2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastélyban is vannak elhagyatott szobák, amelyek egykor vendégszállásnak, dolgozószobának voltak kiakítva, ám a jelenlegi oktatási rendszerhez, és a diákok elszállásolásához nincsen rájuk szükség, tehát alkalmasint bármire használhatók. Bármire, annak ellenére, hogy ez igen tág fogalom. Bármi olyasmire, ami nem vét túlzottan a jó érzés ellen. Lehet itt gyakorolni, külön órákat adni, beszélgetni, és a titkos szerelmi légyottokra is kiváló hely, főleg ha a gerlepár bekulcsolja a termet. Csak arra kell figyelniük, hogy nagyon bezárkózni nem lehet, de hát a szükség törvényt bont. A termek a birtok parkjára nyílnak, tehát a kilátás is festői. A használaton kívüli termek polcain különféle könyvkötetek találhatóak, akad néhány fotel, és egy kisebb asztal.
Az már egyértelmű, hogy nem az indulással fogunk most foglalkozni, sőt még azt sem tudom fogunk-e egyáltalán bárhová is indulni, mert hát jelenleg nem pont úgy fest a helyzet. Úgy tűnik, hogy jobb lesz ha meghallgatom, akkor talán megnyugszik és nekiállhatunk a szervezkedésnek, bár amilyen zaklatott valahogy attól félek ez nem fog összejönni, de erőltetni sem lehet. Tudom, hogy Jensen milyen, elég makacs típus, hiába noszogatnám, akkor se mennénk sehová sem, ha ő nem akarna, ez sajnos tény. - Oké, jól van... ha nem mondod el gőzöm sincs, hogy mit csinált és mi a gond. - na jó, látszik, hogy állati morcos, nem épp a legjobb a kedve, ami érthető, ha az apja nem viselkedett vele értelmesen, de mi az, ami ennyire kiverte a biztosítékot? Persze megértem, ha szemétkedett, de úgy fest nem csak erről van szó, de vajon mi történhetett, ami annyira durva, hogy nem volt elég simán csak faképnél hagyni és kész? Persze tudom egy szülőnek elég nagy hatalma van, de attól még az ő apja se tehet meg akármit, tehát csak simán nemet kell mondania és kész, de nagyon úgy fest, hogy ezúttal nem volt ez ennyire könnyű feladat, akkor pedig tényleg valami nagyon komoly dologról lehet szó, na de vajon mi lehet az? - Hű... sajnálom. - persze ez már rég volt, de gondolom nem egy élmény megtudni, hogy a szüleidet megölték. Nekem könnyebb dolgom van, hiszen az enyémeket már régen és én tisztában voltam vele, sőt technikailag szemtanúja voltam, csak éppen hogy megúsztuk a testvéremmel az egészet. Viszont még inkább kikerekedik a szemem, amikor tovább fejtegeti a dolgot, hogy egy auror volt és a lányát kellene megölnie. Persze tudom, hogy Jensen apja nem teljesen komplett, de azért ez még tőle is sok. - Hogy mi? - nem is hiszem el elsőre, hogy komolyan mondja, pedig nagyon komoly a tekintete, tehát valószínűleg nem viccel, de mégis mekkora marhaság ez? Azért megölni valakit, mert az apja rosszat tett, ez valami hülye fanatizmus, persze tudom, hogy van aki képes effélére, na de akkor is... marhaság. - Te pedig szépen nemet mondtál. - bólintok egyet és kész. Végül is ezt ennyiben lehet hagyni, nem kell túlságosan felfújni a dolgot, ettől még nem kellett volna így kiakadnia, de amikor tovább beszél csak még inkább elkerekedik a szemem. Oké, én azt sem tudtam, hogy van valakije, nem hogy olyan valaki, akit még meg is kell ölnie, így már tényleg gázosabb a helyzet. Ezek után már szinte meg sem lep, ahogyan falat igyekszik törni puszta kézzel. Felsóhajtok és utána lépdelek. Nem akarom lenyugtatni, csak legalább egy pálcaintéssel a kezét teszem nagyjából rendbe. Aztán hátrébb lépek és szépen ledobom magamat az első székre. - Azt hiszem értem, bár azt sem tudtam, hogy van valakid. Tehát ez a... Let fontos neked, akkor miért nem mondtál eleve nemet? - csak óvatosan kérdezek rá a dologra. Ha gondolom idegenről lenne szó, akkor annyiban hagyná, nem vállalná és kész, de gondolom így azért jóval komolyabb a helyzet ezért egy pillanat múlva hümmögve végül is bólintok egyet, mintha csak a saját kérdésemre akarnék választ adni. - Mert, ha nem teszed meg, akkor ő teszi meg, így pedig húzhatod kicsit az időt. - az valahogy fel sem merül bennem, hogy szimplán megfordult a fejében a dolog, hogy megteszi, vagy ha egy ismeretlen lány lenne akkor gond nélkül képes lenne rá. Persze tudom az ember a családjáért bármit, de azért megölni valakit, aki semmiről sem tehet, ezt egyszerűen nem nézem ki Jensenből és kész.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Summer az az ember, aki a lehető legjobban ismer engem, és akivel minden gond nélkül megosztom azokat a titkaimat is, melyeket másokkal egyáltalán nem. Kétségtelen hát, hogy be fogok számolni neki apámról és Leticiáról, már csak az a kérdés, hogy miként tálaljam a dolgot. Egyszerűen csak bele a közepébe? Vagy szépen, ízlésesen tálaljam, hogy könnyebb legyen számára megemészteni a hallottakat? Mit tegyek? Miként lehetne ezt feldolgozni? A saját apám arra kér, hogy öljem meg a barátnőmet! Hallottam már rossz após-barátnő viszonyról, de ezzel azt hiszem, kissé túllőttünk a célon. Na, nem mintha apámtól mást várhattam volna, de akkor is kellemetlen. - Hálás köszönet meg miegymás – sóhajtok egyet, beletúrok a hajamba, majd csak lehunyt szemmel hallgatom, amint barátnőm belesöpri táskájába a cuccait, na, ez a hang már kissé jobban tetszik. Egy gonddal kevesebb, amit meg kell oldanom a mai nap folyamán. Két nap. Ennyi van hátra Let hátralevő életéből, ha nem lépek gyorsan valamit, mert abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy apám habozás nélkül végez vele, nekem ebben pedig a segítségére kell lennem. Nem hiszem, hogy most pont egy beszélgetés lenne a legjobb, amit tehetek, elvégre az óra kíméletlenül ketyeg, amíg itt üldögélek Summerrel, addig Gordon McKinney terveket szövöget és nem csak az igen válasz opciójára. - Nem, az ebéddel nem volt semmi gond – nyelek egyet, a torkom szárazon kattan, végül kinyitom a szemem, majd a lányra pillantok: - A hús átsült, a köret elég fűszeres volt, tegnap igazán kitettek magukért a szakácsok... Szemétkedni? - savanyúan felnevetek, persze a lány nem tudhatja az előzményeket, de nekem ez akkor is vicces. - Vicces vagy, Summer, nagyon vicces... Oké, tág fogalom, nem meglepő, ha a lány értetlenkedve mered rám, de a mostani lelkiállapotom... Ha azt mondom, hogy ingadozó, akkor az még enyhe fogalom. Választanom kell apám és egy olyan lány között, akit elvileg szeretek, nem lehet ilyen nehéz az élet! Szívás az egész, ha anyám ezt előre látta volna, akkor semmiképp sem hoz a világra, hiszen ő sem akarta volna, hogy szenvedjek. Apám azonban... Habozás nélkül megtette ezt. - Tudod, sok mindent mondott, de amit elsősorban közölni szeretett volna, az az volt, hogy anyámat annak idején megölték – szólalok meg végül gyászos hangon, Summer talán azt is hiszi, hogy ez az egész cirkusz emiatt van, de nem. Nem hiszem, hogy ekkora depresszióba ejtett volna ez a hír, rosszul esett, de ennyire nem viselt volna meg. - Egy auror tette, ő pedig arra kért tegnap, hogy öljem meg annak a férfinak a lányát... Felsóhajtok, láthatja rajtam, hogy nehéz nekem erről beszélni, még mindig nem voltam képes megemészteni a dolgokat, komolyan szeretném azt hinni, hogy ez az egész csak egy rossz álom, amelyből nemsokára képes leszek felriadni. Ebben a pillanatban azonban még mindig a teremben vagyunk, kettesben, Summer pedig folyamatosan engem néz, válaszokat várva. - Nem akarom megtenni – rázom meg a fejem, majd fel-alá kezdek járkálni. Valamit csinálnom kell ebben a pillanatban is, éreznem kell, hogy itt vagyok, gondolkodnom kell! - Nem teszem meg, mert az a lány a barátnőm! - fakadok ki mérgesen, miközben tehetetlen dühömben ököllel a falba vágok. A vakolat lepereg, ujjaim közül vér serken, csoda hogy egy csontom sem tört el... Feldúltan zilálok, mintha km-eket futottam volna másodpercek alatt, szemeim sarkában könnycseppek csillannak. Nem, még nem sírok, de közel állok hozzá, nagyon közel. - Két napom van dönteni, felfogod te ezt? Két vacak napot ér apám számára Let élete! Fogalmam sincs, miként reagál erre a hírre a lány, elfordul-e tőlem vagy sem, nekem ezt azonban egyedül is véghez kell vinnem, nem hátrálhatok ki a szerepemből. Ami a legjobban zavar az egészben az a tudat, hogy nem tudtam apámnak határozott nemet mondani. Ennyire kegyetlen lennék én is? Más az asztalt is ráborította volna, én mégis miért nem tettem ezt?
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Summer Reynolds
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Üres terem 2017-03-19, 10:35
Jensen & Summer
Mit tennél, ha el kellene mondanod valamit, de tudnád, hogy a másik úgy se hinné el?
