A bájitaltantanár szobája

Ha egy percre is hinne a lánynak, alighanem máshogyan alakulna e beszélgetés, de legmélyebb sajnálatára képtelen hinni neki. Nem tud, nem akar, igazából ennyi a nagy titok, legiliemnciát nem alkalmaz - minek. Ámbár az efféle játékokba úgy tűnik, belemegy, végül mégis hamar eléggé megelégeli ahhoz, hogy kilépjen belőle.
- Nem is tudom. Talán jövő hónapban majd beszerzek valami bájos kis terítőt, csak szépen apránként. Mire végez, talán már vacsora is lesz. - jegyzi meg szarkasztikusan. Világos: nem lesz itt jövő hónapban sem semmi, és vélhetőleg a végzés örömére se, még akkor se, ha azt pedig talán hajlandó lenne szinte megünnepelni, akár a lánnyal együtt is, mint a várt, "végre" pillanatot, mely után megszabadulhat tőle.
- Mit lehet tenni, karitatív jellem vagyok. - feleli szenvtelenül, mintha tényleg ezen múlna ez az egész. Hát hogyne, bizonyára...
Azonban látszólagos nyugalma szinte apró darabjaira hullik, ahogyan a kupa az asztalon koppan, tartalma pedig beleivódik papírjaiba, az asztal repedéseibe, majd a földön gyűlik mind nagyobb tócsává. S ahogyan nyugalma darabkáit próbálná felszedegetni, a leány arcátlansága tovább hergeli: a darabok élessé válnak, a nyugalom helyett a düh megtestesítőjeként állnak össze, de ebben a pillanatban mindez kimerül végül némi pontlevonásban. Legalábbis így tűnhet, de a lánynak ehhez is van hozzáfűznivalója. Legbelül megérti: őt se hatná meg a pontlevonás, az túlságosan is egy közösséghez tartozást feltételezne ahhoz, hogy ez bárkit is megrázzon. Vagy ha azt nem, hát kellő fiatalságot.
- Milyen elfogultnak hisz - köpi szinte a szavakat. Hogyne vonna le a sajátjaitól, még akkor is, ha nem annyit, amennyit másoktól tenne, még úgy is, hogy egyes tettek más megvilágításba kerülnek nála, és teljesen más megítélésben részesülnek, mint történne ez szinte bármely más ház tagjával. De ettől még von le - ha muszáj. - Csak természetes. Minden vágyam, hogy a diákjaim felnőjenek, elegendő ismeret birtokába jutván pedig önálló életet kezdhessenek, és megvalósíthassák álmaikat... - feleli már-már megvetően, mégis, a szavak értelme szinte már gondoskodást feltételezne, őszinte törődést, mely a legkevésbé sem tud összhangba kerülni a gyűlölködéssel, mely süt belőle.
A lány szavai nyomán azonban elsötétül tekintete, s még az sem segít ezen, hogy az márpedig engedelmeskedett, eltüntette az ital maradványait, ahogyan ő azt "kérte".
- Attól tartok, ha a másik oldalon egy vérfarkas ül, végül mégis inkább az én szavam döntő. - feleli szenvtelenül, de ezúttal nem annyira lenéző vagy megvető, van egyfajta furcsa tárgyilagosság szavaiban, ahogy némiképp úrrá lesz hirtelen parázsként feltörni készülő indulatain. Kaján élvezettel osztja meg ettől még eme tényt a lánnyal, csak, hogy tudja: amíg nyílt titok, mi ő, esélye sem lesz, nem, hogy aurori pályára, de sok egyébre sem. Azonban az utolsó mondat... Megrezzennek ajkai, halántékánál egy ér lüktetése jelzi, hogy egy pillanatra felforr benne a méreg, mégis könnyed nyugalommal felel, már-már kedvesen.
- Kegyed nem kívánja fogyasztani az italt, úgy hiszem - jegyzi meg szinte kedvesen, mintha megértő lenne. Aligha az pedig - Amíg itt van, kénytelen lesz, utána tesz, amit akar. Ámbár igencsak sajátságos úgy beállítani ezt, mintha elfogadandó, sőt, támogatandó lenne az elgondolás, mi szerint helyénvaló éjszakánként embereket mészárolni, vagy tenni magához hasonlatossá... Megbélyegezetté, üldözötté, pusztán azért, mert megteheti. De bizonyára kegyed, Mercola, egy egészen egyedi és újszerű erkölcsi kódex szerint gondolkodik, amelyben csak az számít bűnnek, amit... Mások követnek el. - Eztán egy pillanatra elhallgat, szenvtelenül nézi, ahogyan a lány végre belekortyol az italba. Ihatná gyorsabban is, ami azt illeti, de ere mégsem tesz megjegyzést, vagy kezdi siettetni. Egy hosszú pillanatig hallgat, mielőtt bármit is mondana.
- Az egykori hű követők... Mai napig is szervezkednek. - jegyzi meg némi hallgatás után, hangja most kicsit távolian cseng - De ha valóban ellenük kíván fellépni, attól tartok, egyfelől nem a megfelelő emberen próbál fogást találni, másfelől kénytelen lesz alapvetően módosítani a mentalitásán, az újoncoktól szabálykövetést és tiszteletet várnak... - közli végül csak szenvtelenül, mint egyfajta jó tanácsot, de mást nem fűz hozzá végül, noha látszólag talán lenne mit. Nem, legyen elég ennyi. Egy hosszú pillanatnyi hallgatás után, mely során tekintete fürkészi a lányt, végül csak szusszan, és leül a székére, egykedvű kifejezéstelenséggel szemlélve őt. A korábbi dühe, ha nem is szivárgott el nyomtalanul, most látszólag makulátlanul uralttá vált. Ki tudja ugyan, hogy meddig.

Piton & Gaby

Nem különösebben érdekli, hogy választás eredménye-e a farkas-kórság, vagy, hogy egyáltalán az illető így születik-e, vagy menet közben marták meg. Talán máshogyan állna hozzá, ha őt marná meg egy ilyen bestia, de egészen addig felőle aztán pusztulhat az összes, már mégis, miért ő vesződjön velük? Na, miért? Ugye, hogy erre senki sem tud értelmes, jó magyarázattal szolgálni? Na ez az! És persze ebben gyökerezik ellenszenve is, a franc se akar ezzel szenvedni, hónapról hónapra eljátszani azt a tortúrát, így aztán az szinte teljességgel ki van zárva, hogy egy romantikus délutánon teázgasson a delikvensekkel, amely végén tea helyett ezt a pocsék vackot szolgálja fel nekik. Pedig bizonyosan nagyon idilli és romantikus lenne, de ő nem ennyire kedves alkat.
- Ó! Legmélyebb sajnálatomra, most mégiscsak rájöttem - ironizál kicsit, majd csak vállat ránt - Nem szokásom teázgatni a diákjaimmal, és ami azt illeti, jobb szeretem inkább a célirányosságot. - jegyzi meg. Azaz a lány jön, megissza, amit kell, és megy. Nagyon még beszélgetniük se kéne. Azt nagyon élvezné úgy. Vagy legalábbis messze jobban, mint a mostani felállást. Persze talán rávehető lenne másra is, éppenséggel, de egyelőre nem motivált hozzá. Pedig a sajátjaival kedves szokott lenni, a maga módján... Ettől még a romantikus, közös vacsora mondjuk ki van zárva. A kulturált beszélgetés épp szóba jöhet - ha van oka és értelme.
Azonban ezen nem mereng sokat, ideje sincs rá, mert amint a bájitalt tartalmazó kupa talpa elhagyja az asztalt, tartalma szinte azon nyomban visszatér oda, villám sebességgel leküzdve az attól elválasztó teret, hogy aztán ott határokat nem ismerve magabiztos térhódításba kezdve fusson le végül a szék, illetőleg a talaj irányába is. Ő maga pedig ezt némi tehetetlenséggel szemléli, igaz, az utolsó pillanatban önmagát még megkíméli, így idejében mozdul - magában némileg átkozódva, hiszen látta előre az egészet. Éppen csak nem eléggé ahhoz, hogy tegyen is valamit, hogy meggátolja: vagy csak nem volt elég gyors, hogy így tegyen. A kettő közül az egyik. Valójában semelyik opció sem túl hízelgő, egykoron máshogy lett volna, pedig nem érzi magát öregnek. Na jó, amikor a farkasfalkával kell foglalkoznia, akkor de. Mindig éveket öregszik, hónapról hónapra egyre többet. Ahogyan a lány megszólal, összeszűkülnek szemei, ahogyan rá emeli tekintetét. Alapesetben büntetőmunkára küldené, de nem - nincs se kedve, se idegzete akárcsak egy nap erejéig is ehhez. Bár rásózhatná épp valaki másra is mondjuk, valakire, akivel nagyon ki akar szúrni, vagy egyszerűen akit utál. Mondjuk Trelawney-re, ő bizonyosan tudná "értékelni" a lányt. Meg aztán bizonyára kell is már valaki, aki lesikálja a gömbjeit, hogy ne minden esetben ugyanazokat az - egyébként a por által alkotott - képeket lássa rajtuk, azokat, amik úgyis csak valaki halálát jelzik...
- Öt pont a szemtelenségéért - veti végül csak oda már-már megvetően, és sejthető: ez bizony nem épp pluszpont... A következőkre nem is felel, csak elégedetten tudomásul veszi a történéseket, mert ez a minimum, és amaz csak örüljön, hogy nem az asztalról, és a padlóról nyalatja fel a bájitalt, mint ahogyan tenné azt egy jól nevelt kutyával, egyébként. Nem sok különbség. A lány szavaira enyhén felvonja szemöldökét, majd csak gunyoros félmosolyra rándulnak ajkai.
- Csakugyan - feleli szenvtelenül, amaz pedig gondoljon csak, amit akar. Mert a válasz sok mindenre teret hagy, épp annyi negatívra, mint pozitívra, s ő meghagyja, hogy a lány, pláne a mosoly nyomán, találgasson csak magának, vajh mi igaz, s mi nem... De ő nem mond erről semmit, pláne, ha nem kérdezik. Igaz, nagy eséllyel ha kérdezik, akkor sem. Ellenben ahogyan a lány folytatja, egy pillanatra elsötétül tekintete, de aztán mégis selymes hangon folytatja - Gondolja, ne számítana az ajánlásom? - kérdi, majd szenvtelen hangon folytatja - Bár kétségkívül igaza van, közvetlenül az én szavam nem mérvadó. - leheletfinoman azért megnyomja a közvetlenül szót, sugallva, ha annyira akarná, közvetett módon azért megfúrhatná a lány leendő pozícióját. Vannak ismerősei, ez talán hihető is, végső soron, valami miatt nem az Azkabanban csevegnek most sem, például. Ámbár ő maga úgy gondolja, valójában felesleges is lenne erőlködnie: a Minisztérium elvei régiek és begyöpösödöttek, nem tűrnék a vérfarkasokat a soraik között, így - már a saját meglátása szerint - a lány minden igyekezete mondhatni, hiábavaló.
- Idővel bizonyára kegyed is fog. - hagyja rá színtelenül eztán még, mintha ez amolyan elvárás lenne, és azt sugallná, a lánynak van még hova fejlődnie. Valójában ez talán így is van. S bár nem engedte meg, hogy amaz helyet foglaljon, végül mégse szól érte, csak pálcáját húzza elő, s inti magához a következő adagnyi bájitalt - ez valahonnan a saját, külön bejáratú kis bájitalfőző terme felől reppen oda, mely a szobából nyílik. A kupa megállapodik a lány előtt, talpa hangtalanul landol az asztalon. - Egészség. - jegyzi még meg, bár ebben nincs semmi valódi jókívánság, inkább csak némi kelletlenség, de a rosszindulat eltűnt. Talán idő közben lenyugodott, vagy csak úrrá lett rajta annyira, hogy képes legyen leplezni.

