Piton & Astrid

Örül, hogy az első témát hagyják elsuvadni, kár lenne tovább ragozni, meglehet, ha tovább erőltetnék, lassan úgy reagálná le, ahogyan nem kéne. De az ő türelme sem végtelen - igaz, ezt soha senki nem isfeltételezte róla egy percig se, mondjuk.
Felsóhajt.
- Örömmel hallom... Okvetlenül szólj, ha ez egyszer megváltozna. - teszi hozzá ártatlanul. Na persze, mintha neki esetleg ne szúrna szemet... Már hogy is ne venné ezt észre? De azért jobb, ha van párbeszéd, és meg tudják beszélni, nem? Vagy, ha legalább úgy tűnik, mintha ő erre törekedne.
- A bizalom nehéz dolog... Lassan épül, gyorsan megy. Igyekszem, alighanem Albus elég jól áll ez ügyben. - feleli. Csakugyan, a vénség igencsak jó helyezést ért el nála bizalom tekintetében, habár néhány témában, dologban rezeg a léc, mégis... Ki tudja, mit kéne tennie ahhoz, hogy ez az egész boruljon? Talán még maga az igazgató sem tudna erre felelni.
- Ennyi egyelőre elég. Persze ezt se feltétlenül hangoztasd, habár a te dolgod. - lehetnek ilyen-olyan értesülései végső soron a lánynak, nem igaz? Tudhatja, hogy van egy-két kétes hírű ember az iskolában, például Piton maga is, ámbár ha rossz fülekbe jut az ő jóltájékozottsága, talán mégsem jár oly' jól: de ez is esetleges, attól függ, abban a helyzetben hogyan keverné a lapokat.
De talán nem túl jól - hiszen eleddig is túl érzékeny volt. Habár ebből is lehet előnyt kovácsolni, de... Nem is számít. A csók, sokkalta érdekesebb, leköti őt, a gondolatait pedig szabadjára engedi, nem foglalkozik már az előbb oly érdekesnek tűnő apróságokkal. Ő megtette, amit megtehetett, még túl is teljesített azon, ami elvárható, ennyi legyen elég.
Kivételesen amúgy egészen lágy, kellemes és laza, ami a csókot illeti, talán mert nem akar most ezen túlmenően semmit: hiányzik a vad követelőzés, de talán jobb is így, hiszen egyfajta lezárás, búcsúzás ez: közös kis titkuk megpecsételése, mely egy pár napra lakat alá helyezi mindazt, ami itt történt. Csütörtökig elválnak útjait: legalábbis bizonyos síkokon.
- Induljunk, akkor. - ért egyet, s ha a lány készen áll, akkor úgy távoznak, ahogyan érkeztek: hoppanálva. Kint kora reggeli idő fogadja őket, viszonylag jó, de hideg: talán a hidegség okozza, hogy a Roxfortig vezető gyalogút során már hallgatag...

//Köszöntem a játékot! //

Kissé lemondóan sóhajt, s megemeli egyik kezét.
- Biztosíthatlak, megértettem elsőre is, és még mindig nemes gesztusnak tartom, de továbbra is úgy vélem, hogy jobb, ha meghagyod Albusnak, hogy legszebb pillanataimban el kelljen viselnie... És magadnak meghagyod a csodás szabadságot. - feleli hát, de aztán csak szusszant, ahogyan a következő téma is szóba kerül. Na tessék.
- Ne haragudj... Ez elég mélyen gyökerező megszokás, azt hiszem, az esetek többségében nem kezelek másként szinte senkit sem, talán még néhány kollégát sem... De igyekszem majd észben tartani, hogy előbb kérjek, vagy legalábbis néha hagyjak némi választási szabadságot. Habár a legtöbben azzal úgysem tudnak mit kezdeni... Majd kiderül. - S, hogy amaz ne tanulni jönne? Ki tudja, a kérdés csak az, hogy mit tanulna, nem igaz? Meglehet affélét, ami nincs benne a tanrendben, de ha mást nem, kellemes kikapcsolódást nyújt... Akárhogy is, abba végül is belement, hogy a továbbiakban ha mást nem, legalább próbáljon odafigyelni arra, miként szól a lányhoz, ennél többet itt és most talán kár is lenne elvárni tőle.
Ahogy a lány az alkarjához nyúl, ösztönszerűen behajlítja könyökét, kicsit furcsa szögben egy fél pillanatra, majd csak lazít rajta, visszaereszti eredeti helyzetébe. Csak eztán felel. Albus azon kevesek közé tartozik, akik gond nélkül a szemébe tudnak hazudni, így ha el akarná vele hitetni, hogy bízik benne, akkor is, ha ez épp nincs így, alighanem sikerrel járna. Ebben nem kételkedik.
- Meglehet, ámbár sok más reális magyarázat még sincs... Megeshet, ez sem az, talán. - hagyja rá a lányra lassan végül hát. A lány szavaira viszonyt csak gunyorosan ciccent. - Azért vagyok közel hozzá, mert tartozom neki, minden ás csak ez után jön. Habár kétségtelen, hogy elviekben megbízik bennem... És nekem egyelőre ennyi is elegendő. - mormolja végül,mintegy utalásképp, miszerint nem fog fellépni a többiek ellenében, még akkor se, ha amúgy szíve szerint megszabadulna tőlük. Zavaróak, mindegyik.
S, hogy szenved-e e miatt? Örök kételyei vannak, régiek, újabbak, nem egy, nem kettő, melyektől képtelen szabadulni, igaz, a legtöbbet nem lenne hajlandó kimondani. Egy-kettőről beszél, ha úgy adódik, de ez nem jelent semmit: ez nem megoldás, ez nem valódi megbeszélése a gondnak, csak felületes megkapirgálása. De ahhoz, hogy igazán mélyen megérthető legyen, olyan darabkák kellenének, amelyeket kérdéses, mikor lesz hajlandó felfedni mások előtt. Nem most, még biztosan nem.
Kicsit megfeszül, ahogy a lány megöleli, de aztán ellazítja izmait, egyik kezével átöleli a lányt, s végigsimít a hátán, igaz, különösebb hátsószándék nélkül - kivételesen. A lány szavaira lassan bólint.
- Az egyelőre elég. Nem kell tőlük félned, épp oly ártalmatlanok, mint bármelyik kollégám... Az iskolán belül legalábbis mindenképp. Csupán légy óvatos velük. - feleli, mintegy megnyugtatásul, nem kell egy fél hadsereget felállítani azért, hátha szükség lenne egy véderődre, vagy efféle.
A lány utolsó kérdésére viszont már nem felel, legalábbis szavakkal nem: ez ügyben nem a szavak embere, ellenben a tetteké - azoké nagyon is.

Hogy szeretné-e látni a lányt? Igen, bárkit, aki kirángatja abból az állapotból, amibe alighanem taszítja magát, de tudja ő jól, hogy effélét nem várhat el sem ettől a lánytól, sem bárki mástól. Még véletlenül sem.
