2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Most, hogy számomra teljesen váratlanul összefutottunk, szinte egyértelműsíti, hogy időutazó énem szándékosan ide tervezte meg az ugrást. Mintha azt akarta volna, hogy Kylie is lássa azt, hogy mi történik majd vele. Velem. Nehéz nem egy idegenként gondolni arra, akit a vállamon viszek, hiszen a jövőbeni énem nem olyan volt mint egy tükörkép, hanem hús vér ember, aki már vért köhögött fel, és szó szerint előttem hunyt ki szemében a fény. Rettenes érzés volt látni magamat meghalni, még nem dolgoztam fel, talán soha nem is fogom, ellenben itt a sürgetés, hogy erről más ne tudjon. Kylie most már igen, hiszen eleve a bizalmasom, és sajnos úgy tűnik nagyon érintett az ügyben. De akkor is rohadtul extrém az, amit hallottam, velem ilyesmi nem szokott előfordulni. Igaz, ami igaz, ha jobban megnézem, szép lány, és fiatal, de nem jut nekem olyasmi az eszembe, hogy szívügyekkel foglalkozzak. Miért is tenném? Nem vagyok romantikus alkat, fogalmam sincsen, hogyan kéne udvarolni, vagy csak ledominálni egy nőt, a kivánságait lesni. Régen volt már bárkim is, idejét sem tudom, hogy manapság mi a divat, és most kiderül, hogy a jövőben utazom majd vissza hogy megmentsem egy számomra még alig ismert lány életét... pusztán szerelemből? Na ne... ez azért elég extrémül hangzik, főleg az én saját számból. A lány végül kicsomagolja a hullát, hasonló meglepődést látok az arcán, mint ami rólam is süthetett, na igen... a hányinger kerülget minkettőnket, pedig nekem aztán van gyomrom a rázós helyzetekhez, és őt is nézték már sokan őrültnek. Ez most teljesen új megközelítése mindannak, amit a furcsáról gondoltunk eddig. - Volt időm? Kylie ez fél órája sem történt. Nem fogok egy hullát órákig, vagy napokig rejtgetegni, főleg az én vagyok... – Dörrenek rá, miért lett volna időm? Most meg egymással veszekszünk, ahelyett, hogy tennénk a dolgunkat, majd lesz később időnk lamentálni azon, hogy mi történt, és miért történt. Beharapom a nyelvemet, és nekiesek az ásásnak, még csak varázslatot sem használok, nem akarom semmivel felhívni magunkra a figyelmet. Mozdulataim gyorsak, erősek, lendületesen kell dolgoznom, hogy mielőbb a végére érjünk, és elegyengessük a talajt, mintha nem is jártunk volna itt. - Közel sem normális. Most omoljak össze? Akkor mindenki megtudná. Azt te sem akarhatod... Nem tudom, hogy mit fogok tenni. – Rázom meg a fejemet, és hányom ki a földhalmokat magam mellé, hogy mielőbb mélyítsem a gödröt. Olykor visszapillantok az ücsörgő lányra, azon tűnődöm, hogy vajon elmondjam e neki. Úgy vélem, hogy talán van értelme, hiszen ha csak megnézem magamnak párszor, nem fogja érteni. Hogy is érthetné. – Azt mondta, hogy védjelek meg bármi áron, és hogy... szeret, mert tudja, hogy viszontszereted. – Ezen a ponton megállok, és a földbe szúrom az ásót, hogy lenézzek a testre, amely már teljesen kihült, ajkára odaalvadt a vér, amit felköhögött, és a törzstájékon esett átok, és fegyvernyomok sebei sem szivárognak már. Vélhetően csak évek múlva fogom megtudni, hogy mi történt. Hogyan védhetném meg a lányt, amikor nem tudom, hogy kitől, és mitől?
Azért talán nem csoda, ha kissé nehezen kezelem a jelenlegi helyzetet. Az már alapból is megrázó kissé, hogy egy hullát cipel a hátán valaki, akit ismersz és úgy gondolod róla, hogy jó ember és nem hallottál semmiféle támadásról, ami az iskolát érte volna. Persze Mr. Blacknek pont az a dolga, hogy az efféle támadásokat kiszűrje, és ne jussanak el a diákokhoz, de akkor is... Titokban elásni egy hullát, az azért még sem rá vall, és nekem is kell még egy kis idő, mire magamhoz térek az aktuális sokkból. Nem csoda, ha nem vonzom magamhoz varázslattal azonnal az ásót, főleg mert oké, hogy segítek neki, de attól még a tény, hogy akkor most hullát kellene elásnom az erdőben, még mindig olyasmi, ami finoman szólva is a frászt hozza rám. Akkor pedig ez csak még jobban tetőződik, amikor meglátom, hogy ki is az a hulla, hogy Jonasról van szó, hogy... történetesen ő az idősebb kiadásban és igazán nem értem, hogy mégis mi a jó élet folyik itt. Az ember nem szokta a saját hasonmását cipelni hulla állapotban. Valami varázslat lehet, klón, vagy... ikertestvér, aki gyorsabban öregszik? Őszintén szólva sejtésem sincs róla, de nem lenne rossz válaszokat kapni, mielőtt tényleg itt sikerül kapnom egy heveny idegösszeomlást, mert már elég közel vagyok hozzá, hogy mit ne mondjak. Erre még egy kis szemrehányást is mintha éreznék a hangjából, hogy ő még megosztani se tudta senkivel. Elhiszem én neki, de... azért ez még sem az én hibám lássuk be. Ettől még engem ugyanúgy sokkol a látvány. - Attól még nekem sem könnyebb, neked már volt időd feldolgozni. - bár gondolom az sem egyszerű, csak hát valahogy ő mindig olyan komoly és nem nagyon látszik rajta az, hogy bármi is igazán nehezen érintené. Talán tényleg nem így van, én már nem is tudom. Tuti, hogy ha én szembesülnék effélével és el kéne ásnom a jövőbeli énemet nem menne, vagy... a jó ég tudja, szerintem ott helyben kapnék valami finom idegösszeomlást, ő pedig teljesen úgy kezeli mintha csak valami általánosan megszokott dolog lenne és ez... fura. - Hogyan tudod ezt egyáltalán így kezelni? Mintha teljesen normális lenne. Egyáltalán mit mondott? És akkor... ha a jövőből jött akkor te is meg fogsz halni? Vagy felkészülsz, mert elmondta mi történik? - komolyan jó, hogy még nem kezdett el ásni, mert bennem még most is iszonyatosan sok a kérdés és nem tudom egyelőre őket feldolgozni. Nem értem az egészet, azt meg főleg, hogy tudja ilyen lazán venni, hiszen ez azt jelenti, hogy meg fog halni! Én nem tudnám megrántani a vállamat, vagy talán tényleg olyan információkat kapott, ami alapján ezt meg tudja akadályozni valahogy? És ezért ilyen iszonyatosan nyugodt? Nekem viszont ez nem megy, átragaszthatná rám valahogy, az tényleg remek lenne, de félek, nem menne egyszerűen.
♫ Never forget you ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Jövő, s jelen egybeforr
Most már ketten vagyunk lesokkolva. Alaposan hozzászoktam már a különös, nem várt eseményekhez, mindig a legrosszabbal számolok, ám egy ilyen előrejelzést kapni, ráadásul magamtól... a jövőbeni énemtől... Azt hiszem a világ legnyugodtabb embere is bőven kitérne a hitéből. Nyugalmat erőltetek magamra, még nincsen veszve minden, ha megkaptam ezt a figyelmeztetést? Vagy mindenképpen megkaptam volna, hiszen ha csak időparadoxonban gondolkozom, ha ő nem jön vissza a múltba, akkor nem is gondolkozom el talán azon, hogy a lány majd mit fog jelenteni nekem, és így tovább.. Az benne a szép, hogy így sem biztos, hogy fogok tudni bármin is változtatni. És most már nem csak én vagyok enyhén szólva is befosva az egésztől, hanem még a lányra is ráhozom a frászt, pedig még nem is mondtam, hogy mit tapasztaltam pontosan. Miután kioktattam róla, hogy talán varázslattal is megoldhatná, hogy ne kelljen a folyosón veszegelnünk ásó nélkül, akkor már indulunk is az udvar felé. Szerencsére elég tapasztaltnak tűnik, ezért a sokk számlájára írom a késlekedést, így pár pillanaton belül már a tenyerében is csattan a szerszám. Mármint az ásó, na. Bólintok, hogy na csakhogy, nincsen időnk most itt diskurálni, majd az erdő mélyén, úgyis meg kell ezt még emésztenünk. Nála az ásó, én meg cipelem a testet, amíg le nem érünk a komor fák közé. Ott találunk egy tisztást, és amíg a lány kérdezősködik és bontogat, addig elkezdem fellazítani a talajt. Azt is kell valakinek. Igyekszem a gondolataimba mélyedni, hiszen így is bőven benne van az esély, hogy Kylie felkapja majd a fejét, és mondjuk sikolt egyet, végül mégsem teszi, csak hátrál, és már pertuban is érzem magam. Erre azért muszáj elmosolyodnom. - Nagyon úgy tűnik. Csak amikor én szembesültem vele, még megosztani sem tudtam senkivel... Időutazó leszek, vagy mi. A jövőből jött ő vissza. – Úgy mondom, hogy ő, pedig én vagyok az, mégsem tudom a saját magamként kezelni, egy másik test, olyan valaki, aki majd talán egyszer én leszek. És bele is halok, amint a mellékelt ábra mutatja. Végül csak leszúrom az ásót, és mellé ülök. Mármint a lány mellé. - A házam közepén jelent meg, egy lila fénygömbben. Jó nagy krátert hagyott a helyén. Elsőre azt sem tudtam, hogy mit reagáljak, mert ömlött belőle a vér, ahogy eldőlt. Alig tudott még mondani pár szót, aztán vége volt. – Meglehetősen szenvetlenül adom elő, de ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a dolog, csak éppen nem tudom még hogy feldolgozni a történteket. Elsősorban most mégis a lány arcát figyelem, hiszen ha minden igaz, lesz még közös jövőnk bőven. Majd hamarosan nekilátok az ásásnak, csak most még... emésztek.
