Nagyterem - asztalok

Nagyterem - asztalok

A bál & Sun-hi

Karácsonyi bál &Gina

 
 
- A halálod után természetessé vált, hogy mindazokat kerüljem, akik rád emlékeztetnek. Nem tartom már senki régivel a kapcsolatot. – Ismerem be kényszeredett pillantással. A lágy mosolya rám zsibbasztóan hat, talán még a térdem is megroggyan tőle, igyekszem róla nem tudomást venni, ahogyan elkapom a pillantásomat. Megtanultam elrejteni az érzelmeimet, hogy ne legyek sebezhető, akár a valós életről, mind a sakktábláról legyen szó. Rólam még az utolsó pillanatban sem látni, hogy mérges vagyok egy elrontott helyzet miatt. Sasha pedig, anélkül, hogy legilimentor lenne, simán tud befolyásolni, érzelmileg ural, amiből ki kell törnöm. Az eredeti gondolat jut eszembe, már csak bosszúból is meg kéne ölnöm a szüleim halála miatt, de vajon mindez betöltené az űrt, amit évek óta érzek? Nem vagyok biztos benne. – Jó. – Felelem kurtán, azért annyira hosszútávra nem tervezek, hogy bevonjam őt a világomba, ráadásul a meccseim sem az igaziak már, a bajnoki címmel együtt kiveszett belőlem még a győzni akarás is. Lényegében mára minden motivációmat elvesztettem. Viszont azzal, hogy azt a Jennings nevű nőt láttam, vagy hogy Sasha ismét feltűnt, most valahogy lendületbe kerülhetek. – Azok voltunk, de meg kell értened Sasha, nem véletlenül kerül téged mindenki. Ahogyan nekem sem lesz könnyű. Meghaltál, és ez abban, akinek fontos voltál, olyan törés, amit nem lehet csak úgy semmissé tenni. Ahogy mondtad, mindenki más lett, megváltoztunk, mindezt visszacsinálni nem olyan.. egyszerű. – Sóhajtok fel mégis, és egy halvány mosolyt kicsikarok, ahhoz képest, hogy mennyire tartózkodó volt, most cukin kacsintgat, ami egykori önmagára emlékeztet. Ez legbelül reménnyel tölt el, hiszen ha benne ott van eltemetve a kicsi Sasha, akkor hátha számomra is van még remény. Mára viszont be kéne ezt rekeszteni, hiszen őt is valami mellől állítottam fel, nekem pedig van mit átgondolnom, megemésztenem. Bizom benne, hogy a második alkalommal már kész tervvel jövök. Ha eldöntöm, hogy megölöm, az is egy döntés, viszont rá kell készülnöm. Ellenben ha elfogadom, hogy már más ember.. Akkor vele kell együtt élnem. – Helyes? Te aztán tényleg felnőttél. – Vidámabb nem biztos, hogy olyan könnyű lennem, főleg, ha nehéz összekötnöm, hogy őt a szexre, a kéjszerzésre akarták kinevelni, ez állatira furcsának tűnik azzal a képpel összevetve, hogy kislányként él a fejemben. Viszont a formás, nőies idomait nem tudom figyelmen kívül hagyni. – Próbáljuk meg. Két hét múlva lesz a roxmortsi hétvége. Akkor reggel kilenckor itt az udvaron. Szia! – Bólintok végül oda, ezzel a saját esélyeimet is rontom, hiszen tömegben menni, még ha szét is válunk, tudják, hogy velem indult külön útra. Ám ha az elveszejtése mellett döntök, az lehet „baleset” is. Még kidolgozom addig. Elköszönésem után gondolataimba mélyedve visszaindulok a szobámba.