- Nem. Kellemes gesztus, nem fogom elfeledni... De kétlem, hogy látni akarnál, aligha lesz életem egyik legkellemesebb pillanata, meglehet... Jobb, ha nem vagy mellettem. Nem ismersz annyira, szükségtelen áldozatkésznek mutatkoznod. - teszi hozzá, mintegy mellékesen. - Pihenj inkább, rád fér.
Nem, Albus már megtanulta elviselni őt, és a legsötétebb pillanatait is, de nem várhatja el mástól is, hogy ebbe beletanuljon, ez ügyben neki kell észnél lennie, ha már állítólag ő a felnőtt, érett férfi kettejük közül. Na persze, néha ez talán nem látszik...
A következő téma tehát a csütörtök. Jobban mondva az, ahogyan erről nyilatkozott. Na és, ha nem volt elegendő a kérdő él a szavaiban? Majd igyekszik tónusosabban fogalmazni, vagy efféle, nem mindegy ez? Részletkérdés. Persze ebben idővel változni fog, apránként, hogy a lánynak legyen némi sikerélménye. Ez a terv.
- Szakmai ártalom... Az ember igencsak gyorsan kénytelen parancsoláshoz szokni, de meglehet, én a legtöbb kollégámat sem kérem, nem, hogy a diákjaim... Akkor hónapokig imádkozhatnék egy-kettőnek, mire elérek valamit, amitől vélhetőleg nem lenne jobb. De majd igyekszem észben tartani, hogy alkalomadtán figyeljek az efféle részletekre... Is. - hagyja hát rá, nagy kegyesen.
De eztán olyan irányt vesz a téma, amiről igazság szerint nem szívesen beszél, mégis... Valahogy mégis ráveszi magát, hogy figyelmeztesse a lányt, ez minden, amit jelen esetben hajlandó meglépni, sőt, már ezzel is sokat mond: de többet nem mondhat, a nélkül, hogy ha ez kitudódna, hát ne üsse meg a bokáját. Így ne mond bővebb információkat, veszélyes lenne.
- Azt, hogy mindenkinek jár egy második esély... És, hogy tudomásul vette a kételyeim, tisztában van a veszéllyel. - von vállat, még mindig nem néz a lány szemébe. Nem, mintha tartana tőle... Mély lélegzetet vesz. - Vagy csak bennem nem bízik már eléggé ahhoz, hogy egyedüliként tartson. - teszi hozzá a nyilvánvalót. Jobb, ha ő maga mondja ki, hisz előbb-utóbb a lányban is megfogalmazódna a dolog. Ez a tény pedig őt is zavarja, emészti... Nem is kevéssé. S persze a megfogalmazás... "Tartson". Mint valami kutyát. Persze, mindenki magából indul ki, ő maga is csak úgy "tarja" az embereket, mint házi kedvenceket... Akikre néha ráun, persze.
- Nem védhetlek meg mindig, de ettől még különösebben nem is aggódom érted, hiszen értelmes lány vagy. Csupán felhívtam rá a figyelmed, hogy akadhatnak dolgok, amikről jobb, ha senki sem tud, kósza pletykákat sem... És megeshet, hogy van, akinek jobb, ha nem nézel a szemébe túl hosszan. Ez minden. - feleli színtelenül. Persze, ebben kimondatlanul benne van: kerüld a többiekkel való együttlétet, minden formában, főleg, ha az négy szemre korlátozódik...

Nem ragozza tovább az első témát: nem kezd magyarázkodni, hogyan is értette ezt, hiszen burkoltan már az előbb is kimondta, a diákjaival szemben sem tartja be ezt a szabályt mindig. Csak, ha úgy tartja kedve. Az persze más rész, hogy merő unalomból nem turkál a gondolataik között, bár néha elcsíphet így egy-két érdekes és talán még fontos dolgot is, jellemzően csupa idegesítő baromságot inkább, afféléket, amik a legkevésbé sem érdeklik. Így ha effélét művel, azt többnyire okkal, céllal teszi.
Hogy a különórák mennyire lesznek mások számára is tudhatóak? Alighanem egyfajta fedőtörténetként is funkcionálnak majd, hiszen kapóra jönnek, mint álca. S, hogy miért ő, miért nem Lupin? Talán hazafele úton mondott pár szép azóta férfiről, azért. Ki tudja, vagy épp kinek kéne tudnia?
Eztán csak vállat von.
- Honnan tudhatnám, te kivel, mikor vagy épp miért töltöd az időd legközelebb... - feleli ártatlanul. - Részemről persze a te dolgod.
Ajkai eztán gunyoros félmosolyra húzódnak, ahogyan a lány visszakérdez a csütörtök kapcsán. Hát persze, hogy tud kedves és aranyos is lenni, de ami azt illeti, túlságosan parancsoláshoz szokott már ahhoz, hogy óhajait kedves köntösbe csomagolja, és úgy tüntesse fel, mintha a másik félnek szabad döntéshozatalt adna, holott persze nem ad. Ó, nem, ő ennél egyszerűbb utat jár most: megmondja, ez van, és kész. Egyszerű, egyértelmű, célirányos.
- Tudom, de nem szoktam. Ha mindent kedvesen kezdenék kérni, félő, hogy a végén azt hinnék, valami jótét lélek vagyok... Igazán csúnya dolog lenne, így megvezetni a környezetem, nem? - mint, ha amúgy ne vezetné meg. Kapásból egy dolog biztos: Astriddal való kapcsolatát el fogja hallgatni. S ki tudja, még mi mindenről hallgat...
Ahogy a lány felkel, s elé lép, egy ideig csak szemléli őt, az arcát, s hallgatja a szavait, némileg elmerengve, mielőtt felelne. Tekintetét elfordítja a lányról valamelyest, legalábbis a tekintetéről pontosabban, ahogyan megszólal.
- Meglehet, hogy a tanári karban akad más is... Aki kétes kapcsolatokat ápol, olyanok, akik kapcsán sosem merültek fel olyan mély kételyek... - feleli lassan, s bár a mondat elején még egy személyről beszél, a végén már többekre utal. - ...S akik alighanem szívfájdalom nélkül hagytak volna az erdőben, kibelezve... - folytatja végül lassan, szenvtelenül - Vedd ezt amolyan figyelmeztetésnek... Ritkán adok efféle tippet, és ne várj neveket... Csak légy óvatos. Meglehet, hogy én sem szívesen kerülnék nyílt összetűzésbe velük. Nem itt, nem most. - mormolja. Persze az "itt" egyértelműen a Roxfortra utal, és nem a saját házára, habár alighanem itt sem szívesen konfrontálódna, ha nem muszáj. Nem a túlerő miatt, sokkal inkább a miatt, mert a saját, már-már politikai helyzete is igen kényes egyensúlyban áll, nem teheti meg, hogy csak úgy nekimegy bárkinek is, még akkor sem, ha kifejezetten ellenzi az igazgató döntését... Ő maga biztosan nem alkalmazna efféle őrülteket, még akkor sem, ha ez akár azt is jelenthetné, hogy neki magának is mennie kell. Na persze, ettől tart a legkevésbé.
