legalább egymásnak segíthetünk, én is felvidulok kicsit és egészen tettrekésznek tűnök a lehetőségtől, hogy van valami, amit csinálhatok. Elég unalmas csak úgy lézengeni a kastélyban, mindenféle cél nélkül. Időnként erre-arra elnézelődök és titokban volt már arra is példa, hogy meglestem a testvéreimet, de sose mertem sokáig, mert mi van, ha valami testvéri kapocs miatt aztán valahogy megérzik a jelenlétemet?
- Megértelek. El sem tudom képzelni, hogy miért segítettél, hiszen jó szar passzban lehettem, és te mégis kiálltál értem. Értsd meg, nekem minden napom ugyanolyan, valamiért most mégis jobb, erre a te kedvedet szúrom el. Akkor azt mondom, hogy megoldjuk, és nem hagyom, hogy bármi is hasson rá, ami elfelejtetne téged. – Bizonygatom, a lebiggyesztett szája nagyon cuki, noha én nem szoktam lányokat ilyen szemmel nézni. Ha bele is vetem magamat az éjszakába, akkor is csak a piálás megy, nem vagyok nőfaló, erre itt egy gyönyörű lány, aki viszont halott, s az is marad. – Átok? Te aztán fel tudod villanyozni az embert. Ha átok, akkor is lehet rá megoldás. – Visszahúzom a kezemet, de legalább láthatta a mozdulatot, hogy szerettem volna hozzáérni, ami így nem lehetséges. Évek óta vagyok már magányos, Zonko és a lakótársam próbál segíteni, de egyikük idegei sincsenek kötélből, nem várhatom, hogy mindig elnézzék a szar stílusomat. Fel kéne vennem a kapcsolatot Liesel-el, akivel már nagyon régen nem beszéltem. Barátok voltunk, talán a legjobbak, most viszont már külön életet élünk, még ha az enyém még távolról sem nevezhető igazi életnek. – Nem tudom, tényleg nem, de most te vagy a fontos. Majd rákérdezek, nekiszegezem a kérdést, hogy mi is történt tegnap. Mondanám, hogy gyere velem, de ha nem lát téged.. - Pillantok végig Ericán szánakozóan, igyekezvén feltörni az elmém börtönét, de ténylegesen falakba botlok, mintha feszítene belül valami, amit nem tudok átlépni. Ennyire fontos emlékek lehettek? Vagy aki segíteni akart, simán kipucolt mindent, hogy ma új eséllyel induljak neki jobbá tenni a sorsomat? Kerülgetem a lányt, hiszen borzasztó nehéz így a beszélgetés, hogy ő még akár rajtam is át tud menni, meg vagyok zavarodva, de sokkal igazibb ez a beszélgetés, mint bármi, az elmúlt évekből. Olyan festői az arca, de az én fantáziám túl szegényes ahhoz, hogy ilyen szépet találjak ki, tehát csak nem vagyok őrült. Amikor először találkoztunk, akkor vajon szintén ugyanezekre gondoltam? – Nem akarom elveszteni mindezt. Tudod én meg évek óta.. Azt hiszem, ennek most kellett így történnie. Segíthetünk egymásnak, te nekem, én pedig neked. Kezdjük azzal hogy amikor végzünk, egy elmepajzsot bocsájtok magamra, bár nem tudom, hogy meddig tart. – Bólintok, meghallgatva a halálát, de azért elszörnyedve, mégis megértést tanusítva hüledezek, ha a mágikus lények is látják, akkor biztosan van valamilyen lenyomata, már csak az a kérdés, hogy ténylegesen vissza tudjuk e hozni. Nem vagyok ugyanis biztos benne, hogy ha nem haladt tovább, akkor ne fordulhatna vissza. – És el tudod hagyni a birtokot? Próbáltad már?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Azért erre már hátrapillantok, mert valahol azért igaza van, hogy kissé túlzottan kiakadok azon, hogy nem emlékszik, pedig jó eséllyel nem tehet róla. Csak hát olyan elkeserítő ez az egész és nem tudom, hogy most akkor mi legyen. Örültem neki, hogy végre van valaki, akivel legalább beszélhetek, de ha már ő sincs, mert elfelejt, akkor az tényleg baromi nagy kiszúrás. Semmi értelme így itt lennem, csak ugye nincs beleszólásom. - Jól van bocs, csak hát... olyan pocsék ez így. - biggyed le a szám, bár még nem akarok elsírni magamat, de hát látszik, hogy már sokáig nem tudom tartani magamat. Elkeserítő ez az egész. Nem sok kedvem van neki megint mindent elmesélni, főleg ha talán holnapra úgyis újra elfelejti az egészet. - De hát csak nem maradhatsz ébren csak miattam. Lehet, hogy nem is az alváson múlik. Lehet, hogy ez valami átok. - merül fel bennem. Vagyis hát engem érintő átok, mert hát én járok rosszabbul, ha nem emlékszik rám, mert nincs senki, akivel kapcsolatom lehetne az élők közül. Azért arra kap egy hálás pillantást, hogy nem akar most magamra hagyni. Tényleg eléggé magamalatt vagyok és jól sejti jól esne egy ölelés, vagy bármiféle érintés, de hát szellemként ez eleve kizárt. Tényleg olyan ez, mint valami átok. Nem is tudom, hogy jobb-e, hogy idekerültem, vagy jobban jártam volna, ha az erdőben maradok és kész. - Igen, ő csak tud valamit, mert azt mondtad kitette a bőröndödet az ajtó elé és be se engedett, most meg mégis ezek szerint. És, ha hazudik? De akkor miért engedett vissza? - fordulok most már teljesen felé és megtörlöm kicsit az arcomat, hogy ne legyek annyira maszatos. Na nem mintha szellemként tudnék fürödni, vagy bármi. Még ruhát se cserélhetek, az van rajtam, amiben meghaltam. De legalább előny, hogy nem kell agyalnom, hogy mikor mit vegyek fel és persze nem is piszkolódik. Ettől még persze a hajamat automatikusan igazgatom időnként, sőt az ujjaimmal is átfésülöm mintha, pedig nem tud igazán összekócolódni sem. - Már meséltem igen, de... ha megint elfelejted, akkor többet nem mondom el. Legalábbis, amíg ki nem derítjük, hogyan lehet megoldani ezt. - teszem gyorsan hozzá, hogy ne tűnjek úgy, mint aki már megint hisztizik és köti az ebet a karóhoz. - Szóval pár hete kerültem ide, de nem mostanában haltam meg, már jó két éve. Én sem értem, bevallom. Valami erdőben voltam, ahol nem is telt az idő, aztán hopp a Roxfortba kerültem, de nem lát senki, csak a mágikus lények és a többi szellem. Meg te, de nem tudom, hogy miért. - próbálom röviden összefoglalni a sztorit. Bár tegnap azt is elmeséltem neki, hogy egy vámpír végzett velem, de nem mentem bele részletekbe. Hát igen, ha bemártanám azt a szőke lányt és a barátnőjét, akkor az is kiderülne, hogy én miket tettem. Ezért van, hogy ez jobb, ha inkább titok marad és megtartom magamnak. Adrien se akarna beszélni velem, ha kiderülne, hogy milyen rém buta voltam, hogy hallgattam arra az idegenre.