Piton & Gaby

Jobban örülne, ha amaz csak egy könnyed teára ugrana be, és már menne is, sőt, ha nem lenne közös dolguk egyáltalán, ha a többit valaki másnak kéne megoldania inkább... Akárhogy is, ahogyan a lány belép, felpillant rá, és végigméri, de már ebből is süt, hogy a lányt valahova a kénköves pokol legalsó bugyrainak egyikébe kívánja, ahol a különféle torzszülöttek vasvillával lyuggatják épp az amúgy is rühes farkasbundáját. Ez a gondolat határozottan idillikus lenne, ha cserébe ő megszabadulna a tortúrától, amivel az jár, hogy egy fél falkányi vadállatot kell pátyolgatnia így vagy úgy. Na persze - ez költői túlzás valahol, és nem is akkora teher ez, mint amekkorának magában beállítja - jobban mondva, mint amilyennek megéli legbelül. A lány szájhúzogatását egy megvető fintorral jutalmazza, csak, hogy egyértelművé tegye, hogy itt nem ő a röhögő harmadik fél, hanem alighanem Dumbledore - akire ilyenkor rászakadhatna azért az igazgatói, mondjuk.
- Fogalmam sem volt róla, hogy titkon erre vágyik, Mercola - jegyzi meg gunyorosan, mintha csakugyan ez lenne az egyetlen oka, hogy eleddig effélére nem kerítettek sort. Na persze, ha kerítettek volna, hát aligha lelte volna abban örömét bármelyikük is; de ami azt illeti, őt már az is bosszantotta, mikor egyszer karácsonykor az iskolában ünneplő diákokkal egy asztalnál kellett ülniük a bent maradó tanároknak... Akárhogy is, hátradől helyén, tekintetét a lányra függeszti, szenvtelenül, s várja, hogy amaz végre megigya, amit kell, és takarodjon innen, minél előbb. Ahogyan nagy lendülettel felkapja viszont a kupát, szinte már azonnal látja, hova fog ez vezetni, de nem eléggé: bár előre meglátja az elkövetkező történéseket - nem mintha különösebb jóstehetség veszett volna el benne -, arra ez azért nem elégséges, hogy megfelelő időben tudjon cselekedni is, így kénytelen végignézni, ahogyan a serleg, és tartalma meginog, majd a kesernyés ízű nedű hamarosan loccsan asztalán, hogy aztán ott szétterjedve belepje az iratokat, vagy egyéb papír- és pergamenkötegeket, majd lendületet véve meginduljon az asztal apróbb repedései mentén egyenesen az ő irányába. Egy gyors mozdulatra azért most már telik, hogy időben álljon fel, s lépjen odébb, így a lecsorgó bájital a padlón koppan halkan, hogy aztán ott kezdjen kisebb tócsába gyűlni. Összeszűkülnek szemei, és megvetően pillant fel a nőre, mintha most menten szét kívánná tépni, több apróbb darabra,
- Mercola... - sziszegi vészesen lassan, érezhetően bosszús módon. Nem kezd üvölteni, de hogy ez jobb-e így, az kérdéses. Ujjai belemarnak székének támlájába, enyhén el is fehérednek rajta. - Takarítsa fel. MOST. - dörren rá, ellentmondást nem tűrő hangon, és a lány érezheti, jobb is lesz, ha nem húzza tovább a dolgot, és nem feszegeti a kérdést kihátrálási kísérletekkel.
- Remélem tudja, hogy az aurorok jellemzően nem kedvelik, ha valaki képtelen egy pohár ital balesetmentes elfogyasztására sem... - jegyzi meg fagyosan, lekezelően az ügyetlenségre. - Nem, mintha lenne félnivalója persze, kegyed esetében van más... Kizáró tényező is - veti oda lesajnálóan, sejtetve, vérfarkasok esetében sajnos pont nincs felvételi időszak.
- Nincs - közli a kérdésre utálkozva, és odébb lép pár lépést asztalától - Ámbár legnagyobb... Szerencséjére pont akad elkészítve még. - fűzi hozzá, na persze csak szép lassan, "tapintatosan", kiélvezve, hogy a lány alighanem mekkora kitörő örömmel fogja eme tényt megtudni...

Piton & Gaby

Ahogy közeledik a holdtölte, újfent akad dolga. Egyfelől egy egész farkasfalkának kell megfőznie ezt a vackot, szinte nagyipari tételként már - igaz, nála már a kettő is falkának számít, és pontosan 2-vel több, mint az ideális -, és ez a tény már önmagában nem túl szívderítő.
Az, hogy utána még gondoskodnia is kelljen róla, hogy a delikvensek megigyák, már külön "öröm", amely megkoronázza az adott napját mindig. Miért nem Albus csinálja, egyébként is? Ő úgyis olyan jó farkas-rejtegetésben. Mi köze van neki ehhez? Felőle aztán... Na jó, na jó. Így tehát az óra elején, mintegy mellékesként, különösebben fel sem pillantva jegyezte meg, hogy "Mercola, este, a vacsora előtt várom az irodámban." Egyéb okot nem fűzött hozzá, nem szokása, mindenki gondoljon csak, amit akar. Nem, mintha minden(hó)napos jelenet lenne ez, van, amikor a folyosón jegyzi meg a lánynak, hogy várja, vagy éppen üzen érte, kerüli a látványos ismétlődést: na tessék, még erre is odafigyel. Túlságosan is figyelmes, nem kellene.
Akárhogy is, a nap eztán szép lassan eltelik, a szokásos medrében, ami pont jó, mert alighanem rövidtávon felhúzná magát, ha még valami történne, ami fokozná az alaphangulatot. Mert Gabrielle eddig is tett róla, hogy ezek ne legyenek egyszerű és gyors körök, amelyben a lány jön, megissza az italt, és megy. Pedig milyen szép is lenne... És alighanem bárki más a helyében még felettébb hálás is lenne. Na ő nem az.
- Szabad! - veti oda, mikor a kopogtatás felhangzik. Tudja, ki az, így csak egy fél pillanatra les fel asztala mögött ülve, s nem is éri meglepetés. A bájital az asztalon van, egy kupában. Valójában van még belőle - részint azért, mert tényleg több adagot készít, részint azért, mert egy adagnyit mindig hagy pluszban, mióta ekkora tételben kell készíteni (ha már úgyis az iskola finanszírozza...). De ezt a tényt nem emeli ki, és nem véletlenül nem. Ő maga egyébként a szokásos iskolai öltözetét viseli, igaz, ritkán látni, hogy eltérne ettől. Most is csak annyi változatosságot vitt bele, hogy az ingje fekete, zöld díszítéssel. Halkan szusszant, ahogy végül mégiscsak felpillant a lányra, mikor az ajtó már becsukódott, és amaz bentebb sétált.
- Tudja, miért hívattam, Mercola. - jegyzi meg, hiszen nem először találkoznak. - Igya meg. - fűzi hozzá, nehogy a végén úgy érezze a leány, hogy valójában senki sem kérte, hogy fogyassza el eme "nedűt".