Nem igazán értek a dologból semmit sem. Nem tudom, hogy miért van itt az éjszaka közepén és miért cipel a hátán egy hullát, mert hát erről van szó, egy hulláról, ez már biztos, főleg hogy a tekintete is elég keményen azt sugározza, hogy igazam van, valami gond van itt a háttérben, csak egyelőre még nem derült ki, hogy mégis mi a fene, miért van nála egy halott akárki, meg hogy egyáltalán kicsoda. Talán csak megtámadták az iskolát, másról nem lehet szó. Tudom én, hogy ő is elég furcsán viselkedik, mint én is, sok minden pusmog róla a többi diák, mint ahogyan rólam is, de... attól még nem hiszem, hogy tényleg bekattant volna és végzett volna mondjuk egy másik tanárral, vagy diákkal, vagy tudom is én. Azért nem látok őrült fényt táncolni a szemében, most is komoly és határozott, mint ahogyan ez legutóbb is így volt, nem érzékelek változást, tehát remélhetőleg nincs is... nagyon remélem, hogy nincs. - Oh... igaz! Invito ásó! - azért az invitó mindig kockázatos, mert mire egy jóravaló ásó magától kitör egy ajtón, vagy ablakon át... Ha épp nem hagyott Friccs valahol kószálva egyet, vagy mondjuk nincs egy nyitott szertárban, raktárban, akkor nehezebben fog idetalálni, de annyit talán várhatunk, maximum neki lesz baromi nehéz addig is a hullát tartogatni, legalábbis első ránézésre azért nem lehet valami könnyű az a test igaz? - Nem értem... jobb lenne, ha legalább érteném. - ezt inkább csak magam elé motyogom, de amikor megjön az ásó így is megyek szépen vele, ez nem is lehet kérdés, csak hát mégis csak sokkal könnyebb lenne, ha legalább válaszokkal hajlandó lenne nekem szolgálni, legalább röviden körülírva, legalább kb. vagy nem is tudom, mert ez azért így eléggé elbizonytalanít. De faggatni nem fogom, ezt láthatja rajtam. Emlékszem én rá, hogy ő bízott bennem, tehát nekem is kutya kötelességem bízni benne és akármiről is van szó mellette állni, mert már ő is megtette egyszer, és azóta is támogat, miközben mindenki teljesen sült bolondnak néz. - Én... talán igen, de köszönöm. - aprót azért bólintok, és végre eljutunk addig, hogy megnézzem, hogy ki is az. Add istenem, hogy ne az egyik tanárunk legyen ott! Persze még azt is megpróbálhatná kimagyarázni, de azért jobban örülnék neki, ha nem kellene. Ő már közben lapátolni kezd, amíg én a hullát bontom ki annyira, hogy legalább lássam, aztán azonnal vissza is ejtem a durva anyagot, amikor meglátom az arcát. Értetlenül lépek hátrébb egyet és a lapátoló és... élő verzióra pillantok. - Ez... ez mi? Hogy lehet? Ez... te vagy! - csak kicsit idősebb és nekem most még csak fel sem tűnik, hogy hirtelen tegezésre váltottam. Azt hiszem a sokk, vagy a zavarodottság miatt lehet, vagy a jó ég tudja, de valami oka biztosan van, csak még nem tudom, hogy mi a fene. Akkor sem értem, hogyan lehet becsomagolva itt az ő idősebb kiadása? Testvér... vagy ez valami csalfa mágia eredménye?
♫ Never forget you ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Jövő, s jelen egybeforr
Érzek a dologban egy apró eltervezettséget. Mintha az illető szándékosan egy olyan helyre küldte volna vissza magát, ahol merő véletlenségből összefuthatok a lánnyal. Ezen már nincs mit szépíteni, itt van, meglátott, és amit csak tudok, ki kell hoznom a helyzetből. Főleg, hogy nem is tudom, hogyan kéne ránéznem a kapott információk alapján. Úgysem hinné el. Még jó, hogy itt van ez a test. Itt lesz az alkalom, hogy törlesszen a hit tekintetében. Én hittem neki, feltétel nélkül a bizalmamba fogadtam, kérdés, hogy Látóként mennyire fogja valóban az összefüggések tükrében látni a jövőt. El kell valahogy magyaráznom, igyekezni nem nőként tekinteni, ahogyan a jövőből jött alak ködös utolsó szavaiból furcsaságok derültek ki. A lány valóban csinos, ám alig beszéltünk még, akkor is főleg a birtok védelméről, öreg vagyok én már az ilyen butaságokhoz. Ám ha van oka, hogy most itt van, akkor valami önbeteljesítő jóslatként nem vehetem úgy, mintha nem is találkoztunk volna. Felajánlom, hogy nem kell csatlakozni, meg is lepődtem volna, ha kap az ajánlaton. Amíg diskurálunk, rogyasztom a térdemet, és a hónom alá kapom a hullát, mert félek, ha a földre helyezem, többet nem is veszem fel. Közelebb lép, és a fáklyák fényében még szebb, mint legutóbb. Francba! Ez csak azért lehet, mert bebeszélem magamnak, hogy a kapott infók alapján hogyan is kéne gondolnom. - Invítózz. – Rántom meg a vállamat irónikusan, nem kell keresgélnie. Valahonnan a kastély területéről így is kap majd, nehogy már mindent én oldjak meg helyette. Nem biztos, hogy így rá kellett volna ripakodnom. Segítőkész, ráadásul igazi csupaszív lány, enyhén paranoid beütéssel. Lemondó mosollyal támasztom meg a falat. - Sajnálom. Majd meglátod, hogy miért. – Ha megvan az ásó, akkor ismét a vállamra kapom az illetőt, és elindulunk kifelé a tiltott rengetegbe, bőven Hagrid kunyhóján túl, amerre már diák sem járhat. Keresek egy sötétebb tisztást, és ott veszem át az ásót, nekiesve a fagyott talajnak. - Nézd meg, ha nem nyugszol meg nélküle. – Ha a lány elkezdi kicsomagolni a durva lenvásznak, akkor egy férfitestet talál benne, már kihülőben a teste. Olyan öt évvel lehet idősebb mint én, több az ősz fürtje. A szemét lehunytam, ettől még felismerhető. Én vagyok az, idősebb kiadásban. Szótlanul lapátolok, olykor nézek csak a lányra, mégsem akaródzik magyarázatba bocsátkoznom.
Szeretem a mogyorót, és hál' istennek allergiás sem vagyok rá, szóval még csak ezzel sincs különösebb probléma. Az viszont meglep, hogy míg én itt nyugodtan sziesztázom és olvasgatok addig olyasmit sikerül kiszúrni a folyosón, amitől konkrétan lefagyok a mozdulatban. Az aktuális szem ott marad a kezemben félúton a szám felé, szinte már benne, csak a végső lépés hiányzik, hogy beejtsen, no meg azt hiszem most a rágás se lenne esélyes, a végén még félrenyelnék, az pedig nem lenne a legkellemesebb halálnem, nem szívesen kockáztatom meg. Az igazából bármennyire is próbálnám tagadni teljesen egyértelmű, hogy amit látok mi lehet. Jonas és... valaki mondhatni van vele, és valahogy nem hiszem, hogy egy ájult diákot cipel, mert az illető elég méretesnek tűnik és általában azokat szokták zsákba bugyolálni, akik... hát szóval nem nagyon vannak már életben, tehát akkor az a valaki nem él. Őszintén szólva nem nagyon tudok hirtelen mit mondani, azt hiszem először egyáltalán újra kéne indítani a motorikus mozgást és azt sem tudom még hogyan fogom megtenni. Amikor végre megszólal, akkor sikerül nekem is legalább hellyel-közzel magamhoz térni. Azt hiszem már ez is valami, határozottan előrelépésnek számít. Bizonytalanul pillantok rá és próbálok mérlegelni. Bízott bennem legutóbb kérdés nélkül, jött és segített és... minden bizonnyal oka van rá, hogy egy hullát cipel a hátán, még ha nem is tudom, hogy mi az az ok, de... - Honnan... honnan hozzak ásót? - azt hiszem ez válasznak minősül. Talán valami szertárból, akárhonnan, a jó ég tudja és miért nem áshatunk mágiával? Nem lenne sokkal egyszerűbb? - De ki ez és... mi történt? - nem tudom, hogy van-e közöm hozzá egyáltalán, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá, ez azért mégis csak elég fontos információ nem? Azért érdekelne, hogy mit csinált, vagy mi történt vele. Az is lehet, hogy valaki megtámadta a sulit és védekezés közben történt ez, csak hát nem hurcolhatja végig a sulin, mert akkor az másoknak is ijesztő lenne, úgy értem a többi diáknak. Ebben is bőven van ráció és próbálok erre gondolni. A fickó nem hiszem hogy valami ősi sorozatgyilkos, aki... épp most szedte be a következő áldozatát, én meg segítek neki elföldelni, azért az elég durva lenne.
♫ Never forget you ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Jövő, se jelen egybeforr
Egyszerűen nehéz ügy.. Szó szerint, hiszen a vállamon csüngő, bebugyolált test még az én erőm mellett is nem könnyű teher. Ám mindaz, amit képvisel.. nyomasztó. Végiglépdelek a folyosók egyikén, nem láthat meg senki, csak Dumbledore, ő viszont Londonban van, a többinek pedig nincsen hozzá képessége, hogy a káprázaton átlásson. Különleges mágiáim egyike, amivel a birtokot vagyok hivatott védeni, az igazgató engedélyével. A folyosó kihalt ezen az éjszaki órán, bár már csak késő estének mondaná, számomra a sötét már éjszakát jelent. Sok mindent át kell gondolnom a percekkel ezelőtt tapasztaltakkal kapcsolatban, ám ami a legfontosabb, el kell temetnem a testet. Nem is tudom, hogy elmeséljem el újdonsült segédemnek, ha én ennyire sokkot kaptam, amit nem szoktam, ő hogyan reagálna? Olyan labilis, aggodalmas, amilyen én voltam fiatalabb koromban, nem biztos, hogy elviselné a csapást, bármennyire is szeretne segíteni. Azok fényében amit hallottam, nagyon is kétséges bármi, mintha meg tudnánk akadályozni valamit, hogy aztán mindenbe belebukjunk. Elhaladok a folyosón, hogy meginduljak a kijárat felé, valahol a tiltott rengetegben kell eltemetnem őt, ott nem tűnne fel egy új halom. Meglepetten fordulok oldalra, ahogyan hallom a mogyoró zörgését, itt nem hittem volna, hogy ücsörög valaki. És persze ki más lenne? Sorsszerű... Vagy mindez előre megrendezett, hiszen Kylie-nek is itt kellett ülnie? De ha itt van, és beszélünk, bármit is változtatunk, vagy mindez már megtörtént? Számít is bármit, hiszen ha jól sejtem, a mi jelenünk már a múlt, amelynek már annyi. Amíg megtorpanok a vállamra bugyolált testtel, találkozik a tekintetünk, hát persze, ő lát engem még így is. Képes átlátni jósként ezen a komoly mágián, amelyet többnyire a kardjaimra korlátozok. - Most úgy vegyük, hogy nem láttál semmit, vagy hozol egy ásót? – Kérdezem oda suttogva, nem akarom felzaklatni az esélyét, ebbe tényleg nem kötelező nagyon beleártania magát, ám nagyon is érintett. Legszívesebben leharapnám a saját nyelvemet, hogy meglátott, de ha mindez tudatos tett volt a halott részéről, akkor úgysem tehetek semmit.
