2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Oké, el van nézve, nem vagyok én haragtartó. – ami azt illeti de, elégé jó vagyok abban, hogy utáljak másokat, de… nem vagyok az a sértődékeny fajta, elég sok mindent mondtak már rám, voltam én hím soviniszta is, arrogáns majom…egy idő után az ember megtanul ezekkel nem foglalkozni, legalábbis én ezt tettem. – Mindenki ezt mondja, ha valami baja van. – rántom meg a vállamat. Na igen, épp elégszer hallottam már ezt. Ha bajod van, akkor még ha előtted van a megoldás, akkor sem látod, mert… nem törődsz vele, könnyebb elmerülni a bajodban. De ilyen minden ember, én is, ha éppen bajom van, csak…én nem engedem, hogy bajom legyen. - Elég nagy szívás. – na igen, ha legalább valaki személyesen jön el, hogy elmondja ezt neki, igaz? De nem történt ilyen, jött egy levél, hogy sajnáljuk, de könnyen lehet, hogy árva leszel, mindenféle jókívánságunk persze. Kész röhej, hogy milyen taplók. Jó, tudom, hogy ez vicces az én számból, de akkor is. – Az egy olyan…szóval egy gép, amivel felveszed magadat. Hallod a hangod, látod az arcod…kicsit talán úgy személyesebb a visszaemlékezés. Adhatok egyet, van itt kamerám. – én mugli szülők gyermeke vagyok, nekem éppen akad,ez volt az egyetlen dolog, amit kaptam gyerekkoromban, és még ezt is Amber-től. Születésnapom volt, Amber vett nekem csak valamit, de ő is kisgyerek volt, az évek óta spórolt zsebpénzét költötte el rám, persze anyám és ”apám” magasból leszarták, hogy mi van velem, de nem baj, az lett volna inkább kellemetlen, ha foglalkoznak velem. Nem véletlen, hogy elakartam onnan jönni. - Hé, én csak igazat mondok. Valószínűleg holnapra rosszabb lesz, de… egy idő után majd … helyrejössz. – gondolom én, nem vagyok azért diplomás lélekdoki, hogy ezt így megmondjam neki, de állítólag az idő gyógyír mindenre, szóval gondolom idő kell neki, meg egy megoldás, hogy kevésbé legyen szar az emlékezés reggelente neki. – Jó kérdés. Gondolj arra, hogy mi lesz , ha meghal az apád. Akkor még jobban fog bántani, hogy nem mentél be, nem? – legalábbis nálam ha logikai menet szerint megyünk, akkor ez következik, a bűntudat, és gondolom ez minden normális embernél így van. Szóval max beviszem, de előtte egyen valamit inkább, most valószínűleg mindenféle műtét van. – Dehogynem. Csak ma éppen van elég bajod, hogy nem vedd észre. – rántom meg a vállamat, miközben a konyha felé megyünk, majd csak intek neki, hogy üljön le, amíg én ténykedem. Oké, varázsló konyha, annyira jól azért nem ismerem itt ki magamat, én mugli kajákhoz vagyok inkább szokva, szóval… - Mondj valami jót, ami történt veled. – mondom neki, miközben felrakom a vizet melegedni. Valahogy…tereljük el a rossz gondolatait egy kicsit, igaz? Legalábbis a filmekben mindig így csinálják, kell hogy legyen valami valóság alapja azoknak a filmeknek.
- Jól van... sajnálom, mondtam már. - nem elég neki, ha bocsánatot kérek egyszer, ami még most is azt hiszem nagy dolog. Az is kész csoda, hogy képes vagyok szavakat kinyögni, mert őszintén szólva legszívesebben inkább szó nélkül kucorognék valamelyik sarokban is ott bőgnék tovább, most az menne a legjobb. Nem tehetek róla, hogy undok vagyok vele, nem hiszem, hogy most bárkivel is kedvesebben tudnék viselkedni, az... kb. kizárt. A szavaira csak megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy van bármilyen jó megoldás is, sőt... kizártnak érezem, hogy ebből a rettenetes helyzetből ki tudjak hozni bármit jót. Kilátástalan, zsákutca, nincs megoldás rá, hiába kedves tőle azt hiszem, hogy próbálna találni. - Ez most... nem olyan. - ha lenne, megpróbáltam volna keresni, még ha ebben az állapotban ez nem olyan egyszerű, de legalább megpróbáltam volna, de akkor sincs. Mindenképpen csak rosszul jöhetek ki belőle sajnos és sejtelmem sincs, hogyan fogom ezt az egészet átvészelni. Most a leginkább nem is tudom... az lenne a jó, ha hirtelen megszűnne minden és nem kéne se gondolkodnom, se éreznem, de sajnos ez is lehetetlen kérésnek tűnik. - Igen, valami olyasmi. - esti friss posta, hogy segítsen az elalvásnál... na igen, én jelenleg igazából nem szeretnék aludni, ha lenne lehetőségem lemondani erről a tevékenységről, akkor simán megtenném, nem veszíteném el az emlékeimet és... ez az egész helyzet is... ha nem is oldódna meg, de legalább nem lenne ennyire többszörösen pocsék. - Videóra? - kissé értetlenül, talán meglepetten is pillantok rá, mert tényleg nem nagyon tudom, hogy ez alatt mire is gondol. Varázslócsaládból származom és nem sok mindenhez értek a mulgi dolgokból, no meg ha minden igaz, akkor itt a birtokon még csak nem is működnek az elektromos dolgok, tehát tv sincs teszem azt. - Kösz. - biggyed le újra a szám, de hát mit is vártam? Nem is lenne értelme, ha azt mondaná, hogy lesz, el se hinném, mert nem fog ez megoldódni magától, ez sajnos nyilvánvaló, és megoldani sem lehet, mert... egyszerűen esélytelen, és én még mindig nem tudom, hogy mi lesz. A kérdése ránt úja vissza a valóságba. Meglep, már csak azzal is hogy most itt van, de hogy be is vinne a kórházba. - Nem tudom... tényleg nem, szerinted be kéne mennem? - azt hiszem most a magabiztosság szobrát se rólam fogják majd mintázni, fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogy mi most a jó, vagy a rossz, mi tenne jót és mi nem. A csoki se sokat használ. Újabb meglepettség, amikor még azt is felajánlja, hogy összeüt nekem valamit. Megtörlöm a szemem, ezzel persze csak még maszatosabbá varázsolva magamat, aztán végül csak feltápászkodom. - Szerintem nem vagy érzéketlen. - ha az lenne, akkor simán tovább ment volna most és nem foglalkozna velem és nem próbálna megoldást találni a bajomra. Egyáltalán nem tűnik érzéketlennek. Mindenesetre követem a konyhába. Fogalmam sincs hány falatot tudok majd lenyomni a torkomon, de... talán igaza van, csinálnom kell valamit, mert ettől se lesz jobb, hogy csak ülök és itatom az egereket.
