2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Nagyteremben minden háznak és a tanároknak is külön-külön asztala van. Persze nem főbenjáró bűn, ha nincs épp valamilyen ünnep, esemény, ha valaki nem a saját házának asztalához ül, maximum rossz esetben a háztársai nézhetnek rá ferde szemmel, ha épp kevésbé toleráns típusok.
Amara vicces is lehetne, ha most nem vonná fel a figyelmemet az, hogy a sellőket ugrasszam ki a bokorból. Nem változnak át, nem jön elő szirén képesség, hogy mondjuk tűéles fogak. Én csak szeretek heveskedni, áthúzni minden értelmes számítást, de ja, titkárnőként is pont ez vitt rossz útra, nem számoltam a következményekkel. Bízom benne, hogy ő és Sun-Hi boldogulnak a krampusszal, hiszen én sem tudok kettészakadni, így nem látom, hogy mi történik a makival. Csak fél szemmel pislantok hátra, hogy Amy milyen illúziót idézett, én magam is szeretem a látványmágiákat. Ahogyan a másik hugrás obégat, egészen nevetnékem támadhatna, ahogyan zsarolja a krampuszt, ám a sellőkkel kelek inkább birokra. Dacosan vágom csípőre az egyik kezemet, a másikkal pedig úgy legyintek, mint aki csak cigizik, és fújná ki a füstöt a másikra, ebben az esetben a fiatal sellőcsajra, aki felbátorodik, talán pont az őt ért hógolyótól, amit elhülve nézek, hogy csak úgy magába szívja. Mi a frászkarika van itt? Ha belém állt volna egy hógolyó, akkor egyszerűen elfüstölök a tűz képességem miatt? Jesszus! Nem sokáig tudok ezen gondolkozni, úgy kibillenek a lökéstől, hogy seggre is taknyolok. – Ah.. – Kommentálom fájós tomporral, hogy vészjóslóan tápászkodjak fel, a vendettát azonban az idősebb nővér kiveszi a kezemből. – Vissza ne gyere!!! – Üvöltök utána, elfogadva Amara felsegítését, aki végül mégsem nyúl utánam, magamtól tápászkodok fel. Fújtatva nézek a fiatal sellő után, hogy aztán az idősebbre meredjek, megvárva, hogy mi lesz a Finite eredménye. Mindenesetre félköríves mozdulatot végzek, ami nem biztos, hogy bejön. Tekintve, hogy kezd eléggé cidris lenni a helyzet, egy tűzgömb nem árt körénk. Ha ezzel végeztem, akkor Sun-Hi mögé állok, átkarolva a vállát, próbálom őt is felmelegíteni, remélhetőleg nem fogom megégetni, mint Sebastiant. Most már látom, hogy mi történt a makijával, Amara baglya is próbálkozik kiterelni, megragadni. A legjobb az lenne igazából, ha a maradék két sellőt is visszaküldenénk a tóba, biztosan az ő jelenlétük indította ezt az ellenséges, karácsonyhoz nem illő helyzetet.
//Tűznimfa I. Immunisak a saját elemükre (a négy elem egyértelmű, erdei nimfák esetén természetvarázslatok, sötét nimfák esetén sötét varázslatok, átkok). Elemüknek megfelelő pajzsot idézhetnek akár több ember köré is egy adott területre, mint egy búra, ez véd fizikai és mágikus behatásoktól is, de a támadásokkal egyre gyengül és amíg a nimfa próbálja fenntartani az ő ereje is egyre csökken. (Vízbuborék, tűzgömb, földkupola, eletromos háló, indakupola, árnygömb.)//
Szegény Sun-hi újra és újra a tanárokat emlegeti, de az istenért nem látni senkit, aki segíthetne rajtunk. A vaglyom is csak ezt a gyanús krampuszt találta, aztán lehet, hogy ezzel se jutunk sehová, ha a fazon kereket old és a zsákjában csak egy adag hó volt! Egy kis sikernek élem meg, hogy sikerül elhajolnunk és már idézem is az illúziót, de az az igazság, hogy a "sikerszéria" is elég erősen illúzió volt csak és szerte is foszlik. Próbálom megállítani a krampuszt, de amikor meghallom a barátnőm remegő hangját és ahogy összehúzza magát el is száll a tettrekészségem. Utána kéne mennem, hiszen a farkas leterítheti és megtudnánk ki van a maszk alatt, de földbe gyökerezik a lábam és ahogy hátra fordulok a kiabálásra mögöttünk és meglátom, hogy Chloet még fel is lökte az egyik dühödt sellő már végképp kiszalad belőlem egy halk sikoltás. - N-ne! N-nem vagyunk ellenségek! - kiáltom, amennyire tőlem tellik, de a hangom még így is inkább hasonlít egy kisegérhez, mintsem tényleg parancsoló vagy figyelemfelkeltő lenne. A saját testvérét is felpofozza az, amelyik pont mögöttünk állt és szerencsére az agytekervényeimre sose volt panasz, szóval sikerül összeraknom nekem is a képet. Lehet, hogy a maki frászt fog kapni, sőt, talán a gazdája is, de amikor látom, hogy Sun-hi be akar nyúlni érte, akkor a baglyom huhog néhányat, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy "heló, jövök!!!" és mintha csak egy egérre vadásznak megragadja a majmot ahol csak tudja, karon, nyakon, oldalán. Valószínűleg nem kellemes, ha egy bagoly cipel és az is biztos, hogy nem sokáig tudná elvinni, hiszen hozzá képest nem könnyű, de annyi ereje lehet, hogy kirántsa úgy, hogy nem nagyon ér a "hóhoz" és Sun-hi elé ejtse és a lánynak ne kelljen bemennie és túl sokat hozzáérnie az anyaghoz, akármi is legyen. - Ch-chloe j-jól vagy? Su-sun-hi te jól vagy? - nyögöm ki, már azt se tudom hova kapjam a fejem, nyúlnék a krampusz után, nyúlnék Sun-hi után, nyúlnék Chloe után, de szétszakadni nem tudok! Reménykedem, hogy a farkasos jelenés még egy ideig feltartja a krampuszt, mert képtelen vagyok a feladattal törődni a társaim árán. Egyik legnagyobb félelmem az, hogy akkor is elkezdek dadogni, amikor egy varázslatot kéne létrehoznom, így kicsit pánikolva ragadok pálcát és mutatok a kupac hóra, hátha tényleg bejön az ötlet. - Fi... Finite incantatem! - sikerül második nekifutásra, ami elég kínos, mert a pálcamozdulatot is újra kell kezdeni, de szerencsére nem hosszú vagy bonyolult. - Ez a h-hó... emiatt v-voltak a s-sikolyok a n-nagyteremben és t-talán ez m-maga a tükör, valaki összet-törhette! - mondom gyorsan, illetve szeretném gyorsan mondani, de nem igazán sikerül. A három sellőből egy más faképnél is hagyott minket, lehet, hogy Sun-hira is átmászik az átok a familiárisról, Chloe a földön és a krampusz is lehet feltápászkodik és lelécel... Jajj istenem, mi jöhet még?
// Nincsen karilapom, de 10-15 pont közötti értékre tippelem a Bűbájtanját, sajnos inkább elméleti kari, azt viszont nem tudja, hogy Chloe jobb benne nála ^^U. Finite Incantatem – Mágia semlegesítés: Végrehajtott varázslatok semlegesítésére használatos igézés. //
Elég rendesen ledöbbenek a jelenlet láttán, de így se vagyok elég gyors, hogy észrevegyem miben sántikál a Maki. Nem épp a legokosabb teremtmény és túlságosan érdeklődő és nyitott velem ellentétben, hogy simán belemenjen a hóba, pedig kezd egyértelmű lenni, hogy ez nagyon nem jó ötlet. Főleg, ha ez az izé hullott a teremben is és ott volt az a sok vita és veszekedés... Kezd a fejemben motoszkálni a gondolat, hogy bizony van összefüggés. De ki és miért akarja, hogy mindenki egymásnak essen egy karácsonyi bálon? Biztos, hogy van valaki a háttérben, és reméljük, hogy csak valami kellemetlen csíny és nem... Hát nem is tudom. Annyi mindent hallani a világból, hogy talán már a Roxfort sem annyira biztonságos hely, mint amilyennek beállítják. - Tényleg találnunk kellene egy tanárt. - motyogom bár szinte csak magamnak, amikor a lány elrohan, miután majdnem lelökte Chloét a lépcsőn. Amy kérdésére csak bólintok, legalábbis elsőre, amíg a maki be nem megy a hónak tűnő valamibe és így már nem gázolok utána, hiszen teljsen belassul és fázósan húzza össze magát, én pedig most már egyáltalán nem érzem jól magamat. - Olyan hideg... - roggyan meg kicsit a térdem is a pocsék érzéstől. Sose találkoztam még dementorral, így nem tudom, hogy mihez tudnám hasonlítani, de a kedvem pillanatok alatt elszáll és fázósan ölelem át magamat. - Gyere... próbálj kijönni... - a havas rész széléig azért elmerészkedem és megpróbálom csalogatni a familiárist, hogy kijjebb jöjjön annyival, hogy elérjem és kitudjam emelni a mágikus hócuccból, mert az már biztos, hogy valami mágikus anyag lehet, ami totál kikészíti az embereket és úgy fest a familiárisokra sincs jó hatással. Ha kitudom emelni onnan, akkor megpróbálom leporolni. Azzal persze nem számolok, hogy ha így én magam is hozzáérek a hószerű izéhez, az nem biztos, hogy jó ötlet lesz, de a mostani iszonyú pocsék érzés mellett nem megy a teljesen józan gondolkodás. Nem tudom most a krampuszra figyelni, vagy a leleplezésére. - Esetleg egy finite... - próbálom javasolni a többieknek is, ha netán ezzel hatástalanítani lehet a havat, vagy a jó ég tudja. Nem lenne jó, ha nekem is beleszívódna a bőrömbe, de muszáj valahogy letakarítanom szegény kis makit, mielőtt még megfagy, vagy rossz esetben ő is megvadul, mint a sellő lány.