 
 
- Ó, dehogynem. Ha leülsz egy sakktábla elé, és mindkét felet te irányítod, egészen elviselhető. Megdolgoztatja az agyat. – Talán egykor kényszerűség szülte a magányomat. Azonban volt időm gondolkozni, elmélyedni a taktikázásban, és mostanra oda jutottam, hogy tavaly meg tudtam nyerni a brit nemzetit. Igaz, azóta csúfosan el is vesztettem, de ez részletkérdés. Már jó eséllyel nem lehetek az, aki voltam, hiszen meg kellett történnie mindennek ahhoz, hogy erősebb legyek. Ha a múltba tekintetnék, az olyan lenne, mintha semmissé akarnék tenni valamit. Jó volt Sashával, viszont ő is felnőtt, nem néz már úgy rám, s esélyes, hogy neki is valaki olyan kellene, aki meg tudná erősíteni, magabiztosságot pumpálni belé. Én jelenleg örülök, hogy nem folytom meg, ám ez is csak az alkalom hiánya miatt van. Az más kérdés, hogy közben jobban vonzódom hozzá, mint régen, aminek az lehet az oka, hogy már régen nem volt senkim, komoly pedig rajta kívül sosem, és a tiltott gyümölcs nyilván kívánatos. Mindezt józan ésszel, hideg logikával igyekszem elnyomni, amennyire lehet. – Nem tudom, hogy van-e értelme segítened nekem. Évek teltek el. Akartam beszélni veled, de azt nem, hogy a legkötelezetted legyek. – Felelem keménynek szánt szavakkal, a tekintetem, és a hangsúlyom mégis oly kérlelő, mintha igenis arra vágynék, hogy ismét találkozzunk sokat. Próbálom rendezni a vonásaimat, de ez rohadtul nehéz, ha az ember olyat próbál bántani, akit egykor szeretett. Vagy még most is szeret? Nem, az képtelenség, hiszen Sasha nyafogós hercegnő, miatta haltak meg a szüleim, összetörte a szívemet azzal, hogy veszélybe került, mégis megsirattam, most pedig ismét tőrt döf a szívembe, hogy mégiscsak él. Vagy mindez nem az ő hibája? – Sérült? Manapság ki az, aki nem sérült áru? – Fordulok most felé, elfogytak a köveim, de így észre sem vettem, hogy netán meg akarna ölelni. Karbafonom a kezemet, amolyan távolságtartó stílusban. – Látod ezért is mondom, hogy túl sok szörnyűség történt velünk, egyedül fogunk meghalni. Meg is érdemeljük. – Hümmentek, legbelül sajnálom, hogy nincsen még barátja sem Ginán kívül, pedig elég sok barátja volt. Na igen, mások is berzenkednek a gondolattól, hogy valaki felé ismét nyissanak, aki évekig halottnak tűnt. Ám azt nem hiszem, hogy régen csak udvariasságból voltak vele. Nem, nagyon is kedves, barátságos lány volt. Mindenki szerette. És én a legjobban. A francba! – Oh, el is felejtettem, hogy már betöltötted a tizenhetet, akárcsak én. Vidámabb témákról? Én azt hittem, hogy már nem vagyok egy kedvelhető alak. Ahogy te is, én is változtam. Ha ragaszkodsz hozzá.. Egyébként Dewey. Régen így becéztél. Nem mintha számítana már.

 

Fürkészem a tekintetét, nem igazán értem, hogy mitől ennyire kelletlen, hiszen ő mondta, hogy a múlt az már elmúlt, nem lehet visszahozni. Ehhez képest mégis, mintha meg akarna nekem felelni. Felmerül bennem, hogy talán nem kéne bántanom, mert jó ember, viszont ezt nem tudom most így megítélni. Lehet, hogy csak elvárja mindenki felé, hogy körbeudvarolják. A külseje megvan hozzá, a törékeny visszafogott stílus tényleg vágykeltő, de ahogy mondtam, én már nem nézek vissza. Az, aki voltam, részemről is halott, Sasha a tetteivel két családot is szétzúzott. Hiába olyan formásak az idomai, csókolnivaló a szája, aligha hiszem, hogy ez részemről több, mint holmi dacos, fizikai vágy.
- Nem tudom, hogy akarom-e. Mármint nem a segítségedet. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Kell nekem egy új családtag, akit nem is ismerek? – Tűnődöm el besorolva mellé, miközben a köveket dobálom a vízbe. Olykor oldalt pillantok, a hamvas bőre olyan érzéseket kelt bennem, hogy az már fullasztó, de tartom magamat. Legfeljebb a társalságunk végén egy jó hideg, szinte jeges zuhanyt veszek. És közben igyekszem majd nem rá gondolni, hiszen ha egyedül van az ember, adja magát a lehetőség.. – Köszönöm, egyelőre hagyd csak. – Hárítok végül, nem lenne jó, ha valamelyik idősebb testvérének a lekötelezettje lennék. Elsősorban Sasha elveszejtése a célom, de ha valaki még pluszban bonyolítja a képletet.. Nem lenne idális. Találkozik olykor a pillantásunk, benne is azt a vívódást érzem, mint magamon, pedig ő tényleg elfelejtett. Pusztán a lelkiismeretfurdalás ébredt fel benne, hogy engem így hátrahagyott. – Akkor szerencsés lesz majd a férjed? – Térek ki a válaszadás alól egy visszakérdezéssel, hogy ne kelljen érdemben állást foglalnom. Amolyan luxuskurtizánt, áruba bocsájtható feleséget akartak belőle nevelni. Így talán nem az ő hibája. Lehet, hogy már ezáltal is megbünhődött mindazért, amit szerintem tett. – Nem kell erről beszélned, ha úgy érzed, hogy fáj. – Felelem színtelen hangon, nem akarok én a támogatója lenni, de egy bizonyos szint felett már bunkóság lenne még jobban belerúgni. Inkább témát váltok. – És hogyan tudtál visszailleszkedni így varázslat nélkül?