Már az első pillanatban látom rajta, hogy nincs valami rendben. Persze tudom az apjával ebédelt, de hogy ennyire rossz vége legyen... Épp csak egy pillanatra húzom el a számat, de aztán megrázom magam, csak úgy legbelül és szépen belesöprök mindent a táskámba. Ha nincs jól akkor amúgy is kár erőltetni és épp elég régen vagyunk már barátok ahhoz, hogy tudjam mikor kéreti magát, vagy mikor van épp csak annyira rossz kedve, hogy abból tudjam ki kell rángatni és kész. Most tudom, hogy nem erről van szó, tényleg valami gond lehet, egyszerűen látszik az arckifejezésén. - Oké nem gond, majd rátérünk akkor máskor. - bólintok végül és amikor készen vagyok és mindent elpakoltam szépen összezárom a táskát és lepakolom a földre, hogy még csak nyomásként se érezze, hogy itt van minden és ezzel kell most foglalkoznia. Aztán csak szépen ledobom magamat az egyik padba és felkönyökölök rá. - Gáz van ugye? Nem sikerült jól az apáddal az ebéd? Szemétkedett? - persze máskor is volt már, hogy kibukott, de ennyire azért még soha sem, ez most valami egész más, sokkal több... másabb, érzem rajta. Csak egyelőre még fogalmam sincs, hogy mi történt, de tuti, hogy valami komoly. A kutatás most tényleg nem fontos annyira, így nem is erőltetem a dolgot, azt viszont szívesen meghallgatom, hogy mi a baja. Más esetén nem tenném, ha valami akárkiről lenne szó, de azért Jensen más, vele elég régóta vagyunk már barátok, és hiába vagyok én elég komoly és nem az az érzelmes típus, azért esetében még én is meg tudok enyhülni. Ő és persze a húgom, akik miatt elő tudom kapni az érzelmesebb oldalamat is és nagyon úgy fest, hogy most erre lesz szükség.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Feldúlt vagyok, ami talán nem is csoda az apámmal való legutóbbi találkozásunk miatt. Aznap este semmit sem aludtam, egy ideig csak forgolódtam az ágyamban, amikor pedig meguntam a tétlenséget, kikeltem, majd lementem a klubhelyiségbe olvasgatni egy kicsit, hátha elálmosodok. Nem sikerült. A szavak nem értek el az agyamig, hiszen folyamatosan csak apám mondatait rágtam meg újra és újra és újra... Amit mondott, hihető is meg nem is... Persze, Let apja auror, ezt tudom a lányról, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni apám ama állítását, hogy az a férfi ölte meg anyát. Ez így nem lehetséges... Leticia egy nagyon kedves, bájos lány, akivel szeretek együtt lenni, nem lehet az ő apja az én anyám gyilkosa! Ami viszont ennek ellenére is tény marad, az az, hogy apám a családot illető ügyekben sohasem túloz... Ha ő azt mondja, hogy ő a gyilkos, akkor ezt nem vonhatom kétségbe, hiszen miért is hazudna? Fogalma sincs arról, hogy én és a lány, akit velem szeretne megöletni, együtt vagyunk... Nehéz ez az egész, számomra legalábbis mindenképp, hiszen – bármit is választok – nem jövök ki jól a dologból. Ha nem ölöm meg Leticiát, akkor az egyetlen élő rokonom hátat fordít nekem, és hiába rossz jelenleg is a viszonyunk, még van egy hely, amit az otthonomnak nevezhetek, ahova hazatérhetek. Mindezek mellett ott van az a nem kis mennyiségű örökség is, ami rám vár Gordon McKinney halála után. Önzően hangzik? Én nem vagyok álszent, nekem ez is egy szempont... Leticia viszont fontos nekem, ezért is latolgatom ennyire a dolgot, noha valaki más esetében már rég, habozás nélkül megtettem volna. Nem sokat aludtam hát, talán egy vagy két órát, így amikor reggel kikelek az ágyamból, igen nagy a kísértés arra, hogy visszafeküdjek, fejemre húzzam a takarómat, majd tudomást se vegyek a nap további részében másokról. Megígértem ugyan Summernek azt, hogy ma nyomozgatunk, de ez lelkileg csak plusz terheket róna rám, amit már nehezen tudnék elviselni. Nem áll szándékomban becsapni a lányt, nem is vagyok olyasvalaki, aki nem állja a szavát, így hát kikelek az ágyból, felöltözöm, majd mindent, amit előkészítettem a mai napra, a hálóteremben hagyok, úgy indulok el annak a teremnek az irányába, ahol barátnőm nagy eséllyel már vár rám. Annyit mindenképp megérdemel, hogy szóljak neki, hiszen itt ülne még pár órát, mire egyáltalán felfogná, hogy ma itt nem lesz semmi sem. - Azt hiszem, lefújom mára a dolgot – szólalok meg, miközben becsukom a hátam mögött az ajtót. Nem helyezek rá zárbűbájt, teljesen felesleges is lenne, hiszen épp csak annyi időre ugrottam be, hogy szóljak a lánynak. Summer azonban azt is észreveheti rajtam, hogy ma nem vagyok éppen a legjobb formámban és ezt nem csak a szemeim alatt lévő karikák árulják el számára... A hajam össze-vissza áll, pedig ennyire hanyag nem szoktam lenni, ez nem jellemző rám. Mindezek mellett pedig cipő helyett papucs virít a lábamon, valamelyik lányé, hiszen rózsaszín és nyuszifülek vannak a végén. Még csak észre se vettem, amikor felvettem... - Sajnálom, de tényleg nem lenne jó az agymunkát ma erőltetni... Plusz pár napig, vagy legalábbis addig biztosan nem, amíg le nem ülnek körülöttem a dolgok és vissza nem térnek a rendes kerékvágásba. Pihennem kell, aludnom, hogy legalább józan ésszel átlássak magam körül mindent. - Különben sem olyan fontos ez az egész – motyogom, miközben beletúrok a hajamba, amivel csak még jobban szétkócolom. - Most vannak ennél lényegesebb dolgaim is, tényleg bocsi... Még csak nem is sejtem, mennyire rákészülhetett Summer erre az egészre, de azért látom, hogy elég sok energiát beleölt a témába. Zavar, hiszen ez leginkább nekem fontos és nem neki, értékelem is az igyekezetét, de még arra sem vagyok képes, hogy megköszönjek neki mindent, amit értem tett. Nem szeretném, ha megharagudna, de az is tény, hogy most ez lenne a legkisebb bajom. Ha esetleg fogná magát és mérgesen kiviharzana a teremből, nem érintene meg túlságosan... Majd megbékél, nekem azonban csak két napom van arra, hogy döntsek, ami cseppet sem egyszerű. Talán mégis könnyebb lett volna helyben igent mondanom apámnak, aztán majd megláttam volna, mit tudok tenni, hogy Letet biztonságba helyezzem.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Summer Reynolds
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Üres terem 2017-03-14, 10:19
Jensen & Summer
Mit tennél, ha el kellene mondanod valamit, de tudnád, hogy a másik úgy se hinné el?
Minden meg van, amit megbeszéltünk, de még sem lenne igazán kényelmes a többiek előtt megbeszélni a klubhelyiségben, ezért is egyeztettük le Jensennel, hogy majd délután itt futunk össze mindennel együtt, ami már meg van. Persze a felszerelést nem hoztam, az nem kell, csak a lista van meg, hogy leegyeztessük, hogy mit viszünk, no meg azért persze nálam van a térkép, ő pedig ha jól tudom hoz még pár apróságot, mágikus tárgyat, amit beszerzett és azt mondta, hogy jó lesz az útra. Egyelőre benyitok az üres terembe és körbenézek. Nincs itt senki, nyugodtan behúzhatom magam mögött az ajtót és ledobhatom a táskámat az egyik padba, hogy aztán én is lehuppanjak. Szépen elkezdek előpakolászni, nálam i van azért egy-két plusz kellé, perui instant sötétségpor teszem azt, mert az soha sem árt. A Weasleyk bár elég vicces vackokat találnak fel, de azért vannak köztük egészen hatásosak is és nem tudjuk még mit találunk, ezért jobb felkészülni. Ha netán a pálca nem működik, akkor nem árt a tűzköpő toll és persze a fénypulzál sem. Aprillel sikerült rendesen összekapnom, két napja nem tudom rávenni, hogy helyet cseréljünk. Azt hiszem duzzog. Talán meg is értem, főleg miután most már tudja, hogy nyomozok a családunk tragédiája ügyében. Ő nem akarja, persze tudom, hogy azért, mert nem szeretné, hogy bajba kerüljek, hogy valaki ártson nekem, vagy hasonló, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen nincs mit tenni, muszáj elkövetned a hibát, még akkor is, ha sejted, hogy hiba és hogy veszélyes is. Én akkor is utána fogok járni ennek, April pedig majd szépen idővel megbékél, hogy nem hallgatok rá és persze, hogy eltitkoltam előle. Amúgy is kénytelen lesz előjönni, mert biztos vagyok benne, hogy nem hagyja nyugodni az az álom és az a srác sem, az a Morgan akiről álmodott, úgyhogy abbahagyja majd ezt a duzzogást, csak ki kell várnom. Jó lenne persze, ha addig megtenné, amíg nem indulunk Jensennel... de nála nem lehet tudni. A szüleink halála után is hónapokba telt mire végre kiimádkoztam a tükörből, jó eséllyel most is eltart majd jó pár napig, de megoldom, mert én mindent megoldok. Kettőnk közül valakinek erősnek is kell lennie ugyebár... Az ajtó nyílik végre, én pedig a térképet böngészem épp, bár a gondolataim egészen máshol járnak, ezért pillantok fel néhány másodpercnyi fáziskésés után csak, de legalább felfogom, hogy történt valami változás, az is valami. - Szia! Na minden meg van, vagy még több is? - persze kíváncsi vagyok, hogy mi volt az apjával, meg úgy általában mik történtek az elmúlt pár napban, mert elég sok óránk volt, én is sokat tanultam, meg ez az April ügy... nem sokat tudtunk úgy érdemben beszélni, de legalább most erre is sort keríthetünk úgy, hogy tuti, hogy nem zavar meg minket senki, főleg ha az ajtóra is kerül egy kis zárbűbáj, biztos, ami biztos.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Egyetlen mogorva mozdulattal hajítom Emilia levelét a kandallóban lobogó zöld lángok közé, melyek szinte pillanatok alatt semmissé varázsolják a cetlit, melyet a lány küldött nekem. Púp a hátamra, legalábbis ez lenne az a mondat, mellyel a legjobban jellemezhetném a csajt, de szükségem van rá ahhoz, hogy tönkretegyem Justice-t. Nem mintha ilyen ócska pletykákkal bárkit is gallyra lehetne vágni, de ahhoz bőven elég, hogy megkeserítse a nővérem Roxfortban töltött éveit. A többiről majd én gondoskodom, ez nem is vitás, van pár tervem a későbbiek folyamán, ezekbe pedig Emiliát sem avattam be. Még. Nem tudom bizonyosan, mennyire bízhatok meg benne, hiszen elég sok embert átvágott már, én viszont igyekszem nem bedőlni annak a viselkedésnek, amelyet velem szemben is igyekszik magára ölteni. Az ellenségem ellensége azonban a barátom, így én is minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne hajtsam el magam mellől. Nehezen kezelhető természetem van néha, ez azonban nem mindig jön jól a csapatmunkák terén. Felsóhajtok, majd az előttem heverő pergamenek tömkelegére pillantok. Tanulnom kellene, ezért is jöttem le a klubhelyiségbe, ahol egyelőre még nincsenek olyan sokan, épp csak pár ember lézengett idelenn, ellentétben a hálókörlettel, ahol a srácok lassanként egy kisebb bulit igyekeztek összehozni maguknak. Nem örültem ugyan Emilia levelének, de semmi kedvem sem volt elveszíteni egy ilyen értékesnek bizonyuló szövetségest. A lány ugyanis a felszínen jóban volt Justice-al, és nálam sokkal több dolgot ki tudott csikarni belőle. Nem hiszem, hogy Justice teljesen megbízott volna benne, nem olyan személyiség, aki bárkit is a barátjának tekintene, de kezdetnek bőven elég ez is. Idővel majd nekem is sikerül a bizalmába férkőznöm, ehhez kétség sem fér. Elpakoltam hát a cuccaimat, majd vártam egy keveset. Fő a biztonság, márpedig igazán nem lenne szerencsés dolog Emiliával egy helyen mutatkoznom. Mindketten teljesen más oldalt képviselünk – a többiek szemében legalábbis – egyszóval nem vagyok olyan ember, akivel a lány normális körülmények között barátkozna. Különben sincs hozzá semmi közöm, ha nem lenne ez a Justice-ügy, akkor nagy eséllyel szóba sem álltunk volna egymással soha az életben. Talán ez lett volna a legjobb verzió az én számomra.[You must be registered and logged in to see this image.] Végül csak erőt vettem magamon, felálltam az asztal mögül, majd elindultam az Emilia által kijelölt terem felé, amely szerencsére nem volt olyan messze a klubhelyiségünktől. Úgy tűnik, szorult ész a leányzóba, ez pedig mindenképp egy jó pont neki. Mielőtt benyitottam volna, körülnéztem, habár számítottam rá, hogy senki sem lesz a közelben, de ilyenkor is óvatosnak kell lennem. - Szia, Tündérbogár! - bosszantó mosoly terült szét az arcomon, amikor végül megjelentem az üres teremben, majd mielőtt a lány válaszolhatott volna, pálcámmal intettem egyet az ajtó felé, mire az teljesen hangszigetelt lett a külvilág felé. - Így, ni! Azt hiszem, most már sokkal nyugodtabban tudunk beszélgetni... A megszólítás teljes mértékben szándékos volt, hiszen imádtam a lányt hergelni, valamiért sokkal elviselhetőbb lett a jelenléte számomra. Pálcámat a zsebembe dugtam, majd a terem közepén lévő asztalhoz sétálok, végül a szék helyett arra ülök rá. - Nagyon hivatalos vagy, Emi – jegyzem meg, miközben mindkét lábam a nekem szánt székre helyezem, majd az előttem álldogáló lányra pillantok. Fogadjuk, fel tudna robbanni... Azért szép látvány lenne, amint darabokra válik, majd elporlad a semmiben. - Vedd kissé lazábbra a figurát. Szóval, miért is hívtál ide? Ó, tudom én nagyon jól, miért is történt a dolog, de sokkal jobb az ő szájából hallani a dolgokat. Habár, azt hittem, a jelenlétem nélkül is sikerül jó kis pletykákat összeütnie, és talán a Justicenak szánt levél is menni fog neki, de túl sok bizalmat öltem belé. Mondjuk, nem hátrány, ha egyeztetünk, ezt elismerem, de ezzel is csak azt kockáztatjuk, hogy lebukunk. - Gondolom, a Süveg nem ok nélkül döntött úgy, hogy a Hollóhátban a helyed, nincs igazam? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Csoda, hogy eddig nem húztam ki nála a gyufát, de tényleg. Mindenesetre, ha ez történne, majd igyekszem helyrehozni a dolgot, elvégre Emilia igen nagy kincs számomra a bosszúhadjáratomban, még ha ezt nem is szeretem beismerni magamnak. - Azt hittem, egy ideig még nem kell kettesben lennünk...
