2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Nagyteremben minden háznak és a tanároknak is külön-külön asztala van. Persze nem főbenjáró bűn, ha nincs épp valamilyen ünnep, esemény, ha valaki nem a saját házának asztalához ül, maximum rossz esetben a háztársai nézhetnek rá ferde szemmel, ha épp kevésbé toleráns típusok.
Nekem is teljesen leesik az állam, ahogyan Amara dadogós csitriből átmegy folyékonyan beszélő, lexikai tudást megszégyenítő okoskába. Elismerően bólogatok, ennyire még én sem vagyok szeszélyes, végleges, hogy gyorsan váltsak, noha engem kifejezetten heves vérmérsékletűként ismer a környezetem a nagy szám miatt. Nyelek egy nagyot, még jó, hogy nem bólét ittam éppen, biztosan félreszaladt volna a korty. – Azta.. most megleptél Amy..! – Becézem le automatikusan, mint mindenkit. Van bennem egy egyfajta anyáskodó szerepkör, a fiatalabbakkal pláne. Talán ezért is lettem volna jó titkárnő, szeretek másokat szolgálni. Remélhetőleg majd tanárként is menni fog. Ahogyan elrepül a kuvikja, azért reménykedem, hogy valami tanár mielőbb felbukkan. A saját házvezetőm Bimba is igen kérlelhetetlen alak, vele biztosan jól járnánk. A kérdés egyébként nagyon is helytálló, nem láttam még őket is a mardekár köreiben, de az is igaz, hogy nem járok gyakran a tömlőcök környékén, annak ellenére, hogy a Hugrabug klubhelység közel van oda. Egyetemistaként inkább igyekszem kiélvezni, hogy saját szobám van. – Képzelem. – Felelem kissé felhúzva hegyes nózimat, és karba is fonom a kezemet, ha már nem kapom meg zsarolás nélkül az ajándékomat. Anyjuk biztosan valami sötét boszorkány, aki nyilván új szektát épít a lányai segítségével. Bennem fel sem merül, hogy a trió sellőkből áll, ezeket a furcsa képességeket én még nem követtem le túlzottan, nem csoda, hogy a sajátommal sem vagyok kifejezetten tisztában. Sun-hi közbevág, mielőtt megszólalhatnék, de miután kap tőlem egy hálás pillantást, én is elmondom a magamét, vissza is kapom a csomagot. Gyorsan zsebre vágom, hogy ne ismétlődjön az affér. – Talán azért, mert nem akarom őket aggódásra késztetni. – Rázom meg a fejemet annyira vadul, hogy még a frizurám is kibomlik. Szeretek én ismerkedni, de annak van valami íve, nem csak úgy durrbele, gyorsan a családról faggatni a másikat. Végül úgy fest, mindezek ellenére tőlünk kérnek segítséget. Gondolkozom kissé, majd széttárom a kezemet. – Jól van, részemről benne vagyok, végülis karácsony vagy. Hol hagyta a tükrét? Mit kell róla tudni? – Azért megüti a fülemet, hogy szirén, innentől kezdve nyilvánvaló, hogy kikkel állunk szembe, na de hagyjuk a vádaskodást. Csak a saját nevemben beszéltem.
Chloe szavaira én is bólogatok, hiszen tényleg nem illik elvenni, ami másé, az viszont rendesen meglep, hogy Amara milyen folyékonyan kezd el válaszolni a kérdésre. Nagyon fura és aki egy kicsit is ismeri biztosan nem tudja hová tenni a dolgot, ahogyan láthatóan ő is meglepődik saját magán. Mi a fene folyik itt? Ezek után nem is csoda, ha nem válaszolok a feltett kérdésre. Először csak meglepetten kerekedik el a szemem, mert azért a kérdés úgy istenesen az elevenembe talál, de mégis mit mondhatnék erre? Hiszen nem olyan régen válaszoltam meg egy hasonló kérdést Alinak. Talán tényleg anya annyira letörte a magamba vetett hitemet, hogy fogalmam sincs, hogy mégis lehet-e engem egyáltalán szeretni. Hiszen a saját anyámnak se voltam elég fontos, a testvérem jobban hiányzott neki, miután meghalt. Nem érte be azzal, hogy én megmaradtam neki, akkor mégis hogyan lennék elég bárki másnak? - Kezdhettétek volna ezzel is. - húzom el kissé a számat, amikor kiderül, hogy mit is akarnak valójában. Akkor erre ment ki a játék, a kérdések, meg a többi? Az egész csak felvezetés volt, vagy most ezzel akarnak kibújni a kellemetlenkedés alól, hogy ne hívjunk rájuk egy tanárt, hanem sajnáljuk meg őket? Bár nem úgy fest, mintha akármilyen tanár is lenne a környéken. Azért bizonytalanul a barátaimra pillantok, mert nem tudom, hogy ők hogyan vélekednek a témában, mennyire hisszük el ezt a mesét az eltűnt tükörről. Egyelőre még nem tudom ezeket a lányokat komolyan venni és megbízni és nehéz bennük. - Előbb adjátok vissza, amit elvettetek. - mondom ki most már határozottan. Alapvetően Hugrabugosok vagyunk, segítőkészek, de azért nem vagyunk olyan bénák, hogy ezt akárki kihasználhassa. Ha úgy jöttek volna ide, hogy segítséget kérnek akkor szerintem eleve másképp álltunk volna hozzájuk, de azért ez így nem szép, hogy előbb ránk ijesztenek, elveszik Chloe ajándékát, aztán meg segítséget kérnek. Értem én, hogy Mardekárosok és nem tudják, hogyan működnek _rendesen_ a dolgok, de azért csak sejtik, hogy ez nem a legjobb út.
Útközben azért itt-ott feltűnik számomra, hogy a többség nincs jelmezben, de egyelőre átsiklom eme tény felett. Az én maskarám se valami tökéletes, hiszen annyira nem dolgoztam ki a részleteket. Egyszerűen csupán úgy gondoltam, hogy beöltözöm Mr. Palmernek és pont. Rém unalmas egy figura, aligha tűnök hát ki ezzel a külsővel a tömegből. Mármint, egy lány, aki férfi ruhában mászkál? Ugyan már! Védelmemre szóljon, hogy én nem a díjért jöttem, hanem leginkább degeszre tömni magam süteménnyel és egy kis potya vajsört is csórni, hogy később legyen mihez nyúlnom, ha rám törne a szomjúság. - Szerinted minden rendben van? - pislantok körbe bizonytalanul, mintegy figyelmen kívül hagyva Gina magyarázatát. - Mármint, mindenki annyira feszültnek tűnik... - állapítom meg az embereket szemlélve. Elméletileg ennek az egésznek nem erről kellene szólnia. Természetesen oké, akadnak alakok, akik a kákán is a csomót keresik, de ez a bál nem ilyen. Nem szabadna ilyennek lennie. Mégis, a többség annyira ideges, hogy az már-már hihetetlen számomra. - Nem lehet, hogy volt a puncsban valami? - nyújtogatom a nyakam, hátha esetleg még észrevehetek valami arra utaló jelet, hogy a veszekedő illetők ittak-e korábban. Példának okáért egy lassan kiürülő pohár a kezükben. De egyébként meg... ugyan ki szeretne szabotálni egy iskolai rendezvényt? Hacsak valakinek nem áll szándékában mindenáron megnyerni a jelmezversenyt. Elég dedós indok ugyan, de reálisabb, mint valamiféle komolyabbra gondolni a háttérben. - Hát, engem nem fog egy tárgy irányítani, ebben biztos lehetsz - vonom meg a vállam, hiszen tényleg így gondolom. Nem vagyok és nem is leszek a nikotin rabja. Alkalmanként előszedem ugyan, de inkább rágózni szoktam, szóval igen, nekem is meg van a magam káros szokása, de ettől még nem leszek függő. A rágóban sem. Persze, azt már a világ összes pénzéért cserébe se vallanám be a vöröske számára, hogy kész idegbaj tudok lenni, ha a zsebemben nincs ott az éltető édesség, amikor rághatnékom támad. Tipikus elvonási tüneteim lesznek tőle... Vagyis - jobban szólva - a hiányától. - Sokan oda meg vissza vannak a látszatért - fintorodom el egy pillanat erejéig. A többség tuti, hogy erre a kérdésre azt a választ adná, miszerint a karácsony a szeretet és a család ünnepe, de nekem már hányingerem van ettől az egésztől. Az ilyesmit nem kell ünnepelni, egyszerűen csak van. És akinek megadatott, annak tényleg nem csak az év egy kiemelt napján kell hálásnak lennie érte. Na, nem mintha én olyan nagy szakértője lennék ennek a témának, már csak azért sem, mert a jelenlegi családi hátterem elég... khm... bonyolult talán? - Vagy akár hirdethetnénk is egy adománygyűjtést az árvaházi gyerekek részére! - vetem fel hirtelen megélénkülő tekintettel. Nem vagyok egy segítő alkat, de most, hogy pár hónapja megtudtam, hogy én is árva vagyok, máris együttérzek a Gina által említett kölykökkel. - Kiragaszthatnánk az üzenőfalra és mindenki leadhatná a megunt játékait, könyveit. Mi pedig elvihetnénk az árvaházba! Mit szólsz? - pillantok kíváncsian a vöröskére. Ez olyasmi, ami máris közelebb hozza az ünnepeket az emberek szívéhez, nem igaz? Másokon segíteni úgy, hogy nem mutatjuk, kik is vagyunk... Ez a karácsony lényege. Nem várunk cserébe hálát és köszönetet, ha pedig már Gina felvetette az ötletet, úgy éreztem, ez még teljes mértékben megoldható lenne. A Roxfort egyik használaton kívüli tantermében várnánk az adományokat tanítás után... Oké, Miley, már megint túlságosan előre szaladtál! Higgadj le, kislány! Amikor a lány hirtelen megtorpan, felvont szemöldökkel, kérdőn csillogó tekintettel meredek rá. Én is hallom ugyan a hangokat, de fogalmam sincs, hogy mégis kivel vagy kikkel köthetném össze őket. Ezért sem értem hát, hogy miért nem folytatjuk az utunkat a torony irányába. - De hé, most meg mi a baj?! - szólok a lány után értetlenkedve, majd egy mérges sóhajjal sietek utána. Nem ezt akartam, nagyon nem, hiszen a fene se tudja, miféle ajándék is vár rám odafenn, de egyedül maradni se szeretnék. Ciki bevallani, de azok a krampuszok elég rémisztő alakok. Az a sok civakodó ember pedig... Nem szeretnék magamra maradni, ha esetleg valahol többen is egymásnak esnének. Tudok küzdeni, de két ember ellen még én is kevés vagyok. - Mi van veled, hm? - kocogtatom meg a vállát hátulról, amint utolérem őt, majd csatlakozom hozzá és én magam is kíváncsian kandikálok ki a fordulón túlra. Fogalmam sincs, mit kellene látnom, ami annyira fontos a vöröskének, de eléggé felkeltette a kíváncsiságomat, az ilyesmi pedig mindig is az alaptermészetem része volt. Na, nem mintha az a bizonyos ajándékcsomag semennyire se birizgálná a fantáziámat, mivel arra is baromira be vagyok indulva ám, de mégis... Most Gina az első.
