A bájitaltantanár szobája

Fáradtságnak nyoma sincs, de a mai nap már a vége felé közeleg, ami az órákat illeti: valamennyinek vége. Egykedvűen ül székében asztala mögött, ujjai között egy pennát forgat ide-oda, tekintetét az előtte lévő pergamenekre vetett sorokon futtatja szép sorjában végig; házi dolgozatokat olvas, és a lehető legkevésbé sem boldog ettől a ténytől. Ekkora marhaságokat az ember ritkán olvas egy helyen. A tudat pedig, hogy a diákoknak ehhez volt idejük, hogy utánanézzenek, és alaposan átgondolják, amit pergamenre kívánnak vetni - vagy hányni -, csak még tovább ront a helyzeten.
Ő amúgy elnéző és humánusan szokott osztályozni is. Már saját bevallása szerint, mert, ha igazán komolyan venné a dolgokat, talán, ha évfolyamonként 1-2 ember menne át a tárgyából. De felhívták rá a figyelmét, hogy az már olyan arány lenne, ami igencsak megkérdőjelezhetné, valóban a diákokkal van-e a gond. Ez szánalmas, de legyen hát, ő aztán tényleg mindent megtesz. De ennél engedékenyebb akkor sem lesz márpedig, ezért a dolgozat aljára a méltán meg-nem-becsült "Troll" kerül. Majd... Valami megzavarja a koncentrálásban. Némi zajt hall, talán valaki áll odakint az ajtó előtt? Alighanem csak elhaladt arra valaki.
Elmélkedését azonban kopogtatás vágja ketté, tompa de határozott puffanásokkal jelezve, az illető nem, hogy itt van, de talán még be is akar jönni. Egykedvűen áll fel, szusszant, és lép az ajtóhoz, hogy egy hanyag mozdulattal kinyissa azt.
Szokásos öltözékében, és a szokásos arckifejezésével tekint hát le az érkezőre, az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül.
- Igen? - hangzik fel egyből a kérdés, amint realizálja, ki áll az ajtajában. Tekintete egy hangyányit megenyhül, már ahhoz képest, amit például egy griffendéles kapna, ha megzavarná békéjét. Arckifejezése nem változik különösebben, a hangja is nyugodt, csak árnyalatnyi feszesség csendül ki belőle, ami némi siettetést jelez: ki vele, ne tarts fel. Igaz, mintha rémlene is neki, miért van itt a lány... Vagy legalábbis van ötlete.