2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni ennek a libának az álláspontját. Tényleg nem. Lassan kezd ő is olyan lenni számomra, mint Daniel szokott lenni nagy általánosságban: egyik fülemen ki, a másikon be-effektus kezd bekapcsolni a szavai hallatán. Ami viszont baromi jó, hiszen - magamat ismerve - egy idő után nem fogok leállni vele vitatkozni. Szájalhat, amennyit csak szeretne, maximum annyit ér el vele, hogy bereked. Istenem, de szép is lenne! Mi több, az lenne csak az igazi felüdülés, ha még meg is némulna mellé... Már nem azért, de Colette hangja kifejezetten idegesítő számomra. Nem irigylem azt, akihez feleségül adják a jövőben. Bár, egy silencio a kis csaj esetében nagyon is hasznos tudna lenni. Mert hogy egy pillanatra se képes befogni, annyi szent. - Sárvérű révén, részemről nem is számítottál másra, nincs igazam? - vigyorodom el fenyegetően. - Csak a te fajtád képes kellő eleganciával és hidegvérrel lerendezni egy-egy vitát, mert a szívetek helyén nincs semmi, csak valami gomolygó, fekete, hideg űr. Olyan vagy, mint egy robot. Csak úgy... hm... vagy. Én túl érzelmes vagyok ahhoz, hogy csak úgy elsétáljak és ne vágjak vissza annak, aki beszól nekem, esetleg tesz azért, hogy a látókörömbe kerüljön. Colette pedig mesterien műveli ezt a dolgot. Szinte állandóan képes elérni nálam azt, hogy csakis rá figyeljek, senki és semmi másra sem. Gratulálok! Életemben nem láttam még hozzá hasonló alakot. Bár, Noah Jenkins egyelőre kenterbe veri, ez tény, de Colette is rendesen teper az első helyért. Legközelebb csak szó nélkül megtépem és állok is tovább. Csak hogy érezze a törődést részemről. És lássa, milyen érzelmeket képes kiváltani belőlem már a puszta létezése is. - Ó, de, nagyon jól tudom, hol a helyem - villan meg a tekintetem fenyegetően egy röpke másodpercre, de nem mozdulok. - Magam irányítom a sorsom, nem mások, szóval ebbe a te véleményed sem fér bele. Menj haza, bújj anyukád szoknyája mögé és várd meg, mit szánnak neked. Lassú felfogás? Itt inkább csak arról van szó, hogy egész egyszerűen nem vagyok hajlandó úgy élni az életem, ahogy mások azt eltervezik helyettem. Hiszen még ahhoz se megyek feleségül, akit anyám kinézett nekem, miért érdekelne hát bármilyen szinten is Colette véleménye? Meg kell tanulnom lerázni magamról az ilyesmit és tovább állni. Eleget köpködtek már az eltelt éveim folyamán, részemről pedig lassan betelt a pohár. Kiállok magamért vagy semmibe veszem őket, ez a két opció szerepel már csak a listámon. Ha nem megy az egyik, akkor majd a másik. Idegeskedni már nem fogok rajtuk, az fix. Azért azt nem gondoltam volna, hogy a kislány ilyen gyorsan ellő egy lefegyverző bűbájt... Jó, az igazat megvallva nem is számítottam arra, hogy bármilyen mértékben is a pálcája után kap. Hamarabb ötlött az eszembe, miszerint oké, most tuti nekem ugrik és valamiféle csetepaté alakul majd itt ki pillanatokon belül, de nem ez történt. Helyette sikerült megszereznie a pálcám, én pedig döbbenten hápogva meredek rá. Itt és most felötlik bennem, hogy részletekben küldöm a gyengélkedőre, de nem hiányzik ennél is több balhé jelenleg. Már így is sikerült bezsebelnem pár büntetőmunkát. - Bocsánatot? - nevetem el magam szó szerint kínomban, hiszen ennél jobb reakció nem jut hirtelen az eszembe. Azt lesheti! Nem fogok olyasvalamiért könyörögni, ami egyébként is az enyém. Nem szokásom. - Inkább csak visszaveszem, jó? - tűröm fel könyékig a felsőm ujját, majd habozás nélkül indulok meg Miss Idegesítő Liba irányába. Pár lépés után viszont valami hirtelen hátrébb lök, a pálcám pedig a levegőbe emelkedik, hogy utána az egyik prefektusunk ujjai között landolhasson, aki szinte rögtön a talárja aljára süllyeszti azt. - Ezt jelentem Piton professzornak - szólal meg, miközben mindkettőnkre vet egy-egy alapos pillantást, nyilván a nevünket latolgatva magában. - Maroni és Outterridge, igaz? - teszi fel a kérdést, de válasz helyett csak szimplán mérgesen az ajkamba harapok. Fenébe! - Nos, kérjetek szépen bocsánatot egymástól és talán nem megyek ezzel a házvezetőhöz - vázolja fel a feltételeit, mire az ujjaim ökölbe szorulnak és komolyan eszembe jut átszabni az ő arcát is. - Nyaljál sót! - vetem oda neki végül foghegyről, majd veszem az irányt a lányok hálókörlete felé, nem elmulasztva vállal meglökni Collettet, miközben elhaladok mellette. Nem olyan erősen, hogy felessen, de azért simán leveheti a lapot, miszerint még nem végeztem vele. Nem, nem ásom el csak úgy a csatabárdot...
(Köszi szépen a játékot, ugorhatunk is Miley-Colettere )
Alapvetően képtelen vagyok elfogadni a sárvérűek jelenlétét a Roxfortban. Egyszerűen nem valóak ide és kész. Maroni viszont még közöttük is, átlagon felül idegesítő. Már csak abból a felfoghatatlan anomáliából következően is, hogy a Mardekárba osztotta be a süveg (tuti megbűvölte valaki, hogy ilyen marhaságra vetemedett, más magyarázat nincs). De ha még ez nem lenne elég, Maroni jelleme önmagában is bicskanyitogató. Szóval hogy többet és talán gonoszabban is szekírozom, mint az átlagot, arról nagyban tehet ő is. Nem mintha bármi esély lett volna arra valaha is, hogy mi ketten jóban legyünk, vagy akár csak konfliktusok nélkül létezzünk egy légtérben. De soha nem is volt és nem is lesz efféle törekvésem. Bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá, ugye. Maroni pedig igencsak mélyen van ehhez a bizonyos szinthez képest a szememben. - De ahogy látom, neked sem igazán – vetem oda lenézően, visszakézből. Mert végül is pont azt sérelmezi bennem, amit ő maga is csinál. Ő állt itt neki hisztériázni, meg elmondani mindennek. Persze, nyilván provokáltam, de a tényeken ez akkor sem változtat. Ő kereste magának a bajt. Azzal is, hogy még mindig tiltakozik és nem veszi tudomásul, hogy semmi keresnivalója itt. Erről nem én tehetek, én csak szembesítem a nyilvánvalóval. Ha eleget hallja, érzékeli, egyszer talán csak átmegy az üzenet. Bár Maroni igencsak nehéz eset ilyen téren, az már biztos. - Pont ez az, hogy magadtól nagyon nem tudod. Valakinek muszáj megtanítani neked. Bár elég lassú a felfogásod, meg kell hagyni – jegyzem meg hanyagul. Szörnyű, hogy ennyi év alatt sem sikerült bevésnie a csöpp kis agyába, miért csinálom ezt az egészet. Ha van sárvérű, akire végképp ráfér a leckéztetés, hát az ő. Ahogy most is elkezdi a családomat sértegetni, egyértelműen ezt támasztja alá. Mégis kinek hiszi ez magát? Vannak határok, amikre még a csökött értelem sem mentség, ha átlépi valaki őket. Ez pont ilyen. Mielőtt azonban ebbe a szópárbajba mélyebben belemehetnénk, Maroni eldurran és a következő pillanatban már a talárom alja kap lángra. Nem mondom, hogy nem ijedek meg, de így is elég gyorsan tudok reagálni. Pont annyira gyorsan, hogy egy lefegyverző bűbájnak hála, a következő pillanatban a pálcája már az én kezemben van. Az egész klubhelyiség felhördül, láthatóan élvezik a műsort és kiéhezve várjak, hova fajul ez a balhé. Vadul taposom a földre dobott taláromat, hogy eloltsam a lángokat, miközben dühtől szikrázó szemekkel nézek Maronira. Természetesen, még ilyenkor is neki áll feljebb. Átfut az agyamon, hogy most kéne gyorsan valami rontást rátolnom, hisz esélye sem lenne védekezni ellene. Lehetne belőle mondjuk vadászgörény. Persze, a transzformáció bonyolult bűbáj, lehet, hogy zaklatottságomban elrontanám, de ha csak szőre nő vagy görény orra, esetleg farka, már az is vicces. Vagy kaphatna keléseket az arcára, esetleg kapafogat. Megérdemelné, de nekem nem érné meg elvinni érte a balhét. Plusz amilyen kiszámíthatatlan, tuti nekem esne érte itt helyben. Vagy ha nem most, akkor meg majd később bosszulná meg. Nem ér ennyit. Mást viszont kihozhatok a pillanatnyi előnyömből. Mert végre itt egy újabb lehetőség, hogy megleckéztessem és érzékeltessem vele, hol a helye.
- Rendben. De előbb kérj bocsánatot! – hamar visszatalálok a szokásos fölényes, kimért stílusomhoz és ismét megvetéssel nézek a szemébe, miközben erősen szorítom a markomban a pálcáját, hogy még véletlenül se tudja kicsavarni azt a kezemből, ha esetleg indulatból ugrana rám, hogy erővel szerezze vissza. Ideje lenne tudomásul vennie, milyen stílust üthet meg velem szemben. A közönségünk mintha kissé csalódott lenne, alighanem nagyobb párbajt vártak. Persze ez még mindig Maronin múlik, mert ha bármivel próbálkozik, még mindig ugrásra készen várom, hogy megvédhessem magam. Nem tudni, hová torkollik ez az összecsapásunk. Annyi viszont biztos, ha ez a csörténk most véget is ér, a háborúnk még csak most kezdődik. Mert ez lassan már azzá fajul.
