2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Sietve távozom a Gyengélkedőről. Nem tudom, hogy mi lesz most, hogy hogyan zajlik majd a nyár, hogy vajon anya engedi-e, hogy elmenjek Rosieékhoz, vagy eljönne-e vele megnézni a Talárszabászatot és azt sem tudom, ha minden kiderül, akkor mi lesz velem. Legszívesebben sétálnék egy nagyot, de azok után, ami történt nem merek csak úgy egyedül mászkálni. Muszáj leszek visszatérni a szobámba, a többiekhez, akik nem tudom ,hogyan fogadnak majd. Mármint ők rendesek voltak, segítettek és a sok ajándék... De nem fognak másképp nézni rám már most is azért, ami történt? És ha valaki megtalálta a rajzaimat? Tele a fejem aggályokkal, kétségekkel, nem csoda, ha reszkető lábakkal lépek be a szobába. A legnagyobb meglepetésemre pont az hiányzik, akire a legjobban számítnék, hiszen Ali nincs bent, a többiek viszont kedvesen fogadnak és üdvözölnek, egyből feljánlva, hogy segítenek felcuccolni a sok ajándékot, amit kaptam, amit persze szerényen és szégenlősen köszönök meg nekik.
***
A srácok is elköszönnek és tovább susmorognak, bár a beszélgetés hamar irányt vált a túl komoly témákról. Egy kicsit még elviccelődnek ezen a lányok között élésen is, hogy aztán hamarosan már a kedvenc kviddics csapataik kivesézésénél kössenek ki, egészen addig, amíg meg nem érkezem, így épp elkerülve Alit, hogy amire visszatér már jó eséllyel az igazak álmát aludjam. Végülis elég fárasztó volt a beszélgetés Madame Pomfreyjal és még milyen fárasztó lesz a továbbiakban minden! Nincs mit tenni, a világ meg fogja tudni, hogy Sung-yeun nincs többé, nekem is el kell fogadnom ezt a tényt és anya is kénytelen lesz. Egyáltalán képes leszek még önmagamként élni tovább, és tudom, hogy milyen is valójában Sun-hi?
//Én is köszönöm szépen a játékot, imádtam! Szegény Sun-hi már annyiszor lett kukába téve, de talán most kezd végre rendesen alakulni a története. //
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Elég sok lehetséges kimenetele van a Sun-hivel történteknek. Annyi biztos, hogy teljesen fel lesz forgatva az élete szeptembertől. Hogy milyen mértékű lesz az a felfordulás attól is függ nem utolsó sorban, hogy vajon tényleg képes lesz-e beszélni az édesanyjával és ami még fontosabb, az édesanyja vajon miként fog reagálni? És igen, ott a másik oldal is, az iskolai közösségi rész, aminek az utóbbi időben Sun-hi egészen a része lett. Óhatatlanul hatással lesz mindenre. A gyengélkedőről kilépve egészen békés lehet az útja akármerre is vegye az irányt.
***
Biccentek egyet, hiszen én kértem, hogy mondják el miket hallottak. Csak attól még felhúzott kissé, hogy tényleg ilyen súlya van ezeknek a dolgoknak és emiatt bárkit megfingathatnak kényük kedvük szerint egyesek.. Furcsa ez a megkülönböztetés. Mike vallomása a nővéréről egy kissé meglep de aztán csak bólintok párat. - Ez jó ötlet. - bár az, hogy hogyan kezeljük, számomra valahol egyértelmű a magam helyzetéből kiindulva. Én sem vágynék semmire, csak hogy normálisan, megkülönböztetés nélkül álljanak hozzám. Bár nálam ez amiatt, mert én is természetesen kezelem önmagam sokkal könnyebb mások számára is. De Sung-yeun... Sam szavai pontosan felölelik azt, amit én is mondani akarnék. - Pont ezt terveztem. - aztán a felhozott példára felszalad szemöldököm. - Sam.. tudjuk hogy esetedben még élveznéd is. - nézek rá sokatmondóan egy cinkos vigyorral már lényegesen oldottabb képpel. Aztán csak annyit mondok végül. - Mike, írj a nővérednek mindenképp, én szerintem beszélek anyával.. azt hiszem a keresztapám is hasonló helyzetben volt... Aztán beszélek Sung-yeunnal. Addig szerintem... - kicsit felhúzom a vállam - álljunk hozzá épp úgy mint eddig. Ma pedig hagyjuk még pihenni. - osztom meg a véleményemet az egésszel kapcsolatban, aztán sóhajtok egy hatalmasat és végül határozok. - Beszélek anyával. Találkozunk később, vagy este. - el is indulok kifelé - És srácok.. Kösz mindent! - ezzel pedig elhagyom a hálókörletet és a klubbhelységet is. Tényleg ideje beszélnem anyával.
♫Trouble♫
//Nagyon nagyon nagyon köszönöm a játékot és a türelmet minden hosszabb kimaradásomnál! Egy élmény volt végig! Remélem még sok kalandban lesz részük és tudtam hozzá tenni Sun-hi történetéhez * 3 *
Na igen jelenleg úgy néz ki, hogy vége lesz a rémálomnak, csak épp még nem tudom, hogy ez mit is jelent, vagy mivel fog járni. Olyan régóta tart már, hogy hirtelen nem tudom, hogy örüljek, mert akár még jobb is lehet innentől az életem, vagy féljek, mert nem tudom mi lesz anyával és hogy a barátaim hogyan reagálnak majd és persze ott a sok kétség, hogy mi van akkor, ha nem tudják kezelni és haragudni fognak, vagy sajnálnak majd. Nem mondom, hogy tökéletes most minden, de lettek barátaim és kicsit könnyebb, de lehet hogy ez az egész összedől majd, mint egy rosszul felépített kártyavár. Átveszem azért a zsepit és megtörlöm a szememet, de már csak csendesen bólogatok a kapott feladatokra. A bájital, amit meg kell inom, a kötést, amit hagyjak lazábbra, minden világos, az is, hogy nyár végéig kaptam határidőt. - Rendben, viszlát! - bököm ki végül, amikor aztán a javasasszony távozik és egyedül maradok. Néhány pillanat kell, amíg összeszed magamat és megmoccanok végül, hogy felöltözzem és összeszedjem az ajándékokat, amiket kaptam. Hatalmas sóhajjal lépek ki végül a gyengélkedőről. Nem tudom, hogy mi lesz és ez most rettenetesen ijesztő.
***
A srácok bizonytalanul bólogatnak. Tényleg látszik, hogy igazából totál nem gondolták át, hogy mit is akarnak kihozni ebből az egészből és most hogy a nagy harci láz valamelyest csökkent, már sokkal csendesebben szemlélődnek, ahogyan próbálják a gondolataikat összekaparni. Aztán a kissé kényelmetlen téma kapcsán azért a maguk módján próbálnak finoman beszélni, de úgy fest, hogy ez még sem sikerül annyira. Egészen megszeppenten pillantanak Alira, amikor kifakad és úgy tűnik, hogy kissé érzékenyen érinti a téma. - Bocs haver, nekünk egyáltalán nem gáz, csak... csak azt mondtam, amit hallottunk. - még mázli, hogy azt nem teszi hozzá, hogy nyugi, mert hát tudjuk mind, hogy ha az ember kissé paprikás hangulatba kerül akkor nem sokat segít a helyzeten, ha valaki nyugtatgatni akarja. Az viszont látszik a két szobatárson, hogy igazából tényleg nem akartak rosszat és ők nem feltétlenül tartoznak azok közé, akik előítéletesek, inkább valahogy semlegesen kezelik a dolgot. - Nekem a nővérem is olyan... mármint más, bár csak nem rég mondta el, hogy barátnője van. - böki ki végül maga elé bámulva a takaróját gyűrögetve Mike. Sejtehtő, hogy ez olyasmi, amit még nem mondott el senkinek. Igazából mesélt már a családjáról, azt tudhatják a többiek, hogy a nővére a Minisztériumban dolgozik, tehát már felnőtt. - Írjak neki, hogy hogyan kezeljük, ha Sung-yeun is olyan, mint ő? - pillant fel végül, bár látszik rajta, hogy azért még így is kényemetlenül érinti a téma, de azért a maga módján mégis csak próbálkozik, főleg mert látja, hogy Ali azért eléggé kiakadt a dolog miatt. Végülis érthető, ő keveredett bajba Sung-yeun miatt, jó eséllyel a srácok nem is gondolnak e mögé semmi mást. - Az nem rossz ötlet Mike és ha beszélsz vele Ali, megkérdezheted tudunk-e segíteni, hogy könnyebb legyen neki. Mármint gondolom azért fürdik akkor külön? Végül is én is totál zavarban lennék, ha egy csomó csaj előtt kellene átöltöznöm minden nap, sőt még inkább, ha ők előtte, bár... - azért itt Sam elvigyorodik már, talán azért is próbálja elviccelni a dolgot, hogy enyhítsen valamennyit a kialakult feszült helyzeten. Végülis nem rég még arról volt szó, hogy mennek és bunyóznak, most pedig azért ahhoz képest eléggé szokatlan téma merült fel és mivel Sung-yeun elég sok időt tölt a szobájukban, nem nagyon van mód ezt máskor megbeszélni, mint amikor kényszerből nincs itt.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
A javasasszony nem nagyon csodálkozik azon, hogy Sun-hi egészen elhallgatott. Neki ezt az egészet épp úgy meg kell emésztenie és szembe kell néznie a következményekkel, mint az anyjának. Arra, hogy megértette csak bólint. - Remélem minden jobbra fordul. - tűzi még hozzá egy rongyzsebkendőt nyújtva oda neki. A kérdésre pedig sóhajt egyet. - Igen elmehetsz. Készítettem ide neked új uniformist. - mutat a szekrényre. Sun-hi pedig megnyugodhat, fiú ruhákat kapott. A régivel ki tudja mi lett, hiszen azt Jenkinsék eléggé szét cincálták. - A bordáid miatt viszont ezeket még három napig, minden reggel meg kell innod. - és azzal elő is húz három apró fiolát és átnyújtja neki. - A teljes gyógyulás érdekében legjobb lenne, ha elhagynád a kötést, de.. - össze préseli az ajkait - Elég az is, ha csak egy kicsit lazábbra hagyod. És a három napban, kerüld a hirtelen mozdulatokat és az emelgetést. - mondja ki végül. Azért azzal ő is tisztában van, hogy ezt nem lehet csak úgy levedleni és ráadásul megígérte, hogy nyár végéig... mondhatni falaz Sun-hinek. Ezzel fel is áll az ágyáról és hátrébb lép egy lépést. - Szólj, ha bármiben tudok segíteni! - biccent egyet nyomatékként és ha csak nem marasztalják, ő kilép a paravánok mögül és megy a dolgára.
