2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egész életemben elrejtettem azt, aki voltam, talán már nem is létezik az a mag, az a szív - ha egyáltalán volt -, amire Sandrin megjelenése igazán hathatna. Legalábbis ezt mondom magamnak, miközben a bezártság őrületét leküzdve hidegen méregetem, majd olyan válaszokat adok, amikkel igazából az ég világon semmire se megy. A külsőm szépen lassan a szeme láttára állapodik meg, legalább is egyelőre úgy tűnik. Seszínű ritkás haj, hosszú orr, egyenetlen fogak, egy férfi, akin nagyon is meglátszik a kor és cseppet sem olyan izmos vagy jóképű, amilyennek mutattam magam. Egyértelműen az a férfi, aki bent volt a tárgyaláson vele a Minisztériumban, míg én azt mondtam, hogy kint várom. Lehet, hogy csak kekeckedő kérdés volt, amit a külsőmhöz intéztem, de a meglepettségen kívül a szemében más választ nem is kapok, pedig szinte... szinte könyörgést érzek a mellkasomban, hogy valamit feleljen. Bármit. Kár, hogy semmit sem mutatok ebből, csak fájdalmasan megrándulok, ahogy a mágikus karkötő újra felfénylik a csuklómon és minden erőmmel abba kapaszkodom, hogy a külsőm utolsó fátylát a helyén tartsam addig, ameddig itt van. Hogy miért? Talán még is csak jelentett nekem valamit ez a nő... talán még is csak jelentett nekem valamit az az élet, amit az elmúlt években éltem. - Azt, hogy elkaptak. - válaszolom, de a hangom tompa és ahogy végignézek rajta, egy új arccal, egy új tekintettel, kissé fürkészővé válik a szemem. - Közöttünk? Ki tudja hány embernek tettem tehettem tönkre az életét, állítólag, de te arról akarsz beszélni, amit veled tettem? - kérdezem lassan, komótosan, még a hangom is egészen idegen. Nagyon nehéz lehet felismerni bennem már azt a sármos színházigazgatót, aki álomszerű randevúkra invitálta és végigsegítette a váláson és a gyerekek elhelyezésének perén. Nem védelmezem titokként azt, hogy közünk van egymáshoz, talán bízom abban, hogy a pszichológiai felméréseket még az én esetemben is bizalmasan kezelik. Ez a baj a "jó" oldallal, köti a kezüket az erkölcs, a törvény. Görcsösen rándul meg a karom, tikkelve rázom meg a fejemet, ahogy a nyakamon megjelenik és eltűnik valamilyen mocsárzöldes-pikkelyes felület. Az állkapcsom úgy megfeszül, hogy még kívülről is tisztán látható, - Valójában ahhoz, hogy félnem kelljen tőle feltételeznünk kell, hogy rendelkezem olyasmivel, mint... lélek... - elhallgatok, aztán fogcsikorgatás következik, a tekintetem egyre jobban elhomályosul, mintha a pupillám is kitágulna, alig látszik bármiféle szivárványhártya. - Sokkal rosszabb nem lehet... mint rab lenni. - rázkódik meg a vállam, ahogy csak sarokba szorított vadak kétségbeesésével - még ha kétségbeesett tekintet nélkül is - a láncok robajával kísérve felrántom a bilincses karjaimat, de a rögzítésnek, ami az asztalnál tart, meg se kottyan a fizikai erőm. Legilimentor és pszichológus is egyben, így a tartásomon, zavart tekintetemen egyértelműen feltűnhet neki, hogy nem "normális", hogy ennyire rosszul tűröm a bezártságot, mintha egészen instabil lennék, mintha traumák hada kísértene. Az erőm teljében gond nélkül fedném el előle, de így? A furcsa zöldes elszineződés is újra és újra feltűnik, mindig más pontján a testemnek és mindig összerándulok, ahogy a mágikus erőmet szipolyozó tárggyal vetekszem, ragaszkodva, hogy tovább ne változzon a külsőm. Akkor se, ha az igazi még mindig hátra van.