Piton & Gaby

Lassan bólint a megfigyelés kérdésére.
- Rendben. Figyelmetlen és hanyag, így talán rövidesen azt is megtudjuk, kik súgnak a Roxfortban számára... - s persze nem csak ezt. De az bizonyos, hogy diákok is lehetnek a besúgói között, és talán egy-kettőt meg is próbálna beszervezni, ott pedig még idejében kellene lépni, ha a helyzet úgy kívánja. Majd elválik ez még. Azt viszont nem kérdezi meg, amaz kit akar megbízni a feladattal, láthatóan ez a részlet nem foglalkoztatja, bízik a lány ítélőképességében, s persze abban, hogy sikerül elkerülni az esetleges kettős ügynököket, például. A lány szavaira pedig csak biccent, reméli, hogy így is van. Az arrogancia, beképzeltség talán komoly hátrány lehet időnként, de bízik benne, hogy e mögött sokkalta több tudás lapul, semmint a korabeliekben. Hogy is lehetne másképpen, ha egyszer ketten is foglalkoztak vele?
- Nagyon jól tudja, hogy viszonylag korán elkerültél apádtól, annyi idő alatt nyilván nem ronthatott meg. És természetesen nem is tartod vele a kapcsolatot... Én pedig maga vagyok a megtestesült jóság, és természetesen mivel megtértem, igyekszem ezt a szemléletet közvetíteni feléd is. - von vállat - S ha nem lát árulkodó nyomot, ezt kénytelen lesz el is fogadni. Persze nem kétlem, hogy unalmában próbálja lekötni magát efféle megfigyelésekkel... Talán majd tehetnénk érte, hogy legyen, ami leköti. - jegyzi meg, mintegy mellékesen, de egyelőre nem megy bele, hogy mégis mi lenne ez. - Csak természetes, ha már apádat nem zavarja, legalább valakit. - feleli szórakozottan, mintha csak "apai kötelessége" lenne. De érezhetően ez inkább szól maga Leo ellen, semmint az apai féltésről, óvásról. Raina nagylány már, csinál, amit akar, lényegében akivel akarja. Bár persze akadnak, akiktől jobb óvakodni, de ez pont nem Leonardo, vagy az Adamek lennének, ami azt illeti.
- Éppen ezért se venném a lelkemre, ha miattam kellene rászoknod... - feleli eztán szórakozottan, ahogyan az ő esetleges Azkabani "látogatására" terelődik a szó. Nem áll szándékában bekerülni, ami azt illeti. Na persze, milyen szép kis elképzelés is ez - mintha a szándékon múlna... Következő szavaira viszont egy pillanatig meglepetten pislog a lányra, mintha el se hinné igazán, amit hall, majd csak gunyorosan elmosolyodik.
- Pedig milyen hangzatos lenne utána, nem igaz? Elmondhatnád, hogy végeztél velem... De nem, attól tartok, ez egyelőre nem szerepel a jövőbeni terveim között. - feleli kissé gunyorosan, ajkain enyhe cinikus mosollyal. De a valóság az, hogy néha nagyon is kívánja, hogy bár meghalt volna, vagy tenné meg akár most: de nem menekülhet el az élet elől, s a feladatoktól, amelyek még megoldásra várnak. Azokon még túl kell esni, s ki tudja, mi lesz majd utána - hogy egyáltalán megéli-e azt a bizonyos "utána" részt? Nem is gondol annyira előre inkább. Másfelől, nem tenné ki ennek a lányt... Talán ő maga se fogná fel, miről is lenne szó, de nem nyomorítaná meg ezzel az életét. Épp eleget tett már azért, hogy a lánynak ne lehessen normális élete, úgyszólván.
- Egyelőre nekem is... Éppen ez az érdektelenségem vezet túlzó lustasághoz, attól tartok. - valóban, egyelőre nem töri magát az ügy miatt, de talán majd eljön az a pont is azért egyszer. Az Adam-es részre csak fejét ingatja, de nem kommentálja inkább, nem érzi úgy, hogy szükségszerű lenne. A téma pedig tovakanyarodik, így kerül szóba Astrid, majd az, hogy a múltban vajh milyen sémákat is használt...
- Jópár éve a külsőségek vezettek... - von vállat. Igencsak régen volt már az, nehéz lenne kideríteni, így ezt a momentumot nem is tagadja le. Mindegy is volt a többi részlet, zöld szemű, vörös hajú, karcsú lányt keresett... S próbálta azt átformálni, minél inkább meglelni benne Lilyt. Sokáig folyt ez így, nagyon sokáig...Egyre másra gyűjtötte a vörösöket, szinte bármi áron, pedig nincs sok vörös hajú lány, ezt meg kell hagyni, ritka szín... Majd idővel ez változott, ahogyan ezzel együtt az "ideál" is; nem keresett szerelmet, és még kevésbé Lilyt: bárki mást keresett, aki ideiglenesen, egy-két órára, de el tudta őt feletetni. Legyen szőke vagy fekete, végső esetben talán barna, kék vagy barna szemű, telt vagy karcsú... De ne legyen Ő. S bár ki nem mondaná, de ez a választási mechanika még a mai napig is kihat nála... De akárhogy is, erről már nem beszél, többet nem tesz a témához. Talán majd egyszer.
- Látod, éppen ezért sajnálom őt... - feleli bájosan. Talán akkor is sajnálná persze, ha Raina ártani akarna neki, de az egy másik rész.
- Csak természetes - feleli az utolsóra lassan, merengve - Legalább legyen jó valamire, nem igaz? - kérdi szórakozottan. Így van - ha a helyzet úgy kívánja, zokszó nélkül uszítaná rá a fél McCaine famíliát valakire, akire éppen kell. Milyen szórakoztató is lenne - bár valahol talán sajnálná, ha a végkimenetel nem a legkedvezőbb lenne. Ki tudja.
- Már épp kezdtem aggódni, hogy a végén maradsz vacsoráig... - feleli enyhén gunyorosan. Nem bánta volna, ha amaz marad, valójában, ez talán sejthető azért, de meg sem próbálja feltartani. Elég volt mára ennyi - de lesz még folytatása. Egyelőre pedig ez a tudat végső soron bőven elég.