***
- Tudom.. engem is.. - borzad el a saját ötletétől végül. - De.. még mindig ő tűnik a legjobb ötletnek... - annyira jó ötletnek tűnik, hogy még a hideg is kirázza ennek örömére. De aztán csak lehajtja a fejét elgondolkozva és szusszant egyet. - Valamit tenni akarok, csak fogalmam sincs mi lenne a jó megoldás... Azért gondoltam a denevérre, mert.. másképp úgy érzem, túl sokan kerülnének Jenkins célpontjába ha valami balul sül el, nem csak Sung-yeun, de a nővérem is és... Ah.. Mindegy, majd kitalálok valamit. - zárom le végül ezt a részt. Hihetetlenül dühít, amit anyáról mondtak, és azt meg véletlenül sem akarom, hogy Amy-t bántsák, vagy Sung-yeunra mégjobban rászálljanak. - Bármire.. amit hallhattatok róla. - vonja meg kicsit a vállát és mikor elkezdenek beszélni elnyílik a szája. Inkább csak a rácsodálkozástól, zavartól, és attól az erősödő érzéstől, hogy Jenkinsék tényleg közveszélyesek. Arra a szócskára, hogy más, egy kissé élesen villannak meg a szemeim. Hiszen én is más vagyok. Jó másképp mint Sung-yeun.. gondolom... bár az, hogy vele is álmodtam, és álmomban megcsókoltam... most egy kicsit más értelmet nyer, leginkább félelmet generál bennem. De akkor is megszólal az önérzetem, ami jelenleg Sung-yeun mellett is szólni akar. - Én is más vagyok. - fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat, bár a vállam még kicsit sajog - Legalábbis bizonyos értelemben kívülálló.. félig varázslény és még sorolhatnám a saját defektjeimet.. Szerintem ez nem igazságos vele szemben. Senkivel szemben nem lenne az. - nézek hol az egyikükre, hol a másikukra. - Nem gondolom, hogy ennek kellene meghatároznia bárkit.. - azért egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy jó ötlet volt-e ezeket kimondanom, de végül elhessegetem az aggodalmam, hiszen a srácok ismernek. Az meg már egy egészen más kérdés, hogy ahonnan én jöttem, ott már kicsit másképp gondolkoztak az ilyesmikről, persze előítéletek mindenütt vannak, csak furcsa érzés egy ennyire más gondolkodású közegben beszélni ilyesmikről.. Közben tovább hallgatom amiket mondanak. - Hallani sok mindent hallottam én is. Nagyjából ezeket.. De nem esett szó ilyesmiről közöttünk. - mondom ki végül. Ami amúgy igaz is. - Jenkinsék cukkolták... ezzel, amit ti is mondtatok. Ha van alapja, talán amiatt ennyire zárkózott, talán fél... Nem tudom. Majd.. megpróbálok vele beszélni. Nem lenne jó, ha Jenkinsék miatt csak még jobban befordulna. - azt biztosan nem fogom hagyni! Noha Sung-yeunra sem akarok rászállni. Csak valahogy ki kell keveredni Jenkins célkeresztjéből..
Kezdek lassan kétségbe esni, hogy tényleg felfedi a titkomat mindenki előtt és annak sejtelmem sincs, hogy milyen következményei lehetnek. Nem tudom, hogy mit szólnának hozzá a többiek és azt sem, hogy mi lenne anyával ezekután. Nem akarom, hogy bajba kerüljön, vagy.. bezárják valahová. Így is épp elég nehéz időszakon van túl. Na persze én is, de... igen távol áll tőlem az, hogy önmagammal törődjek. Azért kissé elképedek, amikor az ajándékhalomra mutat és végül bűnbánóan lehajtom a fejemet. Igaza van, de lássuk be anyám csak egy van és ha valami idegszanatórimba kerül, vagy tudom is én... Az utimátumra hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék, mert hát az, nincs választásom. Ez az egész ki fog derülni, vagy úgy, hogy én mondom el, vagy úgy, hogy ők. Nagyot nyelek és megtörlöm a szemeimet, majd végül lassan, de bólintok. Tudom, hogy igaza van, nekem ne jutott volna már ez eszembe? Ez az egész is pont e miatt történt, a rajzok miatt és azért mert Ali... Ha lány lennék, akkor nem csinálták volna, akkor nem bántanak, akkor nem sérül meg miattam senki és nem aláznak meg ennyire. - Megértettem asszonyom. - bököm ki végül most már legalább nem szorongatva annyira a takarót magamon, hiszen ő úgyis tudja, végülis nincs értelme titkolózni és kár lenne tagadni ez a kiadós és hosszú alvás is elég jót tett. Nem is tudom milyen lenne, ha nem kellene mindig titokban mennem zuhanyozni, ha nem kellene folyton iszonyú zavarban lennem, mert a fiúk a szobánkban öltöznek. - Akkor... most elmehetek? - nem vagyok valami barátságos tudom én, pedig csak segíteni akar, de hát ez mégis csak kényszer, még ha teljesen jogos is, amit mond és, amit tesz, de ettől még nem válik számomra könnyebbé és persze nem kevésbé félelmetes a tény, hogy mindenki megtudja. Talán sose állnak szóba velem többet.
***
Mindkét srác egyszerre sápad el, amikor Ali Piton nevét említi, mint lehetőséget. Mégis csak Hugrások, nem hangzik jól, hogy ahhoz a házvezetőhöz fordulni, akitől a legtöbb nem Mardekáros még akkor is be van tojva, ha csak elmegy mellettük a folyosón. - A frász tör ki attól a fickótól haver! - még látványosan rázkódik is egyet ültében, hogy fizikailag is mutassa mennyire nem tetszik neki az ötlet. Hát igen úgy fest tényleg elég nagy a szájuk, de a tényleges akció azért nem forrt ki egyikükben sem. Jó eséllyel akkor is ugyanúgy be lennének tojva, ha tényleg szembe kerülnének Jenkisszel hiába van most szó mindenféle megtorlásról. - Mire gondolsz? - jön a homlok ráncolás egyből, de aztán igen talán egy cseppnyi zavar is kiül a srácok arcára, mint akik mégis csak sejtik, hogy Ali mire gondol, csak valahogy kellemetlennek tűnik tényleg kimondani. - Patrick azt mondta hallott ezt-azt, amikor híre ment, hogy Sung-yeun a Gyengélkedőre került. A diákok összesúgnak a háta mögött, hogy... tudod... más. - kissé zavartan böki ki végül, de úgy tűnik, hogy azért nem sikerül neki rendesen megfogalmazni, hogy mit is akar ebből kihozni. Mégis csak cseppet karótnyelt angolokról beszélünk, akik bár az évtizedek során már kezdenek egyre elfogadóbbak lenni, de mégis vannak dolgok, amikről valahogy sokkal könnyebb nem beszélni. - Pletykálnak a szomszéd szobákban is, hogy mindig egyedül fürdik, biztos van valami defektje. - teszi hozzá aztán a másik haverja is eléggé láthatóan zavarban. A fene tudja, hogy miket mondanak Sung-yeunról a háta mögött, de akármennyire is próbál láthatatlan maradni, azért mégis csak úgy fest akadnak, akiknek feltűnik, hogy nem épp átlagosan éli az életét. - Mert te is hallottál valamit, vagy... neked mondott valamit? Ti elég jóban vagytok nem? - azért igaz, hogy nem Hollóhátasok, de kezdi érdekelni őket, hogy mire fel vannak Ali kérdései. Ez az egész, ami történt ezek szerint nem ok nélkül volt?
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Madam Pomfrey együtt érző figyelemmel hallgat. És igyekszik a legjobb tudása szerint, a legjobb döntést meghozni. Igen nagy esélyt lát rá, hogy Sun-hit elveszik az anyjától. És arra is, hogy ha a nőt nem is zárják be, de biztosan kezelésekre vagy terápiákra küldenék. Hiszen tele van kezeletlen traumákkal. Az, hogy Sun-hit el is tiltanák-e vajon tőle, az már más kérdés, és nem is tartozik a hatókörébe ilyesmiken előre gondolkodni. Hiszen javasasszony nem jogász és még csak nem is gyermekvédelmis. Azért az utolsóra kissé méltatlankodva prüszköl fel. - Nekem nem úgy tűnik, hogy egyedül lennél! - mutat nyitott tenyérrel az ajándékhalomra az ágy lábánál. Aztán egy jókora sóhajjal megosztja a gondolatait. - Nyár végéig kapsz lehetőséget tisztázni az édesanyáddal, hogy ez így nem mehet tovább, de te is és ő is megkaptok minden segítséget.. Csak ehhez nyitnia kell neki is! - jelenti ki némiképp szigorúan, nehogy Sun-hi azt higgye ez az ügy el lesz felejtve. - Nagyon kérlek, bármire szükséged van, vagy van fejlemény, írj nekem levelet! Szeretném tudni, hogy hogyan haladtok. Bízom benne, hogy édesanyád is be fogja látni, nem ez a legjobb módja a szeretet kifejezésének. - Azt mégsem akarta kimondani, hogy ha Sun-hit eléggé szereti az anyja és valóban nem őrült, csak ennyire helytelenül reagál a traumáira, akkor a gyermek boldogságát és egészségét figyelembe fogja venni, bár akkor sem hagyható következmény nélkül... - Tudom, hogy fájdalmas a szembesítés. De ezt most muszáj valahogyan helyre tenni, megérted ugye? Hiszen nem te akarsz így élni. Mi van akkor ha szerelmes leszel, vagy ha családot akarsz majd? Szerinted meddig tartható fenn ilyesmi, úgy, hogy nem a te döntésed volt? Ezt édesanyádnak is muszáj megértenie. - mondja ki végül együttérzően, de szigorúan. - Nyár vége. Ha nem oldódik meg, muszáj leszek értesíteni a házvezetődet, az igazgatóurat, és az édesanyádat. - Sun-hi voltaképp ultimátumot kapott.
***
Hát igen a Hugrások már csak Hugrások maradnak. És Alistairnak be kell vallania, bár körvonalazódik benne valami igen élénken, ő sem profi az ilyesmiben. Hiszen eddig fizikai összetűzésekbe sem igazán keveredett. Nem hogy most nyíltan neki menjen, vagy kicsesszen valakivel. Úgyhogy egyenlőre hagyja elterelődni a témát ő maga is. Amúgy is figyelemzavaros és állati szétszórt, senkinek nem fog feltűnni ha nem tér vissza rá. A zuhanyzás hirtelen mindenki számára amúgy is érdekesebb lesz. - Én kérdeztem és azt mondta már megszokta... Állítólag. De jah baromi fárasztó lehet. - aztán biccent - Jah legalább most tudott aludni. És igen megsérült. A felsőjét akarták levágni róla. Őszintén szólva lehet az lenne a legjobb, ha nem mi próbálnánk meg megtorolni... hanem Piton elé állnék és a professzornak mondanám el, hogy mi történt... - persze ez ugyanúgy egy borzasztónak tűnő ötlet, hiszen ahogy Jadenek nem merte elmondani... hozzá képest a Mardekáros házvezető... Hát.. jah! pont olyan. - Fogalmam sincs. Madam Pomfrey egyszerűen elzavart szinte. Gondolom akart vele beszélni az incidensről... - ezen pedig Alistair is gondolkozóba esik. - Tiii egyébként... hallottatok "pletykákat" Sung-yeun-ról? Úgy bármit? - veti fel macskakörmöt mutatva a levegőbe a gondolatot, enyhén szólva is bizonytalanul. Az érezhető, hogy informálódni akar inkább, semmint ő megosztani bármit. Szerencsére tisztában van vele, hogy a pletyka az pletyka és ha olyasmi is jutna el hozzá, ami szöget üt a fejébe, azzal kapcsolatban Sung-yeun-hoz menne a válaszokért.
Tudom, hogy nincs választásom és ebben az egészben ez a legijesztőbb. Azoknak a fiúknak sejtelmük se volt róla, hogy mivel jár ez az egész számomra, hogy ki fog derülni, hogy az egész életem fenekestül felfordulhat miattuk és nem csak azért, mert félni fogok tőlük, hanem azért is, mert kénytelen vagyok elmondani az igazat. - Nem... nem tudom. Lehet, hogy összeroppanna, vagy... vagy mások azt hinnék, hogy őrült. Én ezt nem akarom. - rázom meg a fejemet gyorsan, hogy érezze mennyire aggódok. Sőt mit aggódok, félek! Nem tudom, hogy anya hogyan kezelné, ha mindez kiderülne, ahogyan azt sem, hogy mi lenne akkor, ha mindenki megtudná. Az összes barátom, hogy hazudtam, még ha nincsenek is sokan, de biztosan kiakadnának. És persze sajnálnának miatt, de én ezt sem akarom. Anya pedig talán nem tudná végképp kezelni, ha felfogná, hogy mit tett, vagy elvinnék valami kezelésre, mert megtébolyodott. Akkor végleg egyedül maradnék. - Kérem asszonyom! Majd én... ha én megpróbálnék beszélni vele a nyári szünetben? Valahogy... de addig is... Kérem ne mondja el senkinek. Anya bajba kerülne és nekem tényleg nem maradt senkim. Értse meg ezt! Megérti ugye? Ugye? - könnyes szemmel próbálom az eddigi kétségbeesést győzködésbe fordítani. Hátha megérti, hátha elfogadja, hátha... hajlandó rá, hogy elhiggye majd én próbálkozom, hogy ne más tegye. Nem hiszem, hogy annak jó vége lenne, ha idegenek toppannának be hozzánk, hogy elmagyarázzák neki, hogy ez így nincs rendben. Ehhez idő kell és nem lehet csak úgy hipp-hopp ,de közben azt sem akarom, hogy a hátam mögött tegyenek valamit. Időt akarok nyerni, időt, amíg én kitalálom, hogy mi legyen, vagy amíg... esetleg elsikkad ez az egész ügy...