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Nem vagyok olyan profi, mint ő, hogy igazán elrejtsem az érzéseimet, hiába igyekszem. Ahogyan az arca változik egyre inkább az motoszkál bennem, hogy bizony minden, ami volt nem volt valós, hiszen már csak a külseje sem volt az és hát mégis mi más lenne az ember alapja? A külső nem minden, de ha valaki teljesen mást mutat a világnak, mint ami igazából... és neki most előbukkan az igazi valója én pedig nagyot nyelve próbálom magamra erőltetni a nyugalmat, ami egyre nehezebben megy. Nem kellene, hogy az befolyásoljon hogyan néz ki, de közben igenis számít, mert eltitkolta, annyi mindent eltitkolt... mindent! Azok alapján, amiket tudok róla és bizonyára ez is csak a felszín, talán tényleg azt érdemelne, dementorcsókot. Ha pedig azon gondolkodom, hogy mit akart tőlem... Nem vagyok fontos, nem vagyok jelentős valaki, ám ha jobban megpróbálom átlátni ezt az egészet ki tudja, hogy nem volt-e bárki más is, akivel ugyanígy játszott, akár más alakban, egy harmadikban, negyedikben, sokadikban. Tudja mennyire fájdalmas volt a tény, hogy Michael megcsalt, de igazából könnyedén van rá esély, hogy ő se volt soha hűséges, arról nem is beszélve, hogy miket tett. Önző módon mégis a saját szívfájdalmam tolakszik előre, hiába a sok rossz, ami még ezen kívül a számlájára írható. - Hát nem bántál meg semmit? - csúszik ki a számon az akartlan, hirtelen kérdés és őszintén áldom az eget, hogy nincs itt most más rajtunk kívül, megfigyelő, vagy más. Ha kiderülne, hogy nekem közöm volt hozzá, azon kívül hogy a munkám, az engedélyem is veszélybe kerülhetne, akár még azzal is gyanusíthatnának, hogy azért akartam bejönni hozzá, hogy segítsek neki. Akár még én magam is bajba kerülhetnék miatta és ő cseppett sem tesz úgy, mintha nem ismernénk egymást, pedig nekem muszáj úgy tennem! És mégis ott a sok kérdés, aminek tudom, hogy nincs értelme, hiszen. - Nem hiszem, hogy képes vagy másra, mint hazudni. - sóhajtok aztán egyet, ezzel magamat is megerősítve, hogy még véletlenül se vegyem komolyan, amit mond. Az alakja most más, de ettől még nem kevésbé pocsék érzés ránézni, látni, hogy szenved, hogy gyakorlatilag a képessége irányíthatatlanná vált és szinte hullámzik az arca. Akaratlanul is megfeszülnek az ujjaim, ahogyan szorítom a kezemben lévő pennát, pedig sejtem, hogy nem lesz mit leírnom. - Ha nem mondasz semmit, tényleg dementorcsók vár rád. Igazán ezt akarod? Így... hogy így legyen vége? Azt hittem ennél büszkébb vagy. - a hangom gyenge, de mégis próbálom talán kiugrasztani a nyulat a bokorból, a hiúságára apellálni. Habár eddig a háttérben tevékenykedett, de biztos vagyok benne, hogy mindig is büszke volt magára, az eszére, hogy olyan könnyen annyi embert átejtett, köztük engem is. Mindezt csak úgy magában tartná? Ha így is úgyis vége, akkor nem mindegy?