Colette soha a büdös életben nem volt a szívem csücske, de - lássuk be - bőven tett is annak érdekében, hogy ez legyen a véleményem vele kapcsolatban. Folyamatosan beleköt az emberbe, egyszerűen merő képtelenség úgy elsétálni mellette, hogy ne legyen valami rosszalló megjegyzése a jelenlétemre. Van, amikor lehunyom a szemem és igyekszem lenyelni a szavait, de igen, akadnak olyan helyzetek is, amikor ez nem megy számomra és beleállok a vitába. Igazság szerint ezek vannak többségben. Mert egyszerűen képtelen vagyok befogni a számat és kussban elmenni mellette. Talán hiba ez részemről, hiszen ő fiatalabb nálam, de akkor is... Nyeltem én már eleget az évek folyamán a Jenkins-féle alakoktól, nem hiányzik számomra az, hogy ez a kis liba is beálljon az így is túl hosszú sorba. El kell kezdenem leépíteni magamról az embereket és én ezzel a mitugrásszal fogom kezdeni. Tizenhét vagyok, elég nagykorú már ahhoz, hogy bármelyik pillanatban eltörhessem az orrát, ha úri kedvem pont azt diktálja. - És estél is nekem rögtön a gyerekes sértegetéseiddel - söpröm ki sötét tincseim az arcom elől, majd fújok is egyet mérgesen. - Ha normális hangnemben válaszoltál volna, akkor minden bizonnyal nem állok le veled vitatkozni, de gondolom, ez nem a te erősséged - csóválom meg a fejem lemondóan. Elég lett volna egy egyszerű nemleges válasz is, de neki mindenképp meg kellett fejelnie a származásomra való utalásokkal. Most komolyan azt várta tőlem, hogy elengedem őket a fülem mellett, sarkon fordulok és békésen elbattyogok innen? Feltételezem, van már akkora hírnevem a suli berkein belül, hogy tudják, ki is az az Alexandra Maroni pontosan... És ebből adódóan tudniuk kell azt is, hogy mire vagyok képes, ha szerény személyemet támadás érné. Tavaly év végén már szembeszálltam Noahval, kezdetét vette hát a tisztogatás. Nincs már az a békés Alex, aki csendben lapított a sarokban és igyekezett láthatatlanná válni, miközben jókat nevettek rajta. Színre lépett az átrendezemapofádköcsög-énem. Ő pedig sokkal, de sokkal szimpatikusabb számomra. - Nem szorulok a segítségedre, köszönöm - vonom meg a vállam hanyagul, miközben erőnek erejével munkálkodom azon, hogy ne essek neki és kaparjam ki a szemeit. Eddig egész jól megy a dolog számomra. Még lát. - Majd ha leckét szeretnék abból, hogy szerinted hol is a helyem pontosan, keresni foglak - toldom meg még egy negédes mosollyal. Felvághatnék előtte azzal, hogy aranyvérű vőlegényem van, de kár lenne ilyesmivel hencegnem, amikor rohadtul ki szeretném vonni magam a házasság alól. Pont annak érdekében, hogy elkerüljem azt, ami a Colette-féle lányokra bizonyosan várni fog. Engem ugyanis tuti nem fog dróton rángatni senki sem, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Na, mi van, nem tetszik a saját fegyvered? - horkantok fel, amikor figyelmeztet, de valamiért eszem ágában sincs leállni. Ő is rengeteg alkalommal sértegette a családomat, akkor én miért ne tehetném meg pont ugyanezt vele? Bezzeg Outteridge milyen jókat vihog egy-egy ilyen sértés közben, ha annak én vagyok a címzettje... Most viszont nem áll mosolyra a szája széle, mily meglepő! - Nem volt szándékos, te picsa! - sziszegem indulatosan, de a lefegyverző bűbáj sikeres és a következő pillanatban már Colette ujjai fonódhatnak az ÉN pálcámra. Felszívom magam, mint egy gömbhal, de lépni már nem merek. Azért a verés elég merész lenne és a nézőközönségünk hamar szétszedne minket. - Add vissza! - szólítom fel, a lehető legkomolyabb arcomat magamra öltve. Iszonyatosan szeszélyes a pálcám, még én magam se tudom irányítani, pedig elméletileg engem választott annak idején, Colette kezében pedig a fene se tudja, mit művelne. Nekünk végünk, ha azzal kezd el hadonászni jobbra-balra.
Valahol őszintén elszomorító, hogy az ilyen Maroni-félék teljesen szabadon garázdálkodhatnak közöttünk. Nemcsak a Roxfortban, úgy általában a varázslók között. Ráadásul még azt is gondolják, hogy teljesen egyenrangúak velünk. Óriási hiba volt beengedni őket magunk közé és kitanítani őket. Beszélik, hogy a Sötét Nagyúr idejében volt néhány év, mikor sikerült kihúznia a minisztériumi névjegyzékből a mugli származású varázslótanoncokat, így ők nem kaptak levelet a Roxfortba. Sajnos azonban ez csak rövid ideig tartott, utána visszaállították a rendszert és a névjegyzéket is. Pedig igazán helyes törekvés volt. Az pedig elég gyenge ellenérv, hogy van hajlamuk a mágiára. Némely majom is meg tud tanulni festeni, egészen jól, ennek ellenére senkinek sem jut eszébe tömegesen képezni őket. Valami ilyesmi a véleményem a tehetségesnek mondott sárvérűekről. Véletlen szerencse, ami nem támaszt alá semmit. A Roxfort pedig önmagában az egyik legjobb oktatást nyújtó varázslóiskola. Talán pont ezért is boldogulnak valahogy még a Maroni-félék is, akik a legkevésbé sem valók ide. Jó oktatással nem nehéz. Különben is, nem hagyni kell elburjánzani a gazt, hanem tenni ellene. Majd pont egy ilyen kis korcs fogja megmondani nekem, hol van maradásom és hol nem! Azt lesheti. - Talán problémás visszaemlékezned azzal a csökött kis agyaddal, Maroni, de hadd emlékeztesselek rá, hogy nem én kezdtem el utánad óbégatni itt a klubhelyiség közepén. Nem hagytál nekem más választást, mint szóba állni veled, bármennyire nincs is ínyemre a dolog – vetem oda neki foghegyről ridegen. Hogy tudtam és számítottam arra, hogy patáliát fog csapni, most mellékes. Unatkoztam, igen. Ha pedig már szó szerint elém pottyant a lehetőség, hogy kicsit megnehezítsem az életét, hülye lettem volna kihagyni. Úgy kell neki. Még akkor is, ha a szélsőséges reakcióinak hála, nem tudhatom, mikor és hogyan fog robbanni a Maroni-féle időzített bomba. Ennyi kockázatot kell vállalnom a cél érdekében. Még a végén elfelejti, mennyire nem tartozik ide. - Köszönöm, azt inkább meghagynám neked – az alpári sértegetése ennél több visszavágást és egy fanyar, gunyoros mosolynál többet nekem nem ér. De talán ez is elég, hogy még jobban felmenjen benne a pumpa. Mert láthatóan kezd megint elborulni az agya. Vagy legalábbis az a valami, ami annak a helyén van a fejében. - Nos, Maroni, pont ez a probléma. Ezt a tévedésedet próbálom már helyre tenni benned évek óta. De ahogy látom, menthetetlen vagy – színpadiasan sóhajtok fel. Túl nagy a sötétség a fejében, ha még mindig nem érti, mi is a különbség mondjuk köztem meg közte és mennyire nem tudja, hol a helye. Mintha a falnak beszélnék. Az ostobaság persze nem mentség, kizárt, hogy emiatt valaha is hagyjam őt itt boldogan élni. Majd ha összecsomagol és elkotródik oda, ahová való. Addig nincs mód ezt békésebben rendezni. De ezt alighanem ő is sejti. - Jobb lenne leállítanod magad Maroni, mielőtt túl messzire mész – sziszegem vissza neki. Igyekszem rá és a hozzá hasonlókra úgy tekinteni, mint egyfajta fogyatékkal élőkre, akik nem érthetik az elvrendszert, amit a családom, a Mardekár ház szellemisége vagy épp maga a Sötét Nagyúr képviselt és képvisel. Nem az ő hibájuk, így születtek. De Maroni kezdi elvetni a sulykot. Továbbra sem tervezek én párbajt kezdeményezni vele, pláne, mert látom, az az elsőéves kis giliszta még mindig igen riadtan tekintget ide-oda az ajtóban, mint aki menten elájul, én pedig nem fogom elvinni egyedül a balhét, az tuti, de a nevemet, a családomat nem veheti így a szájára. Nem lennék méltó Outterridge örökös, ha csakúgy hagynám egy ilyen kis senkiházinak, hogy így beszéljen az én nagy múltú, elismert családomról. Mégis kinek képzeli ez magát? Mielőtt azonban bármi többet reagálhatnék a kis monológjára, csak a pálcája felszikrázását látom és a talárom alja máris lángra kap. A teremben izgatott hördülés hangzik fel. Az ajtó mellett álló elsőéves lány száját egy kisebb sikoly is elhagyja. Nem mondom, hogy én magam nem ijedek meg, rögtön ösztönösen dobom le magamról a talárt és kezdem taposni.
- Te kis ribanc, ezt még nagyon megbánod! Expelliarmus! – szerencse, hogy a pálcát azért a kezem ügyében tartottam, így rögtön emelhetem is rá, legelső gondolatom pedig természetesen a lefegyverző bűbáj. Hogy vissza tudom-e fogni magam és nem komolyabban rátámadni, ha esetleg sikerrel járnék, még magam sem tudom. De igazából már talán mindegy is, innentől nyakig benne leszünk mindketten, mivel az a bizonyos elsőéves lány pont eddig bírta és ahelyett, hogy mondjuk elájult volna, nagyjából azzal egy időben, hogy a varázsige elhagyja a számat, ő mintegy varázsütésre tépi fel a klubhelyiség ajtaját és már lélekszakadva nyargal is a folyosókon, hogy pánikolva beszámoljon Piton professzornak az itteni történésekről. Nem mintha jelenleg túl sok figyelmet kapna az ő ténykedése tőlem. Maroni reakciója jelenleg sokkal jobban érdekel. Most igazán kihúzta a gyufát. Ezt pedig nem úszhatja meg szárazon. Kerül, amibe kerül, állok elébe.