 

Úgy fest, egészen ügyesen játszom a szerepemet, mert azt leszámítva, hogy nem akart velem az erdőbe jönni, kiváncsi rám, s nem fél egy cseppet sem. Bizalmatlan, ami természetes, ha nem emlékszik rám. Viszont megadja az esélyt, érdeklődik. Van köztünk egy láthatatlan fal, amit csak azért akarok lebontani, hogy a bizalmába férkőzzen, aztán más kérdés, hogy ezalatt bosszantóan kedves emlékek tódulnak fel bennem, amit el kéne nyomnia a rosszaknak. Ám sajnálatos módon ez már csak azért sem sikerül, mert nem tudom benne a nyafogós, önző kislányt meglátni, sokkal jobban hat rám, mint felnőtt nő, bármennyire is máshogyan gondolom. – Azt a korszakot már én is lezártam. Tudom, hogy nem nézhetünk vissza. Nem kell aggódnod, nincsenek elvárásaim. Számomra meghaltál. – Talán kicsit nyers vagyok, de ebben igazat mondok. Nem szándékozom visszanézni, viszont ennek a Sashának bűnhödnie kell valahogyan a régi tetteiért. Zafírszín pillantásommal keményen méregetem, most valahogyan nem tudom felhúzni a sakkjátékos semleges álarcát, tekintetemben egyszerre vegyül a vágyódás, és a harag, egy amolyan mindent letaglózó férfias, állatias erőt sugározva. Lejebb pillantok a szemei vonaláról az ajkára, amely immár nem csak vékony vonal, mint egykor, hanem érzékien remegő, biztosan mézédes pontja a testének, amely akaratlanul is odavonz. Tartom magamat, s inkább elfordítom a tekintemet, hogy még véletlenül se moccanjak meg felé. – Nem tudom, hogy tényleg családtag lehet-e. Merő véletlenség volt. A minisztérium környékén volt dolgom. Legyen elég ennyi. – Hárítok kitérően. Hazudni sem akarok, noha a sakkjátszmák közepette gyakorta vonom be áldozataimat a csapdába, eljátszva az erőtlenül vergődő vesztest, hogy amikor rájönnek a lépéskombináció értelmére, már ne legyen visszaút. Hazudni viszont nem szokásom. Sasha sem látja még a hurkot, de a nyakán fogja érezni, ha végre oda jutunk. – Oh, nem is kell, hogy tudják, hogy beszéltünk. Aligha hiszem, hogy ennyi év után összehozna minket a közös gyász. Nem akarok alkalmatlankodni. – Azért az meggondolandó, hogy ha segíteni akarna nekem, kitalálhatnék valami ál-problémát, hogy el tudjon szabadulni a Roxfortból, vagy legalábbis az őt figyelő szemek vonzáskörzetéből. Na de mivel most nem akarok rögtönözni, maradjunk csak a beszélgetésnél.  – És fizikailag hogy vagy? Azt értem, hogy nem tudsz varázsolni, de.. egyáltalán mi történt? Hova tűntél? – Lehet, hogy semmire nem emlékszik, de akkor is kiváncsi vagyok, hogy mi történhetett vele, amire esetleg utoljára emlékszik. Aki kómába esik, meglepően jól szokott emlékezni az utolsó ébren töltött percekre is.