Ha fel is fogom rezdüléseinek jelentését, jelét nem adom annak, hogy bármit sajnálnék, bármilyen komfortot vagy megnyugtatást akarnék biztosítani neki, pedig az elmúlt hónapok éppen erről szóltak. Csodálatosan figyelmes voltam, megadtam neki mindent, amit anyagilag lehet, de még izgalmas, érzéki randevúkkal és éjszakákkal is kielégítettem az igényeit. Boldoggá tettem egy olyan kapcsolattal, amiben még soha nem volt része, de hogy ennek mekkora része voltam én magam? És mennyi volt belőle egy terv része? Elsőre nagyon úgy tűnik, hogy a tekintetem zavart, nehezen olvasható, és az ég világon semmilyen kérdését nem fogom megválaszolni. Még arra se vonom fel a szemöldököm, hogy Önnek hív, pedig ez a flörtölő mozdulat annyiszor előfordult a kapcsolatunkban az elmúlt hónapok alatt. Ahogy sejti, a majomnak nyoma sincsen, de ha esetleg rászalad a tekintete a rajtam pulzáló varázstárgyra, akkor sejtheti, hogy ahogy minden mágiát fokozatosan elszívnak belőlem és lefognak, a familiáris az elsők között volt, ami egyszerűen köddé vált. Hogy hasonlít-e ez a tényleges elpusztításukhoz az jó kérdés. Fájdalommal járt, ahogy jelenleg minden egyes levegővétel kínzás, a fájdalom nem csitul. Nem csak a lelki, hogy ismét fogoly vagyok, hogy megfosztottak mindentől, amit évtizedek alatt felépítettem, összegyűjtöttem, hanem a fizikai fájdalom is jelen van a szipolyozás közben, ami talán "átlagos" életenergiákat is csapol. Felteszi az első kérdést, az arcom pedig minden pillanattal mintha miliméterenként tovább változna. Nem felelek, a változásnak köszönhetően viszont egyre felismerhetőbb a férfi, aki a tárgyaláson jegyzőként hivatkozott magára. Senki se kérdőjelezte meg, ugyan csak megfigyelőként voltam jelen, de ott voltam végig. Így már nem csak a tekintetem zavart és megtört, de szó szerint egy egészen más ember néz rá, ráncos bőr, hosszú, asszimetrikus orr, seszinű, őszülő, vékonyszálú haj, rendezetlen borosta, erős szemöldökcsont, minden karizmától és sármtól mentesen. - Inkább a dementorcsók. - hagyja el a számat a súlyos, de alaptalan kijelentés, egyáltalán nem állok készen a halálra. - Hogy tetszem így, kedvesem? - jön a kihívó kérdés, de még is tompa, életlen a hangom, mint aki azt se hajlandó elárulni, hogy évtizedekig javította fel az alkatát, képét, nem csak azért, hogy rejtőzködjön, hanem azért is, hogy elégedettebb legyen önmagával. - Mik az igazi kérdéseid? - kérdezek vissza végül, de minden szenvedélytől mentesen, a tekintetem is szinte ugrál rajta, a szeme, ajka, haja és a környezetünk között, mintha képtelen lennék bármire is koncentrálni, fókuszálni huzamosabb ideig. Vagy csak nem akarok. Mindenkinek megtagadtam a válaszadást és a terveim szerint ő sem lesz kivétel, de akkor mi ez a szorító érzés, ez a másfajta fájdalom a mellkasomban, ami egyáltalán nem hasonlít a mágikus tárgy szúró fájdalmához. Az arcom pedig bár egyre jobban a "közjegyző" képe, mintha soha nem állna meg a változásban.