//Én köszönöm, élmény volt! //

A Nagyúr helye megüresedett talán, de ez nem jelenti azt, hogy a puszta elhatározás elégséges lenne az átvételére. Persze valódi szándék nélkül nem megy, de Rasmus az a fajta ember, aki megkaparinthatná ugyan a hatalmat talán, de csak úgy, ha valaki hátulról irányítaná. S ha ez így is van, hát az, aki hátulról mozgatja a szálakat, igencsak kezdő még. Kivéve persze, ha Rasmus bukása a célja - talán ez is egy érdekes, megfontolandó elgondolás mondjuk.
- Néha túl sokat tűnődik a dolgokon. - jegyzi meg, mintegy mellékes tényként, nem annyira letolásképp, ezt Gavinnal személyesen kell megvitatnia úgyis, inkább csak vélemény. - Bízom benne. - hagyja rá lassan, bár egy ideig fixírozza a lányt. Meglehet, hogy messzemenően nagy baromságokat nem követne el, de tapasztalatlan azért sok mindenben. Bár persze azért is van ő maga is itt, hogy segítse, ha kell, ezzel együtt talán nem lesz baj. Vagy legalábbis túl nagy, az apróbb ballépések pedig hozzájárulnak, hogy a nagyobbakat az ember már elkerülhesse; valamiből tanulni kell.
- Rendben. - ért egyet, s ez egyszerre értendő a gesztus viszonzottságára, s nyugtázásképpen. Egy fél pillanatra elmereng. - Kétlem, hogy Roxmorts más helyein felbukkanna... Bár talán a sikátorok táján meg lehet... "Kérni" ezt-azt, hogy tartsa nyitva a szemét. - tűnődik el, s persze nem feltétlenül csak Rasmusra céloz, bár kétségkívül rá is.
- Első körben az érdekes, kik vannak az iskolán belül. Ne változtass hirtelen teljes mértékben mindenen... Csak szép lassan, addig elégséges arra rákérdezni, ami fontosnak tűnik. - jegyzi meg, de ezzel sejtetve, hogy igen, idővel az apróbb részletek is érdekessé kell, hogy váljanak majd, de csak fokozatosan. Így kevésbé feltűnő, Rasmus pedig amúgy sem túl figyelmes. A következő szavakra csak biccent, eztán a téma pedig másfelé terelődik, így kerül szóba Leonardo is.
- Rólad csak sejti, hogy érdekes lehetsz. Rólam, vagy Connorról tudja. Ha valakit elő kell venni, közülünk fog választani. Igaz, remélem, nem engem. - jegyzi meg szórakozottan - Bár talán Sheskára is ráuszíthatjuk épp. - teszi hozzá, mintegy mellékes megjegyzésként. Biztosan remekül ellennének majd. - Hát igen... Mélyen csalódtam most a tanári karban, azt hittem, igazi szent életű, elkötelezett emberek gyülekezete. - ironizál - Persze őt ettől még kiherélem, ha valami miatt úgy tűnik kifizetődőnek... - persze szigorúan a lánya védelmében! Mi más miatt is tenne így? De persze, ha úgy adódik a helyzet, akkor ha mást nem, hát előfordulhat, hogy elszólja magát Dumbledore előtt. No persze nem most rögtön, az ostobaság lenne, csak, ha a helyzet úgy hozza. Hiszen az efféle jó pont egy későbbi zsaroláshoz is. S persze, ha megtudna valamit, azt közölni fogja, mert persze nyitott szemmel jár azért, hiszen akadnak, akikben sosem bízna meg teljesen: Leonardo pedig pontosan ilyen. Ezeket az információkat pedig nem áll szándékában visszatartani.
Eztán kerül szóba, hogy az Azkaban nem a legkényelmesebb helyek egyike, szóval a nyári üdülést például ne oda tervezze. Egye fene, de a lány kimondatlan aggódása azért már-már kellemesnek hat azért.
- Csak természetes, de ha évekig kellőképpen odafigyeltem erre, talán nem fogom a közeljövőben elrontani. Legalábbis nem áll szándékomban, ne aggódj ezen sokat. - legyint végül, mintha tényleg szinte jelentéktelen, sokad rangú kérdés lenne, amin kár tűnődni is. De nem is kell ezt túlragozni, a jóból is megárt a sok, hát még ebből. Így kerül szóba a védelmének a kérdése is, és... Igen, a lány jól sejti, sőt, talán tudja, hogy valami nem stimmel nála, hogy nem az az ember, aki hosszú évekkel korábban, egykoron lehetett. De hogy mi változott, mikor és miért, arról nem beszél.
- Ugyan, nem mondhatok el mindent, meglepően unalmassá válnék a végén... - feleli, ezzel persze megerősítve, hogy csakugyan van, amiről hallgat - Ámbár az ember egyik legnagyobb ellensége az esetek többségében önmaga, így, vagy úgy. - teszi hozzá, vállat vonva. Így van, és ezek közt is vezető indok az egyén ostobasága, vagy épp a csökönyössége. Talán ez utóbbi fogja egyszer őt is elvinni, ki tudja. De nem, erről most nem akar részletekbe menően beszélgetni, kicsit sem, és ami azt illeti, Lilyről meg aztán végképp nem fog beszélni. Nem, eszébe sem jutna - hiszen tudja, hova vezetne az: egy érzelgős idiótává címkézné át magát, semmi több. Ennek pedig nincs értelme, mert nem tenné másabbá a helyzetet, jobbá semmiképpen sem. Így tereli a témát inkább másfelé, s talán a szerelmi téma, mely gondolatban felsejlik előtte, hívja be az asszociációt, s kerül elő az Anwen-ügy.
- Nem... Most már én se értem teljesen, valójában akkor mi fogott meg benne. - jegyzi meg lassan, sejtetve, nem meglepő, hogy amaz nem hagyott mély nyomott Rainában. Bár Pomfrey mellett szemlélve azért még mindig kiütéses győzelmet arat, és talán, ha némileg másabb lenne a jelleme, még mindig hajlana rá, hogy időnként beugorjon hozzá... Beszélgetni. De így nem.
- Egyelőre nem zavar a jelenléte eléggé ahhoz, hogy elüldözzem innen, bár ha ez változni fog, akkor alighanem mennie kell majd. - ért egyet. - Ugyan, én aztán nem ártanék neki... Személyesen. Nagyon. - kéri ki magának szórakozottan. - Habár azon eltűnődtem, hogy talán teszek érte, hogy igazán kellemes legyen majd az itt töltött ideje. - jegyzi meg, de nem említi, hogy e tervet végül elvetette-e, vagy még napirenden van, hogy megkeseríti Anwen mindennapjait így, vagy úgy. Talán még ő maga sem döntötte el.
- Áh, szóval egyik jobb, mint a másik. - állapítja meg, s kérdőn pislog a lányra azért: bár nem mondja ki a kérdést nyíltan, már az előző szavaiban is benne lappang: gyerünk, meséljen. Egyébként is szívesebben társalogna erről, mint például önmagáról. De egye fene... Szóval a bál.
- Néha tényleg meglep, milyen sérülékenyek egyesek... Bár esetében tényleg nem volt teljesen véletlen. - ismeri be. Persze, hogy nem, és igazából már az első szavaknál pontosan tudta, hogy mennyire fognak azok fájni. Nem hülye ő azért. - Én se maradtam végig. Nem kedvelem a bálokat... - jegyzi meg, sejtetve, hogy ha akadt is végül valami egyéb izgalom is, arról ő maga sem biztos, hogy személyes tapasztalatok alapján tud. Erről sokkalta többet pedig nem is akar mondani.
- Nekem is kell valami hobbi, nem? Másképp csak hallgatnám a dolgait, attól tartok, ara nagyon gyorsan ráunnék. - jegyzi meg merengve - Komolyan? - kérdi meglepetten, majd csak gunyoros félmosolyra húzza ajkait - Nem, attól tartok, hogy annyira sosem fogok megöregedni. De az épp tény, hogy akarva-akaratlanul is, jellemzően egy fajta lányt választottam ki egy ideje... - igen, ezt pedig talán tényleg a kor teszi. Észrevétlenül is enged a megszokásnak, és választja ki azt, aki a leginkább megfelel adott sémáknak, és hasonló ahhoz, amilyenek az előzőek is voltak. - Ő némileg másabb, ezért egyelőre szórakoztat... Majd elválik, meddig. - nem, megállapodásról szó sem lehet. Lehetne, ha Lily még élne, ha Potter már elpatkolt volna, de nem, ez nem így van. Így pedig... Nem, ő tartja magát, ahogyan tette ezt éveken át eddig is. Igaz, ez talán épp olyan szánalmas, valójában, mintha megállapodna, de erről persze nem beszél. És ő maga nem is érzi annak - de ha más tenné, akkor alighanem annak minősítené a helyzetet.
- Ebben az esetben előre sajnálom őt. - jegyzi meg ártatlanul, ámbár hangjában semmi nyoma nincs sajnálatnak, kérdéses, hogy valóban durva esetben lenne-e egyáltalán. - De persze, kíváncsi leszek, mire jutsz. - jegyzi meg, s valahol talán tényleg érdekli, bár nem annyira, hogy emiatt később keresse majd a lányt. De talán legközelebb, ha egyéb dolgokról is társalognak, akkor mintegy mellékesen, rákérdez majd. S persze még valami bizonyos: nem fogja erre Astridot figyelmeztetni, a legkevésbé sem. Oldják meg egymás között, nagylányok.
- Ugyan... A tehetségtelen emberek válnak a legjobb áldozatokká, és áldozatokat néha hozni kell. Ők pedig önként is meghozzák ezt, ha ettől úgy érzik, értnek valamit. - jegyzi meg lassan. Nem, igazán többre ennél ő sem szánná a lányt, de erre éppenséggel még jó lenne azért. Bár megpróbálta lebeszélni erről az útról, de az inkább egyfajta kötelesség, arról nem tehet, ha a lány nem hallgat rá, nem? - Az csak ráadás, hogy mellé vannak kapcsolatai is. - igen, azok épp hasznosak lehetnek azért, szóval nem kell elkapkodni a dolgokat egyből. Vállat von. - Persze, hogy sokan. De nem mindegyik hasznavehetetlen annyira, hogy szívfájdalom nélkül áldozd fel bármely kisebb cél érdekében is, ha a helyzet úgy kívánja. - jegyzi meg. Mert lesznek helyzetek, amiket nem lehet életek elvesztegetése nélkül megoldani, és ezekre ő pont ideális. Legalábbis egyre, mert többen aligha lesz része, bár ki tudja.
- Csakugyan. - jegyzi meg az utolsóra, majd csak vállat von - El is tűnődtem rajta, hogy ha adott esetben a szülei gyilkosa olyasvalaki lenne, akitől szívesen megszabadulnék... Vagy, ha nem is, attól még épp ráfoghatnám az illetőre a dolgot. - feleli tehát, mintha ez amolyan evidens dolog lenne - Azt hiszem, ha a fél famíliát ráuszítanám akárkire is, az talán hatásos lenne azért. Vagy járulékos veszteség. - ráncolja homlokát. Nem, igazából nem biztos bennem hogy ezt a kockázatot be akarná vállalni, de valójában semmi sem lehetetlen.
Bár persze talán az már önmagában is meglepő, hogy maga az elgondolás megszületett.