***
Ali kérdésére mindketten nagy hévvel nyitják a szájukat, hogy aztán ugyanezzel a lendülettel vissza is csukják. Láthatóan valójában fogalmuk sincsen róla, hogy mit is kellene tenniük pontosan. A hév ott van, a bosszú tűze lobog bennük ugyan, de láthatóan ennél többre egyelőre nem jutottak. Más a konkrét terv és más a nagy hévvel való felhördülés ugyebár. - Mekkora szemétség! Persze, hogy ettől mindenki kikészülne, főleg hogy még meg is sérült ugye a karján? Sunh-yeun meg tényleg elég szégyenlős, sose zuhanyzik akkor, amikor más. Szerintetek egyáltalán hogy bírja ennyi alvással? - oh igen elég könnyű elterelni a gondolatokat az eddigi menjünk és verjük meg őketről egy szimpla zuhanyzás kérdésére. Ezen úgy fest mindketten elgondolkodnak kicsit. Igaz, hogy eddig is így volt ez már jó ideje, de úgy komolyabban nem gondoltak bele. Végülis egyikük sem arról híres, hogy pontosan megfigyelnék a részleteket, még sem Hollóhátasok vagy mi. - Most lehet, hogy legalább kialudta magát, nem? - jön a következő nagyon hasznos közbeszólás, hogy aztán Ali bedobja a csapdasorozat ötletét, amire már komoly bólogatás következik. - Igen-igen! Pontos terv kell és hogy ne jöjjenek rá, hogy mi voltunk. Részletesen ki kell dolgozni! - bár egyelőre még nem záporoznak a konkrét ötletek, de hát mégis csak Hugrabugos srácokról van szó, akik bár tenni akarnak, de láthatóan sose csináltam még effélét, ezért talán nem csoda, ha egyelőre még nem tudják a mikéntjét. - És szerinted, mikor engedik ki őt? - pillantanak Alira, mintha bármiről is lehetne már fix információja, de úgy fest azért még elég könnyen elkalandoznak a fene nagy bosszúról.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
A javasasszony türelmesen kivár. De a kezeit ahogy össze kulcsolja, egyértelmű, hogy aggódik Sun-hi miatt. - Attól függ, mennyire tudok segíteni egymagam és attól is, hogy neked mi lenne valószínűsíthetően a legjobb.. - nem akarta a hamis bizalmat ébreszteni benne, hiszen mi van ha olyasmi derül ki, ami felett a javasasszony nem rendelkezhet egymaga..? Amikor elerednek a könnyei, azért közelebb húz egy széket és le is ül rá, oda mellé. Egy folyamatosan öntisztító rongyzsebkendőt húz elő és nyújt oda neki. - Semmi baj.. Csak lélegezz lassabban! - látja el közben azért jóindulatúan utasításokkal, nehogy hiperventillálni kezdjen, vagy ilyesmi. Azért amikor az első felét sikerül kimondania egészen megdöbbent arcot vág. Egyszerre van benne bizonyos mértékig az anya iránt a feldolgozhatatlan gyásza miatt egy leheletnyi együttérzés, ugyanakkor azt azonnal átlátja és fel sem merül benne az ellenkezője, hogy ez így bizony helyes lenne. Vagy hagyni, hogy ez folytatódjon. - Nagyon sajnálom, ami történt. - szögezi le, hiszen annyi kisgyereket, vagy fiatal felnőttet pátyolgat folyamatosan, hogy szinte a nagy részüket a sajátjának tekinti. Ezt követően egy pár pillanatra elgondolkozva figyeli a lányt. - Mond csak.. Édesanyád mit szólna hozzád szerinted, ha kiderülne, hogy kiderült?.. Nagyon aggódsz érte igaz? - egyáltalán nem számon kérő a hangja, sőt inkább együtt érző, de a valódi kérdése amire csak reménykedik, hogy tényleg választ kap, az az, hogy kíváncsi, Sun-hi vajon az anyjától fél, vagy tényleg az anyját és a fejében élő családkoncepcióját félti? Mivel Sun-hi maga mondta ki, hogy ezt nem ő akarta, így Madam Pomfrey-ban érik, hogy erről egyértelműen beszélni kell a nővel és ha kell a gyermek védelme érdekében megtenni mindent. Megértetni vele, hogy az anyja nem rendelkezhet felette így. És gyakorlatilag egy kiadós rehabilitálás sem árthat az önképének. De ez a jövő zenéje. Reméli, hogy a helyzet, a kérdései inkább megnyitják az utat az igazság felé Sun-hiben mintsem hogy bezárjon mindent és vissza meneküljön. Akkor Madam Pomfreynak nem nagyon lesz választása. És valószínűleg Sun-hit sem fogják mindenről folyamatában tájékoztatni, ami talán csak ronthat mindenen.
***
Annak határozottan örül, hogy hajlanak arra, hogy ne szemtől szembe menjenek. - Ti mire gondoltatok amúgy, mit kellene vele csinálni? - aztán gyorsan hozzá teszi nem kevés szarkazmussal - Már attól függetlenül, hogy mit érdemelne meg... - mielőtt a srácok azzal jönnének hogy frontálisan bunyóba keverednek velük, vagy párbajba, ne adj isten vasvillára hánynák őket.. Elvégre gondolni sok mindent lehet, de Ali szeret számolni a következményekkel.. Általában. Mikor Sung-yeun szóba kerül a többiek részéről is, egy kissé megzuhannak a vállai és próbálja össze gondolni, hogy amúgy mit is látott. - Hát... megtaláltam a cuccait ugye össze törve, meg széttépkedve a füzetét.. Aztán rájuk akadtam az erdőben.. - itt kissé gondterhelt arcot vág - Konkrétan kikötözték egy fához és leszedték a gatyáját... - mivel sem az előzményt nem hallottam, sem a következő lépést nem vártam meg helyben így elég zavaros. - Gondolom meg akarták alázni.. Ha pucéran talál rá valaki az júj mekkora gáz.. Főleg neki.. tudjátok mennyire szégyenlős.. - nézek a srácokra és őszintén szólva én tényleg ennyire gondolok csak annak kapcsán, hogy ezt tették vele. - Mondjuk.. egy szál seggben, egy fához kikötve én is borzalmasan érezném magam... - mondom ki, pedig a többiek tudják, hogy egyébként sem a fürdőtől nem tartom távol magam amikor ott van valaki, sem a szobán belül nem zavartatom magam öltözködés közben. Azzal kapcsolatban pedig, hogy Sung-yeunt a kedvesemnek bélyegezték, inkább továbbra is hallgatok. - Aztán igazából csak mielőtt bármit tehettünk volna, vagy ők kitalálnak valami kreatívabbat.. egyszerűen elrohantunk. És őszintén szólva, jól tettük... Amúgy nem Sung-yeun nem volt olyan rosszul már, de magát hibáztatja, hogy bajba kerültünk. - itt azért látszik, hogy ezzel mennyire nem értek egyet és ki is ül a fejemre a bűntudat, hiszen az én ötletem volt hogy Roxmortsban lepjük meg. Aztán még kissé a szégyentől kipirulva elismerem. - Anyának is hazudtam, hogy.. kóbor kutyák kergettek meg minket és legurultunk. - pedig nagyon nem szokásom az ilyesmi, sőt.. - Szóval.. Ha engem kérdeztek, valamilyen nem ártalmas, cserébe annál bosszantóbb csapdasorozatot kéne kitalálni annak a jómadárnak meg a haverjainak, hogy biztosan ne tudják hozzánk kötni... Amihez nem árt kölcsönvennünk a Mardekárosok ravaszságát. És a mi hűségünket, hogy nem köpjük be egymást akármi is van. - mondja ki végül komolyan.
Persze valahol sejtettem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, hogy csak úgy hallgatok, vagy megpróbálok kitérni a válaszadás alól. Nem fogja annyiban hagyni, különben nem küldte volna el Alit és nem húzta volna be a függönyöket, de mégis mit kellene mondanom? Értem a kérdését, ezek szerint talán azt hiszi szimplán nem érzem magamat jól lányként és én akarok változást, de persze szó sincs erről. Olyan könnyű lenne mindent elmondani csak úgy egyszer végre valakinek! Olyan jó lenne megszabadulni legalább a teher egy részétől, még ha az nem is oldala meg mindent, csak hát... Végül lassan bólintok, amikor kimondja az igazi nevemet. Amikor viszont az következik, hogy értesítenie kell a házvezetőmet és az anyámat is már látványosabban megijedek, ami újfent a torkomra forrasztja a szót. Eltart pár pillanatig, amíg riadtan pislogok ki a takaró alól, de tudom, hogy muszáj lesz mondanom valamit. - Ha elmondom megígéri, hogy nem beszél róla senkinek? Félek, hogy... hogy... - itt már eltörik a mécses és legördül pár könnycsepp, ha arra gondolok, hogy elvehetnek anyától, vagy hogy bajba kerül e miatt. - Én nem... nem én akartem ezt. Anya egyszer csak Sung-yeunnak szólított. Apa is előtte halt meg nem sokkal és azt hiszem sok volt ez neki, én meg... - nagyot nyelek, hogy tovább tudja beszélni, mert biztosan azt mondja majd, hogy de hát ez őrültség, hogy ilyet nem lehet csinálni és mégis hogy képzeltük. Arról már nem is beszélve, hogy ha felmerülne a kérdés, hogy miért fontosabb anyának a testvérem, mint én... Erre egyszerűen nem akarok gondolni, mert azt hiszem nem tudnám elviselni. - Ha kiderülne bajba kerülne ugye? Nem akarom... nincs más nekem, csak anya maradt és... kérem ne mondja el senkinek, kérem! - akármennyire is igyekszem lenyelni a torkomba tolakodó gombócot egyszerűen nem sikerül és akárhogy ellenkezem csak egyre több könnycsepp tolakodik a szemembe és egyre szaporábban hullanak. Már mindezt kimondani is őrült nagy feladat volt és most attól rettegni, hogy valaki más jóindulatára vagyok bízva... na ez még sokkal ijesztőbb.