Sokkal jobban érzem magam, mint eddig valaha. Azért az elég nagy dolog, hogy végre valaki elismeri azt, amit csinálok és nem néz őrültnek miatta. Persze még így se tökéletes minden, így is van, amikor tévútra csúszik egy álom, nehéz megkülönböztetni, hogy melyik az, aminek köze van a jóslatokhoz és melyik az, aminek nincs. De neki ez nem jelent gondot. Az edzések is jók, sokkal jobbak, mint az órák, ahol rendszerint nehezebben teljesítek, főleg akkor, ha nem a jósmágiához van köze. Próbálok én koncentrálni, de gyakran vonja el a figyelmemet más. Távoli suttogások, árnyak a falakon, vagy az előző esti álmok rajzainak skiccelése a füzetembe. Így azért jóval nehezebb mindenre figyelni, ami körülöttem van. De most nem érdekel, mert végre van, aki komolyan vesz és még a hibás feltételezések ellenére is azt hiszem hisz bennem. Végre, valaki! Ez azért csodálatos érzés, hiszen eddig még nem volt példa rá. Persze mellette is tévedek és hibázok időnként, de el tudja fogadni és már egészen jól forgatom azt a furcsa kardot is, amit már használnom is kellett egyszer. Soha nem gondoltam volna, hogy valamikor karddal fogok majd szórakozni, de ennek is eljött az ideje. Ezt a helyet szeretem, nyugodt és békés főleg késő este, amikor már a többség a klubhelyiségeiben van. Egyszerűen csak szeretek itt leülni egy padra és csak fülelni, hogy miket is csinálnak a manók a konyhában. Egészen jól leköti a figyelmemet az estei rendrakás, ahogy sürgölődnek és nem zavarok itt senkit sem, ha közben lapozgatok egy könyvet. Nekem is jó, békés és kellemes, furcsa tekintetek sem öveznek és a folyosókon is ilyenkor még azért égnek a fáklyák is, hogy ne legyen vak sötét. Persze nem maradok ilyenkor sem sokáig, mert egy idő után már gondot jelent a festményeknek, ha lumosszal megyek vissza a szobámba és nem kellemes úgy végig haladni a folyosón, hogy közben újra és újra rád szólnak, miért nem tapogatózol vakon. Egyelőre viszont csak lapozgatok és hallgatom a benti hangokat, időnként pedig a mellettem pihenő sós mogyoróval megpakolt tálba nyúlok. Ez nekem tökéletes nasi estére a vacsi után. Nem vagyok túlságosan édességkedvelő ugyanis, a sós dolgokat sokkal jobban szeretem. A rágcsálásommal pedig itt szerencsére nem is zavarok senkit sem, amíg mondjuk a klubhelyiségben lehet, hogy így lenne, no meg ott jó eséllyel lenne, aki meg akarná dézsmálnia készleteimet és annyira nem vagyok oda érte, hogy más is belenyúlkáljon abba, amit eszek.
♫ Never forget you ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Jövő, se jelen egybeforr
- Csak azt mondom, amit tudok. Egoista vagyok és önző. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Az én számból hallani ezeket nem is olyan nagy dolog, igaz? Elvégre ez minden napos, de… amúgy nem, én igaz, hogy egoista vagyok, de ezt nem hangoztatom lépten nyomon, szeretem ha mások jönnek rá, hogy milyen tökéletes is vagyok. - Ez már azt hiszem felér egy bókkal a szádból a múltkoriak után. – mosolygok rá. Na igen, azért az első találkozásunkkor sem volt rólam valami jó véleménnyel, aztán a második alkalommal sem mondanám, hogy el volt tőlem ragadtatva, szóval kissé meglep az, hogy nem titulál annyira rémesnek engem. - Persze, a szeretetből készült étel finom is, nem? – a fejemet rázom, szóval tudhatja, hogy a válaszom nem, utálom,ha valaki azzal jön, hogy az ő pitéje tele van szeretettel. Kit érdekel? Attól nem lesz finomabb. Az én pitém meg almával van tele az finom, a szeretethez meg jó étvágyat. – Szóval még azt is megengeded nekem, hogy bámuljalak? Talán lázas vagy? – persze, csak viccelek, de ezt a mosolyomból is láthatja azért, és nem is fogom őt bámulni evés közben, elég kellemetlen egy érzés tud az lenni. Persze, végig nem nézhetem az asztallapot, de őt se bámulhatom végig, hadd egyen nyugalomban. – Nos, nem adhatok ki titkokat, de… kitudja, talán majd egyszer nálad is befogom őket vetni. – rántom meg mosolyogva a vállamat. Soha ne mondd, hogy soha, nem igaz? Vagy legalábbis valami ilyesmi, de biztos, hogy nem most fogok rámászni, attól aztán nem kell félnie, akármilyen hihetetlen is, de azért belém is szorult egy kis gerinc. - Gyengéim a bajbajutott, szomorú nők. – tárom szét a karjaimat, de azért végül csak mosoly kúszik az arcomra. Persze, azért mindent nem, és nem is hinném, hogy ő az a fajta lány, aki bármit is kihasznál. Szerintem akkor se használna ki, ha könyörögnék neki érte. – Ez… még majd kiderül. Jobban van, mint volt, de nem épült fel. – rákos, ez egy elégé… hát elégé durva betegség, ebből nem épülnek csak úgy fel az emberek, együtt élnek vele, de ennyi, és félek… igen, félek attól, hogy Amber is így fogja végezni. Bírom őt, ő volt az egyetlen aki normális volt velem otthon. – Mármint a… szüleidhez? – mert a kórházba mindenképpen, de… nem tudom, ha nagyon akarja bemehetek vele, épp eleget voltam már kórházban az elmúlt időben, hogy ne legyen nekem idegen a környezet, de nem is tudom, azért kissé meglep a kérése, de persze végül csak bólintok rá. Ha ezt akarja. Csak a sulin kívülre kell érni, és már hopponálhatunk is. - Tudod, hogy… - hogy hol vannak, kérdezem Liesel-t mikor már a kórházban vagyunk a hopponálás után. Végső esetben keresgélünk max, igaz?
- Kezdesz túlzásba esni. - mosolyodom el, de legalább már sikerült előhoznia belőlem pár apróbb mosolyt, azt hiszem a célt elérte, még ha nem is egyértelműen volt ilyen célja, de akkor is. Nem mondom, hogy jól vagyok, de legalább egy kicsit eltudtam vonatkoztatni, legalább egy kicsit tudtam másra gondolni és azt hiszem jelenleg ez is bőven valaminek számít. Lehetne sokkal rosszabb is, még mindig a falat dobálnám csokival, vagy valami, de szerencsére erről szó sincs. - Nem is mondom, hogy szent vagy, de nem is vagy annyira rémes, aminek hiszed, hogy gondollak. - vagy amit eddig hitt, hogy leírtam a naplómba. Összességében tényleg rendes, nagyon is tud az lenni, még ha ezt nem is ismerné be egy könnyen. Nem azt mondom, hogy most aktívan növelem az egoját, én csak tényleg azt hiszem próbálom kicsit jobban megismerni és ment eddig. Nem olyan önző, aminek beállítja magát, bár ezt már legutóbb is leírtam magamnak, sőt határozottan jobb, mint szerintem a legtöbben hinnék róla, hiszen mégis csak itt van és segít nekem, pedig igazán nem lenne neki kötelező. - Hát most a gesztus sokat számít, de azért szerencsére nincs mosogatórongy íze. - hát na el sem sózta, de a végén még eléri, hogy elnevetem magamat, bár azért erre még kisit az esély, de határozottan arra felé evezgetünk most. A leves pedig még jót is tesz, kellemesen meleg és az íze is tényleg finom. Olyan pont jó, még az sem olyan zavaró, hogy nézi, ahogyan eszem. - Pedig talán a mai jótetteidért cserébe még ezt is megbocsátanám. - hogy nézi, ahogyan eszem. Na jó azért ne végig, de mégis csak ő a szakács, ennyi talán elnézhető lenne neki. - Már határozottan kíváncsi vagyok, hogy mik a jól bevált trükkök, biztosan vannak. - amivel leveszi a lányokat a lábukról. Én persze úgy sem hagynám. Azt hiszem lehetünk talán barátok, vagy nem is tudom, hogy ez most minek számít, de attól még tudom, hogy ő milyen és nem az a típus, akitől az ember lánya pozitív dolgokat vár el, mármint olyan értelemben. Mégis csak én ültem kint vele a lépcsőn, mert nem akart odább állni, miután megfektette egy háztársamat, szóval azért csak mert levest főz még nem változik meg hirtelen mindenben igaz? - Tehát ha pocsék a hangulatom, akkor bármit elérhetek nálad? - még a titkos recepteket is megosztná velem azért mert nem rég még a falat dobáltam csokival? Azért ezt jó tudni, mindenképpen hasznos információ és a végén még kihasználom... na jó nem, hiszen nem vagyok egy önző típus, mint ahogy ezt már megbeszéltük. - És jobban is van és jobban is lesz? - mert ez itt a nagyobb kérdés, hogy mi a helyzet vele, hogy Amber tényleg ne essen vissza. Rossz volt azért látni, hogy Patrick úgy ki volt akadva, amikor ő jellemzően az a típus, aki a legtöbb dologra inkább csak megrántja a vállát. Nekem sem kell semmi plusz ruha, vagy átöltözés, szóval igazából a leveses tányéromat még azért a csapba teszem, ennyivel is segítve a manóknak, csak aztán nyújtom a kezemet Patrick felé. - És... be is jössz majd velem? Vagy az már túl nagy kérés?- jól esne és segítene is. Nem tudom, hogy a bátyám ott van-e még a kórházban egyáltalán, vagy most épp ott van-e, de nem akarok egyedül menni. Úgy könnyebb lenne, ha segítene, eddig is úgy volt könnyebb ez az egész, hogy mellettem volt, pedig ezt nem hittem volna pár hete, amikor először találkoztunk.