Nos, furának és különcnek is bélyegeztek már. Szóval kicsit sem lepődnék meg Miley gondolatmenetén, ha legilimentor lennék. De nem vagyok. Bár olykor felvetem Pitonnak az ötletet, hogy megtaníthatna rá, de eddig mindig mogorván lerázott ezzel kapcsolatban. Hát ennyit erről. Ami meg a Karácsonyozást illeti, nos szerintem túl nagy a felhajtás körülötte. Sok hűhó semmiért. Nincs semmi értelme, hogy egy napig úgy tegyünk, mintha kedvelnénk az embereket, ha nem. - Mert egy valamire gondosan ügyelek. Méghozzá arra, hogy sose szegjem meg az adott szavam. - válaszolom meg a kérdést. Igen, abban igaza van, hogy ha el akarok kerülni valakit, akkor sokkal egyszerűbb megoldás nem oda menni, ahol az illető felbukkanhat bármelyik pillanatban. Ám a korábbi karámoknál tett szavam ellen nem tehetek semmit. Nem tehetem meg nem történté azt a beszélgetést Guido Rossival. Most viszont már van rá tanúm, hogy itt voltam, vártam rá, nem az én hibám, hogy nem ért ide időben. Tehát el is mehetek a rejtély megoldása érdekében. Meg amúgy is. Nincs kedvem klisés civakodó párt játszani a sráccal akit alig ismerek. - Ó mindenki így kezdi. És persze mindenki azt hiszi, hogy nem szokott rá, és ha akar nem gyújt rá. Egészen addig, amíg rá nem jön, hogy réges-régen rászokott már, és nem ő irányít, hanem a nikotin iránti vágy. - vonom meg a vállam. Bár ezt veheti akár figyelmeztetésnek is, hogy ne járjon úgy, mint én. Én aki már egyetlen napot sem bír ki a bűzrúd nélkül. Ezt pedig lassan bevették a ruháim, a hajam, és bőröm is. Piton pedig folyton gyanakvóan követ, hogy mikor buktathat le. És időnként elég jól, és sikeresen csinálja. Hiába a Denevér orránál kevés megbízhatóbb dolog van a kastélyban. Persze nem ítélem el Miley-t, nekem aztán tényleg nincs erre jogalapom, és hát kioktatni se szeretném. Egyszerű tényként közöltem a saját meglátásom. Azért valahol egy elég fura kellemetlen megérzés kezd úrrá lenni rajtam. Valahogy ez az egész este. Az emberek viselkedése. Rendhagyó, és nyugtalanító. Ilyenkor legalább egy napra elég ritkák szoktak lenni a konfliktusok, most meg mintha még a levegőben is a passzív-agresszív nyugtalanság lenne, ami beszívárog az emberek bőre alá. Vetek egy pillantást Carnivorára is aki idő közben mellénk szegődött, bár jelenleg nem mutatja még jelét, hogy bármire, vagy bárkire fújni akarna. Aztán még egy cetlit is találok a földön, amit átadok alkalmi társnőmnek, aki újabb meglepett képpel fordul felém. Így csak sóhajtok egyet. - Ha jelentett is valamit, az már rég egy talán sosem volt múlt ködébe veszett. Amúgy se értem mi értelme van. Akiket kedvelek, azokat mindig kedvelem. Akiket nem, azokat meg nem fogom, hiába csinálok egy napig úgy mintha. Semmi értelme ennek a giccses műjátéknak. - világítok rá a saját meglátásaimra. Az ajándékozás pedig fel sem merül bennem mint lehetséges lényeg. Hiszen én nem igazán vagyok hozzá szokva az ajándékozáshoz. Azon igen ritka alkalmakor, amikor az elmúlt években mégis megtörtént velem, akkor se tudtam mit kezdeni vele, hiszen váratlan, idegen érzésként taglózott le a dolog, ünnep vagy alkalom ide vagy oda. Ez pedig azt hiszem ma sincsen másként. A kérdésre, hogy még egyszer se akartam megünnepelni csak vállat vonok, és megrázom a fejem. De a következő ötletre érdeklődve billentem félre a fejem, ahogy a lányra nézek. - Az ünnepi menü jól hangzik. Jó ajándék. Nem is kell több. - mosolyodom el kicsit, elértve Miley mondandóját, hiszen a jó ételen kívül mi is lehetne jobb ajándék? Ha teli hast adsz valakinek, annál nem lehet jobb és több semmi, nem igaz? - Talán a mézeskalácsot meg sokszorozhatnánk, és elvihetnénk az árvaházba. A manók pedig csinálnának több ételt. Akkor adhatnánk azoknak, akiknek nem jut. Legalább egyszer ne a hasuk korgására aludjanak el a hideg nyirkos kapualjakban... - vetődik vel bennem valami furcsa nosztalgikus hangvételben. Mert hát én aztán tudom milyen az. A hangomon, és ahogy elrévedek pedig érződik, hogy nem a levegőbe, és nem holmi szánakozó együttérzéssel beszélek. Ez sokkal több. Tapasztalat. Hiszen én azokra gondolok, akik a társadalom peremén élnek, elfelejtve, olyan mocskos és bűzös helyre kényszerítve mint a Zsebpiszok köz. Kitéve az aurorok zaklatásainak, miközben csak boldogulni próbálnak. Még ha az aurorok számára nem is túl elfogadható módon. De némi ételt lopni, vagy hajléktalanul boldogulni zsebtolvajlásból, piti csalásból nem olyan egyszerű, és elég álszent is elítélni. Nem tudhatod, hogy mire képes a korgó gyomor, amíg nem a tied korog. Néhány auror pedig csak leköphető söpredéket lát ezekben a szerencsétlenekben, akiknek néha vetnek néhány knútnyi könyöradományt, egy kis információért cserébe. Gusztustalan az egész. De akkor legalább egy napra egy kicsit embernek érezhetnék ők is magukat. Még ha a világot nem is vagyok képes megváltoztatni. Hiszen senkinek nem kéne így élnie. Senkinek. A következő pillanatban viszont meghallok valamit, ami magamhoz térít az ábrándozásból. Ramsey haverjainak a hangja, és mintha, igen az övé is, bár egyenlőre túl messze, hogy értsem is a szavak jelentését. De megtorpanok a hangokra, és a szívem nagyot dobban. Majd hirtelen kihagy egy ütemet. Talán mégis volt értelme? Ha Codyval nem is, de Ramyvel végre beszélhetek? - Mindjárt megyek, csak... meg kell nézzek valamit.- mondom csendesen és gyorsan Miley számára. Tulajdonképpen rá hagyva a döntést, hogy előre megy, vagy megvár itt, esetleg velem tart. Ami engem illet, hangtalan léptekkel szaladok a fordulóhoz, és kíváncsian dugom ki a fejem rajta, hátha megpillantom a keresett srácot. Talán ő is engem, és akkor a sleppjét lerázva végre beszélhetünk... így kell lennie... Carnivora pedig követ, és azt lesi szokása szerint, hogy egy bizonyos patkány a közelben van-e? Na nem mintha bántani szeretné. Inkább, csak játszani.
Gina sajnos nem látja Codyt a diákok között, pedig a srác még csak nem is egy tömegbe olvadó alacsony figura. És úgy tűnik a legtöbbek számára az, hogy minden szórólapon rajta volt kastély szerte, hogy a mostani ünnepség rendhagyó lesz és inkább jelmezben tessenek érkezni.. teljesen lényegtelen momentum volt és a "Bál" szó a többség agyából kitörölte a jelmezesdit... Megesik. Miley megállapíthatja, hogy egy kissé olyan, mintha lépten nyomon senki nem lenne elégedett azzal amit kapott, de akad olyan is aki azokat kezdi el cikizni, akik beöltöztek, olyan is akik csak simán felhánytorgatnak egymásnak dolgokat.. Abban biztosak lehetnek, hogy valami történik, mert ez így nem tűnik általános jelenségnek, de talán az is megszülethet bennük, hogy lehet, jobb is hogy eltávolodnak a teremtől. Az útjuk egyenlőre egészen nyugodtnak tűnik, így akár egy kis beszélgetésre is van érkezésük. Azonban nem sokkal ez után Gina számára ismerős hang ütheti meg a fülüket. Ramsey sleppjének a hangjai és ő maga is ott van a körükben és épp feléjük tartanak a hangok alapján, bár még a forduló takarásában vannak a lányok. A csillagvizsgálóban várja őket az ajándék amire Miley is vágyik, itt viszont lehet Gina tudna végre beszélni a sráccal.. Vajon Mileynek mi a fontosabb? Az ajándék, vagy a friss bajtársiasság?
Sun-hi egyáltalán nem lát rejtett kamerákat. Sem megbűvölteket, sem mást. Mondjuk lehet nem lenne rossz bekamerázni a kastélyt, de a mágia mindig is kiütötte az elektromos technikát. A Látványmágusoknak és drágakőmágusoknak pedig vélhetőleg nem egy kastélyt lefedő képalkotó vagy épp rögzítő rendszer volt a pálya munkája... pedig nem is lenne rossz ötlet, főleg az elmúlt évek és a jelenlegi eseményeit figyelembe véve. - Tudjuk. Nem fogunk kárt tenni benne. - hárítja el kapásból az amelyik Sun-hibe volt karolva és egy kissé felszegi az állát is. - Anyukánk nagyon elfoglalt. - feleli a szószóló Chloenak szemrebbenés nélkül, állva a tekintetét, de úgy tűnik nem rettennek meg és nagyon is úgy tűnik, hogy bizony megvárják a válaszokat. - Vissza fogod kapni. - biccent némileg csitítóan az amelyik Amarával volt elfoglalva az elején. Chloe sem talál tanárt sehol hiába tekergeti a nyakát. A lányok pedig kivárnak. Amara kérdésére csak egymásra néznek és bazsalyognak egy sort, nagyjából mint a csíntalan gyerekek, ha lebuknak.. és nem tudják tovább palástolni, hogy lebuktak. - Nem. - feleli egyszerűen minden további körítés nélkül. Aztán amikor Amara nyelve megered mindhárom lány szeme felcsillan és még szélesebbre húzódik a mosolyuk. Végül Sun-hihez fordul az egyik. - Hinni sok mindenben lehet. Egymásban. Magunkban. A szeretetben. Abban, hogy minket is szeretnek. Hiszel ezekben? - Sun-hi biztos lehet benne, hogy valami fura van a lányok körül, de még nem tudja eldönteni mi az. A másik Chloehoz fordul, vissza adva az ajándékot a kezébe, állva a szavát. - Ha szeret a családod és te is szereted őket, miért gondolod, hogy teher lenne megosztanod a nehézségeket? - néz a vöröskére tűnődve a középső de aztán a harmadik veszi át a szót Amarahoz fordulva. - Örülök, hogy így gondolod! És örülünk, hogy válaszoltatok. - vélhetőleg a feltett kérdéseikre már nem várnak úgy választ, inkább költőinek szánták. Egymásra néznek, a tekintetükben megvillan valami aztán vissza fordulnak a Hugrás trióhoz. - Szeretnénk a segítségeteket kérni! Édesanyánk szirén tükrét keressük. Néhány napja eltűnt. Ma hajnalban pedig anyánk haza tér. Rettenetesen dühös lesz, ha nem találja a helyén. - hozakodnak elő végül minden további huza-vona nélkül, hogy mit is akarnak. Rájuk egyébként annyira nem esik a hó talán pont a három sellő miatt. Amara familiárisa útnak indul, de nem nagyon talál mást csak egy megtermett krampuszt, aki egy hatalmas többé kevésbé halkan csörömpölő zsákot cipel. Mivel az iskola tele van baglyokkal, így fel sem merül benne, hogy a kuvik valakihez konkrétan tartozik, nem foglalkozik vele.