Csak hallgatom őket, de nem igazán értem, miről is beszélgetnek egymással pontosan. Ők egy család, én pedig egy harmadik, kívülálló személy vagyok a köreikben, szóval annyira talán nem is olyan nagy csoda, hogy képtelen vagyok összerakosgatni a darabkákat. Esélyesen nem is kellene. Mégis, vadásznak nevelt az apám, olyasvalakinek, aki figyel a részletekre. Úgyhogy automatikusan fülelek továbbra is. Nem árt néha a kelleténél jobban megismerni másokat, hiszen az ember sohasem tudhatja, mikor válik hasznára az ilyen jellegű tudás. Gina elég nyílt a sráccal, nála pillanatok alatt leveszem, hogy az ő gyenge pontja a család. Remek! Van ebben az iskolában bárki is, akinek nem defektes és sérült a rokonsága? - Az könnyen megoldható - dünnyögöm a bajszom alatt, amint a felejtésátok kerül szóba a vöröske részéről. - Ha gondolod, én megteszem, csak fizess meg jól érte... - ajánlom fel szolgálataimat habozás nélkül, habár nem vagyok valami nagy ász a témában. Az exmemorian olyasvalami, amihez kellő gyakorlat kell, hogy a végén jól sikerüljön minden, de hát valahol mindenkinek el kell kezdenie, nem igaz? Nem készülök ugyan amneziátornak, de a plusz mellékes sose árt. És ha Gina felejteni akar, szívesen kimondom én rá azt a plusz szavacskát. Végül a srác fogja magát és bemutatkozik számomra, noha a neve hallatán azért egy pöppet erősebben szorítom meg az ujjait, mint a mondata legelején. Gyanakodva mérem végig, mondhatni tetőtől-talpig, minden egyes vonását alaposan szemügyre véve. És ezt nem pont azért teszem, mert beindultam volna rá. Nem. A neve az, ami itt és most gyanakvásra késztet. - Cody L. Mortimer a VMS-en résztvevő válogatott egyik tagja volt és te határozottan nem vagy ő - csóválom meg a fejem, majd úgy engedem el az ujjait, mintha minimum leprás lenne. Még egy csinos kis fintort is mellékelek hozzá, miközben a nadrágom zsebeibe bújtatom mindkét kezemet. - Különben is... meghalt. Szóval ezzel engem nem versz át - fújom ki mérgesen a levegőt, mintha már maga a tudat is bosszantana, miszerint valaki ennyire ostobának néz engem. És igen, talán bosszant is. Nem vagyok még teljesen képben a történtekkel, amióta lement a bajnokság nem bújom a csapattagokat érintő cikkeket. Vagyis igen, de Codyról ezt hallottam utoljára és nem igazán értem, mégis miért gondolja úgy ez a srác, hogy baromi vicces lenne ilyesmivel szórakoznia. Ahogy az se igazán fér a fejembe, hogy Gina miért nem képeli fel itt helyben. De ha ő nem, akkor én megteszem ezer örömmel. - Miley C. Thompson. És nekem ez a valódi nevem - nyomom meg az utolsó előtti szót. Engem nem izgat az, amikor valaki másnak adhatom ki magam. Időközben az általa előhúzott levélkötegre siklik a pillantásom, de ezúttal nem fűzök megjegyzést a dologhoz. Ismét csak letudom magamban azt, miszerint ez valamiféle családi levelezés lehet. Habár, a srác továbbra se tűnik Cody L. Mortimernek. - Ginának alapból fura és szokatlan, mert az emberek olyasmit ünnepelnek, amiről ő azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák - bököm oldalba a lányt vigyorogva, majd komolyabb hangnemet megütve folytatom a beszámolót: - Mindenki annyira ingerült - szakad fel egy apró sóhaj a torkomból. A krampuszokat nem tartom furának, hiszen ők esélyesen a rendezvény "szívatós" részét képezik. - Igen, találtam - biccentek végül, majd nyújtom mindenféle külön kérés nélkül át a fiúnak a pergament. - Megtarthatod - ajánlom fel számára. - Azt hiszem, ez már nem is olyan fontos - döntöm hátam a falnak. Játéknak indult, de az a hülyegyerek rendesen gallyra vágta a hangulatot. - Nekem ma még helyre kell tennem egy idióta mardekárost - iszom bele töprengve az italomba. Előkerítem és gatyába rázom, ha a drágalátos édesanyjának eddig még nem sikerült megtennie.
Carnivora talán az ismerős illat miatt, de egészen békésen, sőt talán elégedetten tűri, hogy a kis erszényes átmásszon az ő fejére, és ott helyezze kényelembe magát. Aztán egyszerűen fogja magát, és Cody ölében keres kényelmes pozíciót, ahol békésen, és lustán elfekhet. Szinte felszólítva ezzel a srácot, hogy azért őt is tessék közben simogatni. Ami azért elég fura, mert a legtöbbektől távolságot tart, és inkább csak bizonyos pontokról figyel. Én pedig Codyra néze. Valahol ismerősen megnyugtató a közelsége. És a szavai sem igazán lepnek meg. Persze ő és én mindig másképpen igyekeztünk feldolgozni a veszteségeinket. Azt hiszem ő volt mindig is az emberibb oldalam. Csoda, hogy nélküle elveszettnek éreztem magam az emberek világában? - Mindig is te voltál az emberibb felem, aki emlékeztetett erre. Az élő lelkiismeretem, ha úgy tetszik.- hagyom végül ennyiben a dolgot. Bár ott van bennem a félelem. A félelem, hogy nélküle, és a kontroll nélkül, amit jelentett a jelenléte az életemben elveszek valahol a saját sötét oldalamban. Talán olyan leszek, mint Cody anyja, őrült sötét boszorkány lelkiismeret nélkül. Talán ez genetikailag van kódolva a Mortimer nőkbe. Bennem. Sőt talán már át is léptem azokat a bizonyos határokat azon a napon, amikor szövetkeztem Cody apjával a visszahozására, és könnyű szerrel vágtam volna át a gonosz nimfa torkát. Talán már ennek a jele, hogy a nimfa halálát kívánom. És úgy, hogy az anyám életben marad, és talán visszakaphatom őt. - Néha egyszerűen azt kívánom bár eltalálna egy felejtés átok, és mindent elölőről kezdhetnék. Tiszta lappal, emlékek nélkül. Talán erre lenne szükségem, de gyáva vagyok megtenni. - töprengek el végül csendes komorsággal, de aztán Cody zöld szemeibe nézek. - És te? Neked mire van szükséged? Már nem vagy ugyanolyan. - az utolsó mondat inkább tényközlés volt. Igaz, már én sem ugyanaz vagyok, aki évekkel ezelőtt voltam. Azt hiszem az események mindannyiunkban nyomokat hagytak. Így vagy úgy. Ugyanakkor végtelenül önzőnek is érzem magam, hiszen folyton csak a saját fájdalmam, és saját sebeim nyalogatásával törődöm. Néha pedig hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak az én megoldásaim lehetnek jók, mindenki számára. Hagyom, hogy Cody és újdonsült társnőm bemutatkozzanak egymásnak. Az exe? kérdésre csak felnevetnék. Már ha létezne humorérzékem. De mint tudjuk, nekem olyanom nincs. Most pedig egyébként sem vagyok vevő ilyesmire az előzmények fényében. Amikor viszont Cody előhúzza a leveleket, és a medált, egy ideig megszólalni sem tudok. Ez pedig velem nem sűrűn esik meg. Csak nézem a leveleket, és a medált... a kezem pedig megremeg, ahogy elveszem tőle őket. - Cody ez... Köszönöm. - többet képtelen vagyok kinyögni, mert a torkomra forr minden szó, ahogy megérintem a borítékokat, és a medált. Ami gyönyörű. Miley pedig sejtheti, hogy akármi is az nagyon családi, nagyon személyes, és nagyon sokat jelent. Végül a leveket elteszem, nem most fogom elolvasni, nem mindenki előtt. Túl személyesek. Majd ha kettesben leszünk Carnivorával. De a zománcozott hortenziás medált, ami egyszerűen gyönyörű a maga nemében. A legszebb, amit valaha láttam. Óvatos mozdulattal nyitom ki, hogy megszemlélhessem a benne rejlő képet. - Bár adhatnék valamit, ami hasonlóan sokat jelent. De nekem csak ez van. - a táskámba nyúlok, és egy rajzolt képet veszek elő egy border collie-ról, ahogy egy kandalló előtt fekszik a kockás konyha padlón, mellette egész közel egy madár, egy karvaly pihen. És talán Codynak eszébe jut az az éjszaka. Amikor ismét sikeresen zárta ki magát a klubhelyiségből, én pedig csak úgy mellette töltöttem az estét. Állatként valahogy egyszerűbb volt minden. Könnyebb. A pergamen már kissé sárgás, látszik rajta, hogy nem mostanában rajzolt kép. Néhol kicsit gyűrött is. De én csak ennyit tudok adni. Ennyire vagyok képes. Majdhogynem semmire. - A térkép miatt indultunk el a kastélyban. Tényleg olyan furcsa minden. Pedig én nem értek az emberekhez, ünnepekhez, meg ilyenekhez. - zökkenek vissza a valóságba a révületből, ahogy Cody a térképre kérdez rá. Bár azt már meghagyom Miley számára, hogy foglalja össze az eddigi tapasztalatainkat, és következtetéseinket a dologgal kapcsolatban. Ami azért nem túl sok. Lényegében, hogy mindenütt álruhás krampuszok vannak, furán havazik a nagyteremben, és az emberek is furán ingerültek egymással. Nem éppen ünnepi módon. Én legalábbis idáig jutottam el a saját személyes drámáim közepette.
Az erszényes kis lény semennyire nem fél Carnivorától és valaha már találkoztak egymással. És ha már így meg lett bökdösve pillanatok múlva a macska homlokán landol, hogy utána a fülei közé kússzon fel és nyilvánítsa úgy, hogy innentől az az ő trónusa. Kivéve persze ha megpróbálják lezavarni onnan. A szavakat hallva a zöldszemű srác Milleyre néz aztán Ginara vissza. - Tudod.. Nekem az érzések segítettek túlélni... - Gina kaphat tőle egy olyan tekintetet amiből süt... hogy mit is sikerült túlélnie úgy bármikor a srácnak. - Persze mindenkinek más válik be. - von vállat. Ezzel valahol le is tudva a témát. Úgy tűnik, annyira nem akarja feszegetni. - Semmi sem lesz ugyanolyan. - ismeri el megcsóválva a fejét. - Talán már nem erre van szükséged. - talán a srác hisz benne, hogy az ember képes lehet a lelkét meggyógyítani, de be kell látnia, ez csak egy bizonyos szintig lehetséges. Miley kérdésére azért láthatóan kizökken de csak megmosolyogja a kérdést. - Az unokatestvére vagyok. Cody L. Mortimer. - nyújtja a kezét a lány felé, egy gyors bemutatkozás erejéig. - És te? - ha mindenki részéről körbe ért a bemutatkozás, Gina felé fordul még. - Tudom, hogy a legutóbb elég csúnyán össze kaptunk, de a nyári levelezésünk során... ígértem valami. - azzal a mellénye belsőzsebébe nyúl, és egy nagyobb köteg levelet húz elő és nyújtja oda a vöröskének. A zseb nyilván tértágított lehet, mivel semmi nyoma nem volt annak mi lapulhat benne. A levél köteg egy zománcozott képtartós medállal van áttekerve. Fehér alapon kékes-lilás hortenziát ábrázol a kis zománckép. A hátoldalába a Sibylle Mortimer név van vésve. - Oh, találtál egy térképet? - teszi fel végül a kérdést Mileynek címezve. - Fura egy este ez.
Sun-hi mielőtt még a krampusz össze szedné magát egy kis "hócsatához" sikerül ellenőriznie, még így távolabbról is, hogy bár innen hónak néz ki mégis valahogy furcsán csillog... sokkal inkább üvegszilánk-porszerűen semmint ahogy a friss hó mondjuk napsütésben és még csak nem is olvad! Sun-hinek és Amynek is sikerül elhajolniuk ennek köszönhetően a hógolyó annak a sellőnek a hátának csapódik neki akit Chloe leöntött. De ahelyett, hogy tisztességes hógolyóként szétrepülne, olyan mintha a lány teste benyelné mire fel is sikkant döbbenten aztán elakad a lélegzete egy pillanatra... és ki már vacogva engedi a levegőjét ami... olyan hideg, hogy itt a beltérben is látszik a lehelete. Mivel szemben áll Chloeval és a legidősebb testvérével ők premier plánba nézhetik végig a jelenetet és azt, hogy a lánylak mintha a hideggel kiürülne a tekintete. Egy pillanatra vacogva fogja át magát, a szívét dörgöli, de aztán... csak dühödten mered Chloera akinek most neki is menne, vagyis igazából csak szemből meglökné elég erősen. - Próba szerencse ugyebár! Bocsesz nem tudtál eléggé elesni magadtól, tennem kellett valamit! - Persze a legidősebb döbbenten mered a testvérére. - Mirabell... megőrültél? Csak leöntött.. - és Mirabell ekkor a legkisebb felé fordul aki kigúnyolta, aki ezúttal megszeppenve néz rá. - Ugyan már... csak vicc volt... - mire egy jeges pofon csattan az arcán ami még a bőrét is felsérti. - Utálom a vicceidet!! - a legidősebb már épp szólna, de ekkor szó szerint a torkára lesz fagyasztva a szó - Nem kérek a kioktatásodból! - és ezzel... Mirabell... ott hagyja a társaságot. Amikor Sun-hi familiárisa bele szalad és bele is ugrik hemperegni a hóba a lányt talán vissza tarthatja, hogy utána vesse magát, az ami a familiárisával történik. Ugyanis rohamléptekben a maki olyan mintha egyre nehezebben mozogna és végül dideregve húzza össze magát. Mintha megmarta volna a fagy.. Sun-hiből ez olyasmit válthat ki, mintha dementor lenne a közelében. A krampusz a farkasra azért kellően megijed, de rá kell jönnie, hogy nem nagyon van hova futnia... ha hátat fordít, a farkas tuti megkergeti... Arról nem is beszélve, hogy elesik a saját jelmezében ezzel önmagát földre küldve. Talán itt az alaklom egy scooby doo-s leleplezésnek és vallatásnak.. Azt mindenesetre lépten nyomon, ki így ki úgy, de össze tudják kapcsolni, hogy talán lehet valami köze ennek a zsákos-hónak a Nagytermi havazáshoz... Meg ahhoz ahogyan a Nagyteremben viselkedtek egymással az ott tartózkodók.
