2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem is tudom, nekem nagyon furcsa Alba hozzáállása a testvéréhez. Számomra elképzelhetetlen, hogy ne tegyek meg mindent is a tesóim érdekében. Akkor is ha néha összeveszünk, és haragszunk egymásra. Elvégre mégis csak a testvéreim, és rajtuk kívül senkim sincs. - Hát, az anyukám szerint a család mindennél fontosabb. Szeretnünk kell egymást. Ha bajban vagy, akkor mégis kihez fordulhatnál segítségért, mint a testvéreidhez? Persze nem akarlak rábeszélni semmire. De ha meggondolnád magad, akkor szívesen segítek, ahogy csak tudok, oké? - mondom neki. Én nem ismerem ezt az Alexet, de csak nem lehet olyan rémesen kemény dió. Na és az? Mindenkinek van szíve, és érzései. Biztos, hogy ő is szereti valahol Albát, csak nem nagyon tudja kimutatni. Legalábbis ezt gondolom a magam kis naiv világképe alapján. Hiszen számomra lehetetlen, hogy testvérek ne szeressék egymást, és ne ragaszkodjanak mindennél jobban egymáshoz. Én például biztos a tesómat kérném meg, hogy segítsen a bájitaltan házimmal, ha tudom, hogy ő nagyon jó benne, én meg nem. Nem is értem, hogy mért nem jut ez Alba eszébe. - Látod? Elég félelmetes lehetne nekik rájönni, hogy vannak akik mágiával is képesek arra, amire ők csak a találmányaikkal. Még te is megijedtél, pedig te közénk tartozol. A félelem meg apa szerint a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Persze jó lenne egyszer békében élni a muglikkal titkok nélkül, de azt hiszem ez nem most lesz. - összegzem a dolgot. Tényleg jó lenne, ha senki előtt nem kéne titkolózni, de a háború lehetősége az sokkal rosszabb annál, minthogy ne verjük nagydobra a képességeinket. Persze közben Albát is nagyon sajnálom az anyukája miatt. Biztos nagyon nehéz lehetett neki, és nagyon szomorú volt. Szeretném megvigasztalni, és nevetni látni, mert rendes lány. - A csoki meg a kőtömb igen. Ez nem olyasmi, amin agyalni kell. Egy tárgy, amit mozgatni akarsz, semmi több. A mágia elvégzi helyetted. Persze ha sokáig lebegtetsz kőtömböket, akkor sokkal jobban elfáradsz a végére, mintha egy csokibékával csináltad volna. De hidd el, hogy ha kicsiben megy a dolog, akkor nagyban is. Ami az embert illeti, azt hiszem arra van valami külön varázsige, amit a gyógyítók használnak, de mi azt még nem tanultuk. - morfondírozok Alba kérdésére. Megpróbálok jól, és érthetően válaszolni számára. Biztos elég sok az új ismeretlen dolog a számára a mi világunkban, és ez nem lehet neki könnyű. Én meg nem igazán tudom, hogy mennyire vagyok jó tanár. De annak örülök, hogy Albának legalább a lebegtetés megy már. Amúgy is olyan aranyos, így ahogy a csokit tömi magába. Nagyon örülök neki, hogy legalább ezzel boldoggá tehettem, még ha elég rossz napja is lehetett szegénynek. - Igen, nekem is az egyik kedvencem. - bólogatok lelkesen, miközben én is betömök egy bonbont. Ekkor kopognak az ajtón, én meg egy pillanatra azt hiszem, hogy valamelyik tanár vagy prefektus lesz, és nagy bajban leszünk. És már igyekszem úgy helyezkedni, hogy kicsit Alba előtt legyek, és azon gondolkozom, hogy most vajon mivel fogjuk kivágni magunkat? Legrosszabb esetben magamra vállalok mindent, azt mondom az én hibám volt, én tereltem el Albát ide. Ami tulajdonképpen még igaz is. De aztán megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy egy lány dugja be a fejét. - De jövök! Én bármikor, bármennyit tudok enni. Amúgy én Eddie vagyok. - mutatkozom be a másik lánynak is, aki az imént nyitott be ránk. Arra még persze gondosan ügyelek, hogy mindent úgy hagyjunk odabent, ahogy találtuk, és becsukom magunk után az ajtót. Így legalább még a nagyteremig együtt mehetek a lányokkal. Aztán majd a többiektől megtudom, hogy mi volt a délutáni bájitaltan órámon. Amire ugye már nem mentem be. Piton tuti kipécéz majd jövő héten, de nem érdekel. Most örülök az új barátságnak.