Idegesítem? Akkor fogja meg magát és kerüljön ki nagy ívben, ennyire egyszerű. Képtelen vagyok ugyanis felfogni, hogy számukra mi is a móka pontosan a másik megalázásában. Ahogy jóformán az se fér a fejembe, hogy mégis miként lehet valaki ennyire csökönyös? Ha nem tetszik számára az itteni rendszer, akkor iratkozzon át egy másik intézménybe, ennyire egyszerű. Tudtommal ugyanis még Európán belül is vannak olyan iskolák, ahova nem vesznek ám fel csak úgy akárkit, hanem nézik az illető vérvonalát is. Mint egy kib*szott tenyészkanca, komolyan mondom... Szóval, az Outterridge-féle idegesítő libák is nyugodt szívvel elhúzhatnának melegebb éghajlatra. És én mondom, még a világ is sokkal szebb hely lenne nélkülük. Addig azonban, amíg nem virrad ránk az a gyönyörű nap, fel kell vennem ellenük a kesztyűt és megmutatni számukra, hogy - bármennyire is igyekeznek ez ellen tenni - nekünk is helyünk van itt, ebben a társadalomban. Dany például színjeles tanuló, kiváló sportoló, ezt pedig nem minden aranyvérű mondhatja el magáról. Ők is beláthatnák végre magukban, hogy önmagában a származás még semmit sem jelent. A tettek azok, amelyek valakivé teszik az embert. - Ó! És ennek ellenére is belém mersz kötni? - vonom fel a szemöldököm, abban pedig most az egyszer igaza van, hogy részemről bármelyik pillanatban robbanhat a bomba. Kiszámíthatatlan lennék? Igen. És én pont ezt kedvelem magamban. Még én se tudom előre megmondani minden helyzetben, hogy miként fogok dönteni a következő pillanatban. Ma Cody, holnap valaki más... Ez a szép az életemben. Imádok kiszámíthatatlan és megbotránkoztató lenni egyszerre. - Te pedig a ló egy bizonyos testrészének előnyeit is élvezhetnéd, édesem - mosolyodom el negédesen, hiszen ismét kezdi rendesen felkorbácsolni az indulataimat. Egyelőre viszont tartom magam és nem átkozom hülyére, mint ahogy eredetileg azt terveztem. Különben is, hülyét hülyére átkozni hülyeség. Nekem pedig ennyi a véleményem erről az idegesítő libáról. Nem éri meg azt a cirkuszt, amit vonhat maga után. Van nekem jobb dolgom is a büntetőmunkáknál... - Nincs mit bizonyítanod, hiszen nincs semmi érdemed sem - szegem fel az állam. A pálcámat ugyan leengedtem magam mellé, de az időközönként még így is szikrázni kezd. Az indulataimat képtelen vagyok kordában tartani, ez pedig ezen a nyamvadt fadarabon is meglátszódik. A gond itt csupán annyi, hogy az én pálcám veszettül szeszélyes. Egyszerűen még nekem se hajlandó minden esetben szót fogadni. Szóval, más oka is van annak, hogy nem megyek bele egy párbajba az idegesítő kis picsa ellen. Még a végén a saját átkomat kapom telibe, ami nem lenne túl szerencsés ennyi ember előtt. - Véleményem szerint téged pont úgy kezellek, ahogy megérdemled - vonom meg a vállam a lehető legközönyösebb arcot vágva mellé. - Kakukkfióka? - morranok fel mérgesen az engem ért jelző hallatán. - Ezt ugye most te se mondod komolyan? - buggyan elő belőlem egy erőtlen kis nevetés. - Te vagy a kakukkfióka, Outterridge - emelem fel a kezemben tartott pálcát. - Te és az idióta szüleid, akik még a mai napig nem voltak képesek túllépni a középkori nézeteiken. Vegyétek már észre, hogy évtizedek óta más időket élünk! Már nem számít, ki honnan jött, ezt kellene felfognotok végre, hát nem érted? Mert a modern gondolkodás mára már teljesen már, mint a régi eszmék. Azok - mondhatni - megbuktak. Ezt pedig tökéletesen bizonyítja az is, hogy a Sötét Nagyúr elbukott. Ő is olyan elveket terjesztett, amelyekben ez a liba is olyannyira hisz. Mégis elbukott. Ki hát itt a kakukkfióka? - Vesztesek vagytok - jelentem ki határozottan. - Te és a családod minden egyes tagja egy vesztes. Nem is értem, miért nem bújsz a föld alá szégyenedben - fújtatok egyet mérgesen, ami pedig a következő pillanatban történik, egész egyszerűen teljes mértékben meglep. Colette ruhája ugyanis kigyullad, én pedig értetlenkedő tekintetet vetek a pálcámra, amely sokkal jobban szikrázik, mint eddig bármikor. Egy szót se mondtam, mégis ez történt... Úgy tűnik, az érzelmeim révén még megszólalnom se kell, habár jobb lenne, ha leszokna az ilyesmiről. A lány ruhája természetesen nem ég olyan nagy mértékben, hogy ő is megpörkölődjön, de némi szívrohamhoz bőven elég. Ó, hogy vinné el inkább az!
Kétségtelenül Maroni az egyik legidegesítőbb lény, aki jelenleg fellelhető a Roxfortban. Ráadásul mindenki, még valószínűleg ő maga is tudja, hogy abszolút semmi keresnivalója itt. Ez a Napnál is világosabb. Ennek ellenére még mindig itt van, már hosszú évek óta. Ez is csak a csökött értelmi képességeit mutatja. Bizonyára genetikai eredetű ez a probléma, de ennyit még ő is beláthatna. Persze mit is várhatnék tőle? Ezért vagyok itt én és a hozzám hasonló, egészséges értékrenddel bíró diáktársaim, hogy ha már a vezetőség nem teszi, mi a saját eszközeinkkel tegyünk rendet. Vagy legalábbis törekedjünk rá. Hátha egyszer észreveszi magát a Maroni-féle söpredék is. Amíg más, akinek jelenleg több hatalom összpontosul a kezében, nem tesz az anomáliák ellen. Hangsúlyozom, jelenleg. Mert lesz ez még máshogy. A szüleim is mindig ezt mondják és én is hiszek benne. Egyszer majd jön valaki, aki végre helyreállítja az egyensúlyt a varázslótársadalomban és mindenki tényleg odakerül, ahová való. Akkor ezek a szemtelen Maroni-félék is megtanulják végre, egyszer és mindenkorra. Addig viszont még nekem is kezelnem kell valahogy a helyzetet. - Bocsánat, mindig elfelejtem, hogy a ti alacsonyabb rendű létformátok nem képes uralkodni az indulatain – vágom vissza továbbra is úgy, hogy csakúgy süt az arcomról és a hangomból is az undor. Hogy megijeszt-e a fenyegetése? Nem különösebben, bár ismerem a fajtáját. Maroni tényleg elég kiszámíthatatlan, képes támadni akár fizikálisan, akár átkokkal. Nem is véletlenül vagyok résen, hiába a hanyag testtartásom. Árgus szemekkel figyelem minden apró kis rezdülését valójában. Az állatok sem tudják kontrollálni az ösztöneiket és olykor agresszívak lehetnek. Maroni is pont ilyennek tetszik számomra. - Maroni, attól tartok, még mindig fordítva ülsz a lovon. Én idetartozom. Te nem. Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek mennie kellene – vetem oda neki továbbra is kimérten. Amit mondok, abban egyébként is biztos vagyok. Bár nem lép közbe senki (miért is tennék, megjegyzem, a helyükben én se tennék máshogy), biztosan tudom, hogy ebben a teremben jelenlévők közül jóval többen értenek velem egyet, mint Maronival. Ez így is van rendjén. Legalább ebben a házban még többnyire helyén van az emberek értékrendje. Maroni viszont határozottan egy porszem a gépezetben. - Nincs szükség rá, hogy pont neked bizonygassak bármit, Maroni – fásultan sóhajtok fel. – Az, hogy ennyi idő után még mindig nem érted, kit, miért és hogyan kellene kezelned, a te szégyened, nem az enyém vagy itt bárki másé. – Tényleg nem értem, miért pattog még mindig. De nem áll meg ennyinél. Láthatóan nem képes lenyugodni és elfogadni a helyét. Mindig ugyanaz a lemez… - Ami azt illeti, kivételesen jól látod a problémát. De az, hogy néhány, magasabb pozícióban lévő egyén hozott egy-két rossz döntést, még a legkevésbé sem támasztja alá, hogy neked bármi keresnivalód lenne itt. Remélem, megéred még azt az időt, mikor valaki végre a helyedre rak – az undort nem is palástolom továbbra sem, amivel iránta viseltetek. Hogy megérdemli-e? Abszolút. Nem kellene itt lennie és ezt ő is tudja, ennek ellenére mégis itt marad. Ez abszolút az ő hibája. De ha már itt is van, ami valóban a rendszer anomáliájából következik, nem az ő sara teljesen, legalább meghúzná magát és viselkedne alázatosan… Talán kevésbé hívná ki maga ellen a sorsot és a háztársai ellenszenvét. De nem, nevenincs Maroninak mindig pattognia kell. Hát magára vessen.
- Egy igazi kakukkfióka vagy Maroni. De te is pont ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy veled ellentétben nekem épp annyira helyem van itt, mint ebben a teremben most rajtad kívül gyakorlatilag bárki másnak. Amíg ezt nem vagy hajlandó tudomásul venni, nincs miről beszélnünk. - Már-már kétségbeesettnek hat, ahogy engem próbál melegebb éghajlatra küldeni, noha ő a feketebárány itt, a vak is láthatja. Mert bárhogy is próbálja megkérdőjelezni, nekem itt helyem van. Erre születtem. Ő nem. Nem lenne ezzel baj, ha végre belátná és eltűnne innen. Lehetőleg nemcsak ő, de minden sárvérű. Nincs joguk a mágiához. Hiszem és bízom benne, hogy előbb-utóbb ezt akár szép szóval, akár erőszakkal, de sikerül megértetni velük. Még ezzel a csökött agyú betolakodó Maronival is. Ami engem illet, én mindent meg fogok tenni érte a jövőben is. Akkor is, ha párbajra vagy fizikai erőszakra kerülne sor miatta.
Legszívesebben kikaparnám a szemét, amellyel jelenleg is engem méreget, de egyelőre visszafogom magam. Érdemes miatta bajba kerülni? Nem. Bár, ha továbbra is így kóstolgat, akkor nyilván az lesz a vége, hogy félrehajítom minden óvatosságomat és helyből nekiugrom, hogy átszabhassam a pofiját. Elég hirtelen természet vagyok, ami az igazat illeti, Colette és a többi aranyvérű liba esetében pedig hatványozottan igaz eme állítás. Mindig ugyanaz a nóta... Sárvérűként nincs helyed itt! Komolyan, nem unják még? Megszokhatták volna már a gondolatot, miszerint mugli születésűek is járnak ide, a begyepesedett felfogású szüleik pedig szintén ebben a rendszerben nőttek már fel, úgyhogy tényleg nem értem, mi is a probléma pontosan. Kis anyám, ha bajod van velem, akkor fogd meg magad és kerülj ki nagy ívben! Ennyire egyszerű a képlet. - Vigyázz, mit ejtesz ki a szádon, Outterridge, mert a végén még útban lesz az asztal a fejednek - jegyzem meg hanyagul, mintha eszem ágában se lenne a kettőt egy romantikus találkára bírni. - Kár lenne azért az idegesítően bájos pofikádért, nem gondolod? Az egyetlen erényed és még azt is tönkretenné egy buta, teljesen felesleges baleset - sóhajtok fel drámaian, mintha őszintén sajnálnám a dolgot, ha egyszer bekövetkezne. Azért bennem is fel-felötlik egy villanásnyi időre, hogy rásegítek erre, de az ilyen húzás már tényleg a legalja lenne. Nem állítom, hogy nincs az a pénz, de Colette egyelőre még nem tart ott, hogy csókoltassam vele a bútorlapot. - Akkor fogd magad, fordulj sarkon és takarodj vissza oda, ahonnan jöttél - jelentem ki ridegen. Ami a szívemen, az a számon és nem érdekel, mennyien is hallották pontosan az iménti szavaimat. Mindenki áll és bámul, nyilván egy kiadós haj-és ruhatépkedésre várva, ami esélyes, hogy pillanatokon belül be is következik, ha Colette tovább táncol az idegeimen. Hobbit űzhetne belőle, annyira jól műveli ezt. Sikerült egy szempillantás alatt a végletekig felhúzni és tényleg nagyon kevés választ el attól, hogy hülyére átkozzam. Na, nem mintha sok különbséget lennék képes elérni a jelenlegi szellemi szintjéhez képest, de próbálkozni lehet, nem igaz? És amíg örömömet lelem benne, talán érdemes is lenne. - Világosíts már fel kérlek arról, hogy mivel is érdemelted ki azt a bizonyos kellő tiszteletet - nyomom meg az utolsó két szavamat. - Tudtommal nem mentetted meg a világot, csak jó helyre toltad a segged - összegzem végül a véleményemet. - Már megbocsáss, de ez nem érdem. Ahhoz, hogy valaki tiszteljen, fel kell mutatnod valamit. Nos, Outterridge... Várom a bemutatódat és nem a felmenőidre vagyok kíváncsi. Ők konkrétan rohadtul hidegen hagynak. Bájolgó sznobok egytől-egyik, akik képesek lennének még a legjobb barátjuknak mondott embert is hátba szúrni egy arra alkalmas pillanatban. Nem hiszem hát, hogy ennek a lánynak olyan sok igaz barátja lenne. Mi több, nem is tudom elképzelni róla, hogy bárkivel is képes lenne őszintén beszélni. Fura, mert ebben azért hasonlítunk némileg, de mégis jobbnak tartom nála magamat. Mert jobb is vagyok. - Érdekes, hiszen annak idején én is kaptam levelet - igyekszem beszéd közben olyan képet vágni, mint aki egész egyszerűen nem érti, hogy miért is kellene elmennie innen. Pedig igen, nagyon is értem, de igyekszem szemet hunyni felette. Hogy bántó-e? Természetesen. De mindenhol vannak ilyen emberek, nekem pedig nem áll szándékomban újra meg újra tovább állni. - Szóval hivatalosan is itt a helyem - mosolyodom el, minden barátságos arckifejezést magamra öltve, mintha ezzel már bizonyítottam volna valamit. - De te... Mehetnél például a Durmstrangba. Na, az a hely állítólag pont az olyan idiótákra van szakosodva, amilyen te is vagy. Menj és terjeszd ott az aranyvérű dumádat, mert itt nem mindenki vevő rá. Ha annyira odavan az aranyvérűekért, akkor abban az iskolában körbe is csókolgathatja őket, a fene se bánná. A lényeg, hogy a lehető legmesszebbre kerüljön innen. És kívánom számára, hogy boldog legyen, teljesen őszintén mondom, hiszen látszólag az ő öröméhez nem kell sok, csak a megfelelő családi háttér. Ezért is vetettem hát fel számára azt a helyet. Ha szükséges, még csomagolni is segítek neki és integetek, amint elindult a vonat.