- Oké, látom, hogy valami egész rendesen kiborított téged, de attól még nem kell folyton csak a parasztot látnod bennem. – nem azt mondom, hogy soha nem lássa bennem azt, mert gyakran vagyok az, de attól még nem kell egyfolytában azt hinnie, hogy nincsen jobb dolgom, mint lépten nyomon őt idegesíteni. Ugyan már, sok mindent el lehet mondani rólam, de azt nem, hogy ennyire gyerekes vagyok. Sőt, a legkevésbé sem vagyok az, mert én inkább abból a fajtából való vagyok, aki magasból tesz mindenre és mindenkire, ha éppen olyan kedve van. Ez vagyok én, sajnos, nem sajnos, de inkább sajnos, legalábbis mások szerint, de ilyen vagyok. - Oké, értem, szóval… nincsen semmilyen jó megoldás. – mondom nagyot bólintva a szavaira, mert ha még a dolog nem felírása se oldja meg a problémát, akkor valami komoly baj lehet, mert ez azt jelenti, hogy a mostani bajt nem tudja csak úgy egyszerűen elfelejteni. – De valami…valami megoldás csak van, nem? Mindenre van megoldás. – mert ugyebár lehetetlenek nincsenek, legalábbis én így gondolom, mert… mert szerintem tényleg nincsenek, legalábbis én soha nem futok bele olyan dologba, amit ne tudnék megoldani, Amber ügyét is megtudtam, nem lett jobban,de… valamennyivel talán javult az állapota, szóval… a lényeg a lényeg, hogy nincs lehetetlen. - Áh, szóval ez volt az esti friss posta. – szűröm le a dolog lényegét. Hát igen, nem csoda, hogy akkor itt sírdogál, nem éppen valami olyan hír, amire amúgy könnyű lenne elaludni, mert már a legtöbben alszanak, neki és nekem szerencsénk van, egyetemisták vagyunk, tehetünk rá, hogy este van. – Nem hinném, hogy más tudná. – na igen, ez egy ilyen tipikus helyzet, nem? Legalábbis szerintem, és nem hinném, hogy más tudná, hogy mit csináljon, szóval… de mindegy, tudom, hogy őt ez nem vigasztalja, mert most megoldást vár, de azt nem kaphat, mert nincs, az ilyen esetekben nem létezik megoldás. - Na és ha…felvennéd videóra? Az úgy kicsit személyesebb talán. – mi lenne ha mondjuk videónaplót vezetne? Úgy talán kicsit könnyebb, mert látja magát, és úgy talán ez az egész kicsit személyesebb lesz és… igazából nem tudom, hogy mennyit segít ez, még csak azt se tudom, hogy tisztában van-e azzal, hogy mi az a videó. - Hát, nem hinném, hogy ez jobb lesz. – nem vagyok világbajnok a vigasztalásban, szóval sajnos ne várhatja most el tőlem azt hogy… megnyugtassam, mert nem értek ehhez, de azt mondhatom, hogy mindegy mit csinál, mert nem lesz jobb, ha itt sír, ha ott, a helyzet nem változik. – Akarod, hogy bevigyelek? – pillantok rá kérdőn. Beviszem én, nem valami nagy dolog, ha mugli kórházról van szó, akkor is simán oda hopponálhatunk, nem valami nagy dolog, bár gondolom ha eddig nem ment be, akkor most sincs olyan nagy kedve, elvégre…nem sokat változtatna a dolgokon, az apja úgy is kómában lenne. – Én egy érzéketlen pöcs vagyok, érzelmek nélkül könnyű. – rántom meg a vállamat, majd felállok és a kezemet nyújtom felé. – Gyere, összeütök neked valamit a konyhában, talán jobb lesz, ha eszel valamit ezen a csokin kívül. – nem biztos, sőt, talán egyáltalán nem, de…addig is legalább a gondolatait eltereli a szüleiről. Talán.
- Jól van... bocs, de ez most... sok nekem. - bár azt hiszem ezt láthatja is jól rajtam, nem vagyok épp a legjobb hangulatomban és lehet, hogy legutóbb nagyon jól viseltem a dolgait, de most ez nem az a helyzet. Most én is harapósabb vagyok és az is kész csoda, hogy csak ennyire vagyok kiborulva, lehetne rosszabb is... azt hiszem legalábbis. Bár az az igazság, hogy minél jobban átgondolom ezt az egészet, igazából annál rosszabb lesz a helyzet, annál jobban fáj és annál inkább nem tudom, hogy mi a fenét csináljak. Az egész teljesen kilátástalannak tűnik. - Ha nem írom fel... jelenleg az se jó megoldás... bár elég lenne ennyi. - bárcsak így lenne, de ha nem teszem, akkor azt sem tudom, hogy apa kórházba van és mi van akkor, ha nem megyek be hozzá, amíg lehet és ő is meghal? Akkor csak még rosszabb lesz, akkor majd azzal kell együtt élnek, hogy nem töltöttem vele a maradék időt sem és ez... nem jó így sem. Talán magához térne egy rövid időre, mielőtt... és én nem lennék ott vele. Fogalmam sincs, hogy mi a jó franc lenne a megoldás, azt hiszem már érti, hogy miért vagyok harapós és miért vágtam a falhoz még a csokit is, pedig az aztán végképp nem tehet arról, ami történt. - Még... még nem, csak nem rég tudtuk meg, bagoly hozta a hírt és én... én nem tudom, hogy mit csináljak. - nem hallana engem, ha bemennék hozzá, nem tudná, hogy én vagyok ott nála úgy sem, akkor meg mi értelme? Ha nem megyek be többet, ha végül úgy döntök, akkor ennek az egynek se lenne semmi értelme, de akkor mégis minek lenne értelme? Valahogy most úgy érzem, hogy semminek, hogy ez az egész az élet legszemetebb húzása, amit tehetett még velem. Mintha komolyan valaki pikkelne rám minimum odafent, ha létezik egyáltalán ilyesmi... egyre kevésbé hiszek abban, hogy létezik sors, vagy valami felsőbb hatalom, mert ha hinnék benne, akkor minimum gyűlölnöm kéne, amiért ilyen életet kaptam tőle. - De ezt... ezt hogy lehetne leírni? Ezt érezni kell nem? És én nem fogom érezni, nem fogok emlékezni rá. Mit... mégis mi a fenét csináljak? - újra elfog a sírás, vagy inkább úgy mondanám, hogy csak még jobban felerősödik, mert hát eddig sem maradt abba. Nem tudom, hogy mi lesz így velem és tényleg nem tudom, hogy mégis mit kéne csinálnom, és ő sem tud tanácsot adni, nem is várhatom el tőle, hiszen nem az ő baja és... az is kész csoda, hogy itt van és nem került el, mint ahogy tette volna azt a legtöbb ember. Az átlag nem szereti a másik baját, nem szereti látni a síró embert, mert félő, hogy úgy se tud segíteni és akkor csak rá is átragad a fájdalom. - De mi... Patrick mi a megoldás? Mert most... iszonyatosan rossz, annyira... annyira rettenetes! - rossz... fáj és nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Az pedig nem megoldás, hogy nem alszom, mert nem tudnék fennmaradnia végtelenségig és ha alszom, akkor ennyi... akkor eldőlt. A kérdésére csak megrázom a fejemet. - Ő is ugyanúgy szenved és... bement a kórházba apához. - nekem is kellett volna, azt akart, hogy én is menjek, de nem tettem, és ezért kellően meg is haragudott rá, ami végül is érthető a részéről, de... mégis mit tehetnék? Eddig is sokat segített és nem várhatom el tőle, hogy mindig mindenben megértő legyen, hiszen neki ugyanúgy cipelni kell ezt a terhet. Bizonytalanul a naplóm felé pillanatok, ami még most is ott hever mellettem a padon, bár most úgy se valószínű, hogy normálisan képes lennék írni, alig látok ki a könnyeimen ugyanis. - Te hogy csinálod? Hogy csinálod, hogy... nem is tudom... rajtad nem látszik úgy, ha rossz. - hiszen legutóbb is csak dühös volt, és ennyi. Ő hogyan oldja ezt meg? Én is azt akarom... nem akarok sírni, nem akarok gondolni rá. Valahogy... úgy kéne csinálnom, mint ő.