***
A szobatársak láthatóan nagyon felspannolták már magukat, hogy vissza kell vágni és tenni kell valamit minél előbb, hogy lenyomják a gaztevőket, de azért láthatóan elbizonytalanítja őket Ali nem túl lelkes válasza. Mike el is húzza kicsit a száját, mert már biztosan beleélték magukat, hogy szépen ellátják a Mardekárosok baját, de tény hogy nem gondoltak bele abba, hogy ennek következményei lehetnek. - De nem hagyhatjuk csak úgy annyiban! - csattan fel a szájhúzás után az ellenkezést hallva, csak akkor csillan fel a szeme, amikor Ali tovább beszél, hogy okosabban kell kezelniük a dolgot. - Na ez a beszéd! - a másik ágyon ücsörgő is lelkesen bólogat. Úgy tűnik, hogy így már sokkal jobban tetszik nekik a dolog, hogy mégis csak tegyenek valamit, csak okosan, hogy ne legyen belőle később olyan, ami visszaüthet. - Ja ez tök logikus, elmondjuk a többieknek is és kicsit megszívatjuk őket, csak hogy érezzék a törődést. Sung-yeun jól van? Azt hittem együtt jöttök majd, bár tény hogy ő elég rosszul járt. - jön egy kis érdeklődés is a nagy hevesség mellé, hogy azonnal menjenek és verjék rommá Jenkinséket. Persze azért mégis csak Hugrásokról van szó, akiknek talán nagyobb a szája, mint amit tényleg meg mernének tenni, de azért a tettvágy mégis csak ott tombol bennük. - És mi volt pontosan, miért mentek nektek? - veszi a szót újra Mike. Persze valamennyit tudnak, de igazából a Gyengélkedőn nem mesélhették el a pontos részleteket, ott pedig miután elég nagy bajban voltak miután Sung-yeun elájult nem igazán volt idő és alkalom, hogy minden részletet megtárgyaljanak. Ők pedig csak a végeredményt látták, az előzményekről mit sem tudnak.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Madam Pomfrey türelmesen várakozik, annak ellenére is, hogy amúgy majd szétvetik a kérdések. Amikor Sun-hi végre válaszol egy kissé idegesen fújja ki a levegőjét. De inkább aggódik, mintsem dühös lenne. Csak nagyon nem érti, hogy mi történik. - Nem fogok haragudni rád. - szögezi le egy fokkal megértőbben. - Csak szeretném megérteni, mi történik. Ha csak egyszerűen.. hm.. jahj hogy is mondjam.. - keresi a szavakat. - Ha csak egy egyszerű fiú nevet viselnél, akkor is lennének kérdéseim, de az más lenne.. Az anyakönyvezési papírjaitok szerint, a név amit viselsz, valójában a testvéredé. Ha jól sejtem, te Sun-hi vagy... - vesz egy levegőt, hogy folytassa, de aztán csak nézi a már egyértelművé vált, hogy fiatal lányt. - Segítenél kibogozni, hogy mégis mi folyik itt? Egyéb esetben, kénytelen leszek a Házvezetődet és a gyámodat, vagyis.. édesanyádat is bevonni. - nem gondolja úgy, hogy ennél tovább kellene kerülgetni. - Véleményem szerint, egy igen szomorú tragédiával állunk szemben. - mondja őszintén. Azért a javasasszony, még ha csak egyszerű papírok alapján tájékozódik is, köztudott volt, hogy Sung-yeun-nak volt egy ikerhúga aki meghalt. Hiszen ezért költöztek el és jött át a "fiú" a Roxfortba, most mégis egy lány bujkál a takaró alatt előtte.
***
Nincs sok esélyünk szót váltani. Kikecmergek és kissé elcsigázottan kacsázok a klubbhelység és a hálókörlet felé. Bennem ott kavarognak a kérdések, hogy Sung-yeunt miért is nevezték a kedvesemnek...? És egyáltalán mi történt ott? Épp hogy belépek a hálókörletbe zsonggó gondolatokkal, még felkötött karral, máris jönnek a kérdések amire bevallom kissé megilletődötten nézek hol az egyikükre, hol a másikukra, de hirtelen csak hallgatok. - Srácok.. Szerintem ez.. nem a legjobb ötlet. - ismerem be még ha emiatt gyávának is fognak tartani. - Csak azt érnénk el, hogy még jobban ránk szállnak... - aztán nyelek egyet és ökölbe szorulnak a kezeim és kiütköznek a mintáim meg a fogaim. Egyértelmű, hogy nagyon ingerült vagyok. Végül bosszúsan fújom ki a levegőmet és úgy nézek fel újra rájuk. A szememben ott lobog a tettvágy. - Kivéve, ha nem tudják honnan jön a fal.. Szemtől szembe semmiképpen nem szabad konfrontálódnunk velük! De.. Ha jól csináljuk, egy kis szeletet vissza kaphatnak. Nem szabad eldurvulnunk mint nekik... - intem őket óvatosságra. És végeredményben leülök közéjük ötletelni. Azt viszont még fontosnak tartom leszögezni - És úgy kell csinálnunk, ha le is bukunk, Sung-yeun véletlenül se keveredhessen bele, véletlenül se rajta akarják leverni mert akkor semmit nem értünk el!
A nyakamig húzom a takarót, ő meg simán kiül az ágya szélére. De legalább úgy fest, hogy jól van, legalábbis a helyzethez képest jól van. Amennyire egy ekkora ijedtség után jól lehet az ember. Attól még persze bűntudatom van, hogy miattam keveredett bajba, még ha nem is én csináltam, hanem azok a rettenetes alakok és mi csak áldozatok voltunk. De mi lesz ezután? Mi van akkor, ha ezután már nem hagy békén majd egyáltalán? Mi van ha rámszáll, vagy elkezd mások előtt is olyanokat mondani rólam... rólunk? - Oh... a szülinapom... - motyogom, amikor felfogom, hogy erre mehetett ki a dolog, ezért akarta annyira, hogy lemenjek a faluba, mert meglepetést akart szerezni, helyette pedig a gyengélkedőre kerültünk. De nem tudok már érdemben válaszolni, mert megjelenik Madame Pomfray, aki gyakorlatilag kitessékeli Alit, aztán meg elhúzza a parvánokat, én pedig megszeppenve húzom még feljebb a takarót, ha ez még egyáltalán lehetséges. Ha lehetne egyszerűen a fejemre húznám és kész. A nekem szegezett kérdésre pedig nem tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen egyértelmű a kötés nincs rajtam, tehát tisztában van a ténnyel, hogy valami nagyon nincs rendben, de vajon erre kíváncsi, vagy arra, hogy miért kerültünk ide? Szóval először csak összeszorítom a számat és megrázom a fejemet némán. - Legurultunk a lejtőn a... a falu mellett. - bököm ki aztán, mint aki azt gondolja, hogy arra kérdezett rá, hogy mi történt velünk. Eszem ágában sincs persze elmondani azt, hogy mit műveltek azok a fiúk, hogy mi történt pontosan és próbálom simán igronálni, hogy esetleg arra kíváncsi, hogy miért volt rajtam a kötés és miért fiúként szerepel az iskola nyilvántartásában, amikor nem vagyok fiú.
-----
Ali mindeközben sikeresen kijut a gyengélkedőről és gond nélkül vissza tud térni a klubhelyiségbe, majd a szobájába, ahol már láthatóan tűkön ülve várják a szobatársai, akik láthatóan épp kupaktanácsot ülnek, mert nagyon folyik a susmus, amikor a szőke srác belép az ajtón. - Mike szerint mindenképpen vissza kell vágnunk! Azt mondják ez a Jenkins és bandája másokat is terrorizál, de senki se megy nekik. De amit veletek műlveltek! - kezd el azonnal ömleni a szó a srácból, aki az egyik ágyon ül, amikor Ali már becsukja maga mögött az ajtót, hogy aztán a másik vegye át a szót szinte a szavába vágva. - Igen, Patrick és benne van és tuti tudnánk szerezni még egy-két srácot, de nem hagyhatjuk annyiban, ugye Ali? Totál elcseszte Sung-yeun szülinapját! - egészen be vannak hevülve a srácok, azt nagyon jól látja már elősre és úgy fest, amíg a a gyengélkedőn voltak ők ketten addig már rendesen spannolták magukat, hogy kezdeni kell valamit a helyzettel. Persze arra nem gondolnak, hogy ez milyen következményekkel járhat, hogy esetleg komolyabban is rászállhatnak Sung-yeunra és nem mehetnek mindig együtt mindenhová, hogy ne legyen még nagyobb baj, vagy Jenkins egyesével pécézheti ki őket, vagy ki tudja, hiszen jó oka lehet annak, hogy eddig senki se állította meg őket.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Én lényegesen jobban jártam mint Sung-yeun. Nekem csak a vállam ficamodott ki meg volt pár csúnyább zúzódásom, horzsolásom, úgyhogy engem elég hamar helyre kaptak itt a gyengélkedőn, bár felkötötték azért a karom a biztonság kedvéért. Az egész élmény miatt én is fáradt vagyok úgyhogy tőlem szokatlan csendességgel nézem a magas belteret és néha néha elbóbiskolok, de félálomban mindig jön egy érzés, hogy valakinek a lába lendül felém és mindig megfeszülve, összerándulva riadok fel. A harmadik-negyedik ilyen csiki-csuki után már inkább felpócolom a párnámat és a hátamat neki vetve neki állok valami képregényt olvasni. Melegítőben vagyok, bár a felső csak a felkötött karom miatt rám van terítve, nem bújtam bele. Anyu már volt itt nálunk, vagyis inkább csak nálam és természetesen feltette a kérdést, hogy mi történt, ki tette ezt..? Eddig.. nyomás alatt soha nem ment hogy hazudjak, de most... Most azt hiszem jobban félek azoktól a következményektől amik tartalmaznak Jenkinst, mint azoktól a következménytől amelyek nem tartalmaznak ilyesmit legfeljebb anyu rosszallását... Szóval azt mondtam neki, hogy csak legurultunk a dombról mert... megkergetett minket pár kóbor kutya? Az már mellékes, hogy Sung-yeun lábánál egy halom ajándék árulkodik arról, hogy mi történhetett valójában és nem azért nem veszem számításba ezt, mert hülyének nézem Jadet.. egyszerűen csak cserben hagy a látnoki énem. Nem igazán vagyok hozzá szokva, hogy úgy konkrétan hazudjak. Vannak nekem is magamnak megtartott dolgaim, csúsztatásaim, de ez a szemtől szembe dolog sosem volt az erősségem. Annyira bele bambulok a képregénybe, hogy nem veszem észre Sung-yeun ébredezését így magára tudja húzni a takarót nyakig. Mikor megszólít fordulok csak felé felélénkülten és már félre is dobom lényegében a képregényt, mintha erre vártam volna! Felé fordulok és voltaképp kiülök az ágy szélére. - Jól vagyok. Azt hiszem.. De ne vedd magadra, nem a te hibád! - szögezem le határozottan. - Nem tartozol. Én csak.. Szerettem volna, hogy jó élményed maradjon a falunapról.. meg arról, hogy társaságban vagy és.. a szülinapodról... Ezért.. csaltalak le eredetileg. - mondom csendesen aztán oldalt pillantok beharapom a számat és látszik, hogy nagyon kikívánkozik egy kérdés. De mielőtt feltehetném Madam Pomfrey konkrétan odaparoncsol közénk egy paravánt. Vagyis úgy... Sung-yeun köré teljesen és eltűnve a fehér függöny mögött csak annyit hallok szigorú tüsténkedő hangon - Wilson elmehet! - kissé megszeppenten pislogok a függönyre, meg az átszűrődő árnyakra, de lényegében már nem igazán hallok ki semmit szóval kénytelen kelletlen össze szedem magam és lényegében távozok.
***
Madam Pomfrey miután kiadta az ukázt Alinak egy tompító bűbájjal fixálja a kis rögtönzött magánteret és egy kissé aggódva, egy kissé zavarodottan néz Sung-yeun-ra. Nem ül le az ágya szélére, csak mellette állt meg és a kezét morzsolja. Többször bele fog a mondandójába, de az első két alkalommal csak egy zaklatott csücsörítés és szusszantás bukik ki belőle. Végül csak felteszi a kérdést. - Elárulja, hogy mi folyik itt? - igyekszik nem túlzottan számonkérő vagy tolakodó lenni, de nagyon látszik rajta, hogy szeretné megtudni az igazat.