Határidő: dec. 18-19 (mivel mindkét napon dolgozom, ha addig beérkezik mindenki előbb fogok írni (17), ha nem, akkor 20-án <3 )
a havazás sokkal kevésbé zavar, mint az, hogy a három lány akaratosan húz minket a színpad felé és kérdés nélkül fogdosnak, Chloe-tól pedig még el is veszik a csomagját. Még szerencse, hogy tőlem nem veszik el Miley-ét, Sun-hi rajzát pedig még korábban elraktam, szóval az pláne biztonságban van, de azért így se tetszik az agresszív nyomulások. És olyan... olyan furák. Sun-hi megpróbál támogatni, hátha csak feltűnősködni akarnak és beérik azzal, hogy ők sziporkázzanak a színpadon, de nem igazán jön be. Már kezdek kicsit kétségbeesni, ami a hajamon is látszik, amikor végre elengednek minket, egymásba karolnak inkább és közelről, jól megnézhetjük magunknak. - M-m... Mardekárosok v-vagytok egyáltalán? - bököm ki a kérdést, hiszen a beszéd nem az én asztalom, de figyelni, na azt szoktam. Persze vannak kedvenc embereim, mint a tanárnő és a fajképviseleti iroda vezetője, akiket többször meglesek, meg hát... meg hát Timothy... de úgy alapjába véve is amikor a szemem nyitva van, akkor folyamatosan figyelek mindenre körülöttem. A kérdésük nagyon furcsán hat, ahogy az is, hogy kizsarolják a játékot, kicsit arra emlékeztet, mint amit Sun-hival csinál A, hiszen ő se hajlandó csak úgy visszaadni a vázlatfüzetet, ezért zavartan összevonom a szemöldököm. Talán tényleg közöttük van A? Vakvágányra vittem a nyomot, amikor azt mondtam, hogy szerintem idősebbről van szó és tényleg náluk lehet a vázlatfüzet is? Hallgatni akarok makacsul, hiszen Chloe már kiállt magáért az ajándékot illetően és még válaszoltak is, de valamiért úgy érzem, hogy muszáj nekem is megszólalnom. - Rengeteg mitológiáról olvastam már és hiszek abban, hogy a mágia sokszínű, tehát annak is van esélye, hogy varázslatokkal varázslók és boszorkányok ajándékokat csempésztek a gyerekeknek, de forrás nélküli csodákban nem hiszek. - szalad ki a számon egy kicsit dacosan, hiszen még mindig nagyon nem tetszenek nekem, ahogy bánnak velünk, ahogy kikapták Chloe kezéből az ajándékát, mindennemű dadogás nélkül. Döbbenten bámulok magam elé és kapom a szám elé a kezemet, már majdnem hogy rácsapok. Ilyen még soha nem történt, Timothy volt az egyetlen, akivel dadogás nélkül el tudtam beszélgetni, most még is ezeknek a lányoknak hiába nem akartam válaszolni, folyékonyan legördült minden a nyelvemről. A familiárisom az egyik falra erősített fáklyatartón rázza le magáról a szállingózó havat és mivel már mindannyian a tanárokért nyújtogatjuk a nyakunkat segítségkérően elküldöm a Athénét - a kuvikot -, hogy repüljön ki a teremből és keressen egy tanárt, de legalább egyetemistát vagy felsőbb éves prefektust vagy... vagy... akárkit. Hiába van rajtam amúgy egy kazal fegyver meg eszköz a zsebeimbe, eszembe se jut, hogy pálcát, pisztolyt, tőrt, nuncsakut, akármit vegyek elő és elkezdjek hadakozni a nővérekkel - nővérekkel? - és azt hiszem még Chloe a legvagányabb közöttünk, aki legalább erőteljesebben visszaszájkaratézik.
Sajnálom, hogy ebben pont nem voltam elég kiváncsi, de bátorítóan bólogatok Amarának, hogy mondják csak nyugodtan, ha itt kifejthető, mert amúgy társaságközpontú hugrás vagyok, szívesen segítek, ha tudok. Láthatóan igen komoly dologról van szó, és hozzám képest a kettős vagy két évvel fiatalabb, lehet, hogy meg tudom védeni őket? Na nem biztos, hogy az újonnan támadt tűz képességemmel, mert azt még érdemben irányítani sem tudom. Érkezik a mardekáros trió, ezért már nem tudunk belemenni, hogy milyen üzenőfalas probléma lehet, én a magam részéről nyitott vagyok az ismerkedésre, akár mardekárosokkal is, de amikor az egyik kikapja a kezemből a dobozkát, amit talán Sebastiantól kaptam, enyhén felugrik a szemöldököm. – Anyukád nem tanított meg rá, hogy nem vesszük el, ami a másé? – Vágom csípőre az egyik kezemet, a másikkal az illető felé tartom a tenyeremet, most még hajlandó vagyok elnézni, hogy ennyire neveletlen módon lop meg. Az ezüst karkötők nem különösebben hatnak meg, felőlem lehetnek vélák, vagy egyéb szerzetek is, de ne viselkedjenek ilyen felsőbbrendűen. Oldalra kapkodom a fejemet, ahogyan valahonnan sírást, máshonnan síkítást, de úgy általánosságban civakodást, veszekedést hallok. Mindenki meghülyült volna? Én ugyan ritkán megyek haza a szüleimhez, de akkor nálunk szeretetbombák robbannak mindenhol, ez meg.. Jó, itt nem a családunkkal vagyunk, de akkor is. Közben lesöprök magamra egy hópelyhet, egyébként is rohadtul fázós vagyok, nem kéne még itt bent is havaznia, brrr.. Hiába tetszene oly nagyon a két pár fülbevaló, a mardekárosok bizony nem hazudtolják meg magukat, de lehet, hogy nem kéne általánosítani. – Komolyan? Az a játék, hogy elveszitek, ami az én ajándékom, hogy zsarolással bírjatok minket játékra? Durva.. – Pillantok Sun-hi-re és Amarára, utóbbi szegény a dadogásával kiegészítve nem a legmenőbb szuperhős. Kipróbálhatnám a tüzet, amivel csóró Sebastiant is megégettem, de lássuk be, én még mindig a békés hugrás vagyok. – Talán? Bíztató. Én hiszek, szerető és teljes családom van, akiket amúgy nem szoktam terhelni a gondjaimmal. – Nem is nyúlok most a dobozkáért, inkább visszahúzom a kezemet, középre állok, szembefordulva a másik trióval, hogy a másik két társam belőlem tudjon erőt meríteni. Közben azért tekergetem a nyakamat, hátha látunk valami tanárt. Tervben volt, hogy csintalankodok kissé, mert mindig én voltam a stréber, de az elmúlt hetekben mindig azt hitték a tanáraim, hogy valaki más csinál hülyeséget, és helyettem küldték büntetőmunkára. Bezzeg most egy sincs a közelben!
Egyikünk sem valami party arc, hogy énekeljen a színpadon, Amara már már be is pánikol, ezt jól látom a haja színének változásán és arra sincs érkezésünk a lányok miatt, hogy részletesebben elmondjuk Chloénak, hogy miben kérnénk a segítségét. Az azért valahol megnyugtat, hogy nem látta az üzenőfalat, mert ez azt jelenti, hogy nem látta mindenki az iskolában. Jó persze nem is gondolhattam komolyan, hogy mindenki naponta nézegeti és mások üzeneteit olvasgatja, de elég sokan vannak, akiket érdekelnek a pletykák, hogy azért kevesen legyenek csak úgy, mint Chloe, akinek fogalma sincsen. - Igen, szívesen megnézünk titeket. - erősítem meg egyetértően Amara szavait, hátha ez elég arra, hogy a lányok leszálljanak rólunk és békén hagyjanak végre, de nem megy ilyen könnyen, mert az egyik elveszi az ajándékot Chloetól, amihez igazán nincs semmi joga. Tudom, hogy fel kellene szólalnom, de még sem merem azonnal megtenni. Ott van a nyelvem hegyén egy "héj", de remélem, hogy maguktól is odaadják, csak az a lány megnézi, hogy mi van a dobozban. Mondjuk az se szép dolog, hogy meg se kérdezte, de még mindig reménykedem, amíg hátrébb nem lépnek, hogy a háta mögé rejtse a dobozot és nagyon úgy tűnjön, hogy bizony nem akarják odaadni. - Az nem a tiétek. - szólalok meg most már bár kissé erőtlenül. Hallom, hogy másokkal is történnek kellemetlen dolgok, mert mintha lenne aki még sírna is. Mi a fene folyik itt? A tanárok hol vannak és ezek szerint akkor kamerák sincsenek, vagy bármi amin figyelnének minket? Hiszen úgy fest ilyet nem láttam. - Most már tényleg hívnunk kellene valakit. - hajolok közelebb kicsit Amarához, hiszen Chloe karakánabbnak tűnik, ő lehet, hogy jobban felcsattan majd, hogy adják vissza a dobozt, ami az övé. A kérdés viszont eléggé hirtelen ér. Nem is értem, hogy mire vonatkozik pontosan és miért olyan fontos a doboz szempontjából, vagy úgy általában. Nem is pontos a dolog, hiszen úgy értik hiszünk-e a Mikulásban? A Karácsony egy ünnep, abban miért ne hinne bárki? Bár tény, hogy az utóbbi éveim Karácsonya nem volt épp a legkellemesebb anyával kettesben, a testvéremnek kiadva magamat. - A Karácsony egy ünnep, nem a hitről szól, hanem, hogy megtartjuk-e és hogy hogyan... - kezdek bele, de aztán elakadok, mert nem tudom, hogy milyen választ várnak. A lányokra pillantok, hogy ők mit mondanak ,vagy tesznek. Kétlem, hogy Amara nekiesne ezeknek a lányoknak, de ki tudja, hogy Chloe nem állna-e a sarkára. Én arra szavazok, hogy keressünk egy tanárt, mert nem normális dolog, hogy egy sincs itt és sírást is hallani innen-onnan.