Mindenesetre az egyértelmű: a lányt hallgatásra kéri, és némi bizalmatlanságra, elővigyázatosságra. Paranoia?
Talán.

Őt nem lepi meg, hogy a lány nem kérdez, vagy ha meg is lepi, az már biztos, hogy a kérdés hiánya nem zavarja, főleg nem annyira, hogy kérdés nélkül is magyarázkodásba kezdjen. Nem kommentálja hát a jelenetet, és a lány következő szavait sem kifejezetten: azok üresek, semmitmondóak. Épp olyanok, amilyennek várta őket... De nem baj, igazság szerint nem volt maga a kijelentés sem épp afféle, amire tartalmas választ lehetne adni. Nem is kell: pihenjenek, majd menjenek, ennyi az egész. Ő maga legalábbis most nem vágyik másra, mint egy hosszú, pihentető alvásra, vagy bármi effélére.
Ilyen az ember, így ő is: az kell a leginkább, ami nincs, és nem is lehet. Itt és most legalábbis biztosan nem.
- Ez főleg rajtad áll, másfelől, én csak a magam nevében tudok nyilatkozni. Többnyire tiszteletben tartom a diákjaim magánszféráját... Amibe az elméjük is beletartozik. - feleli. Többnyire. Nem túl biztató, de ez van, ezzel kell beérni, mást nem mond. Persze a lány érezheti, ha ki is csikarna belőle ennél bármivel is többet, az csakis a falak építésére vonatkozna, nem másra. Persze, mást nem is tehet: kizárólag engedéllyel mászna bele ezek után bárki emlékei, gondolatai közé? Ugyan... Ő azt nem teheti meg, több okból sem. Az egyik az, hogy figyel a diákjaira, a maga módján. A másik pedig az, hogy a diákok mellett mások is akadnak a környezetében...
S persze látja ő, hogy a lány megretten, hogy máris folytatni kívánja, amit megkezdett a konyhában, de nem, efféléről szó sincs. Egyelőre megvan minden, amit akart - a többi majd máskor, talán.
Ajkain gunyoros félmosoly suhan át. - Talán legközelebb a te döntésed lesz, viseled, vagy sem... - hagyja rá, de ebben benne van: itt és most ez márpedig nincs így, és nem is lesz. Hitelesség: afféle dolog ez, ami a túléléshez kell, már hosszú évek óta, és éppen ezért a hitelesség rengeteg más dolgot felülír, ésszerűséget, racionalitást, érzéseket és érzelmeket akár... Itt és most ez nem is igazán áldozat, így számára nem is kérdéses, hogy gyógyít, vagy sem. A maga esetében sem az: aztán a végén mit mondana, kiugrott a legközelebbi kuplerájba, mert unta magát a suliban? Ez bizonyára megmagyarázná a többi távolmaradását is persze...
A lány következő szavaira nem is felel, csak a kérdés az, ami nyomán kicsit elgondolkodik.
- Ma este már kétlem, hogy képes lennék érdemi társaságnak bizonyulni... - mereng némileg. Nos, a lány aligha járna jól vele, miután visszatér dolgáról. A többi napot nem részletezi egyenként, legalábbis hangosan nem, csak némi tűnődéssel szemléli a lányt. - Csütörtök délután, még a vacsora előtt keress meg. - rendelkezik végül.
Már megint - ez nem kérdés, vagy lehetőség. Alig marad el a "szopj" felszólítástól... Habár sejthetőleg itt is van "nem" opció, megfelelő indoklás mellett, persze. De, hogy mi megfelelő indoklás...? Nehéz kérdés.
- Mielőtt indulunk... - szólal meg némi hezitálást követően, lassan - Milyen viszonyt ápolsz a tanáraiddal? - kérdi lassan. Nem akarja már most nyíltan kimondani, de mégis kényszerét érzi, hogy figyelmeztesse a lányt: tartson távolságot egy-kettőtől. Pontosabban majdnem mindtől, mert indokolatlanul sok a halálfaló köztük.
Habár most elsőre csak Sheska jutott eszébe, de... Akadnak még. De talán nem fog neveket mondani, még maga sem tudja.

Nem érzi szükségét, hogy bármit is magyarázzon a patrónust illetően. Útjára engedi a jószágot, s még egy darabig szemléli is a pontot: azt, ahol az őz kilépett a házból. Úgy tűnik, ő lát ott valamit, vagy csak emlékei ragadták el, akárhogy is, merengéséből Astrid hangja emeli ki, így fordul hát feléje.
S bár talán egyértelmű, hogy a lány elkapta az őz sutát, talán nem is annyira kézenfekvő, hogy így lehetett, akárhogy is: nem fűz hozzá sem magyarázatot, sem mást. Nem kezdi el részletezni, mit látott a lány, vagy, hogy kihez tart és miért. Nem tartozik rá, nincsenek olyan viszonyban, hogy az élet minden apró részletéről beszámoljon. Kész.
Főleg nem erről, hiszen az őz... Az az őz... Az Ő. Az Lily.
- Nem kell mindig pontosan tudnod, mit akarsz. A céltudatosság idővel jön magától, ha tisztává válnak a célok... De néha kellemesen hat a semmittevés. - jegyzi meg, s tekintetével követi a lányt.
Persze azt ő is tudja, hogy a lánynak nem lesz ideje teljesen kipihenni magát, ez tény, de igazság szerint valahol ennek örül is: így zaklatott, ezért aztán hitelesen adhatja elő azt, hogy megrázkódtatásai friss élményként, friss traumaként hatottak rá, és nem egy múltbéli sokkról beszél majd, kipihenten, és összeszedetten. Persze ebbe nem megy bele, az talán túl tapintatlan lenne a részéről.
- A legtöbb ember elméje egyedi... Így, vagy úgy. Idegen környezetben, más mechanizmusok szerint dolgozó közegben mindig nehezebb felépíteni valamit, mint otthon... - von vállat - De ha megígérek valamit, az úgy is lesz. Arról nem volt szó, hogy bárkinek is legyen pihentető, vagy kellemes. - mormolja. De eztán végül csak biccent. - Szívesen. - feleli, ámbár a szó maga üres. Nem mondja, hogy nincs mit: talán van. Igaz, a szívesen szó üressége fakadhat a puszta fáradtságból, habár nem enervált igazán.
Arra nem tér ki, hogy mennyiben tartotta be a szavát. Igazság szerint csak a
fal megépítését ígérte meg, a többit inkább csak ráhagyta a lányra, az nem ugyanaz... Nála legalábbis. Meg aztán, nem hazudik ő teljes mértékben: jöttek vele szembe kéretlenül is emlékek, néha, ha a lány nagyon igyekezett valami másra koncentrálni...
Akárhogy is, a lány kérdésével szinte egyidejűleg indul meg felé, s áll meg mellette.