A Roxfort vezetőinek elvei sajnos nem kifogástalanok. Felkészítettek erre a szüleim is. Mint mondták, az oktatás világszínvonalú, de ez a probléma a diákok kiválasztásával sajnos fennáll. Tudtam hát, hogy mire számítsak. Bár reméltem, Mardekár Malazár örökségét és hitvallását legalább az ő egykori házában fenntartják. Úgy tűnik, valahol hiba csúszott a gépezetbe. Sajnos. A sárvérűek egyszerűen nem érdemesek erre a tudásra. Egyiküknek sem kéne itt lennie. Kár, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik tudják, mik a valódi értékek. Persze nincs ezen mit csodálkozni, ha így felhígítják a varázslótársadalmat. Sok sárvérű, akinek semmi keresnivalója itt. Az árulókról, akik muglikkal keverednek, már nem is beszélve. Amiből meg aztán elkorcsosult félvérek születnek. Nem is értem őket. Sose tudnék ilyen szintre alacsonyodni. Elég csak ránézni Maronira is, mit eredményez ez a szabadosság. - Én azért kivizsgáltatnám magam a helyedben, Maroni. A ti fajtátoknál sose lehet tudni – vetem oda csakúgy foghegyről. Hogy sárvérűként itt van, már eleve valami torzulásról árulkodik, ez tény. Bár lehet inkább a rendszer torzulásáról beszélhetünk ebben az esetben. Akárhogy is, abnormális. - Ha ez megnyugtat, Maroni, ez abszolút kölcsönös – válaszolom kimérten, továbbra is undorral a szememben. Valóban idegesít. A puszta léte is az iskolában. Hogy a Mardekárban van, még jobban is, mint az átlagé. Már felkészülök rá, addig pattog itt, hogy párbaj lesz a vége. Én nem fogok párbajt kezdeményezni, már csak azért sem, hogy ha úgy alakul, ő vigye el a balhé nagyobbik felét, de természetesen amennyire csak tőlem telik, megvédem magam. Ki ne tenné, ha pálcát szegeznek rá? Maroni azonban úgy tűnik, az utolsó pillanatban beijed és kihátrál. Már meg sem lepődök a szeszélyein. Látszik, maga sem tudja, mit akar. Ostoba kis mugli ivadék. És még nekiáll fenyegetőzni! Még ő akar kioktatni engem? Azt lesheti! - Az a helyzet Maroni, hogy kettőnk közül te vagy az, aki nem tudja, hol a helye és nem adja meg a kellő tiszteletet az arra érdemeseknek. – Most, hogy már nem szegez rám pálcát, kicsit lazítok a testtartásomon, nekidőlök az asztal sarkának és karba teszem a kezem, de a pálcámat azért a talárom ujjában, kézügyben tartom. Az ő szeszélyes fajtájuknál sosem lehet tudni, ahogy azt az előbbi kirohanása, majd ez a váratlan visszakozás is mutatja.
- Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne többet foglalkoznom veled meg a hülyeségeiddel. Viszont attól tartok, ez csak akkor valósulhatna meg, ha most szépen mennél, fognád a cókmókodat és elkotródnál innen valahova nagyon messzire. Mikor fogod már fel, hogy te nem vagy idevaló? Nem tartozol közénk – ridegen, mélyen a szemébe nézek, miközben nyersen odavágom neki ezeket. Mert ez az igazság. Nem tudom, hányszor kell még ezt tudatosítani benne, hogy végre belássa?
Persze... Húzzam meg magam és legyek engedelmes? Olyasvalaki, akibe bármelyik aranyvérű beletörölheti a lábát? Most úgy őszintén... Nem én kértem, hogy a mardekárba jöhessek, én Daniellel szerettem volna egy házban lenni, csak az a nyomorult kalap mindent gallyra vágott. Már a beosztás után eszembe jutott, hogy megcibálom a fejfedőt és eme tervemről a mai napig nem tettem le. Időközben csupán annyival lett több, hogy fel is szeretném gyújtani. Talán Colettet érdemesebb lenne a Teszlek Süveghez irányítani a panaszaival. Hallgassa az, mert én baromira nem vagyok rá kíváncsi, ami az igazat illeti. Outterridge az én szememben egy kis vakarcs, aki hasonlít azokhoz a mugli matricákhoz, amelyeket elég nehéz levakarni bárhonnan is. Kissé sajnálom azért, hogy ennyire bedőlt mások agymosásának, de ezt betudom annak, hogy az aranyvérű libák hajlamosak az ilyesmire. A fenekük alá tolnak mindent a szüleik, ők pedig - ennek révén - egy igazán biztonságos helyen élhetnek, idilli környezetben. Kapnak majd maguk mellé egy Herbs-féle férjet és mindenki boldog. Gyerek, család... Ennek a kislánynak már most meg van írva előre az élete. Na, nem mintha én más lennék, csupán szerény személyem önként és dalolva száll szembe az anyja akaratával. Mert hogy semmilyen rendezett esküvőbe sem megyek bele, az szent. - Egyikkel sincs problémám, ne aggódj - sóhajtok egyet bosszankodva. Mindig ugyanaz a nóta, hiszen mással nem képesek fogást találni az emberen. Sárvérű... Most úgy őszintén, számít ez még bármit is? Tulajdonképpen nem. Rájöhettek már az elmúlt évek folyamán, hogy egy hozzám hasonló családi háttérrel rendelkező egyén is képes kiemelkedni a teljesítményével. Bizonyítottunk már eleget, szóval igazán lejárhatna már ez a lemez. Ráadásul, anyám révén aranyvérű vagyok, csak az apám mugli. De mivel félvélaként születtem, tökéletesen kiérdemeltem hát a korcs jelzőt is a sárvérű és a félvér mellé. Mondanám ugyan, hogy hurrá, de nem igazán vagyok képes ilyesminek örülni. - Rohadt idegesítő vagy, azt ugye te is tudod? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Pattogsz itt faltól-falig, mert azt hiszed, jobb vagy másoknál - csóválom meg a fejem lemondóan. - Kifejezetten örülnék neki, ha végre leszállnál rólam és nem kellene még a te süket dumáidat is hallgatnom. Van nekem elég gondom nélküled is - fújtatok egyet mérgesen. Rendben, felejtsük el azt a nyavalyás dolgozatot és tegyünk úgy, mintha én hülye lennék, ő meg ártatlan. Mindenesetre, még így is van rendeznivalónk egymással. Unom már, hogy Jenkinsen kívül még tőle is tartanom kell néhanapján. Nyugalmat akarok! Mégis miért olyan nagy kérés ez? - Talán megúszod, ha megígéred, hogy leszállsz végre rólam - vetem fel végül némi hezitálás múltán. Talán jobban is tesszük, ha mindenféle komolyabb balhé nélkül válunk el egymástól. - Nem lesz semmiféle párbaj, ha megtanulsz tisztelettel bánni másokkal. De tudod mit? Elég csak velem - vonom meg végül a vállam. Nekem aztán teljesen mindegy, mit tesz és mond, amikor nem vagyok jelen. A lényeg az, hogy engem kerüljön el, de nagy ívben. A nézetein aligha fogok tudni változtatni. Nem, a hozzá hasonló libák már születésüktől fogva ebben nevelkednek, nem fognak egyik pillanatról a másikra megváltozni. - Mit szólsz, Outterridge? Áll az alku? - döntöm oldalra a fejem, végigmérve őt. Annyira rühellem, hogy az szinte már fáj. De a fegyverszünetre még így is hajlandó lennék...