 

Sajnálatos módon többedszerre azon kapom magamat, hogy halványan elmosolyodom, hiszen a szívnek nem lehet parancsolni. Ezért amikor észreveszem, akkor amolyan gunyoros horkantásokkal egészítem ki, hogy ne érezze azt, hogy mennyire tetszik. Az már régen volt, és nem akarom, hogy ismét úgy hasson rám. Vagy ha lehet, akkor még jobban. Már nem akarok tőle semmit, hiszen miatta rivalizáltak a szüleink, sőt, meg is haltak, és itt lenne az ideje, hogy Sasha viselje a következményeket. Jó, azért mérlegelem azt is, hogy elrabolták, kínozták, elvették az emlékeit, így szenvedett már eleget, de engem ez miért kéne, hogy kielégítsen? Én nem kaptam vissza igazából sem őt, sem pedig a családomat, legfeljebb az nyugtat meg, hogy neki sem volt tökéletes élete. – Talán igen. Ezt nehéz így felmérni. Nem jobb a múltat elfelejteni, és tiszta lappal indulni? – Ezt pont én mondom, hiszen nem akarnék mindent a szőnyeg alap söpörni. Pedig megtehetném, hiszen itt van, akiért egy élettel ezelőtt annyira lángoltam, noha inkább gyerekszerelem volt. Azt sem csodálom, hogy ha nem írt rólam, talán a korunkhoz képest kicsit előreszaladtunk, ezt nem lett volna jó, ha a szülei, vagy a testvérei elolvassák. Így aztán teljesen ki is törlődtem az emlékeiből. – Dehogy van. Minek próbálkoztam volna bárkivel? Mindegy, hogy ki hogy néz ki, vagy milyen a stílusa, ha az nem Sasha McCaine. Lezártam már magamban az ilyesmit. Boldogulok szerelem nélkül. – Rántok egyet a vállamon, ezen nincsen mit szégyelni, kár is lenne tagadni, hogy azon túl, hogy egy-egy értelmetlen próbálkozásom volt, de nem vezetett igazi boldogsághoz, fel is adtam mindent gyorsan. Valahogy sosem szűntem meg szeretni őt, de amíg gyászoltam, és a saját félelemkultuszomat szövögöttem, más ember lettem. Mondhatni megváltoztam a maszk alatt, most már ez vagyok én. Egykori énképem egy sötétebb árnyalakja, aki ha szükséges még a gyilkolástól sem riad vissza. akinek az élete egy sakkjátszma, semmi több. Sasha királynője pedig a győzelmhez vezető utamban áll. Az édes mosolytól megrezzenek, elvonva róla a tekintemet, inkább felkapok egy kavicsot a fövenyről, s kacsázva suhintom meg a víz felé. Bár hamar elmerül, a lányra már nem nézek vissza. – Nem kell mindenhez varázsolni. Én még a szüleim örökségéből élek. Egy jó ideig varázslósakkoztam, de már ott is túl vagyok a csúcson. Húsz sem vagyok, és fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek magammal. Nyomozok valaki után, aki szintén Jennings-nek hívnak. Lehet, hogy mégis él valami rokonom.

 