Időnként beszélnek, így van rendjén, bár nem tervezte, hogy a közeljövőben beszéljen bárkivel is Rasmusról. Vannak emberek, akikről érdemes, vagy legalábbis szükséges lehet társalogni, akár Rainával, akár mással, ahogy a szükség hozza, de lám, Rasmus tesz róla, hogy a középpontba kerüljön. Pedig bár ne tenne, mert esetében a saját érdeke lenne, hogy inkább a háttérben maradjon, s szép csendben meghúzódjon - jobban járna, legalábbis ő úgy hiszi. Beállhatna persze valaki mögé, talán azzal sem járna épp rosszul, de ő maga úgy gondolja, hogy Halmar egymaga nem tudna harcot nyerni, legfeljebb egy-egy csatát. Raina szavaira biccent.
- Mindössze... Meglep, hogy ilyen távol rugaszkodott tőle, úgy gondoltam, ha a csapat összeverbuválását tervezi, minél inkább az eredeti célokat tartja szem előtt, s legfeljebb ott, éppen annyit változtat, amennyit nagyon muszáj, ha a változtatások jobban vonzzák a követőket. De meglepne, ha így sok valódi, komoly támogatója lenne... Ámbár azt már el tudom képzelni, hogy sokan ráhagyják, mint a reménytelen esetekre szokás. - mereng el némileg. Így van, talán ő maga is így tenne, ha szükségét érezné, hogy ne essen ki Rasmus kegyeltjei közül - vagy, hogy egyáltalán bekerüljön azok közé, persze. Igaz, egyelőre ennek nem, hogy kényszerét, de még csak szükségességét sem érezte. Eztán csak a lányra pillant, egy ideig csak fürkészve őt - Apád említette, mik a tervei Rasmussal? - kérdi tehát lassan.
A lány következő szavaira csak biccent lassan.
- Elintézem a Vadkant, és talán, ha időm úgy engedi, a Seprűt is... - feleli lassan, hiszen ő maga is úgy gondolja, valamire jó lesz ez még. Azt pedig erősen kétli, hogy a férfi eztán kerülné majd azokat a helyeket: a lány elmondásából világosan látszik, hogy ha valamit, hát az elővigyázatosságot például hírből sem ismeri. S az kétségtelen, hogy a vesztébe rohan, habár az kérdéses, magán kívül végül még kiket ránt a vesztőbe, ő maga abban sem teljesen biztos, hogy a férfinek pontosan kik alkotják a családját, bár valahol mindegy is. Idővel ez is ki fog derülni, hiszen ha ilyen fontos neki a család, akkor ez az egyik olyan gyengepontja, amellyel szükség esetén meg lehet fogni.
A lány szavaira biccent. Öreg, de tiszteletreméltó... Nem, bizonyos, hogy nem Albushoz indult, és nem is a testvéréhez, bár ők talán kézenfekvőek lehettek volna. Talán Lumpsluck...? Nem, nincs oka őt eltenni láb alól, vagy legalábbis egyelőre nem jut eszébe túl sok reális magyarázat erre. Végül csak biccent, nem számít. - Egyelőre ez is elégséges. - közli tehát, hiszen ha mást nem, Dumbledore még tudhat valamit, ha magától nem is, hát abból, hogy ki tűnik el a közeljövőben. - Bár nem hittem volna, hogy az öregekre hajt... - jegyzi meg, mintegy mellékesen. Azok már nem sok vizet zavarnak pedig többnyire, az az igazság. Persze akadhat egy-kettő, amiket még idejében el kell tenni az útból, de talán ez még nem az a fázis, így kicsit zavaros, miért is akarta volna, hogy a leányzó vele tartson egy efféle "kalandra". De unalmasabb perceiben talán majd néha elgondolkodik eme rejtvényen is. Gunyoros félmosollyal reagál csupán a lány szavaira azonban, nem veszi igazán magára a kérdést.
- Ha jól kérdezel, fel se tűnik neki, ami azt illeti... Apró részletekkel csak akkor foglalkozz, ha fontosak lehetnek, de attól tartok, most ne egy lényeges részlet is hiányzik még az egészből. - teszi azért hozzá, de végül csak legyint, nem a lány dolga ezeket összeszedni, és talán nem is az övé. Ez majd idővel elválik még, idejük pedig egyelőre van még. Így tehát inkább az áldozatokról érdeklődik, hiszen az ő személyükben is rejtezhet azért olyan információ, ami ha most rögtön nem is, de később még igencsak hasznossá válhat. S persze lehetséges az is, hogy csak véletlenül kerültek oda, vagy valamilyen úton-módon rájöttek valamire... Amire nem kellett volna. Ámbár ebben az estben csak a hülye nem hagyott volna hátra nyomokat, jeleket a többi társuknak, kit kerestek és miért. Ebben az esetben Rasmus a napjait kezdheti számolgatni. A lány szavaira csak a plafonra szegezi tekintetét egy fél pillanatra, mielőtt reagálna. - Ha úgy alakulna, talán majd így teszek, de attól tartok, ez egyelőre nem tűnik elég érdekes részletnek. Meghagyom másnak, hogy ezt a kérdéskört körbejárja, legalább lefoglalja magát valamivel. - persze sejthető, hogy talán a Rend egyik tagjáról lehet szó, de persze ki tudja. Ami viszont azt illeti, abban azonban biztos, hogy a lányt nem a halottak, hanem Rasmus fogja még keresni, hiszen ezek szerint világosan látszik, hogy akar valamit. Egy darabig csak tűnődve szemléli őt, mielőtt felelne.
- Igen, az elmondásodból magam is érzékeltem, hogy nem különösebben tart a lebukástól... De ha nem muszáj, látványosan ne tarts vele sehova. - jegyzi meg lassan - Csak szükségtelenül kevernéd gyanúba magad. És számíts rá, hogy bármikor kihallgathatnak, nem érdekel, ő mennyire nyíltan teregeti ki a szennyesét. - teszi hozzá, bár sejti, a lány ezeket magától is tudja, de nem árthat felhívni rá a figyelmet. S persze bízik benne, hogy amíg szem előtt vannak, addig hangosan nem is egyezik bele semmibe sem, s jelét sem adja, hogy bármiről is tudomása lenne, amiről esetleg nem kéne.
De elég volt Rasmusból, a téma így Leonardo felé siklik egy rövid kitérő erejéig. A lány szavaira elfintorodik, majd pedig gunyorosan ciccent.
- Amíg nem adsz rá okot, nem lép, ez bőven elég. Mindig is gyanús leszel, ez ellen nem tehetsz semmit, és én sem. Ámbár ha jól keverjük a lapokat, Sheska és Connor úgyis érdekesebb lesz számára... - jegyzi meg a lány első szavaira - ...de persze kigondolta volna, hogy ilyen... Rossz fiú. - ironizál. Érezhetően nem áll szándékában letolni a lányt azért, mert esetleg a férfivel kezdene, ha épp úgy alakulna a helyzet, sőt, látszólag még csak meg sem lepődik azon, hogy egy tanár egy diákkal szemezget esetleg. Na persze, miért is tenni? Ő maga is ezt teszi... De persze, ha a helyzet úgy hozza, akkor ezt a tényt nem lesz rest adott helyzetben elkottyintani Albus előtt. Na persze a nélkül, hogy az alanyt megnevezné. - Csak természetes. - biccent lassan - A közeljövőben tervezek róla beszélgetni Albussal is; bizonyára ő tud róla némivel több információval is szolgálni.  jegyzi meg, mintegy mellékesen. Amúgy is akad újfent nem egy megvitatnivalója a férfivel.
S ami Rasmust illeti... Ha a lány így erőlteti, hát legyen, próbálkozzon, talán Rasmus jó is rá, hogy a szárnypróbálgatás eszköze legyen, talán előtte nem olyan könnyű lebukni azért. Persze ha sikerül, a lány még megütheti a bokáját, de majd tesznek érte, hogy ez ne így legyen.
- Magam sem mondtam, hogy innen egyenest hozzá rohanj. Ámbár ha jól sejtem, egyelőre nem is tudnád, hol keresd, de hiszek benne, hogy idővel ő maga fog eljönni. - így van, ebben tényleg nem kételkedik. Mondhatni vitán felül áll, hogy a férfi idővel el fog jönni a lányhoz újfent; hiszen ha már a második találkozáson közös gyilkolászásra invitálja, az bizony jelent valamit. S persze, a tempót el kell találni, de ebben a kérdésben segít majd a lánynak, ha kell. Azonban ahogy szóba kerül Dumbledore, s a lány aggodalma, akaratlanul is mosolyodik el, talán valahol jól is esik neki a dolog. Vállat von, kissé hanyagul.
- Albus feltétel nélkül bízik bennem, és amíg kezeskedem érted, addig téged is eltűr. Esze ágában sem lenne megszabadulni tőlem, eddig is hasznosnak bizonyultam az évek során... Ez a tény pedig távol tartja az aurorokat is. - közli, s bár vannak kételyek, aggodalom benne is, magabiztosságának látszata szinte teljesen kikezdhetetlennek tűnik. Eddig jól játszott, miért is hibázna most? Főleg most, amikor még csak most fog kezdődni a harc? Mert hogy harc lesz, az nem kérdéses persze. - Bár abban bíztam, nem csak látogatni jönnél... - hanem kivinni is, persze, mert nyilván erre céloz, ezt a lány tudni fogja. Bolond is lenne arra utalni, hogy titkon abban reménykedik, közösen bérelnek majd egy cellát maguknak, mert a családi összetartás mindenek felett áll... Bár a gondolat elég komikus ahhoz, hogy egy lesajnáló, apró mosoly átsuhanjon ajkain. S persze, azt ő is pontosan tudja, mennyit tett, vagy tesz a lányért; s afféle "jó cselekedet" ez, mely nem maradhat hála nélkül, ez világos. Persze ezt elsősorban Gavintól várja, az, hogy Rainát is lekötelezte valahol, csak másodlagos; részint azért is, mert hozzá ő maga is kötődik valahol; s nem annyira elvárás ez, semmint kölcsönös figyelem.
Vállat von a kérdésre azonban.
- Magad mondtad, hogy talán meg tudnál, nyilván tudod, mitől. - vagy mitől nem. Persze önmagától senki sem védheti meg, s talán leginkább attól kéne néha. - De persze megeshet, lesz idő, amikor mégiscsak nekem"jut eszembe" ez. - jegyzi meg. Nos igen, most is lenne több ötlete is, de ezek még nem aktualitások, csak lehetőségek, és amíg csak azok, addig nem szorul védelemre, mert úgy egyensúlyoz, hogy ne legyen rá szükség, vagy ha mégis, hát a baj épp akkora legyen, amit egyedül is tud orvosolni. Nem engedné, hogy ezek elfajuljanak - legalábbis tudatosan nem.
- Fritz. - jegyzi meg, így talán ismerősebb lehet a diákoknak, persze. - Pomfrey segítője. Hm? Ugyan... Nem mondtam, hogy lépten-nyomon utánam futkorászna, talán már kinőtt abból a korból azért. - jegyzi meg szórakozottan, mintha esetleg lett volna ilyen akár nála, akár másnál. - Mindössze nem tesz különösebben boldoggá a jelenléte. - von vállat. Főleg azzal a húzással, amikor megpróbálta megetetni vele, hogy a gyerek esetleg tőle van... De ezt már szóba se hozza, megakad az említett névnél. - Adam? - kérdi, hisze persze, elég gyakori név, talán még a Mardekáron beül is akad több is, noha persze azt sejti, hogy nem a kicsik közt kell keresgélnie, így alighanem egyre gondolnak. Bár persze az is lehet, hogy talán a bál az ő figyelmét se kerülte el... - Őt talán még én is idejekorán meguntam volna a helyedben... - feleli hanyagul, bár azért magában elraktározza, hogy a srác mit tett az "ő kislányával". Na persze, addig azért nem süllyed, hogy csak emiatt módszeresen elkezdje szívatni. Legalábbis most nem; vannak erre a célra már bejáratott alanyok.
Ahogyan azonban a téma csakugyan a bál felé terelődik, kissé kelletlenül rántja meg vállait, de Raina előtt meg sem kísérel tagadni, míg Sheskát majdhogynem hülyének nézte már a felvetés miatt is.
- Ó igen... Bár attól tartok, igencsak a lelkébe tapostam aznap, ki hitte volna, hogy ilyen érzékeny teremtés... - feleli nagy ártatlanul, mintha csakugyan véletlen lett volna az egész, és ő igazán nem akarta volna megsérteni a lányt, egyszerűen csak az volt túl... Sérülékeny. - Az is. - hagyja rá a lányra. Csakugyan, amolyan szende lánynak mondaná Astridot - még. - ...Igencsak bűn lenne megrontani persze... - mereng, mintha most csakugyan mélységesen megbánná, hogy egyáltalán ilyen gondolat felmerült benne - Egyelőre szórakoztat, mert másabb, mint a legtöbb - a legtöbb, akikkel eleddig kezdett, de nem fejezi be a mondatot, sejthető így is, hogy nem a teljes iskolához viszonyítva más, különleges a lány. Nem, ahhoz túlságosan elvakultnak kéne lennie, már-már szeretnie kéne őt, azt pedig komoly hibának gondolná, az ő profizmusa azt nem engedné. Meg Lily emléke se, és a szomorú igazság az, hogy ez utóbbi az erősebb a kettő közül. - Bár azt persze nem tudnám megmondani, ez meddig lesz így, de egyelőre jó unaloműzőnek tartom. - hagyja rá, s bár nem nevezné ő se a legszebbnek azt, ahogyan most nyilatkozik, azzal is tisztában van, hogy ha másképpen fogalmaz, azzal sem jön ki jobban a helyzetből, ellenben azt tudnia kell, kivel beszél most... Nyilván a lánynak magának már egészen máshogyan fogalmazná meg közel ugyanezt a véleményt, sőt. - Bár meglep, hogy ennyire érdekel... Tán tudsz róla valamit? - valamit, ami az ő figyelmét elkerülte volna? Nem lehetetlen, hiszen ő maga sem tud mindent a diákjairól, hát még a többi ház tagjairól, sok lenne a haszontalan tudásból a végén.
- Nem... Nem különösebben tehetséges semmiben sem, bár a rokonsága annál inkább, mást nem, már csak emiatt is hasznos lehet. - jegyzi meg, bár nem erre kívánta kifuttatni az egészet, de ez is egy szempont, meg kell hagyni. Hiszen a rokoni kapcsolatok érdekesek és fontosak lehetnek; egy-egy megfelelő összeköttetés pedig bármikor életmentő lehet akár. A lány szavaira azonban elvigyorodik.
- Ó, nem kedvelem a vöröseket, attól tartok... - feleli ártatlanul, s ezzel nem is hazudik. Bár volt idő, amikor szinte minden mindegy volt, ha lány vörös hajzattal rendelkezett, főleg, ha ehhez zöld szemek társultak, mára azonban rá kellett ébrednie, hogy ez a mazochizmus nem vezet célra, a régmúlt sebeit nem gyógyítja, csak mélyíti és újra feltépi, és végül eljutott oda, hogy leginkább rájuk se nézzen. - Bár azt nem tagadom, hogy sose javulok meg, de egyelőre talán igyekszem. - ártatlan megjegyzés ez, jelezve, egyelőre nincs más, de sejthető, ez nem midig volt így, sőt. Hogy most épp miért, az is kérdéses, talán csak nem akar az idejéből túl sokat lányokra pazarolni most, hogy úgy tűnik, a háború, mely a múltban kezdődött, újra lángra kap. Nem, most nem teheti meg, hogy közben annyi időt pazaroljon ki tudja, hány lány kábítására, elégséges, ha eggyel eljátszadozik, az is remekül szórakoztatja úgyis.
- Egy dologhoz mégiscsak ért, az átkokhoz... Úgy hiszem, idő kérdése, hogy ő maga is úgy döntsön, a legcélravezetőbb, ha megpróbálja ezt kamatoztatni. - jegyzi meg, bár azt nem mondja ki, pontosan mire is gondol. Márpedig azért se, mert felmerül benne is több lehetőség is, például, hogy hagyják, hogy a lány találja meg a maga helyét Rasmus mellett; s elégséges lesz a megfelelő időpontban kiverni belőle mindent... Vagy, hogy egyszerűen uszítsák rá arra, akire éppen kell: ha járulékos veszteségként esetleg félúton elhullana, se nagy gond, nem igaz?

