2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ezt bőven át lehet hidalni erotikus fantáziákkal, könyvekkel. – Vélekedek, hiszen úgy látom, hogy sokkal élvezetesebb a kielégülés, ha nem a napi rutin része, hanem az ember alaposan rákészül, vágyakozik. Akkor lelki aspektusai is vannak, érzelmileg is össze lehet fűzni a másikkal, nem csupán egy pár perces fizikai torna. Talán azért gondolkozom így, mert a szüleim rendkívül távolságtartó emberek, így én bár vannak dacos, gőgös pillanataim, nem szoktam érzelemmentes lenni. Még akkor sem, ha Miranda úgy gondolja, hogy képtelen vagyok elengedni magamat, nálam ez sokkal tudatosabb, mindenesetre azért halvány mosollyal jutalmazom, hogy egyedinek tart. – Nem akarlak hitegetni, ez nem esély kérdése. Én azt gondolom, hogy mondhatnám, hogy ismerkedjünk meg, csak ne vesztegesd rám az idődet. Van valaki, bármennyire is esélytelen a dolog, de felfigyeltem rá. – Foglalom össze még mindig barátságos pillantással, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Nem fogom Mirandát szamárnak használni, mert Brienna tekintetében nagyon is sok kétségem van, de valamit látok benne. Hozzám hasonlóan gőgös, másokkal lenéző, de most bajban van, ezért segíteni akarok a családjának, még ha ezt úgy is venné, hogy megveszem őt pénzen. Erről szó sincsen, de meg kell őt ismernem. Így hát Mirandával valami barátság-féle lehetséges csupán, a randinak nincsen értelme. Abban benne van az egymásra találás esélye, de ezen a téren külön kell boldogulnunk. – Vagy ha az ember egyedül nő fel, de még egykeként sem méltó a szülei figyelmére. – Intek helytelenítően, de nyilván nem kioktatni akarom, mindenkinek megvan a maga keresztje. Talán az ilyen háttérország hiánytól leszünk erősek, és tudathatjuk a külvilággal, hogy mi bizony nem leszünk olyanok, mint a szüleink. Végül Miranda elhúzódik, amit megértek, most egy újabb kudarcélményként foghat fel, de erről nem tehetek, nem lehet az én tisztem az, hogy siratófal legyek. – Állandóan. És nem a háláért, vagy a viszonzásért teszem. Csupán tudom, hogy milyen az, amikor az embernek nincsen ereje megtenni valamit. – Sóhajtok fel, és végül úgy döntök, hogy mára ebből elég volt, a tükröt majd később meglátogatom. Ráadásul mardekárosok vagyunk mindketten, úgyis összefutunk még. Feltápászkodom, egy pillanatra még a vállára teszem a kezemet, mintegy búcsúzóul, aztán kisétálok a teremből, talán éppen az erotikus könyveimet célzom meg.
- Tényleg nagyon különös figura vagy... - sóhajtok egyet lemondóan, amikor újfent nemet mond. - A korodbeli fiúk képtelenek nemet mondani, ha esélyük nyílik arra, hogy egy hozzám hasonló lánnyal hetyegjenek - mosolyodom el. Akad ugyanis tapasztalatom bőven és mivel eddig elkerültek a komolyabb kapcsolatok, jóformán alkalmiakból tengődöm. - Téged egyáltalán nem hatnak meg az ellenkező nem tagjai? Nincs egyetlen olyan lány sem a környezetedben, aki iránt picit is érdeklődnél? Jó lenne tudni, mi is pontosan az ideálja, ha már én képtelen vagyok bármit is kicsiholni belőle. Nem vagyok könnyen kapható, ha valakinek nem kínálkozom fel, akkor az akár a küszöböt is rághatja előttem, akkor se bújok vele ágyba, de azt az elvet vallom, hogy ha tetszik nekem valaki, akkor mi értelme kerülgetni a forró kását? Vagy kikosaraz, vagy nem és ennyi. Nem stresszelek rá a válaszukra, ez pedig így is van jól. Aident pedig határozottan érdemes megkörnyékezni, hiszen tökéletesen passzol(na) a terveimbe. Felnevetek a következő mondatai hallatán, hiszen nagyon is vicces ilyesmit hallani egy fiú szájából. Remek, ezek szerint romantikus lélek a szentem. Nos, nem vetem meg a romantikát, de én sose voltam olyan, mint a többi lány. Nem várom éjt-nappallá téve a szőke herceget fehér lovon és nem is ámítom magam holmi piedesztálra emelt ideálokkal. - Hívjalak el egy randevúra, teszem azt? - vonom fel a szemöldököm. - Áruld már el nekem, ó, Rómeó, lenne egyáltalán bármi esélyem is nálad? - sóhajtok színpadiasan drámaian. Soha életemben nem voltam még randevún, hiszen a fentebb említett okok miatt mindig is a közepébe vágtam a dolgoknak. Egyetlenegy alkalommal játszottam el Mia szerepét egy találkán, de ott is hamar lebuktam, szóval semmi se lett az akkori terveimből. Kár értük. Amikor végigsimít a tincseimen, kissé összezavarodom. Az én olvasatomban ugyanis ez egy fiú-lány kapcsolathoz tartozik, valahogy nem kapcsolom össze a szülő-gyerek viszonnyal. Mondjuk, én és a szüleim sohase voltunk olyan közeli kapcsolatban, hogy ennyire kifejezzék az irántam való szeretetüket. A mozdulat tehát számomra elég intim értelmezést nyer és enyhén zavarba is jövök. Elhúzom tehát előle a fejem, miközben igyekszem nem túlságosan kimutatni, mennyire szokatlan az ilyesmi számomra. Ezek szerint ő szerető légkörben nőtt fel... Jó neki. - Tudod, amikor mindig mindenben a testvéredet helyezik előre, mert benne látják a jövőt, az elég szarul tud esni az embernek - fintorodom el halványan. Igen, egy idő után esélyesen már miattam mélyült el az a bizonyos szakadék köztünk, de mindennek megvolt a maga alapja. - Mia mindig is okosabb volt nálam, így semmi esélyem se volt arra, hogy bármilyen tekintetben is rám figyeljenek. Máig nem tudom, miben van még tehetségem a lázadáson kívül. Mert nem sok alkalmam nyílt arra, hogy az ikertestvérem mellett tündököljek. Mia ugyan nem tudatosan, de folyamatosan túlragyogott engem, ez pedig baromira zavart. Ha jó jegyet vittem haza az iskolából, a szüleim nem vittek el fagyizni, mint például őt, amikor jeles lett az év végi bizonyítványa. Mert egy jó eredmény még nem kirívó. Majd ha te is olyan jó jegyekkel állítasz haza, mint a testvéred... És az a fagyi másoknak talán nem sokat jelent, hiszen nem egy nagy érték, de számomra nem is ezen lett volna a hangsúly. Az elismerés lett volna az, ami számít. - Én és a jótékonykodás? - lepődöm meg, amint megszólal, majd húzódom ismét hátrébb tőle. Ezek szerint nem kér a csókomból... Fenébe! Dante 2.0. - Talán adjak vért? - próbálom elpoénkodni a dolgot, kissé se fennakadva azon, hogy Aiden - még ha finoman is tette -, de pont lekoptatott az imént. - Nincs semmim se, amit adhatnék másoknak - vonom meg a vállam, noha eszembe se jut, hogy nem mindig az adományozás az, ami segíthet másokon. Vannak jótékonykodások is, amikor hajléktalanoknak osztanak ételt és ott szinte állandóan kapóra jön az önkéntes munkaerő. - Te szoktál másokon segíteni? - emelem rá kíváncsian a tekintetem, hiszen belőle simán kinézem, hogy eljár ilyen helyekre.
- Oh, nem erről van szó. Csak éppen manapság nem az tölti ki a mindennapjaimat, hogy lányok után koslassak. Ez nem valami szerzetesi élek, csak éppen nem halok bele, ha nincs meg a mindennapi szex. – Intek nemet sziklaszilárd akarattal. Kihasználhatnám az alkalmat, hogy egy magára maradt szépséget támadok le az éjszaka közepén, de az nem is én lennék. Ennyire vagyok visszafogott, akárcsak a szüleim. Inkább az okokat kutatom, hogy mitől ennyire magányos, és érzelemmentes. Csapong, olykor kérdez, máskor pedig mintha nem is érdekelném. Ahhoz képest egészen könnyedén megnyílik. – Talán egyik véglet sem az igazi. Nem kell kéretned magad, sem pedig csábítanod. Néha csak légy önmagad, tudomisén, szerelemtől függetlenül. Nem minden a testiség. – Sóhajtok fel, hát ki vagyok én, hogy oktassam? Ráadásul valóban nem voltam sokáig emberek között, lehet, hogy neki van igaza, és meg kéne élni a pillanatot. Lágyan, de inkább atyaian simítok végig a tincsein, nincsen benne semmi érzéki. Anyám érintése volt nagyjából hasonló, némiképpen bátorító, de legfőképpen tartózkodó. A szavaira csupán ráncolom a homlokomat. – Régen? De hisz oly fiatal vagy. Miért teszel úgy, mintha nem állna még előtted az élet? – Kissé elhúzom a számat, a története hihető is meg nem is, valahogy úgy vagyok vele, hogy talán szándékosan kereste a veszélyt, hátha beleszalad egy vámpírba. Ami igencsak kockázatos, sőt veszélyes, mert bele is halhatott volna, ráadásul aki vámpírt keres, könnyedén lehet, hogy valami mást talál. Teszem azt valami nevenincs fenevadat, aki nem igazán foglalkozik azzal, hogy mire vágyik az áldozata. Beharapom az ajkam, amikor arról a Miáról beszél, már éppen közbekérdeznék, amikor folytatja, valami még szomorúbbal. – Nem lehet, hogy csak te érezted így? Ezek lelki dolgok, s nem láthatsz a szüleid fejébe. Ha.. hajlamos vagy másokat félreérteni, akkor igenis gondolhatod azt, hogy mellőznek. Meglehet, hogy ez valahol a múltban gyökerezik, akkor csak egy-egy tetted alapján nem kaptál megfelelő visszajelzést, és onnantól kezdve minden tekintetben kétkedést látsz.. Kompenzálsz. Velem is, csak értelmetlenül. Nem ismertem a testvéredet, nincs összehasonlítási alapom. – Foglalom össze a tényállást, éppen ezért nem igazán értem, hogy miért néz így rám. Vagyis sejtem. Vigaszt, visszaigazolást vár, noha Trinity már bőven megtanulhatta, nem vagyok éppen egy problémamegoldó az érzelmek terén. Csak azért maradtam, hogy ne sértsem meg. – Miranda, ezt ne! – Mormolom, de már nem lehet megállítani. Tessék-lássék visszacsókolok, nem alázom meg azzal, hogy eltoljam, lelökjem magamról, de isten a tanum, ha tovább akarna menni, azt nem hagyom. Egy csókba még senki nem halt bele, még ha meg is harapdál kissé. Finoman elmosolyodom, mint aki csak tűri a helyzetet. – Na elég a mártírkodásból, különben is, velem aztán nem járnál jól, lapozzunk. Nem vagy senki, ez egyértelmű. Csak el kell fogadnod, hogy nem az ikredtől, vagy éppen a hiánya miatt vagy fél ember. Ha ilyen vasakaratod van, akkor esetleg tehetnél valamit.. mondjuk másokért. Erre még nem gondoltál?