Fel sem merül bennem, hogy valahogy esetleg a fejembe látna. Egyrészt ott a napszemüveg, másrészt sakkozóként megtanultam semleges maszkot ölteni az arcomra, afféle álarcot, hogy a gesztusaim sem árulják el, hogy mik a rövid, és hosszútávú terveim. A gyanakvó visszakérdezései ellenére továbbra is azt édes lányt látom benne, akit már rég nem kéne. Az a Sasha, aki nagyon tetszett, meghalt a szüleimmel együtt, az egész akkori életemet eltemettem, és most, hogy ismét itt van, feltépi a sebeket. Nem csak azért, mert a gyilkos gondolatiam újra élednek. Az is benne van, hogy füstbe ment minden, amit vele terveztem, ezért ha velem nem lehetett boldog, akkor mással se tegye.
- Nem fontos, ha új életet akarsz kezdeni, akkor végülis mindegy, hogy egykor mi volt. – Felelem hangsúlytalanul, hogy ne érezze a csalódottságomat, mert ez tényleg olyan, hogy neki már semmi sem számít, az sem, ha szeretett, vagy megbántott egykor. A tiszta lap úgy érzi, hogy csak neki jár, hiszen én nem felejtettem el őt. Ha akarnék tőle valamit, akkor hódíthatnám meg ismét. Ám erről szó sincsen, viszont ez így olaj a tűzre, legalább nem kell lelkiismeretfurdalást éreznem, ha merő véletlenségből bántom, vagy éppen meg is ölök. – Nem hiszem, hogy bármit ugyanúgy fel lehet építeni ismét. Csak köszönni akartam, és megkérdezni, hogy jól vagy. Igazad van, az egykori gyerekes ábrándjaink már elmúltak. – Semmi gond Sasha. Ha én érdeklődöm, akkor tedd te is. – Furcsa borzongás kúszik végig a tarkómon a mosolyától, még mindig hatással van rám. Sőt, talán többről is szó van, hiszen amikor eltűnt, kislány volt, most pedig fiatal nő, csak éppen nem tudja használni a külsejét, az adottságait. És azzal sincsen tisztában, hogy ezt fegyverként használja, főleg, hogy amikor félrehúzza a szőke tincsenek, a kecses nyakról a kebleire téved a pillantásom. – Aha. Meg is kínoztak? – Bizonytalanodom el, ha pocsék élete volt, én csak tetézném azzal, hogy rajta állok bosszút. Itt kéne őt hagynom, de nem csak őt, hanem az egész iskolát. Hogy is lehetne maradásom, amikor az egykori kis cuki választottam itt van, őt akarom okolni, de nem igazán megy a dolog, Sasha pedig édesebb, mint valaha. Vagy pedig megemberelem magat, és még ma eltűntetem a föld szinéről. Akkor aztán nekem járna a tiszta lap. Vajon mennyire lenne kielégítő ez a bosszú? Ezt így látatatlanban úgysem tudom felmérni. Megrebbenek arra, hogy egy másik diákra emlékszik, mi van, ha egy másik fiúra? Elhessegetem a baljós gondolatokat, és inkább felsóhajtva válaszolok. – Naív, de érdeklődő. Számomra nagyon kedves. Kedveltük egymást, nagyon is. De mindez már a múlt. Felnőttünk, nem kell megfelelned egy évekkel ezelőtti képnek. Inkább az a kérdés, hogy most mit akarsz kezdeni az életeddel? – Most körbepillantok, ezúttal nem jár arra senki, így nem hallanák, ha leteperem, belenyomom a fejét a vízbe. A pillanat viszont elillan, kihasználatlanul, nem vagyok képes megtenni, ehhez még erőt kell gyűjtenem. Vagy.. sosem fog menni? Ha a zafírkék szemekbe pillanatok, elmerülök a kavargó varázsban, ez olyan, amit nem lehet csak úgy irányítani.

 