Elég kótyagos vagyok, ahogyan kezdek lassan magamhoz térni. Fáj a fejem, a karom már egyáltalán nem, az a vágás nem volt olyan bonyolult, hogy ne tudják gyorsan rendbe tenni. A repedt bordáknak hála még mindig kissé kellemetlen a levegő vétel, de már koránt sem annyira, mint amielőtt elájultam a domb aljában. Kaptam valószínűleg többféle bájitalt is és mindenféle kencéket, mire minden zúzódást, sebet és repedést sikerült rendbetenniük. Kissé forog a világ, ahogyan megpróbálok felkönyökölni, ezért azonnal visszahanyatlom a párnára. Nem robban elénk egyelőre senki sem, hogy ne moccanjunk, pihenni kell még, valószínűleg azért, mert ezek után meg sem fordul a fejemben, hogy felpattanjak. Főleg, amikor oldalt pillantok felmérni a helyzet és meglátom a szintén bizonyára ébredező, vagy már eleve ébren lévő Alit, a sok ajándékot és ahogyan lassan felfogom azt is, hogy a jól megszokott kellemetlen szorító mindennapos érzés most egyáltalán nincs meg, tehát... Ijedten tapogatom végig magam a takaró alatt, legalábbis mellkas környéken, hogy felfogjam igen bizony a kötés nincs ott. Bár nem vagyok egy bögyös típus, de ha most nem lenne rajtam a takaró, főleg így hátom fekve azért látható lenne az, ami miatt mindig viselem a leszorításra alkalmas anyagot. Ha tehát Ali ébren van, vagy akár ébredezik automatikusan felhúzom a nyakamig a takarót, hogy a vastag anyag kellően eltakarjon mindent, amit kell és már persze lázasan azon pörög az agyam, hogy mégis kinek kell majd és hogyan megmagyaráznom ezt az egészet. Létezik olyan, hogy orvosi titoktartás, vagy mi ugye? Szóval, aki rendbe tett és kezelt nem mondhatja el csak úgy akárkinek, amit látott, nem? Tehát csak vele kell beszélnem, na persze csak akkor ha egyáltalán rákérdez, vagy felmerül ez és persze ki kell találnom hogy a fenébe fogok lelépni innen, de majd azt mondom, hogy nekem tovább kell bent maradnom, mint Alinak és akkor lesz lehetőségem rá, hogy rendbeszedjem magamat, addig pedig nem mászom ki a takaró alól. - Szia! Ugye... ugye jól vagy? Sajnálom, hogy bajbakerültél miattam és nagyon hálás vagyok, hogy segítettél. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg. Ez az egész... - elcsuklik a hangom, ahogyan felrémlik előttem minden, ami történt. A jeges rémület, ami elárasztott most egy pillanatra újra a gondolataim közé férkőzik és nagyon pocsék érzés ezúttal is. Igyekszem legyűrni és mint mindig csak előre nézni. Itt most nincs baj, ide biztosan nem jönnek be, szóval nyugalom, minden rendben van! Persze, hogy ezek után bármikor újra betegyem a lábamat Roxmortsba, vagy egyáltalán mostanában kimozduljak a szobámból, valahogy kizártnak tűnik. Már értem, hogy Rosie miért fél annyira ezektől az alakoktól. Valami rettenetes volt az egész, ijesztő és... Abban a pillanatban, amikor a fához kötöztek azt sem tudtam mi történhet még, hogy talán... talán ott vége is lesz. Furcsa, de hiába gondoltam már párszor azt bárcsak én fulladtam volna meg Sung-yeun helyett, akkor a fánál nem éreztem ezt, csak vissza akartam jutni a szobámba biztonságba és azt akartam, hogy eltűnjenek és hagyjanak békén.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Arra, hogy kidobja a taccsot Sung-yeun szégyen nem szégyen én is rosszul leszek, bár én egy hirtelen vissza nyelt csuklással megúszom. Mike kissé elborzadva néz rám, mirre pár pislogás után realizálódik, hogy nem látok a jobb szememre mert felszakadt a szemöldököm és vérzik mint a franc. De végül Mike is erőt vesz magán és a többiekkel együtt körének sereglenek és össze kanalaznak minket. Szerencsére viszonylag masszív gyerek vagyok.. Már amennyire... Kicsinek is estem keltem, de azért ennek az egésznek lényegesen más a hangulata, mintha egy fáról leesnék, vagy a tóparton megcsúszva pofára esek... Mike és Patrick segítenek felállni de mikor oda akarok menni Samhez, de még jó hogy nem eresztettek el a sracok teljesen mert a terdeim össze csuklanak alattam. - Oké ez így nem fog menni. - mondják ki az egyértelműt, szóval Mike és Patrick maradnak mellettem. Míg Samnek, aki a legkisebb, próbálja stabilan megtartani Sung-yeunt, aki bár szintén pici, azért ez így nem túl biztos... - Várj így nem fogjuk tudni sokáig vinni.. - mondom hirtelen felindulással, aztán persze rájövök hogy fogalmam sincs hogy kéne egy totalisan ájult magatehetetlen embert vinni. És úgy tűnik a többiek se igazán erre szakosodtak.. - Jenkins meg a bandája elkapták Sung-yeunt... - valaszolom meg a kérdést kissé elkenten, ekkor persze leesik hogy a táskája és minden cucca amit ma magával hozott benne valahol a fene tudja hol van. Végül Gus megoldja a szállítás problémáját. Ő a legerősebb köztünk, és egyszerűen a hátára veszi Samtől az ájult társukat. - Ugye ti is a gyengélkedőre akartatok menni ezek után..? - biccentek egyet erőtlenül és megindul a csapat gyalogszerrel vissza a gyengélkedőre. Közben persze elmeselem a többieknek, hogy mi történt, bár azt tapintatosan lehagyom, hogy mivel bélyegezték meg Sung-yeunt. Felmerül bennem, hogy maaaajd valamikor viszont szóba kéne hoznom neki.. Na hát de hogyan?? Anyuuuuu!!! Úr isten anyu! Ki fog akadni!...
*** Bár a többiek nincsenek sehol valószínűleg mire felébredünk, de egymás melletti ágyat kaptunk. Sung-yeun ágya mellett/ a lábánál egy halom ajándék, leginkább nagyon kezdő rajzcuccok. Vannak köztük drágább, olcsóbb darabok is, vélhetőleg nem a spúrság volt a döntő, hanem inkább, hogy akik megpróbálták rekonstruálni Sung-yeun tönkre tett cuccait, nem igazán értettek hozzá, de a szándék meg volt. Mindegyik csomag fel van címkézve és van amelyiken bővebb jókívánság van, van amelyiken a boldoszülinapot két betűs rövidítése, valami vicces mozgó rajzzal amin Sung-yeun alakja Hulkká változik és egy "Jenkins" cimkés gumikacsát a földhöz csapkod. Egy megint másikon egyszerűen csak annyi "Győztes vagy! Jenkins b**sza meg!" és van egy csenevész szelet torta, ami mellett az áll csokiszósszal a tányéron "Túl finom volt, de azért próbáltunk neked is hagyni". Szóval a srácok lényegében megpróbálták a maguk módján kihozni a helyzetből a maximumot.
Nem nagyon van időm figyelni a jelenetet, gyorsan kell kapcsolnom. Ezek tényleg nagyon el vannak szállva, hogy ilyesmire képesek. Tényleg nagy mázli, hogy nem küldhetnek utánunk csak úgy a fák között valami durvát. A karom már így is vérzik és Ali is csak az adrenalinnak hála képes rá, hogy fusson, mert hallottam én azokat az ütéseket, még ha nem is láttam mindet, úgyhogy biztosan jókorákat kapott, főleg hogy velem se fogták vissza magukat különösebben még Roxmortsban. Félfüllel még hallom a vitát közüttük és ahogyan Jenkins szidalmazni kezdi a rázuhant társát, aki persze nagyon gyorsan próbál felpattanni róla. Viszont nem hallom a futás hangját magunk mögött, de hátranézni se merek, hogy megnézzem jönnek-e vajon. Csak érjük el a falut, akkor már rendben leszünk. Ha valaki meglát, akkor már nem jönnek a közelünkbe. Amikor aztán kicsúszik a lábam alól a talaj, de a lendület mégis visz tovább már arra sincs erőm, hogy felkiáltsak ijedtemben. Pár kósza mondat még eljut hozzám, főleg káromkodás hangja. Valószínűleg ezen a ponton adják fel, hogy utánunk iramodjanak, mert mi gurulva jóval hamarabb a domb alján leszünk. Nem olyan messze állok meg én is Alitól, talán néhány méterre. A nyakam épen maradt, ami azért létfontosságú, de csak akkor hallom meg a közeledőket, amikor már megérzek egy kart a sajátomon, ahogyan próbál talpra állítani. Szédülök, mint a fene, fáj minden porcikám és valószínűleg egyedül nem is tudnék felállni. Így is csak annyi jön össze, hogy bár végül már félig talpon vagyok, de aztán jön is a rosszullét a túl sokszor fejre állt világ és az átélt stressznek hála. A reggelim egy pillanat múlva már a füvön köt ki, én pedig köhögve próbálok állva maradni, legalábbis a térdeimen támaszkodva nem eldőlni helyben. - Alig... kapok... levegőt... - ennyit sikerül még kinyögni. A néhány repedt borda és a mostani esés, no meg a vágás a karomon már túlságosan sok volt a szervezetemnek, mert ezen a ponton felmondja a szolgálatot, én pedig most már tényleg eldőlök a fűben, mint egy zsák krumpli. Mázli, hogy oldalra, így nem bele a saját produktumomba. - Ali! Segítség kéne! Ebből már nem lesz buli mi? Mégis mi a franc történt veletek? - kiáltja el magát a nekem segítő szobatársunk Alinak és a negyediknek, aki épp Alit igyekszik felszedni a földről. Közben azért megpróbál egymagában felemelni. Egy pillanatra még meg is lepődik, bár tudta jól, hogy elég alacsony vagyok, de még annál is könnyebb, mint amit az ember elvárna egy fiútól, de sokáig nem gondolkodik ezen, csak megpróbál felnyalábolni a földről, amíg nem kap segítséget.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Ki tudja miféle remek ötletekkel rukkolnának elő ha hagynák őket kibontakozni... Esélyesen jobb, ha senki nem tapasztalja meg! Amikor a kedvesemnek bélyegzik azért össze szalad a szemöldököm de a pillanatnyi képzavartól, hogy ezek mi a bánatról beszélnek? De nincs sok időm úgy bármin is lamentálni mert elő kerül anyám és a húgom és apa és bennem elszakad valami. Sung-yeun mintha olyasmit kiáltana, hogy fussak... de eszemben sincs... vagyis.. szégyen szemre amúgy de lenne valahol a zsigereimben, csak az egyikünkön se segítene, másfelől az sem biztos, hogy utánam jönnének inkább megkergetni, mint hogy maradjanak tovább szadizni szerencsétlent. Mielőtt azonban érdemben bármit tehetnék nem csak mondanék, gyomorszájon vágnak amit esküszöm még a gerincemen is megéreztem. Hát nem vagyok valami kipattintott srác az is biztos. Megtántorodok és a hasfalamat fogva seggre ülök, épp hogy sikerül felmérnem a helyzetet és a karomat a bordáim védelmében magam mellé szorítsam már jön egy rúgás balról a jobb vállamba meg egy éles taposás. De felmegy bennem az adrenalin annyira, hogy kész legyek felkelni a földről mert közben folyamatosan Amaraval kapcsolatban ecsetelnek valami nagyon ocsmányat.... De mielőtt többminden érhetne és mire felpattanok, hogy akkor most mindenkit is megverek de minimum bokán harapok- harci pincsi módban!!! Sung-yeun neki vetődik a nagydarabnak, akit olyan hirtelen ér a dolog, hogy telibe neki esik Jenkinsnek, maga alá temetve a cinár főnökét. - Ennek hála egymással kezdenek vitázni. A csuklómra fog és már szaladunk is. Vagyis inkább lélekszakadva rohanunk az életünkért. Legalábbis úgy élem meg. Ha varázsolnak sulin kívül, az nekik is ugyanúgy büntetést von maga után, mintha mi tennénk, hiába idősebbek, annyival még ők sem! Épp hogy sikerülne kikeverednünk az erdőből, már csak úgy száz métert kéne lesprintelnünk egy domboldalon, hogy a faluba érjünk, amikor mindkettőnket telibe kap hátulról egy kötöző ártás és esélyesen mindketten elvágódunk és óhatatlanul legurulunk. Noha az is igaz, hogy így lényegesen hamarabb fogunk leérni és erre esélyesen Jankinsék sem számítottak... Itt már ritkásabbak voltak a fák, talán megússzuk, hogy nagyon neki csapódjunk bármelyiknek is.. Noha a vállam amelyiket az az állat megtaposta most nagyon közel kerül ahhoz, hogy kiugorjon. Szeretném ha vége lenne a rémálomszerű helyzetnek. Én semmi mást nem akartam, csak egy kellemes napot a barátaimmal tölteni és végül megünnepelni Sung-yeun születésnapját...