- Nem, még van, amit kifelejtettem. - közli, s előhúzza pálcáját újfent. - Nem végzem félmunkát. Soha. - közli, s eltünteti a tegnap este, illetve ma reggel nyomait: a kiszívott nyakat, például, épp úgy, mint az esetleges harapások, karmolások nyomait. Egyébként ezt majd magáról is eltünteti, látható helyekről mindenképpen - Ha a támadás nyomát eltüntettem reggel, alighanem ez sem maradhatott. - mormolja tehát.

Végignézi hát mindazt, amire még kíváncsi, s noha akadna még, ami érdekli, ó, hát hogy is ne akadna, de... Egyelőre ennyi. Az idő szűkíti mozgásterét, több irányból is: egyrészt a lánynak se tűnhet fel mindez, bár ez a kisebbik gond, másfelől vissza kell érniük a kastélyba is időre, hiszen még a reggeli előtt neki például még Dumbledore-hoz is idejében fel kell mennie. Ez pedig már sürgetőbb dolog, hiszen míg a lány elől el lehet rejteni az idő múlását, hogy mennyi idő is telik el a fal elkészülte és a távozás között, de Dumbledore-t már nehezebb lenne efféléről meggyőzni. Habár nem ígért semmit még, nem jelzett az igazgató felé, mégis: magában már döntött, meghatározta a mai nap menetét, nem szívesen térne el a tervtől. Azzal borulna a végén az egész napirend, ami nem lenne épp a legjobb.
Így hát csak annyit tekint végig, amennyit az időbe bele tud suvasztani, de egyelőre ez éppen elég; így is annyi dolog kerül a kezébe, amennyi egy időre elégséges lesz. Így van. Azt épp nem bánja, hogy tárgyi vágy nincs, ahogyan a félelmek közt is bár feltűnik egy-két dolog hiánya, avagy másokat irreálisnak tart, nem számít. Most nem ez a fontos.
Így hát csak bejelenti, hogy vége, kész: már, amikor már valóban elkészült. Ő maga amúgy is elfáradt kissé, falakat felhúzni nem könnyű dolog, főleg nem az, ha az ember tökéletesen akarja azt kivitelezni, megkonstruálni, tesztelni. Hát még, ha mindezt idegen elmében teszi: nem csak, hogy idegenben, de ráadásul olyanban, amit nem ismer igazán behatóan. Hisz az még csak egy dolog, hogy nem sajátja, ha minden nap játszadozik vele, de nem ez a helyzet.
Pedig mára még rengeteg dolga van.
Akárhogy is, magára hagyja a lányt, had rendszerezze a gondolatait, igyon egy pohár vizet, kávét, akármit. Ő pedig kilépdel a konyhából, a nappaliban megállapodva, valahol középtájt, s némi tűnődés után össze is áll benne a megfelelő mondat, mellyel útjára bocsátja az ezüstszín őzsutát. S valóban, a lány még épp lekaphat a tekintetével valamit: egy ezüstös lényt, ha nem is beazonosítható egyből, hisz enyhén világítani látszik, de bizonyos, hogy élőlény, ahogyan az is, hogy vonul: elrúgja magát a talajtól, kecsesen robbanva ki helyéről, s átrepül a falon. Hogy onnan merre, hogyan tovább, az jó kérdés.
Ő maga nem fordul meg, megbűvölten nézi a falat, ahol a lény eltűnt az előbb: úgy tekint oda, mintha látna valamit ott: valamit, amit csak ő maga láthat. De aztán megrezzen az elhangzó kérdés nyomán, s megfordul, s a lányra függeszti tekintetét.
- Semmi, nincs semmi halaszthatatlan dolgom, legalábbis semmi olyan, ami ne várhatna holnapig, ha már eddig is várt. - közli. Nem mondja ki, de egyszerűen csak fáradt: már most rémesen elfáradt, és még vár rá egy nem túl kellemes csevej az igazgatóval, egy raklapnyi tanóra, amit meg kell tartania, Lupin bájitalának egy-két apró részlete, hogy holnapra elkészüljön, és... Az este. Nem teheti meg, hogy ostobaságokkal fárasztja magát, egyszerűen a pihentető semmittevésre voksol.
- Hacsak nincs valami, amit még szeretnél megejteni az indulás előtt, persze. - teszi hozzá. A hangja amúgy nyugodt, és egész barátságos, nem olyan távolságtartó és rideg, vagy kifejezéstelen, mint az iskolában lenni szokott, habár nem is olyan épp, mint az erdőben volt a két férfivel szemben. Habár az talán nem is volt valós... Emlékezvén arra, amilyen hangnemben a társalgás vége felé társalgott velük. - De máskülönben egyszerűen csak pihenj, itt és most háborítatlanul megteheted... Az iskolában már nem biztos.

Így van. Ne vegye magára. Talán hozzátehetne még mást is, talán megmagyarázhatná a dolgot, indokokat, érveket rakhatna mögé, de... Jó ez a feltételes mód. Megtehetné, de nem fogja. Nem olyan figyelmes ő, hát ez van. Eddig sem is volt, hát ezután sem lesz. Ritkán ad és keveset, ez jelen pillanatban túlmutat azon, amit adni képes.
Nem számít, a lány gondol, amit akar, az efféle apróságokkal neki magának kell megbirkóznia. Ez van.
Nagyon nem is foglalkozik már a témával igazából, a társalgás lényegibb része a konyhában folytatódik, de talán az még lényegibb, ami a társalgás után következik.
S ugyan a lány itt-ott felmutat kisebb-nagyobb ellenállást, az igazság az, hogy őt ez a legkevésbé sem hatja meg. Elég gyakorlott legilimentor, hogy ez számára ne okozzon nehézséget, ha nem így lenne, akkor nemes egyszerűséggel leigázná a lány tudatát, és megbénítaná a művelet befejeztéig. Egyszerűbb lenne, de nincs szüksége ilyesmire, a lány számára pedig talán barátibb így, mint egy teljes rabiga mellett. Így többé-kevésbé lehetőséget kap, hogy rálátása legyen a dolgokra, még, ha nem is mindig, és nem is mindenre. Egyes dolgok rejtve maradnak, így ha mást nem is, a rémes gondolat ott lebeghet: talán a férfi látott mást is. Bármi mást, amit esetleg nem kellett volna... Amit nem akart volna neki megmutatni, hiszen honnan tudhatná, hogy nem így van?
A biztos tudás hiányában csak emlékek pörögnek, némelyik újra előkerül, mások csak egyszer bukkannak fel, egyesek teljes egészében a fal mögött végzik, míg mások csak részeiben, darabokban, egyeseknél csak a hozzájuk tartozó érzés, érzelem, másoknál csak egy pillantás.
Ugyanígy a férfire irányuló érzések egy része is a fal mögé kerül, bár a szimpátia egy része kívül marad: tudható ez, a teljes mértéke ugyan nem. Így halad, apránként, módszeresen, s néha talán felbukkannak ne témába vágó részletek is, azokat félresepri, még, ha talán bele is pillant épp.
A látott emlékekre, érzésekre, érzetekre amúgy nem reagál, nem teheti, és tudja ő a dolgát, a szerint jár el, lassan, aprólékosan és pontosan.