- Én nem tehetek róla, hogy nem emlékszem rád, de nekem pedig az esik rosszul, hogy ennyire sincsen türelmed. Látod, valamiért visszajöttem, mert ide vonzott.. akármi is legyen. Csak éppen nem tudtam, hogy mi. – Nem akarom megbántani, de láthatja rajtam, hogy nekem is hihetetlenül kínos, hogy elfelejtettem mindent. Ez nem sima másnaposság, hiszen a fejem sem hasogat, valaki egyértelműen leblokkolta a tegnapi napot, pedig ha egész jó beszélgetőtársat szereztem, akkor nem kellett volna. Lehet, hogy az illető bár jót akart, de erről pont nem tudott volna? - Magam alatt voltam, most pedig fogjuk rá, egészen jó a kedvem, de nem azt kéne nézni, hogy mindkét esetben érdekeltél? – Nem akarom én le se szúrni, nyilván nincsen más társasága ha csak én látom, így érhető, ha teljesen ki van bukva, de próbálom kutatni a miérteket, és abban meg igaza van, hogy ha holnap ugyanez fennáll, akkor semmi értelme annak, amit most mondanánk el egymásnak. Ám akkor is úgy látom, hogy próbálkozni kell! – Már hogyne lenne. Most tiszta a fejem, józan is vagyok. Eleve igyekszem nem elaludni holnapig, és utánajárunk, hogy mitől nem emlékszel. – Mögé lépek, ahogyan kinéz az ablakon, látom, hogy nagyon el van keseredve. Emelem a kezemet, hogy a vállára tegyem, aztán rájövök, hogy nagyjából értelmetlen a mozdulat, mert úgysem tudom megérinteni. Eleve nem vagyok éppen empatikus alkat, hiszen a saját nyűgömet erőltetem másokra, de ha ő meghallgatott, akkor érdemes lenne valahogy nekem erőltetni, hogy támaszkodhassunk egymásra. Csak éppen nem tudom, hogyan. – Zonko. Igen, ő mindig kedves volt velem. Lehet, hogy ő akart jót, és valahogy el tudta intézni, hogy ne rakjanak ki? Mondanám, hogy megkérdezem tőle, de most nem akarlak magadra hagyni. – Lépek most mellé, mert látom, hogy teljesen legörbül most a szája, ami azért kissé furcsa, mert túlságosan is emberként viselkedik, én pedig eleve úgy is kezelem, éppen ezért nehéz, hogy még csak nem is érinthetem meg. Már én is hihetetlenül régen szeretethiányos vagyok, kínomban gyakran csak nevetgélek, most mindkettőnknek csakis használhatna egy forró ölelés, de még ez sem adatik meg. Felsóhajtok, és jobb hijján megtámasztom az ablakpárkányt. – Felejtsd el a Szürke hölgyet. Ha már találkoztunk, és oka van, hogy csak én látlak, akkor kezdhetnénk ezzel valamit. Túlságosan valóságosnak tűnsz, őrültnek talán nem kell hinnem magamat de akkor.. miért csak én látlak? Hogy lenne jobb dolgom? A szobatársamat is kifaggathatnánk, hogy nem tud-e valamit. De addig.. nyugodj meg te is. Ha te segíteni akartál nekem, annyi a minimum, hogy ezt viszonzom. Lehet, hogy már kérdeztem, de mesélnél magadról?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Hát na rosszul esik, hogy nem emlékszik rám, de mivel senki más nem lát engem, nem igazán tehetem meg, hogy komolyabban megsértődöm, hiszen akkor megint nem maradnak mások, csak a festmények és a házimanók, meg a többi szellem akikkel beszélhetek és az nem valami izgalmas állapot. De ettől még nagyon is látszik rajtam, hogy rosszul érzem magamat a viselkedése miatt, akkor is, ha nem az ő hibája, mert ő se tudja, hogy mi történt vele, ami miatt nem emlékszik. - Erica, a nevem Erica. - sóhajtok végül, de most nem sok kedvem van előről elmagyarázni neki mindent, amit tegnap, hogy egyszer csak idekerültem és hogy nem tudom, hogy miért jöttem vissza pontosan, vagy hogy mi történt velem. Az most azért elég hosszú lenne. - Tegnap elég sokat beszéltünk. Meséltél a családodról, meg.. hogy miért vagy annyira magad alatt. - teszem még hozzá, hogy lássa nem csak a levegőbe beszélek, hanem tényleg tudok egy s mást róla, amire ő láthatóan nem emlékszik, de nekem nincs most kedvem újra előről kezdeni az egészet és megint elmondani mindent. - Mindegy, gondolom nem a te hibád, vagy lehet, hogy a helyzetemmel jár és holnap megint nem fogsz rám emlékezni. Akkor meg nincs értelme az egésznek. - vonom meg a vállamat és kibámulok az ablakon inkább. Tényleg értelmetlen újra kezdeni az egészet, ha meg van rá az esély, hogy úgy se tud majd holnap belőle semmit sem. Lehet, hogy felvázolom itt az életemet, aztán meg úgyse emlékszik majd belőle semmire sem. - Nem tudom, elég morcos voltál, meg szét voltál csúszva, szóval nem hiszem, hogy jól érezted magad, de elindultál Zonkohoz szállásért. Nem tudom, hogy mi történt közben. Tényleg azt mondtad, hogy kitette a cuccodat az ajtó elé a szobatársad. - sóhajtok egyet, mert most meg én kezek határozottan magam alatt lenni, hiszen ő az egyedüli aki lát és akivel beszélhetek, erre meg nem emlékszik rám és talán holnap megint nem fog. Nem is tudom, hogy mi értelme ennek az egésznek, hogy egyáltalán miért vagyok itt, ha semmi haszna. Olyan, mintha csak valami kínzás lenne azok miatt, maiket tettem? Lehet, hogy tényleg megérdemlem, mert átvertem másokat és nem mondtam igazat és most Galen azért hiszi magát a gyilkosomnak, mert én mindent elszúrtam? Nincs mit tenni végül csak eltörik a mécses, ahogyan tovább vádolom magamat gondolatban. - Ha már jobban vagy... biztosan van jobb dolgod is. A szürke hölgyet se kedveli senki, mert mindig mélabús, majd... csatlakozom hozzá. - szipogom és bár a könnyeim nem hullanak látványosan a padlóra, hiszen mégis csak szellem vagyok és anyagtalan, attól még látszik, hogy most már tényleg sikerül elsírni magamat. Olyan nyomasztó ez az egész és nem tudom, hogy mit csináljak. Jó lenne csak úgy visszatekerni az időt valahogy.
Ráncolom a homlokomat, fogalmam sincsen, hogy miért hibáztat engem. Életemben nem láttam ezt a lányt, aki ráadásul még szellem is. Gyönyörű a maga nemében, az tény, de amilyen szúrósan néz, tisztára kiráz tőle a hideg. Mintha azzal vádolna, hogy teszem azt, én öltem meg. Holott magamon kívül sosem ártanék senkinek. Mivel nem tanultam tovább, még csak bíró sem leszek, mint az apám. Látszik rajtam, hogy nagyon erőltetem az elmémet, amiben mintha el lenne zárva valami, mert nagyon ködösen rémlik a tegnapelőtt, de hogy ennyire átaludtam volna a tegnapot.. Ha be is vagyok rúgva, legalább enni felkelek késő délután, mielőtt ismét bulizni mennék. Ez nem vall rám! - Igen, ez igaz, mégis, fogalmam sincsen, hogy ki vagy. Segíts! – Még azt tudnám elképzelni, hogy valamikor összefutottunk, de annyira be voltam piálva, hogy a kijózanodás kivette belőlem az emléket is. – Tényleg ki akartak tenni, legalábbis tegnapelőtt este erről volt szó, hogy az utolsó esély jogán ha nem csinálok éjjel bajt, amíg a haver a barátnőjével van a városban.. És nem is lett gond! Bevágtam a szunyát! – Mondom fel jó gyerekként a leckét, legalábbis amit belevertek a fejembe. Megrázom a fejemet, tényleg így van, nem akarom megbántani, de ha ő hátralibbent, most én lépek hozzá közelebb, automatikusan nyújtva a kezemet, pedig tudom, hogy nem érhetek hozzá. – Beszélgettünk? Akkor miért mondták, hogy aludtam? És miért nem emlékszem rád? Valami idevonzott, mintha itt kéne lennem, de semmi sem ugrik be. Elmondtam neked, hogy mi van velem? Téged meg én látlak? Miért? – Fú, ez nagyon hülyén jön ki, hogy ő tud rólam minden lényegeset, én meg semmit sem róla. Nem várhatom el, hogy mindent ismételjen el, főleg ha ilyen rossz kedve van. Viszont tényleg látom, holott a Roxfort falain belül csak a négy ismert házsszellem na meg Hóborc van, a többiek festmények. Talán mert meghalt a családom, ezért állok ilyen közel a halálhoz? Jó lenne mindez kicsomagolni, hiszen most egész jó kedvem lehetne, csak éppen riasztó, ha valaki a fejemben turkált. – Ezt mind elmondtam? Jó ég! Lehet, hogy valaki pont ezért nyomott rám valami átkot, hogy ne terjesszem már a hülyeségeimet. Sajnálom, de tényleg. Ma egészen jó a kedvem, bárcsak emlékeznék! Most a fejem sem fáj, nem kívánom az italt sem, de.. neked hogyan segíthetnék? – Pillantok vissza bizonytalanul a szobám irányába, amit tényleg megtarthatok, ezek szerint ez az Erica a késekről is tud. Szégyellem magam. Végül visszapillantok rá, ha én vagyok a kapocs az életéhez, segítenem kéne neki. – Ha okkal látlak, akkor mindegy is, hogy nem emlékszem, ma is szívesen vagyok veled. Jól éreztük magunkat, ha ennyi mindent meg tudtunk beszélni?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Amikor megkérdezi, hogy ismerjük egymást elég rendesen ráncolom a homlokomat, mert hát persze,hogy! Senki más nem lát engem és ha csak nincs valami ikertestvére, akiről elfelejtett mesélni akkor ez most nagyon gáz, hogy csak ő lát, de ő meg elfelejt. Azért ennyire csak nem szúrhat ki velem az élet, vagy mégis? Elhúzom a számat és kicsit hátrébb libbenve nézek rá picit azért szúrós tekintettel, hogy ha netán viccelni próbál, akkor ez nagyon nem jött be és jó, ha minél előbb befejezi, mert nem akarok begorombulni, de nem úgy fest, mintha venné a lapot, vagy pedig nem viccel. - Ha nem ismernénk egymást, honnan tudnám a nevedet? - teszem fel a logikus kérdést, mert hát még mindig nem teszik a kialakult helyzet. Elmeséltem neki a sztorimat, erre nem is emlékszik és azt se tudja, hogy ki vagyok? Ez azért már nagyon nem fair a sorstól! - Tegnap találkoztunk, akkor épp kitettek a szobádból és kerestel hol aludhatnál. Tuti nem keverlek össze senkivel, mert... csak te látsz engem. Ez azért segít leszűkatni a kört. Tényleg nem emlékszel rám? - arra nem is gondolok, hogy az egész napra nem emlékszik, bár most úgy beszél, mintha nem is lett volna veszélyben, hogy hol fog aludni. Nem nagyon értem a dolgot. Egyelőre azt hiszem, hogy csak rám nem emlékszik, hogy találkoztunk. Lehet, hogy a miatt, hogy mások sem látnak ő se jegyez meg hosszú távon? Ez azért nagyon kellemetlen lenne. - Nem aludtad át, beszélgettünk és nagyon ki voltál bukva és elég pocsékul is néztél ki. Megbeszéltük, hogy ma találkozunk, mert abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy amióta szellemként visszatértem senki se lát, csak te. De úgy fest te meg elfelejtesz. Marha jó... - biggyesztem meg megint a számat és ha nem szellem lennék, akkor most duzzogva ülnék le valahová, de így csak odasuhanok az egyik ablakhoz és úgy csinálok, mint aki duzzogva felül az ablakba. - Pedig te tuti itt voltál tegnap, még egy bőröndöt is cipeltél tele késekkel, meg minden, mert nem sebez meg senki és kísérletezni szoltál hátha mégis. - magyarázok tovább, hogy elhiggye én igenis tudok róla egy s mást és nem csak a levegőbe beszélek és hát nem csak a nevére emlékszem, hanem tisztában vagyok azzal is, hogy milyen háttere van. A családja, meg hogy meg akarta párszor már ölni magát, ami még mindig úgy gondolom, hogy baromi nagy hülyeség, mert hogy örülnie kellene, hogy legalább életben van. Nem mindenki döntheti el ezt ugye, mint én is. Végül már csak kérdőn nézek rá. Végülis valami ide vonzotta, csak hát kérdés, hogy miért nem tudja, hogy mi és persze, hogy vajon hisz-e nekem egyáltalán.