Fura csaj ez a Gina, ezt azért sikerül megállapítanom magamban. Mármint, karácsonyozni mindenki szokott, nem igaz? Én magam sem vagyok valami ünneplős fajta, utálom a puccos rendezvényeket, a bál részemről pedig pont ilyesmi, szóval esélyesen nem is jöttem volna el, ha éppen nem szándékozom halálra unni magamat a hálókörletemben. Hiszen minden szobatársam már hetekkel ezelőtt az egész hülyeség előtt lázasan próbálgatta a ruhákat, hogy xy oldalán jól mutassanak... Ugyan, kérlek! A karácsony azonban más. Azt meg kell ünnepelni, így hát nehezemre esik felfogni, hogy Ginát eddig elkerülte nagy ívben. Olyan nincs. Nekem ne mondja senki, hogy soha életében egyszer sem tartotta meg ezt a hagyományt. - Szóval azt várod, hogy elkerülhess valakit? - vonom fel a szemöldököm értetlenkedve. - De akkor mégis minek jöttél el ide? - szegezem neki a kérdést, bele se gondolva abba, hogy ez egyébként baromira magánügy, nincs hozzá semmi közöm. Mondjuk, az se igazán fér a fejembe, hogy ha nem szeretne találkozni valakivel vagy valakikkel, aki vagy akik felbukkanhatnak itt, akkor miért van pont ezen a helyen? Nem lenne egyszerűbb valahol egészen máshol lennie? Mindenesetre, gyorsan elhessegetem magam elől ezt a gondolatmenetet, mert esélyesen nem csak Gina feje fog megfájdulni rövid időn belül, hanem a sajátom is. - Én nem túl gyakran szívom, úgyhogy esetemben nem szükséges a leszokás - rándítom meg a vállam egyetlen, apró mozdulattal. - Mint már említettem, ha ideges vagyok, inkább rágózom. A cigit csak akkor kapom elő, ha olyan a társaság. Szóval, ha te rágyújtasz, én is - mosolyodom el. Nem olyan rég szoktam rá erre, azt hiszem egy vagy két éve talán, szóval elég fiatalon kezdtem a pályafutásomat, ha lehet így fogalmazni. És különben is... ünnepelünk vagy mi a fene. Ilyenkor igazán belefér az ilyesmi, nem igaz? Ha le is horzsolom magam, nem hagyom Gina számára, hogy begyógyítsa a sebeimet. Szóval, ha próbálkozna is vele, esélyesen csak megcsóválom a fejem, mintegy ezzel is jelezve irányába, hogy kösz, de nem. Ő nem tudhatja ugyan, de engem mindig is vadásznak neveltek, apám gyakorlópályai révén pedig ennél sokkal, de sokkal súlyosabb sérüléseket is volt már alkalmam beszerezni, amelyeket végül tűrnöm kellett. Mert az életre neveltek és ott nincs mindig azonnal kéznél a segítség. Meg kellett hát tanulnom ellátni magam, elállítani a vérzést és nem csupán elméletben. Úgyhogy egy-két kisebb karcolás meg se kottyan számomra. Mondhatni, már-már csikiz inkább. A vörös hajú csajszi ügyesen megállapítja, hogy mit is sikerült beújítanom, majd indulhat is a kincskeresés. Végigvágunk tehát a termen, én az elől haladó Gina nyomába szegődve, miközben fél füllel elkapok egy-két indulatosabb hangfoszlányt. Meg is torpanok tehát, majd igyekszem megfigyelni, vajon min mehet ilyenkor a vita. Próbálok egy-két értelmes mondatot elcsípni vagy a mozdulataik alapján tájékozódni, hátha összekaptak valamin. Gina azonban száguld, úgyhogy nem sokkal később már nekem is indulnom kell, kis időre félretéve az eseményeket magamban, habár az eszem újra és újra visszatér hozzájuk... Utána belebotlunk a következő érdekességbe: a leskelődő krampusz. Ha még a helyén találnám, tuti kapna egy tockost részemről, de szerencséjére kereket old, maga helyett grillázsokat hagyva. Gina vakarja fel a földről a cetlit, szóval én nem hajolgatok feleslegesen, helyette megvárom, mire jut. Amikor átpasszolja a cetlit, átfutom, majd ismét felvonom a szemöldökömet a kijelentése hallatán. - Semmit? - nyílnak el az ajkaim csodálkozva. - Jaj, ne mond már, hogy még soha életedben nem ünnepelted meg ezt! - csóválom meg végül a fejem. - Együtt a család, vagy ha más nem, az ismerősök és te sorban kapod az ajándékokat! - csillan fel a tekintetem. Voltaképp számomra sem azt jelenti a karácsony, amit más emberek számára. Nem érdekel, hogy összeül a rokonság, sokkal inkább foglalkoztat a lakoma és a nekem szánt ajándékok, no meg az, hogy aznapra nem kell semmiféle hülye gyakorlással foglalatoskodnom. Olyankor szabad vagyok és pihenhetek. Időközben azért elindulunk a tornyok irányába, de Gina kijelentése nem hagy nyugodni. - Még egyetlen alkalommal se szeretted volna megünnepelni? - teszem fel a kérdésemet. - Egyszer ketten megtarthatnánk - vetem fel végül. - Lelógnánk a konyhába, a manók tuti összeütnének számunkra valami ünnepi menüt és megajándékoznánk a másikat. Mit szólsz? Jól hangzik, legalábbis nekem biztosan. Ebben az évben úgysem szándékoztam hazautazni, hiszen amióta tudom az igazságot magamról, nem szeretnék az engem felnevelő emberekkel ünnepelni. Árva vagyok és még mindig nem tudom, kik az igazi szüleim. Még ezzel kapcsolatban is nyomoznom kellene és olyankor sokkal könnyebb, ha a kastély nagyrészt ki van ürülve az ünnepek miatt. A csillagvizsgálóra csupán biccentek egyet, hiszen egyelőre sokkal jobban érdekel Gina válasza a felvetésemre.
Amikor Miley felvonja a szemöldökét, és visszakérdez, akkor csak vállat vonok. Most mit mondjak? Engem régen elkerültek már a normális Karácsonyok. Nem is igazán tudok mit kezdeni többnyire a helyzettel. Szóval újfent megállapíthatom, hogy Kiscserkész tévedett, ahogy Alex is, és ez az egész nem nekem való. - Az túlzás lenne, hogy várok. Inkább kerülnék. Vagyis... ez bonyolult. Hagyjuk. - még a végén belefájdul a fejem, annyit agyalok Guido Rossin, és az egész nevetséges olasz bagázson, akiknek a tetejébe jön még Alex is, hogy az idegeimen táncoljon. Mintha az egész Maroni család szent küldetésként tekintene az én szabadidőm lekötésére, és bosszantásomra. Na mindegy is. Addig jó, amíg egyik sem bukkan fel. - Én vagyok az utolsó, akinek joga lenne csatlakozni ahhoz a társasághoz. Ámbár tény, hogy én elég sokat szívtam, és most próbálok leszokni. Abbahagyni. De ez már esetemben nem olyan könnyű. Szóval az is eredmény, hogy a mennyiséget jelentősen csökkentettem. - ismerem el egy vállrándítással amikor a cigi kerül szóba. Én fogok ítélkezni, és pálcát törni Miley felett az biztos. Milyen alapon is tenném pont én? Ugyan. Bár tény hogy nem ismerem a lányt, és még azt sem döntöttem el, hogy kedvelem-e egyáltalán. De igazság szerint jobb vele tartani, mint itt várni, hogy mikor kerül elő Guido és Dany, és egyéként is. Valaki mások miatt vagyok itt igazából. Codyt, és Ramseyt jobban szeretném látni, hogy tisztázzam velük a dolgaim. De őket sem látom sehol. Ha Miley valóban lehorzsolta magát, akkor egy sóhajtással gyógyítom be a sebét. Valahogy nem megy, hogy elnézzem, hogy rajtam kívül más is vérezzen. - Nocsak. Egy térkép. - állapítom meg a nyilvánvalót, ahogy Miley a térképet az orrom alá dugja. Nem tudom mire fut ki ez a kis Karácsonyi játék, de remélem legalább lesz valami értelme. Nem szeretek feleslegesen fel-alá futkározni a kastélyban. Ahogy viszont követni kezdjük a nyomot azért feltűnik, hogy többen is veszekednek a teremben. Ami annyira azért nem szokványos. Mármint nem kellene, hogy ez érdekeljen, általában nem is. Viszont egy-egy szórt szóváltásnál nem is szokott több jutni egy napra. Hogy egy teremben egyszerre több is legyen. Ráadásul pont karácsonykor. Fura. Azt még én is tudom, hogy ilyenkor ha mást nem úgy tesznek az emberek, mintha kedvelnék egymást. Akkor is ha nem. Bár én ennek nem látom semmi értelmét, hogy őszinte legyek. Aztán feltűnik az alacsony krampusz, ahogy leselkedik. Bosszantó. Mindenesetre arra visz éppen az utunk, így az undorítóan édes grillázsmorzsákból sikerül kivadászni egy cetlit, amit fel is veszek, hogy elolvashassam a tartalmát. Mert mért ne? Ez az este nem lehetne furcsább amúgy sem. Bár erre mondaná minden értelmes szülő a kisgyerekének, hogy ne vegyen fel minden szemetet a földről. De én szemetelni se szeretek. És azt sem, ha más teszi. - Nekem semmit, hogy őszinte legyek. - vonok vállat, és átadom a cetlit alkalmi társnőmnek, hogy ő is elolvashassa. - Szép séta. Remélem megéri. - pillantok az újabb megjelenő útvonalra a térképen, és persze el is indulok az irányába. Mert mért is ne? Pedig a jobbik eszem azt mondja, hogy inkább menjek le a thesztráljaimhoz lovagolni a holdfényben. - Ha meg nem, akkor max. a csillagvizsgáló szertárban megtartjuk azt a magán bulit. Tavaly óta garantáltan doxy mentes, de nyugodt hely. - ingatom meg a fejem még út közben. És talán ott az olaszok sem találnak meg. Amúgy is mindenki a bálterem felé igyekszik. Kivéve minket. Bár nem is értem, ha ennyire nyűg mindenkinek, hogy sokan csak veszekednek. Ami még mindig rém fura. És nem tudom hova tenni. Bár egyenlőre szóvá se teszem. Jobb ha nem ütöm az orrom mások vitáiba. Nem igaz?
Miley tájoló varázslata úgy tűnik haszontalannak bizonyul. Kénytelen a tapasztalatiakra hagyatkozni a térképolvasás tekintetében és úgy kalauzolni magukat. Ahogy térképpel a kezükben átvágnak a tömegen, feltűnhet nekik, hogy mintha a bálozók itt ott civakodni kezdenének. Ami egyáltalán nem egy jellemző hangulat karácsonykor, legalábbis a kastélyon belül annyira nem az. Amikor már a valamivel nyugodtabb folyosókon járnak, még mindig botlanak diákokba de velük ellentétben ők egyértelműen a Nagyterembe tartanak. Aztán egyszer csak csengettyűszót hallhatnak az egyik forduló felől és bizony kiszúrhatnak egy pillanatra felbukkanó lesekedő krampuszt is. Alacsonyabb mint a többi de egyáltalán nem tudják hova tenni. A térkép is arrafelé mutat, mire viszont oda érnek, a krampusz sehol. A helyén grillázs morzsák és egy újabb cetli díszeleg. Ha bármelyikük is felveszi,
a következő sort olvashatják rajta:
Mit jelent számotokra a karácsony?
Közben a térképen újabb útvonal bukkan fel, a tornyok irányába mutat, de az elég hosszú séta innen. Addig ki tudja mire bukkannak még... Idejük is akad talán megvitatni a cetlin lévő kérdést, ha csak nem akarják magukban megemészteni...
Ahogy a három Hugrás haladnak a diáktársaik, háztársaik és úgy összességében a jelenlévők között, a Mardekáros hármas által közre fogva feltűnhet nekik, hogy mindhárom lány jobb karján azonos ezüst karkötő foglal helyet. Olyasmi ami a varázslények, vagy a félvérek faji jegyeit hivatott elfedni, korrigálni. Ezen kívül, ha valamelyikük a környezetüket szemléli épp a kétségbeesett gondolaton túl, hogy lehet fel lesznek cipelve a színpadra, ahol most is épp valaki próbálgatja a hangját kisebb nagyobb sikerrel, akkor feltűnhet neki, hogy az elvarázsolt mennyezet hóesése mintha most más lenne. Jobban mondva közelebb. Néhány pehely egészen mellkas tájékig az emberek közé hullik puhán, amik rövid időre megülnek a bálozókon is. De úgy tűnik ez miatt senki nem zavartatja magát. Az ajándékozás még zajlik és itt-ott hamarosan elégedetlenkedés üti fel a fejét, sértettség, de van aki sírva szalad ki a teremből. Ennyire borzalmasan nem találta volna el a többség ki mit szeret...? Chloe az ékszeres dobozkában két pár fülbevalót talál egy karácsonyi nyalókásat és egy pici díszgömböset, egy reszketegebb írással. "Nem tudtam melyik tetszene" Persze az illető marhára elfelejtette aláírni izgalmában, úgyhogy Chloe nem lehet biztos benne, valóban Sebastiantól kapta-e a kis meglepetést. Mindenesetre a három grácia közül az amelyik belé karolt, észre veszi az ajándékot, most elereszti és kikapja a kezéből a dobozkát, minden tartalmával - Nahát mit kaptál?! - Ha Chloe megpróbálná vissza szerezni, a lány könnyűszerrel kerüli ki és szökken hátrébb. Aztán aki Amara haját piszkálta meg, a lány hajszín-elsápadására és dadogására vissza húzza a kezét és ő is elereszti. - Ó! Hát ez felettébb szomorú. Akkor játszunk valamit helyette! - Sun-hit is elereszti a harmadik és ezúttal egymásba karolnak, mint három testvér. Lévén hogy eléggé hasonlítanak még akár ez is megeshet. Most hogy jobban megnézik őket egyébként felmerülhet bennük a gondolat, hogy fogalmuk sincs honnan jöhetett, hogy Mardekárosnak nézték őket.. és felderenghet a kétely az iránt is valaha látták már őket. - Válaszoljatok a kérdésre és talán vissza adjuk. - rejtik a hátuk mögé Chloe dobozkáját. - Ti hisztek a karácsonyban? Őszinte választ akarunk! - az utolsó mondat bár nem kéne mégis olyan mintha mindhármukra hatással lenne. Olyan... egészen szívbe markolóan hat. Bár igazából nem negatív értelemben..