Nem tartom felszínesnek magam, hiszen csupán egy tökéletes példányt keresek a terveim elérése érdekében. Egy nagy dinasztiának az egyik alapító tagja szeretnék lenni, ez pedig aligha menne beteges, gyenge alakokkal. Itt már nem fér bele a legapróbb hiba sem... Ezt az Aident elnézve pedig igencsak biztató számomra a helyzet. Kár lenne őt a Blackheart-félékre elpazarolni. Nem, neki mellettem a helye. - Úgy gondolod? - mosolyodom el, mintha egyáltalán nem lennék tisztában az adottságaimmal. Nyilván szimpatikusabb lenne számára, ha zavarba jönnék, ahogy a szűz kislányok szokták azt tenni, de hát már nem vagyok kislány és szűz sem. Nem fogok pirulgatni és lesütni a szemem, tekintetemmel a padlót tanulmányozva. - Szeretnéd, ha visszafognám magam? - felelek a kérdésre kérdéssel, de hát ez vagyok én. Mindig is direkt üzemmódban nyomtam, aki tetszett számomra, annak hamar tudtára hoztam a dolgot. Dante volt ez alól az egyetlen kivétel, azt hiszem, noha egy idő után már előtte se állt szándékomban leplezni a tényállást. - Kérethetném is magam, de hát annak is ugyanaz lenne a vége, nem gondolod? - vonom fel szépen ívelt, vékony szálú szemöldökömet. - Már rég letettem arról, hogy bárki is belém szeressen, szóval maradok ennél - vonom meg a vállam. Én és a szerelem? Volt pár balul sikerült lépésem, ez tagadhatatlan, a mély érzelmek pedig nagyon messziről elkerülnek. Általában mindig mindenki Miát szerette, minden ismerős srác érte rajongott, őt dicsérte, én pedig megmaradtam annak, aki mindig is voltam a szemükben: a különc lány, aki hasonlít ugyan Miára, de nem ő az. És hát soha életemben nem is szerettem volna ő lenni. Önmagamért szeressenek, ne másért. Ez azonban egyenlő a lehetetlennel. Mindenkit taszítok, megragadtam tehát a fizikai kontaktnál. - Is-is - felelem őszintén a kérdése hallatán. Kissé azért megborzongok az emlékek hatására, hiszen felettébb kellemetlen volt számomra az átalakulás folyamata, de végül hamar túllendülök eme gondolaton is. - Rajongtam a vámpírokért, ahogy minden más vérlényért is - fogok bele végül a történetembe. - De túl gyáva voltam meglépni azt, hogy átalakítsanak, noha nyilván lett volna rá esélyem. Végül, egy napon valaki megtámadott és azzá tett, aki jelenleg is vagyok. Ha úgy vesszük, örültem a dolognak, de a vérivással a mai napig nem békültem ki - vonom meg a vállam. - Tudod, a történtek előtt iszonyodtam a vértől. Ez a legnagyobb gyengeségem - osztom meg vele eme kis háttér információt magamról. Úgy-ahogy sikerült leküzdenem magamban, de a mai napig halogatom, amíg csak lehet, a szomjam csillapítását. Az ember komolyan azt hiszi, hogy a vámpírok szeretik a vért, de ezek szerint nem mindegyik. Úgy vagyok vele, mint mások a csapvízzel: iszom, mert nincs más, én pedig szomjazom. - Meghalt - felelem végül kurtán és nem részletezem Mia halálának további körülményeit. Bármennyire is gyűlöltem néha, mégis a testvérem volt és még mindig fáj számomra az elvesztése. Ráadásul, minden annyira titokzatos körülötte... Rejtély az egész, én pedig pont ezzel kapcsolatban nem szívesen találgatok. - Mindig is senki voltam - jegyzem meg a szavai hallatán. Ő nem az én életemet élte, nem értheti. - Egy ikerpár egyik tagja vagyok, ha lehet így fogalmazni, a rosszabbik - húzódik keserű mosolyra a szám széle. - A szüleim a testvéremben láttak mindent, ő pedig tényleg tökéletes volt. Jó tanuló, bájos külső, elbűvölő személyiség. Mindenki oda és vissza volt tőle, én csak egyfajta halovány árnyéka lehettem, semmi több. Ha jó eredményt értem el valamiben, általában akkor is Mia eredményét emelték az enyém fölé. Végül meguntam ezt és már csakazértis-módon szembementem az árral. Még csak véletlenül se szerettem volna rá hasonlítani... Rosszul tettem volna? Talán. De ha az egyéni képességeimmel nem tűnhettem ki, hát a nem várt viselkedésemmel tettem meg. Onnantól kezdve pedig figyeltek rám. Az állandó intők és a folyamatos büntetőmunkák mindig is velem voltak. Majdhogynem végigkísérték a Roxfortos éveimet. - De, az vagy - hajolok hozzá közelebb és ha nem húzódik el előlem, akkor egy futó csókot is nyomok az ajkaira, finoman megharapdálva azokat. Nem, nem áll szándékomban az akarata ellenére átváltoztatni és félő is, hogy nem vagyok benne elég gyakorlott. A végén még vérszemet kapnék és a halálba küldeném szerencsétlen srácot...
Meglep, hogy a lány ennyire kezdeményező alkat. Fiúsnak talán lehetne mondani, ám a lányok között is van, aki vagány. Mindenesetre már régen volt alkalmam ezeket a szerepeket vizsgálni, hosszú időt töltöttem apám kutatásait felülvizsgálva, így elkerült a gyengébbik nem csábítása. Miranda igen rámenős, mintha nem is az érdekelné, hogy ki vagy mi vagyok, csupán a külsőm, sőt, ki is fejezi, hogy csak az számít. Hah, micsoda felszínes gondolat. És mégis, valahol meg kell értenem, a hozzánk hasonló fiatalok bizony a betevő élvezetért választanak párt, nem ideológiai okokból. – Cöh, köszönöm, te sem panaszkodhatsz. – Rázom le magamról mégis a tekintetét, de nem állíthatom, hogy nem legyezgeti a hiúságomat, amit mond. Más dolog ha csak összesúg az ember háta mögött egy nagyobb halom lány, vagy ha így a képembe mondják, hogy vonzó vagyok. – Te aztán nem fogod vissza magad, igaz? Nos, nem vetem meg, de nem ilyen direkt módon teszem. Jobb szeretem, ha van némi izgalma is. – Rántom meg a vállamat, igenis volt már, aki tetszett, akivel kerülgettük egymást, de Miranda szinte felajánkozik. Megtehetném, hogy élek a lehetőséggel, mondván a kutya sem jár erre, sötét is van, késő is. És valahogy csapdának érzem, nem nyitott kapunak. Azért annyira én sem vagyok hülye, hogy egy csábos tekintetű vámpír karjaiba omoljak. Anyám nem valami ostoba suhancot nevelt, tartom a távolságot. – Talán így van. Direkt akartál vámpír lenni, vagy véletlen baleset? – Kérdezem érdeklődő pillantással. Abban talán egyet kell értenem, hogy nem minden a származás, az olvasottság. Valaki az utcán él, mégis ravaszabb, mint mondjuk az, aki egész életében aurornak tanult. Különben is érzék kell ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket az életünkben. – Volt? Mi történt vele? – Hunyorítok, feladva a magas labdát, mintha arra céloznék, hogy pont Miranda ölte meg. Természetesen ez a vicc része, aligha beszélne róla ilyen nyugodtan. Vagy ha igen, akkor igazam lett, és tényleg szociopata. – Ah, és úgy gondolod, hogy a vámpír lét nélkül egy senki lennél? Attól félek Miranda, hogy ezzel csak áltatod magad. Sokan többek nálad, és nincsen szükségük erre a létre. – Nem húzódok el, holott a kardomra tehetném a kezemet. Hagyom, hogy a fürtjeimet tűrögesse, mégis megfeszülök, az ajkaira téved a tekintem, ám nem azt figyelem, hogy hogyan csókolhatnám meg, vagy éppen ő engem. Sokkal inkább azt, hogy kipattannak-e azok a tűéles fogak. – Nem azt mondtad az előbb is, hogy mennyire vonzónak tartasz? Akkor mégsem vagyok tökéletes? – Állom a pillantását dacosan, átkulcsolva a térdemet, kissé még össze is szűkül a szemem.
Fura figura ez az Aiden, habár történetesen én se vagyok egy hétköznapi személyiség. Aki sárvérűként a mardekárba kerül, annak muszáj alkalmazkodnia. Vagy tűri a pofonokat, amelyeket a saját társaitól kap vagy erősebbé válik. Én erősebb lettem és nem csak fizikailag. Most, hogy immár vámpír vagyok, jobban tartanak tőlem. Még csak nem is kell őket megfélemlítenem. Maga a "vámpír" szó olyasmit hordoz magában, amitől mindenkinek inába száll a bátorsága. A sötétség teremtménye vagyok, ennek révén pedig állandóan attól rettegnek, hogy az éjszaka leple alatt felbukkanok az ágyuk mellett és őket is átváltoztatom. Cöh, idióták! Nem mindenki érdemli meg a szememben, hogy vámpír lehessen. Ahhoz elég jónak kell lenni. - Senkit sem érdekel, hogy téged érdekel-e a románc - mosolyodom el sejtelmesen. - Jóképű vagy, tehát kellesz nekik. Mostanában csak a kinézet számít - vonom meg a vállam lustán. - Egyébként pedig... egyetértek velük. Valóban nagyon helyes vagy. Azt már meg se kérdem, hogy van-e esetleg barátnője, hiszen pont az imént jelentette ki, hogy őt nem érdekli a románc. Nos, az engem se különösebben. Sose voltam az a romantikus alkat, az pedig, hogy úgy beleestem Dantéba, mint vak ló a gödörbe, nem ettől függ. Szeretem az olyan fiúkat, mint ő. Titokzatos és lekezelő, ez engem baromira beindít ám. Mondjuk, az állandó ellenkezése némileg elveszi tőle a kedvem, de már csak a kihívás kedvéért is tovább kergetem. - És hogy állsz a testiséggel? - teszem fel azért a kérdést fesztelenül. - Gondolom, akadt már pár lány az ágyadban, nem igaz? - húzódnak széles mosolyra az ajkaim. A románc és a szex nem pont ugyanaz, ezt nagyon jól tudom. Utóbbihoz ugyanis nincs szükség érzelmekre, néha még különösebb nászkeringőre sem. Csak a hülye picsák illegetik magukat pironkodva, mielőtt széttennék a combjukat egy arra alkalmas egyén számára, utána meg természetesen belőlük lesz a legnagyobb r*banc. A nők élvezik a szexet, pont úgy, ahogy a férfiak is, kár is lenne ezt tagadni. - Vagy ha más nem is, esélyesen volt már pár kéretlen jelentkező eme szerepre - állapítom meg végül, de immár nem mérem végig újfent. Úgy teszek, mintha engem nem érdekelne őfelsége, csupán magát a témát találnám érdekesnek. Pedig újra meg újra felötlik bennem ama gondolat, hogy ő tökéletes alapanyag lehetne a hosszútávú terveimhez. Erre a szerepre ugyan Dantét szemeltem ki még anno, de hát azt be kell látnom magamban, hogy az évekig tartó vadászat nem mindig kifizetendő. Hát igen, a szóhasználata annyira fergetegesen fura ebben a közegben, hogy muszáj vagyok elnevetni magam. Beste teremtmény... Most komolyan, ki beszél még így manapság? Kardél... Szívesen megkérdezném tőle, hogy amúgy úgy őszintén hány éves, de mégse teszem. Nem áll szándékomban ugyanis a lelkébe taposni szerencsétlennek. - Úgy is lehet valaki művelt, hogy nem olvas - jegyzem meg. - Különben is, én inkább gyakorlati alkat vagyok. Rengeteget olvastam a vámpírokról, de azóta tudok róluk ennyit, hogy én is egy lettem közülük. Szóval, időpazarlás - legyintek egyet lemondóan. - A könyvek inkább a húgom szakterülete volt, nem az enyém. Ő majdhogynem imádta őket. Ezért is került a hollóhátba és voltaképp emiatt volt gyenge. Fogalmam sincs, végtére is mi okozhatta végül a vesztét, de ha többet gyakorolt volna és kevesebbet gubbasztott volna az imádott könyvei felett, biztos vagyok abban, hogy még mindig élne. - Az erőt. A félelmet a szemekben. Hatalmam van - fejtem ki számára a válaszomat. - Téged még sose vonzott a gondolat, hogy más légy? - dorombolom lágyan, miközben ujjaimmal lágyan végigsimítok arca egyik oldalán, természetesen csakis abban az esetben, ha nem húzódik el előlem. Az egyik fürtjét hátratűröm a füle mögé, majd elmélyedek a tekintetében. Az ajkaim kissé szétnyílnak, magamban azon kattogok hogy itt és most lesmárolom őkelmét, hadd hüledezzen. - Átváltoztathatlak - ajánlom fel végül számára a lehetőséget. - A fajunk egyik tökéletes példánya lehetnél... - nedvesítem be nyelvemmel az ajkaimat. Érzem a vére lüktetését az ereiben.