- Mi? Komolyan az jött le neked, hogy piszkálni akarlak? Ha unatkoznék akkor lenne jobb ötletem, mint a piszkálásod. – azért ne higgye, hogy a világom körülötte forog, van, vagyis lenne nekem jobb dolgom az ő piszkálásánál, ha esetleg unatkoznék…végül is unatkozom, de mit árthat az, ha leülök most ide mellé…vagyis szembe vele. - Amúgy meg érzéketlen vagyok csak, nem pedig tapló. – rántom meg a vállamat. Na jó, tapló is tudok lenni,de azért látom én is azt, ha valaki ki van borulva, és olyankor van bennem annyi, hogy ne akarjam még jobban kiborítani az illetőt. Szóval…ennyire azért nem kell taplónak néznie engem. - Jó, jó, oké, értem! – nem kell belemennie, vágom, nem gondoltam át a dolgot az elején, megesik az ilyen, kissé azt hiszem fáradt vagyok, elégé tompán fog az agyam most, de azért próbálkozom, és elképesztő, de figyelek rá. Elképesztő, mert általában magammal vagyok elfoglalva, szóval… érezze magát megtisztelve…vagyis ne, még ne, csak később majd. – Az úgy elég szar, tiszta sor! És ha nem írod fel? – akkor nem is olvassa el, igaz? Akkor…max egy-egy nap tudná csak meg, aztán törlődne is a dolog, és nem kéne mindennap megtudnia. Jó, értem én, hogy ebben a helyzetben talán nem is igen létezik jó megoldás, de valami csak van, nem? - Oh. Öhm…sajnálom. – mégis mi a francot lehetne ilyenkor mondani? Valaki csak úgy elmondja neked, hogy az anyja meghalt, talán az apja is megfog és te erre azonnal mondj is valamit… nem hinném, hogy a sajnálomon kívül olyan sok dolgot lehetne ilyenkor mondani, főleg, hogy egyik se használ. – És… voltál már bent a kórházban vagy… még nem? – mert azért ilyenkor az ember elégé siet be, hogy megtudja mi történt, igaz? Nem hinném, hogy Dumbledore ezért annyira megorrolna rá, a dolog érthető, legalábbis azt hiszem, mert velem ellentétben a legtöbben azért szeretik a szüleimet. Én speciel ki nem állhatom őket. – Hát, szerintem ezzel nem csak te lennél így. – ha az én szüleimmel lenne ez, szerintem nem viselne meg ennyire, elvégre utálom őket, soha semmi jót nem tettek velem azon kívül, hogy tetőt adtak a fejem felé, szóval a haláluk talán annyira nem is borítana ki, de ugye nem mindenki érezhet úgy a szüleivel kapcsolatban, mint én. – Na és ha… mondjuk azt is leírnád, hogy… nem is tudom, hol tartasz a gyászban? – gőzöm nincsen, hogy ez nála mégis hogy működik, hogy mire emlékszik és mire nem, hogy mennyire új minden, vagy dereng-e neki mégis valami…akármi. Kicsit haszontalanak érzem magam. – Biztos van valami megoldás arra, hogy ez kevésbé legyen…rossz. – kell legyen valaminek, én amúgy is úgy tartom, hogy a lehetetlen nem létezik. A lehetetlen csak egy…szó, amit kimondva könnyebben szembesülhetünk azzal, ha padlóra kerülünk. Legalábbis szerintem, szóval én a legtöbb dologban elégé maximalista vagyok, nem szeretek veszteni, és… nem is szoktam. – A … testvéred nem mondott semmit se? – mert van egy testvére, azt tudom, gőzöm nincsen már arról, hogy ő mesélte-e, vagy valaki mástól hallottam, a lényeg, hogy van és… gondolom már beszéltek, nem? Csak tud abban segíteni neki valahogy, hogy ez kevésbé legyen ennyire szar helyzet.
Nem tudok most mit reagálni a szavaira, bármennyire is viccelni akar vele, vagy nem tudom, hogy mi a fene a cél. Csal lebiggyed még jobba na szám és a sírás se marad abba tőle, de hát nem is gondolom én azt, hogy ő pont nekem akarna segíteni, vagy engem akarna megvigasztalni. Majd szépen tovább áll, hiszen tudom én jól róla, hogy milyen. Nem érdeklik az érzések és gondolom kifejezetten hülyét kap, ha meglát valakit sírni, szóval nem fog itt maradni, hogy velem foglalkozzon, ehhez kétség sem férhet. Nekem pedig azt hiszem jobb is, ha most egyedül vagyok, és megpróbálok rájönni, hogy mégis mit csináljak. - Szóval... unatkozol és bosszúból még piszkálsz is? Ez... ez most nem az a pillanat Patrick, ami erre alkalmas lenne. - szadizhat, ha akar máskor, de most... most határozottan nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt elviseljem. Most csak szeretnék mindent elfelejteni, az lenne a jó, ha kiderülne, hogy ez az egész nem is így van és tévedés és... és tudom, hogy erre az ég világon semmi esély sincs, de akkor sem kell, hogy még mellette ő is rátegyen egy lapáttal az egészre. Így is van épp elég bajom. Ha pedig most csak viccelt... hát az a baj, hogy ahogy látja nem vagyok épp olyan állapotban, mint aki érti a viccet. Most nem, most túlságosan ki vagyok bukva hozzá. - Ez most bonyolultabb ennél... hiába írom fel, ha nem emlékszem rá, hanem újra megtudom, az úgy... - őszintén nem érdekel most a csoki és a fulladás kapcsolata, újra rázkódni kezd a vállam, én pedig próbálom az egészet azzal kezelni, hogy pár szem csokit nyomok a számba, csak aztán fújom ki az orromat. Na persze nem ér semmit az egész, a csoki semmit sem old meg, csak az ember addig is csinál valamit, amíg eszi. Igazából ezt azt hiszem semmi sem oldja meg. Viszont ő még mindig itt van és nem is tudom... tényleg érdekli, hogy mi van velem? Pedig arról volt szó, hogy az érzések mind értelmetlenek, hogy nem érdemes kiakadni semmin igaz? Azt hittem, hogy simán tovább megy és mégis itt van, és... attól még ugynúgy kétlem, hogy tudna tanácsot adni. - A szüleim... balesetük volt. Anya... meg... ő meghalt és apu nem tér magához... kómában van és nem tudják, hogy mi lesz vele. - bököm ki végül nagy nehezen akadozva, és persze időnként hangosabban felsírva. A kezem még mindig remek, láthatóan tökéletesen ki vagyok borulva, bár talán érthető. Én mondtam neki igaz? Hogy bármikor bármi történhet, hogy meg kell mondani annak, aki fontos neked, hogy fontos, de... én meg mondtam, és ettől még ugyanúgy nem érzem magam jobban. Felpillantok rá, könnyáztatta arccal, vörös szemekkel, és szinte várom, hogy mikor tesz valami epés megjegyzést, valami bántó megnyilvánulást, vagy tudom is én... mintha csak ez lenne tőle az evidens. - Én... nem tudom, hogy mit tegyek. Ha nem írom le, talán hetekig nem tudom meg újra, de ha leírom... minden áldott reggel azzal kelek fel, hogy újra és újra megtudom, mint... friss hírt. - érti már? Érti, hogy mi ebben az egészben a legrosszabb? Mások feldolgozzák a fájdalmukat, idővel enyhül, idővel jobb lesz, de én... nálam semmi sem változik, mert minden nap meg kell tudnom, hogy anya meghalt és talán apa is meg fog. De ha nem írom fel, nem tudok róla, akkor nem megyek be apuhoz a kórházba és talán... ő is meghal, mire újra megtudom, hogy mi történt. Fogalmam sincs, hogy ha valaki kómában van, akkor eljut-e hozzá az, hogy ott vagy vele, de ha igen... és én nem leszek ott sosem... azt meg tudnám magamnak bocsátani?
- Komoly gondok lehetnek, ha nem kezdesz bele valami hosszú és mélyen szántó magyarázatba arról, hogy miért ne vicceljek az örök és egyetlen szerelemmel. – mondom mosolyogva, ahogy közelebb érek és közben persze ár sikerül kiszúrnom azt, hogy sír, ami nagyon nem tetszik, mert nem szeretem, ha az emberek sírnak az olyan…természetellenes, vagy nem is tudom, én nem sírok, vagyis nagyon ritkán esik meg, hogy sírok, legutoljára talán akkor történt meg mikor az a barom jó erősen képen vágott kicsi koromban, de azóta…azóta nem sírtam soha, és nem is fogok soha, ezt már akkor megfogadtam és tartom is magam hozzá. Liesel nem. - Két oka van: egyrészt mert nincs jobb dolgom annál, minthogy itt legyek veled és kibontsam a csokidat. A második ok pedig az, hogy mint olvastad, a múltkor te is odajöttél hozzám, szóval a kölcsönkenyér visszajár. – rántom meg a vállamat, bár most azért próbálom valamennyire a dolgokat elviccelni, de lényegében azért jöttem ide, mert sír, látszik rajta, hogy szarul van, nyilván nem fogom csak így itt hagyni, nekem is van szívem, tény, hogy elég ritkán használom de van, és ez itt a lényeg. Liesel-nek ezt nem kell értenie, még csak leírnia sem kell ezt az egészet, ha nem akarja. – Szóval…mégis mi az, ami kiborított téged ennyire? Gondolom komoly dolog lehet, mert amúgy elfelejted holnapra, ha nem írod fel. – ez nem gúny, egyszerű tény megállapítás, gondolom nem egy pasiban csalódott, vagy ha mégis, hát ne sírjon érte, egyetlen pasi sem ér annyit, még én sem, utánam aztán ne bőgjön senki, van önkritikám. – Nincs mit, csak… meg ne fulladj, tudod, nehéz sírás közben enni. – legalábbis nekem az volt régen, de mindegy, kibontottam neki a csokit, állítólag az segít mindenen, legalábbis Lupin professzor ha valami bajod van, akkor folyton csokival kínálgat, gondolom csak nem hülyeség az egész, szóval hátha használ majd most is. - Öhm… te…amúgy is elfelejted, nem? Szóval akkor mi a baj? Hogyha felírod magadnak, az nem sokkal másabb, mintha emlékeznél rá. Sőt, talán jobb is, mert nem álmodsz vele meg minden. – rántom meg a vállamat, mert hát…nem tudom, erre a kérdésre nehéz választ adni, de neki ez duplán szar, mert alapból fura dolog lehet egy füzetből felolvasni a tegnapot, hát még emlékeztetni magadat, elrontani ezzel újra és újra az egész napod…így nem történik meg a továbblépés, ami viszont elég nagy szívás, szóval…na igen, megtudom őt érteni, valamit ki kéne találni a bajára, mert ez így nem pálya, nagyon nem. – De a kérdésedre válaszolva… nem, nem felejteném el, mert ha csak a jóra emlékeznék, az túl tökéletes lenne, az pedig soha nem jó. – rántom meg a vállamat. Tényleg nem, ha valami túl tökéletes, az… nem valódi, hanem mesterkélt.