Ahogy a tekintetük követ minket sasszézgatva Sun-hival minden perccel egyre kínosabbnak érzem a figyelmet rajtunk. Mindketten egyszerre vagyunk szürke kisegerek és igazából pedig nagyon is feltűnőek, ő amiatt, hogy eddig fiúnak tettette magát én meg... nos... a dadogásom, a metamorfmágia és az atyai jegyeim, amiket ha ideges vagyok nem tudok befolyásolni és most meg ez a ruha! Kicsit csalódott vagyok, hogy Chloe nem olvasta a cetliket, de nem azért, mert alap követelmény lenne az egész, hanem azért, mert ez azt jelenti, hogy el kéne mondanom. Ami tekintve, hogy a dadogás miatt igyekszem minél kevesebbet megszólalni nem valami kellemes. Segítségkérően nézek Sun-hira, hátha ő belekezd, de már elvonja a figyelmét a közeledő Mardekáros lány-csapat. - S-segíts-séget akartunk k-kérni... - bököm ki, mondjuk ez egyáltalán nem a sztori összefoglalása, de a lényeg, főleg, hogy többre már esélyem sincs. Érdeklődve nézem, ahogy Chloe a szájába veszi a virgácsot és a hollóhát asztalánál matat, és ha tud olvasni a jelekből, finoman megérintem a vállát és nyújtom a szabad kezem, hátha szeretné, hogy tartsam a dolgait ameddig bontogat. Aztán befutnak a mardekáros lányok és egy kicsit megrebbenve nyelek, ahogy belém karolnak. Velem... velünk nem igazán így szoktak viselkedni és éppen ezért a tapasztalataim miatt a mellkasomban azonnal hevesen kezd verni a szívem. Hiába mond végül is kedves dolgot, az, hogy már is suttog nekem és a hajamat birizgálja, meg a lehetősége, hogy a színpadra akarnak állítani minket annyira elsápaszt, hogy szó szerint kifut a lila szín a hajamból, amikor megérinti. Nem teljesen, nem az egész fejemen, csak néhány környező csíkban. - M-mmmi? É-én? - kapom végig a tekintetemet a lányokon, amikor mind a ketten tiltakoznak és Chloe még rám is hárítaná a feladatot. Azzal semmi baj, hogy mondta a nevemet, gondoltam, hogy a lila haj meg ez a kis maszk nem teszi titokká, de az, hogy engem állítana piedesztálra már inkább! Persze nem haragszom meg rá, egyáltalán nem, biztosan csak viccelt. - S-senki s-se tud é-énekelni. H-hogyan t-tudnék, ha b-beszélni is... - nem fejezem be, a dadogásom önmagáért beszél. Még ha szoktam is dúdolni, ha anya énekel, gitározik, vagy éppen csak zenét hallgat, akkor se próbáltam meg soha az életben énekelni. Olyannak, aki normálisan tud beszélni ez talán lehetetlennek tűnik, de még is igaz. - D-de... - elhallgatok egy pillanatra, minden erőmmel próbálok nem félősen eltávolodni, miközben lehet, hogy tényleg csak barátságosak lenni, hiszen nem akarom megsérteni őket. - D-de meghallgathatunk t-titeket! - mentem, ami menthető, hátha azzal beérik, hogy magukat mutogassák és minket nem cibálnak fel. Mert, ha mondjuk ténylegesen eljutnánk a színpadig és elkezdenének felhúzni, akkor tuti megvetem mind a két lábam és esve-kelve ellenkezek. Mondjuk az ilyen butaságok szoktak lenni azok, amik még annál is jobban magukra vonják az emberek figyelmét, mintha végigmentünk volna a tervvel, de én nem tudok! Fizikailag nem tudok! Hinniük kell nekem!
// Metamorfmágus I., részlet a haj miatt: "Képes a szeme, haja, bőre színének változtatására. " //
Szegény Sun-Hi tőlem függetlenül is zavarban van, mert akár rá is üthetnék a kezére a virgácsommal, akkor se kapcsolódna be a játékos kardozásomba. Amara kérdésére visszatartom kissé a levegőt, na ezért kellett volna felvenni valami álarcot, maszkot, mert a halovány szeplős bőrömön minden kiütközik. Igen, nagyon is kiváncsi vagyok, de amióta az az auror meg akart ölni, valahogy visszafogottabban ütöm a nózimat mások dolgaiba. Az üzenőfal ugyan nyilvános, s bár nincsen mindig odaírva, hogy ki is írta, attól félek, hogy a végén még ihletet kapjak, hogy utánajárjak néhány szaftos sztorinak. Ki tudja, ha valaki legközelebb nem fel akar gyújtani, hanem vízbefojtani, hát azt nem biztos hogy szintén túlélem. Nincsen kilenc életem, legalábbis nem tudok róla. – Nos nem, ez elkerült. Valami fontos? – Járatom a két hugrás háztárs lány között a tekintemet, nekem az sem baj, ha nem vonnak be, olyan régóta még nem ismerjük egymást. Ők ketten kellemes társaság, kicsit fiatalabbak nálam, nem csoda, ha nem tudok mindenről. A báli ruhámat kissé megemelve lehajolok a hollóhát asztalához, hogy körülnézzek, titkos ajándékot keressek. Remélhetőleg azt találom, ami nekem szól. A fogaim közé veszem a virgácsot, hogy két kézzel tudjak bontogatni, hogy aztán megnézzem némi rázás után, hogy mi van benne. Remélhetőleg nem valami gonosz robbanó bájital. Visszalépek a két lányhoz, ahol ismét elkapom a minket figyelő trió tekintetét. Közelebb is jönnek, a szószóló még belém is karol. – Nocsak, micsoda nyomulás! Sajnos nekem is repedt fazék a hangom, de hát karácsony van..! Legyen! Amara hátha megmenti a seggünket. – Kétlem, hogy lelepleztem volna a lányt, hiszen nem cél, hogy teljesen elrejtse a jelmez identitását, szegényt úgyis felismerik a dadogásáról. A tanáros felvetésre megrántom csak a vállamat, de azért legbelül gombóc gyűlik a torkomban, az üldözési mániám a plafont verdesi mostanság, de azért csak várakozóan tekintek a fiúkra, hogy mi lenne az elképzelés.
Lehet, hogy Amarának igaza van és egyetemista lehet, aki írt az üzenetet. Nem vagyok kifejezetten jó emberismerő, hogy könnyen nyilatkozzam a témában. A familiárisomat ugyan körbeküldhetném láthatatlanul, hogy nézzen kicsit szét, hátha talál valami érdekeset, de nem akarom, hogy sokáig távol legyen tőlem. Ki tudja, hogy mibe, vagy kibe botlana, netán ki esne át rajta a tömegben. Nem lenne értelme. Jobb, ha itt van mellettem, hiszen érzékelem a jelenlétét, csak nem látom, ahogyan senki más sem. De legalább el tudott bújni a szoknyám alatt, amikor a fura krampuszok jöttek a kezembe nyomni a virgácsot. - Oh... köszönöm! - pirulok el én is kicsit, és idegesen igazgatom meg a ruhámat, pedig nem egy kifejezetten kivágott darab, vagy ilyesmi, de mégis csak időbe telik majd visszaszokni a normális öltözködéshez, amiről jó időre kénytelen voltam lemondani. Ez azért jóval testhezállóbb, mint azok a fiús, lezser darabok, amiket eddig hordtam. Amara kérdésére az én tekintetem is visszasiklik Chloéra. Ő azért többeket ismer, mint mi, hiszen nyitottabb lánynak tűnt eddig, no meg idősebb is. Aztán a három lány egyértelműen becéloz minket, amitől elég rendesen meglepődöm, a familiárisom pedig most már tényleg megpróbál bebújni a szoknyám alá és a lábamra csimpaszkodni. Hát nem lesz a legkényelmesebb így mászkálni az holt biztos. Nem tudom eldönteni, hogy a lányok rendesek, vagy sem. A Mardekárosság nem jó ómen, de nem lehetünk mindig előítéletesek. - Nem igazán énekelek jól... - próbálkozom kissé ijedten pillantva a többiekre. Nem vagyunk tipikusan színpadra valóak. Esetleg Chloe, de Amara sem viseli jól a közönséget, úgyhogy nem tudom mennyire lennénk jók bármiféle előadás terén. Túl sok dalt bevallom nem is ismerek. - Öhm, én nem figyeltem, de most hogy mondod, tényleg. Azt hittem szoktak lenni az ilyen bálokon felügyelőnek. - nagyon remélem, hogy ezt nem azért mondja, hogy még inkább fenyegetve érezzük magunkat, hogy nincs itt senki, aki felügyelne, vagy segíteni tudna, hogy ne legyen gond. - Talán valamin keresztül figyelnek azért. - teszem még hozzá és újra körbenézek hátha látok valami olyat, ami afféle "kamera" lehet, vagy a jó ég tudja, bár ha elég jól el van rejtve akkor úgyse venném észre.
Úgy tűnik számomra, hogy elég szép kis félreértés kerekedett a macskám nevéből fakadóan, de a lényeg annyi, hogy minden a helyére került és sikerült újabb - balhéból fakadó - büntetőmunka nélkül megúsznom ezt az incidenst is. Mindkét Chloé távozik tehát, habár a négylábú társamat figyelemmel kísérem egy kis ideig, de hát nem áll szándékomban egész nap őt lesni, szóval hamarosan ismét Gina irányába fordulok. - Gondolod? - vonom fel a szemöldököm az egekig a vörös hajú lány válasza hallatán. Mi az, hogy gondolja? Nem karácsonyozott esetleg még soha életében? Naná, hogy az ajándékokról szól ez az egész! És nekem senki se jöjjön azzal, hogy számára az a legfontosabb, hogy a szeretteivel lehessen, mert az a szöveg csak kamu. Mese habbal, hiszen az év fennmaradó napjain meg ölik egymást. - Vársz esetleg valakit? - billenek ki végül a felvetéseim végtelen sorából, majd - Gina tekintetét követve - nézek végig a termen. Ezek szerint ő is hamarosan lepattan? Nem mintha érdekelne, hogy lesz-e a későbbiek folyamán társaságom, de azért nem bánnám, ha nem csak úgy szó nélkül szívódna fel. Abban az esetben ugyanis rövidre zárom a partit, feltankolok puncsból, hiszen hoztam magammal a szent cél érdekében üres vajsörös üvegeket is, majd a klubhelyiség magányában iszogatok, amíg el nem nyom az álom. Egészen pofás kis programot agyaltam ki magamnak, nem igaz? - Örömmel hallom, hogy te nem egy újabb önkéntes, anonim, szoktassuk le Miley-t a cigiről-társaság alapító tagja vagy - mosolyodom el én is Gina helyeslése hallatán. - Nem szívom gyakran, ne érts félre, évente pár alkalommal csupán. Inkább rágózni szoktam, ha ideges vagyok - vonom meg a vállam, majd paskolom meg a nadrágzsebem, mintegy ezzel is jelezve újdonsült társam irányába a vésztartalékaim helyét. Cigaretta nélkül aligha lennék rosszul, de a rágó... Arra szükségem van, mert esélyesen lennének elvonási tüneteim. Valóban nem riadok vissza a kutatómunkától. Tényleg nem. Képes vagyok a hatalmas fenyő ágai alá is bemászni, vállalva az esetleges kisebb horzsolásokat a szent cél érdekében, hogy meglelhessem a névre szóló ajándékomat. De semmi. Egy deka doboz sincs, csupán egy pergamen, amit felkapok a helyéről, majd kikászálódóm a fa alól, miközben arcomra halovány csalódottság telepedik. Most ugye csak szopatnak? - Ezt - lengetem meg Gina orra előtt a pergament, majd ki is nyitom, végül egy térkép rajzolódik ki a felületén a szemem láttára. Remek! Ezek szerint az ajándékomat elrejtették és többfokosan szívatnak orrba-szájba, hogy hozzá juthassak? Nagyon remélem, hogy legalább valami értékes holmi lesz az, ha már ennyi mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy megszerezhessem. Habár, tippem sincs arra vonatkozóan, miért hiszem azt, hogy mindez az én ajándékomról szólna... - Örülök, hogy ezt megbeszéltük - sóhajtok egyet bosszúsan, majd - kezemben a térképpel - indulok el a vörös hajú lány nyomában. Most komolyan kincskeresőset kell játszanom? Mindenesetre, fürgén veszem én is célba az emeletet, hogy nem sokkal később - immár felérve oda - nézegethessem egyszerre a térképet és az általam jelöltnek vélt helyet, mintegy valamiféle támpontot keresve azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig kell még a kutatómunkát végeznünk. Azért időközben a pálcám is az ujjaim közé kerül, hogy - ha esetlegesen közelebb vinne a célomhoz -, akkor egy-két tájoló varázst is elvégezhessek...