Nem vagyok tisztában a leosztott szerepekkel. Aki a vadonban nő fel, annak mindegy, hogy egy lány vele szemben vadul nyomul, avagy visszafogja magát. Ha érdekesnek találom, akkor ez szinte mindegy. Miranda az én házamból való, noha én anyám lévén inkább griffendélesnek vallanám magamat, kár, hogy ez a süveget nem érdekelte. Vélhetően sokat talált bennem apám dacos stílusából, amit nem tudok levetkőzni. Talán mert mindeddig nem kaptam igazi pofont az élettől. Egy szétszakított családtól még nem leszek keserű, inkább magamnak való. Céltudatos. Olyan, aki tudja, hogy csak nyers erővel lehet boldogulni. – Csak nem engem? Nocsak. Miből gondolná bárki is, hogy jól járna velem? Nem vagyok éppen egy főnyeremény, ami a tinik szerelmi életét illeti. Nem érdekel manapság a románc. – Ingatom a fejemet, sokkal nagyratörőbb terveim vannak, mint hogy valakivel akár egy percig is édelegjek. Egyrészt ott a kard, amit meg akarok szerezni, s az a Roxfortban van. Másfelől apám már eltűnt egy ideje, azt mondják a zavaros kísérleteibe temetkezett, és csupán valami talányos versikét hagyott hátra maga után. Amit nagyon nem értek! - Dehogy. Pusztán csak tiszta vizet iszom, azt pedig nem kell palackozni. – Utalok arra, hogy inkább természeti gyermek vagyok, semmint bulihuligán. Ez a Miranda viszont igencsak tájékozott lehet, ha így képben van velem, és a hódolómmal, nekem pedig róla sincsen túl sok fogalmam. Azt megsejtettem, hogy vámpír, ez a múltam alapján elég nyilvánvaló, szokásom ugyanis a sötétséget járni, ahol hasonló fenevadak lesnek rám. Rám, aki hősnek végképp nem vallom magam. Ám ha Griffendél örökébe akarok lépni, talán nem ártana valami hasonló hírnévre szert tenni. Biccentek, immár mellette helyet foglalva. Nem látok a fejébe, mintha semleges eszköznek érezné magát, aki csak sodródik, formálódik a rá hatást gyakorló környezettel. – Feleslegesnek érzem a múlton rágódni. Ami történt, azzal kell együtt élnünk. – Ahogyan elneveti magát, hűvösen húzódom arrébb, engem nem szokás csak úgy kinevetni. Talán nem vagyok túl gyakorlott a modern beszédben, a szüleim is elég konzervatívak, én ezáltal Mirával ellentétben nem hagyom formálni magamat. – Alapműveltség, olvasottság. Még ha tőled ez távol is áll. Néha kinyithatnál egy könyvet. – Támaszkodom most a térdemre, na ezért is nem nem szoktam sok időt a kastély falain belül tölteni. Felesleges. – Miért, hogy telnek a napjaid? Mit élvezel benne? Azt, hogy pontosan tudod, hogy mikor dobban a másik szíve? A vadászat örömét? – Pillantok végül rá oldalt, sötét fürtjeim a szemembe hullanak, ahogyan kiváncsian méregetem. Izmaim megfeszülnek a várakozástól.
Nem várom el tőle, hogy megsajnáljon, hiszen sosem szerettem gyengének látszani mások előtt. Talán Dante volt a legutolsó olyan ember, aki annak látott, de egyébként mindig is én voltam a kemény csaj, amióta felvettem a kesztyűt a zaklatóimmal szemben. Mindig visszaütöttem, teljesen mindegy volt számomra, hogy ki is az ellenfelem. Lány? Fiú? Fiatalabb? Idősebb? Védekezz és nem esik bajod, ennyi a szabály ebben a játékban. Az élet nem kímél, ezt mindenkinek meg kell jegyeznie, bárhova is szülessen. Nos igen, a romantika nem az én asztalom. Szeretek birtokolni, elvenni, hiszen a szociális képességeim nem pont naprakészek. Fiús lány vagyok fiús módszerekkel, így néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy nem mindig szerencsés úgy viselkednem, mint az ellenkező nem tagjai. Néha lehetnék simán csak lány... Az ártatlan, szenvedő, védelemre szoruló hölgyemény, aki szemérmesen lesüti a pillantását, miközben áhított hercege hozzá intéz pár szót és gondolatban már az esküvői szertartást rendezi meg maguknak. Lehetnék, de egyelőre még nem vagyok. Mégis érzékelem, hogy ezúttal szerencsésebb lenne visszavennem a tempóból és néhány fokkal kisebbre csavarni azt a bizonyos lángot. Dantét is a nyomulásom ijeszti el. Gondolom... - A nevével ellentétben igen romantikus lelkületű nőszemély - mosolyodom el halványan a kérdése hallatán. Az illata az orromba tódul, így azért igen nehezemre esik számomra, hogy ne csapjak egyből a dolgok közepébe. Szeretek rohanni, Dante számára kerek-perec kijelentettem annak idején, hogy járni akarok vele, de tanultam a hibáimból. Csak finoman. - Aranyvérű, mardekáros liba, akinek már meg is találták a megfelelő jelöltet, de ő mást akar - szélesedik ki a mosolyom, hiszen már nagyon is jól sejtheti a választ. Na, nem mintha az én dolgom lenne kettejük szerelmi élete, de most, hogy személyesen találkoztam a sráccal, talán mégse lenne annyira szerencsés átengednem őt másnak. Lehet nála esélyem, nem igaz? - Kellemetlen tapasztalat? - érdeklődöm kíváncsian. Elég bizalmatlan lehet, ha még azt is megfontolja, mibe iszik bele. Ezek szerint Madam Rosmerta üdítően ható vajsörei számára tiltólistásak? - Engem nem izgat a folyadék eredete, hiszen nem vagyok célpont - csóválom meg a fejem komótosan. Miranda Hartford? A nevem semmi, egy sárvérű pedig nem ér annyit, hogy bárki is próbálkozzon azzal, hogy eltegye láb alól. De Griffendél Godrik leszármazottja a mardekárban... Az azért már teljesen más tészta. - Én hagynám a diákok számára, hogy maguk döntsenek - osztom meg vele a gondolataimat. - Mindig is a griffendélbe vágytam, oda valónak éreztem magam, de a házam és az általa képviselt jellem más emberré formált - húzom el én is a számat. Ha a másik házba osztottak volna, ott nem ért volna ennyi támadás és esélyesen más ember lehetnék. Ha nem is teljes mértékben, de akkor is más. Hiszek abban, hogy az ember jellemét a környezete formálja, hiszen én is alkalmazkodtam. A Miával való viszonyomon semmi se javított volna, de talán nem lettem volna ennyire rideg és elutasító vele szemben, ha nem néznek ki annyira már alapból a származásom miatt a saját társaim. - És te? - sandítok kíváncsian a srácra. - Melyik házat választanád, mint Griffendél Godrik utódja? A név kötelez, legalábbis nemrég még ez a mondat hangzott el a szájából, de ki tudja, mennyit örökölt a híres felmenőből. Nem lehet mindenki hősi lelkű, nem igaz? Talán Aiden is másban remekel. - Beste teremtmény? Kardél? - nevetem el magam a szóhasználata hallatán. - Már megbocsáss, de hol tanultál ilyen cifra beszédet? - görnyedek kétrét a könnyeimet törölgetve a szemem sarkából. Felháborodni ezek után? Ha lett is volna rá okom, már akkor elszállt, amikor eme szavak elhagyták az ajkait. - Félnek tőlem - vonom meg a vállam végül magyarázatként. - Azt hiszik, csak abból áll az életem, hogy vért iszom és éjjelente a tilosban vadászom. Pedig sokkal többről van szó... - sóhajtok egyet. Mindig is vágytam arra, hogy vámpír lehessek. - Ők ezt nem értik. Tudod, ez az élet sokkal jobb, mint egyszerű halandóként küzdeni a szürke hétköznapokkal - pillantok rá jelentőségteljesen. Én élvezem. Szeretem. Még annak ellenére is imádom azt, ami vagyok, hogy közben annyi mindentől megfoszt engem...
Karbafonom a kezemet, ahogyan az ajtófélfának támaszkodom. Türelmesség nem jellemző rám, testem megfeszül, izmaim kidagadnak, mint holmi állatias ragadozóé, ki a prédát lesi. A vadonban nőttem fel, csakis akkor vagyok türelmes, ha a lesben lapulok, várva arra, hogy az űzött vad megugorjon, s utána eredhetek. Figyelem a lány karcsú alakját, amint lassan elszakad a tükör keltette bűvölettől, s felemelkedik, hogy immár velem foglalkozzon. Az arcán elhagyatottság honol, míg én könnyedén lehántom magamról az empátia kötelékét, nem kell megsajnálnom. A saját utunkat járjuk, pusztán azért, mert szembetalálkozunk, még nem kell ismernünk, kedvelnünk egymást. Ő megszólít, ezzel átlépve valami láthatatlan küszöböt felém, amit kelletlenül veszek tudomásul. Megrándul az arcom, ahogyan a gyengébbik nemet hozza fel, mint kapaszkodót. Felhorkantva intek, bosszúságom az egekben. A méregetése mintha valami tevevásár lenne, csoda, hogy a fogaim épségét nem vizsgálja meg, hogy hazavigyen-e. Szinte fiús szemérmetlenséggel akar a magáénak tudni. – Valójában igen keveset töltök társaságban. – Nem magyarázom részletesebben, nem rá tartozik, hogy mint élem az életemet. Arra sem vagyok kiváncsi, hogy mit vágyott látni a tükörben, a saját álmaim is az enyémek. – Blackheart.. A név talán kötelez? – Tűnödöm el, s lassú, ingatag léptekben indulok meg felé, férfias illatom talán bódító lehet, holott csupán annyit árul el rólam, hogy sok időt töltök a vadonban, szeretem a virágok nyers fűszerét. – Aligha iszom bele bármibe, amit nem én bontottam ki. – Rázom meg a fejemet, s helyet foglalok a földön valahol a közelében, de nem tekintve a tükör irányába. Most, hogy mindketten előtte vagyunk, úgysem mutatna semmit. Miranda szavaira figyelek inkább, aki magyarázatba fog. Itt már nem pöckölhetem le magamról a szavait, csupán arra felel, amit mondtam. – Igaz. Nem mindig a származásunk alapján dönt. – Szólalok meg most lágyan, ezúttal a kéken kavargó szemekbe pillantva. Nem tudhatom, miért sopánkodik most nekem, kiönti a szívét. Mintha maga sem tudná, hogy bókolni akar, netán sajnálatot kelteni bennem. Miért ilyen magányos? Szánom őt, egyúttal a saját elhagyatottságom is felszínre bukkan, ahogyan elhúzom a számat. Gorombán méltatnám azokat, akik a gyengéket bántják. Eszembe ötlik, hogy én sem vagyok túl kedves, nem tetszeleghetek a mentőangyal szerepében. Bár tehetném! Az élet arra tanított, hogy legyek semleges. Azokat bátorítom, akik már idősek, elesettek. Miranda egy fiatal, ereje teljében lévő lány, aki a külsejéből is profitálhat, nem kell őt megvédeni. – Hogy mi vagy? Tehát jól sejtettem, valami beste teremtmény, akiket kardélre szokás hányni. Ne vedd személyesnek. Kinőttem már abból, hogy csúfoljak valakit. – Intem le, mielőtt még felemelné a hangját. Nem azért jöttem, hogy valaki indulatosan nekem essen. Egyfajta jövőt, a vágyaim beteljesülését akartam látni. Visszajöhetek kicsit később is. – A vámpír lét miatt? – Kérdezek vissza eltűnődve. Ahány ember, annyi szokás, ahogy mondani szokták. Van aki vámpírként is tud népszerű lenni. Nem lehet, hogy Miranda a stílusával lenyom bárkit a sárba?
Nem vagyok a tükör rabja. Egyszerűen csupán imádom, hogy képes kiszakítani a szürke, rémes hétköznapok fogságából. Mia meghalt, a szüleim pedig azóta mintha elvárnák tőlem, hogy a nyomdokaiba lépjek, de én "hősiesen" ellenállok nekik. Dante kerül, holott szerintem igenis tökéletes párt alkotnánk, de ő valamiért nem kér belőle(m). Komolyan, mintha hibbantnak tartana... Látom a tekintetén, hogy mennyire nem örül annak, amikor valamilyen véletlen folytán összefutunk egymással. Véletlen, cöh... Már-már betéve ismerem az órarendjét, szóval általában tenni szoktam arról, hogy ne lóghasson meg. Igaz, néha még nálam is leleményesebb a drágám. Na, de sebaj, ha nem, hát nem, de megmutatom neki, hogy igenis elszalasztott velem valami olyasmit, amit nagyon nem kellett volna. Kicsit sem lep meg, hogy a srác beljebb tessékelte magát végül az ajtón az iménti szavai ellenére is. A tekintetem továbbra is elidőzik rajta, majdhogynem pofátlanul méregetem. Tökéletes. Azt hiszem, ez az első olyan gondolat, amely eszembe ötlik vele kapcsolatban. A feje búbjától a talpáig... Nincs egyetlen olyan porcikája sem, amelyen bármi kivetnivalót is találnék. Talán a magassága az, amely láttán némileg gondolkodóba esem, de hát az sem egy áthidalhatatlan probléma, nem igaz? Akaratom ellenére is elmosolyodom, hiszen ő egy tökéletes jelölt. De mire is pontosan? - Meglep? - kérdezek vissza, majd megvonom a vállam. - Jóképű vagy, kitűnsz a tömegből, elég sokan oda meg vissza vannak érted. Melinda Blackheart még egy szerelmi bájitalt is vásárolt annak érdekében, hogy összejöjj vele. Vigyázz azzal a lánnyal - figyelmeztetem halkan, ismét a tükörre pillantva, de voltaképp már semmit se látok benne. A gondolataim száz százalékban Aiden körül forognak. Meg kellene szereznem? De mégis miként? Ha én elkezdek nyomulni, a pasik általában elmenekülnek előlem. Dante esetében ugyanis nem vált be ez a taktika. Érdemesebb lenne más irányból megközelítenem a dolgot? - Sárvérű vagyok, de engem is a mardekárba osztott a süveg - kuncogom el magam halkan. Elég ostoba döntés ez attól a fene okos fejfedőtől, de hát ez van. - Ne tudd meg, mennyi bántást elszenvedtem addig, amíg meg nem tanultam kiállni magamért - teszem még hozzá. - Amióta pedig tudják, hogy mi is vagyok pontosan, inkább kikerülnek és csak a hátam mögött beszélnek ki - osztom meg vele a "diadalmamat". A vámpírságom előtt is nekimentem én bárkinek, de hát lány voltam és elég vékonyka, nem volt hát senki, aki megriadt volna tőlem. De azóta hírem ment a kastélyban, amelyet szándékosan generáltam magamról. A társaim úgy tudják, hogy éjszakánként vadakat ejtek el a Tiltott Rengetegben és belőlük lakmározom. Félnek tőlem, látom a szemükben, ez pedig maradjon is így. Inkább vagyok Mira, a vámpír, semmint Mira, az áldozat. - Bocsáss meg, nem vagyok az a szociális alkat - felelem végül, amint érzem, hogy kissé elevenébe találtam. - Nincsenek barátaim, ritkán vagyok emberek közelében... Nem sajnáltatom magam, eszem ágában sincs, hiszen én így érzem azt, hogy köszönöm, jól vagyok. Csakis Dantéra lenne szükségem, miatta vagyok még az iskolában és a vele kapcsolatos terveim miatt. Aiden azonban határozottan magára vonja a figyelmemet, habár ez nem is meglepő a külseje alapján. Tökéletes gének, amelyeket tovább örökíthet... Talán nem is lenne olyan nagy hülyeség az a szerelmi bájital... Aiden vagy Dante? Lássuk, fiúk, melyikőtök lesz a befutó?