Maroni legnagyobb problémája, hogy sosem tudta, hol a helye. A legtöbb sárvérű legalább meghúzza magát, ő azonban még véletlenül sem. Pedig ha valakinek, neki igazán ezt kellene tennie, pláne a Mardekárban. De nem, ő kifejezetten keresi magának a bajt. Ha legalább kis hajlandóság lenne benne a meghunyászkodásra, talán nem találnám meg ilyen gyakran sem én, sem mások. Igazán nem az én hibám, hogy nem bír a vérével. Ha nem provokálna annyit, talán ez a dolgozat sem keltette volna fel annyira az érdeklődésem, hogy a kandallóban végezze. Ez persze nem feltétlenül igaz, de a nagyjelenetet elkerülhettük volna. Persze engem így sem zavar. Egy jó kis balhé sose rossz. Amivel valahol még szívességet is teszek neki. Fontos minél többször emlékeztetni rá, hol is a helye ugyanis. Nem könnyű vele, de én szíves örömest vállalom magamra ezt a feladatot. Hogy annyira kiakadt, hogy már láthatóan azt sem tudja, mivel fenyegessen haragjában, igazából csak olaj a tűzre és még inkább megerősít, hogy jó döntés volt borsot törni az orra alá. Mindenesetre aranyos, hogy még mindig szentül hisz abban, hogy én őrizgetem a dolgozatát és biztosan nem tettem semmilyen visszafordíthatatlan kárt benne. Vagy nagyon félreismert, vagy alábecsül, hogy nem mernék semmi ilyesmit tenni. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetne. - Tulajdonképpen lényegtelen, mit hiszel, ami igaz, az igaz. Nem tudom, hogy a hallásoddal, vagy az agyaddal van-e a probléma, Maroni. Tekintve, hogy sárvérű vagy, bármelyiket el tudom képzelni – jegyzem meg rideg tárgyilagossággal. Ha azt nézzük, ezt még ha veritaserumot itatna velem is el tudnám mondani. Én aztán tényleg nem tettem el semmit, ami az övé. De Maroni csak úgy ontja magából az összefüggéstelen fenyegetéseket. Kifejezetten szórakoztat, nem ijeszt meg egy percre sem. Kétségbeesésről árulkodik, ami kifejezetten az, amit én szeretek látni rajta. Sok újat amúgy nem mond. Hogy vannak ellenségeim? Természetesen, de ezt az évek alatt már megszoktam. Ahogy a szüleim is mondták néha, az iskola vezetősége nem mindenben a legjobb szellemiségben irányítja az intézményt, emiatt sajnos sok a söpredék. Nem mindenki viseli jól, ha megmutatják neki, hová is való, de valakinek ezt is vállalnia kell. Az elveim erősek és igyekszem a magam módján érvényt szerezni nekik. Nem könnyű út, ez tény. Viszont szerencsére akadnak olyanok is, főleg a házamban, a Mardekárban, akik osztják a nézeteimet és erős szövetségeseim lehetnek. Van hát mögöttem stabil bázis, nincs mitől tartanom. Még akkor sem, ha a patkányok természetesen sokan vannak. - Úgy látom, meg is válaszoltad a kérdésemet, az agyaddal lesz sajnos a probléma. Szerintem még te sem érted magadat, mit hadoválsz itt össze. Le kéne higgadni és gondolkodni kicsit, Maroni. Már ha tudod egyáltalán, mi az. Használni azt a csöpp kis agyadat. Mellesleg most mondtad ki, mennyire értelmetlen is a hisztid. Semmire nem mennék az állítólagosan létező dolgozatoddal. Ebbe most nem is mennék bele, de ha engem kérdezel, nem lennék meglepve, ha soha nem is írtad volna meg, csak idejöttél műsorozni. Igazából nekem tök mindegy is. De mégis miért tenném el, ha te is belátod, hogy semmi okom rá? Emlékbe? Megnyugtatlak, nincs szükségem semmilyen ereklyére pont tőled, a Mardekár szégyenétől – továbbra is undorogva nézek rá, hadd legyen tudatában, hol is van a helye és mit gondolok róla. Bár ez utóbbit sohasem titkoltam előle. A gyenge visszavágását, amivel arra utal, én is olyan ribanc lennék, mint ő, egyszerűen szóra sem tartom érdemesnek, csak egy fensőbbséges ajakbiggyesztéssel reagálom le. Szegény, hogy kapálózik, hogy visszavágjon! Szinte már megsajnálom. De azért nyilván nem. Megérdemli, magának kereste a bajt azzal, hogy betette a lábát a Mardekárba. Viszont látom, hogy nem bír magával. Nem terveztem párbajozni vele, de ha valaki pálcát szegez rám, természetesen felkészülök arra, hogy megvédjem magam. Nem húzom még elő a sajátomat, a vadállatokat jobb nem provokálni, de a talárom ujjában rámarkolok, hogy szükség esetén bármikor tudjam használni. Tudhatja ő is, hogy büntetés ide vagy oda, én sem térek ki a csetepaték elől.
- Én pedig utoljára mondom, lassan, hátha megérted, hogy nincs nálam semmi, ami a tiéd. Ha balhézni akarsz, állok elébe, de viseld a következményeit. Akkor sem tudok neked visszaadni semmit – kimérten beszélek, a szemem sem rebben, tudom, hogy őrizzem meg a higgadtságomat ilyen helyzetekben is. Belül persze aggódom egy kicsit, végtére is idősebb nálam, valószínűleg több átkot ismer, mint én, de bízom a képességeimben, hogy ha el is talál valamivel ugyan, ő sem fogja ép bőrrel megúszni. Közben már egész szép kis tömeg verődött össze a klubhelyiségben. A műsorunkra sokan mohó kíváncsisággal tekintenek. Nyilván nem avatkozik közbe senki, miért is tennék? Így izgalmasabb. De látom az ajtóban toporgó, riadt kis előséves lányt is a balhéra éhes, vihorászó háztársaim között. Ismerem ezt a tekintetet, biztos lehetek benne, amint egy átok is elhagyja bármelyikünk száját, ez a félős kis béka hanyatt homlok nyargalni fog Piton professzorért, hogy iderángassa. Nem mintha ne értesülne róla hamarosan szinte az egész Roxfort, hogy itt megint balhé volt. Ahhoz túl sok a szemtanú. De ez már csak ilyen. Ha Maroni így akarja rendezni ezt, ám legyen. De a következmények így vagy úgy, elkerülhetetlenek, ez világos.
Ó, ha balhét akart, hát nálam megkaphatja. Nem vagyok olyasvalaki, aki mostanában szívesen elzárkózik az ilyesmitől, hiszen az évek folyamán sikerült rájönnöm arra, hogy abban az esetben csakis magamnak ártok. Jenkins úgy rám nőtt ennek köszönhetően, mint a hátfájás, szóval nem áll szándékomban más esetében is ugyanezt eljátszani. Ez a kis agyérgörcs pedig egyértelműen még egy kellemetlen mellékhatás lenne ebből a szempontból. Említettem már, hogy utálok a mardekárba járni? Pont a hozzájuk hasonlatos felfuvalkodott hólyagok miatt, akiket lépten-nyomon ont magából a folyosó. Igen, nyilván nem gondolok bele abba, hogy mi érdeke származna abból, ha megőrizné a dolgozatomat. Mindenesetre, reménykedem abban, hogy még nem volt alkalma megsemmisíteni a pergament, mert tényleg rengeteg munkám van benne. Ráadásul, nem szeretném Codyt lépten-nyomon megkérni arra, hogy segítsen nekem. Így is van pont elég dolga nélkülem is. Nem hiszem, hogy kifejezetten jó néven venné, ha folyamatosan engem kellene kirángatnia a kulimászból. És igen, reménykedem abban is, hogy Outterridge nem mert ártani annak a pergamennek. Tudnia kell rólam, hogy nem vagyok az a tipikus hagyommagamhamarabbszabadulok-típus. - Az érzés kölcsönös - jelenik meg egy sunyi kis vigyor a képemen. - És merem ajánlani számodra a decemberi Herkules-színdarabot. Irtó tehetséges színésznő vagy. Már majdnem elhittem, hogy te tényleg nem tettél el semmit sem - füllentem vigyorogva, miközben lelkiekben felkészítem magam arra, hogy itt ma bizony komoly cicaharc fog kibontakozni perceken belül. Mert én tuti megtépem, ha nem adja elő a dolgozatomat, annyi szent. Mondjuk, ha megsemmisítette, akkor is hasonló jövőkép van számára kilátásban. Ebből ő már nem fog jól kijönni, ez biztos. - Ebben azért nem lennék olyan biztos - vetem oda neki foghegyről. Sokat hallottam már róla a folyosókon és nem pont a lehető legjobb véleményekkel találtam szembe magam. - Tisztában vagy azzal, mennyi ellenséged van a kastélyon belül, köszönhetően a viselkedésednek? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Nem hiszem, hogy Piton professzorig kellene rohannom - ingatom meg végül a fejem. - Nem csak az aranyvérűek képesek klikkekbe tömörülni és megvédeni a tagjaikat. Tudod, nekünk sárvérűeknek is vannak barátaink, családunk... Tisztában vagyok azzal, hogy ezt te nem fogadod el, hogy téged nem érdekel, de az iskola vezetősége minket is támogat. És a te szavad áll szemben az igazgatóéval. Úgy őszintén, Outterridge... Mégis mit érsz el egy beadandó elrablásával? Semmit. Felettébb bosszant a viselkedése és a pökhendi stílusa, de egyelőre igyekszem ezt nem kimutatni felé. A végén még vérszemet kapna és sokkal nagyobb babérokra törne. Két évvel vagyok idősebb nála, szóval talán vele szemben nem pont a fizikai erőmet kellene kamatoztatnom. Ami egyébként sincs, de na... Tizenöt éves kislány, a fenébe is! Helyben bepelenkázom! - Akkor érted nyilván tolonganak mások - forgatom meg a szemem. A vad bulik pedig... Igen, benne voltam egy-kettőben és igen, történt olyasmi is, aminek talán nem kellett volna, de na... Ma már igyekszem sokkal, de sokkal józanabb lenni egy-egy helyzetben és elutasítani mások közeledését. - Nos, utoljára kérlek, Outterridge - húzom elő a pálcám beszéd közben, amely fenyegetően villan egyet az ujjaim között, amint egyenesen rá szegezem a végét. - Add vissza a dolgozatomat vagy kapsz néhány undorító kelést arra a csini pofidra - fűzöm még hozzá, cseppet sem szívbajosan. Ha itt és most párbajba keveredünk, annak nagy eséllyel büntetőmunka lesz a vége, de ez valamiért cseppet sem izgat. Állok elébe!
Az, hogy Maroni mit akar, mi érdekli, hogyan érez, a legkevésbé sem érdekel. Legfeljebb annyira, hogy szórakoztat a heves reakciója. Tulajdonképpen amiatt, hogy látom, majd felrobban, még inkább megérte ez az egész. Pont erre volt ma szükségem. Egy jó kis balhé. Maroni amúgy is csak magának köszönheti. Nem kellene a Mardekárba járnia. Meg úgy egyáltalán, a Roxfortba. Sárvérűeknek nem való a mágia. Nagy kár, hogy a varázslótársadalom nagy része, így a Roxfort vezetősége sem látja ezt be. Pedig jót tenne a világnak. Beláthatnák ezt már magasabb körökben is. Addig viszont muszáj valahogy kezelni ezeket a senkiháziakat is. Lehetőleg úgy, hogy megtanulják, hol a helyük. Maroni sajnos kifejezetten nehezen nevelhető ebben a tekintetben. De nem adom fel. Ez a dolgozat pedig most gyakorlatilag aranytálcán kínálta számomra a lehetőséget. S bár Maroni nem az a kifejezett pedáns mintadiák, ahogy azt vártam, a dolgozata elvesztése nyilván bosszantja. Ez érthető. De a Sorsnak néha segíteni kell, hogy mindenki a helyére kerüljön és azt kapja, amire érdemes. Így kerültem a képbe én. Az a dolgozat már régen hamu, mert egy sárvérű munkája pont ennyit ér. Erről persze neki még sejtelme sincs, mert naivan azt hiszi, még visszakaphatja. Vajon miből gondolja, hogy megtartanám a dolgozatát? Mi értelme lenne őrizgetnem? Váltságdíjat, zálogot kérnék talán érte? Annyit nyilván nem érne meg neki, hogy egyből pakoljon és soha vissza se térjen a kastélyba, akkor meg minek? Mit adhatna ő nekem? De ez a lehetőség úgy tűnik, nem jut eszébe. Vagy esetleg azt hiszi, nem merem. Mikor arra utal, úgyse mertem volna belefirkálni a könyvébe, legalábbis erre enged következtetni. Mindenesetre nem az én bajom. - Nem kell így bókolni, Maroni – mosolygok rá. Tényleg nem értem, hogy is gondolta ezt sértésnek itt a Mardekárban. Halálos átok? Jól hangzik. - Kár, szívesen megnézném pedig, hogyan is könyörögsz te, de sajnos akkor sem tudnék visszaadni neked valamit, ami sose volt nálam. – És ez végül is csak kis ferdítés, mert tényleg csak néhány percig fogtam a dolgozatát a kezemben, mielőtt a lángok martalékává lett volna a kandallóban, nem is messze attól, ahol most Maroni áll. - Nyugodtan menj csak Piton professzorhoz árulkodni, biztosan örülni fog neked. Az én lelkiismeretem tiszta – hűvösen mosolygok rá továbbra is. Elég gyermeteg a fenyegetőzése, több okból is, de ezt nyilván ő is tudja. Talán csak a kétségbeesés mondatta vele, ami miatt még inkább vicces. Bármelyik másik ház házvezetőjéből előbb kinézném, hogy tényleg a végére járjon egy ilyen ügynek, de Piton… oda lenne az örömtől meg vissza, hogy belefolyhat két kamaszlány apró-cseprő vitájába. Ez itt a Mardekár, nem valami gyerekmegőrző, ahol tutujgatnának minket és rögtön vigasztalgatnak, ha valaki elsírja magát. Ez már csak ilyen. Úgy tűnik, ennek a sárvérűnek, hiába idősebb, mint én, nem sikerül felnőnie az intézményhez. Mondjuk nem is értem, miért csodálkozom ezen. Ami meg a Veritaserumot illeti, szemem se rebben az üres fenyegetésre. Mindenki tudja, hogy nem használnak diákokon ilyesmit, pláne nem ilyen semmi kis ügyben. Ha jól tudom, még a Sötét Nagyúr visszatérése idején volt egy-két tanév, mikor alkalmazták, de a jelenlegi vezetés egyszerűen gyáva hozzá meglátásom szerint. Nincs tehát mitől tartanom, de ezt feltételezem Maroni is tudja, vagy legalábbis tudnia kellene, kár vesztegetnem rá a lélegzetem, hogy a nyilvánvalót magyarázzam. - Szóval sárvérű Maroni, a Mardekár szégyene szerint gyáva vagyok. Hogy fogom én ezen túltenni magam? – színpadias mozdulatot teszek közben. Egyértelműen az a célom vele, hogy érzékeltessem, mennyire is érdekel a véleménye. Konkrétan semennyire. Végtére is csak egy kis sárvérű, akinek semmi keresnivalója itt. Ezt nem lehet elégszer tudatosítani benne.
