2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valahol egyetértek a hugaimmal, miszerint az, ami elől elrejtőztünk aludni, mindent megváltozthatott, de összességében nem hiszem, hogy így történt. Ha egy olyan sötét varázsló, mint a Voldermort hatalomra kerül, biztos vagyok benne, hogy valahogy ránk talált volna, és akkor nem alhattunk volna ilyen békésen, erőszakkal ébresztenek fel, vagy akár meg is ölnek minket álmunkban, ezért valahogy az a sejtésem, hogy most béke lehet kint. A szüleink hiánya azonban nem hagy nyugodni, hiszen alaposan átkutattuk a házat, és nem találtunk még egy levelet sem. Az első dolgunk talán az lehetne, hogy baglyot küldünk nekik, hogy a szállító madarak igen okosak, de talán mégsem jó ötlet ez, hiszen ha a szüleink valamiért rejtőzködni kénytelenek, akkor ezzel csak lelepleznénk őket. Nem, maradjon a hagyományos keresés, az óvatos kérdezősködés, a tájoló bűbájok használata. Nekem már az is fontos, hogy a két hugomat élve, és egészségesen látom, főleg Primet, aki mindig el volt kicsit anyátlanodva, közös, furcsa álmaim vele kapcsolatban kissé zavarbaejtőek, de csak azt látom az egészben, hogy a segítségemre, az oltalmamra szorul. Ellie viszont az édes testvérem, csak két évvel idősebb nálam, a legerősebb a családban, így bátran el merem engedni a kezét. - Azt nem hiszem, akkor már nem élnénk, vagy fogságban lennénk. Nem, a bűbáj úgy járt le, hogy semmiféle zavart nem érzek benne. Csak érvényét vesztette. Ettől még bármi megtörténhetett, nézzünk utána. – Egyetértek Ellie-vel, hogy ne válljunk külön. Nem ismerjük a mostani szokásokat, és minden körülmények között tartanunk kell az alakzatot. Még akkor is, ha külön gyorsabban haladhatnánk, most az a lényeg, hogy ne tűnjön már el senki más a családból. Igyekszem nem megrezzenni, ahogyan Prim hozzám bújik, különös érzés fog el, ami Ellie-nél nincsen meg. Vélhetően arról lehet szó, hogy a kicsi nem teljesen a vértestvérünk, picit mindig más volt a viszony. Aztán mégiscsak elindul mindenki a saját szobájába, és amikor készen vagyunk, akkor felvértezve magunkat a mágikus talizmánokkal, elindulunk ki a birtokról.
Nem érzem jól magam. Szívem hevesen kalimpál, a hányinger kerülget. Talán kicsit el is fehéredtem, de visszatartom, próbálok megnyugodni. Nem teszem szóvá, most egyáltalán nem jön a szó a számra. Eddig csak annyi jó volt az ébredésben, hogy ők itt vannak. Nem tudom mi lenne velem, ha nem lennének most itt. Biztosan összeomlanék hirtelen, de aztán megkeresném őket. Nem nyugodnék, még meg nem találnám. A szüleinkkel is valami hasonlót kellene csinálnunk. Valamit nyomot csak találunk arról, hogy hová mehettek. Felkelek, de nem mozdulok el a kanapé mellől. - Minden megváltozhatott. - Helyeslek Prim kijelentésére és Conalléra is. Nem tudhatjuk mivel állunk szemben, hogy jelenleg milyen a politikai helyzet odakinn. Huszonöt év. Rengeteg idő, ami alatt ki tudja, mi változott. Lehet, hogy a sötét oldal vette át az irányítást már. Lehet, hogy legyőzték őket, de az is lehet, hogy a jók mind meghaltak. Nem tudom mit gondoljak, őszintén. Ötletem sincs. [You must be registered and logged in to see this image.] Prim kérdésére kiráz a hideg. Talán gyengébb lenne a védelmünk ha az ellenség próbált volna betörni rajta, nem tudom. Nem értek hozzá, én csak egy fránya magizoológus vagyok. Soha nem voltam túl jó a támadó és hasonló varázslatokban, védekezni azt tudtam, azt úgy gondoltam mindig, hogy hasznos lehet számomra. Conall ötlete kifejezetten kedvemre való. Az amulettjeimet már el is felejtettem, de tudom, hogy ott vannak ahová letettem őket mielőtt még elaludtunk. Átölelem testvéreim, jó érzéssel tölt le, el is mosolyodom közben, ez olyan megnyugtató számomra. - Menjünk. Nem, ne váljunk el egymástól. Nem lenne biztonságos így az elején. - Nézek Primre még mielőtt elindulunk a szobába. Remélem ezek után már jobban fognak menni a dolgok. Nem érzem az elmúlt időt és még a nyomást sem, ami tudom, hogy rám fog nehezedni hamarosan. Próbálok erős maradni, ha kell tudom tartani magamat. De a szobámba lépve, az emlékeket látva a szekrényen egy apró könnycsepp azért legördül az arcomon. Nem lehetek mindig én sem olyan erős, mit amilyennek mutatom magam. Visszafojtom a többit, jó melegen felöltözöm és előkeresem amulettjeimet, egy karkötőt, egy hozzá illő nyakláncot és a kedvenc gyűrűmet. Azt a gyűrűt. Amire ha ránézek, egyszerűen elfog a rémület, mert eddig tudtam, hogy ő megvéd engem majd minden bajtól, de most? Most mi lesz velem? Fegyvereim ugyan nincsenek, de pálcám éppen elég lesz, egy táskába belepakolom, és egy plusz felsőt is, ha netán nem lenne elég ami rajtam van. A tükörbe nézek, hajam egyenesen hullik vállamra, szemeim karikásak, kissé beesettek, fehér bőröm pedig kiemeli mindezt. Szörnyű. Azonnal nyitom is az ajtót és sietek vissza a nappaliba, testvéreimre várva, hogy indulhassunk.