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Kár lenne megpróbálnom tagadni, hogy bizony rengeteg érzés kavarog bennem. Az őr jó eséllyel nem látja. Megtanultam az exférjem mellett, hogyan mutassam azt, hogy minden rendben, miközben legbelül szenvedek, de Alaric, ha egy kicsit is képes még belémlátni, akkor biztosan kiszúrja az apró rezdüléseket, miközben az őr távozik, én pedig kihúzom a széket, hogy leüljek vele szemben. Odabent mélyen egy buta fiatal lány kérdéseket kiabál, hogy mégis hogy tehette ezt, hogyan verhetett át így. A nő pedig, akinek boldogságot hozott az életébe zokogva gubbaszt a sarokban, és azt kérdezgeti vajon tényleg minden tett, elsuttogott szó hazugság volt? Na, de mi értelme lett volna? Nem vagyok fontos, nem mozogtam sosem felsőbb körökben és tudtommal soha nem mondtam neki olyat, ami hasznos lett volna a háttérben zajló tettei szempontjából. Valahol egy apró része talán még most is azt próbálja hinni, hogy számított az, ami közöttünk volt és nem csak valami játék részeként volt velem, vagy valami hátsószándék miatt, amiről nekem sejtelmem sincs. Nagyot nyelek, ahogyan a szemébe nézek. Látom az önkéntelen mozdulatokat, ahogyan felfénylik a bilincs a kezén, ami szívja el a mágiáját. Akaratlanul is körülnézek, de biztos vagyok benne, hogy a majom nincs itt. Talán egyszerűen elpusztították, hiszen "csak" egy varázslat volt, de amennyit tudok a familiárisokról, nem lehet kellemes az elvesztésük. A kezembe kerül végül egy kis notesz és egy toll. Nem hozhattam mágikus eszközöket, semmi olyat, amit bármi módon fel tud használni. Szerencse, hogy azért időnként bizony írok kézzel és nem egy mágikus penna teszi minden alkalommal helyettem. - Nos elsőként teljesen átlagos kérdéseket fogok feltenni... Önnek. - nagyot nyelek, érzem, hogy a szám már ettől a néhány szótól kiszáradt és a karomon a hosszú ujjú ruha alatt felállnak az apró szőrszálak. Annyi idegen ez így, pedig tudom, hogy nem tehetek mást. Mi értelme lenne bármi mást kérdeznem, mint amit a munka miatt kell? Úgyis hazudna és nagyon úgy tűnik, hogy igen könnyen átejtett engem és mindenkit. - Meséljen a gyerekkoráról. Ahhoz, hogy tudjam miféle ember és leadhassam a jelentésemet, a kezdetekhez kell visszanyúlnunk. - természetesen mindanzt, amit majd elmond összefogom vetni azzal, amilyen információkat kaptam róla, de mindig is jobb szerettem előbb a páciáns szájából hallani a részleteket és csak azután elolvasni a tényeket. Így elkerülhető az eleve kialakult előítélet. Habár jelen esetben ez jóval bonyolultabb, mintha egy vadidegenről lenne szó. Érzem, hogy kissé reszket a kezem, de igyekszem kontrollálni.
Fordult a kocka és a lehető legrosszabb irányba. Hónapokkal ezelőtt még minden következménytől mentesen sétáltam be a Minisztériumba Sandrin tárgyalására - és Mitchell kiszabadítására -, de most senki sem rohan az én segítségemre. Megosztó személyiség vagyok még a Testvériségben is, radikális, aki minden bűntudat nélkül áldozza fel a gyalogokat a cél érdekében, a bűnlajtsromomhoz illően magasan őrzőtt személyként tartanak fent. A kiállásomból, gőgömből, sármomból mára már nem sok minden maradt. Habár néhány napig még megmaradt a konok hallgatás, sőt, még elvétett frappáns megszólalás is, hamar kikopott, amikor a napok elkezdtek összefolyni a falak pedig vészesen közeledni. Évtizedek óta nem voltam bezárva, de a fiatalkorom árnya egyre jobban átveszi a hatalmat felettem és a zavart tekintetem, halk, érthetetlen motyogásom magamnak, az esetleges rángásaim, fejrázásaim erősen okot adtak arra, hogy megkérdőjelezzék a mentális épségemet. Játék lenne? Egy körmönfont csel arra, hogy beszámíthatatlanság miatt kerüljem el a dementorcsókot? Szürke, koszos fehér-szürke csíkos rabruhára cseréltem a kifogástalan ruhatáramat - nem önszorgalomból -, amin egy fekete, szintén viseltes köpenyt viselek, ahogy a semmibe meredek a kezeimet összekulcsolva magam