Csak kicsit rezzenek meg, hiszen eleve arra gyanakodtam, hogy van itt valaki. Viszont nem tudom hogy honnan jön a támadás, ezért átfut rajtam egy minimális félsz, hátha is fordulok, hogy ki lehet az. Láttam már a Roxfortban kísérteteket, az ajtón kidugott fej is erre utal. Picit ismerős az alak, de nem tudom hova tenni. Mintha már láttam volna őt valahol, csak éppen beazonosítani sem sikerül, hiába erőltetem az agyamat, mintha leszállt volna rá valami tejfehér köd. – Ismerjük egymást? – Kérdezek vissza a hüvelykujjammal magamra mutatva. Jól be lehetettem szívva, amikor látott a szellem, talán még ki is kérdezett. Én is ráncolom a homlokomat, halott ugyan a lány, de nagyjából a legszebb, akit valaha láttam. Szegény, de ciki ez így. Lehet, hogy azért ölték meg, mert féltékenyek voltak a szépségére? Hm.. miből gondolom, hogy megölték? Lehet, hogy magamból, és a családomból indulok ki, hogy egy élet csak erőszakosan érhet végig? – Megbeszéltünk valamit? Nem tévesztesz össze valakivel? Nem mondom, jól esik, hogy valakinek számítok, de tuti nem én vagyok. Van szobám. Nem a legjobb a viszony a szobatárssal, de végülis ott lakhatok. Csak.. Be kéne járnom az órákra. – Na meg ettől függetlenül lemenni Zonkohoz, mert tényleg iszonyatosan jó fej, elnéző velem szemben, még akár ingyen is dolgoznék nála, csak hogy ott legyek, hogy legyen társaságom. Követem a suhanását, úgy tűnik nem most halt meg, ha ennyire gyakorlottan mozog szellemként. Miért van déja vu-m? Őt kerestem itt? Miért nem emlékszem rá? Most azon kivételes napok egyike van, amikor tényleg jól vagyok, vágyom ugyan az italra, de nem halálosan. Lehet, hogy ez a lány segített volna? Akkor miért felejtettem el őt? Tisztára hülyének érzem magamat, hiszen így nem lehet viszonozni a segítséget. Megkopogtatom a fejemet, kicsit fáj azért, mintha valaki tarolóátokkal döntött volna le, de csak alig, engem nem szokott megtámadni senki. A szüleim gyilkosai mégis megtaláltak volna? Azért hagytak életben, mert megint nem tudtak megölni? – A tegnapi napot átaludtam, a szobatársam szerint reggeltől estig, mert előtte nagy buli volt. Sajnálom, de csak ennyit tudok mondani. Viszont… valami ide vonzott, nem tudom, hogy miért. – Rántom meg tanácstlanul a vállamat, nem akarom megbántani a lányt, aki láthatóan össze van zavarodva, lehet, hogy a halottak mindenkit ismerősként kezelnek? Nem, mégiscsak tudta a nevemet, ez valami más!
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Ha szellem vagy az idő valahogy máshogy telik, mint normális esetben. Nem csak, hogy lassabb, vagy gyorsabb inkább olyan össze-vissza. Vagy lehet, hogy csak én veszítettem el már az időérzékemet az erdőben töltött idő maitt is? Reméltem, hogy Adrien újra felbukkan majd, de nem voltam benne biztos, hogy így lesz, és az idő közben olyan rettentő lassan telik, hogy ihaj. Amúgy is elég kellemetlen, ha nem tudsz beszélni senkivel, maximum más szellemekkel, vagy egyéb nem emberekkel. A házimanók látnak, de ők nem annyira beszédes típusok és azt hiszem nem kedvelik annyira a szellemeket sem. Aztán persze ott vannak a festmények, akik sajnos rémesen maguknakvalók, vagy csak arról beszélnek, ami őket érdekli. Egy kis időtöltésnek persze érdekes a tehenészlányt arról hallgatni, hogy milyen is a tehén fejés, de több órán át ez nem valami érdekes azért. Szóval, amikor meghallom felcsendülni az ismerős hangot azonnal kidugom a fejem az ajtón, mert épp az egyik teremben próbálkoztam azzal, hogy megtudok-e mozdítani valamit. Szellemként a valós dolgokon átcsúszik a kezünk, viszont én azért kitartó vagyok, hátha mégis sikerül valamit megmozdítani. Az azért eléggé izgalmas lenne, ha így legalább felhívhatnám a figyelmet magamra, bár akkor még mindig nem tudnék senkivel sem beszélgetni, kivéve persze ezt a fiút, aki most elég furán viselkedik, mert mintha nem lenne tisztában azzal, hogy megbeszéltük, hogy ma is találkozunk. Ráncolom kissé a homlokomat, de aztán a fejem után a testem többi része is átsuhan az ajtón és megállok végül mögötte. Nem akarom nagyon ráhozni a frászt... na jó, azért egy kicsit igen, mert vicces. - Bú! - szólalok meg hirtelen és ha megpördül, netán megijed, akkor felnevetek kicsit, de ha nagyon morcosnak látom, akkor elnézést kérő mosollyal suhanok kicsit hátrébb. - Bocs Adrien, nem tudtam kihagyni. Azt hittem már nem is jössz ma. Sok volt a dolgod? Ugye találtál végül szobát, meg ágyat? - pillantok rá kíváncsian, persze ha nem orrolt meg komolyabban amiért megijesztettem. Azt láthatja azért, hogy szellem vagyok, bár legutóbb alig fogta fel. A testem áttetsző, a föld felett lebegek kicsivel és nem igazán lépkedek, csak suhanok ide oda. Fura dolog ez bevallom. A legelején automatikusan próbáltam lépkedni, csak nem volt semmi értelme és haszna. Gondoltad volna, hogy azt is meg kell tanulnod, hogy hogyan legyél szellem? Nem úgy megy ám, hogy az lettél és minden megy. Ez a suhanás elég fura volt az elején, de már azért megszoktam. Arról nem beszélve, hogy elsőre az ember az ajtókat is ki akarja nyitni, amíg nem jön rá, hogy nem tudja, viszont akármin átrepülhet. Szóval a szellemlétet is el kell sajátítani, nem megy ám az olyan könnyen, mint egy ember gondolná!
Úgy érzem, hogy valami hatalmasat aludtam. Össze volt készítve a bőröndöm, mintha el akartam volna utazni de mégis itt vagyok. Kérdeztem a szobatársamat, hogy mi történt de csak legyintett, hogy ne törődjek vele. Hiányoltam az aranyhalat is, ami tegnap még ott volt az akváriumban, de most már hűlt helye. Amikor erről érdeklődtem, csak egy fejrázást kaptam. Egész jól vagyok, a fejem se hasogat. Állítólag úgy kiütöttem magam, hogy átaludtam a tegnapot. Most se szédülés, se macskajaj. Bedobnék valamit inni, de túl jó a közérzetem, úgyhogy nem is kívánom. Az oldalam valami fordulja. Valami odavonz a folyosófordulóhoz, és durván déja vu-m van. Az orromat vakarom, semmi nem ugrik be. Lehet inkább lemegyek Sophia szüleihez, a néném isteni pitét süt. Elméletileg nagykorú vagyok és már senki nem figyeli hogy akarok-e egyetemre menni. Láthatóan a szobatársam is türelmi időt adott. Csípőre tolom a kezem, és nézelődök. Miért ilyen ismerős a helyzet? Az egész életem kész káosz, de hosszú idő után valamiért mégis jó a közérzetem. Semmi öngyilkos gondolat, még a késeket se cipelem magammal további kísérletre, pedig már az is eszembe jutott, hogy másféle módon próbálkozom. Egyszer már kiugrottam az ablakon is, de akkor sem lett semmi bajom. Most mégsem ez foglalkoztat. Tegnapelőtt terveztem, hogy lemegyek Zonkóhoz állást kérni, és akár egy szobát a hátsó raktárban, de tekintve, hogy most kissé elült a vihar, nem is annyira sürgős. Pénz viszont kéne, ugyanis nem mászkálhatok állandóan a nagynénémhez, hogy oldják már fel az örökségemet. A korom folytán már jogosult lennék rá, de a mészárlás kapcsán még vannak nyomozási fázisok, így zárolva a banki trezor. Meg különben is, ha nem tanulok, nem vedelhetek egész nap, bármilyen jól is hangzik. Az egyetemmel kapcsolatban pedig majd kikérem akár Sophia vagy Wini véleményét. Tehát itt a folyosón mászkálok, a festmények egyike érdeklődve figyeli céltalan tévelységemet. Erősödik az érzés, hogy valamiért itt kell lennem. Csak éppen azt nem tudom, hogy miért. Olyan durván beittam tegnapelőtt, hogy ezt is elfelejtettem? Teljes képszakadás. Valami hülyeséget csináltam, amit megoldottak helyettem, ezért nincsen róla semmi infóm? - Hahó! Van itt valaki? - Szólalok bele a félhomályba, de választ bevallom őszintén nem is várok. Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, és így tiszta állapotomban is kezdek már leépülni, ezért képzelek olyat, ami nincs is.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
- Hogy én? Mégis hogyan segíthetnék másokon? Úgy értettem neked, hiszen te élsz. - magyarázom hiszen nekem már késő, hisz meghaltam és nem tudom hogy ezen mi tudna változtatni. Az ember nem tér vissza a halálból szóval egyszerűen fogalmazna nekem már annyi. Ő viszont még megpróbálhat normális életet élni. Kibékülhet a barátaival, rendezheti a kapcsolatait persze ha akarja egyáltalán. Én azért örülnék neki, hiszen jelenleg csak vele tudok beszélni, mással nem és ha már vele se, mert meghal. Egy kicsit azért lehetek önző, hogy magam miatt se akarjam, hogy meghaljon. Ahogy mondja így is épp elég pocsékul hangzik, hogy anyával se találkoztam odaát, de a testvéreimnél se itt. Bár nem tudom mit mondatnék nekik. Az igazat még se lehet csak úgy. - Gondolom igen, a házvezetődtől és utána már a könyvtáros biztosan beenged. Ha jól emlékszem elég kedves nő. - bólintok, bár igen jól látja hogy hirtelen nagyon megcsappan a kedvem és nem tudom, hogy mit mondatnék. Neki mennie kell, aludnia, én meg... Azért tényleg nagyon unalmas dolog szellemnek lenni. Amikor viszont felmerül, hogy holnap ugyanitt ugyanekkor, mégis visszatér a mosoly az arcomra. Ez már így sokkal jobban hangzik. - Oké akkor holnap! Jó éjszakát, meg minden! - intek neki, de azért kicsit még figyelem, ahogyan távolodik. Végülis hátha én is segítek neki azzal, hogy beszélgetünk. Eléggé maga alatt volt, de most mintha egy kicsit azért jobb lett volna a helyzet. Erre elmosolyodom magamban, aztán megfordulok és újra dúdolgatva tovább suhanok a folyosón.