zene || viselet|| ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Rémes, hogy nem tudjuk, hogy hol vannak a szüleink és azt sem, hogy mi lett velük. Lehet, hogy megsérültek, vagy ők nem feküdtek le, netán előbb keltek? Lehetséges, hogy a bátyám érzékel dolgokat, de... nem tud ő se mindent, maximum az idő múlásáról vannak sejtései, de ennyi, ez még nem minden. És ha tényleg igaza van, ha annyi idő eltelt, ahogyan mondja, az... vajon mit jelent ránk nézve? Hová juthatott a világ vajon fejlődés tekintetében? Vajon mi történhetett azokkal, akiket ismertünk? Meg nem haltak, de elszaladt az életük. Rengeteg minden történhetett már velük és belegondolni, hogy múlhatott el minden, amit ismerünk amíg álmodtunk... rémisztően hangzik. És rémült is vagyok, de ez semmi ahhoz képest, amit most a nővérem érezhet. Az ő világa még jobban megváltozik, hiszen ha megtört ez az egész álom akkor vagy vége a háborúnak, vagy... valami sokkal nagyobb baj van és talán a vőlegénye... Nem szabad ebbe belegondolni, utána kell járni annak, hogy mi történt mielőtt valami rosszra gondolnánk igaz? - Ez... annyira hosszú idő, egészen más lehet odakint minden. - igen az egész világ a feje tetejére állhatott, vagy megváltozott és félelmetes még az én kalandvágyó szívemnek is ennek utána járni, pedig muszáj lesz. Meg kell tudnunk, hogy mi történt, hogy mivé lett a világ, amit eddig ismertünk, hogy mi maradt az emlékeinkből. - Szerinted akár az is lehet, hogy ők ébresztettek fel minket? Az ellenség valahogy áthatolta a védelmet? - nem is tudom... de mi van, ha igen? Akkor tényleg nagyon óvatosnak kell lennünk és nem nézhetünk szét csak úgy, de élhetnek még rokonaink, akik emlékeznek ránk és akik segíthetnek. Ha a világ más lett, akkor be kell hoznunk a lemaradást és azt sokkal könnyebb akkor, ha van aki segít benne, aki ismeri a változásokat. Amikor a bátyám közelebb lép a vállába fúrom a fejemet, de a nővéremet sem engedem el. Akaratlanul beszívom az illatát. Észre sem veszem, hogy ezt teszem, de mégis csak megnyugtat most ez és határozottan jobban érzem magamat tőle. Minden rendben lesz, legalábbis... nagyon remélem. Az a fő, hogy összetartsunk. - Jól van, utána nézünk annak, hogy mi történt odakint és nem válunk el egymástól igaz? - kell egy minimális megerősítés mielőtt én is elindulok felfelé, hogy felöltözzem most már normálisan és magamhoz vegyek néhányat a védőtárgyakból. Nekem nincs annyi, egy amulettem van csak, egy karkötő és egy egyedi fülbevaló, ami távol tartja a sötét lényeket, de ha ennyi van, hát ezzel kell most beérni és... meg kell tudnunk, hogy mi történt. Hogy mi lett a szüleinkkel, hogy mi lett a világgal és hogy mennyi lemaradást kell majd behoznunk.
- Ahogyan én is. Az egész család kivonta magát a forgalomból. Viszont nincsenek itt. – Mormolom a hugom felvetésére. Valóban osztom azt a gondolatot, hogy történnie kellett az utolsó pillanatban valaminek, ami miatt meggondolták magukat, és nem tartottak velünk a delejes álomba. És nem ébresztettek fel minket hosszú időn át, ami a legrosszabbat jelenti. Meghaltak, vagy még mindig fogságban vannak. Elkeserítő a helyzet, de egyben biztos vagyok; nem adták olcsón a bőrüket. A házban semmi jel nem utal arra, hogy dulakodás történt volna. Lehet, hogy kaptak valami hírt, amiből kifolyólag el kellett sietniük, és már nem tértek vissza. Jó eséllyel szembekerültek a sötét nagyúrral, és... A tekintetemből láthatják a hugaim, hogy már mi vagyunk a ház urai, a szüleink szinte biztosan halottak. Ellie jegyese pedig az eltelt hosszú idő miatt már közel sem olyan fiatal, mint a lány. Ettől függetlenül begyújtom a kandallót, és az italt is behozom, hogy átmelegedjünk, és átgondoljuk a továbbikat. Szemben ülök a lányokkal a másik kanapén, és járatom a tekintetemet köztük. Főleg Prim tűnik rémültnek, Ellie azért idősebb, józanabb típus. - Nem tévedek Prim, a bűbájokból vagyok az egyik legjobb. Bár tévednék. – Rázom a fejemet, nem akarom a frászt hozni de, de reményt kelteni sem, mert semmi értelme nem lenne hazugságokban ringatni magunkat, hogy hátha van még remény rá, hogy a szüleink élnek. Csak azt tehetjük, amit Ellie is javasol. - Ez jó ötlet. Csak kérdés, hogy ha elhagyjuk a házat, mennyire leszünk védtelenek. Nem tudhatjuk; lehet, hogy a sötét nagyúr hívei csak arra várnak, hogy a burkon kívül legyünk. Az összes talizmánt, védőamulettet fel kell húznunk, paranoia vagy sem. – Foglalom össze Ellie ötlete révén, hogy milyen további teendő jut eszembe. Amíg ők egymás kezét szorongatják, felállok, és a pálcámmal feltérképezve a ház mágikus potenciálját, elégedetten bólintok. - A többségük megvan még, nem leszünk teljesen védtelenek. Csak tudatlanok. Öltözzetek, és ne késlekedjünk. Biztosan oka van, hogy most ébredtünk fel. Szerelkezzetek fel az amulettel, fegyverekkel, bármi jó lehet. Találkozzunk itt, ha készen vagytok. – Visszalépek hozzájuk, hogy mindkettőjükhöz lehajolva egyszerre öleljem át őket, aztán a szobámba sietek, ahol első körben az öltözködéssel kezdem, de a szekrényeimet nyitogatva, a ládafiákból is akasztgatom nyakamba a korábbi amulettjeimet, védőtalizmánjaimat. Talán kicsit túlöltözöm, de a tértágított táskába több kardot is teszek el, egy lángnyelv mintás hajlított pengét pedig az oldalamra csatolok.
A nappaliban közelebb lépek a kandalló meleg tüzéhez, kezeimet ott melengetem rövidebb ideig. Conall is szétnéz, hátha megtalálja idelenn a szüleinket, de nem, nincsenek és most már teljesen biztos, hogy a házban sem. Nem tudom, mi tévő legyek hirtelen, de azt hiszem kicsit tényleg szükségünk van arra, hogy átbeszéljük a továbbiakat a többiekkel. Mert Conall többet tud mint mi. Én pedig szeretném megtudni, hogy pontosan mi is az a több, amit tud. A szülőkkel kapcsolatos kérdésekre csak vonogatom vállamat és beharapom ajkam. Egyszerűen nem értem. Lehet, hogy ők valóban nem is aludtak el, hanem elmentek harcolni? Nehéz belegondolni, hogy ilyenkor a legrosszabb eshetőségeket is végig kell vennünk, és én félek egy kicsit a haláltól. Az asztalon lévő mézsörömet felveszem, egy ideig még a kandalló mellett ácsorgok, majd amikor fivérem végül belekezd a mondókájába, akkor helyet foglalok a közeli kanapén. [You must be registered and logged in to see this image.] Valahogy éreztem, hogy nem fog kellemes dolgokat közölni velünk, még ha az utóbbi fél órában el is felejtettem szinte minden bajom és csak arra tudtam gondolni, hogy a szüleimet megtaláljuk. Most már újra gondolhatok magunkra, rám... a vőlegényemre. Ahj... Elkerekednek a szemeim. Huszonöt év. Rengeteg idő, és mi ez a sok idő alatt egy cseppet sem változtunk. Egy cseppet sem öregedtem és úgy érzem, mintha tegnap aludtam volna el. Ennyi idő alatt nekem már semmim nem maradt. Elveszítettem azt, amit akkor megkaphattam volna. Egy saját családot. Most hirtelen úgy érzem, soha nem fog újra megadatni. Nem sírok, mert erős vagyok és át kell jól gondolnom a történteket, a mondottakat, és most még inkább a családomra koncentrálok, a szüleim meglelésére, mint saját magamra. Majd este amikor lefekszünk újra aludni, akkor majd telebőghetem a párnámat. Most nem akarok én lenni a leggyengébb láncszem. -Ez rengeteg idő... még ha nem is tartott olyan sokáig a háború akkor is a korral is lemaradtunk. Sok mindennek utána kell majd néznünk. Talán felkereshetnénk valakit a családból, nem? Rokonokat, idősebbeket akik még ismertek minket azelőtt? Biztosan emlékeznek ránk... - Leteszem a kezemben lévő mézsört, mivel kicsit remegek, nem szeretném kiönteni az italt. Hálás vagyok Prim közelségének, hogy odaül mellém, jól esik ugyan, de nem érzem most az idejét a vigasztalásnak. Kicsit ugyan hallatszik hangomon is, hogy lelombozódtam és arcomon is ajkam sokkal inkább lefelé görbül, de nem ez a fontos most. Ezt hajtogatom csak magamban egyelőre.
zene || viselet|| ||[You must be registered and logged in to see this link.]