Azt hiszem valahol a teljes összeomlás szélén állok. Tudom, hogy ha most itt lenne a bátyám segítene, mellettem állna, de most nem akarom, most nem hiszem, hogy segítene és... ő is eléggé ki van, nem kell, hogy még engem is megpróbáljon összeszedni. Ezt valahogy nekem kellene elrendezni magamban, eldönteni, hogy mit akarok, hogy mi a jó megoldás, bár egyelőre tényleg ott tartok, hogy talán nem kéne ezt leírnom, hogy... semmissé tehetem azzal, ha magamban tartom és úgy teszek, mintha meg se történt volna, csak kialszom és kész, elfelejtem... egy jó időre. Tudom, hogy ez nem megoldás, hogy ettől még nem válik meg nem történtté az egész, attól még ugyanúgy változatlan marad a helyzet, de talán hetekbe telik mire újra megtudom, talán a bátyám tiszteletben tartaná a döntésemet és nem mondaná el azonnal. Menekülés... gyávaság, de most nem hiszem, hogy el tudnám ezt viselni, túlságosan fáj. A lépteket is kissé későn hallom meg, és lassan nézek csak fel. Komolyan remélem, hogy az illetőt megrettenti az, hogy sírok és simán tovább áll, de nem. Meghallom a hangot, ami persze még nem sokat mond elsőre, csak amikor felnézek, akkor esik le. Igen az arca... láttam még reggel, mielőtt az egészről megtudtuk a hírt. Tudom, hogy ki ő, tudom, hogy neki is volt gondja nem is olyan régen, és nem pont úgy kezelte ezt, mint én most. - Hát... úgy... tűnik. - bólintok egyet, de már arra se szánok most energiát, hogy megtöröljem az arcomat. Semmi értelme sem lenne igaz? Hiszen... nem lesz tőle jobb, nem maradnak abba a könnyek, hiába törölgetném az arcomat, akkor is újra indulnának, csak az orromat fújom ki, mert hát azért még se nézzek már úgy ki, mint valami... na jó nem tudok megfelelő hasonlatot, de akkor se. Azért a megnevezése meglep jócskán, de most még ahhoz sincs erőm, hogy ezzel foglalkozzam. - Miért érdekel? - hogy mi a bajom, nem mindegy? Gondolom úgy se érdekli igazán és amúgy is... tudom, hogy az ilyesmi szerinte hülyeség. Ő inkább csapkod, mint hogy átérezzen valami hasonlót, ő nem olyan, mint én ezt elég kategorikusan kijelentette tudom. Akkor most miért van itt? Komolyan azt hiszem, hogy tovább is áll, de helyette a csokimat adja oda, még ki is bontja közben. Még mindig remegő kézzel veszem el tőle, hogy legalább beszéd helyett a számba toljak egy adagot belőle. - Kösz! - segít vajon? Nem hiszem, hogy most bármi is segítene, de én is azért hoztam, mert... hátha, bár aztán a fene tudja. Szerintem most semmi se segítene rajtam attól félek, csak... csak a felejtés, csak az, ha ezt az egészet semmissé teszem. A kérdés hallatán azért felpillantok, de a vállrántás is már akkor jön, amikor leült. Ha jól sejtem, akkor most nem igazán számít, hogy én mit mondok, így is úgyis leült. - Ha megtehetnéd, hogy... elfelejted azt, ami rossz... akkor elfelejtenéd? - tudja, hogy ki vagyok, és azt is, hogy mi a bajom, tehát azt hiszem érti, hogy mit akarok kérdezni. Vajon ez tényleg menekülésnek számít? Szánalmas vagyok attól, ha nem akarom ezt az egészet feldolgozni, vagy elfogadni, hogy megtörtént?
Amber nem lett jobban. Elmentem hozzá, de nem fakadtam dalra, nem beszéltem a lelkem legmélyén megbúvó érzésekről, már csak azért sem, mert nincs jól, sajnos elégé leharcolt, nem él olyan életet sem, amilyet érdemel. Stresszel, és a lelkét is kihajítja, hogy a legjobb tanuló legyen, mert…mert nem tudom, megnyugtatja őt ez, vagy akármi, én nem értek a tanuláshoz, életemben nem fogtam még egy óránál többet könyvet a kezemben. Amúgy is, minek, én gyakorlatban szeretek megtanulni mindent, szóval… hagyom a könyveket. De most nem ezért vagyok itt lent, egyszerűen csak rám jött az, hogy éhes vagyok, Amber-től jövök, órákat ültem az ágya mellett, de hazaküldtek, szóval…idejöttem, mert olyan, hogy haza, nem igazán van. Kicsit meglepődök mikor nem is olyan messziről egy halk puffanást hallok, majd a hang irányába lépdelve meglepődötten tapasztalom, hogy nem csak képzelődtem. Azt hittem, hogy itt ilyenkor már nincs senki, de persze tévedtem, és az is meglep, hogy kit látok. – Nocsak, úgy tűnik, hogy mi… egymásnak vagyunk teremtve, folyton összefutunk. – lépdelek hozzá mosolyogva közelebb, bár… nem is tudom, hogy ő mire emlékszik, felírta-e a múltkorit, vagy sem, mert végül is nem voltam biztos benne, csak leléptem és kész, mert már nem voltam képes tovább hallgatni ezt az öntsd ki a szíved dolgot. - Mi a baj, szépségem? – nézek rá érdeklődön, mert… elégé látszik, hogy nincsen éppen valami jó passzban, remeg is ráadásul, mint valami nyárfalevél, úgyhogy… nem igazán tudom hova rakni a dolgot, mert nem éppen ilyennek ismertem őt meg, eddig úgy tűnt, hogy ő valamiféle szikla, de hát ugye nem lehet mindenki mindig kemény, én is kiborultam mikor kiderült, hogy Amber beteg. Még most is elégé ki vagyok miatta borulva, de nem tehetek semmit sem, Amber még csak fel kelni sem tud, állítólag a szervezete teljesen legyengült, műteni kell és… annyi orvosi dolgot mondtak, hogy én már belezavarodtam. – Tessék, a csoki… a csoki állítólag jót tesz. – mondom, ahogy felé nyújtom a csokiját, amit nem olyan régen még a falhoz vágott, csak én… kis is bontottam, hogy ne ezzel kelljen megint a saját idegeit húznia, mert ilyen állapotban ez nem könnyű, ezt aláírom, ismerős érzés ez, ismerős látvány is. – Nem gáz, ha… ? – mutatok a szemközti falra, jelezve, hogy ha nem gond, akkor leülök vele szemben. Persze, ha gond, akkor is leülnék vele szemben, de azért tartsuk magunkat a formalitásokhoz, mert kitudja, lehet nem is kér belőlem, de kap, ez már csak egy ilyen dolog, kegyetlen az élet, tudom.