//Én is köszönöm! Hát igen, de csak nem támadhat fel minden hulla. //
- Akkor neked se késő? Még te is segíthetsz másoknak. Ha velem képes vagy beszélni, akkor meg lehetne találni a módját, hogy másokkal is. - Nem véletlenül vagyok a szüleim gyereke. Erős az igazságérzetem, s komolyan úgy vélem hogy szörnyű ami vele is történt. Hajlamos vagyok sajnáltatni magamat, mert nekem már ez az életem, de ő nem eszik nem alszik. Nem csinál semmit sem. Ilyen szempontból az elmúlás valóban elég sivár. Kissé elszégyelem magam, hogy többször rászóltam, és hogy a halált kívánni valónak állítottam be. Ha magányos is vagyok, egy igazi halottat látni és így belegondolni nem túl nyerő érzés. - Fú, ez jó szarul hangzik, már ne haragudj érte. Biztosan rosszul esik, hogy még csak nem is kommunikálhatsz vele. – Kissé szabadszájúvá tett a gyász, lévén nincsen senki, akinek meg kéne felelnem. Talán ezért is maradtam el a barátaimat, mert nincsen takargatnivalóm, brutálisan őszintén belemondok mindent mások képébe, na és semmi tapintat nincsen bennem. Most nem akartam megbántani a szellemlányt, de így nagyjából semmi értelme nincsen annak, hogy itt maradt kísérteni, hiszen pont a célját nem éri el vele. Azért a szüleim gyerekeként egykor én is segítőkész, morális ember voltam, most azért megrándul bennem valami. Ha már nekem nem lehet jó, legalább tippelgetni próbálok, hogy neki mi lenne a megoldás. Láthatóan viszont nem akar belemenni a dologba, már így is alaposan felkavarhattam, biztosan sokat rágódott már rajta. Végre sikerül összezipprároznom a böröndöt, s meg tudok indulni. Ment volna ez elsőre is, ha nem kell annyira sietnem, vagy éppen nem sajnáltatom magamat. Biztosan szörnyű látványt nyújtok, de alaposan rá is játszom, az biztos. – Először szerzek valami szobát, talán Zonkonál megalhatok pár éjszakát. És.. le kéne zuhanyoznom, átöltözni, ezt a hollóhát hálókörletekben megejthetem. Utána talán igen, a könyvtár. Kitől kérjek vajon engedélyt? A házvezetőmtől..? – Tűnődöm el a tarkómat vakarva, de látom, hogy mennyire rossz lesz megint a kedve, ezért szabadkozva intek végül, mert ha csak engem lát, akkor ne az legyen, hogy itt suhangat az örökkévalóságig. – Jó, akkor.. beszéljünk meg egy találkozót. Holnap ugyanebben az időben, ugyanitt. Addig kicsit elrendezem a dolgaim. Ha ez így jó.. – Bizonytalanul intek végül búcsút, még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy mindez nem őrület, káprázat, de adok egy esélyt a dolognak. Engem sem vett már emberszámba senki évek óta, egészen jó volt elbeszélgetni. Ez azt jelenti, hogy élek, noha nem ez volt a cél, de végre egy kicsit másról is tudtam elgondolkozni, nem csak arról, hogy mennyire egyedül vagyok. Bizarr módon csak a halálról volt szó, de gyorsan elterelődött a szó az én végzetemről. Ez pedig meglepően jól ment. Felsétálok a hollóhát klubhelység irányába, kicsit még a fejemet is csóválom, hogy mik vannak.
//Köszi a játékot, valahogy vissza kéne őt hozni az életbe //
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
- Állítólag sosem késő. És most, hogy már nem élek ezt alá is írom. Te még megpróbálhatsz javítani szerintem, csak akarnod kellene. - mert most úgy fest inkább csak a végtelenségig sajnáltatja magát és nem is próbál változtatni az életén, vagy a hozzáállásán másokhoz, pedig igenis megpróbálhatná. Kedvesebbnek kellene kicsit lennie, és persze kevésbé utálni azt, hogy él. Mennyire igazságtalan az élet, hiszen én élni szeretnék, ő meg pont hogy nem és úgy fest, hogy egyikünk se érheti el a célját. Csak hát én nem tudom megérteni, hogy ő miért is akar meghalni. - Láttam már a folyosón a nővéremet, de ő nem látott engem. Talán jobb is így. - sóhajtok egyet, hiszen Frida ki tudja, hogy mennyire lenne kiakadva, ha meglátna szellem alakban. Talán már túltette magát a halálomon, nem tudom jó lenne-e felzaklatni és egyébként is mit mondanék a kérdéseire? Tényleg hagyjak mindenkit abban a tudatban, hogy Galen a hibás? Vagy eleve már kibékültek és rosszul érezném magam, ha így lenne? Egyelőre még nem tudom, hogy mit éreznék és hogyan kezelném a helyzetet, ezért is törődtem bele olyan könnyen, hogy nem lát senki. Jó persze unalmas a dolog, de legalább nem kell szembesülnöm azzal, amivel egyelőre nem akarnék. Aztán végül megmutatom neki azt, ami a halálomat okozta. Nem szép látvány, de úgy fest nem rökönyödik meg azért annyira. - Kicsit azért ködös a dolog. - vonom meg a vállamat. Végülis nem mondom ki, hogy emlékszem-e vagy sem. Ezzel végül is nem hazudtam legalább. Ha elmondanám az igazat az sok kérdést vonna maga után, ezért nem tudom mit mondanék a testvéreimnek sem. Az a baj, hogy nem tehetem meg, hogy csak néhány részletet mondok. Akkor el kellene mondanom mindent és az nem megy, mert be kellene vallanom azt is, amit én tettem. - Oh, hát az úgy kellemetlen, de megpróbálhatnál engedélyt kérni, hátha ott kiderülne valami. - bármennyire is kitiltották a könyvtárból. Lehet, hogy nem kapja meg a lehetőséget, de legalább megpróbálhatná. Amikor viszont felveti, hogy mennie kellene kicsit azért látszik rajtam, hogy elkámpicsorodom. - Persze... aludnod kellene. Azért, ha továbbra sem tudsz meghalni beszélgetsz velem időnként? - poróbálkozom és ha elindulna azért még rátapadok kicsit, bár azért ha nagyon azt látom, hogy unja a képemet akkor lehet, hogy elköszönök, de kicsit még elkísérhetem. Mondjuk legalább a hálókörletekig, hátha talál ott majd egy szobát, aztán meg gondolom a házvezetője majd segít, hogy kapjon egy fix ágyat. Mondjuk egy éjszakát simán a klubhelyiségben is ellehet az ember, a Griffendélben legalábbis elég kényelmes kanapé van. Biztosan van a Hollóhátban is ilyesmi.