- Én azt hittem közvetlenül utánunk, de már ebben sem vagyok biztos. Mi van, ha... ha nem is aludtak el? Vagy előbb keltek valami miatt? Mi van, ha... - hadarok a vége felé már, aztán végül inkább gyorsan elharapom a mondatot, mert tudom, hogy ez a gondolatmenet nem igazán vezethet semmi jóhoz, csak még inkább megijedek és a végén még megijesztem a nővéremet is, pedig ha tényleg régóta alszunk már, akkor ki tudja, hogy mi történt annyi idő alatt idekint és ki tudja, hogy mi történt azokkal, akiket ismertünk. A barátaink, a távolabbi rokonság, a szüleink... a jegyese. Ha ezen morfondírozom csak rosszabb lesz. Inkább muszáj lenne megtudnunk, hogy mennyit aludtunk, hogy mennyi idő telt el el, hogy mi történt egyáltalán odakint. Vajon sokáig tartott a háború, vagy valami baj történt, ami miatt nem tudtak felébreszteni minket? Egyik opció se hangzik valami jól. E mellé még bejön az is, hogy álmomban folyton Connall volt az, aki megjelent, mindig vele álmodtam... és máris egyre idegesebb leszek, ami semmiképp se jó dolog jelen helyzetben. Nyugodtnak kellene lennünk, valahogy... valami csoda folytán higgadtan átgondolni mi a következő lépés, ha már legalább van fűtés. - És mi van, ha annak ellenére, amit mondtak le sem feküdtek? - ezt a kérdést már Conallhoz intézem, amikor leültünk. A fűtés kezd aktivizálódni, így a hőmérséklet is jobb kezd lenni a házban. Azért kicsit kortyolok én is a kezemben szorongatott pohárból, de nem viszem túlzásba. Tudom, hogy a mézsör alkohol tartalma nem túl magas és szomjas is vagyok, de azért mégis csak teljesen tiszta fej és józanság kell ahhoz, hogy ezt az egészet átgondoljuk rendesen, ez nem is kérdés. Egyelőre mondjuk fogalmam sincs, hogy mit segít a gondolkodás. Tenni kellene valamit, rájönni pontosan mi történt, megoldásokat keresni és válaszokat, ahhoz viszont nem itt kell ülni és iszogatni. Erre a bátyám bedobja a bombát az egész közepére azzal, hogy elmondja mennyit alhattunk, nekem pedig leesik az állam úgy istenesen, hogy végül a nővéremre pillantsak, hiszen ez... ez neki sokkal brutálisabb hír lehet. - De hát... hogyan? Honnan tudod? Biztos vagy benne? Talán... talán tévedsz és nem telt el annyi idő és a por... - tudom, hogy igaza van, belül a zsigereimben érzem, hogy igaza van,hiszen nagy a por az egész házban és nem lenne így, ha nem telt volna el tényleg olyan sok idő. De akkor is... ez valami őrület! Huszonöt év? Olyan soká tarthatott a háború? Akkor viszont rémesek lehetnek az állapotok most odakint. Vagy nem erről van szó? - Na jó, ugye nem fogunk itt ücsörögni? Ki kell deríteni, hogy mi történt és utána nézni! Apáék eltűntek és eltelt... huszonöt év. Ezt még kimondani is rémes, mindenki megöregedett, akit ismertünk... - a barátok, a kollégák és Ellie vőlegénye... Gyorsan pattanok fel, és ülök le mellé, hogy megfogjam a kezét. Persze a poharam az asztalra kerül. Nem tudom, hogy mennyire van rossz hatással rá a hír, de én is kiakadtam, ő tuti, hogy még sokkal nehezebben veszi majd ezt, hiszen mégis csak sokkal többet veszített vele.
Tudom, hogy el kell mondanom a lányoknak, hogy mi történt. Viszont még adok pár percet magamnak, meg nekik is, hogy kicsit mindhárman szusszanjunk, megtaláljuk a szüleinket, akiket még mindig nem találunk. Fogalmam sincsen, hogy ők miért nem jöttek elő, a szobájuk üres. Azt hittem, hogy mi mind össze vagyunk kötve ebben az álombűbájban, amely részleteit úgy véltem, hogy ismerem, hiszen a testvérek közül talán én értek a legjobban a mágiaelmélet ezen ágához. Ugyan a mágushadseregben szolgáltam, ahol nem kifejezetten a finomhangoláson van a hangsúly, pedig el tudnám mindenkinek magyarázni, hogy miért értek mégiscsak az ilyesmihez. A katonaságban is kell cselezni, besurranni, fontos lehet, ha valaki járatos nem csak a hagyományosan ütőképes varázslatokhoz. Még várakozom valamennyit, amíg megnyugodnak a hugaim, látom, hogy Prim teljesen meg van zavarodva, de most mást nem tudok tenni, mint hogy legalább meleget csiholok, és majd nyugodtan leülünk, és átgondoljuk a lehetőségeinket. - Engem nem az izgat, hogy miért nincsenek ott. Sokkal inkább az, hogy minket miért nem keltettek fel, ha ők felkeltek, bármi okból is... – Azért próbálok magabiztosan, bátorítóan mosolyogni rájuk, habár ez gyászosan haloványra sikeredik, valahogy én sem tudom bennük tartani a lelket. Miután begyújtottam, és megvannak a mézsörök, már szolgálom is fel őket, hogy átmelegedjünk. Ráadásul ez az ital még finom is, édes, tehát még talán némi boldogsághormont is eljuttat az ereinken át a belső szervekig. De én hiába kortyolgatok, Prim sokkal inkább két lábbal áll a talajon, de mintha Eli sem nyúlna az ital után. Én viszont mégiscsak, hátha jó példával járok elől. - Fogjuk rá, attól függetlenül, hogy nem én bocsájtottam magunkra a varázst. Én sem tudom, hogy hol vannak, akkor ébredtem, amikor ti. Attól félek, hogy egy cseppet túlaludtuk az eredeti elképzelést. Nagyjából huszonöt év telt el. Sajnálom Ellie. A kedvesed valamiért csak most szüntette meg a varázslatot. Ezt is ki kell derítenünk, hogy miért. – Most, hogy ledobtam az atombombát, hagyom, hogy még jobban megriadjanak. Én sem látszom nyugodtnak, bár engem más fából faragtak, gyorsan analizálom a problémát, aztán elpusztítom. A lányok azonban... nekik még fel kell nőniük. És hogy lenézném őket? Szó sincsen róla. Csupán védelmezem őket.