***
A domb aljába érve már lényegében az erdő felől az első házak közé keveredhetünk itt még macskakő sincs, csak döngölt agyagút. Kell egy kis idő hogy magamra találjak, de aztán csak nyöszörögve szedem le magamról a kötelet amiből azóta kiment a varázslat és amint feleszmélek, Sung-yeun-ot keresem a közelemben a tekintetemmel. Közben meghallok egy néhány ismerős hangot - a szobatársainkét. - Ott vannak! - Basszus! Segítsünk nekik! - és oda is jönnek mindkettőnkhöz, hogy felsegítsenek minket a földről.
Az egész helyzet azon kívül, hogy rettenetesen megalázó még félelmetes is. Nem tudom, hogy meddig mennének el és azt sem, hogy mi lehet a vége. Végig csak abban reménykedem, hogy egyszerűen inkább itt hagynak és kész. Az is elég pocsék lenne, de amikor már a nadrág is lekerül szemben a fával, majd sejtem jól, hogy a felsőmet is megpróbálnák leszaggatni végképp megfagy az ereimben a vér. Az egész annyira abszurd és bármennyire is próbálom képtelen vagyok visszatartani az időnként legördülő könnyeket. Az is valami, hogy nem sírok hangosan, az jó eséllyel eléggé lányos sírás lenne, bár valószínűleg ezek az alakok annyira elvakultak, hogy nem is fognák fel igazából és maximum csak meglovagolnák a dolgot, hogy még a sírásom is lányos, nem csoda, ha egy fiú tetszik. Már csak arrra gondolok, hogy csak vége lesz, összeszorítom a fogaimat és várom azt, ami következik, de még sem a ruhám szaggatódik meg, hanem éles fájdalom nyilall a karomba nem sokkal a cél mellett. Akaratlanul is felkiáltok már csak a meglepettség miatt is, de aztán eljutnam hozzám a hangok is, azaz a robaj, amivel Alastair bevetődik a képbe. Riadtan próbálok meg hátranézni, hogy tényleg jól hallom-e a hangját. Ezek szerint valahogy megtalálta a cuccaimat és megpróbál segíteni! - Ne... csak fuss! Ezek őrültek! - kiabálok kétségbeesetten, hiszen esélye sincs négyük ellen és akkor csak őt is bántani fogják, amit végképp nem akarok, hiszen olyan rendes srác. Aztán persze nagyobb esélye van így annak is, hogy mindenre fény derül, mert ezek a szadisták bizonyára nem is fognák fel rendesen, amit látnak, vagy ha már kiélték magukat tovább állnának, de Ali rájönne azt pedig nem hagyhatom! Persze nem is kellene remélnem, hogy hallgat rám, főleg miután még az anyját és a húgát is kivesézik még hozzá cseppet sem kedvesen. - Ő nem... nem is tudta... - próbálkozom, de ezt már szinte csak magamnak motyogom, hiszen most elsősorban rá koncentrálnak, én viszont érzem, ahogyan a kötelek lazulnak. Gyorsan kell döntenem, amikor szépen lehullanak egy pillanat alatt lépnem kell főleg, hogy hallom a csattanást és biztos vagyok benne, hogy ez semmi jót nem jelent. Összeszedem minden erőmet és bátorságomat, hogy felpattanjak, nem foglalkozva a nem rég történt veréssel és a most kapott vágással. Az adrenalin ad valami erős lökést, ami segít, hogy ne taknyoljak el azonnal, miközben felrángatom a nadrágomat és megpróbálom felvenni a szemkontaktust Alival, aki valószínűleg szintén nincs a legjobb állapotban. Remélem, hogy olvas a pillantásomból, mert nem vonhatom magamra a figyelmet, viszont időnk sincs rá, hogy komolyabban bármit is kitárgyaljunk. Nagy levegőt veszek aztán teljes erőmből megiramodom, megpróbálom azt a srácot még legalább elkapni vállal, aki megütötte Alit, hogy legalább előre bukjon és ne tudjon egyből hátba kapni minket egy varázslattal, aztán Ali keze után nyúlok ha fel kell segíteni. Leginkább csak magammal rántom, de aztán el is engedem, hogy teljes erőből futni tudjunk. Hátra sem pillantok, csak azt tudom, hogy muszáj minél előbb a fák takarásába jutni, hogy legyen esélyünk elérni a falu azon részét, ahol már elegen vannak és ezek a szörnyetegek már nem jönnek majd utánunk. Már értem Rosiet, már tökéletesen értem, hogy miért retteg tőlük annyira!
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Az, hogy az csak egy rajz, semmi mást nem vált ki csak még inkább felröhögnek. - Na persze. Mi is mindig egymást rajzolgatjuk. - felcsúsztatja a hangját, hogy magasabb tónusban tudjon gúnyolódni. Az egy okos dolog Sun-hitől, hogy legalább vonszoltatja magát, így legalább marad nyom utána amit lehet követni. Vajon hol van az a határ amit még megúszhatnak? Esélyesen ők sincsenek tisztában ezzel... Sun-hinek végig kúszhat az a halovány ám egyre erősödő rémület a gerincén, hogy ha a rajz miatt meg úgy Sung-yeun, őáltala prezentált összképe miatt bele csöppent ebbe a félre érthető helyzetbe- ha emiatt ilyen szinten "büntetik"- akkor vajon mit tennének vele, ha kiderülne, hogy lány csak fiúnak adja ki magát? A fával szembe került így van némi esély arra, hogy a totális lebukást megússza. És bár tud hátrafelé rúgni, de Jenkins kiadja a feladatot a többieknek, így a próbálkozása nem tartja vissza a gyújtogatós srácot, hogy le ne rántsa a nadrágját bokáig. Persze az alsógatya a helyén marad és így háttal nem is látszik semmi olyan belőle "szerencséjére". Közben a rajzkészlettipró kezébe kerül a pálca és emeli, hogy Sung-yeun felsőjét a hátán ketté metssze. Egyszerű módszer és az egészségügyi távolságot is megtarthatja undora tárgyától.
***
Alistair az útját a könyves-pennabolthoz veszi és ráakadva a cuccokra megugrik a szíve. Így hirtelen elképzelése sincs, hogy mi történhetett, de azt egyértelműen levette, hogy baj van. Annyira nem is áll le ezen gondolkozni, hanem rögtön keresi azokat a pontokat, amik nyomán elindulhat és nem csak toporog egy helyben mint a hülye, kétségbe esve. Az egyik kukában meg is találja a Sung-yeun táskáját, meg a földön a nyomokat. Amelyik a pálcát ráfogta Sung-yeunra és eddig úgy tűnt elég egyszerűen elintézi majd amit tervezett, útjára is indítja a metsző átkot de az célt téveszt és Sung-yeun lapockáján át a felkarjába vág bele, elég mélyen, de szerencsére semmi olyat nem vágott át ami életveszélybe sodorná. A cél eltévesztésének oka pedig egyszerűen annyi, hogy Alistair teljes lendülettel rohant neki vállal felöklelve a nála lényegesen idősebb és nagyobb darab srácot amire csak a meglepetés ereje miatt volt lehetősége. Épp csak nem taknyol el ő is. De hiába, azt kell tudomásul vennie, hogy négyen állnak vele szemben, és bár mivel a figyelem most rá került, így Sung-yeun kötelei lazultak, erre azért kissé megszeppen az első lendület után. - Hagyjátok békén! - morran rájuk bár közel sem sikerül olyan határozottra mint akarta volna. Düh kavarog benne, de igazából nagyon fél. Sosem ment így neki senkinek. Ha lehetett a verekedéseket mindig elkerülte eddig.. - Különben mi lesz torzszülött?! - jön a metsző kérdés Jenkinstől. - Igazán hősies hogy a kedvesed segítségére siettél... De a gyomrom kifordul tőletek. - mondja lefitymálóan. Mire a gyújtogatós neki áll heccelni Alistairt. - Ugyan már Jenkins ne légy vele ilyen szigorú.. mit vársz attól, akinek az anyját valami Rengetegbeli vadállat csinálta fel? - röhögnek egy kört, a Robnak nevezettből pedig kiszakad. - De húga azért elég jó bőr. - Ezzel sikerült is bele találniuk Alistair elevenébe. És ez látszik is rajta. Egészen állatiasan dühödt ábrázatot öltött - Ha még egyszer a szátokra veszitek őket én esküszöm hogy... - de befejezni már nincs ideje mert úgy gyomorszájon vágja a ceruzagyilkos hogy nyikkanni sem marad levegője. És ekkor elold Sung-yeun kötele végleg.
Határozottan szúr a mellkasom, amitől újra és újra érzem, hogy köhögnöm kell bármennyire is próbálom visszafogni, hiszen így a földön már így is épp eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerültem és úgy sejtem ez számukra pont olyasmi, ami csak még inkább újabb tettekre sarkallja őket. Szinte fáj látnom és hallanom, ahogyan a ceruzáim is ripityára törnek, főleg hogy mivel az anyám sosem támogatta a rajzot, sejtelmem sincs, hogy hogyan szerzek majd újat, mivel ez egy elég drága készlet volt. - Ez csak egy rajz... nem jelent semmit... - próbálkozom, de amikor elégetik már biztos vagyok benne, hogy az ég világon semmit nem ér, főleg hogy innentől már csak gyenge ellenkezésre futja hang nélkül, amikor elkapnak és az erdő felé kezdenek vonszolni szó szerint, mert azért enyhe ellenállást mutatok, hiába nem érek el vele sokat, de így nem sétálok közöttük a lábamon. A suttogó szavakra a fülemben rémülten tágul ki a pupillám, de nem futja másra csak a néma kiabálásra. Jóval erősebbek nálam, főleg úgy, hogy amúgy is nehezen megy a levegő vétel és még a rajzkészletemnek is annyi. Próbálok én nem sírni, de nagyon nehezen megy visszafogni, hogy időnként ne gördüljön le egy-egy könnycsepp, hiszen félek. Nem tudom, hogy mit akarnak csinálni velem, ijesztő a gondolata annak is, miközben persze mi van akkor, ha nyilvánvalóvá válik, hogy nem vagyok fiú? - Itt jó lesz, már elég távol vagyunk. Na... mit is csináljunk veled? - közben azért most hogy megállunk megpróbálok legalább odarúgni az egyiknek, aki a karomat fogja, de csak hangosan nevetve ugrik arrébb, aztán nagyot lök rajtam, hogy az egyik fának taszítva annak a tövébe kucodorjam le. - Annyira szánalmas vagy már így is, hogy majdnem mindegy mi? Lehet, hogy elég, ha itt hagyunk... - a következő pálcaintésére már érzem, ahogyan több jó szoros kötél is megjelenik a semmiből és egyszerűen odaszegeznek a fához. Tényleg képesek lennének itt hagyni? És, ha senki se jön erre? - Na jó vegyétek le a ruháit is! - szól a többieknek, bár itt azért egy kicsit mintha megtorpannának, bár hogy a feladat miatt, vagy azért, mert a kötelek miatt ez már így azért elég nehéz feladat lesz, ha csak nem szaggatnak le mindent azt nem tudom... Én pedig mit tehetnék mást csak marad a néma kiabálás és aki a közelembe jön azt megpróbálom jó erősen megrúgni, végül is legalább a lábam még szabad.