- Azt hiszem, már túl késő. Az elején még sokan akartak támogatni, manapság pedig.. tényleg roncs vagyok. Nincs jó kedvem, és ezt mindenki megunta. Olyan nem volt mellettem, akivel tényleg tovább tudtam volna lépni, és azt hiszem megunták, látod, most is kidobnak a szobámból. – Tárom szét a kezemet, nem akarom magamat sajnáltatni, már azt sem értem, hogy ez a szellemlány Erica miért áll le győzködni engem. Lehet, hogy neki pont hogy az unaloműző vagyok, hiszen ha rajtam kívül csak a hallottak látják, bármilyen társalság több, mint a semmi. Azon tűnödöm, hogy mennyire emberi, holott már régen meghallhatott, hogy ha így kitapasztalta, hogyan tud átmenni a falakon, ki látja, és ki nem. Viszont teljesen más, mint a Véres báró, akiben semmi emberi nincsen. Ahogyan Erica szája legörbül, vagy ahogyan a homlokát ráncolja.. nem csoda, hogy először észre sem vettem, hogy már nem él. Hiába áttetsző kicsit, élőn kavarog a szeme. Nem vesz levegőt, mégis mintha olykor feszülten visszatartaná, amikor valamilyen érzelem suhan át rajta. Igen, ez nekem is újdonság, régen beszéltem már valakivel, aki érdeklődik. Ez az én szerencsém. Vágyom a halálra, és pont valaki onnan túlról kiváncsiskodik. Hát nem így képzeltem a megváltást, az biztos. – És nem próbáltál meg kapcsolatba lépni a még élő rokonaiddal? A családoddal. Ők se látnak? – Nem akarok én tapintatlankodni, de már elszoktam az udvariaskodástól, aki engem teljesen szétcsúszottan fetrengve lát úgysem abba gondol bele, hogy amúgy milyen empatikus vagyok. Vajon Erica haja és ruhája olyan, mint amikor meghalt? Most, hogy végigmérem kissé érdeklődően, azt nézem, látszik-e rajta bármilyen seb? Kifejezetten szép lány, de lehet, hogy a halál valamilyen idealizált formában konzervál? Nem, vannak csúnya öreg szellemek is szerintem. Akkor szgény elég fiatal lehetett.. – Oh.. ez vámpírharapásnak tűnik.. – Jutunk el oda, hogy megmutatja, ezek szerint szegény fiatal és törékeny volt, amikor elragadta az éjszaka egy sötét teremtménye. Bűnbánóan lehajtom a fejemet, én annyira a családommal akartam lenni, akik már hallottak, Erica pedig ki tudja meddig kísérthet itt, arra gondolva, hogy miért nem léphet tovább. – És van róla emléked? Tudod, hogy ki volt az? – Na nem mintha lenne jelentősége, de én élek, valahogy elintézhetem a vámpírt az aurorok által. Hiszen én magam esélytelen, hogy mondjuk varázsoljak, de legalább tudnék tanuskodni, már amennyire egy ilyen alkoholistának hihetetnek. – Könyvtár.. Áh, engem oda nem engednek be. Egy éve durván felöntöttem a garatra, azt hiszem fel is döntöttem pár polcot.. Megpróbálhatnék a házvezetőmtől engedélyt kérni, hogy egy prefektus vagy tanár társaságában bemenjek. Megszondáznak, vagy ilyesmi.. - Mosolyodom el halványan, az életem története szó szerint egy ponyvaregény, csupa olyan állomással, amelyből egyre sem lenne büszke az ember. Ha kapunk egyszer évkönyvet, az én lapom biztosan ki lesz tépve, hogy ne húzzam le a többieket. – Lassan mennem kéne, mert találnom kéne valami ágyat éjszakára.. Sajnálom, ami veled történt, és tudom, hogy én sem kezelem a legjobban a dolgaimat, de.. köszönöm, hogy meghallgattál. Tapasztalatnak nem volt semmi.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Valójában én sem akarok vitatkozni vele, meg hát nem akarok túlságosan undoknak tűnni. Végtére is ott van Myrtill, akit gyakorlatilag mindenki utál, mert eléggé elviselhetetlen a folyamatos kesergésével. Én próbálok pozitív maradni, legalább valamennyire, már ha ez egyáltalán ebben a helyzetben lehetséges. De vele akkor se lehetek undok, mive senki más nem lát... muszáj nem elmarnom igaz? - Sajnálom, de... valahogy megpróbálhatnál ezen változtatni nem? Csak rajtad áll. - hát igen gyakorlatilag neki még van esélye. Dönthet úgy, hogy igenis talpra áll és valahogy összeszedi magát, amire nekem már nem igazán van esélyem. Elkövettem a magam hibáit és kész, ezen már semmi se változtat. Nem térhet valaki csak úgy vissza az élők közé, ha egyszer már meghalt. Ezért próbálom a szüleit felhozni, hogy bizonyára ők se nagyon értékelnék, ha így kellene látniuk a fiukat, aki életben maradt, aminek szülőként viszont biztos, hogy örül az ember. - Ja jó lenne, ha lenne egy ilyen túlvilági üzenőközpont, de sajna nincs. Azt se tudom hol voltam igazából eddig... nem odaát, de nem is itt azt hiszem, hanem valahol félúton, aztán bumm visszajöttem. Először azt se tudtam mennyi idő telt el. - vonom meg a vállamat, mert hát noa halálom óta eltelt már két év, mint kiderült utólag, amikor hallottam beszélgető diákoktól dátumot véletlenül. Nekem persze egyáltalán nem úgy tűnt, mintha tényleg ennyire sokáig lettem volna abban az erdőben. Azt se tudom pontosan miért kerültem oda, vagy hogyan és azt végképp hogy miért tértem vissza. Nem tudom, hogy mi a befejezetlen ügyem, hiszen végülis úgy érzem azt kaptam, amit megérdemeltem. Én szúrtam el, nem hibáztatok mást. - Ez tényleg durva, de azért jó dolog is. Mármint...ha én ilyen lennék, akkor nem haltam volna meg. - ha már közelebb hajol, akkor kicsit eltűröm a nyakamat. Nincs rajtam látványos sérülés, de most jól látszik, hogy ott a két elég jól kivehető nyom a nyakamon, amik egyértelműen harapásra utalnak. Aztán nézem végig, ahogyan a késsel bemutatja nekem, hogy gyakorlatilag sérthetetlen a bőre, ami azért tényleg elég durva és pislognom is kell jópárat, hogy elhiggyem, amit látok. Végülis nem vehetem át tőle a kést, hogy megnézzem nem átverés-e a dolog, de hát miért lenne az? - Esetleg, ha utánanéznél a könyvtárban? Tudod vannak azok a metamorfmágusok, akik képesek változtatni az alakjukon, amikor csak akarnak. Mi van, ha ez is valami képesség, csak még annál is ritkább? - és ez már még motivációt is adhat neki, bár én sose voltam nagy könyvtárba járó, mert mindig is rettengően unalmasnak tartottam könyvek között ücsörögni, de ez tényleg elég érdekes. Talán ott találna valamit, ha már nem mondta el ezek szerint egy tanárnak sem, hogy tanácsot kérjen. Ezért is nem javaslok ilyesmit neki, mert gondolom, ha akarta volna, akkor már megpróbálta volna, de ha nem tette, akkor minden bizonnyal nem merte kiteregetni csak úgy akárkinek a dolgot. Nekem is biztosan azért mondja el, mert hát úgy se tudom kinek továbbadni.
Nem vagyok naív, csak az elmúlást sürgetem, de nagyon. Abban viszont igaza van, lehet, hogy tapintatlan vagyok, ő meghalt, nem maga akarta, én meg csak itt rinyálok. Most kivételesen ránézek, lemondóan sóhajtva túrok bele a hajamba. Vizslatom egy darabig az áttetsző alakot, aki szerintem nagyon is élőnek tűnik, még ha bizony lebegni látszik, de ha csak én látom, számomra miért ennyire valóságos? Talán annyira kergettem a halált, hogy én magam is fogékonnyá váltam rá? Hát én nem ezt akartam. - Igaz, jogos, nem is akarok vitatkozni. Mindkettőnkkel rossz dolgok történtek, sajnálom, ha ennyire borúsan látok mindent, neked nyilván rosszabb. – Az előbb mondta, hogy ne akar a saját haláláról beszélni, amit végülis megértek, ő meg az életbe kapaszkodik inkább, hiszen nem látja senki, a többi szellemmel láthatóan nem túl szívderítő együtt nem létezni. – Pont, hogy nem tanulok. Telnek az évek, abbahagytam az iskolát, holott egész ígéretes szimbólisztikus lehettem volna. Most pedig nézz rám, egy roncs vagyok. – Hajolok meg, mintha valami esetlen udvari bolond lennék, kínomban még el is nevetem magamat. Visszatekintek a böröndömre, amit azóta se sikerült összezippzározni, aztán lemondóan megrázom a fejemet. - Hát nem lennének boldogok, az biztos. Te a saját szüleiddel sem tudod tartani a kapcsolatot? – Nézek rá fel. Hajlamos vagyok önsajnálatba merülni, holott valaki a halálon túl is kénytelen megbírkózni a le nem zárt ügyeivel. Ha egy kicsit empatikusabb lennék, még sajnálnám is, így inkább csak megpróbálom beleélni magamat az ő helyzetébe. Vajon mikor érhet véget ez a parttalan kísértés? Lehet, hogy örökké ez lesz? A véres báró is ki tudja, hogy mióta bolygatja a Roxfort falait. Nem egy túl dicső túlvilági lét. Ha meghalnék, nem vágynék arra, hogy itt maradjak. – Egen, én sem azért akarom. Csak tudod, most már nyomaszt is, hogy én megmaradtam kivételnek, és még az okát sem tudom. Mint egy szünni nem akaró viszketés. Idegesít, de nem tudok ellene mit tenni.. - A nyelvemmel most én is ciccentek egyet, ez a mozdulat egészen megtetszett benne, amolyan plusz adalék, amivel úgy szólhatunk hozzá, hogy nem tudunk mit mondani. – A szüleim.. nem, az egész családom sötét varázslók ellen küzdött. Az apám bíró volt. Számtalan sikeres ügy állt mögötte. Hogy aztán.. valaki.. valakik elégtételt vegyenek. Karácsony estéjén, amikor mind együttvoltunk. Csak én éltem túl, máig sem tudom, hogy miért.. Elvágták a torkom, mégis úgy ébredtem, hogy egy karcolás nincs rajtam. – Hajolok közelebb, végülis semmi intimitás nincsen benne, hiszen ő szellem, így lényegében mindegy, hogy én fiú vagyok, ő pedig lány. Odamutatom magamat, előhúzva egy kést a böröndből, és végighúzom a recés élét a csuklómon. – Látod, semmi.. Áldásnak is mondhatnám, de mivel nem tudom az okát.. Te mit tennél a helyemben Erica?