S, ha végzett, akkor a falat tökéletesíti, a később bejutó dolgok mibenlétét határozza meg, és a biztosítja, hogy bármi, ami ide bejut, kifelé már ne mehessen, még akkor sem, ha a lány úgy akarná. Persze a lány hozzáférhet majd az itteni dolgokhoz is, sajátjaiként kezelheti, nehézség nélkül. De sem befelé, sem pedig kifelé nincs út, azt leszámítva, amit előzetesen ő maga adott meg...
Eztán csend. Megtévesztő csend: a fal kész, az emlékek a helyükön. Hiszen nem volt sok, a kapcsolat elején tartanak, a fal maga jól átgondolt, és gondosan felépített, jól elrejtett. De...
Talán mégsem végzett. Ezúttal azonban már titokban mozdul tovább, a lány figyelmét elkerülendően tesz meg még pár lépést: Noha már pontosan tudja, mit gondol róla, milyen véleménye, vágyai vannak, mennyire manipulálható, de... Megtekinti azt is, mi az, amire vágyik. Apróságokat is keres, nem csak nagy, elérhetetlen, távoli vágyálmokat, de azokat is.
S még valamit... Félelmeket, és azt, kik fontosak a lánynak, ezért, vagy azért: már a nyilvánvalókon túl, nem a testvérei, vagy önmaga érdekli. Bárki más.
Rossz, kellemetlen vagy kínos élményekből egy-kettőt már látott, mikor az első, gyengébb védelmet felhúzva a mögé terelt párat, különösebb válogatás nélkül, azokkal nem törődik, s túl sokáig talán az időt sem húzza. Ha ezzel készen van, hát még egyszer a falra irányítja figyelmét, de ezúttal már egy viszonylag erőteljes és jól célzott csapást mér rá, majd ha az kitart, hát minden további nélkül helyrehozza az okozott károkat: s, ha esetleg felmerült bármilyen gyenge pont, ami eleddig elkerülte a figyelmét, hát arra is kitalál valamit... De eztán a szorító erő, amit a lány érezhet, megszűnik. Paradox módon most, a megszűnése mutat rá, hogy egyáltalán volt, de ezzel együtt megy a kellemetlenség, a feszültség - vagy legalábbis az a része, amit a férfi puszta jelenléte generált -, s ami marad mögötte, az egyfajta fura, mentális fáradtság...
Ő maga hátradől közben, s lehunyja szemeit. Pálcája az asztalon, közvetlenül előtte, keresztben pihen, ő maga egy hosszú percig nem moccan ,s nem is szól. Tán elfáradt ő is?
Majd csak felpillant, jól láthatóan gondolataiba réved, valahol teljesen máshol jár: talán az imént látottakat, tapasztaltakat rendezi magában? Alighanem.
- Kész. - jegyzi meg azért,mintegy mellékesen, habár ez alighanem egyértelmű. Eztán viszont tekintete ismét a lányéba fúródik, már, ha az nem fordítja el persze, s elgondolkodóan szemléli őt. Ajkain kissé gunyoros félmosoly suhan át.
- Tehát mégiscsak mazochista vagy... - ragadja meg a lényeget. Vagy csak a feszültséget oldja? Akárhogy is, eztán csak legyint, nem fontos, majd erre visszatérnek egyszer talán, de majd máskor.
- Van még úgy... Húsz percünk indulásig. - jegyzi meg, s feláll. - Hagylak addig... Rendezd a gondolataid. - felveszi pálcáját, s minden további nélkül indul kifelé, alighanem így látja a legjobbnak... Habár van talán némi kérdő él szavai mögött, marad, ha a lány igazán akarja, de ha nem tartja fel, hát kilép a konyhából.
Ha nem tartja fel, akkor kiérve a nappaliba küld egy újabb patrónust Dumbledore-hoz: azt, amely arról tájékoztatja, hogy még a reggeli előtt beszélniük kell, legyen az irodájában. Nem mond részleteket, hisz az esetleges illetéktelen fülek veszélyesek lehetnek. Hisz nagyjából időben vannak: így hát szótlanul idézi meg az ezüst őzsutát, ki kérdés nélkül tűnik el a falon keresztül... Sietős neki.
Persze, ha a lány marasztalja, az egy másik kérdés... Akkor nem üzen, többek között. Egy bizonyos: itt és most, egyelőre nem teszi szóvá azt, aminek most birtokába került, azt, amit tapasztalt. Talán, ha a lány szóba hozza... De addig nem. Tiszteletben tartja, hogy van, ami alapvetően nem tartozott rá: ettől még a birtokába került, és igazság szerint felhasználni nem lesz rest, ha úgy alakulna. De az egy másik rész.

Érzékeli, látja ő, hogy a lányt ez érzékenyen érinti a mondat, megingatja a fejét kicsit.
- Ne vedd magadra. - mormolja, de mást már nem fűz hozzá. Nem ellene szól, de még mit mondhatna? Nem fogja ezt körbemagyarázni, a lány vagy megérti, vagy nem. Gondol, amit akar, ő nem fog magyarázkodni. Ha rossz lett volna, nem akarna folytatást, de azt nem engedheti, hogy a fiatal nő itt csöveljen nála.
Több kockázattal jár az, mint ahogyan tűnik, és... Nem. Dumbledore nem hülye, egyáltalán nem az. Másoknak talán nem tűnne fel, de neki igen. Az meg, nos, pont elég. Habár igazság szerint fogalma sincs, hogy vajon az öreg rájött-e valaha is ezekre az apró kis játszadozásokra, s ha igen, miért is nem szólt?
Elég okos, szinte mindenről tud, azonban aligha hagyta volna mindezt figyelmen kívül, hiszen... Miért is tette volna? Viszont nehéz elképzelni, hogy szinte mindenről tud, és nem vette észre. Talán úgy volt vele, ennyi jár neki is, amíg jól csinálja? Érezte, hogy mennyire a végét járja ő, mármint mentálisan? Hogy mennyire igényli a szeretet, tudat alatt? Mert Dumbledore mindezt alighanem így fordította le a maga nyelvére... Vagy fene tudja, talán tényleg csak nagyon jól játszik, és tényleg jól elrejtette mindezt eleddig is? Így lesz eztán is, mindenesetre. Nem teregeti ki a lapjait, nem őrült meg. Épp ezért is, nem csinálna akkora baromságot, hogy itt éjszakázza rendszerint a lányt. Talán egy délutáni közös alvás beleférne, de... Az meg túl romantikus lenne. Efféléről nincs szó.
Akárhogy is, eztán néhány percnyi magány, majd a konyhai társalgás kapcsolódik, így a korábbi gondolatmenet némelyest megszakad. Lényegtelen is, igazság szerint, hiszen az elkövetkezendő feladat, az sokkalta fontosabb, és megköveteli a figyelmet, a koncentrációt.
A lány szavaira biccent. Ez egyértelmű, kérdés nélkül is tudta. Vannak momentumok, amik bár nem teljesen titkosak, mégis... Nem is annyira publikusak, hogy kifejezetten hangoztatni akarja őket.