Amikor Chloe átkarol egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem és a halványan kirajzolódott mintáim, amiket apától örököltünk újra felszívódik, mielőtt még túl feltűnővé vált volna. Már komolyan elkezdtem építeni magamban egy beszédet, hogy a világ szívességeken alapul és hogy ha már egyszer úgy nyitottak, hogy elcsenték a dobozát, akkor nem kell olyan önzetlennek lenni velük, de elillan a védekezésre az ösztönöm azonnal. Én sem magamnak kértem volna valamit, hanem Sun-hi-nak, szóval igazán nem érzem magam követelőzőnek! Virítom a nuncsakut, de szinte üvölt rólam, hogy körülbelül még öt másodpercig tudom pörgetni és utána orrvérzés lesz a vége, és nem éppen a krampuszé. Szerencsére még azelőtt eldobja a zsákját, hogy ez megtörténne és gyorsan le is engedem a fegyvert, hogy fél füllel hallgassam mögöttünk Chloe és a szirének afférját, miközben a lehető legcsúnyábban fixírozom a nagytermetű krampuszunkat. Mondhatjuk, hogy nő vagyok, szóval tudok több mindenre figyelni, de azért még is csak elvonja a figyelmemet egy pillanatra az a gondolat, hogy a sellők nem alakulnak át egy karperecnek köszönhetően és akkor vajon apa jegyeit is teljesen el lehetne tüntetni, hogy soha ne bukkanjanak fel? Ahogy végigszalad a gondolat azonnal elszégyellem magam és újra a feladatra koncentrálok, próbálom elengedni a felcsendülő nevetést és nyafogást, főleg, hogy Sun-hi keresi a tekintetemet. Tanácstalanul nézek rá, de az biztos, hogy meg akarom nézni a zsákot, főleg azok után, hogy milyen hangot adott ki, amikor eldobta. - A h-hó nem cs-csörög. - dadogok csak ennyit, hiszen nem csak, hogy a hó nem csörög, de ha a hóban van valami, annak se kéne, a hónak meg kéne védenie. A tétovaságunkat a krampusz egy hógolyóval jutalmazza és én is megpróbálok elhajolni előle, bár az én módszerem inkább úgy néz ki, mintha egy békaként kilapulnék négykézláb a földön, mert hát ez történik. Még a fejemet is lefedem a kezeimmel, mintha minimum átkok röpködnének egyetlen hógolyó helyett. Mikor a majom beszalad, Sun-hi pedig utána, akkor megpróbálok erőt gyűjteni és felkászálódni, mert az tuttifrutti, hogy a krampusz nem fogja végignézni a makiparádét és már is nyúlcipőt húz. - H-hé, vigyázz, e-egy elv-vadult f-familiáris! - kiáltom a krampusznak, de valójában én idézem mögé a vicsorgó farkast, akit a folyosókon szoktam látni azzal a rosszindulatú göndörhajú fiúval. Legalább is ha a familiárisa ennyire agresszív biztosan nem valami kellemes társaság! Az a farkas teljesen rám hozza a frászt, bár annyira azért még sem, mint az ikertestvérem fura kis izéje, ami szó szerint ráhozza a frászt az emberekre, de az fix, hogy azt nem tudtam volna létrehozni akárhogy is próbálkozom. Szóval a farkas kivillantja az agyarait vicsorog és sarokban tartja a krampuszt, mintha jó nagy falatot akarna kiharapni a sejhajából. Ha már se én, se a baglyom nem vagyunk valami bátrak, legalább az illúzióm az! - Sue, j-jól vagy? - szólok gyorsan oda a lánynak, remélve, hogy semmi ártalmas nem volt tényleg a hóban miközben remélhetőleg Chloe is végzett a bosszújával. - S-segítsetek! - szól ez lényegében mindenkinek, hiszen a sellőknek is van varázsereje, még akkor is, ha nem tanultak pálca mágiát, valamit csak tudnak csinálni, még is csak az anyukájuk varázstárgyát akarjuk megtalálni!
-// Trükkmester 1. szint: Képes kezdetleges illúziólényeket létrehozni, maximum kutya méretig, de csak olyat, amit már valaha látott. Minimális hanggal rendelkeznek, de nem sokrétűvel. A lények képesek támadni, de minimális sebzéssel bírnak. Képes önmagát, vagy mást szebbnek láttatni, mint ami, szebb arcvonások, ápolt külső stb. //
- Semmi gond kicsi, csak ugratlak! – Karolom át anyáskodva a lila szuperhős vállát. Tudom, hogy kicsit nagy az arcom, ezzel együtt kiírthatatlan igazságérzetem van, de a barátaimat minden áron megvédem, és kiállok értük. Én nem kérnék semmit cserébe, ha Amara pedig ezzel az aprósággal vár el fizetséget, hát lelke rajta, ennyit igazán megérdemel. Kuncogva kommentálom, hogy Amara előkapja a nuncsakut, és figyelném azt is, ahogyan Sun-Hi játszmázik a krampusszal, de én inkább visszamegyek, hogy kiugrasszam a nyuszik a sellők bokrából. Hogy mi is az elképzelés? Fogalmam sincs! Van egy bizonyos meggondolatlan életösztön bennem, bárki is akar velem tervezni a sors, vagy a menny, vagy tudomisén tekintetében, én aljasul keresztül szoktam húzni eme számításokat. Köd előttem, köd utánam, totál lemaradok róla, hogy Amara pörgeti a fegyvert, a baglya pedig felháborodva repked és huhog, én csupán várom a hatást, bármi is lészen a sellők tekintetében. Talán azt várom, hogy kibújik belőlük inkább a vadállat szirén. – Fókázni, úú, ez tényleg jó! – Nevetem el magamat, és gyorsan leteszem az üres poharat, a hátam mögé rejtve a kezeimet, csurit mutatok, mintha ezáltal védve lennék az esetleges következményektől. Cseppet sem vagyok megszeppenve, mondhatni felszegem az államat. Ha lenne két varázspálcám, akkor most mindkettőt úgy pörgetném, mint Amara a nuncsakut, csak hogy tiszteletet kölcsönözzek magamnak. – Próba-szerencse. Hát ki tudja, hátha csapda, vagy miegymás. Rossz tapasztalatok, már bocsesz. – Csacsogom, leleplezve ezzel a mindenben kotnyeles énemet, szinte tánclépéseket ropok előttük, mert nem tudok nyugton maradni. A sellők viszont nem támadnak, láthatóan elfogadják, hogy így vezettem le a feszkót. Mindenesetre nem fűznek többet hozzá, pedig a legfiatalabb egészen a kedvemre való a maga bunkó stílusával, valahol a tükörképemet látom benne. Mindenesetre sarkon fordulok, hogy ismét beérjem a kicsiket, s látom, hogy már a krampusz is játékosra veszi a figurát, hógolyózni vágyik. Itt bent a folyosón? Ráadásul rühellem a hideget, a telet, a tűz az, ami közel áll hozzám, noha cseppet sem tudom még kezelni, valóban nem ártana egy mentor, mielőtt még Sun-Hi haját is leégetem. Én azért nem közelítek, megpróbálok körbenézni, hogy a madár merre repült, mert mintha a krampusz csak elvonná a figyelmet, de van-e még további lehetőségünk. Azt viszont érzem, hogy az ujjaim ismét kezdenek el felforrósodni, ha nem vigyázok, átmegyek lángszóróba.
Lássuk be, ha a sellőknek tényleg segítség kell, hát már biztosan rájöttek, hogy nem pont a legjobb csapatot szemelték ki maguknak. Nem vagyunk éppenséggel határozottak, sem kemények, talán még Chloéra fogható rá a leginkább mindez, de mi Amyvel, csoda ha sikeresen megszólalunk, nem hogy még keménykedjünk is. Meg is lepődöm, amikor a szőke lány előveszi a nuncsakut. Nem tudnék ilyesmit használni, valószínű még akkor is képen vágnám magamat vele, ha megpróbálnám csak úgy simán megpörgetni. Nem is nagyon próbálkoznék ilyesmivel. Egyelőre csak várok, hogy a krampusz mit tesz, a familiárisom pedig továbbra is rejtőzködik láthatatlanul. Ő meg aztán végképp nem egy agresszív típus, bár jóval nyitottabb, mint én. Mázli, hogy nem indul meg és kezdi el nézegetni a csomagot. Azért Chloe akciójától kissé lefagyok. Nem tudom, hogy pontosan mit akart ezzel elérni, de elég vegyes a fogadtatás. Elképedve figyelem, ahogyan az egyik lány nevetni kezd, a leöntött meg totál kikel magából és mind Chloéra figyelnek, nekünk meg úgy fest ketten kellene elbánni a krampusszal, aki mintha menekülni akarna, de aztán helyette a zsákból kiömlő hóval kezd el dobálni? Jesszus! Amyre pillantok, hogy most akkor mégis mi a fenét csináljunk. Azért megpróbálom gyorsan megnézni,hogy most ez tényleg hó-e, vagy miért akarta kiborítani a krampusz. Olvad-e ilyesmi. Ha ő felvett belőle, akkor biztosan nem mérgező. Azért megpróbálok elhajolni a hógolyó elől, bár nem a reflexeimről vagyok híres. - Ki vagy te? - kiáltom oda aztán, mert ezt sem tudjuk még mindig, ahogyan az egész annyira fura és különös, hogy nem tudom mit is kellene tennünk. Egyelőre próbálok csak elhajolni, ha tovább dobálózna, de a visszadobás valahogy nem jut eszembe. Viszont persze a makimnak eddig tart a türelme, egyszeriben láthatóvá válik és beleugorva a hóba kezd el szórakozni, ugrálni benne. Azt hiszem ideje lenne tényleg nevet adnom neki. - Héj! Nem... nem szabad! - most már nincs mit tenni, próbálok belegázolva a hóba, vagy a hószerű anyagba kiszedni onnan a makit. Reméljük, hogy nincs a hóréteg alatt valami kellemetlenség, vagy tényleg nem veszélyes anyag.