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Ciccentek egyet a naiv szavak hallatán. Nagyon úgy látom, hogy gőze sincs az életről. Akarom mondani a halálról, ha azt gondolja hogy biztos lehet benne, hogy a családjához jut majd. Én se találkoztam anyával. Ott voltam abban az erdőben, ahol az idő szinte nem is telt, de anya nem volt ott és nagyon távol állt az a hely a békéstől is. - Miből gondolod, hogy azon múlik mit akarsz? Szerinted én szellem akartam lenni? - vetem most már oda neki egy kicsit ezúttal morcosabban. Lássuk be ő nem tudja, hogy ez milyen úgyhogy nincs joga kioktatni sem. Egyébként sem fair, hogy ő meg akar halni, én meg aki élni szeretnék meghaltam. - Akkor keress egy szobát. Ha itt tanulsz, biztos nem hagyják hogy a folyosón aludj. Szóltál már tanárnak? - bár gondolom, ha ennyire reményvesztett akkor nem nagyon foglalkozott semmivel csak mászkált a folyosón a bőröndjével magába zuhanva. Nem túl jó hozzáállás. - És gondoltál arra mit gondolnának? A szüleid örülnének? - mert őszintén kétlem, hogy ha aztán odaát találkozna a szüleivel akkor vállon veregetnék, amiért követte őket, ha neki nem volt muszáj. Persze én se tudom, hogy mit mondanék anyának. Kétlem, hogy örülne neki, hogy ennyire elszúrtam. Végülis az egészet magamnak köszönhetem. Én másztam olyasmibe, amibe nem kellett volna és persze én akartam annyira megfelelni a fiúknak. - Tényleg kedves, de folyton szomorú. Tudod halottnak lenni eleve nem valami vidám dolog, de még naphosszat ülni és merengeni is rajta... Ez nem nagyon vonz. - magyarázom neki és csak elgondolkozva figyelek arra, amit mond. Lehet hogy igaza van. Ő nem tud meghalni és azért lát engem? Jó kérdés, de igazából annyira nem is fontos. Nekem most az is elég, hogy legalább valaki lát és valakivel tudok beszélgetni, még ha ő nem is pont a legszórakoztatóbb társaság. - Én is sajnálom, hogy egyedül vagy. Biztosan van oka annak, hogy nem haltál meg. Mi történet veletek? - kérdezem meg óvatosan és még úgy is teszek, mint az szépen leül mellé a földre, ami persze lehetetlen, hiszen ha akarnék akár le is mehetnék egy szinttel lejjebb a padlón át. De azért tehetek úgy mintha. - Azt hiszem egy szellem se szívesen beszél a haláláról. Szívesebben hallanék rólad. - vonom meg a vállamat kicsit. Hát igen a halálom elég kacifántos és ha beszélnék róla, akkor a testvéreimről is kellene és, hogy mibe keveredtem. Erre pedig még azt hiszem nem vagyok készen.
- Nem kísértet akarok lenni. Hanem békében nyugodni a családommal. – Forgatom a szememet, mert úgy látszik, hogy nem ért semmit. Nem vagyok a legjobb passzban, bár mikor is voltam utoljára? Évek óta biztosan nem. Nem akarom megbántani ezt az Ericát, ha nem látja senki, hiszen legalább próbálkozik. A legtöbb ember magasról tesz rám, hiszen mindenki csalódott már bennem. Segíteni akartak, nem tudtak, én pedig ellöktem akit lehetett. – Tulajdonképpen nem. Sajnálom, hogy pont valakit találtál, aki kiváncsi, aki érdeklődő. Én jutottam.. Ha nem fájna ennyire a fejem, vagy lenne hol aludnom, még beszélgetnék is veled. – Próbálom menteni a menthetőt. Tényleg ciki, ha csak én látom, és ennyire bunkó vagyok vele. Ahogyan lebiggyed a szája, az enyémmel is ez történik, nem akarok bántó lenni, de lehet, hogy jobb lenne, ha békén hagyna. – És meg se próbálhatom? Nem lehet, hogy azért maradtál itt, mert van valami lezáratlan ügyed? Nekem az egész családom halott, nem kötődök senkihez, szerintem tovább tudnék lépni. Ha semmi sem vár, legalább nem gyötrődnék.. – Ezt nem érti meg Erica, hogy kínszenvedés minden napom, ezért is iszom, tömöm magam gyógyszerekkel. Nem hozok felelős döntéseket, mert minek? Remélem, hogy holnap már nem kelek fel. – Azt hittem, hogy ő a legkedvesebb. Nem találkoztam vele, csak hallottam róla. Hogy én miért látlak? Nem tudom. Nekem meg mindenki meghalt, engem mégis elkerült a halál. Valami különös kapcsolatom lehet vele. – Csóválom a fejemet, ha én nem kellettem a kaszásnak, attól még megérinthetett, éppen ezért látom Ericát? Valójában sajnálom, hogy ennyire nincsen élete kísértetként, nem is tud senkit ijesztgetni sem, s én egyetlenként látom, de érdektelennek mutatkozom. – Sajnálom.. Beszélgetek persze, csak tudod.. Nem akarok egyedül lenni, és sehogy sem lenni. Nem tudom felfogni, hogy miért csak én maradtam, hiszen nem érek így semmit.. Egy kész roncs vagyok. – Csúszok le a fal mellé, a játékossága kedves, úgyhogy halványan elmosolyodom, jó lenne mielőbb szálást találni, de bunkó sem akarok lenni. – Ha úgy alakul, hogy kísértet leszek, akkor tegyük együtt. És mit egy kísértettől kérdezni? Hogy haltál meg?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
- Minden szellem tud ilyet. - vonom meg a vállamat, csak esetemben ez annyiban más, hogy nem láttak azok a lányok, és így még felkészülni se tudtak a kellemetlen érzésre, amikor egy szellem átrepül a testeden. Igazából én még sose próbáltam, az iskolai éveim alatt egyetlen szellem se szórakoztatott effélével, úgyhogy csak sejtésem van róla, hogy milyen lehet. Szellemként nekem is picit fura, de mivel ugyanolyan átmenni a falon, mint egy emberen, már eléggé megszoktam. - Persze ezt könnyen mondod úgy, hogy nem vagy halott. Nem olyan fene jó dolog ám. - húzom el a számat, mert őszintén szólva nagyon nem tetszik, amikor valaki a halállal példálózik úgy, hgy még csak nem is tapasztalta meg soha. Ha tudnám, hogy valójában próbálja megölni magát, hát biztos hogy nem köszönné meg, amit tőlem kapna. - Oh, akkor zavarlak? - biggyed le kicsit a szám, bár jó eséllyel, ha azt mondja hogy igen, akkor is elég kicsi rá az esély, hogy csak úgy magára hagyom, vagy legalábbis hogy hosszútávon. Nem nagyon tudok senkivel se beszélni, szóval nehéz lesz elérnie, hogy békén hagyjam végleg. - Én is ezt mondom, nem vagyok vámpír. - magyarázom, miközben bólogatok is mellé egy sort egészen addig, amíg tényleg ki nem mondja, hogy meg akarná ölni magát. - És, ha akkor se lehetsz velük? Látod én se vagyok senkivel, és lehet hogy ha tovább lépsz, akkor semmi sem vár. Ebbe belegondoltál? Ha a helyedben lennék... - kezdek bele, de végül a mondatot nem fejezem be. Én nem akartam meghalni, nagyon nem. Sikerült egyszer majdnem, aztán meg teljesen, szóval ha dönthetnék tuti inkább élnék, mint ez a pocsék állapot, hogy senki se lát és gyakorlagilag rengeteg mindenről maradtam le az életemben, amit már soha nem is pótolhatok. - Találkoztál már a Szürke hölggyel? Az egyik legnagatívabb, naphosszat csak ül búskomoran és arról hadovál, hogy valaki egyszer nagyon csúnyán átejtette és ezért nem bízik az élőkben. Cseppet sem érdekes a társasága. - vonom meg a vállamat és őszintén nem is értelme a kérdését. - Szerinted kellemes dolog csak úgy lézengeni naphosszat, hogy senki se lát? Nem tudom, hogy miért csak te, de... ez van. Legalább nem lehetne, hogy néha beszélgetsz velem? - suhanok kicsit közelebb hozzá, direkt nem nézve oda a kiborult ruhákra, mert hát eléggé intim cuccokat sikerül megint a földre terítenie. Nem tudok neki még csak az elpakolásban sem segíteni és őszintén szólva azért sajnálom is, de mégis mit tehetnék, ha egyelőre úgy fest csak ő lát engem? Elég szemét dolog lenne, ha lekoptatna. - Amúgy, ha mégis meghalnál, akkor kísérthetnénk együtt. - mosolyodom el és ha tudnám, akkor oldalba is bökném játékosan, de hát sajnos ezt nem tudom megtenni fizikai érintések híján.