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon cukik voltak a kölykök.//
Bizonytalanul megvonom a vállamat Eddie szavaira. Nem tudom, hogy én valaha is leszek-e jobb viszonyban Alexszel, vagy ha igen hát úgyis megmaradnak a tüskék. Értem én, hogy az anyukája problémás, ahogyan Dany elmondta, de ez indok arra, hogy mindenkit bántson maga körül? Nem is értem, hogy Dany hogyan tudja ezeket a dolgokat elnézni neki, hiszen vele is csomót szemétkedett már. A kérdésére épp ezért meg is rázom a fejemet. Én már úgy gondolom próbálkoztam, hiszen nem voltam vele undok, akkor miért nekem kellene tepernem. - Ez nem... olyan, mint nálad. Nekem ez nem fontos annyira, hiszen csak közös az apukánk. - vonom meg újra a vállamat a fejemet rázva előtte. Még csak most ismertem meg Eddiet és egyébként sem vagyok épp a legjobb állapotban, hiszen fáj a fejem és csúnyán megütöttem magamat. Szóval nem akarok most még Alexről is beszélni és ezen is agyalni. Túl kell élnem a bájitaltan órákat a jövőben, ez sokkal fontosabbnak tűnik, mint hogy nyomozgatni próbáljak, hogy Alex miket szeret. Őt kétlem, hogy érdekelné, hogy én mit szeretek. - Háború? Az nem lenne jó, de azt hiszem értem. Kár, hogy nem fogadnák el, de azt hiszem én is megijednék kicsit, ha ilyesmi derült volna ki arról, akit ismerek és nem rólam... Na jó, kicsit akkor is megijedtem, amikor rólam derült ki. - morfondírozok hangosan, bár valószínűleg nem volt időm annyira megijedni, hiszen sokkal fontosabb probléma volt a Mama elveszítése. Ha másképp derül ki, hogy tudok varázsolni, akkor könnyen lehet, hogy eléggé pánikba estem volna először a hír hallatán. Aztán persze jó eséllyel ugyanúgy elfogadtam volna, mint ahogyan most is, csak elsőre lett volna fura a hír. Bólintok végül, hiszen tényleg nem lenne rossz, ha tudnánk íjászkodni. Hátha van itt ilyesmi, vagy max akkor mi leszünk az elindítói, ha lenne olyan tanár, aki vevő lenne rá. - Tényleg ugyanaz egy csoki, vagy egy kőtömb? És egy ember? - pillantok rá meglepetten, közben persze már a sikeresen lebegtetett csokival tömve az arcomat hangosan hümmögve. - Ez... isteni finom! - motyogom bár kissé nehezen értetően, hiszen közben tele van a szám, de legalább nem köpködök. Tudom, hogy tele szájjal nem beszélünk, nekem is megtanította a Mama, de vannak helyzetek, amikor nagyon nehéz ezt betartani akkor is, ha igyekszik az ember. Aztán viszont arra kapom fel a fejemet, hogy valaki kopogtat az ajtón. Elkerdekedett szemmel nézek Eddire kissé azért megijedve, de aztán az ajtón az egyik szobatársam dugja be a fejét és nem pedig egy tanár. - Akkor jól hallottalak Alba. Piton totál kiakadt, de lehiggadt már nagyjából. Nem jössz vacsizni? - meglepetten nézek a lányra, mert ezek szerint így elment az idő, hogy már vacsi idő lenne. Aztán persze azonnal el is hallgat, amikor tudatosul benne, hogy nem vagyok egyedül. Lenyelem a falatot gyorsan aztán felpattanok. - Szia Chrissy! De mehetünk, ha fér még belém bármi! - vigyorodom el Eddire kacsintva. - Te is jössz? - nézek a srácra, hiszen könnyen lehet, hogy ő is vacsizna, bár gondolom majd a barátaival a Griffendél asztalánál, szóval jó eséllyel ha nem itt, az étkezőnél majd úgyis elválunk egymástól egyelőre, még ha isteni finom csokijai is vannak.