Szerencsére még csak hírből sem sejtem, milyen az, amikor felültetnek valakit. Az ellenkező nem tagjai engem messziről kerülnek, hiszen lány létemre elég határozott személyiséggel áldott meg az ég, ezt pedig - úgy hírlik - nem szeretik. Pedig bennem is pont ugyanúgy tombolnak a hormonok, mint másokban, egyszerűen csak... csak ilyen vagyok és kész! Lány létemre elég fiús alkat, aki simán beáll a sorba, ha köpőversenyről vagy káromkodási bajnokságról van szó. Eme személyiségjegyemet még a híres-neves Beauxbatons se volt képes kinevelni belőlem, ahol minden az illem és a küllem. Bár, az ottani srácok számomra nagyon is kényes kis selyemhernyók voltak, akiket esélyesen keresztben lenyeltem volna egy villás reggeli folyamán. Ők azért egy-egy míves káromkodás hallatán esélyesen elsírták volna magukat az asztalnál. Látom én Ginán, hogy baromira maga alatt van és mivel nem készültem érzelmi analfabétának, ezért is követtem őt egészen idáig. A szerelmi ügyek rohadt mód nyakatekertek tudnak ám lenni a sok felesleges érzelem miatt is, a vörös hajú lány pedig láthatóan totál ki van bukva. Nem vagyok ugyan a vigasztalás nagymestere, nem fogom ölelgetni és babusgatni, az valahogy nem az én stílusom, de magára hagyni sem áll őt szándékomban. A kettesben való iszogatás az ehhez hasonló drámák mentőöve. Főleg a hozzánk hasonlók számára. Határozottan belém fagy a szusz is, amikor megpillantom azt a különös árnyat a falon. Vadásznak neveltek, szóval életem nagy részét úgy éltem le, hogy mást lássak a dolgok mögé, azt az árnyat pedig mindenféle alattomosan settenkedő veszélynek elkönyvelem magamban. A mellettem üldögélő Ginát óvatosan megbököm, majd arra a valamire bökök, amely időközben végre előkerül, szerény személyem pedig leereszt, mint a lufi. Csak egy patkány vagy mifene... Nem is tartóztatom fel, amikor a griffendéles vöröske vállára telepszik. Más a helyzet viszont azzal az ismeretlen sráccal, aki nem sokkal később a jószág után toppan be. Vélhetően a gazdája. Gyanakvóan mérem végig őt, miközben Gina mellé telepszik, de nem akadályozom meg a mozdulatsorban, hiszen a griffendéles lány jól láthatóan ismeri. Egy darabig hallgatom őket, igyekszem rájönni, hogy tulajdonképpen ki kinek a kicsodája, de egyszerűen túl sok a zavaró tényező. Gina ugyan felteszi a térképes kérdést, de itt és most ez izgat a legkevésbé. Előrehajolok, hogy a lány mellett ülő srácra is rálátást nyerhessek, majd szólalok meg nyersen: - Hát te meg mégis ki a fészkes fene vagy? - bököm ki egyenesen, cseppet sem zavartatva magam azt illetően, hogy ez modortalanság. Őszintén szólva még az is felöltik bennem, hogy Gina és ő... Hogy ők ketten... - Az exe? - dobom fel végül a labdát, még mielőtt bárki is válaszolhatna. A fizikai közelség és hogy a lány hangjába hirtelen ennyi érzelem kerül... Fogalmam sincs azt illetően, miért pont a sakk került szóba köztük, de hát a fene se tudja ki mire gerjed, nem igaz?
Nem mondhatnám, hogy ez életem estéje lesz. Mondtam már, hogy utálom a puccos estéket? Mindig történik valami kicseszett szarság. Olyan nincs, hogy csak békésen dumálgassunk egy ilyenen, ahogy azt Guido Rossi ígérte. Aki mellesleg arra se vette a fáradságot, hogy előbújjon a tudom is én honnan. Remek. Engem csak felültetni és kihasználni tudnak a pasik. Mért is gondoltam egyáltalán, hogy lehetek annyira fontos bárkinek is, hogy felvállaljon? A velem járó zűrökkel együtt. Nyilván tévedtem. Egy szerencsétlen senkinek érzem magam, akinek nem is jár több annál, minthogy kihasználják és eldobják, mint valami megunt, hasznavehetetlen szemetet. Ez vagyok én. Dühíthetne is akár, mégsem érzek mást, csak csalódottságot, és megbántottságot. Ami annyira idegen, és üres érzés. Talán még annak is zavarnia kéne, hogy Miley követ, és mellém telepszik, de valahogy örülök neki, hogy nem vagyok egyedül. Amikor megköszöni a vajsört, csak biccentek neki. Legalább egy jó ivócimborát találtam úgy tűnik az estére. Éppen válaszolnék Miley számára, amikor megrebben egy fáklya fénye, és valami fura árnyékra leszek figyelmes. Így kissé félrebillentett fejjel figyelek. Aztán a következő pillanatban meg is pillantom a törpe erszényest, aki rövid úton kerül a vállamra. Ami engem illet nem bántom, tökéletesen hagyom neki a dolgot. Sőt még egy kicsit meg is vakarom a füle tövét, miközben kényelmes helyzetbe segítem a vállamon. - Ma nem vagyok valami vidám társaság. - súgom gyengéden az erszényesnek. Közben pedig Carnivora is előkerül. A mancsait előbb a combomra, majd felkaromra helyezve nézegeti az új jövevényt a vállamon. Meg is szagolja, és amolyan kíváncsiskodó mozdulattal, a puha mancsával picit finoman meg is böki, de a mozdulatban nincs erő. Inkább csak amolyan "Mi vagy te? És akarsz játszani?" ismerkedő mozdulat. - A világ kemény hely. Az érzelmek pedig csak összezavarnak, és bajba kevernek. Csökkentik a túlélés esélyét. Mileynak igaza van. - vonom meg a vállam, ahogy srác kilép az árnyak közül. Egyszerre fut rajtam végig valami kellemes jó érzés a közelségétől, és valami bűntudat féle is, és egyfajta szorongás, mivel nem tudom, hogy hogyan is kéne kezelnem ezt a helyzet. - Már semmi sem lesz ugyanolyan mint régen, nem igaz? Csak te, én, egy sakktábla egész éjjel a gyengélkedőn. Távol a külvilág zavaros hangjaitól. - sóhajtok fel, és a fejemet a hideg kőfalnak döntöm. - Az inszomniám rosszabb lett, amióta nem játszunk. - mintegy tényként közlöm, minden érzelem nélkül. Mégis valahogy kiérezhető, hogy ebben sokkal több minden van. Ha pedig Miley számára eddig lettek volna kétségek, már biztos hogy nincsenek afelől, hogy ez egy igen régi ismertség lehet. - Van valami érdekes a térképeden? - pillantok oldalra Miley felé. Elvégre kincskeresni jöttünk, még ha az én dráma hangulatom el is rontotta ezt az egészet. Nem mondanám, hogy sok kedvem van a lánnyal tekeregve ajándékot keresgélni, de ha ő nem hagyott magamra, akkor nekem sem kéne, nem igaz?
Miközben a lányok leroskadnak a folyosón és elő kerül a vajsör, meg az élet bölcsességei, mindketten felfigyelhetnek némi motoszkálásra és hogy a fáklyák patkányszerű árnyékot vetnek feléjük, határozottan feléjük tart, de a mozgása valahogy teljesen más, ráadásul nem a fal mellett a szegély biztonságából közelít hanem olyan mintha a falon mászna.. Végül az egyik közelebbi fáklyatartó mögül Gina számára egy ismerős, szétálló fülű, gülü szemű, hunyorgó törpe erszényes bukkan elő. A következő megmozdulása az állatnak az, hogy Gina felé vesse magát és a vállára vitorlázzon több kevesebb sikerrel. Már persze... ha hagyják neki. És ekkor a folyosó szemközti árnyai közül egy magas, jó vágású, sötét göndör hajú srác lép elő.- Igencsak kemény szavak ezek... - sétál oda hozzájuk könnyeden és a lehető legkevesebb zavar nélkül ül a köreikbe hívatlanul. Tulajdonképpen Gina mellé. Első körön őt fürkészi egy rövid ideig, aztán egyszerűen csak vállal gyengéden meglöki a vöröske vállát. Van a mozdulatban egyfajta szeretet, régi ismertség hangulata, de érezhető, hogy történhetett valami, mai miatt mégsem olyan felhőtlen minden. Mintha egy kissé távolságtartó lenne a megmozdulás - Sakkban még mindig én vagyok a jobb. - jelenti ki tényszerűen. - Bár igaz.. hogy nagyon régen játszottunk. - A srác arca inkább komolyságot tükröz és Ginat elnézve mintha együttérzés is ott motoszkálna a képén, pedig biztos, hogy nem tudja mi történt. Miley igen sok mindent láthat a helyzetbe és csak rajta áll, hogy rájuk zúdítja-e ahogy Ginat sem kímélte az elején a kérdéseivel.
Érthető a lányok aggodalma a tanárok hiánya végett, de a három sellő nem különösebben osztozik ezen. Valószínűleg egyszerűen csak nem érzik át a súlyát mit jelenthet ilyesmi. Sun-hi amikor rá szól a krampuszra és Amara a baglyával együtt amikor fenyegetően lép fel még ha csak így távolról is, igazából sikerül annyira rá hozni a frászt a tagra aki vélhetőleg nagyon el volt foglalva azzal hogy megszabaduljon a csomagjától, hogy ki is esik a kezéből. Csörömpölve zuhan a földre a méretes bársonyzsák, még a szája is megnyílik, és egy része kiborul a kőfolyosóra. Távolabbról nézve olyan mintha egy zsák hó lenne.. vagy valami hasonló.. Azonban krampuszunk látva a hat lányt lép néhányat hátrafelé és bármekkora darab is.. úgy tűnik mintha sürgősen kereket oldani készülne. Különösen amikor Chloenak sikerül telibe öntenie a középső testvért aki hangosan felsikkant a váratlan elázástól és kissé le is dermed. A legkisebből egy meglepett pillanat után, látva a testvére arcát hangosan felszakad egy őszinte hahota, míg a legidősebb megpróbálta elkapni Chloet, hogy ténylegesen ne essen el. Ő csak rosszallóan szemet forgat a legkisebb testvérére aki képtelen magában tartani és simán gúnyolódik egy sort. - Eöhm.. még jó hogy rajtunk van a sellő ékszer. Kínos lett volna a krampusz után fókáznod... bár ha fellocsoljuk a folyosót és megfagyasszuk, simán utána csúszhatsz még.. - aztán jóízűt kacagva még némi fóka hangot is imitál. Persze erre a középső kellően felpaprikázódik és kissé dühösen Chloe felé fordul - Mire volt ez jó?! - természetesen teljesen megfelejtkezik róla, hogy ők se a legkedvesebb módon közelítettek a csapathoz és kölcsön kenyér... ugyebár. De úgy igazán, rejtett gonosz szándékot nem fedezhet fel egyik Hugrás sem. Noha egyértelmű lehet ezek után, hogy egymással sem túl kedvesek minden helyzetben. Úgy tűnik a három lány figyelme most Chloera és egymásra terelődött így Sun-hire és Amarara hárul a kérdés, hogy mit kezdenek a krampusszal.. Aki az első bizonytalanság ellenére most a kiömlött hóhoz lép, felmarkol belőle és.. már repül is Amara és Sun-hi felé egy szinte még porhanyós hógolyó.