Sajnos nem azt támasztja alá, hogy nem vagyok őrült, hogy csak én látom, és hallom ezt az Ericát. Ha nem élő, attól még nem biztos, hogy halott, sőt, simán lehet, hogy csak az én fejemben létezik, bármit is bizonygat. Ha én találnám ki, vajon a tudatalattim mennyire akarna megviccelni? Van nekem egyáltalán ennyi fantáziám? Mindenesetre akár szellem, akár fantázia, egész kedvesnek tűnik, viszont csak az idejét pazarolja rám. Legyintek is egy teátrálisat, megszoktam már, hogy így átnéznek rajtam. Aztán ezek szerint rajta is, de szó szerint, hiszen nem is látják. – Te ilyeneket is tudsz? – Húzom el a számat, én azért nem kérnék ebből, hogy csak így átmegy rajtam. Segíteni nem tud a pakolásban, de nem is várnám el. – Áh, nyilván ezt mondanád, ha halucináció vagy. Lehet, hogy nem is tudsz rólam. Kitalálhattam valamit, hogy ne őrüljek meg, így meg még inkább azt hiszem, hogy agyamra ment, hogy nem tudok megszabadulni az életemtől. Pedig sokkal jobb halottan, mint őrültként. – Rázom a fejemet, ha véletlenül tényleg szellem lenne, biztosan nem érti meg, miért jobb nekem holtan. Nekem meg kedvem sincsen elmagyarázni. Azért valamire felkapom a fejemet. – Ez legalább már valami. Viszont én nem akarom, hogy bizonygasd, úgysem tudunk segíteni egymásnak. Nekem csak valami szállás, és nyugalom kell. Ne vedd magadra. – A gyomromra tapasztom a kezemet, nem ettem már vagy egy napja, mert az utolsó pénzem a piára ment, ami viszont így éhgyomorra szó szerint marni kezd belőlről. Éhen halni még nem próbáltam, de lassú, kínlódós halál. Miért nem tudom csak úgy leszúrni magamat? Élezgethetem itt a késeimet, de mindig kicsorbulnak rajtam. – A vámpírok nem is áttetszőek, és lebegni sem tudnak. – Tűnődöm el rajta, milyen szimmetrikus az arca, szép lány lehetett életében, viszont engem manapság csak az érdekel, hogy szóval tart. Kedves tőle, de csak mentegetőzöm, hogy miért ragad le nálam. Talán mert csak én látom? Csúnyán kihasználjuk egymást, basszuuus! – Ha jó, ha nem jó, legalább túlesnék rajta. A családommal akarok lenni, itt már nem vár senki. És nem sikerül, az istennek se. – Ütök bele a falba, de még csak le se horzsolódik az öklöm, pedig lendületet vettem, de inkább a kőfal karcolódik fel, mintha valami óriásszármazék lennék. Pedig erősnek véletlenül sem látszom. – Ez van akkor is, ha magam ellen fordítok bármi éleset. Vagy ha neki rohanok a falnak. Valami fura védővarázs lehet rajtam, és meg se tudom törni. Bár lenne már vége! – A tenyereimbe temetem az arcomat (itt megint kiborul a bőrönd tartalma, alsónadrágok csúsznak ki belőle), hogy aztán felnézzek, immár elég lemondóan. – Csupa negatív szellem, nem vágyom rájuk. Netán a Szürke hölgy? És miért érzed azt, hogy bizonyítanod kell, hogy létezel? Miért csak én látlak?
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Elég negatív a srác annyi szent, bár nem csoda, ha még ki is nevetik, mert kínlódik azzal a pólóval. Ez azért így tényleg eléggé nagy szívás neki, de hogy még segítséget se kérjen.. Tényleg nagyon rossz passzban lehet, ha úgy érzi, hogy minden mindegy, bár voltam én is hasonlóban, de talán azért még se ennyire, azt hiszem. - Micsoda tahók.- morranok utánuk, amit persze a lányok nem hallanak, úgyhogy sokat nem érek vele, de azért nem tudom megállni, hogy ne lendüljek előre és reppenjek át az egyiken, majd visszafelé a másikon is. Ők persze csak a kellemetlen hideg, nyálkás érzetet érzik, és meg is rázkódnak kicsit értetlenkedve, hiszen nem látták, hogy ki volt, az iskolában pedig látni szoksák a szellemeket a diákok. Hát igen, én vagyok a kivétel. - Igen csak...mi? Nem, dehogy hallucinálsz! - rázom meg a fejemet, továbbra is ott maradva mellette, hiszen mással úgy se tudok beszélni, legalábbis emberekkel nem. - A házimanók is látnak, talán mert ők mágikus lények és a többi szellem, most mondtam tökfej, nem figyelsz? - húzom el a számat, bár tény, hogy szegény elég rossz kedvű, szóval talán elnézhetem neki, hogy ennyire nem fogta fel, amikor arról beszéltem, hogy Hóborc nem von be másokat a kis tréfáiba, a Szürke hölgy pedig mindig csak életuntan merengve ücsörög, amiben semmi hívogató nincs. - Azt nem tudom, gondolom a tükörben is látszom, nem vagyok vámpír. - nevetgélek zavartan kicsit, mert ezt még nem próbáltam, legalábbis olyan tekintetben nem, hogy más lát-e engem a tükörben, én meg őszintén szólva nem nézegettem magam. Nem festek valami jól, sápadt is vagyok és áttetsző. Az embernek nem ez a legjobb állapota na. - Meghalni? Hidd el, az egyáltalán nem olyan jó dolog. - rázom meg a fejemet, mert hát én már csak tudom, de hogy valaki önként akarjon hulla lenni... na az nagyon fura. Lehet, hogy azért voltak a kések? De csak nem, az azért nagyon fura lenne. Ezt az öngyilkosság dolgot sose tudam felfogni, elég érthetetlen dolog. Miért akarna valaki önszántából nem élni? Remélem, hogy elhiszi, hogy nem ő lát csak, mármint hallucináció terén, mert akkor kénytelen leszek bizonyítani, mondjuk visszamehetünk a konyhába, hiszen a manók látnak, vagy kereshetünk egy szellemet. - Megkeressük Hóborcot? Vagy Myrtillt, ő mindig ugyanott van. Ők elmondhatják, hogy nem csak te látsz, csak az élők közül vagy az egyetlen. - vetem fel a lehetőséget, ha nagyon nem akarja elhinni, hogy nem csak a fejében létezem. A nevemet is anya találta ki és nem pedig ő és tényleg szép nevem van, ezen nem fogunk összeveszni.
Nem akarom leszólni a hangját, szimplán pocsék hangulatban vagyok, ami már évek óta tart, s csak akkor lenne vége, hogy ha végre rájönnék, hogyan vethetek véget az életemnek. A két véglet az, amikor búskoromoran meredek magam elé, a késekkel döfködve magamat, a másik pedig amikor nagyon bepiálok, elfelejtve, hogy mi is történt velem. Bármelyik állapotomban is talált volna, nem túl szerencsés ez a stílus, amit árasztok magamból. - Áh, késő bánat, valahogy mindig azt hittem, hogy ez sose történhet meg. – Én is magyarázkodok, hiszen aki megölni készül magát, miért is gondolna a holnapra, hogy más szállást keressen. Ráadásul mindig azt hittem, hogy a végtelenségig elnézi nekem mindenki, hogy én vagyok a szánni való Meyers utód, akivel csakis rossz dolgok történnek. Volt egy idő, amikor többen próbáltak kihúzni a gödörből, noszogatni, hogy kezdjek valamit végre az élemmel, de végül mindenki feladta; menthetetlen vagyok. – Hm? – Kérdezek vissza megakadva a mozdulatban, így viszont tényleg nem tudom átbújtatni a fejemet a résen. Elsiet mellettünk két lány, széles vigyorral kinevetve engem, láthatóan ismerik már a szánalmas történetemet, vagy csak könnyedén átlátják, hogy a félig kiborult börönd alapján még aludnom sem lesz sehol. Ericát persze ők sem látják. – Nem éppen, és már nem is leszek. Ez egy ilyen dolog, nem is kell... – Legyintek lemondóan, még fel sem tűnik, hogy miért nem tudna valaki másnak szólni, nekem pedig nem kell segítség. Tudom én, hogy nekem kéne megmoccannom, vagy a hollóhát tornyai felé indulni, vagy Zonkóhoz. Talán előbbi lenni a gyorsabb, de akkor végképp visszavedlek gyerekké, hiszen még az egyetemet se sikerült elkezdenem. De akkor.. mi lesz a piáimmal? A hálókörletekből azonnal kitiltana egy prefektus, ha italt látna nálam. Nem túl jó ómen! – Micsoda? Meghaltál? Csak én látlak? Mii? – Ütközök meg döbbenten, kezdtem már megszokni az idegesítő duruzsolást, most pedig lehet, hogy már meg is őrültem, hogy valami kísérettel beszélek. – Azért, mert nyilván halucinálok. Talán mert nem ettem már három napja. Ami maradék pénzem volt, azt egy jóféle piára költöttem, úgy voltam vele, hogy legalább sikerül éhenhalni. De nem, csak a gyomromat marja az éhség. Te is csak itt létezel. – Ütögetem meg a fejemet, hiszen a lányduó sem látta, s valóban vannak ugyan a Roxfortban kísértetek, de azok mégsem ilyenek, és csak pár van közülük, mindenki számára láthatóan. Itt most tényleg én vagyok zakkant. – Erica? A tudatalattim azért szép neveket tud kitalálni, vállon veregethetem magamat. Ha tükörbe néznék, akkor is téged látnálak? Miért nem tudok végre meghalni? – A tiszta pólóban egy fokkal jobban érzem magamat, még vetek egy pillantást a jelenés irányába, mert ha tényleg igazat mond, hogy meghalt, akkor ki kéne faggatnom, hogy hogyan csinálta, hátha nekem is segíthet. – Adrien. – Bököm ki végül, mert ha magamban is beszélek, legalább az alap udvariasságot megadom.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Tény, hogy nem esik jól, hogy így leszólja a hangomat, de mit tehetnék? Úgy fest, hogy pocsék a kedve, szóval lenyelem a békát, már csak azért is, mert más nincs, aki beszélgetne velem, szóval nincs nagyon más választásom, mint hogy elfogadom, ha épp nem túl kedves velem, de legalább hall. - Úgy értem biztosan adnak neked szobát valahol, ha ide jársz iskolába. Még se alhatsz az udvaron, vagy a társalgóban. - magyarázom, mert értem, hogy kitették és hogy nem volt erre semmiféle terve, de attól még tuti, hogy a tanárok nem hagyják csak úgy annyiban. Mondjuk az is valami, ha már tisztában van azzal, hogy amit csinált nem volt épp a legjobb, szóval jogosan tették ki a szűrét. Végülis legalább már tudja, hogy min kell változtatnia, bár lehet hogy nem is akar. Gondolom az első ez a kissé undok hozzáállás lenne, amin nem lenne ártalmas változtatnia. - Nem úgy gondoltam, hogy máris... - kerekedik ki a szemem és még el is fordulok kicsit, ahogyan csak úgy simán lekapja a pólóját, hogy átvegyen egy másikat. Tudom én, hogy a fiúknál ez nem olyan nagy dolog, mint a lányoknál, mármint a póló levétele, de attól még kicsit zavarban vagyok. Csak pár pillanat múlva fordulok meg, amikor hallom, hogy... összeesik? - Nem vagy valami jól? Szóljak valakinek? Szólhatok az egyik szellemnek, ők szólhatnak Madame Pomfreynek. Én... neki nem tudok. - a késeken azért megakad a pillantásom. Biztos késdobálónak készül, vagy szakácsnak és gyakran gyakorolja az aprítást? Nem gondolok egyelőre arra, hogy esetleg véget akarna vetni a saját életének, miért tenne ilyesmit? - Előtte? Sok mindent, de most nem igazán csinálhatom őket. Azóta, hogy meghaltam valahol máshol voltam, most meg minden... elég fura, mert úgy tűnik, hogy rajtad kívül senki se lát engem. - magyarázom, mert hát nekem még mindig nem esett le, hogy neki nem esett le, hogy szellem vagyok. Mégis csak látszik, hogy lebegek és áttetsző az alakom, bár persze ha alig néz a másikra az ember, aki ezt nehezebb észrevenni. Végre legalább megint feláll és elindul. Úgy fest nagyon ragaszkodik ahhoz a bőröndhöz. - Erica. - mutatkozom be most már én is neki, mert ez eddig tényleg elmaradt. Vajon ismerhet valakit a családomból? Fridát vagy Galent? Vajon egyáltalán melyik házba jár? Azt tudom, hogy azóta, hogy meghaltam már eltelt több év, tehát a testvéreim is idősebbek lettek, Frida talán már nincs is az iskolában, ha nem fejezte be az egyetemet, az öcsém pedig ki tudja, hogy akart-e egyáltalán tovább tanulni. soha sem volt erőssége, hogy kövesse a szabályokat, vagy legalábbis nem hiszem, hogy nekivaló volt az itteni szabályozott élet.