És persze, hogy biztonságosabb lesz úgy, ahogyan kitalálta. Hiszen az első fal hiteles lesz, elfogadható, hogy a lány saját terméke, spontán és hirtelen, összecsapott védelem, de védelem... A butuska, kissé kellemetlen emlékek számára. És hihető lesz az is, hogy nincs is ott más érdekesség, jobb lesz másfelé kutakodni...
Épp úgy, ahogyan a lány számára is az, hogy ő maga sem fog túlzottan kutakodni. Vagy elhiszi, vagy... Nem, de nincs sok lehetősége.
- Csak természetes. - Feleli, de eztán a szavak, az egész környezet valahogy elúszik, a lány érezheti, hogy kissé elveszlik Piton tekintetében, hogy ha akarná, sem tudná megszakítani a szemkontaktust, rabul ejtették tekintetét, szó szerint. S bár a férfi mond valamit, a pálca mozdul, de nem hallani, az egyes hangok elsuhannak, értelmüket vesztik, mire a lányig eljutnak. Helyette csak nagyon fura érzés kerítheti hatalmába, valami nyugtalanító, de lehetetlenség lenne megmondani, mi az. Szinte nem is észlelni, hogy bárki is az elméjében járna: talán ez a legrémisztőbb az egészben.
Egyelőre. Igaz, a férfi nem is nyúl semmihez, úgymond, a lány elméjének struktúráját ,felépítését, logikáját tanulmányozza, szépen meghúzódva a háttérben. Gyorsan halad ugyan a megfigyeléssel, realizálással, de azért időigényes dolog ez, ripsz-ropsz pedig nem esik neki.
De ahogyan munkához lát, a lány minden kétséget kizáróan tudatában lehet annak, hogy valami történik: hogy egyes emlékei, érzelmei, érzései hirtelen távolinak tűnnek, mintha nem is a sajátjai lennének, de egy-két pillanattal később már az se egyértelmű, hogy mi is hiányzik igazán? Hiányzik-e bármi is? Nyomtalanul tűnik el mindez... Majd felbukkannak újra, ahogy a falon keresztüli átjárhatóság megszületik, és a lány előtt megnyílik az amúgy zárt ajtó.
Nem erős maga a fal, és itt-ott hézagos, a bentre zárt emlékek pedig a lány által kínosnak minősítettek közül kerültek ki, véletlenszerűen. Nem nézte meg őket különösebben, csak a hozzájuk csatolt érzés alapján szelektált. A lány maga is tud majd válogatni ezek közt idővel, úgyis: ez a fal engedi, hogy újabb emlék kerüljön ide, vagy távozzon, szándék szerint.
Ellentétben a második, sokkalta lassabban születő fallal, mely valahol az első mögött keletkezik, elrejtve az emlékek között. Ez erőteljes, masszív, és a lány maga tudatosan nem vihet be emléket, épp úgy, ahogyan kifelé sem hozhat: bizonyos megadott kritériumok szerint az egyes emlékek, pillanatok, gondolatok vagy érzések, érzetek maguktól fognak ide kerülni. A lány épp hozzájuk férhet, ismeri és tudatában van mindegyiknek, de nehezebben változtathatóak, vagy kombinálhatóak kint lévő emlékekkel.
A lánynak persze bejárása van eme fal mögé is. A fal maga dinamikus valamelyest, képes csekély mértékű regenerálódásra egy támadást követően, és a lány mentalitásával némileg alakulni, formálódni, így alkalmazkodva a bekerülő emlékek, érzelmek, érzetek, s egyebekhez épp úgy, mint az azt körülvevő struktúrához, amely az elmét jellemzi, lazán belesimulni, így önmagát elrejtve. Persze alkalmazkodóképessége korlátolt, de bizonyos határokon belül nem szab gátat a lány fejlődésének, változásának. Persze, nem jellembeli változásról van szó, a gondolati struktúra, az elme elrendeződése, felépülése ritkán változik meg, szélsőségesen meg még ritkábban, így emiatt nem aggódik különösebben.
Ha a fal felépült, célirányosan húz be oda, a fal által körülölelt, elzárt területre emlékeket, érzelmeket, érzeteket, alaposan megrágva, mi az, ami kívül maradhat, és mi az, ami nem. Így például az erdei jelenetnek mely része kerülhet kívülre, s mely nem, az elrejtett részletek helyén a külső szemlélő számára homályos, zavaros katyvaszt generál: egy sokk hatása alatt lévő nő képét, semmi mást. Egy olyanét, aki zavarosan, foltokban képes csak visszaemlékezni, és az sem teljesen egyértelmű, napközben volt ez, este, vagy pont, hogy kora reggel... A lány épp láthatja az eredeti emléket, tisztán és világosan, de valahol a tudatában ott lesz a hamis kép is: kicsit eltemetve ugyan, hiszen nem szívesen idézett kép...
Persze lehet, hogy közben szembeakad egy-két kéretlen emlékkel, vagy emlékfoszlánnyal, nem kutakodik célzottan, de eleve megvizsgálja, mit pakol honnan és hova, miért, s, ha valami szembejön, tán a lány maga sodorja útjába, hát azt is megvizsgálja épp. Hiszen, itt a remek lehetőség, és él vele, főleg, hogy van lehetősége félig-meddig rejtve tenni ezt...

Az első témára nem reagál már. Épp eleget beszéltek róla, túl is ragozták tán - ettől még kicsit bántja a dolog, mert úgy érzi, hogy nem csak, hogy eltért a megszokott sémától, de talán labilisabb lábakra is helyezte a kapcsolatot, mint általában.
Na nem baj, már így alakult: igazság szerint így talán még jobb is, hiszen érdekesebb, izgalmasabb lesz a játék, elszakad a megszokott rutinszerűségtől, a szinte már begyakorolt mondatoktól, gesztusoktól.
Új lehetőségek, kísérletezgetés, a megtévesztés, átverés gyakorlása, tökéletesítgetése, szép lehetőség, könnyed kalandokkal, és élvezetekkel egybekötve. Csak a szélsőségeket kell elkerülni, a hibát nem engedheti meg magának. Minden mást azonban szinte örömmel üdvözöl.
Egy ideig szemléli a lányt. Lehetne... Persze, de sok lenen az egybeesés. Mindketten eltűnnek egy-egy napra? Nála persze nem feltűnő, megesik időnként, hogy kimarad estére, de a diákok esetében ez feltűnőbb dolog, és jellemzően nem is különösebben örülnek neki, ha a diákok kimaradoznak, sőt... Hiszen felelősséggel tartoznak értük.
- Nem kívánok rendszert csinálni belőle, attól tartok. - közli hát. Nem hangzik igazság szerint rosszul, csábítja a lehetőség, de... A korral komolyság is jár, vagy ilyesmi. Felnőtt, és ideje felelősségteljes döntéseket hoznia. Annak idején erre nem volt képes, és meg is lett az eredménye, nem is egyszer.