- Azt hiszem igazad van, erősen a tökéletes felé tendálok , de ezt tudtam eddig amúgy is, szóval… - rántom meg a vállam mosolyogva, de olyan mosollyal, hogy azért most láthatja rajtam, hogy inkább csak viccelek. Egoista vagyok igen, de azért tökéletesnek soha nem mondanám magamat, távol állok én attól nagyon. - Nem, nem az, de…. ne gondolj azért jónak, nem vagyok szent.[=b] – rázom meg a fejemet. Nem kéne, hogy csalódjon, én csak ettől akarom őt megóvni, mert ha azt hiszi, hogy én vagyok a legnagyobb lelkű ember, csak titkolom, akkor téved, nem szokásom alapjáraton másokkal foglalkozni, elég önző vagyok. – De amúgy meg egoista vagyok, szóval… kell az önfényezés, nem? – mosolygok rá. És ha jónak gondol, akkor ez is csak dob az egómon, szóval sehogy nem eshetne ez rosszul, vagy zavarhatná a lelki békémet, igazam van? - Szóval megennéd, ha mosórongy íze lenne? Neked akarok mostantól főzni akkor mindennap. – vigyorgok rá. Na igen, azért nem hinném, hogy ne lett volna hiába, de mindegy, ha ő mondja, akkor nem fogok kötözködni vele, ez most nem az a nap, mikor kéne, nekem is van azért szívem, valahol mélyen, használaton kívül, de azért van, szóval… nem kéne önmagamat adnom teljesen igaz? Szerintem igen. – Gondolom, azért tudok annyit, hogy nem éppen romantikus vagy vonzó dolog az, ha a másikat végig nézed evés közben. – mosolyodom el. Na igen, ezt elég hamar sikerült megtanulnom, és azóta nem is felejtettem el. Senki nem szereti ha bámulják őt végig, miközben eszik, én is utálom,szóval nem fogom őt bámulni végig. – Rendben, akkor majd legközelebb mikor nem ilyen kaotikus a helyzet, majd jól leveszlek a lábadról a konyhai tudományommal. – rántom meg a vállam egy mosoly kíséretében. Vagy nem, kitudja, igaz? De persze, nyílván nem az a cél most, hogy felszedjem, amúgy is, fura lenne úgy ébredni reggel, hogy azt se tudja ki a franc vagyok. - Csak mert pocsék a hangulatod, önző vagyok, csak úgy nem osztanám meg nagylelkűen a titkos receptjeimet. – vigyorgok rá. Nincsenek is titkos receptek amúgy sem, én csak főzök és kész, nem nagyon szoktam itt receptekkel szórakozni, tudom amit akarok, és azt úgy ízlés szerint csinálom, ennyi. – Igen, ez jó hír végül is. – bólintok egyet a szavai hallatán. Nem halt meg, de még meghalhat, szóval annyira azért nem tökéletes a dolog, de… tény, hogy örüljek annak, ami van, igaz? Nem akarom, hogy Amber meghaljon, és egyelőre nem is hal meg, él és ez király meg minden, de attól még… fájdalmas a dolog. – Persze, elviszlek,vagyis elkísérlek. – bólintok egyet. Nem kell felöltöznöm vagy hasonló, mert nem lefeküdni készültem, rendes szerelésben vagyok, ami azt illeti még számoltam is azzal, hogy talán leugrok a Roxmorts-ba. Ha kell Lieseln-nek valami, akkor megvárom őt, hogy összekapja magát, aztán mehetünk is, és már csak a kórházba kell hopponálni.
- Látod a falnak is segítesz és a manóknak is, akiknek takarítani kéne, meg még a csokinak is.- halvány kezdetleges mosolyfélét azért sikerül megejtenem, azt hiszem már azért ez is valami, több mint a semmi, akárhogy is nézzük és talán majd idővel ahogyan mondta lesz ez jobb is, csak... hát nem most azonnal. Időbe telik és nem tudom mennyibe és még azt sem, hogyan fog ez az egész megoldódni. - Ilyen rémes, hogy jót is gondolok rólad? - mert nagyon úgy fest, mint aki minden áron mindig csak ellenkezik, ha valakinek egy jó szava van hozzá, vagy róla, pedig nem tudom, hogy miért olyan rettenetes az, hogy én nem gondolom őt annyira önzőnek és rémes alaknak, mint ahogyan bemutatja saját magát másoknak, meg persze nekem is. Egyáltalán nem rossz ember, egyszerűen csak annak igyekszik beállítani magát, ami butaság, mert vannak neki érzései és próbál is jót tenni teszem azt velem a maga módján, de simán lehet hogy most csak ez hatásos. Lehet, hogy egy érzékeny embert simán kikészítettem volna és nem tudott volna mit kezdeni a jelenlegi helyzettel, ő viszont igen, lehet hogy pont azért amilyen. - Semmiképp sem lenne hibába. - rázom meg a fejemet, mert komolyan, még ha túl is sózta volna, vagy bármi akkor is simán megeszem, mert a gesztus számít, az hogy hogyan viszonyul hozzám, hogy elkészítette és e miatt nagyon hálás vagyok neki. Egyébként meg tényleg finom is lett, maximum csak az a fura, hogy néz miközben eszem. Azért egy fokkal jobb lenne, ha ő is enne, de ezt most azért el tudom nézni neki a helyzet miatt. - Köszönöm, ez nagyon kedves. - itt már azért sikerül egy hellyel-közzel elfogadható mosolyt varázsolni az arcomra. Az elmúlt időszakhoz képest ez már egészen érdemi változásnak számít. Minden bizonnyal a leves teszi, meg hát az, hogy igenis nagyon kedvesen és figyelmesen viselkedik velem. A kérdésére viszont meglepetten pillantok fel. - Úgy értettem, hogy ha az lenne a célod, akkor biztosan sikert érnél el a levessel. - nem engem vesz le a lábamról, hiszen nálam most az a lényeg, hogy ne zokogjak kint a folyosón, azt pedig végül is elérte. Nem a lábamról akart levenni, arra amúgy is ha jól sejtem akkor vannak trükkjei, nem pont levest kell főzögetnie hozzá. - Szóval elárulnád a titkos receptjeidet? Csak, mert pocsék a hangulatom, vagy mert tényleg nagylelkű vagy? - legalább már én is értem a viccet és lassan a levesem is elfogy, azt hiszem mindenképpen sikerült előrelépést elérnünk. - Oh, látod ez jó hír! Legalább jó hír is van a mai napban. - elmosolyodom, miközben az utolsó kanál leves is lecsúszik a torkomon, csak aztán jön egy apró sóhaj és tolom el magam az asztalról. - Jól van... akkor eljössz velem a kórházba? - nem várom el tőle, hiszen levest is főzött és amúgy is késő van már nem is kicsit, de valahogy nem hiszem, hogy mégis nemet mondana, hiszen ő vetette fel és most tényleg nagyon odafigyel rám. Talán tényleg csak nincs jobb dolga, talán csak megsajnált, hogy ennyire pocsék állapotban vagyok. Nem számít, hogy melyik, nekem attól még ugyanúgy jól esik.
- Hát, tény, hogy többet segítek ezzel, mintha egyedül dobálnád a falat csokival. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Oké, tény, hogy többet segítek, mintha nem lennék itt, de azért attól még nem is segítek olyan sokat, bár erősen kétlem, hogy ebben a jelen helyzetben úgy bárki is tudna neki segíteni. - Ha te mondod. – rántom meg a vállam. Nem tudom, én soha nem voltam ezzel úgy, hogy próbáltam és akkor azzal most minden meg is van oldva, mert a próbálkozás csak egy dolog, és egy másik az, hogy meg is oldasz valamit. Mindegy, majd…talán eszembe jut valami jobb ötlet. – Hát, akkor örülök neki. – mosolygok rá. Akkor valamit azért mégis tudtam neki segíteni, nem? Még ha nem is sokat, de akkor ezek szerint kibillentettem őt ebből a rossz kedvéből, ami jó, legalább akkor valamit mégis segíthettem, pedig szinte biztos voltam abban, hogy csakis rosszabb lesz neki akkor, ha én idejövök őt vigasztalni. – Jól van akkor…törődő is tudok lenni. – rántom meg a vállamat. Nem tudom, úgy látszik, hogy ő ezt nagyon beakarja bizonyítani, pedig nem vagyok én jótét lélek, egy bunkó vagyok, egy szívtelen, érzéketlen bunkó, ahogy azt sokan mondták már, de… ez hidegen hagy, azt gondolnak rólam, amit akarnak, soha nem érdekelt. - Akkor legyél önző, ha van is rá szükséged. – nem kell ok, elég szükség. A kettő nem ugyanaz, hiába hiszik azt sokan. Lehet valamire szükséged, de az még nem fogja azt jelenteni, hogy neked okod is van rá, hogy megszerezd azt, amire szükséged van. Az élet fura, persze, kivételek mindig vannak, de azok csak…erősítik a szabályt. - Hát, én is, ne hiába szórakozzak már itt ezzel. – kicsit bosszantó lenne, hogy végre rávettem magamat arra, hogy csináljak valamit egy csajnak, az pedig ehetetlen lesz. Nem arról van szó, hogy nem tudok főzni, mert tudok, de simán elsózhattam, vagy tudom is én. – Nem, majd néha melléd nézek. – mosolygok rá. Nem fogom őt kellemetlen helyzetbe hozni, most nem lenne valami … kedves az. Nem mintha arról lenne szó, hogy normál esetbe ne akarnám őt zavarba hozni. Arról van szó, hogy van elég baja, úgyhogy most nem azon leszek, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam. – Miért, téged levettek a lábadról vele? – pillantok rá mosolyogva. Nem tudom, nem szoktam dicsekedni azzal, hogy tudok főzni, de amúgy sem vagyok egy dicsekvő alkat. Igen, egoista vagyok és érzéketlen, de nem szoktam csak úgy eldicsekedni magammal, sokkal hatásosabb úgy, ha a másik jön rá, hogy milyen nagyszerű is vagyok. - Hát, szerencséd van, neked talán megtudok engedni pár ingyenes órát, hogy lásd milyen nagylelkű vagyok. – persze, csak viccelek, láthatja ezt rajtam, nem fogok én itt pénzt beszedni egy pár trükkért, amit mutatok neki, de azért ne úgy képzeljen el engem, mint aki egész nap itt lent ügyködik. Nem így fest a helyzet. – Hát…Amber él, talán majd a hétvégén haza is engedik. – ez pozitív nem? Magamról most úgy hirtelen szerintem nem nagyon tudnék semmit se mondani, elvégre elég átlagosak a napjaim, de ezzel soha nem is volt bajom.