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Hangos nevetés, és pár kedves, tapintatos megjegyzés után sikerült leráznom a rám akaszkodó társaságot. Nem kedveltem őket, sőt. Egyenesen kirázott a hideg, ahányszor csak velük lógtam, de muszáj volt a pletykák elterjesztése végett néha érintkezni másokkal is. Ők pedig pont megfelelőek voltak erre mindig is, mivel könnyedén elhittek mindent mindenkiről. Mintha csak a kiéhezett hiénák elé dobnánk pár falatka húst. Imádják, és én is imádom, hogy nekik köszönhetően minden a megfelelő ütemben halad előre. A pletykák, amiket Justice-szel kiagyaltunk, szintén szerteszéledtek és természetesen a róla kitalált pletykák is nagyon jól haladnak előrefelé. Bár, még csak a lágyabb verziókat engedtem útjára, de később majd a többire is szánok időt. Azok még amúgy sincsenek teljesen készen, Kyle-lal is meg kell beszélnem a részleteket. Valamint, a következő levélről sem ártana már elkezdeni gondolkozni, a beígért határidőig már csak pár nap van hátra. Ezért is, még reggel küldtem egy baglyot a fiúnak, hogy találkozzunk az üres teremben, ami nem olyan messze tőlük helyezkedik el. Úgy hallottam ritkán használják, és akkor is csak elvétve egy-két diák. magáncélokra, szóval mi is nyugodtan bérbe vehetjük. Még a klubhelyiségben összepakoltam magamnak egy pennát és pár pergament, majd sietve indultam meg a teremhez. Direkt későbbre hívtam oda, nem lenne túl jó, ha együtt látnának minket, még gyanússá válna a dolog, és kezdhetnénk el azon is agyalni, hogy mivel magyarázzuk ki ezt. Nem, ilyen kellemetlenség nem kell az életembe, pláne, hogy így is elég nehéz összedolgozni vele. Fiatal, pimasz, megbízhatatlan... Majdhogynem azt sem tudom, hogy mit kezdjek vele. A terembe érve is csak felsóhajtok. Szerencsére üres, és nagyjából öt percem még van a megbeszélt időpontig. Szóval, kényelmesen kipakolom az asztalra a tintát, a pergament és a pennát. Lebegtető bűbájjal a terem közepére helyezem az asztalt, majd a székeket is asztal egyik-másik felére. - Kész. Már csak ő hiányzik... - Fogalmam sincs, hogy mennyire pontos is ő, szerencsére órám sincs, hogy mérhessem az idejét, de, amint megpillantom, egy elégedetlen grimasz ül ki az arcomra. Igen, Justice után ő az, aki még képes kicsalni belőlem ilyen természetes reakciókat, micsoda testvérpár...
♫ Music ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyértelmű, hogy valami sötét dologról van szó, Gemma nem csak hogy griffendéles, még baromira önfejű is. Aligha fél sok mindentől, pontosan tudom, hogy eddig egyedül intézte a dolgait. Ha képes az éjszaka közepén segítséget kérni tőlem, az csak a szinte legrosszabbat jelentheti, egyetlen félelmét. A vámpírokat. Na jó, ennyire nem kéne tippelgetnem, hiszen még alig ismerem, bár az elmúlt hetekben már igen könnyedén ki tudtuk ismerni egymás lelkivilágát, a közös szív együtt dobban, az elején még túlaggódtam magam minden rezdülésétől, távolodásától, ám a napi vizsgadrukk meg ilyesmik megszokhatóak, elkülönítőek, ez viszont teljesen más volt. Talán most is tévedek, ám mintha még hallanám is a kiálltását. Talán halucináció, a sötét mágia ilyesmire nem tudom, hogy képes-e, a halálfélelem ellenben nyersen kitapintható, olyannyira, hogy rám is hat, így magamra húzom a kapucnis pulcsit, és négyesével véve a lépcsőket keresem őt, szinte légvonalban, ám tudom, hogy cselhez kell folyamodnom, ezért török be a szomszéd termen át elmosódott alakban. Más azt mondaná, hogy milyen vész érhet minket egy iskolában, ám Voldemort üzelmeit nézve azt hiszem bármilyen, végtére is egy épület nem véd meg a sötétség teretményeitől, lásd dementorok. Volt már vérfarkas is a tanárok között, sötét varázslók nem is egyszer, így nem kérdés, hogy ahogyan felnövünk, magunknak kell intézni a dolgainkat. Azaz nekünk együtt. A tenyeremben lángoló tűzförgeteg egyértelműen arra utal, hogy használni fogom, ha Gemma támadója nem hátrál meg. A háztársamat látom, akiről alig tudok bármit is, ám a tekintete alapján meglepettnek tűnik, mintha még túl is játszaná, hogy én zavartam meg itt a dolgot. Mégsem őt nézem, miközben lassan közeledek, hanem Gemmát, és bár nem túlzottan értek a jeleiből, mert ezt még fejlesztenünk kell, ám mégiscsak elindítom a lángnyelvet, hogy Morticia feje mellett csapódjon be a falba, lerobbantva a vakolatot. - Azt mondtam... hagyd... őt... békén...! – Nem, nem kellenek ide a másik részéről vendégek, mert igazán eldurvul akkor a helyzet. – A haláltól nem, csak tőled. Nem érdekel, hogy ki vagy, de ne hidd, hogy finomkodok, csak mert lány vagy. Nem az számít, hogy én ki vagyok, hanem, hogy mit teszek veled... A következő nem fog félremenni... – Nyújtom a szabad kezemet Gemmának, és ha elfogadja, akkor magam mögé rántom, és immár én nézek farkasszemet a vámpírral. Az arcomat természetesen nem láthatja, aurám baljós fénnyel pulzál. Mégsem igazi túlzottan ezt a jelmez, nem vagyok vele megelégedve.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma and the vampire ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyre abszurdabb az egész helyzet. Tényleg arról beszélgetünk, hogy kit mennyire zavar a fény? Nem igazán értem én ezt az egészet, hogy miért köti az ebet ennyire a karóhoz, hiszen nem a fény itt a lényeg, mert ha rendesen megkért volna, hogy menjek másik terembe, akkor talán még meg is gondolom, de ő már a legelején is szándékosan ijesztgetett. Nem csoda, hogy nem igazán hagytam, hogy próbáljon hatni rám, hiszen azért ez nagyon komoly dolog. - Őszintén nehezen tudom elhinni. - még hogy tud kedvesebb is lenni... na persze. Eléggé hihetetlennek tűnik a dolog. Ha tudna, akkor biztosan másképp indított volna, de nem úgy fest, mintha ez tényleg lehetséges lenne. Nem, szerintem ő képtelen a kedvességre, csak arra képes, hogy ártson másnak, ráhozza a frászt, hiszen fel akarta gyújtani a mostohatestvérét. Milyen ember az ilyen? El sem tudom képzelni, hogy annyira utáljak valakit, hogy ilyet tegyek vele, pedig őt most nagyon nem szívlelem, de még vele se lennék képes effélét művelni. - Nálad valami nagyon nem klappol. - értetlenkedve meredek rá, hogy tényleg képes ilyesmit mondani, hogy ilyesmiket gondol, hogy egyáltalán... a jó ég tudja, tényleg valami nagyon nincs rendben vele. A fény kérdésre már nem is reagálok, nem számít, csak az, hogy végre eltűnjek innen, amit nagyban megnehezít, hogy tudom már, hogy vámpír, aminek okán rettegek tőle, hogy nála van a pálcám és még az ajtót is bezárja. Tényleg nincs vele valami rendben. Oké, hogy Mardekáros, de Andrew is az és ő nem ilyen. - A kezedbe... ugrott? Felvetted és nem adtad vissza... nem ugrott semmi, visszaadhatnád és kész. - és akkor ellépek, de neki esze ágában sincs, úgy fest élvezi a helyzetet, én pedig pánikban vagyok. Nem tudom, hogy képes leszek-e Andrewt hívni, de akkor is megpróbálom, mert... hátha valahogy eljut hozzá, vagy maga a tény, hogy mennyire meg vagyok rémülve. A szívünk közös, az enyém pedig most elég magas fordulatszámon dolgozik. Persze ettől még megijedek, amikor az ablak látványosan kitörik és megjelenik a kapucnis alak. Én tudom ki az, érzem, hiszen tudom mikor van fájdalmasan távol, azt is érzem mikor van elég közel. - Veszélyes vagy, amiket mondtál az alapján egyértelműen, persze, hogy... kell segítség, nálad a pálcám és nem engedsz ki innen! - ezzel lényegében az érkező Andrewnak is vázolom a helyzet, csak aztán nézek rá, amennyire az alakja kivehető igyekszem megkeresni a tekintetét és gondolati úton üzenni neki, egyszerűen csak a pillantásommal, ahogyan Ted és Marshall az Anyátokban, hogy tudja a lány vámpír és pont e miatt félek tőle ennyire, e miatt estem pánikba és ezért hatott olyan fenemód rosszul rám, hogy még a pálcám is hozzá került, no meg persze a nagy erősségű fény. Lumossolem kell ide, még hozzá jó erős fajta, akkor biztosan hamar visszavesz és rájön, hogy már nincs olyan nyerő helyzetben, mint eddig.