Szerintem mindenkinek érdekes a családja. Mármint valamilyen formában biztosan. Talán pont attól, hogy nincs két egyforma család, és nincs két egyforma élettörténet. Így szívesen hallgatnám meg Albáét, és mesélek a sajátomról is. Ez így természetes egy új barátságban nem? Sokan mondják, hogy túl nyitott vagyok, és túlzottan is barátkozó. De barátságból is jobb a minél több, nem? - Háát. Lehet nem a bájitaltan a közös pont bennetek. De ez nem jelenti azt, hogy nincs is. Biztos van olyan dolog, amit mindketten szerettek, vagy utáltok ugyanúgy. - gondolkodom el. kissé. Igaz, nem tudom, hogy mi lehetne kettejük közös pontja, pláne, hogy nem is ismerem ezt az Alexet, és semmit se tudok róla. De biztos, hogy kell ilyennek lenni. Például, mi a testvéreimmel nagyon különbözünk, de azt mind a hárman szerettük, amikor a nyáron a szüleinkkel együtt mentünk kempingezni. Szóval nem hiszem, hogy ne találhatnának valami közöset. Csak keresni kell. Amúgy, ha egyszer gyerekeim lesznek, akkor biztos én is elviszem majd őket kempingezni minden felé. Ez egy jó családi program. Akkor is, ha az utolsó... szóval, én majd vigyázok, hogy ilyesmi még egyszer ne történhessen a családomban. - Próbálkozni sosem felesleges. Szerintem próbálkozz tovább. Ez olyan, mint a bűbájtan. Addig kell próbálkozni, és gyakorolni, amíg sikerül. Vagy jut valahova a dolog. Szeretnéd, hogy segítsek? Akarod, hogy megmondjak neki valamit? Esetleg előbb megkérdezhetnénk az osztálytársait, hogy mit szeret és mit nem, és azzal is próbálkozhatnánk. - vetem fel az ötletemet. Mert tényleg nagyon szeretném, ha kibékülnének a nővérével. Az olyan jó dolog, ha számíthatsz a testvéreidre. Szeretném, ha Alba is megtudná, hogy milyen ez. Persze nem mondom, hogy sosem veszem össze velük. Autumn kifejezetten nagyon idegesítő tud lenni, amikor mindenki előtt kezd el anyáskodni. Olyankor mindig rém ciki helyzetekbe hoz, és mérges vagyok rá, de ha baj van, akkor mégis ő a nővérem, akihez fordulhatok tanácsért, és segítségért. - Igen, varázslattal könnyebb. De apa egyszer azt mondta, amikor ugyanezt kérdeztem tőle, hogy lehet, hogy vannak olyan muglik, akik elfogadnának, és akikkel békében élhetnénk, de sajnos sok olyan is van köztük, akik félnének a képességeinktől, mert nekik nincs, és nem ismerik, és ha félnek tőlünk, akkor megpróbálnának elpusztítani minket. Az háborúhoz vezethetne, ami senkinek se lenne jó, csak nagyon sokan halnának meg. Talán, egyszer a nagyon távoli jövőben, ha a muglik már elfogadóbbak lesznek, de apa szerint még nem készek rá, hogy felfedjük magunkat előttük. - magyarázom a következő kérdésére. Jó lenne, ha szabadon járkálhatnánk a muglik között, és nem kéne titkolózni, de sajnos most még nem azokat az időket éljük. Legalábbis apa szerint. Egy háborút pedig mindenképpen el kell kerülni a varázstalanokkal. Mert nem szabad lebecsülni őket. Attól, hogy nem tudnak varázsolni, még nagyon találékonyak. Van egy csomó fegyverük, amivel legalább olyan hatékonyan lehet ártani a másiknak, mint azokkal az átkokkal, amikról SVK-n esik szó nálunk. De ki tudja, egyszer talán tényleg békében élhetünk velük, közös elfogadás alapján. - Ez izgalmasnak hangzik! Szívesen megpróbálnám. Hmm... talán megkérdezhetnénk McGalagyony vagy Bimba professzort. Ők házvezetők, biztos tudják, hogy hol lehet ilyesmit csinálni, már ha szabad. - vetem fel a dolgot. Mert hát nem tudok róla, hogy a Roxfortban lenne íjászkör, mert akkor már biztos csatlakoztam volna, de a legegyszerűbb dolog, ha nem tud az ember valamit, az ha kérdez, nem igaz? Bár sokan szokták azt is mondani, hogy túl sokat kérdezek. De szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog. - Igen, az egész dobozt. Az előbb már ügyes voltál, ezzel is sikerülni fog. Tudod, az hogy egy pennát, vagy egy 50 kilós kőtömböt akarsz mozgatni, az lényegében ugyanaz. A méret és a súly nem számít. Ha egy kicsi dologgal meg tudod csinálni, akkor egy naggyal is. Csak koncentrálj, és ügyes leszel. - magyarázom türelmesen, és bíztatólag, hogy a dobozt is képes lesz lebegtetni. Ha a békával ment, akkor ezzel is fog. Biztos vagyok benne. S lám sikerül is neki! Az a kis akadozás, és a landolás is finomodni fog még. Csak gyakorlás kérdése. De ez tényleg ügyes volt már. Azon kívül szerintem mindenki így kezdi. - Hát persze, hogy meg! Nagyon ügyes voltál! - mondom lelkesen, és fel is nyitom a doboz tetejét, hogy aztán Alba felé nyújtsam azt, hogy vehesssen az édességből. Igazából azért láva bonbon, mert amikor a csoki elolvad, akkor a töltelék, mint a láva úgy folyik ki belőle, és olyan intenzív íze van, mintha tényleg a friss gyümölcsöt, vagy alapanyagot ennél. Ez a doboz például málnás. Így egyenesen olyan érzés, mintha firss málnát ennél a bokorról. Nem tudom, hogyan csinálják, de nagyon menő. De igazából mindenféle gyümölcsös van, sőt még mentás, és kávés is. De nekem a málnás a kedvencem.