Mondhatnám a lányra, hogy ő aztán tényleg mardekáros, de tekintve, hogy én mennyire fent hordom az orromat, nem maradok le tőle. Nem akartam megzavarni, magamból kiindulva én is különc vagyok, mindenki merüljön el csak a saját gondolataiban, ha a tükröt nézi. Hogy miért került vissza ismét nyilvános helyre? Nem tudom, de nem túl jó jel, hiszen sokan kerülhetnek a rabságába. Én szeretek józanul gondolkozni, mérlegelni, lehet, hogy pillanatnyi elmezavar, hogy mégis idehoztak a lábaim. Várakozom pár pillanatot, amíg felém fordul, láthatóan teljesen magával ragadta a pillanat. Vajon mit láthat? Szinte teljesen rá van tapadva a tükörre, mint valami függő. Rám is ez a sors vár? – Leginkább visszajönnék. – Utasítom el a várakozás lehetőségét, van jobb dolgom is, és őszintén szólva nem várom meg, hogy itt élvezkedik. Látom, ahogyan végigmér, megszoktam már ezeket a pillantásokat, mindkét szülőm fajának különleges példánya, főleg mivel anyám még dzsinn is egyben. Hagyom, hogy méregessen, állom a pillantását. Ennyire magányos lenne? Egyből a neve becézésére buzdít, amin csupán vállat vonok. Vannak olyanok, akik rögtön ilyen közvetlenül akarják a viszonyaikat kiépíteni, nekem oly mindegy. – Mira. – Hagyom jóvá, aztán a pillantása nyomán mégis átlépem a küszöböt. A hamis kobold kard, ami csupán másolata Godrik fegyverének, kopog az ajtófélfán, súlyos pengéje a combomat verdesi. Én magam is szinte óriás vagyok a több mint egykilencven magasságommal. Beleszimatolok a levegőbe, a lány illatán túl mintha a természetfeletti létét is érezném, noha ez nem lehetséges. Csupán valami furcsa, borzongató érzés fut át rajtam. – Lányok? Rólam? – Vonom fel a szemöldökömet, ez a Miranda nem úgy tűnik, mint aki menni készül, sőt, még szóval is tart. Vajon mit beszélnek rólam? Tudom, hogy a stílusom enyhén szólva is pokróc, vélhetően utál mindenki. Sebaj. Én sem barátkozni vagyok itt! - Én is így tudom, apám révén mégis a mardekárosba osztott a süveg. – Felelem talányosan, jelezve, hogy nem éppen a legkönnyebb az életem. Két világ között rekedtem, a szüleim mindketten különbözőt akarnak, én pedig még el sem döntöttem, hogy melyikük útjára lépjek. A meghökkentő az lenne, ha nem választanék, a saját életemet élném. A kérdésen meghökkenten torpanok meg. – Enyhén tapintatlan kérdés. Nem gondolod, hogy azért jön ide valaki, mert valami belső érzést akar felülvizsgálni? – Mégis közelebb lépek, ám ráncolom rendesen a homlokomat, nem ismerem őt, és lássuk be, nem minden ajtót nyit meg egy csinos lány kérlelő tekintete. Kérdőn méregetem, hogy miért von felelősségre. Talán ő elmondja, hogy mit akart látni?
Nem hallom, amint a társaságom belép a terembe, hiszen teljes mértékben rabul ejtenek a vágyaim és a nagyratörő álmaim. Mia nem helyeselné az ilyesmit részemről, ebben biztos vagyok, de hát soha életemben nem voltam annyira bolond, hogy bármelyik célomat is megosszam vele. Halála napjáig azt hitte rólam, hogy elutasító és rideg vagyok, pedig mindig is törődtem vele. Éppen csak annyi volt a bűne, hogy a szüleim jobban szerették őt nálam és ezt mindig is éreztették velem. Emiatt pedig igyekeztem az ikertestvérem szöges ellentéte lenni. Miként is tartja a mondás? Ha már lúd, legyen kövér...? De mégis a testvérem volt, képtelen voltam hát arra, hogy érzelmileg is eltávolodjak tőle, bármennyire is igyekeztem így tenni. Edevis tükre tehát mélyen magába szippant, amikor a háztársam belép az ajtón. Továbbra is meredten bámulok magam elé, mint akit hipnotizáltak és enyhén oldalra döntött fejjel tanulmányozom vágyálmaim legapróbb részleteit is. Olyan szép és annyira közeli! Ujjaim a tükör felületéhez érnek, mintha ezzel átléphetnék a másik dimenzióba és reménykedve sóhajtok egyet. Annyira jó lenne köztük lenni... - Akkor tépj egy sorszámot - dörmögöm a választ szemrebbenés nélkül, amint meghallom a srácot a hátam mögül, de nem fordulok meg, hogy szemügyre vehessem újonnan jött társam arcát. Nem szükséges, hiszen a tükörképe ugyanúgy megjelenik a hátam mögött, én pedig alkalmat nyerek arra, hogy alaposan végigmérhessem. Helyes és jóképű. Máris a leendő gyermekeim apját kezdem el látni benne, csupán a külseje alapján. Ez a legnagyobb hibám, azt hiszem... Képes vagyok másokba egy szempillantás alatt beleesni, csupán a külsejük alapján. Dante esetében is pont ugyanez volt a helyzet, habár hozzá még évekkel később is ragaszkodom. Ragaszkodnék, ha hagyná. Elég bolond, ami az igazat illeti. - Mira - biccentek egyet a kérdésére. - Nem zavarsz - csóválom meg végül a fejem. - Tudod, néha ide menekülök a valóság elől. Itt végre ismét együtt lehetek a testvéremmel - folytatom csendesen. Hiszen ezt kellene látnom a tükörben, nem igaz? Azt, hogy Mia és én ismét együtt vagyunk. Ha valaki erre jön, esélyesen ilyen választ várna tőlem. Egy felemelkedőben lévő vámpír-dinasztia senkiben se hozna felszínre érzelmeket. A fiú azonban érdekel. Kissé megfordulok hát, továbbra is törökülésben maradva, de úgy helyezkedve, hogy alaposabban végigmérhessem. A homlokom ráncba szalad, ahogy a nevére próbálok emlékezni. - Te vagy az a Burke, nem igaz? - bököm ki végül. - Az a srác, akiről az évfolyamtársaim állandóan sutyorogva beszélgetnek a hátsó padsorban - rándul halovány fintorba az arcom. Én magam az ilyesmikben sosem vettem részt, hiszen magamnak való és különc vagyok, amióta az eszemet tudom. - A lányok... - teszem azért még hozzá, mielőtt mindent teljesen félreértene. - Tudod, azt beszélik rólad, hogy Griffendél örököse vagy - hozom szóba a folyosókon terjengő pletykát, ami még inkább megerősít ama gondolatomban, hogy Aiden talán méltó lehet a figyelmemre. Griffendél Godrik leszármazottja kész főnyeremény lenne egy új vérvonal szempontjából. - Mi járatban erre? - szegezem végül neki a kérdést, hiszen ez nem pont egy szokásos találkahely a fiatalság számára.
Lehet, hogy ismét fel kéne keresnem, mert az első gondolatok alapján, amiket Briennáról szerzett, nem túl bizalomgerjesztő a helyzet. Megvettem a birtokot komoly felárral, hogy legalább az adóságaikat ki tudják fizetni, de az a barom Alioth, aki szintén hollóhátas durván faképnél hagyta. Valahogy tipikus kerítőnek gondolnám magamat, hiszen ha már az én szüleim mindig is távol éltek egymástól, most ez a Gilmore lány igen elhagyatott lehet. Tudom, hogy nem vagyok éppen egy kedves alak, sőt, Trinityvel kifejezetten rideg voltam, de róla ez lepergett, tisztára úgy játszott velem, mintha valami kispajtások lennénk. Miért érzem azt, hogy segítenem kell Briennának? Talán mert anyám túlérzékeny jelleme fűt, az ősi Godrik vér becsületért kiállt. És a rohadt életbe, mégsem az enyém a kard, csak mert a mardekárba osztott be a süveg apám bájitalos affinitásai miatt? Merengve járom hát a kastély folyosóit, mert holnap kell visszamennem az édességboltba, hogy Briennát kikérjem pár napra, de tudom, hogy ez első látásra utálat a részéről, mivel én vagyok a birtokuk új tulajdonosa. Hát megértem. Ám azt nem, hogy mit kéne tennem? A tükör talán megmutatja? Ide tévedek hát be, amikor egy háztárs szőkeséget ücsörögni a varázsszer előtt. Udvariatlanság lenne félrelökni, hiszen ide valaki vagy emlékezni, vagy reménykedni jön. Döngő léptekkel érkezem, de nem trappolva, éppen csak annyira, hogy ne ijesszem meg. – Kezd feltorlódni a sor. – Kezdek bele vicceskedve, holott látom rajta, hogy kissé össze van törve. Természetesen rajtam kívül senki nem várakozik most ide. És tulajdonképpen nekem is ráér a dolog, holnapig van még egy éjszakám. Viszont azt tudom, hogy a szembe boltnál valami új beszállító érkezik, a tulaj rendkívül idős, ezért tervezem, hogy meglepetésből betoppanok még a Briennás affér előtt, és segítek kipakolni, úgyis imádom a fizikai megterhelést, legalább felfrissülök a nyelvöltögetős lány előtt. – Nem mondtam komolyan, ha zavarok, kivárom a soromat. Miranda, ugye? – Már láttam a klubhelységben, az alap iskolában végzős, biztosan a RAVASZ-szal küzd. Én ezekből már kinőttem, az egyetemi három évem végén járok, noha jobb szeretek a szabadban lenni a dohos kastély helyett. Ha úgy látja, hogy tényleg felesleges vagyok most ide, elküld. Visszajöhetek éjfél körül is. Kiváncsi vagyok arra, hogy mit is mutatna a tükör.