Szinte kezdem megsajnálni, hogy pont velem sikerült összefutnia. Bár… mégis van annyi szerencséje, hogy nem egy rossz pillanatomban talált rám, így elég sok mindent meg fog úszni. Sajnálom, hogy az általam biztosított fény nem tetszik neki, de az ő szeme nem esik ki tőle, az enyém viszont kb kiégne, ha itt most nekiállna Lumosozni. – Az attól függ, hogy merre fordulsz – válaszolok neki. Kezd érdekes irányt venni a beszélgetés. – Vagy ha utána gyújtod meg a pálcádat, miután elaludtak, és nem én vagyok a szobatársad, akkor már észre se veszik a fényt. Nekik valószínűleg nem olyan erős – vonok vállat. Nem vagyok én direkt szemét, csak mindenki ezt a következtetést vonja le magának. – Amúgy, akár hiszed, akár nem, szoktam kedvesebb is lenni – teszem hozzá, de csak mert kíváncsi vagyok, hogy elhiszi-e. Nem tehetek róla, de szórakoztat a helyzet. A kedvencem akkor is az, ahogy arra reagál, hogy majdnem felgyújtottam a kölyköt. A vádjaimat nagyon komolyan veszi, úgyhogy csak felnevetek. – Csak vicceltem. Tudom, hogy te nem tennéd meg, bár… az a buta kölyök téged is jobban bosszantana az átlagnál. Viszont látnod kellene az arcodat – jegyzem meg kaján vigyorral. Mindent megér az arckifejezése. A bátyjával kapcsolatban továbbra sem akar nekem semmit se mondani. Ami elég érdekes, mert azt hittem, régen jóban voltak. Na nem baj, előbb utóbb úgyis megtudom, amit akarok. A fenyegetőzése nagyon mulattat. – Nekem? Engem aztán nem zavar, hogy itt vagy… felőlem olvashattál volna, felajánlottam egy kis fényt, de neked nem volt elég jó semmi – emlékeztetem rá, mi történt eddig. – Az, meg hogy a pálcád a kezembe ugrott, szintén nem az én hibám, mert nem erőszakkal vettem el – folytatom, miközben felállok a székről, és visszamegyek az ablakhoz. A „különben”-re azért felkapom a fejem, mert kíváncsi lennék, mit takar, de ezt már nem tudom megkérdezni, mert nem sokkal ezután valami szinte berobban a másik ablakon. A hirtelen ijedség után meghökkenve fordulok abba az irányba, ahonnan a fiú érkezik, legalább is, gondolom, fiú, mert a hangja nem lehet lányé, akkor sem, ha elváltoztatta. – Ejnye, Gemma. Vendégről nem volt szó, mert akkor én is mindjárt hívok egyet – vetem oda a lánynak. Vajon most elégedett? Erre a fordulatra nem számítottam, bár az érdekelne, ki lehet a srác. – Te pedig épp megzavartad a csajos esténket – szólok most már hozzá. – Amint látod, nincs semmi baja, nem tudom, miért kell úgy tenni, mintha épp a haláltól mentenéd meg az utolsó pillanatban. – Forgatom meg a szemeimet. Figyelem a rám meredő pálcát, de egyelőre én sem teszek semmit. Amíg nem támadok, elég pofátlanság lenne rám támadni, Főleg, mivel Gemmával sem csináltam semmit, pedig megtehettem volna. – Miért is nem vállalod az arcodat? – teszem fel a következő kérdést, majd a lányhoz fordulok. – Vagyis, inkább neked kellene bemutatnod, mert a te barátod – jegyzem meg, és várakozom.
Olyannyira összeköt minket a vérmágia, hogy szinte egyszerre is alszunk. Az, hogy felébreszt az éjszaka közepén, eléggé bosszantó. Nem tudom, hogy mitől ennyire zaklatott, de mivel így nem fogok tudni visszaaludni érdemben, muszáj nekem is elfoglalni magamat, mert kiverte az álmot a szememből, és nem tudom csak úgy rákényszeríteni az akaratomat. Marad tehát a virrasztás, hátha előbb-utóbb az egyikünk komolyan beálmosodik. Mivel egyetemista vagyok, és saját szobám van az alagsorban, senki nem láthatja, hogy min ügyködök. Most éppen valami különleges köpenyt próbálok megvarnni, méghozzá mágiával kiegészítve. Frankón fog kinézni, belefűzök némi elemista specialitást is, tud lángokat kilőni az ujjaiból, és amolyan légies, nagyokat lehet benne ugrálni. Már ha egyszer kész lesz. Most azonban a varrogatás közepette azt érzem, hogy Gemma felgyorsítja a szívünket, még szinte kiabálást is hallok az elmémben, így felpattanok, és azon tűnődök, hogyan segíthetnék. A félkész ruházattal még sehogyan, lehet hogy nem is fog működni, így a saját kapucnis pulcsimra varázsolok egy torzító varázst, alakom elmosódik, mintha én is patrónus lennék, és követem a forrást, az irányt. A termek egyikében van, sőt, a lelkemben visszhangzik a kiáltás, amellyel engem hívott. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd rám lesz szorulva. Kemény lány, nagy bajnak kell lennie, ha ennyire megijedt. Kiszámolom, hogy melyik teremben lehet, de nem ott nyitok be, hanem benyitok egy másikba, a szomszédosba, amely most üresnek bizonyul, kimászok az ablakpárkányra, és ott egyensúlyozom végig. Alakomba bele-belekap a szél, de muszáj, hogy bírjam ezt, hogy ha valami önjelölt bajnok akarok lenni, aki másoknak segít. Lényegében az éjszaka az én világom. Bárki is legyen bent, most megemlegeti, ha bántja a vértestvéremet. Egyetlen tűzcsóvával robbantom be az üvegablakot, s lépek be a terembe a szilánkokat félrerugdosgatva. Alakom vibrál a varázslattól, nem lehet látni, hogy ki vagyok, még kapucni is van rajtam. A hangomat én magamat változtatom el, gyorsan felmérem a félhomályban egymással farkaaszemet néző párost, és Morticiára fogom a pálcámat, amelynek végét lángnyelvek övezik. - Add vissza a pálcáját, és húzz el... – Mormolom mély hangon, és felkészülök rá, hogy támadjak, még akkor is, ha netán a pálcámmal készülne valami szemétségre, én puszta kézzel sem vagyok lebecsülendő ellenfél. A törött ablakot már magam mögött hagyom, és szépen lassan leereszkedem az ő szintjükre, noha nem közeledem. Még...
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma and the vampire ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán igen máskor jobban meggondolom hová teszem be a lábamat, vagy azt, hogy hogyan. Előtte mondjuk körülnézek és ha már tuti, hogy üres a hely akkor sajátítom csak ki magamnak, de amíg nem vagyok benne holt biztos, addig nem kockáztatok. Most viszont tényleg nem lenne rossz olvasni, de nagyon úgy fest, hogy a szintén a helyemet bitorolni próbáló lány nem igen akarja feladni a helyet, fény tekintetében pedig láthatóan nem tudunk megegyezni az istennek sem. - Az olvasás nem is, de ha aludni akarsz, akkor a fény zavar nem? - húzom el a számat egy pillanatra. Hát na, mintha nagyjából mindenbe szándékosan belekötne és nem értem, hogy ez neki egyáltalán miért jó. Simán rosszindulatú, vagy baromi rossz napja volt? Mondjuk miután kiderül, hogy szándékosan akart felgyújtani valakit... hát akkor már kezdem sejteni, hogy inkább az első verzió lehet a helyes. Simán rosszindulatú, pedig én nem vallom, hogy az ember születhet rossznak, abban is még most is hinni akarok, hogy a bátyám is menthető, csak még nem tudom, hogyan. - Hogy én? Soha... te nem vagy... - majdnem befejezem a mondatot, de végül csak elharapom, pedig így gondolom. A csaj nem normális, valami rosszul van bekötve nála, hogy képes ilyet mondani és még komolyan is gondolja, mintha tényleg teljesen normális reakció lenne, hogy fel akarsz gyújtani valakit. Jesszus! Ez finoman szólva is nagyon durva. - Semmi közöd hozzá! - csattanok most már fel, amikor még mindig tovább kérdezget a nyárról, meg a bátyámról. Ezek után nem csoda, ha pánikba esem, amikor a pálcámnak annyi, hozzá kerül és egyértelművé válik az is, hogy a lány vámpír. Egy vámpírral vagyok egy szobában, aki a tetejében még az ajtót is bezárja! Az biztos, hogy jelenteni kellene egy tanárnak, csak épp azzal azt is elmondanám, hogy kiszoktam éjszaka... nem jó ez így sehogy sem. - Neked se jó, ha itt vagyok... Add vissza a pálcámat és... megyek. Különben... - nem tudom, halvány gőzöm sincs, hogy különben mit teszek, de ha visszakapom a pálcámat holt biztos, hogy a legerősebb fényvarázslattal fogok a képébe világítani, csak úgy hálából azért, mert ilyen kedvesen fenyegető volt. ~Andrew... Andrew segíts!~ - utolsó ötlet, mentsvár. Azt sem tudom, hogy működik-e egyáltalán. Vajon, ha megosztottuk a szívünket az mit jelent? Tudom, ha messze megy a birtokról, de vajon érzi, ha félek? Mert félek, rettegek, hiába próbálok lenyugodni. Ha próbálok üzenni neki, vajon megtalál és kinyitja azt az ajtót?