Eztán a következő igazi kontaktus köztük azonban már csak a konyhában következik. Őt nem foglalkoztatja különösebben a Lupin-téma, bár magában piszkosul jól szórakozik a gondolaton, ahogy maga elé képzeli a férfi képét, ahogyan megkapja az igazolást, de ebbe nem megy bele. A véleménye ismert... Annyira, amennyire kell, mást pedig egyelőre amúgy se lenne hajlandó mondani. Egyelőre? Meglehet, hogy később sem lesz, de ez egy másik rész. Lupin abban a "kiváltságos" helyzetben van, hogy a múltjának azon darabkájához kötődik, oly szorosan, melyről nem hajlandó igazán beszélni, mert rosszul érinti őt. Lupinról épp beszél, ha kell, de az sem túl hízelgő a férfire nézve. Piszok nagy mázlija, hogy egyes dolgokat pedig nem mondhat ki...
Eztán azonban csak a lányra emeli tekintetét, ahogyan az belekezd, és érdeklődve hallgatja. Nem kommentálja az elsőt, csak biccent, majd a végén reagál az egészre, addig nem vág közbe, felesleges lenne.
Így hát csak végighallgatja a lányt, egy fél pillanatig tűnődik, majd csak biccent.
- Értem. Úgy döntöttem, hogy két fal lesz. - szólal meg lassan, merengve - Alap esetben a fal léte sem derülhet ki, ha pedig mégis, akkor az illető alighanem magától is megállapíthatja, hogy nem a te műved. - magyarázza lassan. Ez innentől egyértelmű következményeket sejtet: világos, hogy olyan dolgokat rejt a fal, amik érdekesek lehetnek, sőt... Olyan titkokat, amik még az amúgy magával a témával szemben érdektelenek figyelmét is felkeltheti. - Így létrehozok egy gyenge, tessék-lássék védelmet, ami akár egy ösztönös védekezés megnyilvánulása is lehet... Ezt kisebb-nagyobb, kellemetlen élményekkel fel is töltöm - habár némi gyakorlással talán te is tudsz majd ide emléket elhelyezni, ha nagyon akarsz -, ezek mögé rejtem a valódi falat. Így csak az lelheti meg, aki tudja, mit keres... - magyarázza. Világos innentől: aki tudja, mit keres, nos... Annál már csak a fal ereje, és az illető képességei, illetve a rendelkezésre álló idő kérdése minden. Ezzel már nem tud mit kezdeni... Hovatovább, nem is akar.
Az már túlzó paranoiáról árulkodna, az pedig benne nem dolgozik, legalábbis nem eléggé. Ezen ügyben legalábbis. Eztán viszont csak előhúzza pálcáját, habár még nem szegezi a lányra.
- Kezdjük! Folyamatos szemkontaktusra van szükség, ne is próbáld megszakítani. - közli egykedvűen. Nem, mintha meg tudná szakítani, amíg ő nem engedi... Ahhoz a lánynak több ilyen jellegű tapasztalatra lenne szüksége.

Végighallgatja a lányt, némán, de sokat nem tűnődik annak szavain. Halkan felszusszant, majd csak végigsimít ujjaival a lány oldalán, kissé szórakozottan.
- Mégis úgy érzem, kicsit talán... Kapkodó ütemet diktálok, nézd el nekem. Örülök, hogy nem bánod, de majd igyekszem én is... Figyelmesebb lenni, vagy efféle. - mormolja, de nem úgy tűnik, mint, aki komolyan emészti magát mindezen: talán a lány szavai értek célt, s nyugtatták meg kellőképpen.
- Kétlem, hogy túl sok estét tölthetnél majd nálam az elkövetkező időkben... Így a reggelekről talán le kell majd mondanod. De remélem, csak arról. - fűzi még hozzá. Akárhogy is, nem ragozza tovább a témát, számára kielégítő volt az előző válasz a lánytól,épp eléggé, hogy egyebet már ne tegyen hozzá.
S, hogy merre, hogyan tovább? Hogy marad-e ez csak testi kapcsolat? Talán nem, hiszen enged ő, amennyit mindenképpen kell, a megtévesztés, az álca okán,fontosnak látszó információkat is kiad akár, de a valódi énjét, a valódi mivoltát körülbástyázta már régen; ahhoz nehéz hozzáférni, talán már lehetetlen. A külső máz, ami az átlag ember számára szintén láthatatlan, nos, az a kiváltságosok számára elérhető... A lány szavait nyugtázza, de nem felel rá. Mit mondhatna, hogy ő is? Persze, hogy örül, másképpen nem lennének itt, így. Minden más megjegyzés pedig értelmetlen ostobaság lenne, jobb nélkülük.
Ellenben ideje felpörgetni a dolgokat, ugyanis van még ma valami előttük, amit nem nagyon lehet siettetni, kapkodva összecsapni, ellentétben például a reggeli kávéval, vagy a fürdéssel. A lány szavai ugyan kizökkentik ebből egy pillanatra, s a válasza nyomán megjelenő pírfolton remekül szórakozik, ez látható, de ettől függetlenül sem húzza el az indokoltnál jobban a fürdőzést.
A lány szavaira biccent, majd csak magára hagyja hát, had hozza rendbe önmagát, és ruháit. Egyébként is szégyenlősnek tűnt nemrég még... Talán jobb is, ha nem tartózkodik folyton a közelében.
Így hát csak némán kivárja, míg a lány is a konyhába tipeg, normálisan felöltözve a változatosság kedvéért. Szinte már meglepő így látni az elmúlt néhány óra után... Akárhogyan is, eztán csak kivárja, míg a lány megissza, elrakja, amit kell, s csak aztán szólal tehát meg. A lány válaszára finoman vállat von.
- Majd meglátjuk, mennyire elég. Foglald össze, mit szeretnél, és nagyjából mi az, ami legyen hát elrejtve... A többit pedig rám hagyod majd eztán, ellazulsz, és igyekszel nem ellenállni. - foglalja össze könnyeden. Így van, hiszen egy-egy kényesebb emléknél az ember akaratlanul is mutat némi ellenállást, ami leküzdhető bár, de egyfelől időigényes, másfelől, ő nem rombolni, hanem építeni akarja a gátat...
De egyelőre nem alkalmaz legilimenciát, megadja a lánynak a lehetőséget, hogy rendszerezze a gondolatait, amiben a kimondott szónak külön segítő szerepe lehet, így mindkettejük dolgát segítve. Meg aztán, ezzel úgy tűnhet, mintha a lány kezében lenne az irányítás, legalább részben.
Így aztán ő maga hátradől, s csak érdeklődve hallgatja: egyelőre. Aztán majd persze jön a főfogás is...

Megfelelni? Ó, nagyon is megfelelt neki, sőt... Tudná még élvezni a kérdést, nem is egyszer, bár nem most rögtön.
A lány kérdésére meglepetten pislog rá.