Tudom, hogy mi nem vagyunk egy szokványos család, hogy ne tudnám, valószínűleg ezzel Sun-hi is tisztában van, de Chloe egyelőre kevésbé. Én rengetegszer húztam ki ezt-azt apuból alkukon keresztül, Alistairt is nem egyszer vettem rá a tanulásra a valamit valamiért elvével megcsinálva neki egy szívességet vagy egy olyan közös programot, amit igazából ő élvez nagyon és ritkán megyek bele. Picit elvörösödöm, amikor mindketten kicsit furcsán néznek rám, zavarbajőve, hogy ennyire kakukktojás vagyok, nem csoda, hogy egérvékony hangon, még a szokásosnál is jobban dadogva szólalok meg. - É-é-én cs-csak a v-vázlatf-füzetre g-g-gondoltam, h-h-hogy... - be se fejezem, lesütöm a szememet inkább. Nem valami zsák aranyat akartam kérni, nem is valami gonosz alkut, hogy a rabszolgáink lesznek életük végéig, csak... biztos még is csak más az élet odalent és talán tudnak nekünk segíteni a feladvánnyal, amit A hagyott Sun-hinak. Az a baj, hogy amikor mesélnek a kreatív csarnokról meg a kísérletekről akkor talán nagyon felcsillan a szemem, viszont ezzel együtt a bizalmam is meginog, nehogy az anyjuk hogy is mondjam... valami Rossz kísérleteket űzzön. Persze a tanulás része a kísérletezgetés meg a hibák, csak a szó üt meg bennem egy kis rossz hangot, főleg, hogy elhalkítják a testvérei. Minden esetre az biztos, hogy ha megtaláljuk azt a tükröt nagyon óvatosan fogunk bánni vele, de az is, hogy nagyon szeretném tudni, hogy mire képes. Az a csúnya kíváncsiság! Ez lesz a vesztem... Már így is annyi galibába kerültem, amikor lebuktam a leselkedésekkel mások életét figyelve és némán rajongva, most meg lehet egy veszélyes ereklyét akarok majd egy kicsit a kelleténél tovább vizsgálgatni. Nagyot nyelek, amikor Chloe azt mondja, hogy ugye nem kell leúsznunk, mert megint én lennék a fura, aki nagyon szívesen látogatná meg a tavi sellőket, főleg, hogy a sokad (másod?) unokatestvéreim a trónörökösök (bár ez bonyolult), és lehet, hogy a királynak már olyan távoli rokon vagyok, hogy... hát, lehet, hogy nem is tud a létezésemről, valljuk be. Amikor Sun-hi rászól a krampuszra, de elfogy belőle a szusz, akkor nagy levegőt veszek és előszedem az egyik nuncsakut az övemből, bár az az igazság, hogy úgy igazán használni nem tudom, verekedésre legalább is biztosan nem. Amúgy is olyan kicsi vagyok és esetlen, hogy még egy harmadikos is kettétörne, meg persze az első ütés közeledtére sikítva elszaladnék, de nem is közelítek nagyon, csak kihúzva magam, hú de fenyegetően megpörgetem magam körül. - Hé! Állj! - csatlakozok én is, bölcs egyszótagosokat kipréselve magamból, miközben Chloe leönti a sellőket mögöttünk. Nem tudom, hogy pontosan mit fognak ehhez szólni, kicsinyes bosszúnak veszik, mert elszedték a lánytól a karácsonyi ajándékot, de minden esetre a krampuszt veszem elsődleges "ellenfélnek" és az érdekel, hogy mi van a zsákjában. Tükör... vagy egy tanár?... A baglyom se egy harcos lélek, de huhogva kezd el körözni felettünk, hogy ő is ráhozza a frászt a krampuszra, bár éppen annyira nem hajlandó lecsapni és csípkedni, mint amennyire én se közelítek a nuncsakuval, csak egyhelyben nézek csúnyán. Vagy legalább is úgy AKAROK nézni, de hogy mennyire vagyok ijesztő a lila kezeslábasban az erősen megkérdőjelezhető.
- Nem is tudom, nekem a karácsony nem az alkukról szól. – Mérlegelem eltűnődve, apa jut eszembe, aki amikor kicsi voltam, még ilyenkor is feltételeket szabott, hogy ha segítek anyának a díszítésben, akkor kapok ebéd előtt a készülő édesség krémjéből. Oké, tételezzük fel, hogy az ünnep hangulata nem zárhatja ki, hogy az adok-kapok működjön. Amara sosem volt rossz szándékú, nem érzem zsarolásnak a felvetését, s Sun-Hi-ra siklik a tekintetem, hogy ő mit szól hozzá. Én végülis benne vagyok, nekünk nem adatott meg a bátorság, vagy a penge ész, a ravaszság, talpraesettnek kell lennünk, és összedolgozni. Hátradobom tűzvörös tincseimet, s nekiindulok, hogy kövessük a madarat. Nincsen bajom a sellőkkel, s továbbra is tartom; karácsony van, mi bajunk lehetne belőle, ha segítünk. Még visszanézek a vállam felett, ahogyan befejezik a magyarázatot. Tegyük fel, értem, hogy a sellők viszont nem diákok, nem igazodnak el köreinkben, érthető, ha minket kérnek, hogy hozzuk vissza az elveszett tükröt. – Azért tisztázzuk, ha megtaláljuk a tükröt, ide hozzuk vissza, és nem nekünk kell leúszni a barlangba, ugye? – Utolérjük a krampuszt, én magam nem öntöm szavakba, hogy sehol egy tanár, holott ilyenkor mindenki elvegyül, itt kéne lenniük a nagyterem környékén. Valami bűzlik, és esélyen nem a romlott puncs az. Sun-Hi most a sarkára áll, és leszólítja a krampuszt, hogy tudni akarjuk, mi van a zsákban, én viszont úgy döntök, hogy kiugrasztom a nyulat a bokorból. Kissé megköszörülöm a torkomat, mintha kaparná valami, ezért lemaradok a lányoktól, hogy csak annyi időre forduljak vissza, hogy elragadjak egy poharat a karácsonyi asztalok egyikéről. Sima vizet töltök magamnak (merő véletlenségből a sellők közelében), és már éppen beleinnék, amikor megbotlok a saját lábamban, a vizes pohár tartalmát pedig éppen az egyikük nyakába öntöm, már ha sikerül. – Oh, ezer bocsánat..
Oh hát rám aztán egyáltalán nem jellemző az örökös kíváncsiság, vagy hogy ne tudnék a hátsómon megülni. De azért biccentek Chloenak, hogy rendben van, ha úgy érzem, hogy kezd kellemetlen lenni a szitu, mármint még ennél is jobban, akkor szólok. Bár tényleg jobb lenne segítséget kérni, hiszen már önmagában az is nagyon fura, hogy nincs itt egyetlen tanár sem, vagy idősebb diák, netán egyetemista, aki afféle felügyelőként működne. Nagyon fura! - De micsodát? - lepődöm meg Amy ötletét hallva és véletlenül még a suttogás sem sikerül úgy, ahogyan ő tette, hanem hangosan kérdezek rá, amitől aztán a szám elé is kapom a kezemet, mert nem akarok én senkinek sem gondot okozni. De hogy mit kérhetnénk cserébe a segítségért, azt tényleg nem tudom. Nem vagyok jó az ilyesmiben és bennem fel se merült volna, pedig végülis igaza van, valamivel tényleg viszonozhatnák a segítséget. Jó tett helyében jót várj, ugye? - És ez nem ad aggodalomra okot? - ezek szerint ők se találtak tanárokat, ami nem jó jel, egyáltalán nem. Mi folyik itt? - Mi van, ha valami... baj van? A Roxfortba nem juthat be senki, aki veszélyes ugye? - pillantok itt már azért aggódva a két lányra, és amikor elérjük a krampuszt, aki amúgy is ijesztőnek tűnik és egy társa már a frászt hozta rám nem rég, hát eléggé megtorpanok. Nem tudom, hogy mi a fenét akar azzal a zsákkal, de mintha ki akarná dobni a tartalmát, ami amúgy egyáltalán nem tűnik bíztató helyzetnek. A fenébe is, kifejezetten ijesztő, hogy ilyesmire készül, hiszen abban gondolom nem szemét van és ha szemét is lenne, akkor sem innen szokták kihajítani, hiszen ráeshet valaki fejére. - Állj! Meg... megnéznénk azt mielőtt kidobod. - szólalok meg, először még egészen határozottan, de az utolsó szavakra már kissé elvékonyodik a hangom. Nem vagyok nagyhangú típus, sose voltam, úgyhogy a többiekre pillantok. Ha ide vezetett a bagoly, akkor nála lehet az a tükör? De hát nem fér el egy zsákban, ha csak nem tértágított, vagy mekkora az a tükör egyáltalán? Az biztos, hogy ennél az egy krampusznál azért jóval többen vagyunk, hiszen mi hatan, ő meg egyedül, ezért egyelőre nem veszek el pálcát sem, meg aztán amúgy is lehet, hogy simán odaadja a zsákot, ha neki már nem kell és nincs szükség semmiféle fenyegetőzésre. Bár az továbbra sem hagy nyugodni, hogy nem tudom hol vannak a tanárok.
Tahó. Bunkó. Paraszt. Ezer és egy olyan kifejezés tódul ebben a pillanatban a nyelvem hegyére eme jelenet láttán, amellyel körbeírhatnám ezt a beképzelt, nagyképű ficsúrt, de ezúttal - rám olyannyira nem jellemző módon - nem állok le veszekedni. Apám azt tanította számomra, hogy a jó vadász az, aki felismeri a saját határait. Én pedig jó vagyok. Többen lennének ellenem, ráadásul Gina is elrohant, ostoba lennék tehát magam alatt vágni a fát. Akármennyire is tartom magam felkészültnek, ha ennyien nekem esnének, esélyem se lenne. Bucira veretni pedig nem áll szándékomban szerény személyemet. - Az, akivel nem szeretnél még egyszer összefutni - adom meg végül a választ a srác számára, miközben alaposan az eszembe vésem minden egyes arcvonását. Csak még egyszer keresztezze az utamat... Egyetlen egyszer és esélye se lesz ellenem egymagában. - Addio! - vetem oda végül az egyetlen olyan olasz köszönési formát, amelyet nagyjából ismerek és amely nem is túl közvetlen ennek a nyomoréknak. A végén még azt hiszi, puszipajtások vagyunk. Hát abból nem eszel, apukám! A vörös hajú lányka után lendülök tehát, majd szaporázom meg a lépteim, hogy utolérhessem őt, miközben egy-két utamba tévedő emberkét félre is tolok nagy kegyesen. Már nem érdekel a bál, nem izgat az ajándék sem, noha még a legelején totál lelkesedtem érte. Egyedül csupán a macskám aggaszt, aki még mindig odabenn kóborol valamerre, de hát ő is nagylány már, vissza tud találni egyedül is a toronyba. Mégis... Mindenesetre, igyekszem lerázni magamról ezt az aggodalmat és csakis Ginára koncentrálni. Nem értem, mi ütött belém, hiszen rohadtul nem érdekel más emberek nyűgje, de most mégis utána eredek ahelyett, hogy se szó, se beszéd elvegyülnék a tömegben. Amikor a lány nem válaszol, nem faggatom tovább és nem is tartóztatom fel. Minden további szócséplés helyett némán követem őt, majd amint utolérem, huppanok le én is a fal tövébe. A nekem kínált vajsört hálás tekintettel veszem át a lánytól, majd miután kibontottam, húzok is belőle egy hatalmas kortyot, végül jólesően böffentek egyet. - Kösz - vigyorodom el szélesen. - Szeretted? - ráncolom a szemöldököm Gina válasza hallatán, hiszen ezek alapján ezt tudom leszűrni csupán. A srác hitegette, majd mindenki előtt lejáratta. Ez az én olvasatomban egyenlő a nyilvános kiheréléssel. - A szerelem gyengeség - szólalok meg némi idő múltán. A vajsörös üvegemnek immár csupán az alján lötyög valami. - A ragaszkodás bűn - biccentek egyet nagy bölcsen. - Hidd el, az ehhez hasonló érzelmek állandóan rosszul végződnek - vonom le a következtetést és nagyjából ez az a pillanat, amikor megérzem, hogy a térkép zizegni kezd. Nagy nehézségék árán előhalászom hát a zsebemből, majd helyezem le magam mellé az üres üveget, hogy széthajtogathassam. Úgy őszintén? Fogalmam sincs azt illetően, hogy ezek után Gina mennyire lenne hajlandó tovább folytatni ezt a kis játékot, de én nem nagyon kedvelem a félbehagyott dolgokat. Tanulmányozni kezdem hát a pergament, hogy vajon mit is szeretne annyira a tudtunkra adni, majd - ha esetleg valamiféle konkrét helyet jelölne, ahogy egy térképhez illik - indulok meg az adott irányba, kezemben a pálcámmal, magamban abban reménykedve, hogy Gina mindezek ellenére is csatlakozik hozzám. Legalább a figyelmét elterelné a történtekről ez a kis játék...