Érdekes családjuk van, vagy hát volt, de nem rossz értelemben. A Mama egyébként is úgy nevelt, hogy fogadjunk el másokat és nekem se lehet egy szavam sem, hiszen az én családom is eléggé... fura, mivel a tesóim anyukái mind mások, Robyt meg a tetejében gyakorlatilag el is rabolták, az igazi anyukája pedig, ha jól értettem mindent, akkor meghalt. Alex anyukája meg nagyon undok, bár szerencsére én még nem találkoztam vele. Szegény Danynek meg az apukája nem túl kedves, bár legalább az anyukája aranyos, vele találkoztam a nyáron néhány nap erejéig. - Nem tudom, Alex szereti a bájitaltant, én meg nem. - ragadom ki a szavaiból a lényeget a magam faramuci módján, pedig tudom én, hogy nem pont ezt akarta kihozni ebből. - Tudod én... próbálkoztam, de úgy érzem felesleges. - vonom meg végül esetlenül a vállamat. Alexet mintha minden idesesítené, amit csinálok és mindentől ideges lesz, elég ha csak hozzászólok, vagy kérdezek valamit. Nem tudom, hogy mi hogyan és mi módon lennénk valaha az életben jóban, ha eleve így áll hozzám. Végül csak legyintek, mert talán az idő majd tényleg segít, de nehezen tudom elképzelni még, hogy mégis hogyan. Vagy hát nem úgy érzem, hogy ez rajtam múlik elsősorban. - Tudom, a Mama is mugli volt és minden barátom, de azért mégis csak könnyebb varázslattal megoldani a dolgokat. Nem lehetne, hogy segítenénk nekik? Miért titkos ez az egész? - kérdem nagy naivan, mert hát nekem valahogy eszembe se jut, hogy esetleg lennének olyanok, akik bántanák a másikat, netán félnének tőlünk, ha megtudnák, hogy mikre vagyunk képesek. Bár ahogyan Bobby mondta, biztosan eléggé meglennének ijedve, ha megtudnák, hogy tényleg igazából léteznek sárkányok. Egy kicsit nekem is azért ijesztő volt elsőre a dolog, e kell vallanom. Ha akkor hallom ezt, amikor még nem is tudtam erről a világról, akkor biztosan még jobban megijedek. - Érdekes és izgalmas. Tudod van az íj, ráfekteted a nyilat és célozni kell. Nem könnyű kifeszíteni, nekem adtak kisebb gyerekeknek való verziót, de tetszett. Itt szerinted lehet szerezni ilyesmit? - kérdem kíváncsian, ha már Eddie is ennyire lelkes. Jó lenne kipróbálni valami ilyesmit, és valami mást is csinálni, mint csak tanulni. Bobby szerint nem igazán vannak itt sportok, amit űzetne az ember, de valamivel mégis csak el kell foglalnod magad, amikor épp nem tanulsz ugye? Vajon itt mit csinálnak? Csak sétálgatnak, és marad a kviddics? - Hű, az egész dobozt?! - kerekedik el a szemem, de úgy fest Eddie határozottan komolyan gondolja a dolgot, szóval megpróbálkozom újra és lám, ezúttal kis akadozás és egy valamivel keményebb landolás mellett, de egészen jól sikerül átjuttatni egyik helyről a másikra a dobozt. - Ezt is megehetjük? - kérdezme lelkesen. A végén még tényleg megbarátkozom ezzel a varázslás dologgal. Lehet, hogy órákon túlságosan feszült vagyok és azért nem sikerül rendesen véghez vinnem a bűbájokat.
Remélem, hogy tényleg gyorsan meggyógyul, és igaza van a mamájának. Nem jó ilyen feldagadt arccal látni. Biztos fáj neki, még ha nem is mondja. Elszomorítani se akartam az anyukája témájával. Talán nem is kellett volna szóba hozni. De azért örülök is, hogy tudtunk róla beszélni. Így jobban megismerhetjük egymást. - Igen, szerencsések vagyunk. Apa azt mondta, hogy én szerencsés vagyok, mert időben rám talált, ők pedig szerencsések, mert így lett még egy kisfiúk, akit szerethetnek. - mondom végül. Nem tudom, hogy kik és miért hagytak ott akkor. De boldog vagyok, hogy az apukám megtalált, és magához vett. Így lett családom, és testvéreim is. Sosem voltam magányos. Vagyis talán csak akkor egyedül, amikor a testvéreimet felvették a Roxfortba, én meg még kicsi voltam hozzá, és egyedül kellett az árvaházban maradnom. Az nagyon rossz volt. Mondjuk az igaz, hogy én sem értem, hogy képes valaki eldobni a gyerekét, és berakni egy ládába. Talán az igazi szüleimnek meg volt rá az okuk. Talán nem volt más választásuk. Szeretném ezt hinni. De boldog is vagyok, hogy jó családom lett utána. Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy én képes lennék lemondani a saját gyermekemről. Ez egyszerűen nem történhet meg. - Talán csak idő kell, hogy megismerjenek. Én se kedveltem először az egyik szobatársam. De most már jóban vagyunk. Rájöttünk, hogy mindketten utáljuk a bájitaltan, és Pitont. Ehhez közös büntetőmunka kellett, de hát ez van. Lehet, ha ti is jobban megismeritek egymást, akkor rájöttök, hogy mennyi közös van bennetek, és utána jóban lesztek. - mondom teljesen komoly optimizmussal. Elvégre az élet napos oldalát kell nézni nem igaz? Oké, persze nekünk más a testvéreimmel. Hiszen ők baba korom óta ismernek, és én is őket. De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb Alba is talál utat a testvérei szívéhez. Csak nem szabad feladni a próbálkozást. Mint ahogy a bűbájok begyakorlását sem. Ha tudnék a mardekáros válogatóról, akkor biztos azt mondanám, hogy ez egy kedves lépés volt a nővérétől, és biztos, hogy ő is szeretne közelebb kerülni Albához, csak nem tudja hogyan tegye. - Van olyan is. Sokféle hely van. De ha együtt vagy a testvéreiddel, akkor nem számít, mert vigyáztok egymásra, és könnyebb elviselni. De a mostani, az tényleg egy jó hely. Szerencsénk van. - az első hely ahova kerültünk, az nem volt valami barátságos, ahogy Alba is leírta. De azért nem is volt elviselhetetlen. Főleg, mert együtt maradtunk. A testvéreim nélkül nem is tudom, hogy mi lett volna. Mert hát tényleg hiányzott apa meg anya. Az, hogy nem szaladhatok csak úgy oda hozzájuk mindenféle gyerekes butasággal. Cserébe Autumn lett nagyon anyáskodó. Néha szerintem túlzásba is viszi. De tudom, hogy azért teszi, mert szeret. - Igen, így tényleg könnyebb. Bár apa szerint a muglik nagyon is találékonyak tudnak lenni. Nem szabad lebecsülni őket. - követem Alba tekintetét a polc felé. Rengeteg mindenre van praktikus varázslat, erre még csak most kezdek rájönni. Hiszen használhatod lámpának is a pálcád, vagy éppen megjavíthatsz valamit, vagy egy intéssel magadhoz hívhatod. Bár az Invto csak negyedikes anyag, de a klubhelyiségben láttam már a felsőbb évesektől, hogy használták. A mugliknak viszont vannak praktikus holmijaik, mint az zseblámpa is. Egyszer apa hozott nekem egy olyat, az egyik kempingezés előtt. Elég mókás volt, ahogy este a sátorban világított, és a sátor falára mindenféle árnyékot csinálhattunk kézzel. Apa meg csak nézte és nevetett rajta. Hiányoznak a közös kempingezések. - Engem apa tanított sakkozni, és nagyon izgalmas. Sosem tudhatod, hogy mit lép a másik. De a tekét és a célbadobást is szeretem. Azok is jó mókák. - vetem ellen a sakk dologra. Persze Alba lány, és nyilván nem értékeli annyira. A sakk fiús, stratégiás dolog. Na meg kívülről csak nézni tényleg unalmas lehet. De amikor ki kell találnod, hogy vajon mit fog lépni az ellenfeled, és okosabbnak lenni nála, az tud izgalmas lenni. Az íjászatra viszont elképedve nézek rá. - Tényleg? Még sosem próbáltam íjászkodni. Az milyen? Egyszer megmutathatnád, hogy kell. Szívesen kipróbálnám. - lelkesülök fel a dologra. Szeretek új dolgokat kipróbálni. Pláne ha az olyan izgalmasnak ígérkezik, mint az íjászat. Nem tudom, hogy van-e tehetségem hozzá. Ahhoz előbb meg kell próbálnom, nem igaz? De idő közben, ahogy Alba elmajszolja a csokibékát, én a láva-bonbonos dobozt horgászom elő a táskámból, és most az egész dobozt rakom a polcra. Majd állok meg kinyújtott kézzel várakozólag. Nyilván azért, hogy Alba azzal ismételje meg a mutatványt. Ha már megy, akkor meg is ehetjük a bonbont. Aztán sajnos ennyi volt, mert kifogyok az édességből.