Nem állítom, hogy gyakran járnék ide. Sőt! Azt hiszem, évek óta ez a második olyan alkalom, amikor a tükör előtt kötök ki, de mégis... Mások szemében igyekszem határozott, céltudatos, néha egyenesen félelmet keltő lenni, de én is csak ember vagyok. Vámpír. Vannak vágyaim, álmaim és - bár baromira fáj ezt belátnom magamban -, de érzelmeim is. Évekkel ezelőtt még azt láttam a tükörbe nézve, hogy a szüleim szemében én vagyok a minden, a lány, akit Mia elé emelnek, de mára ez a kép megváltozott, méghozzá nem kis mértékben. Amióta beharaptak és sikerült egy másik világot, másfajta életmódot felfedeznem, már nem tartom annyira fontosnak a családi idillt. Vagyis igen,de egy teljesen más szempontból. Már nem vágyom a vér szerinti szüleim elismerésére, de még a közelségükre sem... Szinte állandóan látom a szemükben a félelmet, amelyet a jelenlétem vált ki belőlük. Muglik, nem értik tehát a mágikus társadalom működését, számukra a vámpírok egyenlőek a sötétség teremtményeivel. Olyasvalakik, akik nem képesek megálljt parancsolni a vérszomjuknak és nyilván attól tartanak, hogy egy éjszaka átharapom a nyaki ütőerüket. Ami végtére is igen csábító gondolat, de nem hiszem, hogy az éhségem vezetne idáig. Nem. Sokkal inkább a hosszú évekig tartó kivételezés. Ha Mia vált volna ilyesmivé, őt még akkor is egyértelműen körberajonganák. De Mia meghalt. És rohadtul bánom, hogy most nem ő van az én helyemben... Edevis tükre azonban vigaszt mutat számomra. Dante. Őt látom benne magam mellett, de a srác valamiért elutasító velem szemben. Egy új életre vágyom, egy új családra és szándékomban áll létrehozni egy kivételes vérvonalat. Amióta átalakultam és eszembe ötlött eme gondolat, mindig is Dantét tartottam esélyesnek arra, hogy a fajunk egy-egy kivételes példányát hozzuk létre, ő azonban valamiért nem hajlandó közreműködni velem ebben a tekintetben. Nem is értem... Csinos vagyok és fiatal, mindenki álma. Egy nagy múltú vámpír-dinasztia pedig, amelynek mi ketten vagyunk a kiinduló pontja nagyon is tökéletes elképzelés részemről. De az arc a tükörben változik. Nem Dante arca néz vissza rám, hanem valaki másé. Egyelőre ködbe vész ugyan, de egyértelmű számomra, hogy lassan már mindegy, kivel is valósítom meg az álmaimat. Csupán meg kell találnom a megfelelő alanyt és nekiállni az álmaim megvalósításához. Nem olyan nehéz, igaz? Csak a tökéletes társat kell megtalálnom magam mellé. Elmélázva foglalok hát helyet a padlón, törökülésben elhelyezkedve a tükör előtt és már-már hipnotizálva meredek annak a felületére. Egy álomvilágban élek ilyenkor, nem látok, de nem is hallok semmit sem, szóval, ha valaki ne adj isten itt és most szeretne rajtam ütni, sikerrel járna. A vágyaim fogollyá tesznek a valóságban és még az olyannyira híres-hírhedt vámpír-ösztönök is cserben hagynak. Máskor már messziről hallom a hangokat és érzem a szagokat, de most... Most csak én vagyok és az álmaim, amelyek a tükörben beteljesültek. És lassan ideje munkához látnom, hogy mindezek valóra is váljanak és megmutathassam Danténak, miszerint mennyi mindent vesztett velem. Bolond volt, ha azt hitte, hogy a végtelenségig kéretheti magát...
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Azt hiszem több olyan érdekes dolog van ebbe na suliban mint eddig hittük pedig már egy pár éve itt tudunk poshadni a tanévben. Mégis azt mondják, hogy az ehhez hasonló helyek olyanok mint egy útvesztők. Ámbár most jelenleg az orrom miatt nem valami sok jelentőséget tanúsítottam ennek. Valljuk be nagyobb gond az, hogy elég szépen elintéztettem magamat. Szerintem hivatalosan is kitudom nevezni magamat valami boxzsáknak akaratlanul is. Chö, majd legközelebb jobban ellátom a baját, ha nem értett ebből a kis incidensből. Rá pillantok a lányt és nem szóltam meg a vélemény különbség miatt. - Figyelj, tegyünk egy próbát. Próbálj pl engem megismerni. A barátkozásba még nem halt bele senki és, ha továbbra is azt mondod fura vagyok vagy túl Mardekáros még mindig elkerülhetsz. – vetem fel neki eme tökéletesnek tűnő ötletet. Persze nem azt mondom, hogy vesse magát a nyakamba mert…na azért elég furán jönne ki. Mégis az elsőlépéseket így simán meglehet lépni. Na nem mintha én annyira fenséges jó fej társaság tagja lennék, de hát istenem. Van ez így az emberek néha fura dolgokat tudnak összehozni valljuk be. Igaz általába nem magát az embert nézik, hanem hogy kikkel van, mit csinál, mi az ami érdekli. Bár olykor a madarat tolláról, embert barátjáról mondás elég nagy hülyeség. Mint például a mostani helyzetben. Hisz attól, hogy Noah-val bandázom nem jelenti azt, hogy én is szívesen kegyetlenkednék másokkal. - Ez természetes úgymond, hisz ijesztő dolgok mindig vannak. Ezt nem kerülhetjük el bármennyire is szeretnénk. – vallottam be neki az igazat. Én is nagyon sokáig próbáltam homokba dugni a fejemet és konkrétan rákényszerített a környezetem arra, hogy valamit tegyek a dolgok ellen. A vagy megszokod, vagy megszöksz előle technika pedig egyáltalán nem lett volna jó megoldás. Lehet ez sem a legjobb amit választottam, de jelenleg ez adatott meg. A családot pedig próbálom védeni és leginkább azokat még akikkel a gondok után még beszélek. Nagyon sokan nem kérnek belőle természetesen, de hát pár emberrel így is összebratyiztam. Valahogy a gyengélkedő gondolata nem vidít fel túlságosan főleg, ha arra gondolok Madame Pomfrey le fog szidni. Okkal mert kisebb karcolások miatt is voltam már itt most meg egy törött orr is jön velem bónuszpontként. Magamban egy eléggé keserves nyögést elnyelek, de az biztos, hogy legközelebb nem kéne így összeveretni magamat. Mégis a kis útitársam csendessége fura a számomra így arra pillantok. Én vagyok túl képzelet párti vagy tényleg feszélyezi ez a hely is? - Izé… nem baj, de minden oké? Eléggé úgy nézel ki mintha valami hatfejű kutya várna odabent téged. – próbálok valami poént is kicsikarni az igen silány kinézetemmel. Persze én lennék a bohóc poéngyáros aki bizony elég rendesen megtudja nevettetni az embert. Még az ilyen helyzeteknél is jól tud jönni, ha kicsikarom magamból. Amúgy is mindig olyan rossz valakit esetleg szomorúnak vagy szorongónak látni. Amikor még Japánban éltünk én nap mint nap megéltem ezt és nem volt túlságosan vidám. Majdnem rossz következményei is lettek ennek az egésznek. - Én is örülök, hogy megismerhettelek téged. Még találkozunk, rendben? – kérdezem meg barátságos hangon és kezet fogok vele. Miért akarom ennyire védelmembe venni őt? Fura. Talán túlságosan rossz hatással vannak rám a testvérek és az unokatesók? Mindegy is. Amúgy is miért ne lehetne valami fogadott öcsim. Rendesnek látszik még, ha csendes is. Azt hiszem magamat látom leginkább benne a történtek előtt… mielőtt ilyen lettem. - Aztán ne félj megszólítani, nem harapok. – mondom még búcsúszóként és bemegyek a boszorka barlangjába. Hát én amit kapni fogok nem lesz vakációs menet. Főleg, ahogy meglátom Madam Pomfrey arckifejezést. Isten legyen hozzám irgalmas!
//Köszönöm szépen a játékot! Alig várom, hogy találkozzanak már az idei tanévben! //
Hümmentek csak egyet. Biztosan okkal van itt ez a tükör. Lehet, hogy ha lesz majd valamikor bátorságom, akkor szépen visszajövök és megpróbálok rájönni arra az okra, csak hogy kielégítsem a kíváncsiságomat, ami nálam azért ritka, de az ilyesmi azért érdekelni szokott. Hallottam már egy tükörről, ami megmutatja az ember vágyait, de nem tudom, hogy ez vajon az lehet-e és ha belenéznék vajon mit látnék? - Igen, biztosan így van, más házakban is különféle emberek vannak. - mondom csendesen, amiből azért sejteni, hogy nem teljesen értek egyet, csak épp nem vagyok épp az a típus, aki szívesen köt bele másokba és nem szoktam kiállni a saját vélt igazamért se. Pedig lássuk be sokkal gyakoribb és sokkal nagyobb az esély arra, hogy egy Mardakáros bántson másokat, mint mondjuk a hűségről és kedvességről híres Hugrabugosok. Viszont mivel Daiki is Mardekáros abban igaza van, hogy nem mind egyformák. Ő például nem tűnik veszélyesnek és szerencsére nem tudom, hogy ő is lényegében Jenkins bandájának a tagja. Vajon, ha most derülne ki, amikor sérült és elesett, akkor megijednék tőle? Nem tűnik veszélyesnek pedig, de sajnos az ember hajlamos általánosítani, főleg akkor ha már érték is attrocitások, mint engem. - Talán nem mindig rossze, de... ijesztő tud lenni. - sóhajtok egyet, hiszen néhány hónap is minden a feje tetejére áll majd. Nem tudom, hogy a nehezen megszerzett barátaim hogyan állnak majd ehhez, vagy hogy a legfontosabb Ali mit reagál majd, ha kiderül. Lehet, hogy sose áll velem szóba többet, vagy úgy gondolja majd, hogy igazából nem is ismer és hogy kár volt kiállnia mellettem és segítenie nekem. Érthető lenne, hiszen nem mondtam neki el az igazat, kvázi hazudtam azóta, hogy ismerjük egymást. Még, ha neki egészen más is az élete, hiszen a családja sokkal elfogadóbb, mint az én anyám valaha is lenne. A Gyengélkedőhöz közeleve viszont határozottan megtorpanok és jól látja rajtam, hogy nincs minden rendben és nem mennék be szívesen oda. Végülis eddig elkísértem és bár egyedül visszamenni a klubhelyiségbe szintén nem hívogató lehetőség, de hogy a javasasszony szemébe nézzek az ultimátum után... - Én csak... nem igazán bírom az ilyen helyeket. Nem baj, ha nem megyek be? Már innentől biztosan jó kezekben leszel. - mondom óvatosan, időnként kicsit elakadva, toporogva, mint aki határozottan attól tart, hogy esetleg kinyílik az az ajtó és pont Madame Pomfrey jön majd ki rajta és olyan sokatmondó pillantással néz majd rám kérdőn. Persze tudja, hogy csak nyáron beszélhetek anyával, de ez nem jeleti azt, hogy ne nézne rám úgy, hogy el ne felejtsem a dolgot és ne akarjam kihúzni magamat alóla, mert nincs választásom. - Örülök, hogy megismertelek! - teszem még hozzá és a kezemet nyújtom neki, bár persze cseppet sem fogok haragudni, ha később a folyosókon nem vesz majd észre, vagy egy közös órán nem int oda majd. Megszoktam már az ilyesmit. Az emberek általában levegőnek néznek és ez így is van jól.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben// Félig azon forog a fejem, hogy vajon mikor lesz vége a folyamatos szartengernek ami úgy általánosságban megtalál főleg az ilyen bunkók képében. Elkenik a száját mert megérdemli és még neki fáj amiért megkapja a jutalmát. Ezért nem tudom sokszor elviselni az embereket magam körül szinte kiver tőle a hidegvíz. Valamennyire jó is, hogy nem nagyon tudok arcmimikát kivitelezni, hiszen az undor és az utálat a fazon felé igen erősen kijönne rajtam. A tükör említésére még én magam is tényleg elgondolkodom megint a miérteken annyi szent. Elég hülyén is néz ki, hogy egyetlen egy tárgy miatt fenntartanak egy egész szobát. A kérdésére rá pillantok majd egy kis hümmögés is elhagyja torkomat. - Lehetséges valami szerepe van, magam sem tudom, de valószínűleg jó oka van amiért nem reklámozza a suli. – vélekedtem fennhangon. Azt hiszem az orrba verésem ellenére elég beszédes típus vagyok és még abba sem gondolok bele rendesen jelenleg, hogy őt valószínűleg ez marhára zavarja. A teljesen el van a maga világában a legjobb kifejezés erre per pillanat gondolom, na meg, ha már így összehozott minket ez a kis „buli” akkor csak megismerhetem jobban, nem igaz? Na meg évfolyamtársak is vagyunk így nincs nagyon miért aggódnom. Lényegében ismerjük egymást látásból az már más tészta, hogy most beszélünk először. A jelenlegi helyzetben annyira nem nyűgöz le a tükör, de azért az agyam hátsó sarkában motoszkál valami olyasmi, hogy jó lenne legközelebb jobban megvizsgálni a tárgyat. Természetesen éppen és egészségesen nem pedig félig leharcot gladiátor kinézettel. Amikor csak belekezd a mondatba érdeklődve kezdem őt figyelni. Egy Mardekáros piszkálta? Tényleg ennyire rossz a híre a zöld csoportnak vagy mi a franc van? - Semmi gond, nem veszem magamra, sok féle Mardekáros van, ahogy ez minden más házra igaz legalábbis én így gondolom. – vállat vontam bár egy szájhúzást megért erre a dolog hiszen nem éppen kellemes és eléggé fájt is. Még hirtelen most eszembe sem ötlik, hogy lehet Noah látta el szegénynek a baját, hiszen amikor ő belelovalja magát valamibe akkor néha érdekes helyzetek alakulnak ki. Igazán mindig is a csendes megfigyelő szerepet öltöttem magamba nem nagy szerepeket vállaltam a balhékból. Legtöbbszőr barátkozom mindenkivel és keresem a társaságot amolyan magam feje után megyek típusként. Amúgyis mindig csak a bajt keverem mint például most is ezzel a baromarcúval aki összevert. - A változás nem mindig rossz dolog. Mármint te is fejlődsz vele meg a személyiséged is, hiszen erősebbé válsz. Nem? Vagy lehet csak én látom furán az ilyen dolgokat. – méláztam el a dolgon. Hiszen én magam is megannyi változáson estem át az idők folyamán a gyáva nyúlból egy állarcot hordó udvaribolond képét vettem fel, aki csínyeket követ el mások ellen. Természetesen ez nem feltétlenül lenne ez baj, de valahol talán elveszlik az igazi arcom aki igazán én vagyok. Nem mintha nagyon lenne olyan személy itt a Roxfortban akinek megmutathatnám a komolyabb akár érzelmesebb énemet. Madam Pomfrey pedig valószínűleg megint jól leszid, hogy mi a fenét csináltam. Valahogy nincs kedvem most a szentbeszédhez és olyan hangulatban sem vagyok, hogy valami idióta viccel elüssem. Mindegy is majd megoldódik ez is mint minden más az eddigiek fényében. Rá pillantottam a mellettem sétálóra és nem tudtam eldönteni elgondolkodott vagy aggasztja e valami. Igaz a jelen helyzetben ki nem lenne gondterhelt, ha bezuhan egy összevert srác az ajtón? - Minden okés? Szólj, ha még így is túl sokat dumálok. Olykor szokásom hirtelen regényeket ledarálni szóban. – mondom neki persze próbálok valami vicc félét kicsikarni magamból, de van egy érzésem, hogy ez egy esélytelen menet attól félek. Remélhetőleg nem érti félre majd a dolgot. Lassan meg is érkezünk a Gyengélkedőhöz amitől szinte látni a fejemen a tömény szenvedést. - Most megint leszedi majd a fejemet… - nyögöm lemondóan majd rá pillantok Sung-yeunra. Lehet neki sem a kedvence ez a hely? Mármint úgy őszintén ki szeret bármilyen gyógyszer közelébe menni vagy ilyesmi? - Be jössz velem? – kérdezek rá érdeklődve és a kilincsre teszem a kezemet. Remélhetőleg nem most akar valaki kijönni, hogy arcon taszajtson az ajtóval még pluszba grátiszként a mai napi verésadaghoz.