Nem, arról le kell tennem, hogy a tóba fojtom, ott lényegesen többen járnak, úgyhogy ezzel a mostani első alkalommal csak az lehet a célom, hogy bizalmi kapcsolatot építek, aztán majd legközelebb elcsalom az erdőbe. Ez igen nehéz lesz, mert nagyon nehéz legyűrnöm az ellenszenvemet azok után, amiket átéltem, azt hiszem éppen miatta. Hiába, hogy Sasha cuki lány volt, azt hiszem az állandó nyafogásával mintha amolyan bizonyítási vágyat, versenyszellemet gerjesztett a szüleiben, s így az enyémekben is. Tehát hozzá köthető az, hogy árva vagyok. Meg sem fordul a fejemben, hogy ezt csupán régen éreztem így, még szinte gyerekként, amikor vádolni kellett valakit. Ez a mag annyira mélyen elültetésre került a lelkemben, hogy még most, a józan ésszel szembemenve sem változtatok egykori álláspontomon. – Remélem csupa jót. – Húzódik halvány mosolyra az ajkam, ám ez mégis aggasztó, hiszen ha már annak idején megfordult mindez a fejemben, talán Sasha látta rajtam, hogy csakis őt vádolom. Vagy.. a gyász minket emésztett, és senki nem vett észre semmit? Mindenesetre valahol meg kiváncsi lennék, hiszen ha gyakran voltunk együtt, vajon miket írhatott rólam? Ugyanúgy odavolt értem, mint én érte? – Nem könnyű erről beszélni, ahogyan nyilván neked a sajátjaidról. Barátok voltak a tieiddel. Ugyanazokat üldözték, egy lett a sorsuk. – Igyekszem nagyokat lélegezni, nem belelovalni magamat, ami azért már egy fokkal könnyebben megy, fiatal felnőttként már kívül tudom helyemezni a helyzetet, egy afféle semleges álláspontba, mint aki csupán elmesél egy történetet. Rendezem a vonásaimat, afféle szomorkás, sármos stílusban közlöm mindezt. Közben igyekszem nem az ajkát figyelni, a szemébe nézve azonban igen meg kell acéloznom az akaratomat, hogy úgy tegyek, mint akit a halálból visszatért lány érdekel csupán. Nem pedig a bosszú. Azért megy könnyebben egy fokkal, mert látom benne az egykori cuki kis szőkét? Meglehet, de ettől el kell vonatkoztatnom. Sasha, az én kis édes választottam meghalt, a sakk maradt helyette, akivel pedig szembenézek, az egy halálontúli lidérc, aki megölte a szüleimet. Semmi több. Durván el kéne vágnom a torkát, és elásni. Vagy felakasztani. A gyilkos gondolatokat megöli viszony a lebukás esélye, hiszen szép az idő, párocskák andalognak rajtunk kívül is a tóparton. Nem vagyok egy kinti alkat, ráadásul a macskajaj is kínoz kissé, úgyhogy visszatolom a napszemüveget az orromra, hogy elinduljunk egy lazán sétára. – Kísérletek? Nem tudsz varázsolni? Ha nem emlékszel, akkor honnan tudod, hogy mi történt veled? – Sejtettem, hogy valami sötét története van, hiszen mindenki úgy tudta, hogy meghalt, és most itt sétál mellettem, dögösebben, mint valaha, szerelemre született ajkakkal, én meg hülye módon hagyom őt élni. Ám mindezt okosan átgondoltan kell véghezvinnem, de egy biztos; lakolnia kell.

Elsőre azt gondolom, hogy könnyű dolgom lesz, elveszejtem az erdőben, aztán kávézok egyet. Ásót, kötelet nem hoztam magammal, és kérdés, hogy mennyire állok készen a gyilkosságra, amit hosszú éveken át terveztem, ám azóta sok idő eltelt, Sashát is halottnak hittem. A tehetetlen düh inkább kiüresedést okozott nálam, a sakk felé fordultam, hogy aztán onnnan is nagyot bukjak. Hiába lettem rövid idő alatt nemzeti bajnok, valahogy abban sem találtam meg a boldogságot. Valami hiányzik. Talán mindig is Sasha lett volna ez a pont? Nem tudom. Gyorsan elhessegetem a gondolatot, hogy mennyire vonzó fiatal nő lett, be kell teljesítenem, hogy véget vetek a bájolgásának. A szülei halottak, de nagyon úgy fest, hogy miatta halottak az enyémek is. Hiszen nem lehet véletlen, hogy mégis él, miután mindig azt hitte, eltemették. Valami sötét mágiát űzhet, ez biztos. A szüleim aurorok voltak, már csak az ő emlékükre is méltónak kell lennem, hogy elteszem láb alól, aki mindenki életét megkeresíti. – Rég volt, nem várom, hogy emlékezz rám. – Ingatom a fejemet, ha valami amnéziája van, az sem menti fel az alól, hogy kényeskedett, veszélybe sodort másokat pusztán az affektálásával. Lehet, hogy a szüleink valami módon a befolyása alá kerültek a kis hercegnőnek. Feljebb tolom a homlokomra a napszemüveget, ahogyan elrántja a kezét. Helyes, jól is teszi, én pedig igyekszem kivonni magamat a hatása alól. – Tehát a tópart. Jó! – Adom meg magamat, ha több idő kell ahhoz, hogy véget vessen ennek, hát kénytelen vagyok bevállalni. A tóparton ugyan több lehet a tanu, kisebb eséllyel bánthatom, ám ha kihalt, akkor bele is lehet fojtani a vízbe. A gyilkos gondolatok vad indulatként suhannak végig az elmémen, ahogyan a vívódó szőkeség arcát fürkészem. A hibátlan porcelán bőr sokakat vágyra kelthet, én ellenben tartom magam, megacélozván a pillantásomat. Összeszorítom az állkapcsomat, hogy ne nyeljek egy nagyot, továbbra is a sakk lebeg a szemem előtt, ez csupán egy játszma, s máris én állok nyerésre. El fog dőlni a királya lépéseken belül. – Kiskorunk óta. A szüleink összejártak. Talán azért nem említették a testvéreid, mert nagyjából egyszerre haltak meg. – Vonom meg a vállamat, nem kell magyarázkodnom, hogy egy sok évvel ezelőtti gyerekszerelem miért nem volt olyan fontos bárkinek, hogy említse. Elindulunk kifelé, s hamarosan az udvaron vágunk át. A szikrázó napsütés ellenére már nem teszem vissza a napszemüveget. – Fú de nem jó szó az, hogy jártunk. Személytelen. Sokkal inkább azt mondanám, hogy együtt voltunk. Kedvesek voltunk egymás számára. Talán szerelem is volt. Mi történt veled? Miért nem emlékszel? – Kénytelen vagyok egy fokkal enyhültebben folytatni, hiszen ha a bizalmába akarok férkőzni, akkor szóval kell tartanom, hogy ne tudja, hogy mire készülök, egészen az utolsó pillanatig, amikor már késő.