- Azt hiszem, túl... Kapkodó vagyok, főleg, hogy neked ez a kezdet. Ne haragudj, nem szoktam ennyire... Célirányos lenni, meglehet, talán csak túl régen voltam már nővel. Igyekszem majd... Jobban tekintettel lenni rád. - mormolja, kissé kelletlenül. Ő tényleg nem szokott ajtóstul berontani, ő... Nem szokott ébredés után egyből követelni, egyáltalán, egy kapcsolat nála nem csak erről szól. Ó nem, hagy teret a játéknak is, az teszi érdekessé az egészet, és értékessé a lényeget.
- A Roxfort tanáraként... Jellemzően akkor sem engedhetek, ha esetleg akarnék. - feleli lassan - De meglehet, mindenben akadnak kivételek, a kérdés csak az, jól csináljuk-e?
Nem vár minderre választ persze. Sőt, igazából eztán olyannyira beszűkül számára a világ, s koncentrál az előtte álló feladatra, hogy lényegében fel sem tűnik neki, hogy esetleg épp ő az, aki megbántja a lányt. Pedig mennyi dolgot átgondolt már magában! Hogy milyen gondolatok azok, amiket ki kell rekesztenie, a falon kívülre, melyek azok, amelyeket be kell zárnia, az átjárhatóságot hogyan kéne megoldani, hogy a lány hozzáférjen egyrészt az emlékeihez, sőt mi több, bizonyos emlékek egyből a falon túlra kerüljenek, míg mások ne, sőt, a tanórák például kívül maradjanak, kivéve esetleg egyes mozzanatokat, egy-egy sokatmondó pillantást, vagy...
A lány szavai riasztják fel, csak most válik egyértelművé, hogy eddig olyannyira a rutin vezérelte, hogy szinte megijed, ahogy hozzá szólnak.
- Butus. - közli, fejét ingatva, s ezzel részéről mindent le is tudott egyelőre. - Nagyon nehezen bánok meg dolgokat. - teszi még hozzá. Igaz, ez... Sok mindent jelenthet. Ott van például a Jegy a karján... Azt megbánta?
Akárhogy is, eztán már csak dolgát végzi tovább, s a konyhában várja be a lányt. Hagyja, hogy az kávét csináljon magának, a tej hiányára nem tér ki, habár még mindig elmehetne kifosztani a boltot. Ó, milyen szórakoztató is lenne, de talán majd máskor. A köszönetre csak biccent, jelezve, nincs mit. Tényleg nincs, azért nem erőltette meg magát, egy kávé lefőzése nem igényel házimanói asszisztálást azért.
Ahogyan a lány megitta a kávéját, ő maga hátradől helyén. Ahogy az ifjú hölgy megissza a bájitalt is, csak akkor pillant fel rá igazán, tekintete elidőzik a lányén, mire végül megszólal, bő egy-két perc is eltelhet.
- Tegnap kértél tőlem valamit. - jegyzi meg lassan. - Gondolkodtál rajta azóta? - kérdi hát. Szerinte világos, miről beszél, és Astrid számára talán egyértelművé is válhat, hogy mi foglalta le őt ennyire az elmúlt percekben: olyannyira, hogy tapinthatóan nem is igen járt itt szinte. Magába zárkózott, csakugyan, hogy az elme rejtelmeit elemezgesse, más elmék megbolygatásáról szerzett információit rendezze, s magában döntésre jusson, mit, hogyan, miért. Hiszen eleddig erre aligha lehetett ideje: és az idő az, ami fogy.
Az viszont bizonyos, hogy mindezt nem magyarázza meg... Talán majd egyszer.

Ahogy végeztek, úgy hever a lány mellé, hagyva magának, hogy pár pillanatra ellustuljon. Nem taszítja el a lányt sem hát, hagyja, hogy az hozzábújjon, ujjaival kalandozzon, ha akar: azt persze tudja ő, hogy a lánynak már nincsenek hátsó szándékai úgymond, és igazából neki sincsenek, ha a lány akarna is valamit, nos, ő már akkor sem. Megkapta, amit akart, és egy ideig teljesen jól el is van ezzel.
- Magyarázkodni? Csak jeleztem, hogy ne számíts túl sok ilyenre... De ez majd elválik, persze - feleli lassan. Szusszant. - Meg is sértenél, ha megbántad volna. - közli, előrevetítve, hogy merje csak azt mondani a lány egyszer is, hogy bár ne tették volna meg mindezt...
Eztán azonban a nemrégiben felvetett témára tér vissza, arra, amelyre akkor és ott nem adott választ, mert nem annak volt ideje.
- Miért, mit vártál? - költői kérdés talán. Mert hát, tényleg, mire számított? Mindenkivel ágyba bújik, aki csak úgy néz rá? Hosszú lenne a sor, ami a szobája, még inkább az ágya előtt kígyózna, és arra talán már ő maga sem vágyna igazán. Nem a dolog elleplezése lenne igazán kiívás, vagy zavaró, hanem maga a tény, az már olyan típusú játék lenne, amelyben több a megerőltető részlet, semmint a valódi öröm.
S ahogyan a lány felül, majd takargatni kezdi magát, egy ideig kifürkészhetetlenül szemléli őt, mint, ha azt próbálná kitalálni, mi a jó válasz... Talán a nem, olybá tűnik, a leány inkább leplezni, takargatni akarja magát máris, talán zavaró lenne a jelenléte.
Csakhogy sem ideje, sem türelme, így... Felül, majd biccent.
- Megyek, persze. - mormolja hát, s fel is áll, hogy induljanak hát; de ha a leány nem indulna meg, hát ő maga megindul, út közben magához intve néhány ruhadarabot, mert, hogy a fürdés után azért mégiscsak illő lesz már felöltöznie, méghozzá olyan módon, hogy abban már az iskolában is megjelenhessen.
S, akár jön a lány, akár nem, ő maga megindul tehát, odaérvén lerakja a ruhákat valahová, és nem húzza az időt különösebben, hogy a lényegre térjen, ez ezúttal egy gyors zuhany... Esetében tényleg gyors, ha a lány sokat időzik, nos, nem várja meg: a tegnapival ellentétben most nem gyönyörködik, hanem már vonul is tovább: törölközés, öltözés, majd suhan is kifelé... Dolga van!
Ha a lány esetleg lemaradna, akkor visszatérve a nappaliba, onnan egy boltíves ajtó nyílik a konyhába - ez eddig nem volt itt?! -, ahol először is csinál magának egy erősebb kávét, amibe lopva még egy szellemi frissesség ital is kerül. Olyasmi vár rá most még, amelyben nem hibázhat, mert az efféle hiba hamar szemet szúr...
Közben magához inti a tegnap készített bájitalt, valamint az igazolást Lupin órájáról, ezeket a konyhaasztalra teszi, ő maga pedig leül az egyik székre, miután a kávét magába dönti, feketén. Amúgy átlagos konyha, asztallal, székekkel, konyhabútorokkal.
Egy másik csésze kávét az asztalra rak egyébként, a lánynak szánva - ha a lány is jött, akkor elé, ha még nem ért volna ide, hát csak úgy az asztalra -, mellé egy kisebb tartóban cukor jár, tej, efféle nem; alighanem nem tart itthon romlandót. Miért is tenné, persze...