Rosszul tette, hogy mégsem maradt a szobatársaival, azt hiszem, legközelebb sokszor meg fogja gondolni, mikor hová megy. Például üres termekbe nem kellene gyanútlanul besétálni. Kíváncsi lennék rá, hogy ha ő lett volna itt előbb, és én jöttem volna később, akkor hogyan alakult volna a helyzet. Bár, akkor valószínűleg nagy eséllyel úszhatta volna meg a dolgot, mert ha meglátom, hogy itt világít, akkor biztos, hogy kifordulok az ajtón, és megyek máshová. Talán ez kellett volna, ahhoz azonban neki előbb el kellett volna indulnia, amíg még világos volt kint, mert én olyankor még a szobámban fetrengek. Aztán amint sötét lesz, elindulok. – Az olvasás mióta zavar bárkit is? Vagy te hangosan olvasol? Mert akkor még némítóbűbájt is kapsz tőlem ajándékba – jegyzem meg. Nem hiszem, hogy tényleg hangosan olvas, sokkal inkább a szobatársait is idegesíthette a fény. Érdekes, hogy az ő esetükben inkább lejön a hetedikről az alagsorba olvasni, nekem meg simán idevilágítana. Hát, ha már így van, akkor én is így fogok hozzáállnia dolgokhoz. – Hát, nem sajnálom a szemedet, ha te se az enyémet – ma nem fukarkodom beszólásokkal, de szerintem igazam van. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Kétszer is felajánlottam az együttműködést, nem fogadta el. Igazán nem tehetek róla, de innentől kezdve meg sem próbálom megérteni. Tudtam, hogy nem fog szó nélkül elmenni a gyújtogatás mellett, úgyhogy magamban jót nevetve hallgatom a sopánkodását. – Igen, szándékosan felgyújtottam – ismétlem meg, csak hogy biztos legyen benne, nem hallotta félre. – Szerintem normális reakció volt… iszonyú idegesítő kis kölyök, te is megtetted volna a helyemben – jegyzem meg, még akkor is, ha nem igaz, de annyira kíváncsi vagyok, ehhez mit szól. Rájöttem, hogy igen szórakoztató dolog összezárva lenni vele ebben a szobában. Nekem legalábbis igen, az, hogy neki nem, számomra is egyértelmű, de csak egy estét kell kibírnia, legközelebb biztos nem mer majd erre járni, napközben meg simán elkerülhetjük egymást. – Igen… hát tényleg nem futottunk össze valami sokszor, de ha már itt tartunk, őt többször láttam, mint téged. Te merre jártál? – faggatózom tovább. A bátyja látszólag nem a kedvenc témája, ezért direkt nem cáfolom meg azt, hogy nem ismerjük egymást. Valójában tényleg nem igazán futottam össze vele sem, vagy ha mégis, akkor se beszéltünk, szóval nem nevezném ismeretségnek, csak annyi, hogy tudom, kiről van szó. Én minden esetre kényelmesen üldögélek a székemen, és beszélgetős kedvemben vagyok, ő azonban nem úgy tűnik. Sajnálom, mert ilyenkor szerintem nagyon is kedves vagyok. – Kár… akkor olvass. Még fényt is csináltam neked – mutatok körbe, jelezve a félhomályt, amit varázsoltam. Én szívesen elüldögélek itt, nem zavarnám, és még csak kényelmetlenül sem kell éreznie magát miattam. – Dehogy adom. Legalábbis egyelőre nem – rázom meg a fejem. Mikor közelebb lép, rászegezem a sajátomat. – Mivel te most hátrányban vagy, jobb, ha nyugton maradsz. Vagy, a pálcád egy mozdulattal repül az ablakon. Mondjuk akkor kiengednélek megkeresni, de reggelig kutathatnál utána. – Talán ezt kellene tennem, mert az is szórakoztatóan hangzik.
Nem a bajt kerestem és még csak nem is a kalandot, egyszerűen csak nem akartam zavarni a szobatársaimat és azt sem, hogy engem zavarjon más. Hát ez utóbbi nem jött össze. Talán be kellett volna lógnom a közös társalgóba, ott legalább van világítás és máris könnyebb dolgom lenne, de így... Tény, hogy rosszul döntöttem, mostanra már beismerem, maximum a fene nagy büszkeségem nem igen engedi, hogy csak úgy lelépjek innen, hiába akarja annyira. Vagy talán nem is akarja, mert mintha kifejezetten jól szórakozna rajta, hogy ennyire nem bírom a sötétet és hogy enyhén szólva is rám hozta a frászt. - Csak nem akartam zavarni a szobatársaimat az olvasással és... azt sem akartam, hogy engem zavarjon más. - na igen ez utóbbi nem jött össze, de az ember amikor ugyan álmos, de nem tud aludni azért még sem biztos, hogy tökéletesen át tud gondolni mindent, ahogyan ez most nekem sem ment. Nem egy sötét üres teremben kell olvasgatni, vagy előbb jól be kell világítani, akkor legalább felmérem, hogy van-e bent valaki. Igen, a következő alkalommal biztosan így lesz. - Relatív... talán, de az én szemem tönkremegy, ha félhomályban olvasok. - húzom el a számat egy pillanatra. Lehetséges, hogy az ő szemszögéből igaza van, de nekem akkor se tesz jót a félig sötétben olvasás, még ha neki ez nem is számít annak. Ő mondjuk eddig is gond nélkül közlekedett, én meg felrúgtam a széket, úgyhogy igen neki ez úgy fest megfelelő mennyiségű fény. - Hogy... mi? Szándékosan felgyújtottad? Ez... ez nem normális dolog! - na jó itt már eleve rendesen elkerekedik a szemem. El sem hiszem, hogy ezt tényleg komolyan mondja és hogy csak úgy rezzenéstelen arccal arról beszél, hogy majdnem megölt valakit, még hozzá a mostohatestvérét. Rendben van, ha valakit nem kedvelsz, de azért nem ölöd meg, vagy nem próbálod meg felgyújtani. Hogy a fenébe csinálhat valaki ilyet? Na jó a kérdés butaság, hamar leesik, amikor én meg nekiesek. Vámpír... ezek szerint eleve gonosz és még vámpír is. Oh jesszus! Én pedig itt vagyok vele összezárva a félhomályban. - A... a szomszédunk voltál, de nem ismertelek sose jól és... és a bátyám sem. - igaz? IGAZ? Nem ismerhette, ő nem volt ott a házban, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Persze ez nem zárja ki azt, hogy esetleg mégis... mi van, akkor ha köze van a bátyámhoz és ahhoz a rémes három hónaphoz? Nem lehet! Felismertem volna... nem mondom, hogy mindenre emlékszem abból az időből, de nem mindenki volt ott, aki vámpír a világban, nem... nem hiszem. - Nem akarok veled beszélgetni. - rázom meg a fejemet, és persze a pálcám nem kerül vissza a kezembe, bármennyire is szeretném. Persze valahol sejtettem, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. - Add... vissza! - nagyot nyelek, de közelebb lépek, főleg amikor kattan a zár. Ha visszakerül a kezembe a pálcám biztos, hogy szinte azonnal egy Lumos Maximát nyomok a képébe, hogy aztán el tudjak tűnni szépen innen. Jó ég! Mi a fenéért nem tudtam aludni rendesen?
Nem gondoltam volna, hogy ennyire fiatal még, jó, persze én sem vagyok öreg, de simán azt hittem, már ő is egyetemista. Abban igaza van, hogy nem lenne szabad itt mászkálni, úgyhogy remélem, egy életre elvettem a kedvét az esti túráktól, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen vámpír az iskolában, és más nem biztos, hogy itt csevegne vele, hanem egyből rávetette volna magát. Úgyhogy sokkal rosszabbul is járhatott volna, bár az arckifejezést elnézve, és a hangját hallva nem ezen a véleményen van. – Az bizony nagy baj. Bár griffendéles vagy, nem vagyok meglepve. Ott feltűnően sokan gondolják, hogy jó ötlet éjszaka mászkálni. – A hangom nem kioktató, sokkal inkább gúnyos. Nem arról van szó, én is megszegtem néha a takarodó szabályt, de nekem vitális szükségleteim voltak, nem a kalandvágy hajtott. Azt hiszi talán, összevissza fecsegek mindenféle ostobaságot, pedig egyáltalán nem így van, csak épp azt mondom, ami eszembe jut. Így jutottam el nagyon rövid idő alatt a holdhoz. A vérfarkasos megjegyzésére felnevetek. – Na, igen. De egyikünk sem vérfarkas, úgyhogy semmi akadálya, hogy nézzük – jegyzem meg. Még szerencse, hogy nem vagyok az. Ha választani lehetne, ezerszer inkább ez, mint a vérfarkasság, azért azt nem olyan könnyű eltitkolni, és még szenved is az ember. Ezt azért nem olyan nehéz, legalábbis az átlag elől. Persze van, aki egyből kiszúrná. – Relatív, hogy kinek mi erős. – Újabb bölcselkedő megjegyzés részemről, kezdem unni a dolgot. Eddig egész beszélgetős hangulatban voltam, most viszont már egyáltalán nincs kedvem hozzá. Gyorsan változnak a dolgok, ahogy az ő lelki egyensúlya is. Valahogy sejtettem, hogy valamiféleképp hatással lesz rá a gyújtogatós megjegyzésem, és hát olyan régen történt már, miért ne mesélném el? – A mostohaöcsémre. Bosszantó egy kölyök volt mindig is. Egyszer aztán végleg elegem lett, és amikor a nevelőszüleim leléptek, fejbevágtam, belöktem a szobájába, jól fellocsoltam benzinnel, és meggyújtottam. Csak sajnos a nevelőapám otthon hagyott valamit, és még időben hívták a tűzoltókat. Néha nincs szerencsém – vonok vállat. Az engem ért következményekről egyelőre nem beszélek, nyilván voltak, de ahhoz képest egész jól megúsztam a dolgot. – Ha tervezel beárulni valakinek, csak nyugodtan, engem aztán… – Miért is érdekelne? Ilyen régi ügyek miatt maximum csak jól elkerülnek mások is messziről, nem mintha eddig nem tették volna. Mugli dolgok miatt a fene se fog elítélni, ha meg igen, megszököm. Ráadásul be sem zárhatnak a betegségem miatt, úgyhogy nyert ügyem van. Ezután történik egy kis közjáték, amiből egyelőre győztesen kerülök ki. – Na, felismertél? – húzom félmosolyra a szám. Sokszor ugyan nem találkoztunk, de én sem így néztem ki mindig. A kérdésemre nem válaszol, amitől ezúttal eltekintek, de tényleg kíváncsi lennék, mi lett vele. Majd felhozom még később is. A felszólításán jót szórakozom. – Kellene? Vedd el – mosolygok kedvesen, talán túl kedvesen. Amíg nem szerzi meg, nálam marad, de kíváncsi vagyok, hogy a közelembe mer-e jönni. – Ahelyett, hogy inkább beszélgetnénk… Időm, mint a tenger – szólalok meg újra, és iszonyúan élvezem a helyzetet. A saját pálcámmal az ajtó felé intek, jól hallhatóan kattan a zár. Innen csak az ablakon keresztül távozhat.