- Semmi baj. A Mama mindig azt mondta, hogy a gyerekek még szerencsére gyorsan gyógyulnak. - mosolyodom el azért, hogy ne legyen nagyon letörve, hogy nem tud segíteni. Főleg, hogy ezek után még a Mama halála is szóbakerül, és hát tényleg nem akarom elrontani a hangulatot. Meg aztán neki is eléggé érdekes a családi háttere ezzel az örökbefogadás dologgal. Nem is értem, hogy valaki hogyan képes csak úgy eldobni a nyerekét és betenni egy dobozba. Ez azért annyira szomorú és ijesztő is, hiszen egy kisbaba védtelen és könnyen baja eshet, ha csak úgy egyedül marad. - Akkor még jó, hogy megtalált és nem lett semmi bajod. - teszem azért hozzá egy kissé aggodalmas félmosollyal. A testvér kérdésben viszont már nehezebben tudok vele egyetérteni. Az az igazság, hogy az én estem mégis csak más, hiszen csak pár hónapja ismerem a nővéremet, Robyt pedig még csak néhány napja gyakorlatilag. Azért egészen más helyzet, hogy ők együtt nőttek fel és a jó és rossz dolgok ellenére is kitartanak egymás mellett. - Azért tudod ez más egy kicsit. Én nem ismerem még őket annyira. Azt hiszem a bátyám könnyebb eset, mert ő... bár kissé zárkózott, de mégis csak próbálkozik, de a nővérem nem örül, hogy bejöttem a képbe. - vonom meg tétován a vállamat, és nem sok esélye van annak, hogy megtud győzni az ellenkezőjéről. Alex még nem mutatta jelét annak, hogy ne utálna. Nem gondolom, hogy olyan sok rosszat tettem volna ellene, de nagyjából bármivel próbálkoztam eddig az bosszantotta, szóval már nem nagyon próbálkozom, mert úgyis rosszul sül el. Az meglepett persze, hogy elhívott a válogatóra a Mardekár csapatához Danyvel, de nem tudom, hogy az is nem csak valami pillanatnyi kihagyás volt nála, aztán majd szépen elmúlik úgy, ahogyan jött. - Ha jó hely, akkor az a lényeg. Én mindig azt hittem, hogy az árvaházak olyan rémes helyek, ahol nem túl kedvesek az emberek és mindenki mindenkit szekál, aki nem tetszik neki. - mondom zavartan kicsit, mert hát ez lehet, hogy tényleg csak egy rosszul kialakult kép azért, mert nehéz elképzelnem, hogy milyen ha nem legalább egy szülőddel nősz fel, aki szeret és a vigyáz rád. Azért egy árvaházban akkor se szaladhatsz oda a Mamádhoz, hogy megvigasztaljon, ha valami baj van. Azt hiszem legalább e téren szerencsés vagyok, hiszen nem ilyen helyre kerültem, hanem apu eljött értem. Azt is mondhatta volna, hogy nem akar még egy gyereket a nyakába venni. A második varázslat viszont már sikerül, így befalom a csoki békát és most már kissé maszatosan, de elgondolkodva nézek újra a polcra, ami nem rég még törött volt, de mostanra már olyan, mintha semmi se történt volna vele. - Azért így mennyivel könnyebb, mint a mugliknak... Ha egy szerelő tudna varázsolni, minden házkörüli munka pikk-pakk meglenne. - merengek el, hiszen semmit se tudok arról, hogy milyen mugli-varázsló ellentétek vannak és hogy jelenleg is elég nagy gondok vannak a háttérben. Hozzám nem jutott el efféle info, főleg mert a Mama mugli és nem is tudtam a varázsvilágról addig, amíg apu el nem vitt Rómába és amíg nem jött el hozzánk az a néni, hogy elmagyarázza, hogy én is boszorkány vagyok. - A sakk elég unalmas, mármint csak ücsörögni kell mellette. Én jobban szeretem a kinti játékokat. A tekét nagyon szeretem, meg a célbadobást is bármivel! És a Mama egyszer elvitt íjászkodni is, az is annyira izgalmas volt és mindenki azt mondta, hogy nagyon jól célzok. - húzom ki magamat büszkén. Jó persze a mindenki nagyjából két embert jelent, a Mamát és a fickót, aki a tanárom volt abban a kábé két hétben, amíg jártam. A dolog ugye végetért, amikor el kellett jönnöm otthonról és hát valahogy Rómában nem az volt az első gondolatom, hogy újra kezdjem az íjászkodást, főleg, hogy fel kellett készülnem az iskolára és erre az egész varázslás dologra is.