- Nézd, az olcsó dolgokra mindig is nagy volt a kereslet. A helyedben én ezzel nem dicsekednék – undorogva forgatom meg a szemem és a hatás kedvéért még látványosan végig is mérem. Tény, hogy valami rejtélyes oknál fogva Maroni igencsak népszerű a fiúk körében. Ha engem kérdeznek, tuti használ valami főzetet parfümként, ami vonzóbbnak láttatja, mint amilyen valójában. Mindenesetre beszélik, hogy nyáron Maroni benne volt néhány vad buliban. Nem az a visszafogott lány, az tuti. Kellemetlen lehet, ha pont az az egy srác nem érdeklődik iránta, akit igazán akarna. Már ha igaz. De remélem. Megérdemelné a kis sárvérű ribanc.
Colette hatalmasat téved, ha azt hiszi, hogy bármennyire is érdekel az igazolatlan vagy a késés. Soha életemben nem voltam egy mintadiák és rengeteg szabályt szegtem már meg, szóval miről is beszélünk? Igaz ugyan, hogy szeretnék javítani a jegyeimen és némileg felhozni az idei átlagom, de ha más nem, akkor majd az utolsó évemben. A házkupa pedig... Hát, jóformán totálisan hidegen hagy. Megszoktam már, hogy minden azoknak a hibája ebben a házban, akik nem rendelkeznek elég jó családfával, úgyhogy az sem hat meg különösebben, ha ujjal mutogatnak rám. Tegyék csak. A mardekárosok úgyis folyamatosan ebben lelik örömüket, ez már egy kicsit sem fog változni. De ez a kis mitugrász elég nagyot bakizott, amikor az én cuccomhoz nyúlt és még szépen alám is tett. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, ezt nem fogom annyiban hagyni. A táskámat az egyik üres fotelbe hajítom, majd még a vékonyka dzsekimet is lekapom magamról, amely pillanatokkal később szintén a tatyóm mellett landol. Hűvös volt odakinn, kellett a felső, de most, hogy bosszúhadjáratra kerül sor, talán jobban járok, ha leveszem. És én hülye még komolyan reménykedtem abban, hogy az idei évemet megúszom piszkálódások és beszólogatások nélkül. Jenkins eddig még nem futott belém, de helyette jött ez a kis kerti törpe és szépen elintézte a mai napomat. Remek! Ezeknek az idióta sznoboknak tényleg nincs ennél jobb dolguk? Tekintetem időközben a két nézelődő srácra villan, de végül úgy döntök, szemet hunyok a jelenlétük felett. Idővel úgyis többen lesznek, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Nem tűnt még fel számodra, hogy ezt te hozod elő az emberekből, Outterridge? - szólítom meg én is a családnevén, hadd örüljön a feje. - Már maga a puszta jelenléted is felér egy halálos átokkal - csóválom meg a fejem lemondóan, mintha már vagy ezerszer tisztáztam volna ezt vele az évek folyamán. És egyébként tényleg. Egyelőre azonban megállok a klubhelyiség közepén és nem sétálok közelebb hozzá, mert félő, hogy a végén még "véletlenül" eljár a kezem. Tudom jól, mire játszik ez a kis vakarcs... Ha itt és most botrányt rendezek vagy verekedésbe kezdek, én húzom majd a rövidebbet, nem ő. Iszonyatosan nagy tehetsége van a drámához. Még nagyobb, mint nekem. - Ó, dehogynem! - horkantok fel megvetően, miközben figyelem, amint az asztalhoz sétál, egyelőre ő is biztos távolságban maradva tőlem. Helyes. - A dolgozatom benne volt abban a nyamvadt könyvben, te pedig minden bizonnyal fogtad magad és tettél vele valamit - vázolom fel az elméletemet, amelyben egyébként teljes mértékben biztos vagyok. - Hadd ne kelljen már könyörögnöm azért, hogy visszakapjam - suhan át egy röpke fintor az arcomon. Egyébként sem áll szándékomban térdre esni senkinek sem. - Esetleg hívjam ide Piton professzort, hogy nyomjon le a torkodon egy fél üveg Veritaserumot? - csusszan fel a szemöldököm hirtelen, miközben egy bűbájos mosoly jelenik meg a képemen. Hogy Piton kedvel-e? Nem. Mindazonáltal ő a házvezetőnk, szóval neki talán hamarabb elcsiripeli Colette, hogy mit merre tett. - Óóó, kösz a könyvet, most pedig passzold ide a dolgozatot is! - szólítom fel némileg indulatosan. Tisztában vagyok azzal, hogy megcsináltam és oda tettem, hogy biztos meg legyen. Csak hát voltam olyan ostoba, hogy nem figyeltem oda eléggé. Elhagytam és pont ennek a fruskának kellett megtalálnia. Vannak ugyan szerencsés véletlenek a földön, de ez pont nem tartozik közéjük. - Azzal szerintem bőven megástad volna a saját sírodat - fonom keresztbe a karomat a hegyi beszéde hallatán és még egy színpadias ásítást is elnyomok mellé. Pont olyat, amilyet Daniellel szemben használok, amikor már unom a rizsát. - És ezzel te is tisztában vagy, ezért se tetted meg - szélesedik ki a mosolyom. - Túl gyáva vagy te ahhoz, hogy mások könyvébe firkálj, Outterridge - állapítom meg a nyilvánvaló tényeket. Aligha hiszem, hogy ilyesmit fog tenni. - Akik rám se néznek? - ismétlem meg a kijelentését kérdő hangsúllyal a hangomban. - Te komolyan beszélsz? - nevetem el végül magam. - Na, ide figyelj, szerintem engem hamarabb észrevesznek, mint téged - morzsolok el egy kósza könnycseppet a szemem sarkából, miközben kuncogva ingatom meg a fejem. - Csak mutass rá valakire és én megszerzem magamnak, sokkal hamarabb, mint te - jelentem ki magabiztosan. Na jó, talán nem kellene ilyesmivel hergelnem, mert a végén tényleg versenyeznem kell vele, amit egyébként rohadtul nem bánnék, de nem hiszem, hogy Cody túl jó néven venné részemről a dolgot.
Mondanám, hogy pedig én csak egy nyugodt délutánt szerettem volna… De ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. Amint meghallom a klubhelységbe berontó Alex Maroni sipákolását, hiába épp csak ledobtam magam az ágyamra néhány perce, egyből önelégült, gúnyos vigyor jelenik meg az arcomon. Természetesen nem ér váratlanul a reakció, sőt. Kifejezetten örülök, hogy a szobatársa megismert. Így már valószínűleg nemcsak a dolgozat leadási határidejéről csúszik, de még egy jó kis késését is a rovására írnak majd gyógynövénytanon. Még egy lépéssel közelebb talán ahhoz, hogy kirúgják végre ezt az érdemtelen kis sárvérűt. De legalább néhány házpontot biztosan veszít, ami ugyan a házkupán nem tesz jót nekünk, csekély áldozat ez azonban azért, hogy ráirányítsa a többi háztársam figyelmét is arra, mennyire nem idevaló ez a senkiházi. Teljes lelki nyugalommal, belül ujjongó izgatottsággal kelek fel az ágyról, hogy nyugodt, kimért léptekkel sétáljak ki a hálókörletből. Végre történik valami! Talán mégse fullad unalomba ez a délután, ami kifejezetten lelkesít. A társalgóban közben megjelent egy-két srác, akiknek az előbb még híre sem volt, némelyiküket talán épp Maroni kiabálása hívta elő a hálókörletükből. Most mindenesetre mohó tekintettel várják, mi is kerekedik ki ebből. Nem hibáztatom őket, én se tennék máshogy a helyükben. Tulajdonképpen szerencsésebb is. Minél többen és minél többször látják, hallják, milyen söpredék is Maroni, annál jobb. - Ha nem tudnám, hogy sárvérű vagy, nem tudnám hova tenni, mikor ilyen stílusban tör elő belőled az állat, Maroni. Megértem, hogy ilyen a véred, de hogy mindig nekem kell toleránsnak lennem… - kicsit undorodó arckifejezés vágok felé, ahogy megjelenek az ajtóban. Talán már lejárt lemez, de nem lehet elégszer tudatosítani benne és a hallgatóságban sem, hová való, illetve hová nem való igazából ez a… lány. - Egyébként fogalmam sincs, miről hadoválsz. A világon semmi közöm sincs semmilyen dolgozatodhoz – vetem oda hidegen, miközben a társalgóban lévő asztal tőle távolabb eső feléhez sétálok és karba tett kézzel megállva nekitámaszkodom. - Bár gondolom könnyebb egyből másra mutogatni, ha nem csinálsz meg valamit. Ez is csak azt bizonyítja, milyen hálátlan a fajtád. Egyszer voltam rendes hozzád, erre tessék – színpadiasan megforgatom a szememet miközben ezt mondom. Nyilván nem fogom hülyének tettetni magam, mintha nem tudnám, mire céloz, vagy miből vonhatta le ezeket a következtetéseket. - Különben, nem mintha bárminemű magyarázattal tartoznék neked bármiért, de épp csak felvettem azt a könyvet itt a lépcső alján a földről, amikor beviharzott a szobatársad, mi is a neve? Harper, igaz? Ha legalább lett volna időm belenézni, hogy kié… írhattam volna bele neked valami személyeset, amiről mindig tudni fogod, hol a helyed – megeresztek egy leereszkedő, hamiskás mosolyt felé.