előtt. Egy halvány vörösen derengő karperec szorítja a csuklómat a rolex óra helyett, ami fel-felpulzálva szipolyozza belőlem minden mágikus képességemet, tehetségemet, hogy biztosra menjenek nem tudok más utat találni a kijutásra a pálcámon kívül. Sikerült majdnem tökéletesen összerakniuk az életemet, Voldemort sötét évei alatt elkövetett szörnyűségek egy részét, a hasadások tanulmányozását, az onnan merített ötleteimet, mágiaformuláimat, a Testvériségben elkövetett uszításaimat, bűneimet, Grindelwald hatalomra segítését. Az egyetlen dolog, amiben nem találtak kapcsolatot az az, hogy miként hoztam létre a rúnapisztolyokat és milyen kapcsolatban állt mindaz mindennel. És ha rajtam múlik, nem is fognak. Hallgatok. Konokul, hosszan, ameddig csak a tényleges dementor csókkal nem kényszerítenek a vallásra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindez annyira felemészt, hogy eszembe se jusson Sandrin, a közös eltöltött idő, a lehetősége a "normális" életnek, ami mindig is egy hajszálon múlott, de minden eltöltött hétnél igazabbá vált, ám amikor belép, akkor még is megdöbbenek. Az arcom sápadt, a ráncaim, a szemem alatti táska jóval mélyebb, mint ahogy emlékeiben él, a vonásaim is sokkal kevésbé jóképűek, mintha még a fogaim is kuszábbak lennének, aminek lehet az oka az egész környezet, de valójában nem az. A tekintetem üressége megtellik valamivel, még ha nem is lehet egyértelműen élénknek, életteltelinek nevezni. Végigkísérem minden mozdulatát, vizslatva, de ahogy többek között sejtette, némán és távolságtartóan, mintha jelenleg csak valamiféle szellemképnek ítélném, amivel a megtört tudatom kínoz. Azzal, akivel talán rájöhettem volna, hogy milyen is az, amikor két ember tényleg törődik egymással, szereti egymást, egy érzés, amit soha nem tapasztaltam, soha nem értettem, soha nem tudtam, hogy szükségem van rá és vágyok rá, és még is... így van. Így volt. De most már mindegy, nem? Összeszűkül a tekintetem, gyanakvóan, mintha tényleg nem bíznék abban, hogy tényleg ő az, de abban sem, hogy ha Sandrin áll előttem mit fog mondani. Évek óta űztem mindent egyenesen az orra előtt, randevúk és találkozók előtt, után, volt, hogy közben. Egyetlen egyszer sem volt látogatóm az auror tiszteken kívül, akik megpróbáltak szóra bírni, így erősen kétlem, hogy a kapcsolatunk miatt engedték volna ide hozzám. Már is megmutatkozik egy kis fejrázás, egy kis rángás, egy kis kétkedő őrület a sötét tekintetemben, ahogy kész párbeszédeket, lehetőségeket képzelek és vetek el a fejemben. A karizmatikus színházigazgatónak bizony nyoma sincsen bennem, ahogy elvicsorodok, mert a csuklómon lévő varázstárgy egy pulzálással fájdalmasan belémmar, a vonásaim pedig még inkább elváltoznak, ahogy szipolyozza ki belőlem a megmaradt mágikus energiákat.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Megtehettem volna, hogy visszautasítom a munkát, amikor megkaptam, de a szemébe akarok nézni, muszáj! Amikor először megláttam a cikkeket az újságban, hogy elfogták, hogy kicsoda ő valójában, hogy miket követett el sokkolódtam. Még arra is képtelen voltam, hogy kiboruljak, csak néztem az újságot és sejtelmem sincs, hogy mennyi idő telt el, mire végül megmoccantam, de az irodában gyakorlatilag rám esteledett közben. Azóta hetek teltek el és nekem nem volt bátorságom, hogy meglátogassam, hiszen hivatalosan nincs közöttünk semmi, még úgy sem, hogy már lezárult a válás és neki köszönhetően képes