Ha tehetném, akkor én is leadnám a bájitaltant. De nem lehet. Sajnos. Így el kell viselnünk Pitont. De azért beszélgetnünk nem kell róla. Úgy is csak rontja a hangulatot. - Biztosan? Sajnálom, hogy én nem tudom meggyógyítani az arcod. - pillantok rá aggódva. Azért nem kellemes elesni, és így megütni magad. Én már csak tudom. Szinte mindenről estem már le, amiről le lehet. Én pedig nem tudok gyógyító varázslatokat. Azokat biztosan csak később fogjuk tanulni. Az is lehet, hogy csak az egyetem gyógyító szakán tanítanak ilyesmit. Nem is tudom. Anya ismert gyógyító varázslatokat. Igaz, csak egyszerűbbeket, amikor leestem a nővérem könyvespolcáról, és eltört a kezem, akkor apa a Szt. Mungoba vitt. Ott gyorsan helyre hozták. Én is szívesen helyre hoznám Alba arcát, de ez most biztos nem megy. Talán pár év múlva. - Nagyon sajnálom. - mondom csendesen, és együttérzően, miközben megölelem. És örülök, hogy nem tol el magától vagy ilyesmi. Nem mindenki szereti az ölelést. De én csak így tudom kifejezni az együttérzésem. Még a szívem is elszorul a történetére. Pedig az enyém se mindig csupa vidámság. A szüleink nagyon hiányoznak, és a haláluk után sokáig nagyon szomorú voltam. Néha még most is. De igyekszek arra gondolni, hogy biztosan nem akarnák, hogy szomorkodjak. Talán ezért is igyekszek mindig gyorsan keresni valami olyan témát, ami vidám és feldob. Hogy ha a szüleim látnak onnan, ahol vannak, akkor boldognak lássanak, és ne azt, hogy utánuk szomorkodom. Az biztos rosszul esne nekik. - Igen, abban. Apa nem tudta kideríteni, hogy hogyan kerültem oda, de azt mondta, hogy még szerencse, hogy sírni kezdtem, és így megtalálhatott. Tudod, akkor még egészen pici baba voltam. - mesélem el a történetet, hátha attól kicsit jobb kedve lesz. Bár igazából ez sem vidám történet. Vagyis az, ha úgy vesszük, hogy apa megtalált, és magához vett, akkor mégis boldog, és jó történet. Legalábbis az volt, amíg a szüleimet meg nem ölték. Így másodjára lettem árva. De legalább nem maradtam egyedül. Mellettem vannak a testvéreim. - Tudod, néha én is összeveszek a nővéremmel. Főleg, amikor túlságosan anyáskodni akar, de azért szeretem, és ő is engem. A nővéred biztos szeret, meg a bátyád is. Csak biztos kell nekik egy kis idő, amíg megismernek. Akkor biztos rendesebbek lesznek. Én elképzelni se tudnám milyen lenne a testvéreim nélkül. - mondom biztató mosollyal. Elvégre minden testvérpár veszekszik időnként, de azért mégis csak összetartoznak. Szóval idővel biztos, hogy Alba is jóban lesz a testvéreivel. Számomra valahogy elképzelhetetlen, hogy ne így legyen. De talán csak én vagyok túl naiv ilyen tekintetben. - Először az volt. De ott voltak a testvéreim. Együtt könnyebb volt. Volt, hogy egyikünket örökbe akarták fogadni, de azt mondtuk, hogy vagy mindhárman kellünk, vagy egyikünk se megy. Szóval, egyikünket se vitték el végül soha. De ahova most kerültünk, az nem rég nyílt meg, és nem is rossz hely. Kicsit olyan, mint a Roxfort, csak nem kell tanulni. Igaz, mi ott még nem varázsolhatunk, de ez annyira nem is baj, ha helyette lovagolni, sakkozni, meg egy csomó mindent lehet csinálni. Mondjuk én sakkban jobb vagyok. Lovagolni Gideon tud. - mesélek neki róla. Nem olyan jó, hogy nincsenek szüleink, de nem is annyira rossz. Inkább az árvaház mint, hogy elválasszanak. Azt nem bírnánk ki. Életem legrosszabb időszaka az volt, amikor Autumn és Gideon is elment a Roxfortba, nekem meg az árvaházban kellett maradnom. Annyira hiányoztak. És féltem is, hogy mi lesz, ha engem nem vesznek fel. Egyszer még el is szöktem megkeresni ezt a Roxfortot, amiről csak a testvéreim elbeszéléséből hallottam. De nem jutottam messze, és szörnyen le is szidtak miatta az árvaházban a nevelők. Hetekig még az udvarra se mehettem le játszani, mert büntetésben voltam. Az tényleg rossz volt. De ezt nem mesélem el, mert nem akarom elkeseríteni vele. Mosolyogva veszem észre mennyire ámul a polc javításon. Pedig ez tényleg egyszerű. - Ez egy egyszerű javító bűbáj. Még elsőben tanultam. Nagyon hasznos, ha törött holmikat kell megjavítani. Majd megtanítom ezt is, ha szeretnéd. De előbb nézzük az invitot. Egyszerre egy nap, csak egyet. Jó. - mondom vidáman. Mert tényleg szeretek segíteni. Meg megosztani a tudást, amire már szert tettem. Alba amúgy is annyira kedves. Csak nem értem az önbizalom hiányát. De talán, ha kicsit magabiztosabb lesz, és gyakorlottabb a varázslásban, akkor majd minden rendben lesz. Figyelem, ahogy próbálkozik a békával. A lényeg, hogy ne adja fel. A béka megremeg, és végül felemelkedik, hogy az ölembe pottyanjon végül. Erre egy kicsit megtapsolom, és a kezébe adom a békát. - Nagyon ügyes vagy! Ez jó volt. Most megeheted a békát jutalmul. Még egy kis gyakorlás, és már vérprofi leszel. - mosolygok rá vidáman. Közben pedig a táskámban kezdek el kutatni, hogy hátha van még valami édesség, amit feláldozhatok a gyakorlásnak. - Neked mi a kedvenc játékod? Nekem a sakk. Apa tanított. - kérdezem közbe, nem is tudom miért. Talán csak hogy szóval tartsam, és tovább beszélgessünk. Mert lássuk be ez sokkal jobb, mint órán ülni. Még akkor is, ha szinte biztosan nem lesz vidám vége, ha nyakon csípnek, és akkor aztán magyarázkodhatunk. De jelenleg ez nem is érdekel.