Furcsa lány annyi szent, ezt eddig is tudtam, de egy sötét teremben kettesben lenni vele még inkább hátborzongató, még ha van is fény a pálcám végén, de nem olyan erős, mint aminek ő titulálja. Bőven van azért körülöttünk sötét is, ami még mindig hátborzongató, főleg hogy közben furcsaságokról beszél és nem arra válaszol, amit kérdezek. Így azért elég nehézkes valakivel kommunikálni rendesen. Szorongatom a pálcámat és komolyan azon jár az eszem, hogy inkább mennem kellene és keresni mondjuk egy másik termet, ami üres. - Hetedikes vagyok, én elvileg... nem jöhetek ki ilyenkor. - rántom meg a vállamat. Na igen ez is kiderült, bár szerintem eddig is tisztában volt vele, szóval olyan mindegy nem? Nem szabadna itt lennem, még sem az volt az első dolga, hogy bemártson a tanároknál, hanem az, hogy megpróbáljon lebeszélni az olvasásról, vagy lehetőség szerint inkább arról, hogy fényt varázsoljak, pedig eszem ágában sincs eloltani a pálcámat, főleg miután még a holdról is beszél, meg az elviselhetetlen napfényről. Kellemetlen gyanú kezd el a gondolataim közé furakodni, de egyelőre elhessegetem. - Igen... végül is szép, csak a vérfarkasok nincsenek oda érte. - teszem még hozzá, de nem ez a lány nem lehet vérfarkas. Akkor másképp festene, mármint... a teliholdak alkalmával biztosan érzékelni lehetne rajta, hogy valami nincs rendben vele. Más viszont lehet... vagy fényérzékeny, vagy... Nem, erre nem akarok gondolni. - Kevésbé erős fényben is lehet olvasni, de ez eleve nem erős. - húzom el a számat egy pillanatra. Eszem ágában sincs hátba támadni, mégis csak egy diáktársam, hát mégis miért tennék ilyet? Ettől még viszont nem félek tőle kevésbé, vagyis... nem is arról van szó, hogy félek tőle, inkább tartok. Van benne valami igen furcsa, ami ezt indokolttá teszi és egyelőre még nem akarom elfogadni, hogy mi lehet az, főleg ezzel a fenyegetéssel, amire inkább nem reagálok. Ha nekem támadna azt azért lereagálnám, amúgy is a kezemben van a pálca, neki pedig elő is kellene vennie a sajátját nem igaz? Bár amilyen gyorsan az előbb a hátam mögé került... - Micsoda? Kire gyújtottad rá majdnem a szobáját? - jól van itt már szorosabban fogom a pálcámat. Azért ez már baromira nem vicces, főleg hogy eléggé komolyan is mondja, hogy rágyújtotta valakire majdnem a szobáját. Nem igazán értem, azt meg főleg, hogy mi a fenének vág fel ilyesmivel. Mi van, ha elmondom valakinek? Attól nem fél? Bár ahogy nézem nem fél ő semmitől sem, én pedig pont e miatt nem akarom halványítani a pálca fényét. Eszem ágában sincs saját magamnak rosszat okozni, mennem kellene inkább. Talán meg is tenném, ha nem botlanék meg és esnék felé. Ez még a kisebbik baj, utána még ugyanúgy távozhatnék, de a pálca kirepül a kezemből, én pedig a földön kötök ki, mégpedig úgy, hogy most már pontosan tudom, hogy micsoda valójában. És a szomszédunk volt! Elkerekedik a szemem, ahogyan ez is leesik. Mi van akkor, ha van valami köze... A bátyámat említi, amitől még levegőt venni is alig merek. Sötét van, félhomály, az én szememnek szinte sötét és felettébb zavar is, az meg főleg, hogy nála van a pálcám. Nagyot nyelek és ezúttal én vagyok az, aki nem válaszol a kérdésére. Van egy bátyám, tudja hogy van egy bátyám, ha jól sejtem, én pedig érzem, ahogyan a hideg veríték békésen csorog végig a gerincem mentén. A kezemet nyújtom felé tisztes távolságból miután felálltam végre. Az ujjaim enyhén reszketnek, de próbálok magamba erőt sugározni. Még nem tudom, hogy ez ér-e valamit, de nem omolhatok össze itt. Kell a pálcám és el kell tűnnöm a közeléből. - Add... add vissza a pálcámat! - felszólítom. Bár erőteljesebb lenne a hangom! Bár olyan határozottan tudnám kimondani ezt most, ahogyan a fejemben hangzik, de nem megy. A hangom gyenge, szinte reszket, ahogyan az ujjaim, bármennyire is koncentrálni igyekszem, hogy a dolog abbamaradjon.
Ó, az első két év… szinte már nem is emlékszem rájuk, csak arra, hogy amikor bárkivel szóba állok, mind azt hiszik, hogy én harmadikban jöttem a suliba. Pedig itt voltam már előtte is, csak akkor még nem így néztem ki. A hajam barna volt, nem sminkeltem magam, átlagos ruháim voltak, sőt, én magam is nagyon átlagosan néztem ki, és tényleg nem emlékszik rám senki azokból az időkből. Mire a titkok kamrájás eset történt, addigra már ilyen voltam, és már azt is tudtam, hogy nem vagyok mugliszármazású, nem volt hát mitől félnem. Annyira mégsem tetszett az az időszak, mert akkor sokkal erősebb tüneteim voltak, gyógyszerek nélkül, és mindenkibe állandóan belekötöttem, ott okoztam kellemetlenséget, ahol csak tudtam. Persze soha senki nem hiszi el rólam, hogy mindezek nekem nem okoznak élvezet, és szívesebben élnék normális életet, pedig így van. De ha valami nem megy, akkor nem megy, és mivel nem tudok ellene mit tenni, nem tudom megakadályozni az idegrohamaimat, se semmit, ez valószínűleg sokáig így fog maradni. Amíg ki nem találják, hogy gyógyuljak meg. Tudtam, hogy fel fogja kelteni az érdeklődését a félbe hagyott mondatom, ezért elmosolyodom, de egyelőre nem válaszolok a kérdésére, hanem másról kezdek el beszélni. – Szerintem nagyon hangulatos este az iskola… Nem tudhatod, mi vár rád egy sötét sarokban. Csak mész, van aki, azt képzeli, övé az egész hely, aztán belesétál a véres báróba. Az a legjobb – nevetek fel, majd az ablakhoz állok. – Szereted a holdat? Szerintem jól néz ki. Ilyenkor legalább nincs az az elviselhetetlen napfény – csevegek tovább, látszólag teljesen összefüggéstelenül, és a megkezdett mondatomra vissza se térek. – Nem kell az olvasáshoz erős fény, Gemma – folytatom, még mindig háttal neki, az ablaknál. Tesztelem, képes lenne-e hátba támadni, ha már itt vagyunk. Biztos szívesen szabadulna meg tőlem, hogy egyedül lehessen, vagy lehet, hogy már egyedül se akar lenni, hanem inkább visszamenne a klubhelyiségbe vagy a szobájába. – Szerencséd, hogy nem mondtad végig. Kirepülnél ezen az ablakon. Végülis, seprű nélkül is lehet, de nem kezdőknek ajánlott. – Lehet, hogy fenyegetésnek hangzik, pedig valójában csak úgy mondom. Most nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkit kihajítsak, inkább csak beszélek, és figyelem, mennyire veszik komolyan. Hallom a hangján a beletörődést, és azt is, hogy nem nagyon zavarná, ha tényleg felhoznám a dolgot legközelebb. Én inkább azon törném magam, hogy ne legyen legközelebb. De amilyen szerencséje van, biztos nem fog engem megúszni. A kérdésemre tuti nem számított, vagy arra, hogy ennyire direkt kérdezek rá, de minek finomkodni? Ha rossz dolog is történik, el lehet azt mondani. Jó persze, azon nem lepődök meg, hogy nekem nem mondja el, de megkérdezni attól még meg lehet. – Szóval családi tragédia… nálam is történhetett volna egy. Történt is majdnem, csak időben hazaértek a nevelőszüleim. Pedig már majdnem rágyújtottam a szobáját – fordulok meg nosztalgikus mosollyal. Most már látni szeretném a reakcióját, amit a történeteim váltanak ki belőle. De minden igaz, amit mondok, tényleg megtörtént. – Nem? Pedig nem nagyon lesz más választásod. Egyezséget ajánlok, illik elfogadni. Ha nem, akkor a kezembe veszem a dolgokat… – kezdem, de szinte be sem kell fejeznem a mondatot, mert elesik, és épp, hogy el tudok ugrani előle. Gyors reflexeim vannak, mióta megharapott az a vámpír, de azt nem tudom elkerülni, hogy ne érjen hozzám. Tudtommal nincs áram vezetve belém, a viselkedése kicsit mégis megváltozik ezután. Mivel sötét van már, leveszem a napszemüvegem, mert így már nagyon jól látok. Meg is találom Gemma pálcáját, ami hozzám sokkal közelebb van, mint hozzám, úgyhogy felveszem. A sajátommal varázsolok egy kis félhomályt, hogy lássa, milyen kegyes vagyok. – Van neked egy bátyád, nem? – térek vissza a beszélgetéshez, mintha nem történt volna semmi. Leülök a székre, és onnan nézem. Nem tudom, mi ütött belé, de majd csak kikotyogja.
Utálom, hogy ilyen lettem és hogy mindez a bátyám miatt van. Nem volt ijedős régen, auror akarok lenni, erre... Egy kis sötét és egy hang az árnyak közül engem pedig máris kitör a frász. Kiborító egy állapot! Pedig mégis csak az iskolában vagyunk, ahol nem igazán érhetne komoly baj, na persze... az első években ezt gondolja az ember, aztán rájön mekkorát tévedett. Az én első évem is könnyedén zajlott, aztán jöttek a húzósabb dolgok, mint az a baziliszkusz dolog... amiről persze kb. semmit se tudtam, ahogyan mások se nagyon, viszont azért a jelek eljutottak mindenkihez, mint a véres felirat a falon és a kővé dermesztett diákok. Hát nem mondom, hogy zavartalan évek voltak, azóta viszont egészen lenyugodott minden, de hogy ne legyen minden olyan békés jött a bátyám ügye, aztán a hab a tortán Andrew és a szívmegosztás... Hát nem mondom, hogy valami jól állok mostanában, ezért tör ki a frász a sötétben ólálkodó Morticiától, még ha nem is szándékosan ólálkodik, bár mintha kifejezetten élvezné azt, hogy jól rám ijesztett. Várom a felvitt hangsúly miatt, hogy mi is lenne vicces annyira, de végül csak nem derül ki, viszont még mindig jobb, ha beszél, mintha csendben osongál a hátam mögött, szóval nem hagyom annyiban. - Mi lenne vicces? - gondolom, ha nem lennék itt, nekem meg, ha ő. Keresnem kellene egy másik üres termet? Az a baj, hogy annyira nincs sok, főleg olyan, ahol le is lehet ülni és nem valami poros, dohos raktárhelyiségféle inkább. - Fény mellett tudok olvasni, de... miért zavar annyira egyáltalán? Ez csak egy Lumos, nem olyan erős, mint a Lumos Max... - elharapom a mondatot, mert leesik közben, hogy a kezemben ott van a pálca, ha kicsit erősebben mondom ki az igét, mint kellene a végén még létre is hozom azt a durva fényesőt és akkor lehet, hogy két kézzel esik a torkomnak, hogy miért akarom kiégetni a retináját, még ha nem is lenne szándékos, de hogy lejjebb vegyem a fényt... Ki nem állhatom a félhomályt mondtam már? Igen... biztosan ezerszer. - Jól van, nem várom. - egy pillanatra húzom csak el a számat, hiszen érzem én nagyon jól ebben a mondhatni rejtett fenyegetést, miszerint ő is fel fogja majd emlegetni, ha arra kerül sor, csak hogy beégessen vele. Nem érdekel, amúgy sem izgat annyira mások véleménye és nem is biztos, hogy hisznek majd neki. A nyílt rákérdezés azért elég rendesen letaglóz. Na ez az, amiről eszem ágában sincs beszélni vele. Senkinek se mondtam el, nem hogy pont neki, aki nem éppen a legszimpatikusabb valaki az életemben egyelőre. - Családi... tragédia. - ennyit mondok ki végül, és nagyon remélem, hogy nem kérdez bele bővebben. Ha meg is teszi, nem valószínű, hogy részletesebben is ki fogom fejteni, hogy a bátyám bekattant és lemészárolta a szüleinket, hogy aztán engem a pincébe zárjon és... Nem, erre még gondolni sem akarok. Egy pillanatra még a szememet is lehunyom, hogy eltűnjenek a gondolatok, amiknek most nem akarok teret engedni, csak a hangja az, amire újra kinyitom a szememet. Még mindig a fény a gondja, nekem pedig pont arra lenne szükségem. - Én nem igazán bírom a félhomályt sem. - nem igazán tetszik, hogy lejjebb kell vennem a fényt, bár talán ez jobb, mint ha teljesen várná, de... a kevés fény se ébreszt bennem jó emlékeket sajnos. Aztán pillantok csak le a könyvre, és kicsit közelebb lépve hozzá nyújtanám felé, de addig már nem jutok el, mivel a lendület és a földön lévő akármi, amiben elakad a lábam együttes erővel eredményezi azt, hogy előrebillenek és ha csak nem annyira gyors, hogy elugorjon előlem, akkor ráesem, de ha el is esem mellette, akkor is van rá esély, hogy hozzáérek. Ez az egész két okból kifolyólag jelent gondot. Az esés miatt a pálca kirepül a kezemből és a földön kikötve szépen lassan halványul a fénye, én pedig azonnal megérzem a medálomból áradó rezgéseket, ami tudatja velem, hogy a lány, aki annyira nem bírja a fényt... miért is nem bírja a fényt. Nem csoda, hogy a földön maradok és pánikszerűen kezdek el négykézláb kutatni a földre hullott pálcám után azzal a határozott céllal, hogy most tényleg egy Lumos Maximát nyomjak a képébe, csak épp ehhez meg kellene találnom a pálcámat.