Tényleg remélem, hogy az a srác nem jön majd vissza, hogy megnézze Daiki mikor hajlandó kimenni, vagy hoz másokat magával, hogy valahogy rátörjék az ajtót. Egyelőre úgy fest, hogy kint azért tényleg viszonylag csend van és nyugalom, tehát remélhetőleg minden rendben lesz és eljutunk a Gyengélkedőig gond nélkül. Azért persze óvatos leszek, bár nehéz ügy, mert ez még mindig azt jelenti, hogy miután elkísértem egyedül kell visszamennem a klubhelyiségbe és ez egyáltalán nem lelkesít. - Erre nem is gondoltam, pedig csak a a nagy tükör van ott hátul. - pillantok a szoba irányába. Nem is néztem még meg valójában, hogy a tükör vajon miért is van ott, és hogy mire való. Egyáltalán miért van itt egy szoba egy tükörrel? - Miért lehet itt csak úgy magában? - csúszik ki a számon a kíváncsi kérdés, bár jó eséllyel őt most egyáltalán nem az érdekli, hogy miért van egy üres teremben magában egy hatalmas tükör, hanem hogy mielőbb kicsit rendbetegyék és jobban érezze magát, ahhoz pedig minél előbb jó lenne lelépni innen, ezzel én is tisztában vagyok. Nem célom, hogy gyógyító legyek, tehát a gyógyító varázslatokhoz sem értek különösebben, mindig is inkább az átváltoztatások voltak a gyengéim, sokkal jobban kedvelem őket. Bár hogy mit kezdek majd ezzel, és milyen irányban fogok majd továbbfejlődni, azt még nem tudom. A szavaira csak bólintok, hiszen igen jól látta csendes vagyok, aki próbál eltűnni, hogy mások ne nagyon vegyék észre. Ez elég jól is ment sokáig, aztán jött Ali abból a másik világból a maga furcsaságaival és ő mégis csak meglátott a láthatatlanságom mögött. Közben el is indulunk, bár vetek még egy pillanatást a tükörre, de arra jutok, hogy majd talán valamikor visszajövök, hogy megnézzem magamnak miért is van itt és mire való, de aztán elindulok kifelé segítve ha kell Daikinek, ha neki ez gondot okoz egyedül. - Ne haragudj, nem azért kérdeztem, én csak... - akadok el és harapom el a mondatot. Tudom, hogy nem kellene negatívan állnom hozzá csak azért, mert Mardekáros. Állítólag köztük is akadnak kivételek, csak hát nekem az egyetlen tapasztalatom velük nem épp jó sajnos. - Volt egy kellemetlen incidens... aki miatt bemenekültem oda az is Mardekáros, de te nem tűnsz olyannak, mint ő. - teszem hozzá gyorsan, már-már hadarva a végén, hogy ne vegye magára. Ő tényleg rendesnek tűnik és reméljük, hogy nem csak azért, mert megsérült és jelenleg én vagyok itt, hogy segítsek neki. Kicsit még el is mosolyodom, ahogyan beszél arról, hogy nem akarna megenni, vagy ilyesmi. - Nem szoktam előítéletes lenni, csak már megszoktam, hogy távol tartom magam mindenkitől. Úgy... minden egyszerűbb, csak mostanában sok minden változott. - sóhajtok egyet, bár végig magamelé meredek, de mégis kicsit megered a nyelvem, amit bevallom magam sem értek. Tényleg sokminden van a fejemben, és nagyon nehéz, hogy ezeket nem tudom kinek elmondani. A szobatársaimnak, sőt még Alinak se lehet mindent, főleg azt, ami leginkább motoszkál bennem. Azok a zavaros és kavargó érzések, amik miatt a rajzaim nagy része mindig csak egy emberről szólnak és amiért a szobatáraim most úgy gondolják, hogy a fiúk tetszenek. Na jó, ez így pont azért bonyolult, mert hát igazuk van, csak mivel egyikük sem tudja, hogy én nem vagyok az... Arról nem beszélve, hogy a nyár mindent megváltoztat majd, hiszen kénytelen leszek beszélni anyával és szembesíteni a ténnyel, hogy ennek az egésznek vége. Kicsit ijesztő is pont a Gyengélkedő felé tartani, ahol ott lesz majd Madame Pomfrey, aki ultimátumot adott, hogy ha szeptemberig nem rendezem ezt az egészet, akkor ő teszi meg. Tudom, hogy az én érdekemben teszi, hogy aggódik, hogy nem érti, de attól még nem lesz könnyebb.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Meg kell hagyni tényleg tök rendes srác ő még, ha eleinte láthatóan félt is tőlem. Amit nem igen tudok zokon venni, hiszen verekedtünk. Bár most a híres agyalágyult személyiségem cserben hagy. Nem vagyok éppen fényes kedvemben, hogy alakítsam a bohócot az-az igazság. A kérdése azt hiszem jogos, de az ilyes alakoknál az a módi, hogy nem mer nagyon ficánkolni egy nagyobb verekedés után. - Reményeim szerint nem fog semmit sem csinálni. Nem igen akar bajba kerülni csak azért, hogy tovább tudjon valakit piszkálni. – néztem Sung-yeun-ra. Persze őt nem igen rángatnám bele meg úgy rendezném, hogy az a gyökér ne tudjon arról, hogy valaki megmentette az irhámat. Nem szokásom másokat belekeverni a zűrösebb helyzetekbe. Főleg nem, ha családi dologról van szó, de hát az élet kiszámíthatatlan és ott lelsz barátokra ahol nem is várnád, nem igaz? Vicces azért ez is. Bár jobb Noah-t sem belekeverni, végén nagyobb balhé lenne belőle… Amúgy sem tud a mugli származású rokonokról. Néha egy barátság bonyolult legyen szó bárkiről is… Ámbár én inkább próbáltam az ember páncélja mögé látni és kiismerni a magam csendes, de idióta bohóc jellemével. Rá pillantottam, tényleg rosszul éreztem magamat a helyzet miatt így mikor láthatóan nem orrolt meg rám a történtek miatt azért kicsit könnyebb. - Szerencsére annyi esze nem volt meg talán az ajtót is védi valami varázslat féle, fene sem tudja. Lényeg, hogy most jó szolgálatot tett és megvédett. – mosolygok kicsit, de nagyon nem volt jó ötlet a seb miatt a számon. Hát ilyenkor sajnálom, hogy nem szórtam valami átkot rá, hogy éticsigát egyen vagy hasonló. Bár nem ér annyit, hogy büntetőmunkára menjek egy ilyen nyomorult miatt. Igazából meg sem nézem magamnak a szoba berendezését tök jól elvagyok most a fejemben lévő gondolatokkal. Na meg itt van a beszélgető társam is aki valahonnan azért ismerős, de jelenleg erre sem találok megfelelő megfejtést. Talán jobban megütötte a fejemet az a seggfej mint gondoltam volna… Mindenesetre ebből akárhogy is csavarom ellátás lesz. Így leginkább most bólintottam a mondatára, tényleg jó lenne, ha ellátnának mert így csak szép kis vértömeget hagyok magam után semmi mást. Na jó annyira azért nem vérzek, de elég kellemetlen így is. Mikor végre kiérünk a folyosóra szinte megkönnyebbülés meg az is, hogy elindulunk. Minél hamarabb túl akarok lenni a vizsgálaton. Remélhetőleg nem kapok letolást meg amúgy sem mondanám el senkinek, hogy kivel verekedtem össze. - Oh… egyszer vagy kétszer én is láttalak. Elég csendes vagy. – ugrik be valami így megnyugszom, hogy legalább az emlékező tehetségemmel nem lett semmi baj. Viszont valahol emlékezetet a régi önmagamra a viselkedése. Én is mindig próbáltam magamat meghúzni leghátul és láthatatlanná válni. ettől kicsit keserű íz kezd szétterjedni a számban, hát igen. A múlt senkinek sem a legjobb vonásait hozza elő. Legalábbis nem a legjobb emlékekkel szépítik meg a napot annyi szent. Talán Sung-yeun problémaokozójába sem botlunk bele legyen az akárki. - Igen, Mardekáros vagyok, miért kérdezed? – kérdőn pillantok rá. Nem tudom most ez hirtelen, hogy jött neki igazából. Talán baja lenne a Mardekárosokkal? Még összeráncolni sem tudom a szemöldökömet, hisz elég pokolian fáj. Tekintetben viszont kíváncsiság és kérdő vonulat is bőven van. Vagy ez amolyan, ha zöldet hordasz kizárunk a csapatból találós kérdés? - Megkérdezhetem, hogy miért érdekel? Mármint akkor gondolom nem bírod a Mardekárosokat… vagy ilyesmi? – teszem fel végül azt a kérdést ami a begyemet nyomja inkább. Sok dolog átcikázik az agyamon miközben tartunk az uticélunk felé. Talán kell némi fájdalomcsillapító is azt hiszem. Pár ütés helye igen kellemetlenül sajogni kezd így meg még aludni sem fogok tudni ami eléggé cinkes. Talán meg kellene próbálnom valami tréfával elütni ezt az egészet… - Ha ez megnyugtat nem eszek embert és semmi őrült világmegváltó tervem nincs hiába a zöld ligában vagyok. – pillantok rá a szemem sarkából. Talán őt is egy Mardekáros piszkálta volna vagy van egy lány aki érdekli? Csak remélni merem, hogy Noah vagy valamelyik kis csapattag nem járkál most erre. Nincs kedvem élménybeszámolót tartani, ha meg ellátnak a Gyengélkedőn nem igen kell azt sem adnom. Rá lehet fogni arra, hogy összeütköztem egy fával… nem?