Hát a puccos, drága báli ruhák mindig is távol álltak tőlem. Egyrészt, mert én sem vagyok a kimondottan szociális típus, másrészt még ha érdekelne is ilyesmi, akkor se lenne pénzem ilyenekre. Amúgy tényleg. Halvány fogalmam sincs, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen jobb báli ruha. Nekem jobbára csak használt cuccaim vannak. Na meg hát szeretek a kényelmi zónában maradni olyasmikben, amikben mozogni is lehet. Ezért úgy érzem számomra a VMS melegítő tökéletes választás. Puncs baleset ide vagy oda. Ez meg mondjuk kifejezetten lehet szerencse Miley számára. - Jah. Így is mondhatjuk. - jelentem ki faarccal, miközben egy közeli szemetes segítségével megszabadulok a használt folteltávolító törlőkendőktől. - Gondolom ez akar az egész Karácsonyozósdi lényege lenni. - vonom meg a vállam, miközben én is körültekintek a termen. És hát talán némileg megkönnyebbültem veszem tudomásul, hogy sehol nem látom Guido Rossit, és az egész olasz bagázst. Randi, ami nem randi? Komolyan nem értem a srácot. Én mondtam neki, hogy menjünk inkább könyvtárba... Egyébként is csak fejfájást kap a pasiktól az ember. Nekem pedig még Ramsey Montreville is itt van, akivel gőzöm sincs, hogy mi is van. Vagy nincs, vagy vagy mivan? Áhhh... hagyjuk. A következő kérdésre, viszont már nem tudok válaszolni, mert akit húztam, és aki engem húzott meg is jelenik a kis társaságunkban. Chloe szavaira igazából csak egy kis mosollyal bólintok, leplezni próbálva a zavaromat. Nem vagyok én hozzászokva az ilyen helyzetekhez. Ami meg a szívességet illeti, nem is vártam, hogy rögtön a nyakamba is varr valamit. Majd, ha átgondolta ráér. Remélhetőleg itt leszek az iskolában úgyis, még vagy hmm.. öt és fél évet. - Igen, úgy tűnik én vagyok az. - bólintok még rá Miley felvetésére a VMS-ről. Ami elég furcsa, mert valahogy nem szoktam hozzá, hogy a nevemet valami jóval párosítsák. De az a verseny... mondjuk úgy elég sok mindent megváltoztatott bennem. - Akkor később. - mosolygok még Chloe-ra, ahogy elköszön. Mert hát nem áll szándékomban feltartani. Főként ha fontosabb dolga van a saját baráti körével. Minden esetre áll a dolog, ha később csatlakozna. Így visszafordulok a griffendéles társnőm felé, akinek a kérdésére csak tanácstalanul tárom szét a kezem. Honnan tudnám én azt, hogy miféle ajándékok lehetnek a fa alatt? Gyerekkorom óta nem volt normális Karácsonyom, szóval azt hiszem Miley nem a megfelelő embert kérdezi erről. - Az máris egy jó pont. - vigyorodok el cinkosan a cigi említésére. És mivel jobb ötletem éppen nekem sincs, ezért követem a "bűntársam" egészen a karácsonyfáig. - Találtál valamit? - érdeklődök azért még, ahogy a lány kutakodni kezd. Ha pedig még meg is mutatja a térképet, ami az emeletre mutat, akkor egy vállvonással, arra veszem az irányt. Feltételezve, hogy ez is valamiféle kincskereső játék lehet. Elvégre mi baj lehetne belőle, ha követjük? Csak nem egy baltás gyilkoshoz vezet.
A fenyőfa amit Hagrid behurcolt, hogy a Nagyterem éke lehessen, hatalmas. Az illata szinte az egész termet betölti. Ami a díszítését illeti, Flitwick professzor és a Látványmágus diákok igencsak kitettek magukért. A fa ágai szinte teljesen az ősöreg márványpadlót érik. De ha Miley nem riad vissza némi kutató munkától, a fa alatt csakugyan találhat valamit. De az távolabb nem is állhatna egy személyre szabott ajándéktól. Egy térképet talál ugyanis. Mivel vadásznak nevelték és Gina sem utolsó az ilyesmiben könnyen rájöhetnek, hogy emeleten jelöl valamitvalamit. De mit is?
Chloe a Hollóhát asztalának, ha alá les, az asztallap alsó felére egy kis csomag van rögzítve, de könnyen le tudja szedni. Elfér a kezében az egész, méretét tekintve pedig talán ékszeres dobozka is lehetne. Sun-hi valóban kapott virágcsot Chloeval együtt. Az ő krampusza úgy tűnt egy röpke pillanatig habozott, ki tudja miért, hogy kiossza-e a kis vessző csokrot, de végül át adta. Amy és az ő próbája nem hiábavaló. Egyértelmű hogy őket nézik és amikor Chloe is a körükbe ér mind a három Mardis megindul hozzájuk korra egyébként nem lehetne konkrétan belőni, de nagyjából olyan idősek lehetnek mint ők, küllemre pedig koreai jegyeket hordoznak. Nicsenek jelmezben, az ő kezükben is virgács és nagyon méregetik a hármast. A legmagasabb szólal meg végül. - Jól néztek ki. - jegyzi meg bár az enyhe affektálása miatt nem lehetne eldönteni, hogy ez most bók volt vagy valami más. Dob egyet a haján, mire a két másik Amarába és Sun-hibe karol, a szószóló pedig Chloeba. - Gyertek! Kihívunk titeket egy karaoke versenyre! - az ajánlat eléggé visszautasíthatatlannak hat. Amarába aki bele karolt még előzékenyen igazít is a lila tincseken.- Azt hiszem tényleg szükség lenne néha szuperhősökre. - súgja oda neki. Aki Sun-hibe karolt bele pedig halkan megjegyzi. - Ti is észre vettétek, hogy sehol egy tanár a vacsora óta? - úgy tűnik a lányok inkább a maguk fura stílusában de inkább csak vegyülni akarnak.. Legalábbis első blikkre. Aztán persze ki tudja mit terveznek...
Azért pont azok között, akiket legalább látásból ismerek, vagy nem öltöztek be vagy olyanba, ami messze nem olyan extravagáns, mint az én lila kezeslábasom a lila hajjal, maszkkal és fegyverekkel. Csak bátorítóan mosolygok a lányra, amikor a haján simít végig, szerintem így is nagyon csinos, akármit mondjon. Sosem voltam az a csinoskodó lány, összesen egy szép ruhám van, amiben elmentem Timothy-val a randevúra és ennyi. Hiába telt el már egy év, mióta visszajöttünk, még mindig afféle szürke kisegérként maradok a háttérben csendesen beleolvadva az emberek közé. Lenne mondandóm mindig és mindenről, de a dadogásom annyira zavarba hoz, hogy végül jobbára megtartom magamnak. - Ó! - csillan fel a szemem a megoldásra, megforgatom a papírt és először a sarkán próbálom ki és érdeklődve figyelem, ahogy újra kiegyenesedik. Eszembe se jutott, hogy ilyen rajzpapírok is lehetnek, de hát nem lehet minden magánakvaló lány művészpalánta, nem foglalkoztam annyira ilyesmivel. Még mindig elbűvölten és kicsit elérzékenyülten hajtom össze és rakom el a jelmez egyik szütyőjébe, miközben meghallgatom a válaszát. Megértően bólintok, még ha nem is beszéltünk még sokat, pontosan tudom, hogy mire gondol. Ha az ember évekig megjátssza, hogy fiú... persze, hogy az ilyen alkalmakkor inkább azt mutatná meg, hogy márpedig lány, most, hogy megteheti. Az egész története olyan szomorú és megdöbbentő, nem csoda, hogy segíteni akarok neki legalább a mappáját megkeresni, megérdemli, hogy végre ne bántsák. Amikor Sun-hi megijed a krampuszok érkezésére én is megrebbenek, de inkább attól, hogy ő megugrott, mintsem a krampuszoktól. Igaz érdeklődve kerekedik el a szemem, ahogy elgondolkozom, hogy vajon ki adta rájuk ezt az ijesztő maszkot, hiszen nem tűnik angolszász eredetűnek, azt hiszem talán... német lehet? Én nem kapok virgácsot, amit elkönyvelhetnék győzelemnek, de ahogy álldogálok egyik lábamról a másikra, tanácstalanul fontolgatva, hogy mikor menjek oda ahhoz a lányhoz az ajándékkal még mindig úgy érzem, hogy rossz lóra tettem jelmez ügyben. A sikolyt én is elhessegetem, hiszen aúgy is nagy a zsibongás, talán csak valaki jobban megijedt a krampuszoktól a kelleténél. Ahogy felvonja a figyelmem a Mardekárosokra odafordulok és persze vele sasszézok, amikor kipróbálja, hogy minket néznek-e. - N-nem tudom... sz-szerintem e-egyetem-mista. - osztom meg a gondolataimat, bár lehet, hogy rossz nyomon járok, csak az üzenőfalan írtakból van egy ilyen megérzésem. - K-köszi, Ch-chloe! - fogadom a bókot, bár kissé bátortalanul az ajkamba harapok, mint aki azért nem teljesen hiszi el, hogy megérdemli. Mindennek érzem magam, csak nem menőnek, pedig amikor a tükörbe néztem a szobámban akkor tényleg úgy éreztem, hogy na most megmutathatom, hogy nem vagyok olyan szelíd vagy éppen... teszetosza. Amikor meghallom a kérdését nagyot dobban a szívem, hiába telt már el vagy fél év az álomrandi óta, még mindig sokszor eszembe jut, még sem léptem semmit. A milliónyi "szerelmeslevél", amivel gyakorolni akartam, hogy mit mondok, ha felkeresem őt ott sorakozik egy stócban az otthoni fiókomban... - O-olvastad az ü-üzenőfalat Sun-hiról? - váltok hirtelen témát, de a pirulás az arcomon mindent elmond szavak nélkül is. A szemem sarkából néha a mardekáros lányok felé nézek, néha Miley-t követem nyomon, de nem nőttem valami magasra, így valószínűleg sokszor elveszítem őket.