Azt hiszem még sem volt a legjobb ötlet, kétlem, hogy végeredményében egy tál süti segíteni fog. Egyébként sem sikerült végül eljutnom a konyháig, pedig az volt a cél. Marad az a csoki, ami még karácsonyról maradt meg, és sikerült ma délután fellelnem valahol a cuccim között. Azt bontogatom most kissé remegő kézzel miután eddig sikerült eljutni. A folyosón vagyok, késő este, talán már kilenc is elmúlt fogalmam sincs. Egyetemista vagyok, nem szólhat rám senki és legalább ilyenkor nem nagyon mászkál idelent senki sem. A diákok többsége a szobájában van, vagy a klubhelyiségükben, nekem pedig jut egy kis nyugalom és bátran bőghetek hangosan a folyosó csendjében és tömhetem magamba a csokit, ami úgy sem használ semmit, de legalább csinálok valamit. Nem tudom, hogy mit kezdjek magammal, egyszerűen képtelen voltam a szobámban maradni és... még inkább képtelen voltam ezt az egészet most leírni. Tudom, hogy kéne... tudom, hogy muszáj. A fontos dolgok közé, oda kell felvésni, hogy aztán minden egyes reggel újra olvassam, hogy minden egyes reggel ugyanúgy fájjon. Nem akarok aludni, mert ha nem alszom, akkor nem felejtem el. Azt mondják, hogy az idő segít, hogy begyógyítja a sebeket, de az enyémeket hogyan gyógyítaná be, ha egyszer nem fogok rá emlékezni? Nincs időm feldolgozni, minden áldott reggel ugyanannyira fog fájni, mint ha akkor hallanám csak meg a hírt és ez az egészben a legrosszabb. Fáj... most is fáj és ugyanilyen rossz lesz megtudni a hírt úja és újra... és újra... a végtelenségig? És persze a hülye papír sem enged. Nem tudom, hogy a fenébe sikerült ezt úgy becsomagolni, hogy nem találok rajta fogást, hogy ki tudjam nyitni. Egyszerűen nem nyílik, vagy a kezem remeg túlságosan, fogalmam sincs, de végül egyszerűen nem bírom tovább és mérgemben végül a szemközti falhoz vágom. Mintha csak semmi sem akarna sikerülni. A naplóm is ott pihen mellettem, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy hozzányúljak és elkezdjek írni bele. Egyszerűen... nem megy. Tudom, hogy muszáj lesz, de akkor sem megy. Úgy akarok felkelni reggel, hogy ez az egész nem történt meg. Azt akarom hinni, hogy minden rendben van, hogy nem történt megint valami szörnyűség. Én... én nem akarom ezt! Olyan mint valami rettenetes rémálom és fel akarok egyszerűen csak kelni belőle és kész. Miért nem lehet? Ha nem emlékszem rá, akkor végül is... olyan mintha meg se történt volna, talán még napokig nem is fogom tudni, csak ha a bátyám szóvá teszi, de megkérhetem rá, hogy ne tegye. Nem beszélünk olyan gyakran a szüleinkkel, pár hétbe is talán beletelne mire újra kiderülne számomra, hogy mi történt, és... aztán újra csak hetek telnének el, míg újra megtudnám. Igen, talán... talán ez a jó megoldás. Nem kell leírnom és akkor olyan, mintha meg se történt volna, akkor olyan, mintha nem lenne semmi baj. Semmissé tudom tenni a számomra, hiszen én úgy sem fogok emlékezni rá, és akkor nem fog fájni sem. Ez... ez lesz a legjobb megoldás.
Mindenki más, ahogy szokták volt mondani. Én se gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a szintre, hogy családossá váljak, hiszen hát lássuk be az eredeti családom nem alakult éppen a legjobban, a szüleimet cserben hagytam, na nem mintha bármit is tehettem volna értük, de hát... most más a helyzet. A mostani családomat én magam választottam, nem közéjük születtem. Arit én mentettem meg, vagyis hát mi, és fogadtuk be, Rasmust ha mondhatom így szimplán csak megszerettem, van ez így, és nem bánom, hogy így alakult. Szeretem az életemet, és szeretem azt is aki velük együtt lettem. Azt most nem annyira szeretem, hogy itt vagyok a kastélyban, és nem lehetek azzal, akihez a szívem húz, de néha a nagyobb jó érdekében áldozatokat is kell hozni, bár ezt nem hiszem, hogy egy Reginald-féle ember megérthetné. Ő olyan, mint a nyári fűz, úgy hajlik, hogy meg ne törje a szél. Valahol én is ilyen vagyok, de vannak néhányan, akikért vállalnám, hogy keresztbe hasítson a legerősebb szélvihar, ha nekik segíthetek ezzel. Sose hittem volna, hogy egyszer eddig jutok. - Épp neked meséljek? Csak fájdítanám a szívedet, gondolom azért nem lehet olyan könnyű, hogy nincs senki, akinek tényleg fontos vagy. - halvány mosollyal pillantok rá, talán kissé kíváncsian is, hogy vajon ez mit hoz ki belőle, bár kétlem, hogy akár csak egy apró rezzenésnél többet okoz. Ő nem az a típus, akinek szüksége van valakire, mellettem azért mindig voltak. Tény, hogy könnyen alkalmazkodom az új helyzetekhez, de attól még gyerekként befogadtak, aztán ott volt Connor és Connie, akiket a barátaimnak mondhattam, és most Rasmus. Azért ez igenis számít, ha van aki védi a hátadat és nem csak mindig egyedül kell megoldanod mindent, még ha tisztában is vagy vele, hogy egyébként egyedül is menne. - Szóval még mindig lebecsülsz másokat, és nem félsz tőle, hogy egyszer ez majd visszaüt? - persze igaza van, sokan nem tudnak magukról semmit, nem tudják hogyan reagálnának éles helyzetekben, mi viszont tudjuk, hogy hogyan, vagyis... én néha nem vagyok benne teljesen biztos, de azért ő szerintem minden éles helyzetben inkább megpattanna, mint hogy komoly következménye legyen. - Tudod Reginald néha... azért el kell dönteni, hogy melyik oldalon is állsz, te vajon tudod? - csak egy halk megjegyzés, szinte nem is kapcsolódik az eddigiekhez, és még csak rá sem pillantok közben, csak amikor az utolsó szó is elhagyta ajkaimat és felkaptam az asztalról egy kisebb tál csokis sütit. Egészen jól néz ki és hogy ki hagyta itt? Nem nagyon izgat, elszemezgetem estére, határozottan jól fog esni. Nem vagyok édesszájú, de... az ízlés is változhat ilyen állapotban igaz?
Kénytelen vagyok a másik replikájára halkan felnevetni, talán kicsit bele is rondítva a folyosó nyugalmába. Annyira nem meglepő a válasz, épp ezért szórakoztató. Ahogy morbid módon ugyanezt érzem a tengerre nyíló azkabani lakosztályok tekintetében.... jó magaviseletért biztos lehet kapni egy szürke hordalékot mosó sziklapartra néző cellát. Miután elült a kis hang, megcsóválom a fejem, a mozdulat pedig marad az örök keresztkérdésre, amiket inkább kíváncsi nagynénik meg az anyám szájából kell sokszor hallanom. Hát Sheskának kicsit más erre mondjuk a válaszom, de az információtartalma se sokkal több: - Nemnem.... Az én magánéletemet épp annyira nem lehet komolyan venni, mint egy puffskeint Mikulássapkában... szerintem neked inkább lehetne mesélnivalód. - nem, nem fogok jelentőségteljesen hunyorítani felé, csupán rátekintek, érdeklődve félrebillentett állal. Nem mondhatni, hogy a szolgálatom alatt volt érkezésem belefolyni mindenki magánéletébe, de pont a nőről tudom, hogy akármennyire is hasonszőrű, mint én, annyira tán nem tartja kockázatosnak a kötődést, velem ellentétben. - Egyébként pedig nyugodj meg, lefoglalom magam. Az emberek minden tanulmánynál érdekesebbek, és itt egyrakáson van egy halom, akik még egy csomó mindent nem tudnak magukról se. Ellenben velem ugyebár. A "ki fia borja" kifejezés itt több ízben megállja a fejét. Egészen jó kihívás, új projekt ez az egész, nem is beszélve arról, hogy egy megbízáson már rajta is vagyok. Abból talán kitelik majd egy Dél-amerikai azték-túra a tavaszi szünetre. Közben kis mosollyal veszem, hogy velem tart. Nem áll szándékomban sokáig időzni a konyhában sem, ha megtaláljuk az ominózus bejáratot, de a holnapi hosszú nap előtt talán tényleg nem ártana némi alvásra ösztökélő teakeverék.
by RCB
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Konyhafolyosó 2014-12-15, 21:12
Reginald & Sheska
A rossz hír gyorsan terjed, míg a jót sosem siettetik.