***
Alastair, ahogyan végig halad az utcán sejtve, hogy Sung-yeun a könyveknél ragadhatott le sikeresen bele is botlik a maradványaiba annak, ami a barátja holmijából maradt. A táskája ugyan nincs itt, azt magukkal vitték valószínűleg, vagy behajították útközben az egyik kukába, de a vázlat füzet maradéka ott a földön szétcincálva, megtaposva, ahogyan a széttört ceruzák is. A kitépett lapok nagyrészét már elfújta a szél, itt-ott darabokban hevernek az utcán közelebb és távolabb is jónéhány. Bár könnyen ugyan nem, de valamelyest azért ki lehet venni az utca porában azt is, hogy több lábnyom is vezet az erdő felé, meg egy dupla csík, mivel az áldozatott többször is inkább vonszolták, mint sem a saját lábán sétált volna.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Ha nem lenne elég, hogy a füzetét széttépkedte Jenkins Sun-hinek, még ahogy mellkason lett vágva, annak is kezdheti érezni a hatását, hiszen jó esetben a leszorítót, legfeljebb nyolc óráig lehetne viselni, egyéb esetben elő fordulhat, hogy a viselője bordái bánják. Sun-hi pedig jószerivel éjjel nappal, vagy ha mást nem, egész nap abban van.. Az pedig már végképp hab a tortán, hogy szegénynél eltörik a mécses. Ez mintha valamiféle gyújtó szikrája lenne a "gyermeki" kegyetlenségnek, az a srác aki mellkason vágta, most élvezettel és olyan erővel tapos a ceruzakészletére, hogy csak úgy repülnek a széttört művészeti eszközök szilánkjai a talpa alól. Miközben pedig ezt teszi, a haverja észre vesz egy ketté tépett portrét a földön, ami sajnos nem lett eléggé ketté tépve és megböki a ceruzagyilkos társát, meg Jenkinst is és egyértelműen felveszi földről a rajzot, hogy súlyos, meghökkent majd kivételesen rosszindulatú összenézésekkel lekommunikálják... "Sung-yeun most meghal". Aki felvette a földről a portrét, meglengeti hunyorgó gúnnyal - Szóval.... ő lenne a zsánered...? - mire a negyedik kiszedi Alistairról a rajzot a kezéből nagy sietve és a pálcájával egy apró lángot idézve alá meggyújtja. - Csak az óvintézkedés végett Rob... Nehogy megfetőződj ezzel az aberrációval.. - Jenkins szeme megvillan, csettint egyet, mire a Robnak szólított, meg a ceruzagyilkos társa karon ragadják Sun-hit, kap egy nyelvragasztó bűbájt és a csapat szépen elindul vele az erdei utak felé. Jenkins nem szól semmit, ellenben aki felgyújtotta a rajzát oda hajolva hozzá menet közben csak annyit mond - Ne aggódj... Csak pont azt kapod majd, amit a degenerált fajtád megérdemel. -
***
Alistair békésen elvan a többiekkel a hangulat nagyon is idilli. Milyen más legyen egy faluban ahol elvileg nem kellene kifejezetten rossz dolgoknak történnie..? Meg különben is falunap van. Sung-yeun is eljött és alig várja az újratalálkozást a megbeszélt helyen. Persze amikor nem jelenik meg, sejti ő hogy a srácot jobban beszippantotta a hely épp ahogy említették mielőtt elváltak volna. Azonban mikor már úgy negyed órával később járnak a megbeszéltektől elkezd fenemód rossz érzése lenni és Alistair egyvalamit megtanult; mindig halgasson a megérzéseire. Így a többiektől leválik azzal, hogy nemsokára jönnek Sung-yeunal, csak lehet a pennaboltban ragadt, vagy szegény eltévedt vagy ilyesmi. Így hát Alistair elindul, hogy megkeresse a pajtiját.
Jól sejti, nálam sosem válik be az erőltetés, tehát jobb, hogy nem akar mindenáron találkozni az anyámmal. Biztos, hogy nem nézné jó szemmel, ha hazavinnék valakit hozzá, meg aztán elég fura is lenne otthon sok minden, amit nem mutathatnék meg Alinak. Értékelem, hogy a velem való nehézségeket azért ennyire könnyen veszi. Valószínűleg a többiekkel, akik a szobatársaink pont azért nem lett sosem szorosabb kapcsolatom, mert ők mindig könnyedén annyiban hagyták, amikor elutasítottam a próbálkozásaikat, aztán szépen lassan abba is maradtak. Vajon Ali is megunja egy idő után, ha sokszor mondok neki nemet? Bár tény, hogy másnak még nem sikerült rávenni, hogy menjek le a faluba, ha nem akartam, neki viszont igen, még ha nem is épp a legkönnyebben alakult a dolog és majdnem visszafordultam. - Akkor jó! - sikerül még egy mosolyt is az arcomra varázsolnom bíztatás képpen, hogy minden tényleg a legnagyobb rendben lesz, nekem nem gond, ha kicsit lemaradva követem őket, nem záporoznak rám a kíváncsi kérdések. Szóval tényleg megyek utánuk csak távolról figyelve ahogyan már út közben is igen jól szórakoznak, nevetgélnek és biztos vagyok benne, hogy amikor egy intéssel elköszönök és én a bolt felé veszem az irányt, ők pedig tovább mennek akkor is jól ellesznek. Végül is nekem is jó így, ezt mondom minden áldott reggel a tükörben lévő önmagamnak. Ha azt nézzük életben tartom a testvérem emlékét, ez se olyan rossz dolog nem? Bármennyire is fájdalmas, hogy minden áldott reggel Sung-yeun pillant vissza rám. Mi lesz, ha egyszer tényleg beszippant végleg és már azt sem fogom tudni vagyok igazából? A nap nagyrésze jól telik, egészen kimegy a fejemből az is, hogy megbeszéltük, hogy majd találkozunk, bár időnként azért mégis csak felvillan előttem a szőke srác arca, így már épp úgy döntenék mégis csak elindulok a Három Seprű felé, amikor már a nap folyamán sokadszor szúrom ki az ismerős alakokat. Mivel mindig nagyon igyekszem láthatatlan maradni, még nem igazán kötöttek belém, de én is hallottam már a pletykákat azokról, akikbe viszont megtették nem is egyszer. Elindulok hát a Három seprű irányába, de épp csak néhány lépést sikerül tennem, amikor egy csendesebb utca szakaszon ketten elém állnak, a harmadik pedig simán lekapja a vállamról a táskát, hogy aztán odahajítsa a srácnak, aki idősebb is nálam, no meg mivel eleve nem vagyok valami magas, nem csoda, hogy jóval magasabb is. - Az az enyém! Adjátok vissza... légyszíves! - nagyot nyelek, hogy egyáltalán meg mertem szólalni, de persze nem vagyok annyira naiv, hogy úgy gondoljam ez a szimpla kérés bármit is érne. A két előttem álló fiú csak hangos nevetésbe kezd, abba az érezhetően gúnyos és erőltetett fajtába, amivel csak azt akaják kifejezni, hogy még véletlenül se gondoljam, hogy egy kérés bármit is érhet náluk, de persze a szót Jenkis veszi át. - Na persze! Nézzük csak, mi van itt? - amikor megmoccanok, hogy a táskám után nyúljak az egyik srác simán elém áll, de épp csak annyira, hogy elállja az utat, annyira nem, hogy ne lássam, ahogyan a nem rég vett könyvet simán a földre dobja, ahogyan sorban a cuccaimat is, a ceruza készletemmel együtt, hogy végül a vázlatfüzetemnél álljon meg. - Na ez egészen érdekesnek tűnik! Rajzolgatunk, rajzolgatunk? - na persze nem áll neki jobban megnézni magának a rajzokat, talán ez az én nagy szerencsém, ellenben elkezdi kitépni lassan egyesével az oldalakat. - Hagyd abba! Kérlek! Az... az fontos nekem! - megpróbálok ellépni a magas srác mellett többször is, de nem sikerül kikerülnöm, csak azt érem el vele, hogy az egyik alkalommal, amikor megpróbálom kikerülni úgy jó erővel mellkason vág, hogy hátra esem. Erre persze mind felnevetnek, de továbbra is csak sorra tépi ki a lapokat és szórja le a földre. Egyet-egyet a szép felkap és magával ragad, akad ami csak simán lehull a földre és megállapodik itt, amíg majdnem jön egy fuvallat, ami útjára indítja. Összeszorított szájjal nézem végig a pusztítást. Nem sieti el, ha jól sejtem szándékosan. - Csupa lányos rajz, még ha meztelen csajokat rajzolnál akár jóban is lehetnénk, de ezek... Mi vagy te valami kislány? Vagy csak olyan degenerált, aki a pasikra csorgatja a nyálát? Rém undorító! - a maradékot egyszerűen egy lesajnáló pillantással vágja hozzám. Rendesen megtépézta a füzetet, alig marad benne néhány rajt, ami ép maradt, a többség félbe tépve, vagy teljesen kitépve a helyéről. Nem tehetek róla, nem sikerül visszavágnom, nem tudom, hogy mit mondhatnék, amikor pedig legördül néhány könnycsepp csak még harsányabban nevetnek fel.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Sejthető volt, de valahol mégis meglep. Mintha nagyon el akarná szeparálni magukat a külvilágtól, ami azért most már kicsit szemet szúr, de ezúttal nem feszegetem a dolgot. Inkább csak játszi csalódottsággal szusszantok. - Rendben. Akkor nem. - úgy érzem ha neki állnék erősködni annak semmi jó vége nem lenne. És nem akarok vele esetleg össze veszni vagy úgy mélyen megbántani vagy ilyesmi. Meg ennyire még én se vagyok nyomulós. Azért annak viszont kifejezetten örülök és egészen felderülök, amikor elfogadja a kisujjas "esküt". Arra, hogy én nem zavarom a szívemre teszem a kezem és egy mosollyal úgy nézek rá mint egy macska akit megdicsértek. - Köszönöm! Ez hízelgő! - húzom kicsit, azt a részt pedig most kicsit elengedem, hogy a többiek viszont nagyon. Mert akkor soha nem szakadok le róla... De persze ott kavarog a fejemben, hogy ha nem bántották kifejezetten soha, akkor miért? Lehet hogy mizantróp? Végül is én nem vagyok teljesen ember... lehet engem csak emiatt tűr meg maga mellett?? Vagy csak túltolom? Hm.. - Én meg nem várhatom, hogy mindenáron legyél a barátaimmal. - ismerem el még egy cinkos félmosollyal. Jelezve, hogy tudomásul vettem az álláspontját valamennyire. És hagyom inkább hogy levegőhöz jusson. - Ha mégis nagyon beszippantana, legalább tudni fogom hova tűntél el. - ami végett nem feltétlen lesz bennem az, hogy felkerekedjek és megkeressem. Hiszen jó helyen van. - Igen. - erősítem meg - Érzem rajtad én is. - megszorítom bátorítóan a vállát. Tényleg próbálkozik. Kár hogy úgy érzem nem maga miatt. Vagy mert ezt saját maga számára jónak látja. Egy pillanatra belém markol a gondolat, hogy vajon mennyire lehet egyedül te jó ég?! Mindketten megindulunk, én beérem a többieket ő pedig lemaradva de tényleg jön.
***
A falu tényleg tele van kis üzletekkel, mindenféle vendéglátó egységekkel, amiknek nagy része érezhetően a Roxforti diákseregnek van fenntartva. Mondhatni elég gyerek és fiatalfelnőtt-barát a környék. De a másik fele ami nem csak szórakozásra, vagy szemcukorkának való, ott csupa hasznos holmit árulnak, amik akár a mindennapi élethez is kellhetnek. Sun-hi akármerre is megy, egy darabig valóban békén lesz hagyva, és bár nem kevés ember veszi körül, valóban láthatatlan tud maradni közöttük. Senki nem szólítja le, senki nem szólítja meg, mindenki tobzódik a falu nyújtotta lehetőségekben. Tehát azt csinálhat és arra mehet amerre akar. Egy idő után azonban, nem sokkal a találkozó ideje előtt, olyan érzése lehet, mintha követnék, vagy legalábbis nagyon úgy érzi, hogy rosszalló szemek kísérik a lépteit. És ha körül néz, még akár észre is veheti, hogy négy Mardekáros srác valahogy mindig néhány méterre de arra keveredik amerre ő van. Talán még fel is ismerheti, hogy Jenkins bandájából valók.