- Igazán semmi gond nincsen ezzel Gina. Gondolkozni fogok rajta. – Egyezem bele, még túl új vagyok az iskolában, legalábbis ezt a mostani második kört illetően, még nem mértem fel, hogy mire van szükségem. Azok, akikkel együtt jártam a Roxfortba, vagy befejezték hetedik után, vagy továbbtanultak, így már felettem járnak. Kissé magányos kör ez, de mivel nem akarom felhívni magamra a figyelmet, jobb is így. A leöntött lány, akire kissé ráförmedtem, felemel egy macskát, és a képembe dugja, ezen már elnyílik a szám, ahogyan leesik a tantusz. – Ahha, én meg azt hittem, hogy itt a terem közepén esel nekem valamiért, amiről lövésem sincsen. – Mosolyodom el vállat vonva, akkor nincsen semmi gond. A sikolyra felkapom a fejemet, de kedvetlenül el is fogadom, hogy nem történt semmi eget rengető, biztosan valaki nagyon örül. Ki akarom húzni McGalagonynál a gyufát, mert mindig én voltam a stréber, még a társaim szemében is, de amióta visszajöttem, megpróbáltam néhányszor büntetőmunkát eszközölni, de bármilyen csínyt követtem el, mindig valami mardekároson csattant az ostor, rólam nem tudják elképzelni, hogy hülyeséget csináljak. A mardisosok viszont természetesen már utálnak. Megkapom a virgácsot a krampusztul, érhető, hogy így sikerült, lehetett volna annyi eszem, hogy kiöltözöm, bezzeg Amara állati menő abban a lilás izében! Biztosan ő fogja nyerni a jelmezversenyt, ha hirdetnek ilyesmit! – Köszi az invitálást, talán később. Megnézem, hogy mi van a hollóhát asztal környékén, és odaköszönök a hubrabugos brigádnak is! – Intek egyelőre búcsút Ginának, és Mileynek, s becélzom Sun-Hi-ékat. Közben azért útba ejtem a hollós asztalt, hátha rajta vagy alatta találok valamit, ami nekem szól. Sebastian gondolt volna rám? Még alig ismerjük egymást, nem hiszek én ebben! Ha találok, ha nem, a hugrás kettőshöz lépek. – Halihó! Nagyon menő, nagyon szép! – Osztogatom ki a bókjaimat széles mosollyal. Sun-Hi felé odatartom kardozásra a virgácsomat, remélem belemegy a játékba, még akkor is, ha nagyon komolyan beszélgetnek valamiről, de tekintve, hogy egész jó már a viszonyunk, hátha nem leszek pótkerék, s bevonnak engem is. Ajándékot nem hoztam nekik, azért annyira még nem mélyült el az ismeretségünk. Mintha valakit nagyon néznének, én is arra kapom a fejemet. – Hogy vagytok? Pasi a láthatáron?
Futólag azért biccentek Chloenak. Nem tudom, hogy itt a bálon jutunk-e valamire, sőt kicsit úgy vagyok vele talán az lenne az igazi, ha kicsit elengedhetném magamat inkább, de attól még megbeszélhetjük, hogy mi legyen az esetleges következő képés. Egyelőre lehet, hogy az is elég lenne. Amara bókjára kicsit azért elpirulok. Nem szoktam meg az ilyesmit, főleg hogy évekig nem öltöztem egyáltalán szépen. Ez most nekem is szokatlan, de egyben mégis jó érzés is. - Talán már jövőre a hajam is hosszabb lesz, úgy jobban mutat. - kezdek el matatni akaratlanul is a még mindig felettébb rövid hajamnál. Nem is különösebben mutatósan van levágva, nem voltam fodrásznál vagy ilyesmi, csak hagytam, hogy az eddigi teljesen fiús után nőjön, ahogy jól esik neki. Ez nyár eleje óta nem jelent azért sokat maximum 7-8 centit. Jövőre azért még hozzájön egy évnyi adag. Az ajándéknak örülök, hogy örül, bár hoztam neki mappát, de... - Olyan papírt vettem, ami sosem gyűrődik, akár össze is hajthatod, de mindig kiegyenesíti magát. - magyarázom, hiszen én sem akartam, hogy azon kelljen agyalnia, hová pakolja el a rajzot, amit most tőlem kapott. Az ember nem hord magánál egy bálra komoly tartóeszközöket. Így viszont akár még zsebre is teheti, már persze, ha van a ruháján zseb. A kérdésére viszont bizonytalanul pillantok körbe, meg aztán magamra is. Én sem öltöztem jelmezbe, de talán elegendő kifogás, hogy gyakorlatilag az elmúlt pár évemet jelmezben éltem le. - Oh nem, látod mások is, csak én nem... Nem szerettem volna. - bököm ki végül zavartan. Ezt azért lehet, hogy nehéz megmagyarázni, bár Amara tudja a hátteremet, és ki tudja lehet, hogy van olyan beleérző képessége, hogy rájöjjön az okra, de egyszerűen jobban éreztem magamat úgy, hogy most felveszek egy szép ruhát, amit már olyan régen nem tehettem meg. Amikor megjelennek a krampuszok azért kicsit megijedek, főleg ha esetleg én is kapok virgácsot, mert nem vettem fel konkrét jelmezt, csak báli ruhát. A sikolyt alig hallom meg, de csak annak tudom be, hogy valaki talán leöntötte magát bóléval, vagy ilyesmi. - Nézd... minket néznek. Köztük lehet... Ő is? - hajolok kicsit közelebb Amarához és kicsit arrébb vonom, hogy figyeljem akkor is tovább méregetnek-e minket azok a Mardekáros lányok. Persze, hogy egyből arra gondolok esetleg köztük lehet az a bizonyos A, akinél a füzetem van, bár valahogy végig azt gondoltam, hogy fiú lehet. Nem is tudom, hogy miért. Mardekárosokat pedig nem igazán ismerek, egyedül csak azt a fura fiút, aki tavaly a Három Seprűben ült le hozzám és azt hiszem randira akart hívni, meg persze Daikit, de vele azóta nem beszéltem, hogy visszajöttem az iskolába immár lányként, főleg hogy bár rendesnek tűnik, de mégis csak olyan alakokkal cimborál, mint Jenkins.
Az, hogy nem vagyok egy kimondottan szociális alkat és néha előbb ütök, mint kérdezek, még nem vonja maga után automatikusa azt, hogy egy utolsó vadbarom lennék. Ennek fényében tehát, ha leöntök valakit valami folyadékkal, akkor leszek olyan rendes, hogy a segítségére siessek. Például abban, hogy felitassa magáról az én hibámból a ruhájára került puncsot. Mondjuk, ahogy észreveszem rajta, teljesen átlagos, hétköznapi szerelésben jelent meg, szóval legalább annyit elmondhatok magamról, hogy nem egy drága, kölcsönzött jelmezt tettem tönkre. Na, nem mintha olyan nagy gondot jelentene kifizetnem, de érthető okokból nem feltétlenül erre szeretném költeni a zsebpénzem túlnyomó részét. - Ezek szerint legalább a puncs kellemes felüdülés lehet számodra - jegyzem meg félvállról, miközben a folyamatosan érkezőket veszem alaposabban szemügyre és a vörös hajú lány is megszabadít a kendőtől végre. - Miley Cornelia Thompson - fordítom tekintetem ismét a lány irányába, amint kiélem a kíváncsiságom. Mit ne mondjak, vannak extra jelmezek és fura figurák is. Ezzel a túlméretezett öltönnyel és nadrággal aligha nyerhetek, habár nem is feltétlenül ez volt a célom. - Mondhatni - felelem a következő kérdése hallatán. Igen, új vagyok, de hát a fenének van kedve minden információt megosztani egy kvázi idegennel. - Úgy látom, mindenki ajándékoz valamit... - hozom fel a témát bizonytalanul, hiszen észrevettem ám, hogy kézről-kézre járnak a különféle nagyságú csomagok. - Te is kaptál egy nevet? Ki volt az? - kíváncsiskodom, mintha legalább már ezer éve ismerném a lányt, majd igyekszem egy-egy lopott pillantással felmérni, hogy vajon mi a fészkes fene lehet nála tulajdonképpen. Miközben pedig eme műveletet hajtom végre, máris megakad a tekintetem a ruháján, vagyis - pontosabban szólva - az azon díszelgő feliraton. - Áááá, szóval az a Gina Accipiter vagy - húzom el a szám szélét, amint bevillan számomra a Danieltől nemrég hallott információ. - Te vettél részt a VMS-en... - állapítom meg, noha akkora lelkesedést már nem mutatok irányába, mint Dany felé tettem azt. Ő lány, ergó nem érdemel akkora felhajtást. A pasik sokkal helyesebbek és izgalmasabbak voltak. Mindenesetre, ha a kézfogás még él, viszonzom azt, majd ejtem ismét magam mellé a karomat. - Már megbocsáss, de a macskám Kloé - kapom fel a kis gézengúzt a földről, majd tartom a lány irányába, hogy alaposabban szemügyre vehesse a nyakában fityegő, "Kloé" feliratú nyakörvet, végül engedem is útjára, amint megszabadítom a kis cetlitől, hiszen már a következő pillanatban nekiáll rugdalózni és karmolni. Hihetetlenül fontos dolga lehet, komolyan mondom... - "A fa alatt keresd" - olvasom fel a papírdarabkán álló szöveget, miközben ismét Gina irányába fordulok, aki már javában bontogat. - Esetleg hagytak volna nekem is ajándékot ott? - kapom a fejem végül a fa irányába, mintegy messziről felmérve, látok-e alatta kisebb-nagyobb csomagot, mert ha igen, akkor szándékomban is áll megkeresni a sajátomat. Mert csakis erre célozhatott a szöveg, nem igaz? Végül azonban - nem sokkal később - sikolyt hallok, majd maszkos alakok robbannak be a terembe, az egyik fel is borzolja a hajam, mire én automatikusan mutatom számára a nemzetközi "tudodmivelfoglalkozzszabadidőben"-jelzést. Ha utolérném, még egy kiadós pofonra is számíthat részemről, de ekkora mákom már nincs, szóval csak mérgesen fújtatva meredek utána. - Van nálam cigi - vigyorodom el Gina javaslata hallatán, majd - ha csatlakozott hozzánk - Chloéra függesztem a tekintetem: - Nos, benne vagy? Bár, előtte valamit meg kell néznem... - jelentem még ki és gyors léptekkel veszem is a karácsonyfát célba, amelyet automatikusan társítottam a "fa" kifejezéssel. Hiszen, csakis arra célozhattak, nem igaz?