Nem akarok azért nagyon beefolyni valami balhés ügybe, de ő elég pocsékul fest, ezért csak kicsúszik a számon a kérdés, hogy mégis mi történt vele. Az szép dolog, hogy védeni akarta a családját, bár azzal nem értek egyet, hogy jól csinálta. A kölcsönkenyér visszajár szerintem sose jó megoldás, mert egy végtelen láncot indíthat el, bár persze nem tudom, hogy ez esetben mi a jó megoldás, ha az ember mégis csak tenni szeretne azért, hogy megvédje azt, aki számára fontos. - Azt hiszem értem és... ő nem fog majd megint visszavágni? - teszem fel a kérdést óvatosan, ami ott motoszkál a fejemben, hiszen azért benne van a pakliban, hogy a következő alkalommal, amikor összefutnak akkor majd megint jön a viszonzás, vagyis hát ez volt az gondolom, de minden bizonnyal Daiki is visszaütött. Mi van, ha ezzel nincs vége, vagy majd megint pont ő lesz az, aki kezdeményezi? Milyen jó is lenne olyan világban élni, ahol az emberek inkább megbeszélik a dolgokat és nem pedig egymáson vezetik le a feszültséget. Itt a jó példa rá, hogy ez így nem működik, hiszen elég csúnyán helyben hagyták szegényt. Ha egyre többet mondanának nemet az erőszakra, akkor egyszer hátha végetérne nem? Túlságosan naiv elképzelés ez részemről? - Nem gond, azt hiszem az a lényeg, hogy a másik nem tudott bejönni. - felelem a bocsánatkérésre, főleg hogy végülis ő járt rosszabbul úgyhogy igazán nem neki kellene elnézést kérnie azt hiszem. Rendesnek tűnik, még ha ő is azok közé tartozik, akik nem a legjobban rendezik az ügyeiket, mert még mindig azt mondom, hogy nem a szemet-szemért elv a megoldás az élet problémáira. Tudom, hogy a szobatársaim pedig pont hasonlón törték a fejüket, de azt hiszem Ali ismer annyira, hogy megpróbálja lebeszélni őket róla. Egyébként se hiszem, hogy néhány Hugrabugos srác túl sokat tehetne Jenkins és bandája ellen, azt pedig nem akarom, hogy miattam bajba kerüljenek, esetleg meg is sérüljenek. Azóta is lelkiiemeretfurdalásom van, amiért Ali is belekeveredett. Biztosan az anyukája se örült neki, hogy sérülést szerzett, mert hát biztosan elmondták neki, hogy a Gyengélkedőre került a fia főleg azok után, hogy egy hónapra... Életem egyik legrémesebb hónapja volt, amikor azt hitte mindenki, hogy meghalt. - Igen, gondolom jobb lenne, ha ellátnának. - azért most már kicsit közelebb lépek és megpróbálok segíteni neki, bár hiába vagyunk egykorúak jó eséllyel azért sokkal erősebb testalkatú, mint én, úgyhogy konkrétan sokan nem tudok segíteni, de azért legalább valamennyire a karja alá nyúlok, hátha. Attól persze tényleg félek kicsit, hogy kimenjek a folyosóra, de talán ha nem egyedül teszem... és már egy ideje bent vagyok, úgyhogy hátha elült a veszély. Szóval végül lassan, de bólintok, hogy megpróbálhatjuk együtt. Bár nekem illene őt elkísérnem, aztán viszont le kell mennem az alagsorba. Szívás, hogy a klubhelyiségünk ugyanúgy lent van, mint a Mardekárosoké. Szívesebben lennék most Hollóhátas, akkor még kevesebb esély lenne rá, hogy összefutok azokkal a szörnyetegekkel. - Hatodikba, de azt hiszem te is. Láttalak már órán. - mondom, bár ő biztosan nem vett észre engem, mert mindig meghúzom magamat és inkább a hátsó padokba ülök, hogy ne nagyon szúrjak szemet senkinek sem. Azóta mondjuk nehezebb, hogy összebarátkoztam Alival, mert ő nyitottabb és nagyobb hangú, úgyhogy könnyebben felhívja magára a figyelmet, de azért még mellette is viszonylag könnyen el tudok tűnni. - Ugye Mardekáros vagy? - kérdezem aztán, mert ez bár nem jó ómen, de végül is megsérült úgyhogy annyira nem lehet rossz ember és szerencsére még nem láttam Jenkinsék társaságában. Ha láttam volna, akkor valószínűleg most nem beszélgetnénk.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Nagyon nem éreztem a mait az én napomnak, ugyan egy ilyen után ki érezné annak? Kész agyrém ez az egész! Valahogy kezd tele lenni a hócipőm a sok parasztsággal, igazi röhej. Na mindegy legalább ő is kapott pár jól irányzott pofont amit egyáltalán nem fogok megbánni. Legközelebb meg csak meggondolja kétszer, hogy pontosan kibe is kössön bele. Az egy dolog, hogy beverte a képemet, de akkor se fogom hagyni, hogy a családtagjaimat szekálja. Még csak az kéne! Azért, hogy ne legyek teljesen bunkó figyelek a mellettem lévőre is főleg, hogy elveszem a zsepit. A mondatára még el is mosolyodnék, ha nem lennék jelenleg szar hangulatban és nem fájna az egész arcom. Felhümmögök egy kicsit mintha megakarnám alaposan rágni ezt az egész válaszadási lehetőséget. Az, hogy melyikünk hibája elég érdekes felvetés mindenesetre. - Nos azért kaptam mert miután cse… akarom mondani bántották a családtagomat én viszonoztam a szívességet. Mondjuk úgy, hogy a díszfiúnak nem tetszett túlzottan a kölcsöntörlesztés. – válaszolom meg végül a kérdését. Láthatóan tartja tőlem a távolságot amit talán nem vehetek tőle zokon, de azért kicsit érdekes így hirtelen. Próbáltam nem jobban összevérezni az egyenruhát és a talárt ámbár ez kicsit nehézkes volt így is. A végén tényleg kénytelen leszek a gyengélkedőn rostokolni egy ideig. Kérdésemre mikor próbál válaszolni és láthatóan elakad felvonom egy kicsit szemöldökömet. Csak nem rejteget valami olyasmit amit nem szívesen oszt meg másokkal? Na nem mintha én rossz szemmel néznék emiatt, azért a magam kis titkai is megvannak amit próbálok jó mélyen eltemetni, ha egy mód van rá. Ámbár az is elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb minden ki ne derüljön, viszont olykor mi szabályozhatjuk meg mikor is kerüljön napvilágra. - Oh, az nem lehet a legkényelmesebb szituáció. Szerencsére akkor nem vett észre téged. Amúgy tényleg bocs, ha… tudod rád ijesztettünk ezzel az egésszel. – bököm ki én is még egyszer a bocsánatkérést mert eléggé rosszul érzem magamat a történtek miatt. Valahol kíváncsivá tett azzal vajon ki elől bujkálhat, de mivel vadidegenek vagyunk egymásnak ezt nem követelhetem ki. Mindenkinek meglehetnek a maga ellenségei és sötét árnyai, nem? Nincs olyan ember ezen a földön akinek ne lennének az ellenségei. Akár tisztában van ezzel, akár nincs. Nekem is kicsit meg kell majd húznom magamat pár napig. Valahogy nem kecsegtet annak a gondolata, hogy egy bűntető munkával virítsak a selyemfiú idióta viselkedése miatt. Kérdésére rá néztem majd ekkor döbbenek rá, hogy jó ideje fogom az orromat ami eléggé lüktet. - Az igazat megvallva, lehet jobb lenne. Nem akarok valami vértócsát ereszteni magam alá vagy ilyesmi. – morogtam halkan és még az ajtónak dőlve én is elkezdtem hallgatózni. Talán kezd most már tiszta lenni a terep. Így nehezen, de feltápászkodom és próbálok nem grimaszt vágni. Így fogom még mindig az orromat majd megtapogatom a szemöldökömet is mire felszisszenek. Kellemetlen egy helyzet, valószínűleg úgy nézek ki mint valami hadirokkant. - Mit szólsz, ha egy darabig együtt megyünk? Nem igen jön vissza egyhamar az akivel balhéztam. Kapott ő is egy két testvéries sallert. – próbáltam szépíteni azt, hogy valószínűleg vagy az orra vagy a szája bánta a vitánkat. Attól, hogy Japán vagyok nem azt jelenti, hogy hagyom magamat csak úgy tologatni jobbra-balra az ilyen szitukban. Szerencsére csak a magánügyeimnél keveredek ilyenbe bele, Noah esetében csak a csendes háttérként szolgálok. Azt meg nem reklámozom, hogy általában segítek azokon akik porul jártak oktalanul ezeknek. Már, ha én magam is a tett helyszínén vagyok. Lassan kinyitom az ajtót, hogy kinézve megbizonyosodjam arról, hogy teljesen tiszta a terep. Kifújom a levegőt egy fájdalmas ciccenéssel bezárva. - Tiszta a terep. Amúgy, te melyik évfolyamba jársz? – kérdezem meg hirtelenjében. Általában szeretek beszélgetni, ha találkozok emberekkel. Talán a fiú félelme is alább fog hagyni, hisz nem tudom tőlem mennyire feszült be. A folyosó jelenleg teljesen kihalt, gondolom mindenki a dolga után ténfereg. Most még magamat is meglepem mennyire lazán sikerül kezelni ezt a helyzetet. Igaz annak sem lenne több értelme, ha pánikolnék. Így hát, ha Sung-yeun is beleegyezik elindulunk utunkra. Csak azon imádkoztam ne legyenek sokan a gyengélkedő környékén. Kivételesen nem akarok nagy hűhót csapni a karcolásaimnak.