Bólintok egyet a testvérem felé, majd mikor Conall elmegy, akkor Primhez fordulok. Fogalmam sincs, mi áll a háttérben, mit tud a fiú, amit mi nem... és hogy valójában hová tűntek a szüleink. Eszeveszetten keresni kezdem őket, de egyik szobában sincsenek. Kicsit megrémülök. Nem azért, mert nem tudok nélkülük is meglenni, felnőtt nő vagyok már, tudok vigyázni magamra, de azért mégis csak együtt vágtunk bele ebbe az egészbe, együtt aludtunk el. Ami közel sem biztos, hogy ők is velünk egy napon aludtak el, hiszen mi már rég aludhattunk, amikor ők is... talán meg kellene kérdezni azt az egy személyt aki tudja. De nem merek még gondolni sem rá. Arra pedig legfőképp, hogy mennyi idő telhetett el. Remélem azért azt hamarosan kiderítjük és fény derül akkor mindenre. Sokkal világosabb lesz minden majd. Már nagyon várom azt a pillanatot. -Nem tudom, hogy mikor alhattak el... mennyivel később... - Próbálok logikusan gondolkodni a pánik helyett. Igazából csak szeretnék válaszokat és ezért olyan nagyon fontos nekem az, hogy megtaláljuk őket. A szívem mélyén még kicsit azért haragszom is, de ez az alvás alatt elég jól elült bennem, azt hiszem. Elég gyorsan haladok szobáról szobára, majd lefutok a lépcsőn és a lenti helyiségeket is elkezdem átkutatni, Primmel az oldalamon. [You must be registered and logged in to see this image.] A lány kijelentésével teljesen egyetértek, ez az arcomon is látszik. Tényleg nem tűnhettek el csak úgy... annak nem lenne értelme. Semmiképp. Gondolataimban sok minden megfordul, még egy olyan dolog is, hogy már késő volt számukra, esetleg megtámadták őket, a házunkat vagy bármi... de akkor nekünk is bajunk eshetett volna, vagy én sem tudom már. Az utolsó helyiségbe is bekukkantok, majd elhúzom számat, lehajtom fejem és a testvéremre pillantva már csak megrázom a fejem. Kicsit letörök, az ébredési lelkesedésem kissé enyhül, igazából jó lenne, ha itt lennének és mind egy család lennénk újra, mint az előtt is. Hiányoznának, még apám is az őrült makacsságával. Hisz minden gyermek szeretné ha a szülei ott lennének az esküvőjén, az unoka születésénél... Én is szeretném ezt, szóval muszáj megtalálnom őket. Prim után lépek én is a szobába, ahol Conall előkészítette a tüzet és a mézsört. Halvány mosoly kúszik az arcomra, emlékszem régebben is volt, amikor a kandalló előtt üldögéltünk és jókat beszélgettünk. Hiányzott már ez is, azt hiszem. Prim elmondja helyettem amit megtudtunk, hátha a fiú valamivel többet tud. Próbálok kicsit megnyugodni, leülök a fiú melletti fotelba, hátradőlök és csupa fül vagyok. A két testvéremet kémlelem, nem tudom mit szóljak, nincs most mondandóm. Azt hiszem, Conallon a sor. Kicsit azért félek, be kell valljam.
zene || viselet|| ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Conall meglehetősen furcsán viselkedik. Egyértelműen úgy sejtem, hogy tisztában van azzal, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy elaludtunk. Ha nem is percre pontosan, de valószínűleg vannak sejtései róla, csak azt nem értem, hogy ha így van, akkor miért nem mondja el? És nem hiszem, hogy azért, hogy nem olyan sok, akkor már mondta volna. Kezd az motoszkálni a fejemben inkább, hogy nem akarja ránk hozni a frászt, ezért nem mondja el, hogy pontosan mennyi idő is telt el és ha így van akkor Eli... nem akarok bele gondolni, hogy mi lesz vele, hiszen akkor biztos, hogy... Gondolatban megrázom a fejemet, kívülről csak annyi látszik, hogy kicsit kihúzom magamat. Meg kell találni apáékat, ez az első, majd ők elmondják, hogy mi történt, hogy mi legyen most a következő lépés, hogy kinek üzenjünk, vagy mit tegyünk. Be kell fűteni, kell itthonra valami étel, meg kell keresni a régi ismerősöket, ha még... Nem, nincs ha még, megkeresünk mindenkit, aki lehet, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. - Jól van, de nem értem... miért nem a szobájukban vannak, mint mi? - értetlenkedve és egyre inkább aggódva nézek körül. Amikor Eli eltűnik én is körülnézek még, minden szoba és minden zug átnézhető, de nincsenek sehol, hiába megyünk le a lépcsőn ott sem, egyik szobában sem, pedig ők is biztosan lefeküdtek velünk együtt, bár nem tudjuk, hiszen mindhárman előbb aludtunk el, mint ők. Akkor sem tűnhettek csak úgy el, az képtelenség és... nem is akarok erre gondolni, ez most pont olyan gondolat mint az, hogy mennyi idő telt el, pedig ezzel is szembesülni kell majd, még hozzá hamarosan. - Nem tűnhettek el csak úgy. - bólogatok a szavaira, de még sem leljük őket, és a motoszkálás a konyha felől jön, úgyhogy irány a konyha, ahol Conall már elővette a mézsöröket, most még sem azzal foglalkozom először, pedig szomjas vagyok én is, de mégis... valami nagyon nincs itt rendben, nem tudok most iszogatni csak úgy. Látszik rajtam, hogy aggódom, egyre jobban. - Apáék nincsenek sehol. Minden szobát megnéztünk, de semmi. Conall... mennyi idő telt el? Te többet tudsz nálunk igaz? - éreztem én fent is már és érzem most is, és most már nem halogathatja tovább a válaszokat, mert tudja, hogy mi történt és hogy mennyi idő telt el, talán még a anyáékról is tud valamit, bár arra nem vennék mérget, de akkor is ki kell deríteni mi folyik itt és amíg azt se tudjuk mennyi idő telt el, addig még sem üzenni se tudunk senkinek sem, akitől segítséget kérhetnénk.
Meg kell mosolyognom, ahogyan Prim nyafogósan szól vissza Ellie-nek, már nagyon hiányoztak. Igaz, hogy átaludtuk ezt a hosszú időt, és amíg alszik az ember, elméletileg nincsenek időre ható érzetei. Nekem voltak, vélhetően túlzottan jól értek a bűbájokhoz, hogy tudatosan tudjam irányítani az álmaimat. Talán amikor katonának képeztek ki, jól döntöttem, hogy a mágiaelmélet ezen ágát választottam jobban elmélyülni, hiszen így nagyjából képben vagyok, míg a lányok még csak tippelgetik, hogy mennyi idő telt el. Mivel furcsa gondolataim támadtak Primmel kapcsolatban, és túl régóta vagyunk a szokásosnál is sokkal szorosabb kapcsolatban, mint ami mondjuk féltestvérektől elvárt lenne, ezért nem kísértem azzal a sorsot, és Ellie előtt az esetleges furcsálkodást, ezért figyelmemet másra fordítom, a szobáját vizsgálom meg, hogy mi is változott, a porrétegre én is felfigyelek, a ház érintetlennek tűnik, ennek ellenére nem értem, hogy a szüleim hol lehetnek. A lányok kedvéért muszáj hát befűtenem, bár igaz, nekem sem kéne megfáznom. Látom, hogy köztük már meg is indult az adok-kapok, amit aranyosan aggódásnak állítanak be, valójában egy cseppet rivalizálás. - Megyek. – Bólintok, kitérve a válasz elől, majd ha kicsit elrendeztük a dolgokat, úgyis le fogunk ülni, átbeszélni a dolgokat. Az álmaimban Prim szerepelt egyedül, senki más, így a példának okáért megnyugtató, hogy most Ellie is itt van, ám a szüleinkkel semmi kapcsolatom nincsen, remélem, hogy a két hugi megtalálja őket, mert amint leérek, a kihalt házzal kell farkasszemet néznem. Beletúrok félhosszúra növesztett hullámos hajamat, acélos pillantásommal végigpászátozom a földszintet, majd miközben fákat dobálok a kandalló mellé készített vödörből, már azon tűnődöm, hogy ha ezzel kész vagyok, a konyhában majd némi harapnivaló után nézek. De legalábbis tejet melegítek majd. Benyitok a lenti helységekbe, ha már a nappaliban nem találtam őket. Ám sem a dolgozószobában, a könyvtárban sem leltem őket. Végül a konyha marad a végállomás, miután a vállamra terítetettem egy kandallóra helyezett takarót, igaza van Ellie-nek, nem kéne megfázni. Amikor a kandallóban már barátságos tűz ég, vajsör helyett ezúttal mézsört bontok fel, az éhgyomorra sem durva, és tudom, hogy a lányok mennyire édesszájúak. Borongós tekintettel várom őket a nappali kanapéjén elnyúlva, a dohányzóasztalra helyezve a három fakupát, amiben az italaink gőzölögnek.