voltam végigcsinálni. Neki köszönhetően erősebb lettem, túlléptem a rossz időszakon... boldog voltam. Ez pedig most úgy tört össze, mint egy vékony kristály pohár, amit csak egyszerűen túl erősen koccintottak össze egy másikkal. És mégis úgy érzem, hogy muszáj a szemébe néznem, hogy muszáj beszélnem vele, találkoznunk és az, hogy engem kértek fel, hogy mérjem fel tényleg van-e baj a fejében, erre kiváló apropó, bármennyire is fájdalmas. Most pedig a folyosón sétálok végig a kihallgató szoba irányába. Mögöttem két auror, akiknek még most is az a feladatuk, hogy megvédjenek, ha erre lenne szükség, pedig biztos vagyok benne, hogy a hely tökéletesen van biztosítva és hogy Alaric is bizonyára cselekvésképtelen, legalábbis, ami a mágiáját illeti. Akaratlanul is elgondolkodom rajta azok alapján, amiket írtak róla, hogy vajon a külső, amit én ismerek igazi-e egyáltalán, netán az az, amit egyszer már felvett, amikor segített nekem a tárgyalásnál? Próbálom nyugtatni a hevesen kalapáló szívemet és persze erősen koncentrálok, hogy ne remegjen majd a kezem, amikor leülök vele szemben. - Köszönöm, innentől már minden rendben lesz. Gondolom mindenről gondoskodtak, hogy ne legyek veszélyben. - azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy talán engem nem bántana, de őszintén szólva már ebben sem vagyok teljesen biztos. A szavai, az érintése... igaz volt egyáltalán? Oh Sandrin, ne légy naiv, persze, hogy valamiféle mögöttes szándék vezérelte! Azok alapján, amiket írtak róla, nem létezik, hogy igaz lett volna, ha csak... ha csak... Megrázom a fejemet, szerencsére a két auror már hátat fordított, miután én leültem, hogy elmenjenek Alaricért. Az biztos, hogy amint visszatérnek vele, ha nem így lenne akkor kérni fogom őket, hogy távozzanak. Nem lenne ideális a felmérés és a terápia szempontjából sem, ha itt lennének a hátam mögött. Arról nem is beszélve, hogy akkor nem mondhatok csak úgy akármit. Hogy akarok-e? Hogy kell-e? Hogy ő akar-e majd bármit mondani nekem, azt nem tudom. Vajon, ha hűvös lesz és távolságtartó képes leszek egyszerűen csak a munkára koncentrálni és tárgyilagosan feltenni a megfelelő kérdéseket, hogy felmérjem az állapotát? A nagyobb kérdés talán az, ha megpróbál magyarázkodni, győzködni, akkor mit teszek? Ha megpróbál meggyőzni, hogy segítsek, képes leszek megkeményíteni a szívemet? Ha nem ismertem fel, hogy milyen ember, ha ennyire cserben hagyott a tudásom, a megérzésem, akkor mégis hogyan tudnám kiszűrni, hogy ezúttal hazudik-e vagy sem?
Egy anya azt is megérti, amit a gyermeke nem mond ki.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Fogda, Cellák 2024-02-22, 14:39
Fogda, Cellák
A Parancsnokság legvédettebb részében található néhány cella is, ahol az ideiglenes foglyokat helyezik el, akik még nem kerültek az Azkabanba, mert folyik a tárgyalás, vagy nem olyan súlyos a tettük, hogy oda fognak kerülni egyáltalán. Itt raboskodott egy ideig Vanessa Mantova is. A cellák nevük révén nem túl kényelmesek, de azért élhetőek akár hosszabb ideig is. Na nem hotelszoba jelleggel, de akad gyérebb mosdó, fekvésre nagyjából alkalmas ágy és persze ennyi. Ablak stb. természetesen nincs, a fényt mágikus megvilágítás adja. A cellák egymástól el vannak választva teljesen, természetesen jól védettek fizikai és mágikus szempontból is. Eddig csupán egyetlen embernek sikerült innen megszöknie, bizonyos Annabelle Mitchellenek, de ő is külső segítséget kapott.