- Szóval, talán jobb lenne, ha megpróbálnál felülemelkedni azon a híresen rossz természeteden és nem másokat hibáztatni azért, mert tanulás helyett olyan pasik után koslatsz a szabadidődben, akikről mindenki tudja, hogy rád se néznek – hangomból süt a megvetés végig. Az utóbbi megjegyzésemnek igazából nem tudom, mennyi a valóságalapja, inkább csak kósza folyosói pletyka, de az biztos, hogy én is láttam már azzal a felsőbb éves Hugrabugos sráccal lógni, a testbeszédükből és Maroni tekintetéből, ahogy ránéz, pedig elég egyértelmű, mi a helyzet. Ennyi pedig nekem épp elég, hogy adott esetben itt nyilvánosan, minden jelenlévő háztársam előtt elkezdjem savazni vele. Akár igaz, akár nem.
Csütörtök délután. Nem állítom, hogy a hét legrosszabb napja, de közel áll hozzá. Ilyenkor van a lehető legtöbb órám, ennek révén pedig kora estére már hullafáradtan mászok fel a lépcsőkön, ráadásul a kviddics edzést is erre az időpontra tolták. Kell ennél több? Aligha. Már így is tiszta ideg vagyok, amiért ma alig tudok együtt lenni Codyval, erre egy lapáttal még a mai időjárás is rádob. Lassan esőre áll, így azért némi halvány reménysugár él bennem azzal kapcsolatban, hogy esélyesen elmarad az edzésünk. Jó is lenne. Hamarabb kerülhetnék az ágyba és pihenhetném ki magam. Aha, álmodik a nyomor... Gyógynövénytan órán vagyunk éppen, vagyis jelenleg csupán a kezdetén, hiszen Bimba tanárnő még mindig nem érkezett meg. Én jelen pillanatban is a táskámban kotorászok, ujjaimmal a beadandó dolgozatomat keresve, de se a könyvem, se a benne helyet foglaló pergamen sincs sehol. Vagy ötször átnézem minden holmimat, mire realizálom magamban, hogy ez bizony pech... Máskor nem érdekelne a dolog, simán kitalálnék valami kamu indokot, mint hogy például megette a húgom vagy hasonló, de most... Elvégre, ebben Cody segített, ő pedig elég pengén vágja ezt a témát, szóval bizonyára jó jegyet kapnék rá, ami fontos is a tanulmányaim szempontjából. Két óra hosszát görnyedtünk felette, erre mit teszek? Az első adandó alkalommal elhagyom! Komolyan mondom, nem is én lennék. Végül Harper vállalja magára ama nemes feladatot, miszerint visszamegy a klubhelyiségbe, még az óránk kezdete előtt. Szobatársak vagyunk, ergó eléggé megkönnyebbülök, amikor felveti a dolgot. Pár perc alatt meg is járja hát az utat oda-vissza, igaz, kissé kipirulva és levegőért kapkodva esik be a küszöbön, majd nyújtja át számomra a könyvet, de semmi gond. Egy egész Mount Everest gördül le a szívemről, amint ujjaim közé kaparintom a kincset, azonban szinte nyomban ismét ott is terem, amint azt kinyitva veszem észre, hogy ismét semmi. Tényleg semmi. Egy darab pergamen sincs benne, akármennyire is rázogatom. Na, mármost... Vagy valaki tényleg éhes volt és megette, vagy én és Cody valami egészen mással töltöttük az éjszakát és csak szándékunkban állt megírni azt a nyavalyás dolgozatot. Harper felvilágosítása nyomán viszont majdhogynem fény gyullad az agyamban. Colette Outterridge! Ő adta vissza neki a könyvet... Ha pedig az a kis taknyos megjelenik valahol, annak sosincs jó vége. Jenkins 2.0, női változatban. Komolyan mondom, azt a kettőt össze kellene hozni egymással, mert ennél jobban senki mással sem passzolnának. Kalap-kabát tehát, majd még mielőtt Bimba professzor betoppanna az üvegházba, veszem immár én irányba a mardekár klubhelyiségét. Feltett szándékom ugyanis, hogy visszaszerezzem a beadandómat, elvégre elég sok munkát öltem bele és nehogy már egy Colette-féle kis pattogó gumilabdától tartanom kelljen! Idősebb vagyok nála, a fenébe is! - Hé, te kis szemétláda! - rikkantom el magam, amint beteszem lábam a mardekár padlójára, majd még mielőtt mindenki magára venné a megszólítást, pontosítok magamon: - Colette! Dugd elő a képed, vagy esküszöm, én kereslek meg, de annak nem lesz jó vége! Úgy őszintén? Jenkins éveken át szekált mindenféle hülyeséggel és én hagytam is magam, egészen tavaly év végéig, de annak már vége. Colette és én sose voltunk jóban, állandóan dobáltuk egymáshoz a sértéseket, hiszen vele szemben nem voltam hajlandó eljátszani az áldozat szerepét. Fiatalabb nálam, a fenébe is! Nehogy már egy alsós kis csitritől tartanom kelljen! - Vagy tudod mit? Nem is érdekel a bamba fejed, de jobban tennéd, ha visszaszolgáltatnád a dolgozatomat! - fújom fel magam, felöltve a cuki gömbhal-effektust, ami esetemben annyit tesz, hogy irtó aranyos vagyok így mérgesen, csak hát a fene se fél tőlem. Jelen pillanatban majdhogynem mindenki felém pislog, kíváncsian várva, vajon mi is fog kisülni ebből. Néhány fiú még izgatottan fészkelődik is, hátha a szemük láttára bontakozik ki az évezred cicaharca.
Unalmas, sötét, borús délután van. A sötét még hagyján, de az unalom a lehető legrosszabb. Ha van valami, amit ki nem állhatok, az ez. Meg még egy pár dolog, de az most lényegtelen. Nem történik semmi. Az égvilágon semmi. Pedig épp ráérnék. A csütörtök délutánjaim rendszerint szabadok, ekkorra nem vettem fel órát. Viszont senki nem elérhető per pillanat, akivel szívesen tölteném az időmet. Mivel az eső is esik, az udvarra sem tudok kimenni, hogy legalább ott keressek valami elfoglaltságot, társaságot magamnak. Pech. Unalmamban ráérős léptekkel a klubhelyiségünk felé veszem az irányt. Ha mást nem, ledőlök egy kicsit pihenni, vagy olvasgatok valamit. Nem a legizgalmasabb elfoglaltság, de egyelőre jobb nem jut eszembe. A klubhelyiség is kong az ürességtől, a többiek valószínűleg vagy órán vannak, vagy a könyvtárban írják a házi dolgozataikat. Kicsit később talán én is elnézek a könyvtárba, de most még ahhoz sincs kedvem. El is fordulok a hálókörlet felé vezető lépcsőhöz, mielőtt azonban eljutnék a szobámba, a lépcső alján megpillantok egy könyvet. Érdeklődve vonom fel a szemöldököm és lehajolok érte. Sajnos csak egy sima hatodéves gyógynövénytan tankönyv, semmi izgalmas. Valószínűleg valaki kiejthette egy halomból, amivel a délutáni óráira indult. Ahogy azonban felemelem, kiesik belőle egy hosszabb pergamen. Egy házi dolgozat. Most már nagyobb érdeklődéssel nyitom ki a könyvet az első oldalon, hogy megnézzem a beleírt nevet. Kínos lehet az illetőnek, ha majd rájön, hogy se könyve, se házi dolgozata az órára. Mikor meglátom a nevet, még gunyorosabb lesz a mosolyom. „Alex B. Maroni” – Ha valaki, ő abszolút meg is érdemli. A legtöbb háztársammal semmi bajom, de neki egyszerűen nincs joga itt lenni. Mikor az első karácsonyi szünetemben elmeséltem a szüleimnek, hogy a fölöttem lévő évfolyamban van egy háztársam, aki sárvérű, még ők is mélységesen felháborodtak. Úgy tűnik, már a Roxfort sem a régi, mondogatták. A beosztásnál a Teszlek Süveg a Roxfort négy alapítója által fontosnak tartott értékek mentén osztja be az új tanulókat. Mindenki tudja, hogy Mardekár Malazár, nagyon helyesen, mindig is fenn akarta tartani a mágia ismeretének jogát a tisztavérű varázslók számára. Az is épp elég szégyen, hogy a másik három alapító ezzel szembement, de hogy már a róla elnevezett ház is megtagadja ezeket az értékeket… Maroninak tehát mennie kellene. Így vagy úgy. Az évek során nem egyszer meg is próbáltam már ezt a tudtára adni. Hol szép szóval, hol kicsit más módszerekkel. De csak magának köszönheti. Szépen önként kérnie kellett volna már rég, hogy tegyék át máshová, mert tévedés történt. Hacsak nem ő tévesztette, bűvölte meg valahogyan a Teszlek Süveget. Valami sumákolásnak lennie kell a dologban. Ha egyszer sikerülne kiderítenem, remélhetőleg még az iskolából is kidobnák Maronit a csalásért. Addig sajnos csak őt magát próbálhatom ösztökélni, hogy takarodjon innen. Bármennyire is ellenáll, én nem adom fel. Gondolataimból egy sietve berontó hatodéves lány ránt ki. Maroni egyik szobatársa az. Majd fellök, úgy siet a szobája felé. - Bocsi, ne haragudj! Csak Alex és én itt felejtettük a gyógynövénytan beadandónkat, az óra mindjárt kezdődik és ma van a leadás határideje. Még jó, hogy Alexnek feltűnt, hogy nincs nála a könyve, én meg magát a dolgozatot felejtettem a szobában. Az előző óránk nem együtt volt, ő még nem végzett, csak én az enyémmel. Ezért siettem vissza az övéért is. - Még szerencse, hogy ez a lány ilyen beszédes, még ha kapkod is a levegőért közben a sietség miatt. Úgy tűnik, mégis lehet jó ez a nap. Hirtelen angyali mosolyt varázsolok az arcomra. A dolgozatot tartalmazó pergament gyorsan a hátam mögé rejtem és csak a könyvet nyújtom felé. - Ami az illeti, úgy látom, a barátnőd elhagyta itt a könyvét. Szerencsére megtaláltam. - Arcán hálás, megkönnyebbült mosoly terül szét. - Jaj, biztos hálás lesz érte. Köszönöm… Colette, igaz? - Igen. Nem tesz semmit. Remélem, jó jegyet kaptok mindketten a dolgozatra. – a legédesebb mosolyomat mutatom neki. Tényleg előre örülök magamban, csak nem épp annak, amire ő gondol. - Köszönöm, rendes vagy. Most mennem kell, szia! – Még látom, ahogy gyorsan beszalad a szobába, felkapja a dolgozatát és már el is szelel.
Arcomon a kedves mosoly gunyorossá válik. A kezemben lévő pergament gombóccá gyűröm. Ezt a dolgozatot bizony nem fogja időben beadni Maroni! Pontosan olyan osztályzatot fog kapni rá, amilyet egy sárvérű megérdemel. Peckes léptekkel visszasétálok az üres klubhelyiségben a kandallóhoz és nemes egyszerűséggel, önelégülten belehajítom a pergament. Pont ennyit ér Maroni munkája és tudása. Ezután már sokkal jobb kedvvel, arcomon önelégült mosollyal megyek vissza a hálókörleti szobámba, hogy kicsit leheveredjek az ágyamra. Talán most már egy délutáni szieszta is jól fog esni, amikor egy sárvérűektől mentes Roxfortról álmodhatok.