Az ösztöneim nem súgnak sok jót, de most nem ez az első. Mindig a családomat és a testvéreimet helyeztem előtérbe, utána foglalkoztam csak magammal, aminek sok előnye és hátránya is akadt az évek során. Kicsit talán akkor kezdtem el áthelyezni a súlyt, amikor eljegyeztek, akkor úgy éreztem, hamarosan lesz saját családom és ők lesznek majd az elsők, az ő biztonságuk, jólétük. De ez nem így történt, hiszen a háború kinek tenne ugyan jót? Nem érzem az idő elteltét, nem tudom megállapítani mennyi lehet, meddig aludhattunk. De jól esik, hogy nem kell egyedül ezt most végigcsinálnom. Ha nem úgy sült el a dolog, mint ahogy terveztük, akkor is itt lesznek nekem majd a testvéreim. Ennek igazán örülhetek most. Halvány mosoly kúszik az arcomra Prim helyeslő válasza hallatán. Kicsit féltem attól, hogy meg fogunk majd változni, amikor felébredünk, nem leszünk már olyan közel egymáshoz mint azelőtt, de ennek egy csepp jelét nem érzem még és remélem, hogy nem is fogom megérezi. Szeretnék mindent ugyan ott folytatni, ahol befejeztem. Tökéletes volt minden, a háborún kívül, természetesen. Az ajtóhoz közel álltam, de nem én léptem ki rajta elsőnek, hanem Conall. Szavai hallatán felvontam szemöldököm, de nem kérdeztem semmit, hisz Prim már megtette. Bogarat ültetett nekem is a fülembe. Vajon tudja? [You must be registered and logged in to see this image.] Nem szeretném, ha eltitkolnánk egymás elől ilyen létfontosságú dolgokat. Primre pillantok, kérdése őszintén nem lep meg. Apró vállvonás keretében adok választ, igaz, nem túl hasznosat. -Nem tudom Prim... remélem, ha így van akkor el fogja mondani hamarosan. - Kilépek, elindulok a szüleink szobája felé. Szívem nagyobbat dobban, és kicsit talán gyorsabban is. Apám felé nem tudom, milyen érzésekkel fogok majd fordulni ha felébredt. Csalódtam bennük, de méllyel tudom, hogy ők is csak jót akartak nekem, mint ahogy én is mindig nekik. Attól még nem vagyok benne biztos, hogy így kellett volna véghezvinni a dolgot. A hideg kiráz a gondolataimtól. Egyszer itt vagyok, egyszer pedig nem. Nem tudok elszakadni tőlük, hiába is próbálok, hiszen nagyon furdal a kíváncsiság. Remélem, hogy a szüleink is felébredtek és el fogják magyarázni a történteket. Sok kérdésem van, nagyon sok. Ajtót nyitunk, közelebb lépek és benézek én is, de egy lélek nincs benn. Testvéremre pillantok, beharapom ajkam és kicsit aggódva tekintek körül. - Nem tudom, megnézem a vendégszobát, de kétlem, hogy ott lennének... - A házunk óriási, telis-tele szobákkal, így a legközelebb lévő, a folyosó végén lévő szobához lépek, benyitok, de semmi. Üres, a bútorok letakarva fehér ponyvával, láthatóan senki nem járt itt sem már jó ideje. Visszasietek Primhez, aggódó tekintetem az övét keresi. - Szerintem ha mi, felébredtünk akkor nekik is fel kellett. Nézzünk szét lent, hátha... hátha már Conall megtalálta őket. - A lépcsőhöz sietek, amit jól megszokottan, gyorsan veszek lábaim alá és hamar le is érek rajta. Megállok, minden folyosón ami útba esik körülnézek és persze a szobákat sem hagyom érintetlenül. -Itt kell lenniük... itt kell... - Mondogatom, nem túl hangosan, ha Prim a közelemben van talán meghallhatta. Válaszokat szeretnék és egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy nem fogom őket megkapni. Most nem... Sok lehetőség megfordul a fejemben, opciók, amik valószínűleg nem reálisak, és valószínűleg nem is kellene rájuk gondolnom, mert még jobban összezavarodhatok. Nem mondhatnám, hogy túl jó hatással volt rám ez az alvás. És mi jöhet még ez után?
zene || viselet|| ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Azért az legalább megnyugtató érzés, hogy nem vagyok egyedül és a testvérem is itt vannak. Már csak a apáékat kell szépen felébreszteni és persze befűteni és megnézni, hogy vajon milyen évet írunk. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de mi van, ha sok? Nekem most még nem jut eszembe, hogy Eli hogyan viselné, ha kiderülne, hogy már nem találja meg azt, akire biztosan most is gondol, netán igen, de már olyan sok idő eltelt, hogy másnál keresett boldogságot. Bár, ha boldog lehet akkor felébresztett volna minket igaz? Mondjuk elég neccesnek gondolom, hogy egy valakibe helyeztek apáék minden bizalmat, és aztán ha meg még sem tartja be, amit vállalt, akkor... Na jó, nem kell eleve már előre pánikolni, az nem segít a helyzeten. Fel kell öltözni jó melegen és megoldjuk. Együtt. - Jóól van anyuuu! - kislányosan elnyújtom a szavakat, mintha csak nyafognék, pedig már magamtól is az volt a cél, hogy kicsit felöltözöm rendesen, mert a mamusz sem elég, lefagy a lában na. Szóval a gyors átöltözés is jön, persze csak az után, hogy megölelgettem én is a bátyámat. Hogy miért nem tettem eleve? Igen azért egy kis zavar van a fejemben az álmok miatt, még nem sikerült pontosan hová tennem őket. Mégis csak vele álmodtam végig és nem tudom, hogy miért és nem igazán mernék erről most itt beszélni mindenki előtt. Majd ha csak ketten leszünk, akkor mondjuk... ő jobban ért a bűbájokhoz, hátha tudja, hogy mi miatt lehetett, mert nekem fogalmam sincsen. - Te is hiányoztál, bár... azt hiszem ennek nem voltam teljesen tudatában. - megvonom a vállamat, csak aztán öltözöm gyorsan át valami melegebbe, akkor Eli sem fog nekem itt piszkálódni. Amúgy is Connal sem öltözött annyira vadul melegen, mégis csak engem egrecéroztat, mintha csak folyton a kisebbet kellene pesztrálni. Na jó, azért ez hiányzott is, jó érzés, hogy megint itt vagyunk együtt és remélhetőleg tényleg megtaláljuk majd apáékat is minél előbb. - Jól van, akkor bátyusé a meleg, mi meg megnézzük anyuék szobáját, de... mi az, hogy sokat? - persze még utána pillantok, de nem igen válaszol, csak elindul lefelé, hogy bepakoljon szépen a kandallóba és végre jó meleget csináljon nekünk. Hát nem is tudom, furán viselkedik, hogy határozottan olyan, mintha nem akarna nekünk mindent nyíltan elmondani. - Te is úgy érzed, hogy... nem mondd el valamit? - azért halkabban, de még az ajtó elérése előtt odahajolok a nővéremhez. Vagy csak én vagyok paranoiás, de... azért érdekelne, hogy mennyi idő telt el. A barátaim, a kollégák... azért voltak olyanok, akiket hátrahagytam, még ha nem is olyan horderejű kapcsolatot, mint Eli vőlegénye. Na jó, azt hiszem őt sokkal jobban érdekli, hogy vajon mennyi idő is telhetett el. Lassan elérjük a szüleink hálóját is, ahol azért kopogtatok, de semmi hang. Összehúzom magamon még jobban a ruhát, mert a ház tuti, hogy nem fog gyorsan átmelegedni, még ha a kandalló mágikusan fel is van turbózva, csak aztán nyitok ki. - Hol... lehetnek? Apa! Anya? - nem, bent nincsenek a helyükön, ahol lenniük kellene, de akkor... hol? Mi a szobáinkban voltunk, ők viszont nem itt... furcsa.