 

Egykori szerelmem, majd gyűlöletem tárgya éppen most testesül meg a szemem láttára, és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a helyzettel. Nyomozhatnék a nő után, aki a nevemet viseli minisztériumi dolgozóként a McCaine fiú kapcsolataként, akit szintén el akarok veszejteni a szüleim haláláért, de ez a lány.. Ez bizony Sasha! Ő kell, hogy legyen. Akiről mindenki évekig azt hitte, hogy meghalt, most úgy járkál, eszik, mint bárki más, ez pedig dühít, nem csoda, hogy így távolról nézve ökölbe szorul a kezem. Ám amikor szólok neki, s felemelkedik, közeledik, enyhén szólva is megremegek. Kislányként is kifejezetten szép lány volt, ám most fiatal nőként érve érzéki ajkai vannak, gazella alkata, s ezek az apró, de mégis formás alma mellek. Nem sok lány volt eddig az életemben, inkább a varázslósakkra gondoltam, ám mégis kiszárad a szám, szinte meg kell nedvesítenem a nyelvemmel, hogy kapjak levegőt, ami gombócként ül a torkomban. A mellkasomban rendszertelenné válik a szívem, dobogása dübörgéssé érik, mintha egyenesen ki akarna szakadni a bordák közül, hogy élőben is megcsodálja azt, aki mindezt kiváltja belőlem. Kijön velem a folyosóra, s így már testközelből is érezhetem bódító illlatát. Rendezem a vonásaimat, gyorsan eltűntetem a vágyakozó pillantást, hiszen nem azért vagyok itt, hogy édegeljünk. Ha a föld alatt akarom őt tudni bosszúm részeként, akkor határozott lépésekre van szükség. – Igen. Dwight vagyok, vagy ahogy te becéztél; Dewey. Barátok voltunk, és talán több is annál. – És ez végülis igaz, még hazudnom sem kell. Elfogadom a kezét, automatikusan simítok végig a kézfején a hüvelykujjammal, hogy visszahozzam a régi érzést. Fém zuhatag csapódik a számban a felismeréstől, hogy mennyire hiányzott, ám az a múlt, egy másik lány volt. Aki előttem áll, már csupán a külsejét viseli Sashának, és megkönnyíti azt, hogy nem is emlékszik rám, hiszen így nem kell magamat belülről is marcangolni. – Szívesen beszélgetnék veled, hátha beugrik valami. Olyan jó az idő, mint szólnál egy kis kinti, erdei sétához? – A kérdés ártatlan, sakkozóként megtanultam blöffölni, és itt most nem is tudok mást elképzelni, mint a győzelmet. Ugyan nincsen nálam ásó, sem kötél, ám varázsolni tudok, majd megoldom valahogy. A vér vért kíván, itt az ideje, hogy elvarrjuk ezt a szálat. Még akkor is, ha közben teljesen más dolgot művelnék vele, itt most a józan ész a döntő.