- Azt hiszem azért az is segít, hogy itt vagy és próbálsz segíteni. - mert akárhogy is nézzük már nem vagdosok csokikat a falhoz és nem ráz a zokogás, tehát legalább valamiféle részleges eredményt elért nem? Egy szava sem lehet, ha innen nézzük a dolgot. Nem mondom, hogy jól vagyok, vagy hogy minden rendben van, de legalább nem folyamatosan erre az egész rémségre gondolok és ez már mindenképpen előrelépésnek számít azt hiszem. - Próbáltad, az a lényeg. - nem számít, hogy nem jók az ötletei, de legalább próbálkozott velük és ez a fontos. - Azt hiszem kibillentettél kicsit ebből... tudod? Az jó. - és segítség is. Lehet, hogy úgy érzi, hogy nem oldotta meg, vagy nem derített jobb kedvre, de azért mégis csak kimozdított az eddigi rémes állapotomból és ez azért nagyon sokat számít jelenleg. Nem is gondolom, hogy ennél sokkal többet kellene várnom, sőt szerintem senki sincs, aki ennél többet érhetne el bárki is. Azért az meg fog lepni, ha nem cáfolja meg az esetleges jó véleményemet róla, mert bármennyire is azt hiszi, nem tartom őt olyan rossz embernek, mint amit gondol magáról. Sőt nagyon is jó ember tud lenni, ha akar.- Ez is lehetséges, de az is a másikkal való törődés, ha nem akarod, hogy kiugorjon a toronyból. - de legalább fogjuk rá, hogy nem cáfolt meg, bár azt nem is vártam, hogy egyetértene velem. Kedves is tud lenni, sőt még figyelmes is, hiába nem hiszi el. Nekem elég, hogy én tudom. - És az baj, hogy nem vagyok túl gyakran önző? - azért néha én is az vagyok, de... igazából elég ritkán szoktam ilyesmit művelni. Nem is tudom, én jobban szeretek segíteni másoknak, én jobban szeretek tenni másokért, nem pedig önző módon csak magamra gondolni. Ezzel nincs azért baj igaz? Remélhetőleg ezt nem könyveljük el hibának. - Akkor mondjuk úgy, hogy reménykedem, hogy nem lesz rossz. - mert mostanra már eléggé éhes lettem annak hála, hogy főzöget itt nekem és szállnak a jó illatok, szóval nagyon remélem, hogy ezek után nem lesz rossz. Az is lehet, hogy még akkor is megeszem, ha esetleg nem annyira finom, most érzem csak igazán, hogy már baromi régen nem ettem egy falatot sem, szerintem kb. reggel óta, most pedig már jócskán benne vagyunk az estében. - Szóval engem fogsz nézni, amíg... eszem? - mert azért az egy picit zavarba ejtő tud lenni. Nem tehetek róla. Persze nem várom el, hogy most akkor ő is egyen, ha nem éhes, de... na, remélem nem könyököl fel és nézi végig ahogy minden falatot bepakolok a számba, mert az nagyon kellemetlen lenne. - Gondolom ez is egy jó módja arra, hogy levegyél lányokat a lábukról, igaz? - de nem, most nem érezhet a hangomban sem bántót, sem cinikusat. Ez csak egy szimpla kérdés, mint mikor két ember... barát beszélget egymással. Vajon mi barátoknak számítunk? A rossz dolgok ellenére? Mert hát nem pont valami jól alakult a kezdeti kapcsolatunk igazából, de ez most igenis mindenképpen jó, és pont e miatt gondolok sokkal jobbakat róla, mint eddig. - Pár dolgot már próbáltam, de nem vagyok valami profi. Azt hiszem tudnék tőled mit tanulni. - mert ő nagyon profi, az ízek is mesések, nem csak az illat, ahogyan mondta az előbb. Nagyon is jól főz, biztos vagyok benne, hogy ez is jól hat a lányokra igaz? - Mesélj nekem valamit, amíg eszem, valami... pozitívat. - nem is tudom, persze nem a csajozásaira vagyok kíváncsi, hanem valami szép emlékre, mint nekem az unikornisok. Azért biztosan van neki is ilyesmi, ami nem a nőzéshez kapcsolódik, biztosan csinál azért mást is.
- Hát, azzal nincs gond, hogy próbálok, de nem igazán jön össze. – szóval nem igazán tudom, hogy mivel is tudnék segíteni, de nem kell megköszönnie, mert nem is érzem magam nagy segítségnek, mondjuk úgy, hogy… inkább csak igyekszem és kész. Ja, maradjunk ennyiben, ez így tényleg valamennyire lefedi a valóságot. - Hát, örülök, ha örülsz, csak hasznukat nem veszed. – rántom meg a vállamat. Na igen, azért lássuk be, hogy nem igazán használható egyik ötletem se, szóval így azért nem érzem akkora segítségnek ezt, de hát tudom is, hogy jelen helyzetben nem is igazán tudnék semmivel sem segíteni, szóval… mindegy, azért próbálok. - Igen, jó eséllyel, de akkor megígérem, hogy nem cáfolok, csak elfogadom amit mondasz, oké? – még a szívemre is teszem a kezem, hogy lássa, komolyan mondom, mert kíváncsi vagyok rá, hogy mit akar mondani, és ha ez abba kerül, hogy nem ellenkezem és dumálom ki a dologból magam, hát legyen. – Hát… akár azért is segíthetek neked, mert félek, hogy annyira magad alatt vagy, hogy simán leugrasz a toronyból, nem? – oké, azért láthatja rajtam, hogy ezt nem mondom komolyan, csak vicc, ilyet senki nem mond komolyan. Amúgy meg ez nem jelenti azt, hogy ne lennék bunkó, inkább csak azt, hogy… van néha pár más pillanatom, mint az átlag és kész. - El sem hiszem, életedben először vagy önző, mi? – mosolygok rá. Na igen, nem hinném, hogy ő az a típus lenne, aki olyan elképesztően imád mindent magának tuti. Én meg pont ellenkezőleg, önző vagyok úgy nagyjából a nap minden percében. - Ha te mondod, bár ettem már nagyon rosszat, aminek jó illata volt. – ne is egyszer, szóval…azért nem olyan biztos ez, egy dolog az illat, és egy másik dolog az íz, ezt én is megtanultam, szóval vélhetőleg annyira nem lesz rémes a leves, amit csináltam neki, ha mégis, legalább … nem, semmi legalább. – Nem, nem vagyok valami éhes. – rázom meg a fejemet. Én ettem már pár órával ezelőtt, ő viszont úgy tűnik, hogy elég éhes, és szerintem elég régen evett már utoljára, szóval neki jobban fog jönni ez most, mint nekem. Persze, ehetnék, de… nem tudom, én most nem akarok és kész. – Akkor jó, van még, ha kell. – mosolygok rá. Na igen, nem csináltam azért én olyan sokat, de talán két-három tányért simán, annyi elég lesz, hogy ne legyen se kevés, se sok ez a kaja, legalábbis remélem, én mindig kb ennyit szoktam enni, utálom teleenni magam, aztán csak rosszul vagyok. – Mindig magamra kellett főznöm, szóval nem, mindig csinálok magamnak kaját, ha nincs ki csináljon nekem. – rántom meg a vállam. Otthon…inkább úgy mondom, hogy ahol éltem, ott anyám csinált, de ha éppen nem jutott nekem, akkor vagy csináltam magamnak kaját, vagy várhattam másnapig, és nem volt biztos mg akkor sem, hogy aznap ehetek-e. – Na és te? Konyhatündér vagy? – gondolom tud főzni, csak nem ő szokott, elvégre van normális családja…vagyis volt, de nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, az apja még túlélheti ezt az egészet, túl is fogja, csak… nem szabad a legrosszabbra gondolni egyből.
- Nagyon köszönöm Patrick... tényleg, hogy... segítesz, azzal is, hogy próbálsz segíteni. - mert talán igaza van azzal is teszek valamit, hogy teszek valamit. Nem csak a konkrét megoldás a megoldás, hanem az is, ha az ember legalább próbálkozik és azzal elvonja a figyelmét arról, hogy valami mennyire rossz és mennyire fáj. Nekem most ez is elég, legalábbis valamelyest javít a helyzeten úgy érzem. Persze még mindig pocsékul vagyok, még mindig aktívan bőgnék legszívesebben, de azzal, hogy kis időre erről elvonja a figyelmemet már eleve rengeteget segít, és az is nagyon fontos. - Oh én... azért örülök, hogy adsz ötleteket. - még ha nem is tudom őket megvalósít és nagyon hálás is vagyok érte. Ez a videó dolog macerás és nem is értek hozzá, gondolom nem örülne, ha hajnalok hajnalán őt ébreszteném fel vele, hogy mondjuk segítsen, de... valami majd lesz. Valahogy majd lesz, mert ez mindig így van. Nem tudom még, hogy mi, most próbálok a jelenre koncentrálni, hogy ne essek szét végleg és akkor azt hiszem menni fog, holnap pedig majd... holnap foglalkozom a holnappal. - Úgyis megcáfolnád őket, ha elmondanám nem? - mert hát annyit tudok, hogy ő nem az a típus, aki elfogadná, hogy valaki esetleg jót gondol róla, jelen esetben pontosabban én. Végül csak sóhajtok egy aprót. Jó, legalább lesz majd mit megcáfolnia. - Ha érzéketlen lennél, akkor nem lennél itt és próbálnál nekem segíteni, és... a múltkor a tóparton se lettél volna annyira magad alatt. - ez szerintem számít. Ha nem érdekelné semmit, ha nem lennének érzései, akkor igenis nem foglalkozna se velem, se senki mással, ő viszont igenis megteszi. Aggódik Amber miatt és talán miattam is, de minimum segíteni akar és nem hiszem el, hogy ha épp teszem azt unatkozik, akkor nem találna magának valamilyen érdekesebb elfoglaltságot, amivel tudna mit kezdeni, nem létezik. - Jól van, akkor ma önző leszek! - apró bólintás és még egy könnyes, de nyeszlett mosoly is megjelenik egy pillanatra az arcomon. Ez a mai nap annyira rettenetes, hogy tényleg megérdemlem, hogy végre ne foglalkozzam semmivel, amit kell tenni és ami jó és amit illik, hanem azt tegyem, amitől jobb lesz. Ehhez pedig most önzés kell, az hogy Patrick itt legyen és segítsen benne, és igenis most nem akarnám, hogy mással legyen, akármilyen lányokkal, akikkel... tök mindegy, nem rám tartozik, de most az a fontos, hogy itt legyen velem. Ha jól sejtem ő nem nagyon hisz abban, hogy tényleg emlék volt az a pillanat, amit álmomban láttam, de nem számít, nekem most épp elég az, hogy én elhiszem és... talán tényleg így is volt. - Ha az illata jó, akkor az íze is az lesz. - magamhoz veszem a kanalat, de az első merítés előtt azért felpillantok rá, mert hát... őszintén szólva nem nagyon szoktam úgy enni, hogy közben valaki... néz. - Te nem eszel igaz? - időnyerés, felesleges kérdés, várható, hogy nem. Egyszerűen az a lényeg, hogy segít és ha rossz lenne a leves őszintén szólva az se nagyon érdekelne egyébként. Szóval szépen merítek, hiába nézi, ahogy eszem, de most ez van, annyira talán nem vészes. Meleg, úgyhogy fújni azért kell, de aztán kóstolok is. Még így is megégetem kicsit a nyelvemet, de most az illatok miatt csak még éhesebb lettem. Egyértelműen érzem, hogy baromi régen nem sikerült enni, talán még reggel. - Nagyon finom, komolyan! Csak akkor főzöl levest, ha baj van, vagy... máskor is szoktál? - mert én őszintén szólva szívesen befizetnék nála máskor is egy adagra. Kimondottan kínzás, hogy lassan kell ennem, mert forró, mert tényleg nagyon finom.