//1-5. Nincs meg a pálca. 6. Meg van a pálca.
Gemma Carlyle carried out 1 launched of one [You must be registered and logged in to see this image.] (6 oldalú dobókocka.) :
Nem tudom sajnálni azokat, akik egy kis szellőtől is képesek megijedni. Rossz napjaimban kiváló alanyok nekem, mert amíg csak ijesztgetem őket, addig sem bántok senkit. Meg a legszórakoztatóbb olyanokra ráhozni a frászt, akikre lehet is, annak semmi értelme, hogy valaki nem ijed meg. Az csak felidegesít. A megjegyzésemre jól visszavág, legalábbis nem számítottam rá, hogy tovább csevegünk. Azt hittem, hogy elszalad, vagy valami, és akkor megint nyugalom lesz a teremben. Na de ha már így alakult… én sok mindenre nyitott vagyok, elmenni még később is elmehet, addig legalább kiderül, hogy tényleg otthonról ismerem-e. Otthon… kiverhetném már a fejemből, hogy ne nevezzem otthonomnak azt a helyet, hiszen végre máshol lakom, ahol nincs ott az a borzalmas kölyök, sem a borzalmas orvosok, ahol azt csinálok, amit akarok, és nem idegesít senki. – Meglehet… nem vagyok általában vicces kedvemben. Sőt, soha. De tudod, mi lenne vicces? – kezdem elgondolkodva a mondatot, de végül nem fejezem be. Már elfelejtettem, mit akartam mondani. A rövid távú memóriámmal is gond van, nem csak a hosszúval, általában váltakozik, hogy épp melyiket tudom jobban használni. – Olvasni? – tágulnak ki a szemeim még jobban egy hördülés kíséretében, majd hitetlenkedve felkacagok. – Nem mondod, hogy te olvasni jöttél egy tök sötét terembe… Mindegy is, nyugodtan elolthatod, mert amíg én itt vagyok, addig biztos nem lesz itt semmilyen olvasás. – Nem fenyegetésnek szánom, hanem csak úgy megemlítem, mert hát elég morbid helyzet lenne, ha én ott ülök az asztalon, ő meg itt olvasgat. Nem is bírnám ki. – Aha… Mondjuk sejtettem… De ha már kimondasz egy ilyen hülyeséget, ne várd, hogy aki hallja, ne emlegesse fel. – Ha legközelebb találkoznánk, akkor is tuti fel fogom hozni, remélem, társaságban lesz, hogy más is hallja. Feltéve persze, ha megmarad az emlékezetemben. A neve ismerősen cseng, valahol már hallottam, és be is ugrik, mikor hozzáteszi, hogy szomszédok voltunk. – Áh, igen… emlékszem. De aztán gyorsan elköltöztél onnan, mi történt? – teszem fel mindenféle gátlás nélkül az indiszkrét kérdést. Nem én hoztam szóba a dolgot… Azt tudom, hogy történt valami sötét dolog, meg valami meg is jelent az újságban, de nem tudom felidézni. – Én meg a fényt nem bírom, úgyhogy egyezzünk ki félhomályban – rántom meg a vállam. – Az van középúton, és akkor a pálcád is használható marad. – Kevés fénynél is lehet olvasni, de ez a jelenlegi akkor is túlzás, lassan könnyezni kezd a szemem, ha nem oltja el a pálcáját. – Mit akarsz olvasni amúgy? – teszem fel a kérdést, amire eddig is kíváncsi voltam, csak más dolgok kerültek előtérbe. Én csak nagyon ritkán olvasok, mert általában semmi izgalmas könyv nem kerül a kezembe, de az eddigi reakciójából ítélve nem hiszem, hogy ő meg pont azt hozott volna. Kár volt megkérdezni mégiscsak.
Na jó rendesen a frászt hozza rám a csaj, pedig alapjáraton nem vagyok egy ijedős... na jó, de az vagyok, főleg újabban. Inkább úgy mondom, hogy régebben nem voltam kifejezetten ijedős típus, de sajnos újabban már nagyon is, főleg akkor, ha valaki a sötétben lep meg csak így a semmiből, mert isten bizony nem láttam és még csak a hangját se hallottam, hogy mozgott volna és olyan gyorsan került mögém, hogy már ettől is csupa rossz érzés kerít a hatalmába. A fenébe is! Nem lesz ez így jó, hogyan leszek kiváló auror, amikor az akartam lenni? A végén mehetek már eleve valami íróasztal mögé, mert már most nincs normális idegzetem az ilyesmihez, nem hogy akkor, ha még élőben is kapok valami jó kis fekete levest. - A tiéddel, ha még suttogsz is. - mintha csak direkt akarná rám hozni a frászt, pedig ismerős az arca és ha én ismerem, akkor gondolom ő is ismer engem, bár lehetséges, hogy csak a remek memóriám az oka, neki viszont nincs ilyen jó, ez is benne van a pakliban. A pálcámra pillantok, amikor a szeme kiégetéséről beszél, de hát na fény nélkül nem igen tudok olvasni és egyébként is a frász tör ki a sötéttől. - Bocs, de sötétben nem igazán tudok olvasni. - nem is értem, hogy miért hunyorog ennyire, amúgy se tolom a pálcát szándékosan a képébe és nem olyan veszélyesen éles a fénye, de nekem kell ennyi, hogy ne essem teljesen pánikba, vagy mondjuk ne hasaljak el egy kósza széken, hiszen így is sikerült lekoccolnom egyet, ahogyan ezzel továbbra is szándékosan húz láthatóan. - Jó hát... nem gondoltam komolyan, hogy a szék válaszol is. - húzom el a számat, mintha szándékosan piszkálna még ezzel is. Fura egy lány, amúgy is miért ült itt bent egyedül a vak sötétben, mert én legalább olvasni jöttem, valami hasznosat csináltam, de ő a tök sötétben ücsörgött, aminek az okát még most sem igazán értem. Nem is reagálok a kérdésére. Hát persze, hogy rám hozta a frászt, de ez már amúgy is jól látszott, nem kell még külön rá is erősítenem azt hiszem. - Gemma. Ha jól tudom... szomszédok voltunk... egy időben. - én már nem lakom ott és tény, hogy nem sokszor láttam fényes nappal az utcán, inkább csak késő eset, és akkor is ritkán, ő pedig talán nem igazán vett észre és persze nem mutatkoztunk be egymásnak, csak innen a suliból tudom a nevét, mert innen azért sokakat ismerek és sokaknak szoktam időnként utána kérdezni, főleg akit még a szomszédból is ismerek. - Bocs, de nem bírom a sötétet és olvasni jöttem... az főleg nem megy sötétben. Egyébként is miért ácsorogsz itt vaksötétben egyáltalán? - vagy ücsörög teljesen mindegy. Mindenesetre kicsit hátrébb lépek akaratlanul is, mert valahogy a tekintete alapján látszik, hogy a végén még tényleg képes lenne kiütni a kezemből a pálcát. Nem csoda, hogy erősebben szorítom, mint eddig, mert a végén még tényleg megteszi és az tuti, hogy ha itt maradnék a sötétben egy csúnyán néző Mardekárossal pálca nélkül... minimum pánikroham lenne a következménye.
Ha valami biztos, akkor az az, hogy nagyon nem örül a felbukkanásomnak. De hát ki szokott… nem kedvelnek túlzottan, mert állítólag kibírhatatlan a természetem, de ha tudnák, min mentem keresztül… Én ugyanis nem szándékosan dolgozom azért, hogy utáljanak, hanem egyszerűen csak ilyen vagyok, változtatni meg egyáltalán nem könnyű, csak mondani. Bár, jelenleg nem érzem szükségét, hogy barátokkal vegyem körbe magam, mert úgyis csak a vérük kellene, akkor meg nem barátság, szóval jó így egyedül. Megijesztettem…. remek, mégsem fogok itt unatkozni, úgy látszik, ő nem szereti a sötétet annyira, mint én. Rosszindulatú mosolyra húzom a szám. – Ó, dehogynem… vagy az én humorérzékemmel van baj, vagy a tiéddel. – Szinte suttogva beszélek még mindig, most egész csevegő hangulatom van, és addig jó. Amikor a pálcáját közelíti hozzám, természetesen hátraugrok, nem félek a fénytől, de iszonyatosan bántja a szemem. A napszemüvegem mindig velem van, úgyhogy felteszem, amíg Gemma nem hajlandó eloltani a pálcáját. – Ha azt tervezed, hogy kiégeted a szemem, csúnyán megjárod – fenyegetem meg, mert én is annak veszem, ha nekiáll az arcomba világítani, akár tudja, mi vagyok, akár nem. Visszaülök az asztalra, ahol az előbb is ücsörögtem, és onnan beszélek hozzá. – Dehogynem, hallottam. Rászóltál, hogy ssshh – emlékeztetem az előbbi megmozdulására. – Amúgy nekem aztán mindegy, felőlem a fallal is beszélgethetsz, de azért bosszantó látni, hogy mást ennél kevesebbért is elzárnak évekre – fejtegetem, de végül is nem fejezem be a gondolatot, és persze eszem ágában sincs bevallani, hogy egy időre engem is bezártak valami mugli elmegyógyintézetbe. Mondjuk engem nem tárgyakkal való beszélgetésért, hanem mert majdnem felgyújtottam a nevelőszüleim kölykét, de mindegy. – Rád hoztam a frászt, mi? – vigyorgok elégedetten, mert határozottan úgy tűnik, hogy eléggé megijedt, nem számított rám. Nagyon jól érzem most magam. – Igen, Morticia – bólintok, és kissé meg is lepődöm, hogy tudja a nevem, mert otthon sose így szólítottak, csak mióta hivatalosan is ez a nevem. – Te pedig…? – Az ő nevét viszont nem tudom, mert sose láttam az utcán, csak bátyját láttam egyszer-kétszer. Meg amúgy sem vagyok egy névbajnok vele ellentétben, engem ugyanis hidegen szokott hagyni, kit hogy hívnak, mert többnyire nem kerülök olyan helyzetbe, hogy bárkire emlékeznem kelljen, meg aztán az én memóriám elég szelektív tud lenni a gyógyszerek miatt. – Azért ülök itt, mert én is egy nyugodt helyet kerestem. És ez egy nyugodt hely volt, amíg be nem törtél ide, és nem kezdtél el itt világítani a pálcáddal – vetem oda hűvösen, majd a nyomaték kedvéért hozzáteszem. – Tényleg ki fogom verni a kezedből, ha nem oltod el – A sötétben ez az erős fény nagyon bántja a szemem, felőlem aztán kiegyezhetünk valami halvány gyertyafényben, de a Lumost semmiképp nem vagyok hajlandó tovább elviselni.