Amikor Miley szóba hozza a hóesést eltöprengek egy pillanatra. Majd vállat vonok. - Általában csak egy-két centire hullik a plafon alá, és elolvad, vagy eltűnik. Bár gondolom most az alkalom kedvéért Flitwick professzor bűvölhette meg a mennyezetet. - nem igazán tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, bár talán kellene. De hogy őszinte legyek kinézem a hollóhát házvezetőjéből az ilyen szintű bűbájokat, és jelenleg nagyobb gondjaim is akadnak némi hangulatkeltő illúzió bűbájoknál. - Persze. Köztudottan nincs humorérzékem. - vigyorodom el Miley felé, amikor lelkesen kezd ötletelni az árvaházi ajándék gyűjtésről. - Mi lenne ha egyszerűen kiraknánk egy tértágított táskát, és abba gyűjtenénk az ajándékokat. Azt könnyen lehet mozgatni is. Az persze túlzás, hogy mindenkit ismernék. Elég sokan vannak ott. De a nevelők biztos segítenek. - vetem fel, folytatva a gondolatmenetet. - Esetleg... vagyis, nálunk Olaszországban nem Mikulás van, hanem január 6.-án vízkereszt napján a Befana a jóságos boszorkány hoz édességeket, és ajándékokat a gyerekeknek, lezárva ezzel az öreg óévet, és amolyan jó ómenként a jövő évre nézve. Mi lenne, ha erre időzítenénk az ajándékok leadásának határidejét? Mondjuk január 5 délig lenne kint a tértágított táska az üzenőfalnál, és bármikor bárki bele tehet bármit. Aztán délután átnézzük a nevelőkkel az ajándékokat,és este takarodó után kiosztjuk az alvó gyerekek ágyai mellé, és akkor reggel ajándékokra, és egy kis jókívánságra ébrednek a Befánától. - jövök bele az ötletelésbe. Szerintem ez kedves dolog lenne az árva gyerekek felé, akik amúgy sem remélhetnek túl sokat. Ha csak egy kevés édességet kapnak, már az is nagy szó. Aztán persze bele botlunk Ramseyékbe, és a kis bandájába. Eddig igaz még többnyire mindig egyedül láttam a srácot. Vagyis velem mindig egyedül találkozott. De valahol mélyen nem bánom a dolgot. Így legalább kiderült, hogy miért is van a mardekárban. A haverjai előtt ugyanolyan kígyó, mint a többi. Ami persze most eléggé fáj, mert ez egyszer tényleg azt hittem, hogy ő más lesz. És mást lát bennem. Hogy őszinte volt, amikor a családjáról, villámgyűjtésről és a terveiről beszélt. De nyilván tévedtem. Amikor elviharzok a folyosón, akkor nem gondolkodom, nem nézek se jobbra, se balra. Még arra se, ha esetleg neki mennék valakinek, vagy valaminek. Egyszerűen úgy érzem muszáj eltűnnöm innen. A korábbi jó kedvemnek úgy fest már nyoma sincs. Igaz a bálozás ötletéért eleve sem voltam oda meg vissza. Aztán hirtelen a semmiből egy kar ragad meg, és valóban megtorpanok, hogy könnyes szemmel nézzek vissza arra aki karon ragadott. Valahol egy másodpercig remélni akartam, hogy Ramsey lesz az, hogy bocsánatot kér, felvállal a barátai előtt. Megvéd. De nem. Megint csak tévedek, így csak megfordulok, és elindulok felfelé a torony irányába, ahol talán egy kicsit magam maradhatok végre. Ha felértem egyszerűen lerogyok egy fal szélére, Carnivora mellém fekszik le. A táskámból elő kerül egy üveg vajsör is. Természetesen az alkoholos fajta. Mit sem törődve vele, hogy esetleg tanárok is felbukkanhatnak itt. De inkább Miley felé pillantok, ha továbbra is követett, és még egy üveget húzok elő, ezúttal a lány felé nyújtva. - Kérsz?- kérdezem tőle, és akár elveszi, akár nem, én belekortyolok a sajátomba. - Ami a tahót illeti... valaki, akiben nem kellett volna bíznom. Ha sakkról, kártyáról, vagy egyéb szerencsejátékról van szó, verhetetlen vagyok. De ha az emberekről... nos mindig rossz lóra teszek. - foglalom össze röviden a dolgot. Bár a reakcióm hevessége alapján nyilván sokkal többről van szó. De nem is nagyon akarok beszélgetni Ramsey-ről, inkább csak inni, és nem gondolkodni. Nem érezni. Elég volt mára az érzelmekből... és a pocsék meglepetésekből is.
Ramseynak különösen jók a reflexei, fogó pozícióra gyakorolt a kviddics csapatban évekig, így simán elkapja a hozzá vágott dobozkát és még Gina elől is sikerül kitérnie. Noha előle csak éppen hogy mert valóban meglepi a lány kirohanása. Persze a többiek szájából már szállnak fel az olyasmik mint "Megvesztél?" "Azta milyen kis heves?!" de mielőtt bármi tovább fokozódhatna, Carnivora rátenyerel Ramsey patkányára, amitől a srác is kissé lefagy, de a macska már megpofozni nem tudja mert túl gyorsan old kereket. Esélyes, hogy egy erélyes macskapofon azért már tudna károkat okozni, hiába strapabíróak és többnyire ellenállóak a patkányok, mégis csak kis termetű élőlény. Azért erre a társaság is kissé lefagy de persze megindulna a cukkolódás, csak most Ramsey irányába. A srác csak rájuk morran és a társaság valóban erre már visszább vesz. Miley reakciójára Ramsey azért kihúzza magát - És te ki a franc vagy? -kérdi fejcsóválva. És jobb is, hogy nem áll le velük kekeckedni a nagyszájú lányka, mert lehet pórul járna. Sikerül utol érnie Ginat de hogy szóra tudja-e bírni, vagy a vöröske mégis milyen állapotban van, az már más kérdés... Ha pedig idővel a figyelmük engedi, a térkép Miley zsebében egészen zizegni kezd.
- Persze, de nem találtunk tanárokat. - von vállat a legidősebb. Mivel nem ismeri az itteni szokásokat ő nem aggódott ezen. Nem merült fel benne, hogy a tanárok hiánya bajt jelenthet. Persze ezt a "könnyelműséget" Sun-hiék érthetik félre és simán gondolhatnak arra, hogy a három sellő keze van a dologban... Hogy hogyan is viszik vissza össze néznek - Ezt még nem tudjuk. De ha valaki képes volt egymaga felhozni, akkor hárman csak vissza tudjuk vinni.. - mondja bizonytalanul a középső. A cipő említésére pillanatra össze néznek, de aztán csak lenéznek a lábukra és a legkisebből kiszalad a kérdés - Mármint ezt? - bök a saját cipőjére, ami nem mellékesen úgy van megkötve, hogy még a talpán is át van tekerve a cipőfűző. Biztos ami biztos.. Nekik ez a mondat így nem sokat jelent így a poént sem veszik sajna, de azért érdeklődve figyelnek, hátha kapnak némi magyarázatot vagy hasonlót. - Ha varázsló, vagy legalább ismeri a vízi gyógynövényeket, akkor elég sokféleképpen megoldhatta. - tűnődik el a középső aztán a legkisebb jegyzi meg ártatlanul - Én mondtam, hogy a kákalagoknak semmi hasznuk, nem alkalmasak őrizni semmit sem.. - a másik kettő erre elég csúnyán néz a kicsire de az állja a tekintetüket. Ameddig pedig a belső feszültség elapad a három lány között, addig van ideje a Hugrás triónak is kigondolni, hogy ki akarnak-e szállni vagy maradnának inkább, netán hogy a segítségért cserébe kérnének valamit. Ami egyébként jó ötlet. - Ó az a kedvenc helyem odahaza! Egy vízalatti zátonynak a barlangjában van és... - ered meg a nyelve a legkisebbnek ismét mire a másik kettő csak felsóhajt és a szavába vág. - Anya ott szokott kísérletezni.- Közben persze elindulhatnak a bagoly után aki rendre a nagydarab krampusz után vezeti őket. Tulajdonképpen sikerül utol érniük, legfeljebb harminc méter lehet közöttük, hiszen jókora zsákot cipelt magával az illető. Az egyik erkélynél áll épp, és láthatóan szeretne megszabadulni a zsáktól és a tartalmától.
Nekem sem tetszik, hogy játszadozással kértek segítséget, de az a baj, hogy mind a két szülőmtől sikerült mérhetetlen kíváncsiságot örökölnöm. Márpedig Dasie fiúja, Spencer is sellő és a családomban is vannak sellő rokonaim, szóval nem csoda, ha kíváncsi vagyok rájuk. Mondjuk... remélem Calista és Lance nem ilyenek! Mióta visszaértünk nem volt egy olyan nagy családi esemény se, amin ők is ott lettek volna, hiszen anyukánk nagynénjének a gyerekei, annyira nem közeli rokonok és biztosan meg van a saját életük. De most, hogy ezeket a lányokat láttam erősen felébredt bennem a kíváncsiság, hogy ők legyenek a következők, akiket kilesek. - T-ti tudjátok h-hol v-vannak? - bököm ki, amikor Sun-hi a tanárokat említi, így legalább nem kell az egészet kimondanom, de egyenesen a triumvirátus felé fordulok, nekik szól a kérdés, hátha tudnak még valamit, amit mi nem. Ugyan nagyon komolyan, meg kicsit sértetten figyelem a lányokat, akik játszadoztak velünk, de Chloe megjegyzésére kicsit felnevetek, ahogy pont a Herculesből idéz. Anya tudja, hogy oda vagyok a mitológiákért, főleg a görögért és gyanítom azért ezt a musicalt választotta, hogy velem sikerüljön kicsit közelebb kerülnie, megtalálni a hangot. Ami először... furcsa volt, mert a mese minden képkockáján van valami butaság, ami a mitológiában nem is így történt, de idővel még is csak megszerettem. - M-mi az a k-kreatív cs-csarnok? - kérdezek vissza én is, a kérdésekből sosem elég. Eléggé nagy könyvmoly vagyok, hogy legalább fél tucatnyi módját tudjam hogyan kaphat valaki levegőt a víz alatt és valószínűleg a kreatív csarnoknak semmi köze az egészhez, de ha már a nevén nevezték kíváncsi vagyok mi az. Meghallgatom őket és elgondolkozom a Jégtükrön és a Hókirálynő meséjén, de nem emlékszem elsőre pontosan. Annyi ugrik be, hogy a tükör rossz irányba torzít mindent és nem szabad eltörni, mert a szilánkjai is megváltoztatják az embereket. Kicsit fészkelődni kezdek, főleg, amikor jön a bagoly, valami szorongató érzés fog el, hogy talán már el is tört a tükör, talán ezek a krampuszok átváltozott diáktársaink, sőt, tanáraink, talán... Miután teljesen elsápadok - ami annyit tesz, hogy az arcomból és a hajamból is kiszalad a szín, mintha hirtelen szellemmé váltam volna - nagyot nyelek és meghallom Chloe bátorítását Sun-hi irányába. - V-vagy... ha m-mi teszünk v-valami jót, a-akkor kérhetnénk t-tőlük is v-valamit. É-és nem cs-csak az ajándékot. - teszem hozzá, kicsit közelebb hajolva hozzájuk. Ez apától jött, az alku értéke belém ivódott, lehet, hogy hugrabugos vagyok, de azért nem butuska, egy kicsit sem. Még ha annak is tűnök a sok dadogással és szerencsétlenkedéssel, hiszen a koordinációm körülbelül nulla, csoda, hogy nem töröm össze magam naponta. Ha tudnám, hogy mindeközben Chloe pont arra gondol, hogy nincs szükség jutalomra!... Ha mindenki egyetért csak akkor indulok el a bagoly nyomába, egyedül nem merek kalandozni, túlságosan megülte a gyomrom a rémkép, hogy a sellő tükör nagyon nagy bajt kavarhat a felszínen.