- Nem elég nehéz, hanem konkrétan kilátástalan most ez, de…megoldódik majd. – mondom egy apró vállrántással, mert igen, így a helyzet elégé…hát szar, hogy ilyen nagyon költőien fejtsem ezt ki. A problémák ilyenek, az ember a legtöbbet nem megoldja, hanem túléli és kész, az ember túlélő, ez mindig így volt, és mindig így is lesz, mindegy, hogy mi történik. – De próbálhatsz tenni valamit. Akármit, legalább megpróbáltad. – kitudja, talán még sikerülhet is vele valami elérnie, kitudja, nem igaz? Csakis ő a megmondhatója ennek, de ez csak úgy működik,. ha próbálkozik, és nem itt sír egymaga. Tudom, nem hibáztatom azért, mert sír, nem ítélem el,beszélni erről könnyebb, mint megtenni. - Csak ne vétózd egyből minden ötletem, akkor elég használhatatlannak érzem magam. – csak viccelek, ezt remélem látja a mosolyomból is, ahogy megrántom a vállamat. Nem vagyok amúgy sem sértődékeny alkat, meg hát az is tény, hogy nem éppen valami kellemes dolog ide-oda hopponálni pár videó miatt. Szóval igaza van. - Az lesz, sok jó dolog van, csak ezt még kevésbé látod most. – mert azt szokták mondani, hogy az ember a rosszban veszi észre a jót, de… nem, az ember ha rossz dolog érik, olyan lesz, mint egy vak, semmit nem lát, ha az orra alá dugják a megoldást, akkor sem. - De ugye megengeded, hogy meglepjen a dolog? – én eddig ebben a hitben éltem. Legalábbis én ezt hallottam ki a szavaiból, amiket nekem mondott idáig bezáróan. Én szerintem tényleg csak önző vagyok és érzéketlen, és pont. Nem tudom, én soha nem gyúrtam arra, hogy az emberek engem lássanak Mr.Tökélynek, azt meghagyom annak, akinek ezen múlik a lelki békéje. – Na és mik ezek a dolgok, doktor nő? – nézek rá kérdőn, de azért mosolyogva. Halljam a diagnózisát rólam, komolyan, kíváncsi vagyok, hogy mit gondol, mert eddig sok mindent mondtak már nekem, de még azt nem, hogy csak eljátszom azt, hogy érzéketlen vagyok. Sokak szerint még csak szívem sincsen. – Jó, oké, nem vagy gonosz! – csak vicceltem, azért nem kell ezt olyan nagyon komolyan venni, kettőnk közül amúgy is szerintem rám használják gyakrabban ezt a jelzőt. Nem vagyok én gonosz, csak egy kicsit bunkó és önző, van ilyen. – De most lehetsz az, nem árulom el senkinek sem, cserkész becs’szó! – mosolygok rá. Lehet gonosz, lehet önző, lehet akármilyen fura, vagy éppen normális, nem mondom el másoknak, titoktartásban jó vagyok, nem szoktam csak úgy pletykálgatni, én nem is adok sokat a pletykákra, azt hiszem el, amit látok, vagy hallok a saját fülemmel, mást nem. - Vagy talán emlék. – ismétlem meg a szavait, hogy azért ne lásson engem pesszimistának, én aztán elhiszem,hogy lehet emlék volt ez, és nem álom, de… rajta kívül aligha tudja bárki is azt mondani, hogy nem volt az. De igazából azt sem tudja mondani senki sem rajta kívül, hogy az volt. - Következő életedben majd cserélhetsz velem akkor. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Jó, csak viccelek, megértem, hogy ő nem igazán akar álmodni, vagyis akar, de szívesebben emlékezne, mint álmodna. Jogos a dolog. – Hát, mindjárt kiderül, hogy más is jó-e benne. – mondom, ahogy előkapok egy tányért és szedek a levesből neki, majd elé rakom és felülök az asztalra úgy nézem, hogy… mennyire is ízlik neki.
- Remélem... remélem, hogy elviselhetőbb lesz. - mert most valami rettenetes ez az egész. Ha apa is meghal, akkor nem marad nekem senki más csak a bátyám. Neki nem eshet baja, azt már nem élném túl, így is épp elég rossz már a helyzet. Anyától még csak el sem búcsúzhattam és apa... kómában van. Az is lehet, hogy magához sem tér csak meghal. Talán meghal még az előtt, hogy bemennék a kórházba... Nem, erre nem akarok gondolni, mert akkor csak még rosszabb lenne. Be kell mennem hozzá, csak... nem most azonnal. - Oké. Köszönöm Patrick! - próbálom én törölgetni az arcomat, de sokat nem ér a dolog, bár azért valamelyest azt hiszem már az eddigi csokidobáláshoz képest azért sikerült lenyugodnom. Furcsa, hogy ezt pont neki köszönhetem. Nem a tanácsainak feltétlenül, hanem annak, hogy itt van és persze annak, hogy megpróbál segíteni és hogy most is többes számban beszélt pedig egyáltalán nem lenne köteles ezzel foglalkozni. - Most semmi sem jó, és nem tudom, hogy mikor lesz jobb. - igen talán igaza van és idővel jobb lesz majd, bár még mindig nem tudom hogyan, ha egyszer nem fogok emlékezni. Így azért nem egyszerű ez az egész. Próbálom elfogadni, hogy nekem ez jutott, de nehéz, mert nem értem, hogy miért én kaptam ezt. Mintha... tettem volna valamit, amiért ezt érdemlem. Talán nem emlékszem rá és tényleg így van? - Nem Patrick, nem csak rossz van benne és nem tévedek. Vannak dolgok, amik igenis ezt mutatják. - az, hogy ki volt borulva a múltkor, még ha ő ezt dühvel is kezelte és nem úgy, mint én. Vagy az, hogy most itt van velem és megpróbál összekaparni. Ha annyira érzéketlen lenne, akkor nem tenné igaz? Valahova minden bizonnyal indult az előbb és lehet hogy nincs fontos és sürgős dolga, de akkor se hiszem, hogy itt szórakozna velem, ha annyira rémes lenne a jelleme, ahogyan ő állítja be magát. Egyáltalán nem érzéketlen, csupán annak akarja mutatni magát és talán el is hitte magáról, hogy az, de én nem hiszem ezt. Persze nem vagyok naiv, ettől még hirtelen nem változott meg minden és nem szűnt meg mindaz, amilyen eddig volt, csak mint kiderült van benne más is. - Nem vagyok gonosz. Én csak... kicsit önző vagyok, de most az egyszer lehetek az. - mert amúgy nem szokásom, nem szoktam önző lenni, de főleg nem gonosz. És persze tudom, hogy most csak viccel, főleg mert szerintem ő sem gonosz, de igen jelenleg nekem megengedett hogy önző legyek, vagy hogy hisztérikus sírásban vágjak a falhoz egy csokit, mert... túlságosan pocsék a helyzetem ahhoz, hogy bárki bármit meg akarjon vonni tőlem. - Vagy talán emlék. - mert nem biztos még most sem, hogy csak egy egyszerű álom volt. Talán nem, talán emlék volt, ami valahogy visszakúszott a fejembe és valahogy nem felejtettem el, mint mindent mást. Vajon azok a dolgok, amiket a baleset óta tapasztaltam meglehetnek valahol a fejemben, vagy eltűnnek és kész? Esetleg csak az agyam blokkolja őket és elraktározta őket valami hátsó szegmensbe? - Én is csak ritkán emlékszem, de ne sajnáld, neked legalább emlékeid vannak, ha nem álmodnék többet, de emlékeznék nekem tökéletes lenne. - halk sóhajjal jegyzem csak meg, miközben figyelem ahogy ügyködik. Azt hiszem, ha nem lennék ilyen állapotban még arra is lenne esély, hogy mosoly kúszik az arcomra, mert valahogy... olyan kedves látvány ez. A morcos Mardekáros, aki lányokat használ ki és magát is rossznak állítja be levest főz nekem, mert a szüleim balesetet szenvedtek és magam alatt vagyok. Szerintem... el sem hinné ezt nekem senki. - Jó illata van. - talán egy perces csend beállta után szólalok csak meg ujja. Azt hiszem a célt már elérte, nem vagyok teljesen kiborulva, sőt már csak a szemem vörös, de legalább jelenleg nem könnyezem.