Talán annak köszönhetem, hogy képes voltam az álmaimat tudatosan megélni, hogy mindig is érdekeltek a bűbájtan mélységei. Most nem vagyok annyira kipihent, mint a lányok, hiszen alvás közben is éber voltam, kóboroltam a saját magunk által teremtett fantáziavilágban Primmel, noha ő biztosan nem emlékszik rá. Valahol furdal a lelkiismeret, hogy miért csak a kisebbiket vontam be titkos útjaiba, Eleanor miért maradt ki, arra kell fognom, hogy feltámadt bennem a védelmező ösztön, s ezért járt az elmém sokat Primrose körül. Most már mindez a múltté, megcsap a valóság fuvallata, ahogyan kitörök az álmok birodalmából. Úgy érkezem már oda, hogy egymást ölelgetik, elsőre Ellie-hez férek oda, ő áll az ajtóban a küszöbön, ám sorra fog majd kerülni a féltestvérem is, ahogyan végigüdvözöljük egymást. - Tűrhetően. Még zúg a fejem, nem szoktam ekkora alváshoz. – Ismerem be, s karjaimba zárom az alacsonyabb lányt is, talán csak egy pillanattal tovább, mint kéne, láthatóan igazam van, nem emlékszik a különös álmokra, vagy csak Ellie előtt nem akarja említeni őket? Talán majd később megbeszéljük. Vagy... nem is kéne említenem? Szándékosan az ablak felé nézek, ahogyan Prim ledobja a köntösét, még a végén furcsa gondolataim támadnának. Ellenben én nem fázom, katonaként jóval pocsékabb körülmények között is laktam már, nem érzek didergést, csupán a gyomrom korran meg, ám majd az is ráér. - Intézem. Járjatok utána a szülőknek. Sok. – Felelem talányos pillantással, mintha én tisztában lennék legalább hozzávetőlegesen, hogy mi is történt. Csak még nem akaródzik elmondani az édes testvéremnek, hogy a vőlegénye azóta már igencsak benne járhat a korban. A fiatalsága két dekád alatt elillanhatott. Nem tudom, hogy egyátalán megvárta-e, férfiként bőven elképzelhető, hogy már máshol találta meg a boldogságot. Sajnálnám ezért Ellie-t. Elindulok a földszintre, hogy az oda bekészített tüzifát a vödörből a kandallóba hordjam. Volt eszünk annak idején, hogy előre felhasogattuk. A ház érintetlennek tűnik, nem zavarta meg a nyugalmunkat semmi. A kert varázslatosan virul, mintha valóban holmi Csipkerózsika mesébe csöppentünk volna. A pálcámat előhalászva barátságos lángnyelveket nyalok a hasábokra, s csakhamar ropogni kezd a tűz. Vajon a két lány hogyan boldogul odafent. Valóban van egy kis cidri, ennyire benne járhatunk a télben?
Furcsa újra ébren lenni. Az eddig szinte élettelen testem szinte újra életre kel, bizseregnek izmaim, ahogy kilépek a hideg folyosóra. Libabőrös leszek minden felé, pulcsimat kicsit összébb húzom magamon, miközben elindulok testvérem hangja irányába. Mennyi idő telhetett el? Nem tudom érzékelni az időváltozást, és igazából egyelőre az érdekelne, hogy minden szerettem rendben van e, meg vannak e. Nem tudnám feldolgozni, ha például a testvéreim nem lennének jól vagy éppen nem találnám őket. A legrosszabb esetre nem is tudok gondolni. Nem is akarok. Prim ajtajához érve nem habozok, én is karjaimba veszem a lányt, enyhén megszorítom ölelésemben és máris sokkal de sokkal jobban érzem magam és kicsit meg is nyugodtam azt hiszem. A kis mosoly nem tűnik el egyelőre az arcomról, átveszi az aggódó tekintet helyét. -Rendben, akkor csak sorjában. Szerintem vegyél fel még egy kabátot, legalább! - Az anyáskodás persze megmaradt bennem és meg is fog, mindig. A szavaim végére érve egy másik ismerős hang üti meg a fülemet, amelyre egy pillanatra lehunyom a szemem és halkan felsóhajtok. Végre, legalább mi meg vagyunk! Oldalra tekintek, mosolyommal üdvözlöm először a fiút. [You must be registered and logged in to see this image.] Óvatosan végigtekintek rajta, persze meggyőződve, hogy ő is rendben lesz, minden oké vele is, de ezt akár már hangjából is kiszűrhettem volna. Hagyom, hogy átöleljen, és mikor Prim hátrébb lép én elindulok befelé a szobába. Itt már valóban kellemesebb az idő, kint borzasztó hideg van és ezzel pedig gyorsan kezdenünk kellene valamit. Örülök neki, hogy Prim válaszol kérdésemre. Körülnézek a szobában, itt persze mindig olyan, mint mielőtt álomba merültünk. Semmi sem változott, senki sem járt itt. Gondolataim kicsit elvándorolnak, másfelé tévednek, de gyorsan visszarázom magam, hiszen itt kell lennem, még nem esetek szét, legalábbis addig nem, még anyáékat meg nem találjuk. Utána meg kell tudnom mi történt vele. -Én is jól vagyok. Az alvás pedig... nem is tudom. - Fordulok Conall felé egy aprócska vállvonással fejezem ki gondolataim kezdetét. - Gyorsan telt mégis lassan. Hiányoztatok. - Kissé szomorkás mosolyféle ül ki az arcomra, hiszen beugrik a kép, az álom. Nem volt könnyű, újra és újra átélni és most felébredtem... és lehet, hogy mindennek vége. Én pedig még ki sem élvezhettem. A kezemen lévő gyűrűre pillantok, megforgatom, majd Primre emelem tekintetem. Összefonom karjaim magam előtt. - Nem tudom Prim. Kiderítsük, de szerintem is előbb szét kellene nézni és meleget csinálni mert nem akarok az első napomon lebetegedni, sem ápolónőt játszani. - Kissé pimaszul, de elmosolyodom. Hiszen annak idején is amikor valamelyikük megfázott, sokat gondoskodtam róluk, sőt, szerintem sokszor többet mint a szüleink, de nem bántam, hiszen úgy érzem, ez a dolgom. Visszalépek az ajtóhoz, de nem rohanok sehová, szépen átbeszéljük úgyis mindenki ötletét és utána indulunk neki. Remélem, azért apáék is jól vannak, annak ellenére, hogy nem váltunk el túl jól. Ettől függetlenül tudom, hogy nem fogok tudni rá haragudni, ha meglátom majd.