Csend és nyugalom, ez kell most nekem. Mármint olyan fajta, ahol nem baj, ha én viszont csinálok valamit, mert a csend és nyugalom a szobámban is meg van, csak épp ott nem tudok jegyzetelni, mivel amúgy se látok semmit, plusz csak felébreszteném a szobatársakat, azt pedig nem igazán akarom. Itt viszont nem zavarok senkit sem, fel se merül bennem, hogy nem vagyok egyedül, úgyhogy amikor miután leültem meghallom a hangot azt hiszem nem csoda, ha finoman szólva is megáll bennem az ütő. Amúgy se jók az idegeim, a kezemben lévő pálca, ami eddig a fényt szolgáltatta ijedtemben ki is esik az ujjaim közül. Próbálok utána kapni, de halk koppanással a földön köt ki, én pedig majdhogy nem ugrok is egyet a székkel együtt. Kész csoda, hogy nem annyira rozoga darab, hogy még össze is törjön alattam. Az lenne ám csak az igazán kellemetlen helyzet. - Mi a...? - felpattanok és a beállt sötétben meresztem a szememet, mert az egyértelmű, hogy a hang nem a közvetlen közelemből jött, viszont alig látok valamit így, hogy a pálcám nincs itt most velem, hanem a földön pislákol még halványan. Gyorsan kikerülöm az asztalt és a pálcámért tapogatok a földön, hogy újra idézve rá a normális mértékű Lumost lássak is valamit. Most már vélhetően kiszúrom a másik lányt, aki olyan kellemesen el van a sötétben, ahogyan én képtelen lennék. Nekem kell a fény, ha más nem, hát kevés, de a sötéttől kiver a víz, meg attól is, ha ijesztgetnek és itt most mindkettő meg volt karöltve. - Ez... baromira nem vicces. - morgom az orrom előtt és majdhogynem az arcába tolom a pálcám végét, ha csak nem húzódik el, hogy jobban lássam kivel is van dolgom. Ez egy iskola, nem eshetek máris totál pánikba. Az se lepne meg, ha a nagy ijedelmem, meg a finoman szólva is heves szívdobogás most még szerencsétlen Andrew álmát is kiverné a szeméből miközben azt se tudja, hogy mi a fene baja van. Majd ráfogja, hogy rosszat álmodott, nem érdekel különösebben, főleg nem jelen helyzetben. - Nem... beszélgettem a székkel, csak hangos volt és... miért ülsz itt a sötétben? Morticia igaz? - emlékszem rá, láttam már, a szomszédunkban lakott azt hiszem. Elég jó a memóriám, mind név, mint arc szempontjából. Nem véletlenül vagyok kiváló tanuló, akár a Hollóhátba is kerülhettem volna, főleg mert jelenleg a bátorságom nem igazán idéz egy Griffendélest, de hát a süveg nem igen tudhatta előre, hogy mik történnek velem, amik olyan félelmeket ültetnek el a lelkemben, amik nem voltak még ott a beosztási ceremónia alkalmával. Lassan lenyugszik a szívverésem és valamelyest én magam is, a pálcát is lejjebb engedem, de a fény az kell, hogy lássam, hogy mi is van körülöttem. - Bocs, de megzavartalak? Csak kellett egy nyugodt hely. - és ez annak számít, de lehet hogy ő nézte ki előbb magának és akkor nincs itt helyem. Maximum keresek majd valami mást magamnak, az sem okoz nagyobb gondot igazából, nem akarok én zavarni. Végül is tényleg ő volt itt előbb.
Már rég hozzászoktam, hogy amióta vámpír lettem, nem tudok este aludni. Hajnalban már sikerül úgy-ahogy – persze csak gyógyszerrel – de éjfél előtt semmiképp. Még szerencse, hogy már egyetemista vagyok, és nincs órán minden nap, mert így alhatok napközben. De az utolsó évem az alapképzésem pokoli volt. Majdnem minden órán elaludtam volna legszívesebben, így utólag már fogalmam sincs, hogy sikerült levizsgáznom, de valahogy megcsináltam, és ez a lényeg. A szobatársaim már mind alszanak, úgyhogy halkan előkotrom az egyik gyógyszeremet, beveszem, felöltöm magamra a csuklyás köpenyemet, és elhagyom a szobát. Ez a gyógyszer arra kell, hogy kicsit visszafogja a szimpatikus tónusomat, és egy lelassultabb, nyugodtabb állapotra állítson be. Nem nagyon szeretem, mert ilyenkor vadászni is szoktam, és olyankor nem akarok lassú lenni, pláne úgy, hogy a folyosón bármikor elkaphatnak, de most muszáj, mert a napokban elég agresszív voltam, és hárman kerültek miattam a gyengélkedőre, engem meg megfenyegetett az egyik tanár, hogy ha így folytatom, kirúgnak. Úgyhogy igyekszem viselkedni ilyenkor, ezért elejét akartam venni minden kis „balesetnek”. Mivel nem hat abban a pillanatban, hogy lenyelem, ezért a folyosókon még viszonylag gyorsan és halkan tudok közlekedni. Amikor azonban kezdem érzékelni, hogy tompulnak az érzékeim, bevetem magam egy terembe, hogy nyugodtan kivárhassam, amíg a hatás beáll, és nem ingadozni fog az idegi működésem. Elég jól látok a sötétben, mert nagyon sok időt töltök fény nélkül, nem bírom a napot, de a természetes fényt sem szeretem. Így hát nincs szükségem varázslatra, hogy eltaláljak az egyik legmesszebb lévő asztalhoz. Felülök rá, és várom, hogy elmúljon a hirtelen lassulásom, addig van időm megint mindenféle őrültségen gondolkodni, például, hogy mivel csináljam ki a az öcsémet, vagy azt a hugrabugos libát, aki ujjal mutogatott rám a múltkor, amikor hosszú fekete kabátban, napszemüvegben, kesztyűvel a kezemen és kendővel a fejem körül vonultam át az udvaron. Megjegyeztem ám az arcát, a holnapi napomat arra fogom szentelni, hogy megtaláljam, és bosszút álljak, de valahogy úgy, hogy ne legyen kézzel fogható bizonyíték ellenem. Egyáltalán nem vagyok hisztis liba, és sok mindent tűrök, de a mutogatást nem. Azok, akiknek a vérével táplálkozom, mind az ilyenek közül kerülnek ki. Ahogy ott üldögélek, egyszer csak valaki belép a terembe. Hunyorogva fürkészem, mert világít a pálcája, és nem tudok belenézni, úgyhogy gyorsan el is kapom a fejem. Úgy hallom, nem vett észre, mert nem szólt hozzám és nem is torpant meg, ellenben nekiment egy széknek, amin majdnem felnevettem, hát még, amikor rászólt! Ahogy szembe fordult velem, egy pillanatra láttam az arcát. Nem hiszek a szememnek… ismerem ezt a lányt. Beszélni nem beszéltem vele, de a környékünkön lakott egy ideig. Azt nem tudom, mi történt, de valami elég szörnyű dolog, amihez talán vámpíroknak is köze volt... Na most majd talán kiderül, mert ha így van, nem fog örülni a megjelenésemnek. – Vannak olyan helyek, ahol teletömnének gyógyszerrel, ha megtudnák, hogy székekkel beszélgetsz – szólalok meg halkan, miközben leugrok az asztalról, és másodpercek alatt mögötte termek.
Olyan furcsa érzésem van, mintha az élet meg akarná mutatni nekem, hogy nem én irányítok, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogyan eddig gondoltam, hogy vannak dolgok, amikre nincs hatásom és, amiket nem tudok befolyásolni, bármennyire is szeretném. Üldöznek a rémálmok és most a tetejében még pocsékul is vagyok nap, mint nap és nem tudom, hogyan és mikor leszek végre jobban, hogyan tudjuk megoldani ezt az egészet Andrewval, hogy végre ne kelljen folyton egymás nyakán lógnunk. Annyira kiborító a srác, hogy el se tudom mondani. Mások vagyunk, nem is értem miért kerültünk egy csapatba, talán pont e miatt? Hogy lássák, hogy mire megyünk egymással? De csak idegileg kikészíteni tudjuk a másikat, nem pedig feljebb húzni, vagy fejleszteni. Ez miért csak nekem evidens, másnak miért nem? Idegesen lököm be az ajtót. Hajnal van, vagy még csak éjfél körül? Nem néztem az órát, amikor kiosontam a szobából és a klubhelyiségből is. Nem tudok aludni, már megint, sípol a mellkasom már csak attól is, hogy a Mardekár az alagsorban van, mi pedig a toronyban. Talán így egy fokkal jobb lesz, azért osonok le egy Lumos kíséretében a kihalt folyosókon az alagsorba. Így legalább majd levegőt rendesen kapok, ha már a rémálmok nem is múlnak el maguktól. Azt nem is várom, ahhoz túlságosan durva volt ez a nyár. Én pedig még mindig híreket várok és még mindig próbálok rájönni mi lett a bátyámmal és meg akarom keresni. Hát nem ez a legnagyobb marhaság, ami létezik a földön egyáltalán? Miért akarok én valaki olyat megtalálni, aki ilyen szinten tönkretett és pont aki miatt rémálmok gyötörnek? Mintha csak minden áron válaszokat akarnék találni arra, amire már meg van... hiszen így is tudom, gyenge volt ahhoz, hogy nemet mondjon és nem érdekelte velem mi lesz. Be már óvatosabban csukom az ajtót, nem kellene magamra vonni a figyelmet, ha már eddig csendes és óvatos voltam. Hoztam magammal könyvet és persze tanulni valót is, aztán persze amikor fordulok reflexből megyek neki az egyik széknek, ami nem értem miért van kihúzva az ajtó elé... - Sss! - tudom értelmetlen rászólni egy székre, de mégis automatikusan jön a reakció. Még jobban figyelek, finoman arrébb teszem. Legalább fel nem dőlt, csak arrébb csúszott. Aztán lépdelek beljebb, hogy egy még ép széket keressek és arra üljek le egy rozoga pad mellé. Előveszem a gyorsan felkapott táskámból a könyvemet és a jegyzeteimet. Ez az utolsó évem, sokat kell készülnöm és a tanulás legalább elvonja a figyelmemet annyira, hogy ne gondoljak minden másra.