Hol is tartottam? Ja, igen. Ott, hogy békésen várakozok az egyik oszlopnak döntve a hátam. Hátha felbukkan az a bizonyos Chloe. Ám ekkor kezdenek nagy hirtelenjében történni az események. Történetesen egy öltönyös csaj beborít egy jó adag punccsal. Szuper! Ez az este is jól kezdődik. Hát a csajszi nem éppen az, akikkel találkozni szeretnék, illetve akikkel nem. Kikkel nem? Daniel Paisley, Guido Rossi, és a kis baráti körük. De valami azt súgja, hogy a ma este se lesz valami nyugodt számomra. Ugyanis tutira meg fognak még ma jelenni. És utóbbi tutira behajt rajtam egy könnyelműen tett szívességet. De ez már az én bajom nem igaz? Talán jobb volna most meglépni a karámokhoz thesztrálon lovagolni kicsit. Az legalább megnyugtat. Na de vissza a jelenbe, és a puncsos csajszihoz, aki szabadkozni kezd, és valami törlőkendőt keresni a táskájában. - Semmi gond. Én is hihetetlenül gáz helyzetekbe tudok keveredni. Nem rég például egy egész nagy rakás guanoban találtam magam az üvegházban. Elég gáz sztori. - mosolyodok el, és veszek egy kendőt a lánytól, hogy megtisztogassam magam. Így pillanatokon belül ismét jól olvashatóvá válik a melegítőmön a VMS és Gina Accipiter feliratozás, a suli címerrel. Fogjuk rá. - Gina Accipiter, és te? Mintha már láttalak volna a klubhelyiségben. Új vagy a suliban? - nyújtok kezet felé a tisztálkodás után. Mert hát tényleg nem rémlik, hogy alattunk járna, de idősebb se lehet nálam ránézésre, és tényleg csak nem rég bukkant fel a klubhelyiségben. Na, és nagyjából ekkor talál meg egy másik lány is. Az a bizonyos Chloe. Micsoda egy véletlenek vannak. Mármint, hogy pont ő húzott engem. - Szevasz! És ő... köszönöm. Azt hiszem. Mint írtam, elég béna vagyok ebben az egész ajándékozós Karácsonyozós izében. Ami meg a kívánságot illeti, nyugodtan gondold át. Nincs lejárat. - mondom egy kis zavart mosollyal szabadkozva, ahogy átveszem tőle a dobozt. Mert ugye akkor ő bár nem ismert, de mégis készített valamit. Tehát lehet nekem is jobban kellett volna próbálkoznom? Olyan égő ez így... de tényleg nem tudtam, hogy mihez fogjak, aminek örülne is. Szóval inkább bontogatásba fogok. Nem mondanám, hogy a mézeskalács a kedvencem, mert hát egyáltalán nem vagyok édesszájú. Egy jó steak-nek, burgonyával jobban tudnék örülni, de így is lenyűgöző, hogy mennyi munkája lehet a sütésben. Szóval igyekszem örülni. Ami meg a kazikat illeti, baromira betalált volna, ha lenne magnóm. De nincs. Ellenben tudom kinek van. A baj csak az, hogy éppen baromira kerülném, nehogy "véletlen" orrba vágjam. Akkor meg leshetem a kölcsön magnót egy időre. Fene. A gondolatsorból viszont az új lány, és Chloe zökkentenek ki. - Ugyan lányok, mi lenne, ha most, hogy... - és nagyjából itt belém is fojtódik a szó, mert hirtelen csengő hang árasztja el a nagytermet, és fura hmm... krampuszok akcióznak? Mi az öreganyám szent mézestérdkalácsa... Még Chloe is kap valami virgácsot, de nem tulajdonítok jelentőséget a dolognak. Ahogy a zavaró krampuszok felszívódnak és helyre áll a rend, - mármint szerintem, mert nem éppen nézek a pontokat számláló homokórák felé - ismét visszafordulok az alkalmi társaságom felé. Bár az arcom némi értetlenkedő fintor, és fejrázás is átfut. De ismét belefogok, abba amit az imént is ki akartam nyögi, csak a kellemetlen krampusz incidens megzavart. - Szóval lányok, mi lenne, ha lelépnénk innen egy kis privát bulira. Van egy kis itókám, erősebb annál... - bökök a fejemmel a puncs irányába, ami nyilván alkholmentes a 17 alatti diákok számára, vagyis miatt. - Hála Chloe-nak van nasink és zenénk. Már ha le tudom limeolni Danielt magnóval, anélkül, hogy betörném a roppant bosszantó képét. Mit szóltok? - dobom be az ötletet, egy kis ravaszkás vigyorral, hol Chloe, hol Miley közt járatva a tekintetem.
A teremben rajtuk kívül még jó páran vannak és azért még bőven vannak érkezők is. Még van egy kis idő, hogy mindenki befusson aki be akar és rajtuk kívül, vagy épp velük együtt, ha körbe néznek többen is ajándékoznak. Egészen sokan beöltöztek. Így senkinek nem kell aggódnia, hogy bele esik egy "bikinis csajok és a Télapó manói találkozóba" ahol két három embernek elfelejtettek szólni, hogy amúgy a beöltözős rész full elmarad.. A titkos üzenet Kloé szájában nem boríték formájában érkezik, csupán egy cetlin, nagyjából mint a szerencsesütis üzenetek. Így túl sokat nem kell bíbelődnie vele valószínűleg, hogy elolvassa.
Karácsony van:
"A fa alatt keresd!"
Ahogy zajlik az ajándékozás, a terem túlvégéből első körön egy ijedtebb sikolyt, majd némi veszekedést hallhatnak. Valakit lehet megtréfáltak, csak nem tetszett neki? Netán valami más történt? Van ideje mindenkinek még egy kicsit beszélgetni, de hamarosan csengettyűszó hallatszik mindenhonnan és szó szerint a teremben mindenhonnan elő bukkannak a krampuszok jó hogy a csillárról vagy a mennyezetről nem potyognak. A bálozók közé szaladnak és bár nem ijesztgetnek, így is van akinek össze borzolják a frizuráját, vagy meglebbentik a szoknyáját és aki bizony nincs beöltözve - szerintük eléggé - az bizony kap egy szál virgácsot, amit mondjuk legalább olyan kedvesen nyújtanak át, mintha egy egy szál virágot kapnának. Így Chloe is gazdagodik egyel. A krampuszaink azonban amilyen gyorsan jöttek, úgy el is illannak mielőtt bárki interakciót kezdhetne velük úgy igazán és azt sem lehet tudni, vagy felismerni kiket rejt a maszk. És noha nem a terem legfeltűnőbb jelenete, de a Házak mágikus homokóráiban a drágakövek vándorlásnak indulnak és bizony visszafelé. A virgács pontlevonást jelentene..? Chloe amikor a virgácsot megkapja észre vehet még valamit, mégpedig hogy a krampusza egy cetlit hagy el maga után.
Karácsony van:
"A Hollóhát asztala alatt van valami neked"
Sun-hi miközben beszélget Amarával, találkozhat a tekintete néhány Mardekáros lányéval akik őket méregetik, de egyenlőre nem lehet eldönteni, hogy mi célból.
Határidő: november 21-22
A hozzászólást Játékmester összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2021-11-14, 15:48-kor.
Olyan furcsa, hogy egy karácsonyi bálon jelmezversenyt hirdetnek! Borzalmasabbnál borzalmasabb ötletek jutnak eszembe a Carrie-vel és a Britney Spears iskoláslány ruhával, amíg ki nem kötök valami olyannál, amit valószínűleg az ég világon senki se fog érteni. Egy önjelölt igazságosztó képregényfigura bőrébe bújok, a jelmez egy lila kezeslábasból áll, rengeteg övre csatolt kis rekeszből és persze fegyver arzenálból, mint pisztoly, nuncsaku, pillangókés, két rövid penge, de igazából egyiket se tudom használni és a pisztoly még csak nem is fémből van, hanem műanyagból. A hajam persze a sajátom, nincs szükség festékre se parókára, hála a metamorfmágiának. Az utolsó utáni pillanatban esek be ebben a szerelésben és habár a "karakter" egy magabiztos és vagány csaj, én majdnem orra is bukok a saját lábamban egy kis lapos dobozt szorongatva a mellkasomhoz. A tekintetemmel az évfolyamtársamat keresem, akit egyébként csak látásból ismerek, így nagyon sokáig pepecseltem, míg megfigyeléssel rájöttem, hogy mit ajándékozzak. Persze biztosan vannak normálisabb módok is, hogy megtudjam mit akarna, például beszélni, de mivel azt a dadogásom miatt nem igazán szeretek... Szinte megijedek, amikor Sun-hi megjelenik mellettem és egy-két pillanatig az az igazság, hogy alig ismerem fel. Elkerekedett szemmel nézek végig rajta, pedig a ruhája nem mindent megmutatós hivalkodó, még is... - N-nagyon csinos v-vagy! - bököm ki elsőre és elmosolyodom. Arra, hogy köszöni, hogy segítek, csak bólintok egy mélyet, hiszen miután olvastam az üzenőfalat nem bírtam megállni. Egyrészt Sun-hi nagyon fontos Alinak, másrészt nagyon csúnya dolog A-tól, hogy így játszadozik vele, harmadrészt imádom a fejtörőket és a kincsvadászatot. Igaz a versike egy része egyértelmű, az Óratoronyba kell belógnunk, de van egy olyan érzésem, hogy nem egy piedesztálon hagyta középen és ott is lesz még valami. Amikor elkezd beszélni érdeklődve billentem félre a fejemet, néhány pillanatra el is felejtem, hogy én is egy kis csomagot ölelgetek és szinte meglepődöm, mikor előkerül a rajz. - Ó, t-tényleg? D-de jó! - mosolyodom el én is kicsit ugyan bátortalanul, de amikor meglátom a családi jelenetet a papíron mindenkivel, anyával, apával, Alival azonnal ellágyulok. - N-nagyon köszi. - válaszolom, látszik, hogy küszködöm, mert nagyon tetszik, talán még egy gombócot is nyelek vissza a torkomban. Ha esetleg Sun-hi mappát is hozott volna, akkor azt is átveszem és belecsúsztatom, mert nagyon nem szeretném, ha a rajznak baja lenne, valaki leöntené, leesne, összegyűrődne, és egy bálon nagy az esély, főleg nálam. Végül lepillantok a masnis dobozra, felmutatom Sun-hinak és a fejemmel Miley felé biccentek jelezve, hogy én meg őt húztam. Nem tudom van-e valami szabály, hogy azonnal oda kell adnunk, de én nagyon nem szeretném egy perc alatt faképnél hagyni Sun-hit és tovább állni, így maradok, ahol vagyok. - Cs-csak én ö-öltöztem be? - hallatszik a halk, dadogós, kétségbeesett kérdés, hiszen minden lány csak egyszerűen... gyönyörű, én meg úgy nézek ki, mint egy idióta mellettük a lila kezeslábasban és a fekete maszkban lila hajjal! Megakad az én tekintetem is Chloe-n, ahogy ő is meglát minket és bár kicsit kétségbeesett az arcom, felemelve a kezemet integetek neki. Éppen arra morrant rá, akit húztam, szóval egy fokkal még kínosabban mantrázom magamban, hogy oda kéne mennem Miley-hoz odaadni a dobozkát, a lábam még se moccan.
Nehéz lesz eljátszanom a szürke kisegeret, pedig nem akarom felhívni magamra a figyelmet. Ha az exfőnököm meg akar ölni, öletni, nem árt ha befogom a számat, elvegyülök. A bálra sem vettem fel semmi kihívót, egy narancs rucit fehér pöttyökkel, és egy szép fehér cipellőt, nem akartam én túlflancolni. A hajamat minimálisan belőttem némi lakkal, csupán egy oldalsó indiánfonás van benne. A körmeim átlátszóra festve, minimális rajtuk a kencefice, a pilláimra toltam kissé töményebb spirált, valahogy szeretem azt hangsúlyozni. Az elmúlt napokban a házidolgozat kapcsán összeismerkedtem a két fiatalabb háztárs lánnyal, szerencsére a társaságukban nem gyújtottam fel senkit, és semmit. Amint belépek a kezemben az apró csomaggal, már pofán is vág a boriték, amit nyitogatok, hogy félhangosan hümmögve átfussam a tartalmát. Meglepetten nyílik el az ajkam, és ahelyett, hogy elkezdenék rá írkálni, csak intek a borítéknak, hogy kövessen. Megkeresem a tömegben Ginát, aki majdnem olyan vörös, mint én. Királynős mozdulattal forgatom a levegőben felé integetve a csuklómat. – Sz’asz. Én is téged húztalak, úgyhogy ez a sors keze. Hát hogy is mondjam, ha már így alakult, nincsen kifejezett vágyam, vagyis van, de azt majd privátban. Előbb nyisd ki a tiédet. – Adom át a csomagot, amiben általam sütött mézeskalács van, és egy válogatáskazetta olasz temperamentumos, és szerelmes számokból. Nem sokat tudok a csajsziról, csak hogy olasz, hát csak nem lövök mellé. Remélem van egy magnója, vagy bármi, amin meg tudja hallgatni. Közben a nevemet hallom a hátam mögül, megilletődött-bosszúsággal fordulok hátra Miley felé. – Mi van már? Mit ártottam neked? – Feltételezve, hogy hozzám beszél. Aztán befut Sun-hi is, hogy Amarával dumáljanak. Nekik intek, hogy itt vagyok, ha akcióba fordulna a dolog. Nem túl sokat ettem vacsorára, ezért ha Gina bontogat, én már nézem a szarvasos alakokat, csengettyűket, nagyon kiváncsi vagyok, hogy hová fog kifutni a mai este. A jelmezem nem is jelmez, ha csak nem azonosítanak pöttyös labdával. A hetem egyébként is pocsékul sikerült. Még Roxfortos koromból rajtam ragadt, hogy jó tanuló vagyok, és most is azt várják tőlem hogy mindig én jelentkezzem, holott elszoktam ettől.