zene || viselet|| ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Az ajtóm csak résnyire van nyitva, de így is érzem, ahogyan tolakszik be a hideg és igyekszik a köntösöm alá is befurakodni. A ház jó eséllyel teljesen ki van hűlve nem csoda, hogy nem tudom rávenni magamat azonnal, hogy kilépjek a folyosóra, inkább csak szólongatom a többieket, hátha így is megtudom, hogy jól vannak-e. Nem kell sokat várnom és így ki sem kell lépnem a jeges folyosóra szerencsére, maradhatok a szobámban nagy részt, ahol még mindig maximum csak hűvös a levegő, de nem téli hideg. Jobban tetszik, főleg így ébredés után fázósan, nagyon fázósan. Először a nővérem hangját hallom meg a szomszéd szoba irányából, már akkor jobban kinyitom az ajtót, de amikor meglátom közeledni teljesen kitárom most már nem foglalkozni a hideggel, amit így beengedek a szobába és persze magamra is. A nyakába vetem magamat, mintha már rettenetesen régen nem láttam volna és végül is igaz is, csak hát nem tudom, hogy pontosan mióta is van az a régen, de remélhetőleg nem annyira vészesen sok idő telt el, mert... Hát nem tudom, hogy akkor mi lesz. Egyelőre ezen még nem igen gondolkodom, inkább a nővéremet szorongatom. - Jól vagyok, kicsit fázom és olyan zsibbadt vagyok, de gondolom ez normális. Nem tudom Eli, be kéne fűteni és körülnézni. Hideg van. - fázósan borzongok meg, de sokáig nem kell gondolkodnunk, hogy mi legyen a következő lépés, mert feltűnik a bátyám is és úgy fest, hogy ő is a nővérünket ölelgeti, aki így legalább nem fázik annyira nem igaz? Amikor beterelget minket, akkor szépen hátrálok pár lépést. Itt bent azért jobb az idő, igaza van, hogy nem pont a hidegben kellene ácsorogni a folyosón, nekem is fel kellene öltöznöm egy fokkal jobban mielőtt még nekiállunk jobban átnézni a házat. Anyáék nem jeleztek, de reménykedve pillantok az ajtó felé, hogy hátha ők is mindjárt előkerülnek. - Jól, és te... Eli? Jól vagytok? - csak leesik, hogy én még csak vissza se kérdeztem azonnal, de őszintén szólva legszívesebben visszabújnék a takaró alá. A szekrényemhez lépek és ledobom a köntöst, hogy felvegyek alá egy pulcsit és a nadrágomra ráhúzzak egy melegebbet még pluszban, meg persze zokni, mert a mamusz is kevésnek tűnik önmagában. Így már talán jobb lesz, visszakerül a köntös is persze. - Nézzük meg anyáékat és gyújtsunk be. Szerintetek mennyi idő telt el? - pár hónap... esetleg 1-2 év, az még belefér, de fogalmam sincs. Az tuti, hogy rendesen sokkolódni fogok, ha kiderül, hogy ennél sokkal-sokkal több, de nekem nincsen ehhez semmiféle érzékelőm, hogy tudjam, mint a bátyám és valahogy fel sem merül bennem, hogy olyan sok idő eltelt volna. Csak nem húzódott el ez a rémes harcos időszak olyan hosszan.
Hol ér véget az álom, és kezdődik az ébrenlét? Ki tudna azt megmondani? Oly régóta vagyunk már az álomvilágban, a testvéreim nem is érzékelik, én azonban mindig is közel éreztem magamhoz a bűbájok világát, és éreztem, hogy az első időkben hogyan telnek az évek. Aztán szép lassan elhalványult a külvilág, és csak azt tudtam, hogy rémesen sok idő telt el. Odakint biztosan harcok dúlnak még, hogy ilyen sokáig tart Ellie pasijának a védelme, hiszen felkeltett volna minket, ha már elült volna a vész. Valahol azért sajnálom őket, hiszen mi itt nem öregszünk, az illető felett viszont száguldnak az évek, nem lesz komoly a korkülönbség? Vagy a szerelem úgyis mindent legyőz? Meg kell mozgatnom magamat, mert bár teljesen éber vagyok, a testem bizony nem ilyen varázslatos Csipkerózsika módozatra van berendezkedve. Felülök, és meghallom Prim hangját. Az édes Prim akivel annyit álmodtam már, igaz többnyire olyat, amit ébren is megtettünk volna, beszélgettünk, sétáltunk, mintha csak folytattuk volna az életünket alvás közben is. Biztos vagyok benne, hogy ő ezt valódi álomnak hiszi, nem is kéne róla felvilágosítanom, legalábbis nem feltétlenül hirtelen. És Elli? Vajon ő is magához tért már? Ő közöttünk a legidősebb, egy igazi védelmező, noha én vagyok a katona, rá mindig tudtunk számítani. Nem sokkal később az ő hangját is meghallom, fojtott hangon beszélgetnek, hogy a többieket ne ébresszék fel. Ami butaság, pont ez a cél. Hogy végre találkozzunk. Lefordulok az ágyról, hogy lenyomjak egy tucatnyi fekvőtámaszt. Picit nem árt bedurranni az izmaimnak. A hajam rövid, katonás, ahogyan hagytam, mintha csak pár órát dőltünk volna le. Papucs... Fázik a lábam, valahogy hideg a padló. Egy hosszú nadrág, és egy atléta van rajtam, az illatom friss, üde, tényleg megállt itt az idő. Végül nem papucs lesz a vége, találok az ágyam alatt egy katonai bakancsot, nem is emlékszem rá, hogy oda helyeztem el, belebújok, majd elindulok kifelé a hangok irányába. A lány testvéreim szobái ott vannak a folyosón szinte mellettem, így nem kell sokat feléjük lépdelnem, hiszen már az ajtóból is látom Ellie vállát ahogyan benyomakodik Primhez. Feléjük igyekszem, áteszelve a távolságot már a nővérem háta mögött vagyok. - Én itt. Szép jóreggelt. Hogy aludtatok? – Kérdezem magabiztos vigyorral, most nem foglalkozom az eltelt idő mennyiségével, a lényeg, hogy őket kettőjüket épségben láthatom. Már csak a szüleink legyenek meg, és Ellie pasija. Vagy vőlegénye... mindegy, az auror fickó. Hátulról megölelem Ellie-t, aztán noszogatom, hogy lépjünk már be Prim szobájába.