- Hát,ez ilyen, tudod, mint a vírus. Az ember csak úgy kihordja. Ez is… elviselhetőbb lesz egy idő után, de most még.. elég szar. – na igen, ez ilyen, én Amber után sokáig így voltam, aztán eltelt egy-két nap és lenyugodtam, rájöttem arra, hogy lehetek akármilyen roncs, az rajta nem segít. - Jó, tudom, nem is komoly volt a javaslat. Majd…kitalálunk valamit, oké? – a diktafon sem működnek ezek szerint, úgy látszik, hogy ezt a helyzetet a szokványos mugli technológia aligha fogja megérteni, de én meg annyira azért nem értek a varázsvilághoz, hogy most valami profi tippet adjak neki, amivel lecserélheti a naplóját. - Hát, ez így nem igaz, de… jelen pillanatban van benne valami. – na igen, se az idő, se senki más, szóval mondhatni igaza van, jelen pillanatban joggal érzi úgy, hogy semmi nem jó, de később majd ez is megváltozik, csak kell egy kis idő, amíg ez leülepedik benne, addig nem lesz jobb. - Oh, hát ez meglepő, azt hittem csak rossz van benne rólam. – azt hittem tényleg, nem nagyon számítottam arra, hogy máshogy lenne a dolog, mert az eddigi találkozásaink finoman szólva sem nevezhetőek valami vidámnak vagy sikeresnek, egyikünk sem úgy távozott, hogy minden a legnagyobb rendben lett volna, legalábbis én biztos nem. – De szerintem tévedsz velem kapcsolatban. – szerintem csak jobbnak akar látni, mint ami vagyok, és ez nem szerencsés, mert majd elkezd reménykedni, hogy mi lenne, ha más lennék, egy idő után talán el is várja, hogy más legyek, ami nem éppen valami jó, mert az ember csak úgy nem változik. – És még én vagyok a gonosz… - csóválom meg a fejemet, mintha ezt most nagyon rosszallnám, de persze szó nincs ilyesmiről, ő is láthatja, hogy mosolygok. Nincs jobb dolgom, de fura módon most én sem bánom ezt annyira, néha azért elegem lesz a sok hülye, naiv és álmodozó lányból. - Hát az király, így nehéz megoldást is találni. – na igen, ha gőzünk sincsen arról, hogy mi baja van, akkor jó eséllyel megoldást sem fognak holnap találni, de holnap után sem, mert ha megoldást keresel, akkor az első feltétel az, hogy ismerd a problémát, de az ő baja nem világos, hogy mi, így a megoldás…nos nincs a kezünkben. – Jól van, elhiszem, szép kis álom lehetett. – na jó, nem vagyok én álom elemző, szóval gőzöm nincs, hogy mi mit jelent, de ha elmondja valakinek, az biztos majd elkezd valami maszlagot előadni, hogy a jövőben ez meg ez vár rá, azt mondaná, amit hallani akarná. – Szinte soha. Nekem az nem egy. Én felkelek, pár kép dereng, de… ennyi, több nem rémlik soha. Nem vagyok egy született álmodozó, ellentétben veled. – rántom meg a vállamat mosolyogva, miközben persze a levessel foglalatoskodom. Na igen, kissé lebutított verzió ez, de finom és kaja is, szóval… jó lesz.
- Csak így... elég nehéz, hogy nincs jó megoldás és... nem tehetek semmit, amitől egy kicsit is jobb lenne. - és ezért van, hogy képtelen vagyok abbahagyni a sírást, pedig igazán igyekszem, de... nem megy. túlságosan fáj, túlságosan rémes ez az egész. Azt hinné az ember, hogy van így is épp elég bajom, hogy ért már így is épp elég rossz az életben, de nem... csak azért is kapok még egy újabb pofont az élettől, amikor már így is épp eleget kaptam, vagy... rosszul érzem? Nem elég pocsék az, hogy nem emlékszem a tegnapjaimra, feltétlenül kell még mellé az, hogy mindent elvegyenek tőlem? Még a családomat is, akikre legalább emlékszem? - Kicsit bonyolultnak tűnik így... nem gondolod? - hogy ide-oda hoppanáljak, hogy felvehessem videóra, hogy mennyire rossz nekem és aztán reggelente megint menjek és megnézzem, hogy emlékezzek rá. Nem tudom... valahogy ez se tűnik jó lehetőségnek. Semmi sem az, őszintén szólva most legszívesebben ülnék egy sarokban és néznék magam elé, amíg végre el nem múlik... minden, amit érzek, vagy nem is tudom. Magától nem fog megoldódni, pedig milyen jó is lenne. - Akkor semmi sem jó. - hatalmasat sóhajtok. Az idő elviselhetetlen, csak telik és... nekem egyre több minden esik ki, és ez pocsék dolog. Ő sem tud rajta segíteni és gondolom neki is rossz az, amin átmegy most, maximum ő nem bőg és próbálja csoki fojtani a bánatát. De ettől még nem válik érzéketlenné, hiába gondolja ezt magáról. Nekem is segít, pedig nem ez lenne a dolga, nem várom el tőle és más sem. - Hogy nem vagy olyan érzéketlen, mint aminek be akarod állítani magadat, csak könnyebb neked így. - azt hiszem legalábbis, hiszen ez csak egy következtetés a legutóbbiak alapján, nem biztos, hogy így van. De nem rossz ember ő, sőt... igazából nagyon is figyelmes tud lenni, ha akar, mint most is. Amber miatt is ki van akadva, ami nem lehet véletlen. Ha nem érezne semmit, akkor nem így lenne, ha nem érdekelné semmi, akkor nem lenne dühös sem. Maximum az érzéseit nem úgy kezeli, mint mondjuk én, aki sírok és kiborulok, ő inkább tör és zúz, de attól még nem érzéketlen. - Akkor... talán nem szép tőlem, de örülök neki, hogy most nincs kivel töltened az idődet. - próbálok produkálni legalább egy halvány mosolyt. Nem mondom, hogy tökéletesen megy, de azért fogjuk rá, hogy nem festek talán olyan vészesen. Na jó... de, tuti, hogy elég pocsékul festhetek, miután már jó ideje alig hagytam abba a sírást. - Igen, valami van, de senki sem tudja, hogy mi. - és pont e miatt nem is tudnak mit kezdeni vele, és nem is fognak tudni, de... valahogy megpróbáltam elfogadni ezt, megszokni, de így most csak még rosszabb lett. Hiába tudom kezelni az eddigit, így ezzel az egész balesettel együtt már sok nekem. - Én is csak ritkán, de, ez valahogy szép volt. - az unikornis, meg úgy az egész álom. Nyugodtnak éreztem magam és békésnek, és pont e miatt volt olyan kellemes az egész és pont e miatt jutott most eszembe, mint szép emlék. - Nem álmodom olyan gyakran és valahol az esetek nagy részében nincs semmi értelme. Ez azt hiszem kivétel volt. Te sosem emlékszel arra, amit álmodsz? - mert van, aki ritkán szokott, de azért ritkán igen. Ő viszont tényleg soha? Olyan, mintha a tudatalattija sosem üzenne neki, mintha tényleg nem lenne a lelke mélyén semmi, ami néha a felszínre akar törni, pedig van ott ilyesmi, csak nagyon erősen elnyomja.
- Jól van, egy szóval sem mondtam, hogy nem próbáltad. – emelem fel védekezően a kezeimet. Na igen, nem mondtam én, hogy nem próbálta,csak annyit mondtam,hogy mindenki azzal jön, hogy a baja: nem ilyen. Tudom, mert én is mondtam már ezt, és nekem is eleget mondták már, hogy egy életre megtanuljam. – A legtöbb bajban nincs jó. És legtöbbször a megoldás sem valami … jó megoldás. – rántom meg a vállamat. Nem létezik olyan, hogy tökéletes megoldás, valami baj mindig lesz, vagy azzal, vagy mással, de probléma az mindig van, az élet egy rohadt nagy örök probléma, és aki ezt elfelejti az… pofára esik. - Oh, hát akkor… nem tudom, hopponálj valahova ahol működik mondjuk. – jó, azért láthatja rajtam és hallhatja azt tőlem, hogy nem gondolom ezt komolyan. Minden reggel és minden esete hopponálgatni valahova, csakhogy felvegyen egy videót… na igen, elég fárasztó, szóval tény, hogy így ez nem éppen a legjobb megoldás. - Nem. Az idő elviselhetetlen. – csak telik és telik, várakoztat minket, izgulunk miatta, míg az idő csak telik és egyszer majd lejár, elvesztünk ekkor valakit, vagy valakiket és… bum, kész is van. Az idő nem segít, az idő öl, az embert is megöli, mindenkit, a fájdalmat nem felejteti az el, csak… félrerakja, de attól még a fájdalom megmarad. – Jól hangzik. – mosolygok rá. Na igen, enni azt kell, ha valami bajod van, akkor egyél, igaz? Na jó, azért ne, mert baj mindig van, és nem jó az, ha az ember sokat zabál, de ha mértéket tart, akkor abból még komoly baj nem lehet. - Igen? Na, akkor mesélj mi szépet írtál rólam a naplódba! – mert nem hinném, hogy sok mindent, sőt, én már azt sem hinném, hogy bármi jó is van benne, mert mégis mi jót írt volna? Én, ellenben vele, végig emlékszem arra, hogy mi volt a legutóbbi találkozásunkkor. Ha abból valami nagyon jót kiragadott… - Ha lenne, akkor nem futok veled össze. – ha lenne valakim, mert itt valakire céloztam, akkor nem jövök le ide, és nem találkozom vele, szóval nem, nem igazán van most jobb dolgom annál, minthogy neki csináljak kaját. Szomorú? Talán. Talán mégse, kitudja, mindenki döntse el maga. - Hát, valami oka biztos van, elég valószínűtlen, hogy csak úgy nem emlékszel semmire sem. – valami oka biztos van, hiába nem tudják megmondani az orvosok, hogy mi az. Valami baj mindig van, amit nem tudnak az orvosok, ők sem tökéletesek, sőt, szerintem a legkevésbé sem azok. A dokik is csak pénzt kapnak azért amit csinálnak. – Én mondjuk nem emlékszem arra, amit álmodok. – jó, lehet, hogy nem én vagyok a legjobb példa, mert azért elég feledékeny tudok lenni, de hiába tudom, hogy álmodtam valamit, nem tudom sehogy sem visszaidézni azt, szóval… nem, én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mégis mit álmodtam. – És csak sétálgatásról szoktál álmodni? – nem is tudom, én arról álmodnék, hogy csokiban fürdök meg, hogy elutazom valami elég egzotikus helyre, szörfözöm…bármi, de… nem is tudom, nekem a sétálgatás nem egy olyan nagy dolog, de hát persze nem lehetünk egyformák.