 


Elég cikinek érzem, hogy még mindig bajnoknak hívnak, hiszen az elmúlt tornán alaposan balszerencsés döntéseket hoztam, és még a legjobb nyolcba sem kerültem be. Vagy úgy kell gondolkoznom, hogy ha egyszer elértem azt, hogy a brit nemzet legjobbja legyek, az örök időkre szól? Végülis bevésték a nevemet egy masszív kőtáblába, amin az elmúlt több száz év győztesei találhatóak, s a mai napig is úgy bánnak velem, mintha most nyertem volna meg azt a tavalyi nemzetit. Akkor valahogy minden mellettem állt, tudtam fókuszálni, ám idén.. Annyira elvonta a figyelmemet, hogy a saját nevemet hallottam ott a parancsnokság közelében. Az viszont sokkal jobban megrémiszt, hogy mégsem rólam lehetett szó, hanem arról a másik nőről. Mondhatnám azt, hogy csak névrokonság, ám annyira hasonlít rám.. Lehet, hogy beszélnem kéne vele. Így aztán alaposan eláztam, amikor a nemzetin a harmadik nap jött, ahova már csak a legjobb tizenhat jutott be. Rutinból játszottam, megfontolások nélkül, s úgy voltam vele, hogy mivel én vagyok a címvédő, csupán ezzel a kultusszal a négybe is bejuthatok. Ám a kissrác, aki az ellenfelem volt, simán játéknak fogta fel, nem félt tőlem, de ő maga olyan tudatosan mozgatta a bábukat, hogy esélyem sem volt. Próbáltam erőltetni az agyamat, hogyan jutok át a sziciliai védelmén, mert a folyamatos támadásaim közepette a sajátomon gyenge pontokat hagytam, és át kellett végül látnom, hogy ez reménytelen. Bármit is lépek, már nincs visszaút. Ahogyan letaglózott a felismerés, a nálam vagy öt évvel fiatalabb fiú elmosolyodott, én pedig elszoruló torokkal jöttem rá, lebecsültem őt. Léptem egyet a tisztesség kedvéért, hátha nem veszi észre a kínálkozó alkalmat, de már mindegy volt. Mattot ugyan nem adott, de csak három mozdulatra volt tőle, hogy a királyom a porba hulljon. Így végül kezet nyújtottam, és szó nélkül kisiettem. A vereség, s a kiesés íze még ott van a számban, nem tudtam megvédeni a címet, úgyhogy most kerülöm a nyilvánosságot, legfeljebb a helyi sakk-klubba megyek majd le versenyek helyett. Iszom rendesen, mintha az bármire is választ adna. A szemem táskás, vészjósló lenne, ezért inkább napszemüveget hordok, mintha minimum vámpír lennék. Befordulok a nagyterembe, a napszemüveget itt sem vetem le, mert ha csak alkoholizálok, akkor az úgy kimarja a gyomrom, hogy be is ájulok. Átsiklik a tekintetem az asztalokon, már indulnék a sajátom felé, amikor egy ismerős szőke üstököt vélek felfedezni a hugrabugnál. Elsőre azt hiszem, hogy csak a pia miatt káprázik a szemem. Ám amint feltolom a napszemüveget a homlokomra, a káprázat nem tűnik el, nem válik köddé, ez bizony Sasha. A megdöbbenettől még sziszegek is felé egyet. – Sash! Pszt! Gyere! – Szólok oda neki félhangosan, durván régen találkoztunk már, sok éve is megvan már annak. Az egykori kisgyerekes vonzalmam átfordult gyűlöletbe, de most, hogy itt van, hogy nem halt meg, hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak majd neki, de először beszélnünk kell, az biztos. Én magam visszahátrálok a folyosóra, hogy ha jönne, akkor inkább négyszemközt vitassuk meg, hiszen lenni mit.