Hamar észrevesz, ezért nem kell játszanom a feltűnési viszketegséges srácot. Mellesleg nem fogok térden csúszni senki kedvéért. - Hanem mit? Van más?- incselkedek vele egy sort, amíg tetőtől talpig végig mérem őt. Egyelőre csak kíváncsi vagyok mi rejlik ebben a vadmacskában. A részletekről majd később beszélhetünk. - Nyugodj le, Miss Letépematököd. Nem terveztem hozzányúlni, de elég unalmasnak tűnik, gondoltam jobb elfoglaltságot is találhatnál magadnak a szar esszéd helyett.- dőlök hátra a széken és fonom össze kezeimet tarkómon. - Látod? Te is unalmasnak tartod, akkor mégis mi értelme van? Kétlem, hogy bukásra állnál, cica.- vigyorgom büszkén hintázva a szék hátsó két lábán. Ha kell, megtöröm a jeget, bár már most elég szórakoztató társaságnak bizonyul. Egy vad csaj, akit be kell törni. - Hmm.- ejtem vissza a szék lábait a földre és felkönyökölök az asztalra. A plafonra pillantok egy másodperc erejéig, hogy elgondolkozzak valami baró ötleten, ha már Miss Letépematököd szán rám egy kis időt. Mit mondhatnék? A vereséget nem viselem el, tehát ha tetszik neki, ha nem, mutatok én neki jobb elfoglaltságot. - Nem is tudom. Akár csatlakozhatsz hozzám és talán mutatok olyat, amit még sose láttál.- kihívó tekintettel nézek rá egy félmosoly kíséretében. - Ha esetleg úgy döntesz velem tartasz, lesznek meglepetéseim.- biccentek neki egyet, majd szívok egy kövéret a cigarettából, mielőtt elnyomnám azt az asztallapon. Mutató- és hüvelykujjaimat összedörzsölve imitálom a pénzhalmazt, amit az esetleges italaira vagy akár fűre költenék neki. Mindenkire ráfér egy kis lazítás és kétlem, hogy neki olyan tökéletes élete lenne ahhoz, hogy nemet mondjon egy ilyen ajánlatra. Ki tudja, talán még a srácok is csatlakoznak hozzánk és csapunk egy évzáró bulit. Nem is rossz ötlet...
Zöld csillag kihunyt az égen, a csónak partot ért. Hideg csendben fekete minden, legyen az álmod szép.
Helyszín: Mardekár klubhelyiség Időpont: 2002. nyár (az utolsó tanítási hét a szünet előtt)
Hanyagul billentem félre fejemet, s fordulok felé mikor közeledni hallom lépteit. - Általában nem a hallásom az, amit így szoktak aposztrofálni, de.. - pimastzul biggyesztem ajkaimat, mint aki nem tudja eldönteni, hogy fintorogjon, vagy vigyorogjon a srác szavainak hallatán. - ..köszi? - kérdezek vissza, bár ogazából ez olyan kérdés, ami nem vár választ, mert nem is valódi. Csak arra céloz, hogy most vajon meg kéne-e köszö jem a szavait, vagy mégis milyen reakciót vár? De ha ezt így kimondanám, az olyan szájbarágósan unalmas lenne, az meg nem kenyerem, az nem én vagyok. - Ha csak egy ujjal is hozzáérsz letépem a töködet és megetetem veled! - ciccegek fenyegetőn, amint észlelem, hogy a dogámat stíröli. A "jó" híre megelőzi őt messzire, s hát nem egyszer voltam már szemtanúja a szarakodásainak másokkal. Így hát nem szégyellem, amiért az imént tulajdonképpen kedélyesen meggyanusítottam azzal, hogy tönkre akarná tenni az irományomat. - És míg majd a lomposhiányos sebeidet nyalogatod újra is írod nekem. Mert ilyen unalmas fost nem körmölök le harmadszor is. - fűzöm tovább a vázolt jövőképet szemtelen vigyorral. Azt nagyvonalúan elengedem a fülem mellett, hogy szerinte elakadhattam. Ugyan már! Pár éve már koptatjuk egymás mellett a padot ahhoz, hogy maga is rájöhessen: rohadtul nem az a fajta vagyok, aki a tökéletesnél alább adja a beadandóinak minőségét. És hülye sem vagyok elakadni egy ilyen piskóta témában. - És tudsz ajánlani helyette jobb elfoglaltságot? - villan cinkos fény macskaszemeim mélyén. Feldobom magam az ablakpárkányra, tornacsukás lábamat az ablak melletti asztal lapjára paterolom, s előrehajolok a cigarettámért. Emígy várom válaszát.. vagyis inkább azt, hogy hova is fog kifutni ez a beszélgetés. Ha untat, majd itt hagyom. De egyelőre egész érdekesnek ígérkezik ez az egész, nem vetek hát véget neki.
Ismét úgy helyben hagytuk azt a görcs ázsiait, hogy a következő évig az anyja szoknyája mögött fogja itatni az egereket. Ideje lenne megtanulnia, hogy a mandula, vágott szemeitől még nem lesz olyan okos, mint hiszik az emberek. A bamba pofájával együtt eláshatja magát a föld alá, csak elém ne kerüljön ismét. Lepacsizok a haverjaimmal és intek egyet, mielőtt ők is szedelődzködni kezdenek, hiszen nyakunkon a nyári szünet. Pechemre nekem nincs otthonom, ahová szívesen hazatérnék. Nem ahhoz a két karótnyelt, sápadt vénséghez, akik még a poharat sem tudják egy kezükben megtartani. Roppant gány egy páros. Ahogy látom a srácokat távolodni a hálókörletek felé, egy pillanatra azért végigpillantok a klubhelyiségünk tömegén. Némelyikük könnyen letagadhatná, hogy a Mardekár köreit erősítik. Van, aki csak ostoba, bamba fejjel bámul, mások pedig viháncolva pattogják körbe a kanapékat. Milyen röhejes egy bagázs... Hitetlenül csikorgatom fogaimat, mielőtt végleg lemondanék saját fajtám jövőjének bizalmáról. Csak akkor torpanok meg, amikor az ablak melletti igencsak magában lévő csajra vetek szemet. A másság sugárzik belőle, nem ez a retkes aura, amitől jelenleg szétrobban a fejem. Így, hogy attól a ribanc Alisontól is megszabadultam, a bandám igencsak lappang a jó csajoktól. Nem, itt most nem az exem idióta barátnőiről van szó. Attól a kettőtől legszívesebben a sziklás hegység mélyébe vetném magam. Kapva kapok hát az alkalmon és sejtelmes félmosollyal közelítem meg prédámat. Kérdésére csak szélesedik a már alapból erőltetett, némileg sármos vigyor. - Mondták már, hogy kurva jó hallásod van, McGalagony?- vágom is rá egyből, míg megállok ablaka előtt. Talán bosszantó a családi háttere, de az még nem írja le őt egyből a repertoáromban. Mégpedig, ha valakin megakad a szemem, azt magamévá teszem. Vagy a bandába, vagy az ágyamba. A cigaretta füstje igen hívogató, ahogy helyet foglalok ezúttal az asztalánál és a papírjaira szegezem tekintetem. Kételkedő, gúnyos arccal nézek fel rá, amikor látom mit körmöl. Itt mindenki annyira szarházi, hogy az utolsó beadandókon rágja magát?- Csak nem elakadtál? - vigyorgom gúnyosan. Zsebemből elő is rántom a saját pakkomat és öngyújtómat egy cigiszál pöfékelése gyanánt. Amint rágyújtok, büszkén fújom ki a füstöt. Ha már nyilvános dohányzórészleget kreált, törődjön is bele, ha lesz társasága. Egyelőre viszont érdeklődve elemzem őt, hátha sikerül leolvasni róla valamit, amivel könnyebben levehetem őt a lábairól. Hiszen Noah Jenkins vagyok, mégis ki tudna ellenállni nekem? - Én azt mondom, hagyd a faszba. Hacsak nem világuralomra törsz, az az esszé csak időpocsékolás.- vetem oda véleményem a kis papírdarabkáiról.
Zöld csillag kihunyt az égen, a csónak partot ért. Hideg csendben fekete minden, legyen az álmod szép.
Helyszín: Mardekár klubhelyiség Időpont: 2002. nyár (az utolsó tanítási hét a szünet előtt)
Persze-persze. Takarodó, meg lámpaoltás, meg kijárási tilalom, meg büntetés a levegőben hogyha kiteszed a lábadat a szobádból. Leszarom. Van még egy házidolgozatom, amiből meg kell írjak tíz centit, mert az előzőre sikeresen rábodítottam egy adag főzetet, így eláztak a szépen kanyarított betűim. Persze beadhatnám úgy is, hogyha olyan igénytelen lennék, amilyennek hisznek, de inkább hányok egy hétig csigát, mint sem ilyen munkát adjak ki a kezeim közül. Zajban nem szeretek tanulni, de sajnos muszáj, mert itt mindig nyüzsög a nép, pláne így az év vége közeledtével. Nem gáz, persze, értem én, hogy másutt nem tűrik meg a zöld kígyók sziszegését, de attól még nem kell, hogy szeressem. A könyvtár meg dögletesen unalmas, túl sok ott a stréber, ami nem vagyok, épp ezért oda se szeretek járni. Attól, mert kényszeresen jól tanulok, hisz utálom a kudarcot, még nem leszek szemüveges kockafej. Bár a szemüveg se ját ösztönös intelligenciával. Ott van például az a Potter. Mindenki isteníti hőstetteit, de nekem csak ugyanolyan srác, mint a többi vele egykorú. Egyszerf beszéltünk, s még csak kifejezetten okosnak sem tűnt. A nyitott ablak mellett ülök egy asztalnál, előttem hamutál, jobb kezemben cigaretta, balban penna. Igen, balkezes vagyok és igen tudom, hogy nem lehet dohányozni idebent. Jólesőn fújom ki a füstöt, miközben átolvasom eddigi szavaimat. Nem olyan rossz, de nem egy mestermű. Megvallom ez a téma kevésbé érdekel, de hadd örüljön Bimba, összehozok valamit, amire kiváló értékelést adhat. Unalmas fosból is lehet jól tanulni. Csak segg kell hozzá, ahogy mondani szokás. Egy kis szünetet tartva egyenesedem fel, hogy megropogtassam kicsit elgémberedett tagjaimat. Az égő cigarettát közben a hamutál szélén hagyom, ám de biztos távolságban a pergamenemtől. Az kéne még, hogy felgyulladjon ez a másodszor megírt szutyok. Harmadszor már lehet, hogy több anyázással fognék neki. - Ki vagy és merre settenkedsz? Dobom be a kérdést, oda se pillantva amikor lépteket hallok a hátam mögül. Nem fordulok el az ablaktól, mintha nem is érdekelne a válasz, amit kaphatok, de valójában azért kíváncsi vagyok. Ha nem lennék, akkor nem kezdeményeztem volna "beszélgetést".
)