A szavaira csak a fejemet rázom meg. Az az igazság, hogy nem értek vele azért ebben egyet. Szerintem van szíve, még ha próbál is úgy tenni, mintha nem lenne, pedig igenis van. Oké, lehet, hogy nem a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam, de ha nem lenne szíve, akkor most nem lenne itt, simán tovább megy, de nem ment, és ez azért szerintem igenis sokat elmond róla. - Attól még én próbáltam megoldást találni... de ebben nincs jó. - tőlem aztán általánosíthat nyugodtan, nem érdekel, de én akkor is próbáltam kitalálni valamit, de hát nem ment. Erre nincs jó megoldás, az a baj, hogy sehogyan sem fogom magam jobban érezni, csak olyan van, amitől rosszul és maximum az a kérdés, hogy melyik les kevésbé rossz, de jelenleg úgy érzem, hogy minden megoldás kb. ugyanolyan pocsék. - Az más, nem kell hozzá áram, mechanikus. Minden, amihez áram kell itt... szerintem kisülne, túlságosan nagy a mágia koncentrációja. - bár nem néztem még ennek utána, de azt tippelem, hogy ez lehet az ok. Az is lehet, hogy szimplán csak nem működik itt ilyesmi, mert nem akarják, hogy működjön, fogalmam sincs, de az a lényeg, hogy a videó, amit mondott nem hiszem, hogy működőképes lenne és én még csak nem is értek hozzá. - Neked segít az idő? - hát igen arról volt szó, hogy nem számít, hogy leírom-e azt, amit mondott és én végül is leírtam, mert valahol ez is hozzá tartozik, arról már nem is beszélve, hogy az, hogy kiakadt a miatt, hogy egy hozzá közel álló személy beteg igenis azt mutatja, hogy vannak érzései, még ha nagyon titkolja is őket. Végül azért csak bólintok és felállok. Megtörlöm az arcomat, bár nem sokat segít, mert az istennek nem sikerül abbahagynom a sírást, maximum már a vállam nem rázkódik annyira erőteljesen, de attól még sokkal jobban sajnos mindig nem vagyok, nem is tudom, hogy leszek-e a közeljövőben. - Jól van, megpróbálok enni valamit. - bár nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, mert a csokiból is pár falat ment csak le a torkomon, annál több valahogy teljesen esélytelennek tűnt most. - Nem fog, nem csak rossz dolgokat írtam rólad Patrick, hiába hiszed. - vonom meg a vállamat miközben erőtlenül csüccsenek le a legközelebbi székre, hogy még véletlenül se kellejen nagyon messzire mennem. A vigyorát nagyon nem egy viszonozni, csak bólintok egyet még mindig biggyesztett szájjal. Hát igen, el tudom képzelni az estéit, gondolom szórakozik, vagy valami nővel hentereg aktívan, mást nem nagyon hinném, hogy tenne. De nem az én dolgom, nem is igazán érdekel, ebben igaza van. - Gondolom... akkor most is lenne jobb elfoglaltságod igaz? - ami szórakoztató, mint azzal küzdeni, hogy megoldja a megoldhatatlan problémámat. Biztosan sokkal szórakoztatóbb programot tudna kitalálni ennél. - Nem tudom, igazából... nem tudja senki, hogy miért van ez, nincs fizikai oka annak, hogy nem emlékszem. - legalábbis az orvosok eddig sem értették, hogy miért van, tehát igazából emlékezhetek gondolom dolgokra, csak épp valami miatt ez nem megy nekem. - Nem tudom, azt hiszem csak sétáltam egyet és arra nem járnak túl sokan, de az álom szép volt és jól esett, mostanában az egyik legjobb volt. Néha szoktam álmodni és... olyan érzésem van utána, mintha nem is tudom... Megtörtént volna, de gondolom más is van így egy-egy álom után. - fogalmam sincs, hogy van ez, no meg, ha nagyon akarsz valamit, akkor a tudat alattid is játszhat veled, hogy azt hidd, hogy a valóságról van szó, hogy azt álmodod, amire nagyon vágysz, hogy megtörténjen. Az agyunk furcsa játékokat tud űzni velünk, mint pl. az az apróság, hogy nem emlékszem semmire sem.
- Nem szokásom senkire se haragudni. Tudod, ahhoz szív kell. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, engem meg sokszor, túl sokszor könyvelnek el az érzéketlen és szívtelen rohadéknak, aki mindenkiről csak a bugyit akarja lemosolyogni, és végül is igen, van ebben valami azért, de ennek ellenére még azt mondom, hogy… ennél láthatnának jobbnak is. – Amúgy meg nem is lenne miért haragudom. – rántom meg a vállamat. Nem igazán van olyan ember, akit utálnék. Engem a legtöbben inkább csak hidegen hagynak, de annyira senki sem érdekel, hogy utáljam is őket, az már azt jelentené törődök velük, de nem, elég kevés ember érdekel engem úgy igazából. – Nem, te a mindenki te is vagy. – nem általánosítani akarom őt ezzel, csak azt mondom, hogy mindenki próbálja a megoldásokat keresni, csak hát az is igaz, hogy a legtöbbeknek nem sikerül ez, legalábbis ha én látok valakit aki sír ma, az jó eséllyel két nap múlva is sírni fog. - Nem tudom, az a Griffendéles kölyök is folyamatosan csak kattogtatja a gépét, nem? – nem tudom, hogy mugli cucc-e az, nekem annak tűnt, maximum elég régi, és így mondjuk elég esélyes, hogy nem igen jön össze ez a videós dolog, de…maximum mondjuk elhopponál addig valami olyan helyre, ahol működik, nem? Egyetemista, megteheti. - Nem fogom azt mondani, hogy az idő majd segít, elég sablonos lenne. – és szerintem nem is lenne igaz, mert az idő nem segít, max beletörődsz a dologba, de erősen kétlem, hogy segítene azon, hogy ne érezze rosszul magát, ha arra gondol, hogy lehet elárvul. – Akkor bemész, csak előbb egyél valamit. – na igen, a végén még amiatt ájul el, hogy nem evett semmit és gyenge, mintsem attól, hogy milyen helyzetben is van. Enni kell. Legalábbis nekem egyszer valaki ezt mondta, egyél ha baj van, ez a pofonegyszerű dolog is eltudja terelni a figyelmed. Aztán vagy levágod az ujjad, vagy nem. Ő mondta. - Nem is kell, a naplód majd meggyőz róla. – rántom meg a vállamat egy halovány mosollyal. Na igen, azon már túl vagyunk, hogy ott nem éppen túl szép dolgokat írt rólam, igaz, Ezután a nap után szerintem vannak dolgok, amiket helyettem beleírna a naplójába. – Nem hinném, hogy kíváncsi vagy arra. – vigyorgok rá. Na igen, beszélhetnék neki az estéimről, legalábbis a legtöbb estémről, de nem teszem, mert nem igazán akarom az ő fejét ezzel tömni, és nem is ide tartozik, egy dolog az, hogy ilyen vagyok, de nem dörgölöm mindenki orra alá folyamatosan. Nem ezzel akarom növelni az önbizalmamat, az amúgy is van. – Nem úgy van, hogy nem emlékezhetsz? – kérdezek rá a dologra, miközben beleborogatom a tésztát a vízbe. Elméletben ő nem emlékezhet, így hát nem is lehet valami emlék ez, igaz? Vagy talán mégis. Nem tudom, hogy tudják-e egyáltalán azt, hogy mi baja van neki. – Amúgy meg mit kerestél a határhoz közel? Már ha…nem álom volt. – hanem emlék. De ettől függetlenül még a kérdés adott, mégis miért ment ki oda? Én is jártam már a Tiltott Rengetegben , de csak kétszer, vagy háromszor, én nem különösebben rajongók az erdőért, meg hát nem is egy jó randihely, igaz?
- Az most nem is tenne jót, ha még haragudnál is rám. - szipogom, hiszen lássuk be így is van már épp elég bajom, nem kell ezt még direkt tetézni. Nem akartam én direkt bántó lenni vele, egyszerűen csak nem vagyok épp jó passzban, de ezt észrevette, róla pedig nem sok jót írtam fel magamnak és pont ezért lep meg, hogy most rendesen viselkedik, sőt... kifejezetten figyelmes és segítőkész is. Azért ez nála egyáltalán nem lehet gyakori, vagy legalábbis meglepő lenne, ha hátsó szándék nélkül tenné. - Én nem vagyok mindenki, én... megoldásokat keresek, de nem mindig megy. - és most úgy érzem, hogy nem megy és esélytelen is, hogy ebből az egészből jól jöjjek ki. Hiszen még azt is tudom kezelni, hogy minden nap a dolgok nagy része kiesik, de ezt... ezt nem tudom, ezzel most tényleg nem tudok mit kezdeni. - De az ilyesmi működik egyáltalán itt a kastélyban? - mert ha jól tudom, akkor nem, az árammal működő dolgok egyáltalán nem működnek, maximum a régi fajta fényképezőképek, de ennyi. Szóval egy ilyen modern szerkezet az itteni mágiamennyiségtől szerintem reflexből kisülne és akkor megint csak nem vagyok beljebb. Amúgy se tudom, hogy egy ilyen videofelvétel mennyire lenne hatásos. Attól még ugyanúgy nem érezném, hogy mi történt, nem tudnám, hogy mi játszódott le bennem előző nap, tehát a helyzet azért sajnos nem változna olyan sokat. Ez is maximum valamiféle köztes megoldás lenne, maximum annyiban jó, hogy legalább gyorsabb, mint naplót írni és olvasgatni minden reggel. - Talán jobb lesz... valahogy. - halkan sóhajtok egyet és igen azt hiszem abban is igaza van, hogy be kellene mennem a kórházba, mert ha apa meghal és én azzal élek tovább, hogy nem mentem be hozzá, vagy hogy innentől sosem látogatom meg és aztán mégis elmegy... akkor tényleg nem tudom, hogyan fogok tudni elszámolni magammal. - Igazad van... szóval be kéne mennem. - bólintok lassan, és fel is tápászkodom, amikor felajánlja a konyhai dolgot. Megtörlöm a szemem, már nem sokat segít. Pocsékul festhetek, ez most nem is kérdés, de azt hiszem most ez az, ami a legkevésbé sem számít és egyáltalán nem is érdekel. - Nem... nem fogsz tudni meggyőzni róla. - rázom meg a fejemet, és még egy egészen halvány mosolyféleség is az arcomra varázsolódik egy pillanatra. Tényleg nem gondolom úgy ezek után, hogy érzéketlen. Határozottan kedves most, hiszen itt maradt velem és próbál valahogy segíteni. Aki érzéketlen az tovább ment volna és nem érdekelné az egész. Nincs rá oka, hogy segítsen, akkor pedig igenis azért teszi, mert nem érzéketlen hanem épp ellenkezőleg valahol mélyen, ha le is tagadja, de átérzi a helyzetet és... talán még sajnál is. Lehuppanok, amíg ő nekikezd összedobni nekem valami. Nem szólok bele, most teljesen mindegy, hogy mit kapok, még abban sem vagyok jelenleg biztos, hogy az ízeket érezném. A szavaira pillantok csak fel a könyöklésből. Hát... ez azt hiszem most határozottan nehéz kérdés, kell is pár pillanat mire sikerül szavakat találnom. - Jót... hát ez most elég nehéz. Nem mesélnél inkább te valami jót? - gyenge próbálkozás tudom, de aztán csak sóhajtok egyet és mégis próbálom összeszedni a gondolataimat. Tudom, hogy segíteni akar vele, nem lenne szép, ha meg se próbálnám. - Pár napja láttam az erdőben, egész közel a határához unikornist... legalábbis ezt írtam fel, de... tegnap éjjel egy unikornissal álmodtam. Nem is tudom... álom volt-e vagy... emlék. - elvileg nem lehetett emlék, mert nem szoktam elékezni, de mégis valahogy olyannak tűnt és ha így van, az tényleg határozottan pozitív dolog. Másnak csak egy unikornis, nekem... baromi nagy dolog.