Amara és Sun-Hi vállára teszem a kezemet, mint legidősebb, legmagasabb. A vezetőjük természetesen nem vagyok, viszont a szám is nekem a legnagyobb. Ráadásul szegények olyan bizonytalanok, a másik trióval szemben igencsak visszafogottak. Én is tartok a mardekáros hármastól, akikről gyorsan kiderül, hogy nem is vélák, hanem sellők. A Sun-Hi karjára felfutó maki olyan cuki, hogy én majd’zabálom! Csak azért nincsen nekem is familiárisom, mert félő, hogy a tűz képességemmel ez valahogy összeakadna, talán még meg is sütném szegényt. És tényleg, már most félek attól, hogy aligha fogok tudni segíteni a vízi lényeknek, hiszen már simán a konyhában is elszabadult a képességem, mi van, ha egy ellentétes elem közelében valami katasztrófa történik? – Nem kell engem pátyolgatni, csak no para, Chloe néni a cipőjét is maga köti be. – Vonom meg a vállamat vagányan, aztán az is lehet, hogy csak a kis barátnőimbe öntök ezzel némi bátorságot. A szüleim bár nagyon szeretteljesek, de nem vonnám be őket abba, ami nem is biztos, hogy tényleg érinti őket. Az fel sem merül bennem, hogy netán tőlük örököltem. Különben is, annak legutóbb sem lett jó vége, hogy kiváncsiskodtam, ha bármi bajom esik, akkor az tényleg legyen én bajom. Közben Amara baglya nekiindul a krampusz után, én is odakapom a fejemet, tényleg nem ártana követni, de a sellők a kérdésemre végül összefoglalják, hogy miről is van szó. Sun-Hi továbbra is igen bizalmatlan, amit megértek, a szeszélyes trió nem indított túl kedvesen. – Ah, egy tolvaj. A kérdés csak, hogyan tudott lélegezni a víz alatt. – Hümmentek, mert ha lenne bármi nyomuk, akkor nem kérnék a mi segítségünket. Végül bólintok, és elengedem a lányokat, megindulva a madár után. Sun-hi-ra azért vetek egy bátorító mosolyt. – Nem tartozunk nekik semmivel. Karácsony ide vagy oda, csak szólj, és már ki is szálltunk. – Akinek egyébként nagyon helytállóak a kérdései. Nyilván jutalmat nem is várunk, hugrabugosok vagyunk, pusztán a jócselekedet az, ami motivál. Na meg az örökös kiváncsiság, hogy nem tudunk a hátsónkon megülni.
Chloe hajlik rá, hogy segítsünk nekik, miután visszaadták, amit nem az övék, de nekem őszintén szólva még mindig nem tetszik ez az egész. Hugrabugosságom ellenére nem vagyok kifejezetten nyitott és nem bízom senkiben sem könnyen. Valószínűleg a süveg azért osztott be ide, mert nem lennék ilyen, ha nem történnek velem azok, amik és valahol mélyen még mindig szeretnék nyitott lenni, de jelenleg sokkal könnyebb a zárkózottság. Nem ítélhet el az, aki nem is ismer, igaz? Ezért is tartom a távoltásot a volt szobatársaimtól is, annak ellenére, hogy Ali szerint üdvözölnek és igazán beszélhetnék velük, csak hát nagyon nehéz lenne a szemükbe nézni. Szeretnék, tényleg, de még nem tudom, hogyan fogom tudni rávenni magamat. Egyelőre viszont a jelenlegi helyzet a fontos, meg az érkező bagoly, aki mintha jelezni próbálna valamit. Automatikusan lepillantok, bár én magam sem látom a makit, de tudom, hogy ott van a lábam mellett, elbújva a szoknya redői között ügyesen, hogy ne lehessen kiszúrni. Egyelőre jobb is így, bár sokkal nyitottabb, mint én. Pont e miatt jó, mert a végén még elkezdene ismerkedni ezekkel a sellőkkel és azt végképp nem akarnám. Nem bízom bennük. - Jól van, de még mindig azt mondom jobb lenne szólni egy tanárnak, mint bajba keveredni. - csóválom meg a fejemet. Nem igazán vagyok híve az ilyesminek, sosem szegek szabályt. Nem véletlenül hódoltam be az anyám akaratának is, bármennyire is irreális is abszurd volt az egész, de megtettem, mert kötelességtudó vagyok. Ezúttal is feláll a szőr a karomon attól, hogy szabályt szegünk és a helyett, hogy értesítenénk valakit, nekiállunk mi magunk keresgélni azt a tükröt. Veszélyesnek hangzik, főleg ha a felszínen a tükör másképp működik. - Ha megtaláljuk, hogyan viszitek vissza? - indulok el végül, miközben a kis maki felszalad a lábam mentén a karomon és kényelmesen leül a vállamara. Nagyjából ezen a ponton válig láthatóvá mindenki számára, ami lehet, hogy egy kis meglepetést fog okozni a többieknek. Egyrészt arról se tudott senki, hogy van familiárisom, másrészt ha csak úgy a semmiből jelenik meg, az azért meglepő lehet. Halkan sóhajtok egyet, ahogyan én is meglátom magam mellett a gyűrűsfarkú makit, akinek még mindig nem sikerült nevet adnom. Nézelődik kíváncsian a gomb szemeivel, a terepet pásztázza a vállamon ülve, miközben a farkával átkarolja a nyakamat. Bevallom azért kissé csiklandós a helyzet, de jobb, mintha a lábak között cikázna a földön és feltalálná rúgni valaki.
Csalódottan csóválom meg végül a fejem, amikor semmi érdekeset sem sikerül kiszúrnom. Elméletileg jó vagyok a nyomolvasásban vagy a különböző jelek megfigyelésében, hiszen erre lettem tudatosan nevelve hosszú éveken keresztül. Képes vagyok a legapróbb változást is észrevenni egy-egy olyan helyen, amit már volt szerencsém belakni, szóval a hálókörletemben sem kerüli el semmi sem a figyelmemet. A hétköznapok folyamán eme képességemet azonban igyekszem inkább elnyomni, háttérbe szorítani, semmint kamatoztatni, mert nem áll szándékomban vadászként tevékenykedni az iskola falai között. Jelenleg teljes mértékben más célok lebegnek a szemeim előtt. Nem véletlenül jöttem pont a Roxfortba. - A hóesés... - szólalok meg végül bizonytalanul, miközben ujjaimmal tétován érintem meg a lány karját és meredek az elbűvölt mennyezetre, amelyen keresztül békésen szállingózik lefelé a hó. Gyönyörű látvány. - Mindig ilyen? - teszem fel végül a kérdést, hiszen én magam nem vagyok biztos a válaszban. Még csak idén jöttem át és nálunk nem volt szokás ilyesmit megoldani mágiával. Persze, maga a francia intézmény is lélegzetelállítóan szép feldíszítve, de a mennyezet egészen más módon volt megbűvölve, nem időjárási jelenségeket figyelhettünk meg rajta. Leginkább a csillagok és a bolygók lettek mágikusan, optikai csalódást keltve közelebb hozva. Már-már olyan volt néha, mintha a Hold perceken belül a Nagyterem asztalain akarna kikötni. Ijesztő lehetett azok számára, akik elsőként foglaltak ott helyet, de amint megszokták, csodálatos tudott lenni. Néha azért hiányzik az a látvány. A cigi témáját voltaképp le is tudjuk perceken belül, nekem pedig nem áll szándékomban vitába szállni a vörös hajú lánnyal. Bizonygathatnám az igazamat, de hát na... Sem az idő, sem a hely nem alkalmas egy kiadós veszekedésre. Ráadásul, kedvem sincs hozzá. Csak szeretném végre a kezemben tudni azt az ajándékot és kibontani. - Komolyan? - vigyorodom el hitetlenkedve, amint Gina belemegy az ötletembe és kissé bambán meredek magam elé pár röpke másodperc erejéig. Fura. Még életemben nem csináltam jótékonysági eseményeket. - Rendben, akkor ki kellene tenni minden üzenőfalra, hogy lenne ilyen lehetőség - lelkesedem fel egy pillanat alatt. - Valami látványos kis felhívás - teszem azért még hozzá. - Ha van rá mód, még harsoghatná is a közleményt, hogy az is értesüljön róla, aki esetleg nem igazán foglalkozik azzal, hogy mi van az üzenőfalon. Utána a meghirdetett időpontra szerezni kellene egy üres termet, ahol mindenki leadhatja a megunt dolgait. Majd kiválogatjuk őket és mivel te ismered az árvaházi gyerekek többségét, meg fogod tudni mondani, melyik kihez illik a leginkább. Már csak a szállítás kérdéses. Akár téli szünet, akár nem, ha sok holmi jön össze, nem fogunk tudni boldogulni ketten vele. Bármennyire is egyszerű feladat és gyorsan megoldható mágiával, ha sok a cucc, bele fog törni a vállalkozásba a bicskánk. Van ugyan tértágító bűbáj, de ettől függetlenül még annak is akadnak határai bőven. Vajon a mágusok miért nem kapják fel a házukat majd süllyesztik bele a táskába, ha költözni szeretnének? Mert nem lehetséges. A lelkesedésemnek végül Gina és néhány mardekáros figura vet véget. Nem igazán hat meg a személyes tér fogalma, szóval mindenféle szívbaj nélkül követem a lányt. Egyébként is olyan fura minden... Mi van hát abban az esetben, ha valami baja esik? Azoktól a krampuszoktól bármi kitelik, ami az igazat illeti. A fene se tudja, kik rejlenek a maszk alatt. Csupán értetlenkedve pislogok magam elé, amikor elszabadulnak az indulatok. Gina kiabál, nekem pedig viszonylag hamar sikerül leszűrnöm magamban, hogy ez a bizonyos Ramsey elég sokat jelenthetett a lány számára, most pedig egész egyszerűen fogják és gúnyt űznek az érzelmeiből. Undorító! Még nem voltam szerelmes, nem volt alkalmam megismerni ezt az érzést, de sejtem, mennyire fájhat. És hát még számomra is kínos ez az egész szituáció. Némán figyelem a szemem előtt kibontakozó jelenetet, amikor pedig Gina távozik, még pár másodpercig fapofával méregetem a srácot, bármit is tegyen. Tekintetem a kis állatkájára szegezem, végül teljesen nyugodt hangon szólalok meg ismét: - A te famíliárisod? Illik hozzád - állapítom meg, majd köpök egyet nőiesen a srác felé, a cetlit pedig, amely az ajándékom ígéretével kecsegtet, a fejéhez hajítom végül fordulok sarkon, hogy utolérhessem Ginát. Ha esetleg ez sikerül, határozott mozdulattal ragadom meg a karját, ezzel esélyesen megtorpanásra késztetve, végül fordítom szembe magammal. Az arca esélyesen elég megviselt lehet, de itt és most nem azt kívánom szemügyre venni. - Mi volt ez? - teszem fel a kérdést higgadtan, mintha mi sem történt volna az imént. Na, nem mintha nekem kellene zaklatottnak lennem. - Ki volt ez a tahó? - Csakis valami szerelmi ügyről lehet szó, az fordítja ki magából ennyire az embert. Felesleges bonyodalom csupán az egész, úgyhogy nem is igazán áll szándékomban a közeljövőben elkövetni azt a hibát, hogy belezúgok valakibe. Ennyit nem ér...