Szabadkozhatnék, menteném, ami menthető, hogy nem is rá gondoltam. Most minden rossz, úgy, ahogy van, eszem ágában sem volt lehurrogni, hogy milyen a hangja. Szimplán pocsék napom, sőt évem van, amiért azonban most senki sem hibás. Én ittam annyit, hogy a macskajaj átjárja minden tagomat. Csoda, hogy szóba áll velem, annyira lezüllött ábrázatot mondhatok a magaménak. Így ha továbbáll, hát nem is tartóztatnám, de azért sajnálkozva viszonzom a szájhúzását, nem is úgy értettem. – Nem igazán. Azt hiszem bele sem gondoltam, hogy a jelenlegi szállásom megszünhet. Hozzáteszem teljesen jogosan történt ez, csak az én hibám. – Rázom a fejemet, még mindig a pólómat szaglászva. És aztán hogy ne húzzam tovább a dolgot, lekapom magamról a szakadt ruhadarabot, ebből már az isten se mossa ki a különböző szagokat. Veszek elő egy tisztább darabot, de a nagy kókadozás közepette az ujjába próbálom beerőltetni a fejemet. Erica láthatja rajtam, hogy semmilyen sebhely nincsen rajtam, pedig isten a tanum rá, próbálkozom én, hogy ártsak magamnak, de sehogyan sem sikerül. A börőndben is többféle kés van, de többségük teljesen ki van csorbulva, mintha eltörnének rajtam. Ki is dobom az ablakon az agyonhasznált pólót, közben megtántorít a friss levegő, már megint rám tör a hányinger, de csak visszaroskadok a fal mellé, magamhoz húzva a böröndöt, mintha másba nem is tudnék kapaszkodni. – Megértem, ha magányosnak érzed magad, de rossz helyen kopogtatsz, a lelki segélyben rohadtul nem vagyok jó. Látod, még a madár is rám szarik, hogyan tudnék én jó hallgatóság lenni? – Azt nem tudni, hogy direkt vagy véletlenül értem félre, hogy senki sem látja. Tulajdonképpen nem is érdekel, fel sem tűnik, hogy netán szellemszerű lenne. Amilyen elhagyatott vagyok az elmúlt időszakban, bele sem gondolok, hogy netán egy halottal beszélek, nekem teljesen élőnek tűnik. – Unatkozol? Miért, amúgy mit csináltál korábban, amikor még nem unatkoztál? – Tényleg nem tűnik fel, hogy halott, de már kiváncsivá tesz, hogy ha valaki ennyire szószátyár, akkor miért magányos. Rendszerint aki ennyire központi figura, az nem szokott hozzám hasonlón nyafogni. Lassan el kéne indulnom, hogy legalább Winit megkeressem, de egyáltalán az iskolában tartózkodik? Nem sok ismerősöm maradt, nagyjából mindenkit lekoptattam a stílusomon. – Áh, nem, nem kell, valahogy összekapom magamat. – Ahogyan közelebb lép, már állok is fel, magam után húzva a nagyjából összecsukott bőröndöt. – Adrien. Te pedig? – Láthatóan úgysem tudom most lerázni, ő ilyen nyitott alaknak tűnik, hát miért ne szánhatnék rá pár percet? Legalább addig kitalálom, hogyan tovább.
♫ The Light ♫ •Szavak száma: 410•Aktuális viselet •
Nem tűnik valami lelkesnek, sőt kimondottan látom rajta, hogy nagyon maga alatt van. Mondjuk nem is csoda, ha a cuccai a folyosó padlóján hevernek, én se lennék boldog. Na, de nekem nincs ilyen gondom, még csak másik ruhát se vehetek fel, tök gáz mi? Pedig mindig is szerettem öltözködni, de most még erre sincs lehetőségem, bár úgyis mindegy, hiszen mindennek ugyanolyan halvány kéken derengő színe lenne, úgyhogy sokra nem mennék, ha mást vennék fel. - Ja bocs, nem tudtam, hogy fülsértő. - húzom el a számat egy pillanatra. Eléggé hunyorog, de akkor is egyértelműen rám néz és hall is, szóval ez valami új! Ez az egyedüli ok, hogy nem veszem zokon különösebben, hogy leszólja a hangomat, még ha óvatosan is teszi és lényegében azért hozzáteszi, hogy nem feltétlenül a hangommal van baj, hanem az ő fülével jelenleg. - Oh hát az ciki, de gondolom valahová csak menned kell. - tehát akkor is költözik, csak még a végcél kérdőjeles. Én meg közben figyelem, amit ügyködik, ahogyan ajtót nyit. Nagyot szippantok a friss levegőből.. mintha számítana. Nem érzek belőle persze semmit, csak úgy a megszokás késztet rá. Amikor a vállára tojik a galamb nem tudom megállni, hogy ne kucogjak fel, főleg azok után, amit mond, csak akkor hallgatok el gyorsan, amikor meglátom a még gyászosabbá vált tekintetét. - Állítólag szerencsét hoz... bár úgy látom amúgy is rá fér egy mosás. - nézem meg jobban a pólóját, ami elég pocsékul fest amúgy. Mázli, hogy szagokat nem érzek, így azért különösebben nem zavar a jelenléte. Normál esetben lehet, hogy facsarná az orromat? Amikor visszakérdez azért elakadok. Ez igazából egy remek kérdés, de hát mit csináljak, mint hogy énekelgetek és ide-oda kóricálok a kastélyban. - Igazából nem sok értelme lenne lógatni az orromat, attól nem lesz jobb és... most különösen feldob, hogy beszélgethetek valakivel. Senki más nem lát, szóval ez elég nagy dolog. - magyarázom neki, miközben sejtelmem sincs róla, hogy ő még mindig nem fogta fel, hogy nem egy másik diákkal beszél, vagyis nem élővel, mert hát én nem vagyok az. Viszont eddig tényleg csak a manók láttak, úgyhogy ez most nagy dolog nekem. - A többi szellem nem valami szórakoztató. Mirtill folyton nyafog, a Szürke hölgy mellett meg maximum mélabúsan lehet ücsörögni. De el ne áruld neki, hogy így neveztem! Utálja! Hóborc pedig inkább önálló tréfákon töri a fejét. Eléggé unatkozom. - talán ebből setjehti, hogy nem nagyon szákdékozom egyelőre békén hagyni, bár nem tudom, hogy egyáltalán erre vágyna-e. Ha az embernek rossz a kedve, akkor amúgy se jó, ha egyedül van nem? - Mondanám, hogy segítek, de... - vonom meg a vállamat, kicsit közelebb suhanva a bőröndjéhez, de hát nem tudok megfogni semmit sem, úgyhogy velem nem sokra menni, se ami a pakolást illeti, se ami a cipelést. Mondjuk nem is biztos, hogy ha esetleg mindenféle fiú dolgok vannak a bőröndjében, akkor nem lenne kellemetlen, ha azok között nyúlkálnék, már ha tudnék ugye.
//