Rasmus. Tipikusan az a férfi, akiről nem érdemes sokat beszélni, mert nem az eszéért szeretik, és jellemzően értelmes dolgok kapcsán nem is jön szóba a neve: így emlékszik a férfire a régebbi időkből. Az, hogy a Nagyúr utódja akar lenni, talán erejéből adódóan elképzelhető lenne, de agyi képességei miatt kivitelezhetetlen is. Minden kétséget kizáróan hasznos lehet, ha beáll valaki mögé - de hacsak nem talál valakit, aki úgy manipulálja őt, hogy neki fel sem tűnik, s így tereli őt a megfelelő irányba, nos... Akkor a terve már az előtt volt halott, hogy egyáltalán szárba szökkenhetett volna. Éppen emiatt is meglepő számára mindezt hallani, ámbár magában mindenképp elraktározza a kérdést, hogy talán ideje lenne meglátogatnia neki is Halmart.
- A Nagyúr nem egy nagy, közös családért küzdött, melyben mind egyenlőek lehetünk. Az ő álma egy olyan világról szólt, melyben már nincsenek többé muglik, a mugliivadékok pedig a számukra kijelölt, nekik megfelelő helyet foglalják el... - jegyzi meg szenvtelenül - Attól tartok, a barátunk valamit igencsak félreértett, amiről ő beszél, azért nem kell küzdeni. A családján belül tőlem lehet egyenlő, és azt csinál, amit akar... De a szeretet és az egyenlőség nem azok a jelszavak, amik harcba szólítanák azokat, akiket ő meg akar szerezni, attól tartok. - na tessék, még neki sem fogott a harcosok összegyűjtéséhez igazán, mire máris kiderül, hogy felesleges az egész: ezek az emberek nem fognak hadba vonulni. Nem a szeretet, a család és a világbéke jegyében, még akkor se, ha ebben a világban sem lenne helye mugliknak. Akadnak persze, akik nem az eszméért, hanem a harcért magáért, a kiontott vérért tartottak a Nagyúrral: azonban ők pont azok, akiket nem a béke, egyenlőség és szeretet jeligék fogak meg... Gavin lányát pedig főleg nem, és ez olyasmi, amit igencsak tudnia kellene neki is. Vajon mit csinált az elmúlt években...?
Ami pedig a választott helyszínt illeti... A Vadkan nem véletlenül olyan csendes és kihalt, sok piszkos ügylet köttetik ott, de mind virágnyelven, mert a falnak is füle van. akaratlanul is felnevet, ahogyan azt kell, hogy most hallja, Rasmus ilyesmivel nem vacakol: úgy ahogy van, kitálal akárhol, akár az említett kocsma közepén is.
- Idióta - kommentálja, de aztán megfegyelmezi arcvonásait - Kétlem, hogy sokáig flangál még szabadlábon ebben az esetben. - fűzi hozzá, mintegy mellékesen - De ha úgy lesz időm, megemlítem egy ismerősömnek, hogy hegyezze a fülét helyettem is... - teszi hozzá. Nem, aki egyszer elkövet egy ekkora baklövést, úgy, hogy fel se tűnik neki még a távozáskor sem, az el fogja ezt követni újra, és újra. Míg csak le nem bukik, akkor aztán vagy elmenekül, és tanul ebből, vagy elmenekül, de nem tanul belőle, akkor pedig idő kérdése, hogy az váljon valósággá, amely forgatókönyv szerint nem tud idejében kereket oldani. Talán valakit meg kéne majd kérni a Három Seprűnél is, tartsa nyitva a szemét-fülét... Majd még megfontolja a lehetőségeket, dönti el magában. Ami azonban a gyilkosságokat illeti, nos, nem helyesli, és nem helyeselné akkor sem, ha teljes szívéből Gavinék mellett lenne, így nem kell különösebben megjátszani magát, mikor helyteleníti azt.
- Mertem remélni. - feleli kissé hűvösen, mert a kioktatás márpedig jár, és amaz csak ne kérje ezt ki magának; nincs abban a helyzetben. Itt és most nincs, hibázott. S persze, kevesen viselik igazán jól a kioktatást, vagy letolást, de pont ez a rossz élmény az, ami később arra sarkallja őket, hogy ezt elkerülendő bölcsebben járjanak el. - Őt nézem hülyének, téged csupán felelőtlennek - feleli nagy kegyesen, utalva az előbbi részre, de aztán csak biccent azért, jelezve, így azért valamivel jobb a helyzet. Eztán csak homlokát ráncolja. - Mondott nevet? - kérdi lassan - Vagy csak úgy érezte, hogy ha már így belelendültetek, lehet, nem elég a hátrahagyott nyom, és megkoronázná ezt még valamivel? - mert az világos, hogy ezek szerint ő úgy érezte, a hullákat, meg minden egyéb nyomot is ott és úgy kell hagyni, biztos, ami biztos. Hogy a fenébe van ez még szabadlábon? Kit ismer a Minisztériumból, vagy...? - ...Vagy nem mondott nevet, mert az túlságosan is ismerősen csenghetett volna. - esetleg éppen Raina maga lett volna az alanya. Bár az is lehet, hogy igazság szerint egyáltalán gyilkosság sem lett volna, csupán bolond módon arról képzelgett, a lány olyannyira odáig van az ölésért, hogy ezzel a jeligével bárhová elcsalhatja. Túl sok opció, egyelőre. - Mesélj még az áldozatokról. - mormolja végül. - Hogy kerültek oda? Őt keresték? Nevük, koruk, rangjuk, bármi? - bár sejti, ha sokat tudna a lány ezekből, már mondta volna, de ki tudja. S persze, bármi hasznos lehet még, ahogyan az is kiderülhet, hogy a leghasznosabbnak tűnő részlet valójában abszolúte hasznavehetetlen. A lány szavaira némileg elmerengve biccent csak, bár figyelt azért, persze.
- Nem kell elkerülnöd, ha akar valamit, meg fog keresni úgyis, ebben bizonyos vagyok, ámbár nem a legjobb ajánlólevél, ha vele látnak. Ügyelj erre, ha csak lehet, ő kétlem, hogy fog ugyanis. - mormolja. Attól egyelőre láthatóan nem tart, hogy esetleg a férfi ártani akarna a lánynak, vagy az életére törne: ha ez lenne a szándéka, már rég megtette volna, és nem sületlenségekről tartana neki esti meséket két gyilkosság között. Bár igaz ami igaz, lehet, ez egyfajta üzenet lett volna Gavinnak; hiszen milyen egyszerű, de zseniális terv: Rasmus hű társát, Rainát elkapják az aurorok, és többszörös gyilkossággal gyanúsítják... Mert alighanem valahogy így lenne végül az egész lekommunikálva, persze. Vagy csak túl sokat lát Rasmusba?
Szórakozottan vállat von eztán Raina szavaira, mintha az amolyan lényegtelen részletkérdésről beszélne.
- Amíg nem kap rá utasítást, ő nem tesz semmit. Szolgalelkű öleb, még a saját bevallása szerint is, de ha akarna is valamit, ami azt illeti, sokkalta hamarabb vesz elő engem és Connort, semmint téged. Jut eszembe Connor... Nem vagyok benne biztos, hogy Sheska nem próbál némi hatást gyakorolni rá. - vagy bárki más, persze. Túl sok manapság a csodálatos megtérés, és csak egy idióta bízna meg mindegyikben. Vagy csak egyben is akár - éppen ez az, amiért ő maga is gyanús marad, amíg csak él. - De Leonardoval is tervezek még pár... Baráti csevejt, efelől nyugodt lehetsz. Tudod, mennyire rajongok a legtöbb kollégámért, igazán nem venném a szívemre, ha véletlenül... Nem értenénk meg egymást valahogy.
De mindegy is, hiszen a téma visszakanyarodik Rasmus felé. Egy fél pillanatra szemléli a lányt, annak tekintetét fürkészi, majd csak lassan bólint. - Tudd meg, hányan vannak, és ebből hányan vannak idebent. - közli, ezzel egyúttal azt is tisztázva persze, hogy áldását adja a beépülésre, ha úgy alakulna. - Valamint az eszméket, amiket vall, teljes egészében. A terveit elsőre nem fogja kiteregetni persze... - mormolja, jelezve, az ráér - de az apró részletek is érdekelnek. - egyelőre ennyi. Ajkai gunyoros félmosolyra húzódnak - Voltaképpen, ha jóapád nem kíván lépni, akár Albus is ráuszítható talán a Renddel együtt, persze. - jegyzi meg nagy ártatlanul - Hisz ez már csak tálalás kérdése. - így is gondolja; pár szép és megfelelő szó, és a Rend már ugrik is, ha kellő mennyiségű információt kapnak - és a megfelelőeket hallgatja el, persze. De hát, ez a szakterülete, végül is. - Tudom, hogy megvéded magad, ha kell... - de ettől ő még ott lesz, ha kell. Bár nem teszi hozzá, ez kimondatlanul is ott lebeg a levegőben; noha az érdek vezérelte magát a tényt, hogy a lány hozzá került, az együtt töltött évek azért nyomot hagynak; és a maga módján ő is kötődik hozzá, ez bizonyos - Engem? - kérdi szórakozottan - Az csak attól függ, hogy mitől, nem igaz? - kérdi végül csak ártatlan érdeklődésképpen. Hiszen egy valamitől senki sem óvhatja őt meg - önmagától, márpedig leginkább sokszor talán éppen ettől kéne.
A kérdésre gunyoros félmosoly suhan át ajkain, s már majdnem visszakérdez valami olyasfélét, hogy "azon kívül, hogy rontottál bűbájtanból?", de végül elfojtja a kérdést. Különben sem igen foglalkozik a lány eredményeivel, amíg azok elfogadhatóak. Azonban maga a kérdés némileg elgondolkodtatja, na persze akadnak dolgok, amikről nem kíván beszámolni neki sem - mint például az, hogy talált magának új játékszert; habár a lány nem hülye, bizonyosan tudja, vagy legalábbis sejti, hogy időnként akadnak, akikkel nem sakkozni szokott, de még csak nem is a bájitalfőzés rejtelmeiről diskurál...
- Hmmm... Anwen Fitz. - feleli végül, úgy döntve, ezt a részletet talán megoszthatja a lánnyal, bár ez inkább amolyan személyes jellegű, apróbb katasztrófa az életében, semmint részese annak, amiről eleddig beszélgettek. - Nem rajongok különösebben a tényért, hogy visszatért a Roxfortba. Az életem egy olyan szakaszára emlékeztet, amit inkább elfelejtenék; eléggé kifacsart ízlésem volt, attól tartok. - jegyzi meg némi öniróniával, persze ebből már sejthető az is, inkább a külső fogta meg, semmint bármi más, az alapján ugyanis nincs az az ízlés, ami szerinte együtt tarthatta volna őket. Bár azért jó játék volt... De nem akarta "visszakapni", mert az ilyen helyzetekkel nehezen tud mit kezdeni, és mint mindenki, ő is utálja az olyan szituációkat, amelyeket nem tud megfelelően, és egyértelmű módon kezelni. Végül csak legyint, mindegy is. - Ismered Ruth Amesbury-t? - kérdez végül inkább valami mást. - Úgy hiszem, talán hasznunkra lehet még egyszer.