- A meleg és támogató nevelési módszertől nem sokat fejlődnek és amúgy is egyetemistákat tanulok, őket pátyolgassa otthon az anyjuk nem? - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Nem fogom én a kölykök lelki világát figyelni állandóan, eszem ágában sincs és értelme sincs. Az anyjuk dolga ez, én is foglalkozom a sajátjaimmal, de velük nem nagyon kell, mivel elég erősek hozzá. Ari és Die, eleve úgy neveltük fel őket, hogy ne legyenek gyengék, ha egy tanár csúnyán néz rájuk, akkor maximum csúnyán visszanéznek, de nem fognak e miatt kiakadni, és szaladni hozzám, hogy bemószerolják az illetőt, hogy milyen nagyon gonosz volt velük. Ha gondjuk van, akkor simán megoldják egyedül is. - De legalább van tengerre nyíló kilátás, már... ha van ablak. - mosolyodom el. Na igen Azkaban, Connort meg lehetne kérdezni róla, hogy milyen volt ott nyaralni nyolc hónapig, de hát őszintén szólva ezt eddig még nem nagyon mertem megkockáztatni. Mégis csak ott hagytam. Oké, ő kért meg rá, de jó eséllyel akkor is pont ugyanígy teszek, ha nem tette volna. A saját bőröm a fontosabb, még akkor is, ha az exemről van szó, szinte már a testvéremről. Együtt nőttünk fel ugyan, de ettől még ugyanúgy nem akartam tárgyalást. Talán akkor is ki tudtam volna dumálni magamat, de azért így mégis csak jóval egyszerűbb volt megúszni, és most itt lehetek tanár makulátlan háttérrel. - No igen magányos farkasként mennyivel könnyebb dolgod van. De... soha nem is akartál családot? Nem bírnád ingázás nélkül? - kíváncsi vagyok, miért ne lennék? Végül is mindenkit jó kiismerni és ez is hozzá tartozik. Ha tudsz róla olyasmiket, amiket más nem, akkor az csak is előnnyel szolgálhat. Talán akar családot, talán csak magának sem vallja be, de ettől még engem ugyanúgy érdekel. Ott van Rasmus, aki kemény és határozott és mégis a család számára az első, ezért tudom, hogy örülni fog annak, ha elmondom neki azt a bizonyos nagy hírt, csak előbb még nekem kell teljes mértékben elfogadnom, hogy ez tényleg nem jelent semmi negatívat. - Tudod, hogy itt mondhatni a falnak is füle van, szóval... de a volt főnökömnél nem volt rossz a munka, gondolom te is élvezted, ezért is olyan furcsa most ez a nagy röghöz kötés. - közben felállok, jelezve ezzel, hogy mehetünk tőlem a kis sétára, vagy akár konyhába, bár különösebben nem vagyok éhes, félő, hogy ha most ennék pár falatot, az perceken belül távozna is belőle. - Azok alapján, amiket rólad hallottam tényleg meglepő, hogy nem unatkozol itt. - pillantok oldalra, már akkor, mikor halk lépteink törik meg a folyosó csendjét.
- Mondd, hogy van nyílt nap az óráidon, nagyon szeretnélek megnézni. Valahogy sejtem, hogy nem a meleg-támogató nevelési módszert részesíted előnyben. Mint egy jóllakott macskának, leginkább olyanná kell konstans visszaszelídülnie a mosolyomnak. Kedvelem a kihívást, de jelenleg a másikkal olyan ismerős terepen lépdelek, aminek a jelen állapotomban csakis örvendeni tudok. Mint egy otthonos papucs, úgy siklok bele a beszélgetésbe, amiben mind a ketten egy kerítésen túlról szócséplünk, átlátszóan hamis lelkesedéssel. Mint egy közös, ki nem mondott kód. Az, aki kételkedne, hogy voltaképpen brit vér is csörgedezik az ereimben, ezzel erősen megcáfolható volna. Persze legalább ezer okot fel tudnék sorolni, miért is hasznos egy ex... vagy akár titkon aktív halálfalónak itt, az öregember fészkében tanyáznia. Hát nem rólam mintázták a lojalitás szobrát, de még én is épp rajta vagyok egy minden körülménytől függetlenül is megtérülő projekten, kötve hiszem, hogy Sheska nem tenne hasonlóan. Ugyanannyira élelmesek vagyunk. Milyen szerencse, hogy meg tudom osztani a figyelmemet, mert a gondolataim mellett még arra is jut időm, hogy a másik apró gesztusait figyelhessem, nameg tarthassam a beszélgetés laza fonalát. - Nem is beszélve a szörnyű, szürke egyenruhákról... biztos nincs mosoda sem. - tényleg laza fonalat tartok, a humor kockázatával sóhajtok is egyet. Mert valamiféle válasz azért a most következő kérésre kell, hogy szülessen. Szórakozottan visszaveszem a kezembe a bögrém, amiből még mindig hiányolom azt a citromfű-teát, vagy valami hasonlót. - Nem tervezem túl túlságosan az életem, van egy olyan furcsa szokása velem kapcsolatban, hogy nem szereti, és nem követi, amit kigondolok. Persze biztos, kicsit más lenne a helyzet, ha lakáshitellel, egy-két lurkóval kellene terveket farigcsálnom. - Felsandítok a másikra, miután kifigyeltem a bögrém formáját - vegye ezt ki-ki magára, velem ellentétben. S ami azt illeti, azért tényleg nem viszem túlzásba a tervezés dolgot, mert minél kevesebbet döntök el én magam, annál kevesebbre jöhet rá a Nagy Testvér. Csak így, globális álnéven, ugyanis minden rezsim alatt változik ez a személy. Elég, ha az aktuális kis érdekességeket, amikre fókuszálok is csak én tudom.. meg talán a köztes megbízóm. - Egyelőre nagyon jól szórakozom... viszont konyha... - intek hüvelykujjammal az adott irányba, és kérdőn felvont szemöldökkel tekintek a másikra - ...ha nem derogál a társaságom, gyere, sétáljunk egyet, addig te is mesélhetnél egyet s mást... bevallom őszintén nem volt ismerkedős est, amikor bedolgoztam a volt főnöködnél. - Sok volna ez a pimaszba csúszó mosolyommal? Talán. Vállalom.
by RCB
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Konyhafolyosó 2014-12-11, 15:53
Reginald & Sheska
A rossz hír gyorsan terjed, míg a jót sosem siettetik.
Szócséplés, na igen az efféle szócséplésben profi vagyok. Pont az a lényeg, hogy úgy tudj meg a másikról ezt azt, hogy ő még csak nem is tudja, hogy épp elárul magáról néhány apróságot. Persze az a legnehezebb, amikor az ellenfeled is hasonlóképpen rafinált, mint te magad, és ez pontosan így volt legutóbb Perselusszal és most Reginalddal. A profi köpönyegforgató könnyedén felismeri a hozzáhasonlókat, és pont azért tudja, hogy nehéz őket kiismerni, vagy épp rájönni, mikor mondanak igazat és mikor nem, mert ő maga is épp olyan szinten beszél rébuszokban, mint a másik. Most is ezt tesszük, lágyan kerülgetjük a beszélgetés komoly részét, csak cseppentünk néha egy-egy apró információt a nagy semmiről, mintha valami lenne. Szórakoztató, kicsit még a figyelmemet is elvonja arról, amin eddig járt az eszem és ha innen nézem, akkor ez még jó is. Pont e miatt nem érzem tehernek a társaságát. - Előítéletet? Oh, dehogy! Semmi ilyesmi nem volt a hangomban, mindketten tudjuk, hogy mennyire lelkesíthet ez az új kihívás, ahogyan engem is. A kis... mogyorók fejét megtölteni tudással valami fantasztikus tud lenni! - oh, naná, hogy enyhén túlzó a lelkesedésem, de nincs gond ezzel. Számomra pont azért jó itt lenni, mert kicsit felmérhetem a terepet, információkat juttathatok ki, amik fontosak lehetnek, felmérhetem a diákokat, hogy ki hogyan gondolkodik a halálfalókról és nem mellesleg itt lehetek a gyerekeim közelében. Die okos, ő soha sem követ el hibákat, de Ari... rá azért oda kell figyelni. Túlságosan makacs és hirtelen természet, pont, mint az apja. Hiába nem vér szerinti, mégis csak erősen rá ütött, és túl nagy hibákat követhet el, ha nem tudja magát visszafogni. - Én is maximum csak tippelgetek, de nem hiszem, hogy kellemes lehet ott tölteni bárkinek is az idejét. Mégis csak... nagyon fénytelen egy hely lehet és hűvös is. - na persze nem ez a legnagyobb gond egy ilyen helyben, a víz, meg a sok kő... inkább a dementorok és persze a tény, hogy rab vagy. Nem szívesen próbálnám ki, pont ezért jó, hogy itt vagyunk inkább a kastélyban. - No és hogy tervezed, meddig maradsz tanárként? Amíg látod benne a kihívást? - naná, valami hasonló, vagy amíg érdekében áll. Tudom én, hogy erre sem kapok majd érdemi választ, már miért is adna, én sem fogok fordítva neki... ezzel is tisztában van, bár a jelenlegi helyzet alapján jó eséllyel... nem maradok túlságosan sokáig.