Nekem is feltűnik a szokatlanul feszült hangulat. Csak próbálom ignorálni. Nem hiányzik még valami veszélyes extra rejtély. Mostanában másból sem áll az életem. Vagyis hát, úgy évek óta másból se áll. De most legalább pár percre igyekezzünk elvonatkoztatni ettől. Vagy mégsem, mert alkalmi társnőmnek is feltűnik a dolog. Így végül sóhajtok egyet. - Nekem is feltűnt. Valami biztosan van a levegőben. Ennyi feszültség még itt sem számít normálisnak. Ha nem is a puncs a bűnös. Bár nem vonz különösebben a gondolat, hogy belekeveredjek ebbe is. - csóválom meg végül a fejem. Elég volt nekem egyenlőre a véres kalandokból. Persze megértem, hogy Miley furcsálja a dolgokat, és ő nyomozni akar. És ha már itt tartunk, akkor követhetjük éppenséggel a cetliket is. Bár a beszélgetés lassan elkanyarodik a cigi felé. Amit végül egy vállvonással ráhagyok. - Ha te mondod. - persze. Mindenki ezt mondja az elején. Én viszont nem fogom elítélni, akkor sem ha tényleg rágyújt. A rágó szenvedélyét se különösebben ítélhetem meg. Hallottam én már ezerszer furább dolgokat is. - Én nem. Jobban kedvelem a valódi dolgokat. - legyen szó Karácsonyról vagy másról, de már rég megtanultam, hogy a felszín alatt mindig több van. A látszat nem jelent semmit. Csakis az, ami mögötte van. - Ez jó ötlet! Tetszik. Csináljuk ezt! - mosolyodom el. Nem gondoltam, hogy Miley vevő lesz az árvaházi ötletre. Valahogy nem olyan lánynak tűnt eddig. De hát én sosem voltam valami jó emberismerő. És végtére is örülök neki, hogy ő is ennyire lelkesen beszállt az ötletelésbe. Egészen addig, amíg meg nem hallom azt a bizonyos ismerős hangot. Szóval arra veszem az irányt. És hát naiv gondolat volt azt hinni, hogy Miley, majd a toronyba megy nyomozni, vagy csak simán megvár. - Csak pár percet adj. Beszélnem kell valakivel. - mondom neki halkan, amikor beér. Aztán persze kilesek a srácokra, és reménykedem, hogy Ramsey lát meg, de tévedek. Ami viszont rosszabb, a társa, aki rögtön megragadja az alkalmat, hogy jelenetet rendezzen, és beszólogasson. - Nem a hercegem, és nem leselkedek. Csak beszélnem kell vele. - lépek ki a takarásból. De a következő mondatokra valami megtörik bennem. Vagy elpattan. Magam sem tudom. Mert egy pár percig csak lefagyva hallgatom a mardekáros srácokat, aztán végül sikerül a kelleténél jobban felemelnem a hangom. - Azt hittem, te más vagy! Nyilván tévedtem. Ugyanolyan szemét vagy, mint a többi! Rohadj meg Ramsey Montreille! - kiabálok vele, és közben benyúlok a zsebembe, és teljes erőből hozzávágok egy kis dobozt. Ha valaha kinyitja, egy villám alakú medál van benne, amit amolyan karácsonyi ajándéknak szántam. De nem így szándékoztam átadni. Dühösen, és megbántottan, és megalázottan. Magam sem tudom hogy mi ragad el, de a következő pillanatban már a fiú előtt állok, hogy lendületből mossak be neki egyet. Hacsak nem sikerül elhajolnia, vagy védenie. Mindeközben Carnivora, ha képes rá akkor lecsap a patkányra. De igazából nem bántja. Csak rátenyerel a hátára, hogy ne mozoghasson. Én végül sértetten fordítok hátat, és indulok meg a torony felé. De amint takarásba kerülök, már futok felfelé, nem nézve senkit, és semmit... Carnivora még felmorran, és fúj egyet Ramsey felé, majd ha képes rá a mancsával lendületből kever le egy jókora pofont a patkánynak. Bár a karmait így se ereszti belé. Ügyel rá, hogy ne sérüljön meg komolyan. Végül sértetten ő is távozik.
Miley nem lát poharat a veszekedők kezében. Csak a Nagyterem hóesése fura és olyan mintha a teremben lévők közé szállingózna, de csak váll magasságig. Így is normál esetben méterekkel a fejük felett semmissé válik az illúzió most viszont ott van körülöttük. De mivel ők elhagyták a termet, így mást nem is tudnak nagyon felfedezni és ellenségesség sem ébred bennük. Carnivora hamar kiszúrhatja a földön, leginkább a fal szegélye mellett iszkoló rágcsálót, ami időnként meg meg áll és a levegőbe szimatol aztán megy tovább. Ginanak pedig nincs szerencséje. Nem Ramsey szúrja ki, hanem az egyik srác a társaságból és könyékkel karon is böki a fiút majd állal a forduló felé biccent, felhívva a figyelmet Ginara és Mileyre ha már egyszer követte. - Mi az már leskelődsz is a herceged után? - szól oda egyértelműen Ginanak címezve mire a lányok hallhatják hogy Ramsey rámorran a haverjára. - Álmaidban! Tudod kit nevezz a hercegének! - és itt megindul a cukkolódás Ramsey felé. Elég cifra és pikáns dolgokat költenek egy pillanat alatt. Helyenként szó szerint idézve Gina szavait a nyári kiruccanásról. Amit esélyesen csak onnan tudhatnak, hogy Ramsey beszélt nekik róla... Valószínűleg. A legszebb, hogy amikor segítséget kérnek tőle, hogy frissítse már fel mi is volt a kedvenc mondata, Ramsey beszáll és szégyenérzet nélkül vissza idézi kifigurázva Ginat. Ramsey familiárisa, a patkány mindeközben... teljesen védtelennek tűnik.
Sun-hi reakciójára csak vállat vonnak kissé úgy, mint akiknek tényleg idegen az emberi jómodor. Végül persze vissza adják Chloe ajándékát és nem is tűnik úgy, hogy tovább akarnának gonoszkodni. - Szerettünk volna biztosra menni. - feleli végül a középső Sun-hinek. Bár hogy miben is pontosan, azt nem fejtik ki, de sejthető, hogy lényegében abban, kitől is tudnának segítséget kérni. Chloe szavaira csak össze néznek, mintha nem értenék azt hogy miért jó titkolni a nehézségeket. - De.. az aggódás is a szeretet egyfajta megnyilvánulása nem? Vagy ekkora terhet cipelsz? - kérdez még bele a legkisebb halkan kicsit közelebb hajolva a vöröskéhez. Őt láthatóan nagyon érdekli a dolog. Bár a legnagyobb erre azért oldalba böki, mire csak szemet forgat - Jó. Bocsánat. - tárja szét a kezeit megadóan. Úgy tűnik Chloenak nem kell több kereszt kérdést elszenvednie. - Fekete tavi sellők vagyunk. Ott születtünk a mélyben. Nem vagyunk idegenek. - csacsogja végül ismét a legkisebb magához ragadva újra a szót Amy kérdésére és látva az aggódást rajta. Így érthetőbb talán mindegyikük számára, miért viselkednek ennyire furán. Lényegében idegenek az emberi közegben. A legnagyobb megejt egy megkönnyebbült mosolyt amikor úgy tűnik mindenki bele megy tényleg, hogy segítsenek nekik és válaszol is Chloenak. - Legutoljára a Fekete tavi otthonunkban volt. Édesanyánk kreatív csarnokában volt. Járt nálunk egy felszíni idegen. Talán diák volt, de nem tudjuk. - csóválja meg a fejét. - És, nos.. egy hatalmas jégtükör, ami szirén mágiával készült és.. a felszínen az ilyesmi.. mindig másképp működik. Emiatt pedig nem csak édesanyánk miatt lenne jó megtalálni. - Amynek elsőként távolról eszébe juthat az amit az imént folyékonyan ledarált, hogy a meséknek és a legendáknak általában van alapja.. és felderenghet előtte a Hókirálynő története, legalábbis nyomokban. A három lány is felfigyel a bagolyra és a többiekre néznek megerősítésért, de végül is elindulhatnak mindannyian a madár után.
////Határidő: január. 07 Nagyon nagyon nagyon köszönöm a türelmet mindenkitől és remélem nem csorbul nagyon az élmény. Innentől igyekszem újra ütemezetten vissza térni és tartani a tempót.
Amikor két mondat között az én kérdésemre is válaszolnak és egész egyszerűen elmondják, hogy nem Mardekárosok, akkor halványan kinyúlok Sun-hi kezéért az egyik irányba és Chloe karjáért a másikba, hogy gyengéden megszorítsam őket. Nem mardekárosok! Idegenek a Roxfortban a Karácsonyi bálon? Tavaly olyan friss volt az élmény, hogy el se jöttem semmilyen iskola által szervezett ünnepségre, csak arra, amit anya csinált a Diótörővel így fogalmam sincsen arról, hogy az iskolában lépten-nyomon ilyen furcsaságok történnek, hiába hirdeti, hogy a legbiztonságosabb hely a világon a diákjainak. Elengedem a lányokat, csak felvonni akartam a figyelmet erre a kijelentésre, de nem vagyok már kisgyerek, hogy lógjak rajtuk ijedten. Habár a hideg ráz tőlük, még is amikor azt mondják, hogy nem fognak az ajándékban kárt tenni és vissza fogják adni, akkor valamilyen furcsa okból kifolyólag én hiszek nekik. Igaz még így is ráncolom a homlokom konokul hallgatva, egészen addig, ameddig fel nem teszik a kérdést én pedig el nem kezdek folyékonyan beszélni. Szinte riadtan kapom Sun-hira és Chloe-ra a tekintetem, mintha attól tartanék, hogy most azt fogják hinni, hogy az egész elmúlt évben csak színleltem az egészet. - É-é-én... - motyogok csak ennyit Chloe felé fordulva. Úgy tűnik, hogy akármi bújt belém, már tovább is libbent. Egyáltalán nem zavar az, hogy becéz, hiszen a családom is így hív és soha nem zavart, ha egy barátom tette. Persze, ha egy ellenséges idegen szájából, más tónusban hallanám, biztos nem tetszene, de akkor se szólnék semmit, mert akkor meg a dadogásomba kötnének bele. Nem is mukkanok meg többé, hallgatom őket és próbálom kiszűrni a lényeget kicsit gyanakodva. Ilyen a mi szerencsénk, úgy tűnik kezd jellemvonásunkká válni, hogy belekényszerítsenek minket valami rejtélybe, kincsvadászatba. Az a baj, hogy imádom a rejtélyeket szóval nagyon könnyedén eltekintek attól, ami egészen idáig történt és ahogy eljutottunk idáig. - Sz-szirén tükör... v-vélák vagytok? V-vagy s-sellők? - kérdezem halkan, hiszen a szirén a mitológiában igazából nagyjából lefedi mind a kettőt. Kattogok, hogy ismerek-e ilyen történetet, ilyen varázstárgyat, meg persze, hogy fontos-e, hogy pont a karácsonyi bál után tér haza az anyjuk, de kétlem, hogy a Mikulás felesége lenne. Mivel a familiárisom sajnos egyelőre "csak" egy bagoly, amikor észreveszi a megtermett krampuszt és gyanúsnak titulálja a helyzetet, akkor csak visszafordul hozzánk és hangosan huhogva kezd el csapkodni a szárnyával a legközelebbi kiszögellésre leszállva, legyen az széktámla vagy fáklyatartó. - M-mi a b-baj? - fordulok az állat felé, és ha van annyi esze és mutatni akarja az utat, akkor a többiekhez fordulok tétován. - K-kövessük, g-gondolom. - szólalok meg újra röviden, bár arról fogalmam sincsen, hogy a követése ahhoz vezetne-e, hogy tanárt találjunk, vagy éppen a tükörhöz, amit a szirének keresnek. Azt egyelőre nem kérdezem meg, hogy a krampuszok is velük vannak-e, bár lehet kellene, de a huhogó familiárisom annyira sürget, hogy őt követném, de egy biztos, nem egyedül!