Időnként csakugyan, amolyan elvárás is talán, hogy ránézzenek egymásra, ok nélkül, leróják a megfelelő tiszteletköröket, és egyéb üres témákat, vagy épp a világ nagy dolgait, amolyan figyelmesség ez... De nem olyan gyakori, és jól is van ez így. Éppen emiatt is vár okot most is, ha körül is járnák esetleg a tiszteletköröket, vár valami mást, valami többet, de hamar egyértelművé válik, az üres fecsegést átugorhatják, mint teszik azt nem is ritkán. Jobb is így, az affélét másoknak tartogatja - például Sheskának is.
Mást egyébként nem vár, így egyelőre őt sem zavarja, hogy a lány helyet foglal az asztalon, ráadásul úgy, ahogyan. Na persze, ha valaki most rájuk nyitna, az csakugyan kínos jelenet lenne, amin a magyarázkodás, kettejük kapcsolatának felfedése meglehet, hogy csak rontana... Őt magát viszont nem izgatja a jelenet, ahhoz kicsit több kéne. S persze nem izgatja az sem, mások mit gondolnának - nem sok olyan "más" van, aki merne csak úgy, kopogtatás nélkül berontani hozzá. Sőt. Egészen kevés, és az egyik itt ül.
Így hát figyelmét a lányra irányítja, s bár szavai valahol meglepetésként érzik, de nem mutatja: megtanulta már, hogy az ilyesmit sokszor el kell fedni, főleg ilyen témáknál; hisze a jólértesültség álcáját elsődleges feladat fenntartani. Nem, inkább magában gondolkodik el a hallottakon, már okokat, megoldásokat, jelentéseket pörgetve magában.
- Elvei? - pillant fel, ez még érdekes és fontos részlet lehet. Ezek szerint nem vág egybe teljesen a Nagyúr eszméivel, van valami, amiben egyedi akar lenni, de még az esetleges hívei is kiröhögik miatta... Ettől lehet akár veszedelmes is, még akkor is, ha amúgy nem vezető alkat.
S ahogyan szóba jön, hogy a férfinek embere van itt... Nem is kérdéses, ki lehet az. A nő mindig is gyanús volt, és tehet bármit is, az is marad: ugyanaz az előítélet sújtja, ami őt magát is. - Tégy úgy. Ámbár kétlem, hogy sokáig maradása lenne e falak között... Albus sem ostoba, legalábbis nem ilyen mértékben. - jegyzi meg lassan, merengve, de aztán csak félresöpri a dolgok ezen részét, ezt majd az igazgatóval vitatja meg, immáron sokadjára. És, ha tudná, még hányszor fogja...
S persze, kinek lenne kedvére való, ha megfigyelnék? Na persze, őt aztán figyelgethetik, tették már többen is, nem egyszer, mégsem jutottak túl sok mindenre; egyszerűen azért, mert kényszeresen ügyel arra, mit mikor, hol és hogyan tesz. Ha valaki valami gyanúson akarná kapni, nos, jobb, ha felköti a gatyáját. Kiváltképp, ha Rasmusék akarnák azt kideríteni róla, ki mellett áll valójában: amíg az iskolában töltött hétköznapjait elemezgetik, erre aligha kapnak választ valaha is, ebben bizonyos.
Felvonja szemöldökét a lány szavaira, majd csak megingatja fejét.
- Tehát odaült melléd, és könnyed lazasággal, a maga természetességében, nyugodt szívvel kitálalt, épp a Szárnyas Vadkanban? - kérdi egykedvűen - Hülye. - kommentálja a kérdést. Nem, ez a férfi soha nem lesz vezetőnek való. Efféle dolgokat nem lehet így intézni, és csak reméli, hogy az egész megbeszélés virágnyelven történt, különben a férfi is kezdheti összekapni magát, ha le akarja vakarni majd magáról a fél aurorparancsnokságot... De ahogyan a lány folytatja, persze elhallgat, s láthatóan nincs ínyére az, amit hall. A folytatás olyasmit rejt magában, amivel nem ért egyet a legkevésbé sem. - Az az egyik legnagyobb előnyöd apádhoz képest, hogy nem köröznek. Ne rontsd el, főleg ne hozzá hasonló senkik miatt... Nyomok? - tér a lényegre, ámbár sejti, hogy már késő ahhoz, hogy ő maga menjen, és sepregessen fel, ha épp azt kell. Ettől még a kérdés áll: nyomok? Szemtanúk? S bár nem mondja ki, de ott lóg a levegőben - mi történt még?
- Én úgy hiszem, hogy soha nem bízna meg benned. - jegyzi meg, mintegy mellékesen - Így az efféle áldozat értelmetlen, legalábbis nagyjából feleslegesnek tekinthető. Alapvetően ha a Nagyúr helyébe kíván lépni, úgy hiszem, tudja, ki az egyik konkurense. Nem te érdekled, hanem Gavin, ha mellé állsz, az számára egy üzenet. Ráadásul általad zsarolhatóvá válik apád, aki már csak miattad is, de szintén Rasmus mögé fog állni, néma csendben behódolva neki, ő pedig uralkodik a maga kis szemétdombján. Szép elmélet, bár megszámlálhatatlan hibától hemzseg, de ettől még rá vallana, persze... De akkora hibát nem vétene, hogy megbízzon benned, ebben bizonyos vagyok. - közli.
Eztán némileg elmélázik a lány szavain, majd csak vállat von.
- Azért akar tanítani, mert úgy hiszi, így foghat meg téged a leginkább. A kíváncsiság és a hatalomvágy majd hozzá vezet, mert ő, aki a Nagyúr utódja kíván lenni, bizonyára rengeteg dolgot tud... Ezt persze nem áll módomban elvitatni tőle, régóta nem láttam már, de talán alkalomadtán mégiscsak... Meglátogatom magam is. - teszi hozzá.
- És persze az sem kizárt, hogy engem is rajtad keresztül kíván elérni... Az nem is kétséges, hogy jobban járna velem, mint Sheskával valaha is fog. Ügyes nő, de mire beletanul abba, amit játszani kíván, annyiszor bukik le, hogy végül már beismerni is szégyellné. - nem az egoizmus szól belőle, valóban erre a ténymegállapításra jutott magában. Persze, az, hogy "ügyes", már önmagában is hatalmas dicséret tőle, főleg, ha ilyen témában hangzik el.
Azon azonban valóban elgondolkodik, hogy talán kéne egy beépített ember Rasmusék mellé... Közé. De ez majd elválik még.