Ha érzem is, hogy a jelenlétem, és a kicsit talán közvetlenül bazsalygó társaságom terhes a másik számára, nem adom jelét. Persze lehetnék előzékenyebb is, és megkérdezhetném, zavarok-e, de aki közterületre merészkedik, azzal a felkiáltással, hogy magányra vágyik, az bizony számoljon a következményekkel. Jelen estben a határméregető személyemmel. Csodálatos. Egyébiránt nem volna semmi gondom a virágnyelvvel, és ezt a másik is tudhatja, elvégre mindent kedvelek, ami szócséplés és csúsztatás, ha épp nem kicsit kegyetlenebb vizekre evezek a szavaimmal. Már-már kedélyesen billentem is a fejem, ahogy a másik reakciójára várok, és bizony halkan fel kell kaccannom a válaszára. - Miért érzek egy cseppnyi... egy cseppnyivel több előítéletet a szavaid mögött, mint az indokolt volna? Történetesen teljesen érdekes, hogy kis mogyorók fejét kéne megtöltenem tizenöt évnyi mágikus tapasztalat tanulságával. Ez egy küldetés. Lehetetlen, de küldetés. - azt azért meg kell hagyni, hogy a jellemem ismerete nélkül ez még hihetőbb is volna a számból, mint ahogy Sheska kijelenti, a Roxfortba hazatért... Mert erre az észlelt hamisságra bizony nem kell felhívnom a másik figyelmét, csak elmosolyodok, és a gesztus hitetlen élét elrejti a mozdulat, ahogy lehajtom benne a fejem. Onnan pillantok a nőre nemsokára, mikor a véleményemet kéri, s akármennyire is fáradt voltam, engem valahogy mégiscsak pezsdít ez a diskurzus. Nem is marad válasz nélkül- -Fogalmam sincs, Sheska, fogalmam sincs. Amíg nincs összehasonlítási alapom, honnan is tudhatnám mennyire... kellemetlen az Azkaban? Milyen szerencse, hogy sosem kellett még a gondolatéval sem foglalkoznom.- hazugság, hazugság, persze. A gyávák könnyen mutatják magukat könnyelműnek, és velem kapcsolatban ez a tény különösképpen erős.
by RCB
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Konyhafolyosó 2014-12-05, 14:04
Reginald & Sheska
A rossz hír gyorsan terjed, míg a jót sosem siettetik.
Azért szó se róla nem pont most van szükségem az efféle agytornára. Pitonnal is érdekes volt az a legutóbbi beszélgetés, pedig akkor épp tökéletes lelki állapotban voltam, de most ez koránt sincs meg és így még sokkal nehezebb egy ilyen esetleges szópárbajt lejátszani, mert hát mindketten tudunk egy s mást a másikról, de azt nem tudhatjuk, hogy jelenleg mi a helyzet vele. Nem tudom, hogy Reginald jelenleg épp ki mellett áll és azt főleg nem, hogy ez majd meddig tart. Nem épp egy ilyen valakinek kell kiteregetnem a szennyest, tehát jöhet egy újabb forrós kását kerülgető kötetlen beszélgetés, amihez nagyon fel kell szívnom magam, hogy addig is a többi zavaró gondolatot egyszerűen csak félre tegyem. Menni fog, mert... muszáj mennie, muszáj a gondolataimat rendezni majd egyébként is. Beszélnem kell Rasmusszal, ad majd tanácsot, ő majd segít elmondani Arianáéknak is, hogy ne legyen ebből még véletlenül se gond. Azért egy aprót biccentek a kérdésre, bár teljesen felesleges, hiszen akkor már majdhogynem le is ült mellém, amikor eljutottam a mozdulat végéig. Nem kell, hogy ez meglepjen, soha sem volt az az igazán magát visszafogó típus, nem kérdez feleslegesen, teszi, mihez kedve van, pont mint én. - Jogos, nem kéne, hogy meglepjen, hogy itt vagy. Gondolom ez így hasznos neked, munka van, egy kis nyugalom is van, amíg más nem lesz... érdekesebb. - hasznosabb, többet fizető. Kétlem, hogy bármelyikünk is azt hinné a másikról, hogy itt töltjük majd a nyugdíjas éveinket. Ő sem az a típus, aki értékelné, ha annyiról szól az élete, hogy csak egyszerűen el van, mint a befőtt. A magunk fajták szeretik, ha történik valami körülöttük, szeretik, ha pezseg a levegő, és itt azért lássuk be, hogy minden túlságosan nyugodt. - Végül is miért ne? Tudod ez a hely még mindig sokkal kellemesebb, mint mondjuk az a kőmonstrum, amit a dementorok őriznek. Te is így látod nem? - oh eszem ágában sem volt Azkabanba menni. Ezért nem kellett nekem soha a Sötét jegy, mert nem kockázat az, aki elég okos. Connor bátor volt.. vagy botor, hogy időt hagyott nekem akkor éjjel lelépni, amíg őt elkapták. Nyolc hónap... tuti, hogy nem viseltem volna el, ha nyolc hónapra bezárnak. Leléptem volna, csak akkor ugye marad az, hogy folyamatosan keresnek. De erre jó, ha valaki ügyesen játszik és elhiszik róla, hogy csupán ártatlan áldozat. - Végül is ide jártam én is tanulni anno, olyan mintha... hazatértem volna. - mosolyodom el. Na persze véletlenül sincs így. Haza... az a hely nekem csak egy valaki ellett létezik, de tőle kénytelen vagyok most távol lenni. Az vigasztal, hogy Ari és Die is itt vannak velem, és legalább már hétvégente találkozhatom vele. Ez is több, mint a semmi, még ha nem is tökéletes állapot. De nem tart már soká, ha elkezd látszani a jelenlegi állapotom, akkor... nem maradhatok, az már túlságosan kockázatos lenne.
A fránya memória, az az amire egyesek nagyonis károgva hivatkoznak - egy arc, egy név ugyebár nem valószínű, hogy megmarad, főleg, ha a találkozás futó, és a személy jellegtelen. Én viszont abban a szerencsétlen, vagy épp szerencsés helyzetben vagyok, hogy sosem lehettem biztos, mi érdemtelen és miből tudok utólag is hasznot húzni. Hiszen az információ hatalom, és az adathordozók bizony az emberek... lényeg a lényeg, hogy nem kell sokáig kutakodnom az elmémben: a nagy vörös dobozban található Sheska arca és neve, közvetlenül a halálfaló, és a légy résen felkiáltójeles megjegyzés mellett. Ennek eredményeként bizony könnyedén el is mosolyodok, szinte akkor, ahogy a nő rám tekint és én beazonosítom a vonásait (gyorsak a fogaskerekek odabent). Mintha legalábbis egy kedves évfolyamtárssal hozott volna össze a véletlen a sarki vegyesboltban olyan könnyedén siklik a vonásaimra a gesztus. - Pontosan, Sheska. Megengeded? - ezt már a szabad kezem egy laza mozdulatával mutatva a másik által elbirtokolt pad felé kérdezem. De annak rám jellemző rendje szerint nem várom meg a választ, hanem egyszerűen helyet foglalok mellette. - Engem nem lep meg mostanság semmi, de örülök, ha tudtam egy félig-váratlan pillanatot okozni. Egyébként - válaszolva - azért az biztos nem túl meglepő, de az ez a hely - koppintom le a bögrém talpát halkan a padra, pont kettőnk közé - az egyik legnevesebb és legbiztonságosabb oktatási intézmény Európában... nemmellesleg épp üresedés volt a szakterületemen... tökéletesencsodálatos. - irónia vagy sem, azt döntse el mindenki. Hozz is tűzök egy mosolyt. Hát mekkora szerencsém van, nem igaz? - És te? Csak nem kis nyugalomra, kosztra és kvártélyra vágytál a sok év izgalom után? - ez viszont már határozottan piszkálódós irónia. A szemem pedig még így, a rossz látási körülmények ellenére is határozottan hamiskásan csillog.
by RCB
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Konyhafolyosó 2014-11-29, 20:59
Reginald & Sheska
A rossz hír gyorsan terjed, míg a jót sosem siettetik.