A szél melengető fuvallata csiklandozza arcom és lobogtatja meg hajam, miközben sietős lépteim halk neszt hagynak maguk után. Futok. Muszáj sietnem, már alig várom, hogy láthassam. Fehér ruhám szoknyájának szegélye már a földet súrolja, amikor letérek az ösvényről. Tudom, nem szabadott volna ide jönnöm (...) Nehezen veszem ki a hold fényében a férfi alakját a vízesés mellett. Csendben, lábujjhegyen az egyik fa mögé settenkedem, hunyorítva próbálom kicsit jobban megszemlélni őt. Biztosan ő az? Kockáztatnom kell. Kilépek magabiztosságot sugározva, nem rejtegetve, hogy itt vagyok. Mikor megfordul, szívem dobogásának ritmusa teljesen megváltozik, nem is lassul, ameddig a karjaiban tart. -Ugye nem akarsz elmenni, és itt hagyni egyedül? Újra és újra átéltem ezt az álmot, az utolsó találkozást. De most itt megszakadt. Hirtelen, mintha elvágták volna a filmet, először apró zúgásként mutatkozott meg a fejemben, fülem sípolt, majd felnyitottam szemeim. Sokszor álmodtam már arról a pillanatról, amikor fel fogok kelni, ezért nem tudom hirtelen megállapítani, hogy ez vajon csak egy álom az álomban? Lassan, oldalra fordítom fejem, elzsibbadt nyakam kissé nehezedve mozdul el jól berögzült helyéről. Emlékszem, mi történt akkor, az utolsó pillanatban. Mégsem a nappaliban vagyok, hanem a szobámban. Hirtelen, kissé idegesen felülök az ágyban amikor meglátom a körülöttem gyülemlő port, majd a porfelhőt, amit okoztam. Vajon mennyi ideje? Megtörhette a varázst? Mi történt? [You must be registered and logged in to see this image.]Hunyorítva kelek fel, óvatosan érek a padlóhoz. Az ágyam közelében lévő papucsba lépek, megdörzsölöm karjaim, hiszen nagyon hideg van ám itt benn. Biztosan tél van. Felnyitom szekrényem, valami melegebb ruha után kutatva. A felső polcról leveszek egy pulcsit, belebújok. Furcsa az illata, tudom, el kell teljen egy kevés idő, mire ennek ilyen szaga lesz. Vajon mennyi ideig aludtunk? Csak állok egy helyben, nem tudva, mi tévő legyek, félek, valami történ szeretteimmel. Gondolataimból egy ismerős hang lök ki, amire felkapom a fejem. Vajon ez még mindig csak egy álom? Az ajtóhoz lépek, Prim szobája nem messze van az enyémtől. Óvatosan megfogom a kilincset, kinyitom az ajtót, és amint meghallom nevem, feltárom azt és kirohanok. -PRIM!? - Testvérem ajtajához lépek, nem foglalkozva az undorító dohos szaggal ami a levegőben száll és a hideggel sem. A családom a legfontosabb, ha ők jól vannak, akkor aztán én is jól leszek. - Prim! Ugye jól vagy? Tudod, hol vannak a többiek? - Egy lépéssel közelebb lépek, remélve, hogy beenged majd a szobába. Hangom kissé kétségbeesett, de viszont reménykedő is. Szeretnék már megbizonyosodni róla, hogy mindenki rendben van és persze tudni, hogy mennyi ideig feküdtünk itt, mozdulatlanul. Millió kérdésem lenne most, amire ugyan nem kaphatom meg a választ még egy ideig. Talán az apánkat kellene megtalálnunk először is, hisz ő volt a felbujtó, ő tudja, mi történt pontosan.
zene || viselet|| ||[You must be registered and logged in to see this link.]
A szemem úgy pattan ki, mintha minimum enyhe áramütést ért volna. Furcsa egy érzés, mint mikor a víz alól törsz a felszínre, pedig eddig is lélegeztem, mégis egészen más ébren, mint abban a mély álomban, amiben eddig voltam. Nagy levegőket veszek, miközben a hátamra fordulok. Biztosan a mágiának köszönhető, hogy nem gémberedtek el teljesen a tagjaim. Apa nem sokat mondott erről az egészről mielőtt megcsinálta, csak körvonalakban és én belementem, mert mindig is bíztam benne annyira, hogy tudjam igaza lehet és... amúgy sem állt szándékomban elmenni innen csak hogy ellenálljak. Azt hiszem nem is igen hagyta volna, hiszen mégis csak mi vagyunk neki a legfontosabbak. Nem tudom, hogy vajon a testvérem hogyan viselték, mármint ők nem akartak-e ellenállni, nekik elmondott-e egyáltalán apa mindent erről, mert nekem csak keveset. Vajon mennyi idő telhetett el? Álmosan nyújtózom, kicsit azért zsibonganak az izmaim, de nem olyan vészes, alig érezni. Olyan, mintha csak simán kissé másnapos lennék és rengeteget aludtam volna mondjuk tizenpár órát és ezért vagyok most kissé zsibbadt, de persze tudom, hogy nem erről van szó, csak a testem így érzékeli. Azt viszont azonnal megérzem, hogy vékonyka porréteg telepedett az ágyra, pedig biztosan volt ezen is valamiféle taszítóbűbáj, de nem biztos, hogy az mindvégig kitartott, talán csak nem rég mondta fel a szolgálatot. Körülöttem minden szépen le van terítve, valószínűleg a ház többi részén is pontosan így lehet, ahol nem jártunk az álom ideje alatt. Kicsit megköszörülöm a torkomat, úgy érzem ezzel nincs gond, de valahogy az éjjeli szekrényen lévő vízbe nincs gusztusom beleinni. Nem hiszem, hogy az teljesen rendben van. Ha csak hónapokat voltunk itt, akkor is azt hiszem már nem lenne használható állapotban. Letolom magamról a takarót. Egy póló van rajtam és egy kényelmes szürke térdig érő, laza nadrág. Ebben voltam akkor is, amikor elhelyezkedtem az ágyban és elbúcsúztam a szüleimtől. Az lett volna az igazi, ha a testvéreimtől is eltudok, de arra nem volt lehetőség. Feltápászkodom, hogy felülve kicsit jobban körülnézzek a szobában. Hűvös van, határozottan hűvös így takaró nélkül. Azonnal a mamuszba bújok bele, aztán tapogatom csak ki a meleg köntöst. Hideg évszak lehet, hogy ennyire fűtetlen az épület. Valami minimális hő persze gondolom be volt állítva, hogy ne legyen bajunk, de az is lehet, hogy csak a szobákra. Az ablakhoz lépek elsőként, hogy széthúzzam a nehéz függönyöket. Porosak, kicsit piszkosak is már, odakint pedig vékony hóréteg borít mindent. Tehát tél van, be kellene fűteni minél előbb, hogy kicsit átmelegedjen a ház. Fázósan húzom össze magamon a köntöst, aztán rászánom magamat, hogy az ajtó felé induljak. Ahogy kinyitom egyből érzem a dohos levegőt és a hideget, ami a szobában nem volt meg. Itt minden valószínűleg élhető állapotúra volt beállítva. Halk köhögés az első reakció. Szellőztetni kell, akkor viszont hideg is lesz. - Hahó! Conall? Apa, anya! Eli! - már ők is magukhoz tértek vajon? Nagyon remélem, hogy nem én egyedül, mert nem tudom hol vannak. Lehet, hogy a szobáikban, bár nehéz rávenni magamat, hogy kicsoszogjak innen. Azt hiszem fel kellene öltöznöm. Az ajtót is épp csak résnyire nyitom, hogy ne jöjjön be a hideg és a dohos levegő.
//
||