Csak bólintok a szavaira. Értem én, biztosan az se lehet egyszerű, ha az ember anyja túl lazán viselkedik. Hát igen sehogy sem az igazi, ha jólságosan könnyeden gondolkodik akkor az a nehézség, ha meg túl komoly és konzervatív, mint az enyém... na meg még picit őrült is... Nem, nem mondhatom azt az anyámra, hogy őrült, ehhez nincs jogom. Az újabb ötlete viszont elég rendesen lefagyaszt. Hogy találkozna anyával? Oh nem! Annak biztos, hogy nem lenne jó vége, hiszen még én magam sem megyek szívesen haza, nem hogy valakit még magammal is vigyek. - Ez... ez egyáltalán nem jó ötlet! - rázom meg talán még a kelleténél hevesebben is a fejemet. Abban, ha otthon vagyok igazából egyetlen jó dolog van. A szobám az én területem, ott minden olyan, mint régen. Anya valahogy ezzel sosem foglalkozott, sose jön be. Nem hívhatom meg Alit magunkhoz, ő biztosan meg akarná nézni a szobámat és hát lássuk be az a hely egyértelműen lányos. Az az én külön birodalmam, mint valami zárt burok, ahol az lehetek, aki vagyok. Csak amikor kilépek az ajtón olyan rettenetesen nyomasztó a ház és az egész légkör, hogy igazából e miatt nem szeretek otthon lenni. Tudom, hogy magyarázatot is várna, de most képtelen vagyok rá. Az is csoda, hogy nem indulok el végül vissza, nem hogy még megpróbáljam arról is meggyőzni miért ne akarjon beszélni az anyámmal. A felmutatott kisujjra is csak bután nézek pár pillanatig, amíg le nem esik, mintha láttam volna már ilyesmit a folyosón. Átkulcsolom hát az enyémet az övén és meghúzom kicsit, mintha így csinálták volna mások. - Ígérem, nem fogok elszökni, csak... nem viselem jól a tömeget. - de hát ezzel amúgy is tisztában van. Nem szeretem, ha sokan vesznek körbe és végképp nem szeretem, ha túl sokan figyelnek rám egyszerre. Az ilyesmi egyszerűen nem nekem való. - Igazából te nem zavarsz, csak a többiek, meg a kérdéseik... De nem várom, hogy ne légy a barátaiddal. - teszem még gyorsan hozzá. Nem szeretném, hogy választania kelljen, hogy velük lóg, vagy nekem mutatja meg a falut. Jó lesz ez így. Elnézelődöm és kicsit felfedezem magam, abból baj nem lehet. És legalább nem kell fullasztó kérdésekkel sem szembenéznem és hát lássuk be néha neki is akadnak nagyon bonyolult felvetései, amire nem tudom, hogy mit mondjak. - Tízkor, rendben van. Igyekszem ott lenni, hátha nem szippant be nagyon az a könyves bolt. - mosolyodom el végre halványan. Azért próbálkozom a magam módján. Nem akarom mindig megnehezíteni a dolgát, még ha folyton így is sikerül, de hát önként vállalja, én igazán nem várom el. Pont ezért olyan nehéz nemet mondani, hiába tudtam már odafent is, hogy az lett volna a könnyebb megoldás és úgyis elfogadta volna egy kis nyüstölés után. De talán néhány új könyv beszerzése nem sülhet el annyira rosszul.- Kösz, hogy visszajöttél értem! Igyekszem... tényleg. - bököm ki végül. Most már eléggé lemaradtunk a többiektől, így csak a fejemmel intek, hogy nyugodtan siessünk utánuk. Megígértem, hogy nem szívódok fel, úgyhogy én is indulok persze csak tisztes távolságból, hogy ne kapjam meg újra a csodálkozó kérdéseket.
A valóság az álmokhoz képest bizony nagyon kegyetlen tud lenni. De olykor meglepő csavarokat is tartogat.
Hogy lehet az, hogy, senkinek nem tűnt fel? Senkinek nem tűnt fel, hogy valami nagyon nagy baj lehet a háttérben.. Tényleg elég lehet annyival megmagyarázni, hogy valaki zárkózott, valakinek más a kultúrája? Tényleg... ennyire figyelünk csak egymásra? - Jade... mármint anya... igen.. nos.. néha inkább olyan mintha a nővérünk lenne. Néha talán túl könnyű is vele. Időnként félek attól, hogy a nevén szólítom nem úgy, hogy... anya, és ettől megbántódik.. - elkalandoztam.. mindig elkalandozok, de szusszantok és vissza is térek Sung-yeunhoz. Bár kissé élesen villan az agyamba a gondolat, de miért ne? Legrosszabb esetben elkaszálja a gondolatot. - Egyszer szívesen találkoznék anyukáddal.. Talán jobban megérteném a felfogásbeli különbségeket. És nem pattognék a fejeden, hogy hogy tudnálak bevonni a társaságba, vagy hogy tudnálak valami apró kis őrültségre rávenni... - megmosolygom, hiszen nem rosszból, nem szemrehányásból mondom, talán még egy kis bocsánatkérő felhangja is van a dolognak. - Talán akkor jobban megértenélek, téged meg anyudat is, hogy hogy tudtok ennyire egységesek lenni... - nehéz úgy ezt egyáltalán elképzelni, hogy minket apa arra szocializált, hogy merjük megélni önmagunkat és önmagunk legjobb verzióját. Persze ez nem jelenti, hogy Amy meg én nem küzdünk semmivel, csak.. Hát jah.. így nehéz elképzelni Sung-yeun helyzetét. Valami miatt mégsem akarok lekopni róla. Pechére. Azért amikor majdnem kicsúszik a száján, hogy jobb lenne ha... önkénytelenül átvillannak a szemeim és kissé rémülten nézek rá. Meg egy jó adag "HÉKÁS!!" is ott ül az arcomon. De aztán amikor fogadkozik, némi hallgatás után csak felfújom az arcomat és szusszantva beadom a derekam. Felmutatom hát a kisujjam neki - Rendben! Betyárbecsületre, hogy nem szöksz el! - ha elfogadja csak hozzá toldom - Ha neked így kényelmesebb, akkor csak lazíts a falut felfedezve. Bár szívesen veled tartanék, de igyekszem tudomásul venni, hogy kell némi levegő. - mondom nem olyan látványosan, de azért kicsit elkenődve. Reméltem, hogy körbemutogathatok neki mindent ami szóba került. Az meg már más kérdés, hogy srácként kezelem, szóval nincs meg az a feltétel nélküli előzékenység, hogy vele megyek minden áron, már csak hogy nehogy baja essen! Akkor is ha egyébként a falunak elég jó a közbiztonsága... Szóval, ha azt mondta, hogy neki így jobb, nem kezdek kifejezetten lovagi köröket futni érte... még.. Másfelől eddig mindig sokat nyúztam, most lehet érdemes egy picit taktikát váltani.- Tízkor tuti, hogy a Mézesfalás körül fogom a számat tátani, úgyhogy ha gondolod ott koccanhatunk. - Az ajánlat ki nem mondott része természetesen tartalmazza azt a részt is, miszerint, ha megbarátkozott a gondolattal, hogy emberek veszik körül, utána folytathatjuk tovább közösen az utat! Abban csak reménykedem, hogy Jenkinsékkel nem fut össze... Csúnya első élmény lenne a faluban. És ötig ki kell valahogy húzni, ha fel akarjuk köszönteni! Azért amikor majdnem kimondta, hogy inkább vissza megy egy kicsit levert a víz...
Tényleg kezdem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt, ezért vagyok muszáj lemaradni a többiektől. Sejtelmem sincs, hogy miért is jöttem el, hiszen jó oka van annak, hogy sosem szoktam. Roxmortsban mindig sokan vannak, mindig nagy a tömeg, én pedig egyáltalán nem vagyok társasági ember. Most pedig lehet, hogy többen fognak rám odafigyelni, mint eddig, ami határozottan nem jó dolog. Én, aki mindig igyekszem elrejteni a valódi arcomat akkor vagyok biztos abban, hogy ez jól működik, ha nem látnak, de most úgy érzem egy kis időre, hogy mindenki lát, sőt mindenki engem néz és faggat, hogy miért jöttem el mégis. Ali ügyes volt, sikerült rávennie, de akkor még valahogy nem gondoltam bele, hogy nem ketten leszünk és már lássuk be eleve ott van bennem a zavar a húgával való felmerült randi miatt is. Nem tudom kezelni, leginkább annak örülnék, ha senki se venné észre, hogy lemaradtam és visszamehetnék a kastélyba. De nem, amikor felpillantok, hogy mennyire távolodtak már el a többiek akkor először egy pár ismerős cipőt szúrok ki, majd ahogyan lassan feljebb pillantok, a hozzá tartozó láb és végül a kérdő tekintet is a látómezőbe kúszik, amikor Ali leguggol, hogy már egy szintben legyünk. Elkerekedik a szemem kissé, amikor bocsánatot kér. Pedig, ha tudná! Ezek tényleg csak kifogások, egészen más áll a háttérben, bár igazából sejtelmem sincs, hogy az anyám mit szólna valakihez, aki nem koreai, de hát lássuk be arra semmi esély sincs, hogy erre fény derüljön. Nem fogok barátnőt keresni, még ha talán idővel kellene is álcából, de mivel nem igazán gondolkodom előre, ez sem merült fel még bennem. - Semmi baj, nem bántottál meg. Én csak... Nem egyszerű az anyámmal. Ő nem olyan, mint a tiéd. - állok most már fel, hogy ne zsibbadjunk el teljesen a guggoló állapotban és sikerül kissé el is vörösödnöm, amikor egyértelművé teszi, hogy tisztában van vele, hogy nem azért álltam meg, mert kikötődött a cipőfűzőm, hiszen mindig úgy kötöm meg, hogy erre nagyjából semmi esély se legyen. Csak sóhajtok egyet és persze gőzöm sincs, hogy mit mondjak, amikor rákérdez, hogy mi a gond. Egy pillanatra elmerengek, még a számat is kinyitom, aztán végül úgy, ahogy jött a gondolat gyorsan vissza is csukom és megrázom a fejemet. - Nem, semmi baj, csak... nem szoktam hozzá a tömeghez és hirtelen túl sok volt a kérdés. Talán jobbl lenne, ha... - újra elakadok, mert tuti, hogy nem fogadná el, ha azt mondanám, hogy inkább visszamegyek, no meg a tanárok is keresnének, szóval nem is nagyon tehetem meg már. - Nyugodtan menj előre, becs' szó, hogy nem menekülök vissza, csak egy kicsit lemaradok. Úgy nekem egyszerűbb. - könnyebb és persze kevésbé kellemetlen az egész. Bár ismerem annyira, hogy úgy se fog ott hagyni, hogy a többiekkel beszélgessen, megteheti máskor is és végül is miatta jöttem el, de azért próbálkozom, hiszen nem lenne rossz egy kicsit egyedül maradni a zavarosan kavargó gondolataimmal, amikkel nem igazán tudom, hogy mit is kezdjek. Még a szavaimat megtoldom el kissé erőltetett mosollyal is, bár nem sikerül tökéletesre, de sejtheti belőle, hogy ha tényleg van is valami baj, akkor itt és most nem valószínű, hogy ki tudná húzni belőlem. És valójában tényleg a nagy tömeg a fő problémám, úgyhogy végül is nem hazudtam, csak nem mondtam el minden apró részletet.
Szegény Sun-hi már annyiszor lett kukába téve, de talán most kezd végre rendesen alakulni a története. 
//