Kevés embertől tűri, hogy csak úgy, invitálás nélkül lépjen be a szobájába, a magánszférájába: ez kimeríti a pofátlanság, neveletlenség, tahóság fogalmát, ami még egy dolog, de afféle tett, melyet nem tolerál, a legkevésbé sem. Nem az udvariatlansággal van a gond, hanem azzal, hogy sérül a tekintélye. Ő pedig nem kedveli a legtöbb diákját, sőt, néhány kollégáját sem különösebben, így számukra a legkevésbé sem nézne el efféle lépést.
Sötét, nem sok jót ígérő pillantást küld hát az érkező felé, de ahogyan beazonosítja félig-meddig lányát, vagy afféléjét, nem szúrja le emiatt mégse. Neki elnézi.
Épp emiatt is, de egyelőre felhagy a dolgozatokra koncentrálással is, igaz, ezt talán más kedvéért is hajlandó lenne félbeszakítani, annyira nem viseltetik örömmel ezen tevékenység felé. Igaz ami igaz - ettől még akadna bőven, akinél fontosabb, sőt m több, érdekesebb is ez a halom papír. Hogy a lányé köztük van-e? Alighanem, ha nem ebben, hát egy másik, kisebb stócban.
Követi tekintetével a lányt, majd csak szótlanul hátradől, ahogyan az elhelyezkedik az asztalon. Nem szól a papírok miatt - nem olyan értékesek azok számára, különben sem esik kár bennük. Az, hogy a lány sem értékeli őket nagyra, nem is különösebben meglepő; többek között tőle se azt láthatta épp... Persze érti ő a gesztust, hogy a leány mindennél fontosabb ma, s ha ezzel már nem is ért teljesen egyet, egyelőre elfogadja: már csak azért is, mert valójában tényleg nincs jobb dolga.
A lány szavait eztán csendesen végighallgatja, nem vág közbe. S, ha a lány végigmondta, amit akart, lassan biccent. Nem tűnik meglepettnek - vagy csak nagyon jól álcázza. Talán az esetében ez utóbbi a valószínűbb.
- Mindig is akadtak, akik vágyták a hatalmat, ez nem jelenti azt, hogy valamennyien alkalmasak is lennének rá, hogy megkaparintsák azt. - feleli lassan. - Rasmus Halmar, ahogyan emlékeimben él, soha nem fog a Nagyúr helyébe lépni. - közli lassan, de azért magában megjegyzi a dolgot. Nem túl szép fejlemények. Egy darabig mereng eztán.
- Sheska Thorne. - feleli szenvtelenül. Ha nem is lenne biztos Rasmussal való kapcsolatában, a bámulatos megtérés, az eddigi beszélgetéseik, és az, hogy Rasmusnak emberei vannak itt... Nos, így egyben mindez azonnal ezt a nevet vetíti tudatába. - Szinte bizonyos vagyok benne, hogy az egyik ő, akire célzott. - közli tehát, mintegy mellékesen. Csak, hogy a lány is érezze, nem tart vissza (túl sok) információt tőle.
- Mesélj a találkozásaitokról. Hol volt, mit mondott... - szól eztán, egyelőre elodázva, hogy az előbbi egy szem néven kívül bármi mást is mondania kelljen, akár Rasmusról, akár másról.
Még, ha talán lenne is mit, jobban szeretne minél tisztábban látni először is. Azt persze magában eldönti, hogy alkalomadtán ő is összefut majd Rasmussal, s, hacsak nem sikerül valami érdemlegesre jutnia, nos... Talán Gavinnak is szóvá fogja tenni, hogy megeshet, ideje lépni. Persze abban nem kételkedik, hogy a férfi máris tud sok mindent, alighanem azt is, amit ő most tud meg.

Szokott öltözetét viseli, az iskolán belül ritkán tér el ettől, minek is tenné. Meg aztán tényleg nem arra találták ki a tanári fizetést, hogy minden másnap valami extrát vegyen fel, lényegében önmaga szórakoztatására. Akárhogy is, de a jól ismert ruha van tehát rajta, ehhez pedig még a szokásos kifejezéstelen egykedvűség is társul, ami az arckifejezését illeti. A vacsora után pedig most már igazán nem illik tovább halogatni a dolgot, éjszakázni emiatt márpedig nem lenne hajlandó. Főleg, hogy nem folyosószolgálatos ma este - így most nem kíván igazán éjszakázni sem, legalábbis ez az alap elképzelése, aztán majd elválik.
Az asztalnál ül, néhány javításra váró dolgozat felett, mert, hogy valamikor azokat is ki kéne javítani, és pechjére nem javítják ki magukat. Pedig elvárható lenne. Unott egykedvűséggel húzza át az aktuális lapon már a sokadik állítást, majd a következő bekezdés mellé egy apró kérdőjelet is firkant, míg a dolgozat végére egy egészen szívhez szóló üzenetben fejti ki, hogy az illető inkább menjen el sakkozni, de ne akarjon bájitalokat csinálni inkább. Ne, még akkor se.
A kopogtatásra felpillant, ilyenkor jellemzően már nem szokták keresni, legfeljebb az elvetemültebb diákok, vagy egy-két kolléga, ha valami fontosabb dolog jut eszükbe. Időnként előfordul, de ritkán, és neki ez így meg is felel, esténként már nincs oda érte, ha mindenféle iskolai maszlaggal zaklatják, és örülhetnek, hogy nem egy sárkány hevességével reagál ezekre. Általában.
Beinvitálni már nincs ideje az érkezőt, az belép magától is, és ahogyan észleli, ki az, csak biccent felé, neki elnézi. Fene a nagy kegyességét.
- Raina - köszönti azért, némileg érzékeltetve a lánnyal is, hogy ez talán kimaradt. Nem erkölcscsősz, és az illemet, alapvető normákat sem igyekszik olyan nagyon belé verni, habár már említette neki, a másik megtévesztése végett az efféle apróságok elsajátítása sosem árt. És talán az ő viszonyukban elvárhatja, hogy efféle udvariassági formulákat épp kiérdemeljen. De szavakkal nem figyelmeztet erre, annyira nem tartja fontosnak.
Tekintetével követi a lány útját, s végig is méri, nem tolakodóan, vagy vágyakozóan, tartja a szükséges távolságot ő magától is; annyira ő sem beteges azért. A saját lányára sem mászna rá éppenséggel, még, ha Raina nem is az, és nem is teljesen úgy viselkedik vele, mintha az lenne - sőt. De azért egyes dolgok mégiscsak adottak. Azért öltözetét, kinézetét felméri, s nyugtázza. Persze, ha valami kellett a lánynak, azt megadta ő is, a maga módján, a maga keretei között, de effélékkel például nem halmozta el: van pénze, oldja meg maga.
Akárhogy is, ahogyan a lány az asztalára ül, ő maga hátradől, hagyva eddigi munkáját, s várakozóan függeszti a lányra tekintetét, miután egy árnyalatnyi kelletlenséggel tudomásul veszi, hogy az állat is itt van. De azért nem küldi ki.
- Hallgatlak. - feleli tömören, nem térve ki rá, hogy a lány mi mindenben zavarta épp meg, amik amúgy nem tűrnének halasztást. Ha már felkereste, alighanem tényleg fontos kérdésről van szó, és nem egy betört körömről. Csak bökje ki gyorsan, mert éveket azért nem fog várni még egy látszólag fontosnak tetsző ügy miatt sem.

- Aligha. - ért egyet a lány szavaival, mert bár meg lehet élni főállású semmittevőként is, ha az ember eleget lop, csal, hazudik, de kérdéses, hogy érdemes-e? Ha a győztes oldalon áll is, egy ideig ezt elnézik, de aztán...?
Az állandó menekülés pedig izgalmasnak hangzik talán, de a legkevésbé sem az igazság szerint, kevesen vágynának rá hosszútávon.
A lány szavaira csak biccent, magában azért épp megjegyzi a dolgot, majd említést tesz alkalomadtán Lupinnak is a dologról: hogy talán jobban is odafigyelhetne a lányra. Igen, így lesz, határozza el magában. Persze nem most rögtön, nem siet ezzel, de a közeljövőben.
Abba, hogy a lány milyen taktikát alkalmaz, nem szól bele, habár nem ért egyet vele: de ezt nem vitatták meg elég mélyen ahhoz, hogy ezt kifejtse. Ő úgy véli, hogy a taktika épp olyan rugalmas, mint az alkalmazott varázslatok: amennyire az ellenfél megköveteli. Alkalmazkodni kell, és olyan stratégiát, taktikát bevetni, amely célra vezet, ha az egyik nem működik, hát egyből elővenni egy újabbat, az ellenfél hozzáállását figyelembe véve. Talán majd valamikor ezen elképzelését is felvázolja: de nem most.
Meglepetten felvonja szemöldökét a lány szavaira.
- Engem? Hát tudtam én bármiről is? Csendes, visszahúzódó gyermek volt, nem különösebben kimagasló tehetség semmiből sem, ártatlannak tűnt. Épp úgy megtévesztett engem, mint bárki mást... Hisz ki gondolt volna bármi rosszra? - pislog rá nagy meglepetten, sőt, szinte sajnálkozóan, amiért mindez neki nem tűnt fel időben. Megingatja fejét. - Persze, ha csak sejtettem volna...
Eztán csak biccent a lány felé.
- Két hét múlva. - bocsájtja hát útjára, nem tartja fel: ha lenne is miről beszélniük, majd máskor.
Talán csakugyan jobban kéne vigyáznia a tanítványára, és megeshet, hogy fog is: de úgy téve mindezt, hogy közben a lány szabadnak érezze magát, úgy élje meg, hogy a döntés a saját kezében van. Másnak nem lenne értelme, elnyomni, erővel terelni valamerre... Minek? Alighanem más célt érne, mint amit kíván. Így csak követi tekintete a lányt, s ahogyan becsukódik mögötte az ajtó, felsóhajt.
Hagyja, hogy lehulljon az álca, amit magára öltött, megvetés és némi bosszúság terül el arcán. A magány néma percei várnak rá, majd megmozdul: összekészül, s távozik, még dolga van Roxmortsban.
Holnap pedig beszél Lupinnal... Úgyis ideje átadnia neki azt a nyamvadt bájitalát.