Szegény srác nem fest valami jól, amikor beesik az ajtón. Elég rendesen helyben hagyta az a valaki odakint, csoda hogy elég volt neki, hogy a keze az ajtónak csapódott és nem próbál meg ennek ellenére bejönni. Azért a álcám előkerül, hogy az ajtót bezárjam, amikor meghallom a koppanást rajta, mielőtt esetleg még tényleg megpróbálna bejönni rajta, aki bántotta ezt a srácot. A sérülései miatt persze azért lenyugszom annyira, hogy kicsit közelebb lépjek és zsepit adjak neki, le is guggoljak mellé, bár látszik rajtam, hogy van még bennem így is egy adag tartás, de nem is feltétlenül tőle, inkább a helyzettől tartok. Nem vagyok az ilyesmihez hozzászokva, hiszen én mindig kerülöm a bajt, bár mostanában a baj valahogy magától megtalál engem. Nem értem, hogy miért. Mintha valami büntetés lenne a hazugságok miatt. - Ha jól sejtem nem te tehetsz róla, legalábbis te jártál rosszabbul. Miért bántott? - kérdezem talán túlságosan is naivan, bele sem gondolva, hogy ő maga provokálhatta ki ezt a támadást a viselkedésével. Végtére is engem is bántottak és én nem tettem semmit az ég világon, ami erre okot adott volna. Azért, ha már odaadtam neki a zsepit és ő is feltápászkodik legalábbis ülő helyzetbe, kicsit hátrébb lépek és felállok. Guggolva azért hamar elzsibbad az ember, én pedig nem készülök gyógyítónak, hogy ennél többet tehessek szegényért. Talán a Gyengélkedőre lenne a legokosabb elmenni, bár lehet, hogy ezt csak karcolásnak veszi az, akit márt ért hasonló támadás. Szerencsére engem nem, úgyhogy nem vagyok a témában nagy szakértő. - Hogy én? Nem, dehogy, csak... - elakadok, hiszen nem szeretek túlságosan magyarázkodni, de most mégis kénytelen leszek elmondani és lehetőség szerint jó lenne az igazat. Nem gyanakodhatok mindig mindenkire, hogy rosszat akar, főleg ha az illetőt eleve bántották. - Láttam valakit odakint, akit jobb, ha elkerülök. Ő meg... engem bántott. - bököm ki végül lassan, bár nem mondok nevet, de ennyi most épp elég is úgy hiszem. Azt még tényleg nem tudom, hogyan fogok órákra járni, de talán idővel majd ez a trauma elül bennem és akkor nem fogok attól rettegni, ha kilépek a folyosókra, hogy mit csinálok, ha összefutok Jenkinsszel és a bandájával. Vagy talán el kellene hinnem, amit a többiek mondtak, hogy azért úgy, hogy mások is vannak ott nem bántana, de mi van, ha olyan órára megyek, ahol épp nincs tömeg, netán a végére maradok és mégis csak egyedül leszek a folyosón, mint most is? Ez azért igenis benne van a pakliban és akkor minden alkalommal a torkomban dobog majd a szívem, hogy mi van, ha felbukkan és megint nekem esik. - Sung-yeun. Nem kellene elmenned a Gyengélkedőre? - pillantok rá, mert hát elég csúnyán fest így elsőre. Azért az ajtóhoz kicsit közelebb lépek, hogy füleljek odakint van-e az, aki bántotta őt, mert akkor logikusan nem lenne okos ötlet kimenni egyelőre a folyosóra, habár nem lehetünk itt örökre. Viszont, ha már nincs ott, akkor jobb minél előbb lelépni, mert ha esetleg segítséget hív, akkor megint csak nagyobb a baj, mint jelenleg. Nem tudom, hogy mi legyen. Idegesen rágcsálni kezdem a szám szélét. Hát igen, ez van, ha az ember egyáltalán nem ért a kemény helyzetekhez és nekem ebben nincs semmi tapasztalatom.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Minden elmondható erről a kis baráti „összeröffenésről” csak a jóindulat nem. Még mindig azon az elven voltam, hogy megérdemelte amit kapott tőlem. Úgy őszintén miért is kellene a gyökereket kikímélni mikor ők meg csesztetnek másokat? Jó persze most lehetne mondani, hogy Noah-t is szivathatnám, de… ez bonyolult dolog. A világ régóta nem fehér és fekete erre még odahaza kellett rájönnöm a Roxfort előtt. Éppen ezért szoktam kicseszni az ilyen görényekkel mint ez az újficsúr gyökér is. A szóváltás így is hangosabbá válik mint szeretném, hiszen nem akarom magamra felhívni a figyelmet, valahogy nem vágyom a nagy nyilvánosságra. Amúgy sem vagyok a verekedős típus így nem csoda, hogy elég rendesen sikerül benyelnem azt a lökdösős manővert. Ami a legnagyobb szívás, hogy nem tudok bemenni a hátam mögötti helyiségbe. Na csessze meg! Azt hiszem el kellene gondolkodom azon, hogy elkezdek gyúrni vagy ilyesmi a végén előb visz el valakit a röhögőroham a gyengélkedőre minthogy valakibe kárt tegyek. Ha pedig ténylegesen folytatom eme csodálatos manővereimet, hogy én legyek a nap hőse… Igen csak kellene az-az izom. A családomért pedig mégis csak kiállok, hiszen miként nézne ki, hogy csak hagyom terrorizálni őket? Éppen ezért próbálok segíteni azokon is akit Noah elkap. Felőlem kígyót-békát kiabálhatnak rám, ha „jó” hangulatban vagyok akkor lepereg rólam, de… máskülönben nem nagyon tudom tartani a nagy vidám troll Daiki-t aki körbe bolondoz bárkit. Utáltam ezt az egészet már onnantól fogva, hogy meg kellett játszani magamat. Jó persze az agyatlan hülyét sem rossz kiadni, de néha jól jönne egy mélyrehatóbb beszélgetés amikor nem azt latolgatják mekkora ökörséget óhajtok megint mondani vagy ehhez hasonló. Magamban erre el is eresztek egy sóhajt. Csak pökhendi vigyorral vizslattam a szemétládát akinél viszonoztam a „szeretet” pacsit és még így is jól állon vágtam. Szórakozzon a tudja kivel. Nagyot fújok mikor földre kerül a szemétláda és megrázom a kezemet, eléggé sikerült megfájdítanom még úgy is, hogy alapjáraton nem akartam ebbe ennyire belekeveredni. Csessze meg! Ezáltal tehát nem nagyon figyeltem így kaptam egy jólirányzott egyeneset. Hirtelen még azt sem tudom, hogy állam, orrom vagy az arcom melyik része bánta a dolgot mivel nekivágódok az ajtónak ami szépen kinyílik és bezuhanok mint egy zsák krumpli. Amin jelenleg még el is röhögném magamat, ha nem fájna annyira az egész agyam. Ahogy bezárul az ajtó hallani még egy nagy csattanást ugyanis a kis nyomorult ökle eltalálta az ajtót és egy jó káromkodás adag meg üvöltés hallatszódik. Először fel sem fogom, hogy nem vagyok egyedül, hanem felettem őrködik valaki így döbbenten nézek fel a kérdezőre. - Én… izé… azt hiszem jól… aucs… - nyögök fel fájdalmasabban és megremegtem ettől. Hát mit ne mondjak nem volt jó érzés most egy megmozdulás sem így egy ideig feküdtem mint akit odaragasztottak. A felajánlott zsepit lassan elvesem egy hálás pillantás keretein belül. Azt még én is érzem, hogy vérzem valószínűleg felszakadt a szemöldököm és az orrom sincs éppen egyben. - Kösz és bocs, ha a frászt hoztuk rád… mondjuk úgy, hogy volt egy kis elintézni valónk egymással a kint lévő bájgúnárral. – morogtam lassan felülve. Vágtam egy grimaszt mert egyáltalán nem volt kellemes egyáltalán megmozdulni. Mint akin átment egy kentaur csoport kb úgy éreztem a fejemet. Most viszont jobban szemügyre veszem a mellettem lévő egyént, ne legyek teljesen bunkó. - Nem is tudtam, hogy erre a folyosóra vagy esetleg valamelyik szobájába jár valaki… te miért kuksoltál idebent? Csak nem valamelyik tanár meg akart szidni? – nézek érdeklődve, szemöldököm mozgatásáról most valahogy lemondok. Így is esélyes vagyok egy ingyen jeggyel a gyengélkedő irányába és biztos valami undormányt lenyomnak a tokromon. Oh Merlinre! Az egész számat moshatom majd ki. Arról nem is beszélve, hogy lehet ezt jelenteni akarják majd a tanároknak szóval, ha nem vagyok ügyes büntetőmelót is kapok. Csodás! Kicsit megszédülök, azt hiszem jobb lett volna fekve maradni így megfordulok nehezen és az ajtónak dőlök felnyögve. Sóhajtok majd a mellettem lévőre pillantok. - A nevem Daiki, téged, hogy hívnak? – teszem fel a nagy kérdést. Remélhetőleg nem fog nagy ügyet csinálni ebből mármint olyan tekintetben, hogy a tanárok orrára köti az esetet. Amúgy is ki kell találnom valami kamut miért vagyok bucira verve. Nem mintha adósa maradtam volna a másik rohadéknak.
Lassan próbálom a szívverésemet normális szintre hozni, ami most nem megy könnyen és már épp ellépnék az ajtótól, hogy megnézzem hol is vagyok pontosan, mert mintha kicsit arrébb állna valami nagy tükör, de erre egyelőre nincs lehetőségem, ugyanis az ajón koppanást hallok, majd lenyomódik a kilincs, én pedig automatikusan újra nekivetem a hátamat és ellentartok, amikor valaki be akar jönni. Nem vagyok valami erős, de talán nálam az előny, ha kitámasztom magamat. Nem tudom ki az és miért koppant az ajtónak, de most nem is nagyon vagyok a realitás mezején, csak próbálom távol tartani magamat mindentől és mindenkitől, pedig muszáj lenne végre összeszedni a lélekjelenlétemet és kimerészkedni a folyosóra újra. Nem lehetek most már a végtelenségig gyáva, bár csak szeptemberig kell, hiszen onnantól már Sung-yeunnal sose találkozhat többé Jenkins. Jó eséllyel nem fog felismerni, ha visszatérek a nyáriszünet után és talán lányokat nem bánt. Naiv vagyok mi? Azok a lányok, akiket már bántott biztosan jót nevetnének most rajtam. Mindenesetre fülelek, hogy mi a fene folyik kint, de mintha veszekedés lenne, kiabálás és két fiú hangja. Az egyik talán bajban van? Mégis hezitálok, hogy megmoccanjak. Valószínűleg simán várok addig, amíg az a másik még jobban neki nem megy Daikinek. Nem merem kinyitni az ajtót és a tétovázásom most akár sérülést is okozhat szegénynek, vagy is újabbat, hiszen már hallottam egy koppanást kintről. Végül, eltelik talán néhány perc is mire összeszedem magamat, és ellépek az ajtótól, picit lenyomva a kilincset előtte, hogy az résnyire nyíljon. Ha odakint valaki bajban van, akkor talán... talán nem lesz baj, ha beengedem, hiszen azzal mégis csak segítek neki és fordított esetben én is remélném, hogy a másik megteszi. - Jól... vagy? - bököm ki halkan, amikor már bent van és becsukta maga mögött az ajtót, bár azért láthatóan tartom a tisztes távolságot és nem megyek vissza az ajtóhoz. Kicsit még a hangom is remeg, ami azt mutatja, hogy nem vagyok valami nagy bizalommal irányába, de rossz ember se vagyok, hogy csak úgy hagyjam, hogy bántsanak valakit csak azért, mert én félek kimenni. Azért, ha láthatóan nincs jól, esetleg azt látnám, hogy szédül, akkor nem tartok akkora távolságot, sőt talán még el is kapom, hogy segítsek neki, mert mint mondtam nem vagyok szívtelen, csak gyáva. De, ha nincs komolyabba baja, azon kívül, hogy mondjuk megütötte magát, akkor azért inkább nem megyek túl közel. Esetleg még egy zsepit veszek elő, hogy odaadjam neki, ha netán vérzik az orra, vagy bármi egyebe.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Nem éppen szerencsés napom van annyit meg kell hagyni, hiszen egyesek azegyszerű kis csínytevést annyira a szívükre vágják. Kiábrándító ez az egész így! Egy kicsit ezért el is fintorodom a dolgon, ahogy próbálom otthagyni az amúgy is bajos társaságot. Most az egyszer tényleg jól jönne, ha a bajkeverő brigádból valaki itt lenne nincs kedvem verekedésbe bonyolódni. Túl macerás ez így. Amúgy is pont most lett vége az egyik büntetőmnek amiért megvicceltem az egyik srácot az egyik mosdóban. Amúgy is túl nagy volt a szája, kötekedett én meg már nem igazán szeretem az ilyesmit. Talán, ha még a régi énemmel élnék amit annyira takargatok, hogy ne sérüljek meghúzódom a sarokban, de már nem. Persze ez nem azt jelenti, hogy élvezetből bántok bárkit, ez a fazon egyszerűen csak megérdemelte. Amúgy is általában kimaradok én az ilyesfajta balhékból vagy csak utána próbálok segíteni azokon akikkel kibabrálnak ilyen szinten. Persze most rajtam senki sem tudna! Francba. Amúgy is a srác az uncsitesómat is piszkálta miért kellene nekem ezt csak úgy néznem? Legalább ők ne szenvedjék el a piszkálást mint amit én megéltem… na meg persze átjártam a pokol minden egyes szintjét emiatt. A gondolataim miatt marhára nem figyelek oda, hogy éppen merre is megyek és sikeresen belebotlom a bajosabb srácba aki megorrolt rám a kis csíny miatt. Flegma mosollyal fogadom a felháborodott képét amikor biztos vagyok, hogy mindjárt most kapok arcplasztikát még időben kitérek az ökle elől. - Ugyan már, most komolyan bántanál valakit? Ez nem szép tőled. – mondom nekim ámbár szerintem most kerül igazán közel ahhoz a bizonyos robbanás közeli állapothoz. Nem tudom van e per pillanat erre valaki, de ha igen akkor kurva nagy mákom lesz. Hiszen, ha lebukik ez a nagy balfék, hogy keresi a bajt nem én kapok a fejemre. Mégsem én kérem azt az ingyen pofont nem igaz? Igaz szemem sarkából igen csak hívogatóvá válik az ajtó, ahová talán beslisszolhatnék. Miért is kell nekem ennyire néha belemerülni az idiótaságaimba? Ebbe pedig szerintem nagyon is érthető volt, hogy Noah-ékat miért nem ráncigáltam bele. Kiderül a titkom fújhatom az egész mindenséget amit eddig felépítettem. Így is nagyon sokszor kártyavárként imbolygok az egész tetején. Veszélyesen közel olykor a lebukáshoz, úgy gondolom mindenkinek vannak nagyon is dédelgetett titkai amit nem szeretne, ha valaha kiderülnének. Nos én is így vagyok ezekkel. - Megmutatom én neked szépséget te idióta húzott szemű. – szól a fröcsögő válasz miközben elkapja a grabancomat. Nem tudom mennyi az esélye, hogy idejében előtudjam szedni a pálcámat, ha szükségem lenne rá. Azt sem igazán tudom, hogy van e egyáltalán rá valami realitás, hogy erre járjon valaki pont most meg úgy általánosságban? A diákok mindig a leglehetetlenebb helyeken bírnak felbukkanni. - Csak megkaptad amit megérdemeltél, oktalanul bántani másokat nem szép dolog, haver. – fejtem le a taláromról kezeit mire taszít rajtam amire nem is igazán számítok viszont jól is jöhet mivel az ajtónak esek. Szóval meg is próbálok kinyitni, de érzem nehezebb dolog ez mint kéne. Na csezd meg ki van pont ilyenkor odabent? Csak remélem, hogy beenged vagy valami csoda folytán csak bezuhanok, inkább egy púp legyen a fejemen, ha beverem mint valami törött orr amit a gyengélkedőn kell ellátni azzal a csodás kotyvalékkal amit ledugnának a torkomon. A srác viszont egyáltalán nem úgy tűnik mint akit meghatna egy olyasmi mondat, hogy megérdemelt jussát kapta meg így nem is félve egyenesedek ki és összehúzom a szemeimet. Nem fogom hagyni magamat egy ilyen kis szeméttel szemben. Majd, ha piros hó esik.
Alig várom, hogy találkozzanak már az idei tanévben! 
// 