Azt hiszem általános tény, ha az ember magányra vágyik és nem zárkózik be a szobájába, vagy egy üres terembe, akkor tuti, hogy valakibe bele fog botlani, vagy pont fordítva valaki belé. Tudom nem pont itt kéne leülnöm, de a kölykök már nem járhatnak ki ilyenkor, és e miatt a csend is áthatóbb. A szobám pedig valahogy nem mindig tökéletes hely arra, hogy nyugiban legyek, ott amúgy is túlságosan sok minden emlékeztet fontos emberekre. Akkor viszont tényleg jobb itt kint. Aztán persze hiába a gondolatok, amikbe sikerül elmerülni meghallom a léptek csendes zaját. Annyira talán azért nem is csendesek, de mégis csak hallani lehet őket, aztán a halk hang, majd a köszönés. Nem, sajnos akármennyire is reméltem, nem kanyarodott le egy folyosón a másik irányba, pedig mennyire vágytam rá! Mégis kénytelen vagyok felpillantani, és hamar kiderül, hogy legalább nem egy kósza diákról van szó, pedig... megúszta volna. Most az egyszer komolyan megúszta volna a dolgot simán. Elküldtem volna, hogy menjen szépen az útjára és kész, de sajnos felnőtt, vagy egy nagyra nőtt egyetemista, de... úgy fest, hogy tényleg felnőtt és ahogy közelebb jön még az is kezd nyilvánvalóvá válni, hogy ismerem is, legalábbis egészen biztos vagyok benne, hogy ismerem. - Jó estét... Reginald igaz? - nem mondom, hogy sok mindent tudok róla, de hát az ember könnyen felismeri a hasonszőrűeket és azért róla járt-kelt néhány hír. Ha jól tudom, akkor neki sincs ott a jel a karján, mint ahogyan nekem sem. Részben ezért is lehetek itt, ezért tudtam olyan könnyedén elhitetni, hogy csupán ártatlan áldozat vagyok, a jellel együtt már macerásabb lett volna. Fel nem állok, nem lenne értelme, ha akar leül, ha tovább sétál, akkor meg minek? - Mondanám, hogy meglep, hogy itt látlak, de... talán még sem. Mi sodort pont a Roxfortba? - mindig ott lelhető fel ő is, ahol épp a jobb szelek fújnak és miután a Nagyúrnak vége... teljességgel érthető, hogy itt jelent meg, ahol nyugodtan teheti azt, amit mindig is szokott, élheti a csendes és nyugodt kis életét, és ha aztán mégis úgy hozza a sors megint csak átállhat más valaki mellé, aki érdekesebb, vagy inkább több hasznot ígér.
Uramatyám, el is felejtettem, néha mennyire lelombozó a kastély alagsora. Vagyis, nem. A tudatalattim tökéletesen elraktározta az információt, talán ezért is kértem valami szebb kilátású szobát magamnak. Azért nem a Ritz, de ajándék lónak ne nézd a fogát, és a jelenlegi pozícióm mármár túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen... Lehet hogy a vénség eszén mégsem fogott annyit az elmúlt évben az idő, mint amit sejtettem, ezért is várt annyira tárt karokkal a szemeszter közepén. Jelenleg nem épp emiatt az üldözési mánia miatt szenvedek álmatlanságban. Akármennyire is úgy gondolná az ember, hogy a hoppanálás az időzónák között nem kellene jetlaggal járjon... nem így van. Így ahelyett, hogy aktívan figyelem az ágyam fölötti baldachint (és a modernesítésén gondolkodom) egy jó adag citromfűtea reményében ragadtam meg a bögrémet, és a Nagytermet elvétve egyenesen a jó forrásához célzom be magam. Minden fesz nélkül fordulok be a félhomályos konyhafolyosóra, nem verek nagy zajt, elvégre papucs van a lábamon, nem tipp-topp félcipő. Kockás pizsamanadrág, egy egyszerű szürke póló, és mindezek fölött egy éjkék köntös tehetné a szabályszegő diákoknak maradandóvá a találkozást, ha az orromra biggyesztett szemüvegem és a kissé mosott ábrázatom nem lenne elég. Nem mintha zavarna a tény - a tanár is ember. Az izommemória működik, a lábam emlékszik az útvonalra, mégis, a fáklyák fényköréből kicsit távolabb eső, de így is észlelhetően világos hajkorona az egyik padon azért felhívja a figyelmemet. - Estét. Teljesen mindegy hogy kinek vagy minek szól az univerzális köszöntés, mert míg közelebb nem érek lehet ugyanennyire kimaradó diák, magányra vágyó professzor, vagy mit ad isten a személyre szabott succubusom.
by RCB
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Konyhafolyosó 2014-11-27, 15:30
Reginald & Sheska
A rossz hír gyorsan terjed, míg a jót sosem siettetik.
Néha még nekem is kell egy kis nyugalom, amikor csak úgy magam lehetek és nem kell foglalkoznom senkivel és semmivel, ez pedig itt lehetséges. Csendes már a folyosó, hiszen esteledik és a diákok ide csak akkor jöhetnek, ha megszegik a házirendet, azt pedig többségük azért nem teszi szándékosan, addig jó nekik. Most egyébként sem vágyom társaságra. Két napja minden reggel kellően rosszul vagyok. Nem hánytam, ez legalább valami, de már csak a rosszul lét is azt jelenti, hogy... Hát igen, elég nagy az esélye és tudom, hogy így akartuk, de most hogy testközelből tapasztalom meg a dolgot, mégis úgy érzem, hogy meg vagyok rémülve. Örült az ötletnek, örült neki, hogy lehetne sajátunk, de jól átgondolva... Nem veszélyes ez? Nem rám nézve, hanem mindenre. Ari és Die egyáltalán hogyan fogadnák? Ari így is néha rendkívül kezelhetetlen, és fogalmam sincs, hogy nem akadna-e ki, nem érezné-e magát kevesebbnek, ha kiderülne, hogy lesz egy húga, vagy egy öccse, hiszen ő nem a vér szerinti lányunk. Megmentettem, segítettem rajta, mi neveltük fel, de nem egészen kicsi korától. Nehéz eldönteni, hogy nővérként, vagy anyaként tekint rám, valahogy talán ő maga sincs ezzel teljesen tisztában. Most viszont minden megváltozhat, arról már nem is beszélve, hogy egy pici gyerekkel nem mehetünk harcolni, akkor vele mi lesz, vagy velem mi lesz? Ott akarok lenni mellette, ott akarok lenni ha tényleg komolyra fordulnak a dolgok, de így... így nem lehet! Itt sem maradhatok sokáig. Nem vagyok annyira jó illuzionista és a ruhák is csak ideig-óráig takarják majd el. Pár hónap... pár hónap maradt, addig meg kell szereznem minden információt, mert minél többet kell tudni az iskoláról. Még azt sem tudom, hogy Pitonnal mit kezdjünk, hogy melyik oldalon áll, hogy az auror, aki időnként a kastélyba látogat mennyire veszélyes, akiről információk kellenek. Túl sok a teendő és nem jó, ha hirtelen rájössz, hogy az időd véges lett, amiről eddig azt hitted, hogy rajtad múlik, hogyan osztod be. Fáradtan ücsörgök az egyik félreeső padon a sötétedő folyosón. Csak néhány kósza fáklya ad még fényt, de már azok se sokái, hiszen éjszaka nincsenek kivilágítva a folyosók. De talán nem is baj, nem zavar a sötét, nem félek tőle, a pálcám pedig nálam van, visszatalálok a szobámba egy enyhe lumos segítségével. De addig is hallgathatom kicsit a csendet, gondolkodhatok. Eddig is mindent megoldottam... ezt is sikerülni fog.