Bólintok végül, hiszen igaza van, csak hát nehéz valakivel nem foglalkozni, akivel heti szinten muszáj találkoznod, mert csak kénytelen vagyok bejárni bájitaltan órákra. Kétlem, hogy lehetne ez alól valamiféle felmentést kérni arra hivatkozva, hogy problémás a viszonyom a tanárral. Gondolom ilyen alapon a fél iskola nem járna bájitaltanra, legalábbis kétlem, hogy túl sokan lennének, akik kedvelnék a tanárt, ezáltalán a tantárgyat. - Áh nem, biztosan elmúlik majd pár nap alatt és ott meg megint magyarázkoni kellene. - bár legalább egy fokkal indokolhatóbb lenne, hogy miért nem vagyunk épp órán, de... azért mégis csak jobb lenne itt kekszet enni és beszélgetni, mint beülni a Gyengélkedőre és esetleg valami litániát hallgatni arról, hogy miért nem vagyok óvatosabb. Meg aztán akkor lehet, hogy apu fülébe is könnyebben visszajutna a dolog, és nem akarom sem azt, hogy aggódjon, sem hogy azt gondolja nem viselkedek elég jól. - Balesetünk volt, amit a Mama és a pótapukám nem éltek túl, autóval, de... nekem semmi bajom se lett. Nem emlékszem pontosan, csak az úton ülve tértem magamhoz. Azt mondják biztosan a sokktól törlődött minden, vagy ilyesmi. - húzom el kicsit a számat, mert hát nem szívesen beszélek erről, de tudom, hogy néha jobb túlesni rajta, mert ha már valakinek elmondom, akkor legalább később nem merül fel újra a téma, meg aztán az ismerkedéshez szükséges, hogy a másik tudjon rólad dolgokat. Ettől még persze rossz érzés erre gondolni, ahogyan arra is, hogy nem emlékszem, és hogy semmi bajom se lett. Bár a Mamának se lett volna, vagy valahogy megmenthettem volna őt is. - Egy narancsos ládában? - kerekedik el a szemem. Azért ez tényleg elég durva. Nekem legalább mindegyik tesómhoz van közöm, még ha féltestvérek is vagyunk. Persze tényleg igaza lehet és nem az a fontos, hogy ki a vérszerinti rokonod, hanem akivel felnőttél. - Valami olyasmi, bár tudod a nővérem nagyon undok és nem is kedvel, és a bátyámat csak nem rég ismertem meg. Ő kicsit magának való típus, Mardekáros és szereti a bájitaltant. - ami hát elég sokmindent elmond az alapján, hogy én mennyire nem vagyok jó viszonyban a bájitaltannak és Pitonnal se, de Roby azért rendes, még ha tényleg elég szűkszavú is, de azért vele szerintem összetudok majd barátkozni rendesen. - Az árvaház nagyon ijesztő hely? - ugrik be egyből a talán naiv kérdés, de persze visszaölelek, ez a gesztus nagyon is jól esik. A Mama is az ölelések híve volt mindig, úgyhogy nem áll távol tőlem sem a dolog. Neki se könnyű, sőt nehezebb, hiszen nem maradt egy szülője sem. Nekem legalább ott van apu és nem kell valami vadidegen helyre, idegen emberek közé mennem a szünetekben. Azt már viszont ámulva figyelem, ahogyan megjavítja a polcot, aztán újra megpróbálom a keksz reptetését. Ezúttal legalább nem okozok kárt, főleg mert most csokibéka kerül oda, ami még finomabb, mint a keksz. Imádom a csoki! Nem tökéletes a dolog, a béka megremeg kicsit, de aztán felemelkedik, a varázsige elhangzása után és nem pont Eddie tenyerébe, de az ölébe pottyan. Ez már egészen jónak tűnik így másodikra. - Szerinted lehet, hogy órán túlságosan izgulok? De mit lehet tenni ellene? - mert azért most már tényleg jobban ment és ha lenne egy kis önbizalmam, akkor lehet, hogy gond nélkül sikerülnének a varázslatok, csak hát ehhez tényleg sokat kell gyakorolni és nem kellene úgy félnem órán se, hogy elrontom.
- Áhh... Piton csak egy besavanyodott, gonosz vén denevér. Nem érdemes foglalkozni vele. - legyintek egyet. Elvégre sokkal jobb témákról is beszélgethetünk. Például sütikről. A lényeg, hogy mi nem vagyunk még olyan életunt vénségek, mint ő. Bár kétlem, hogy én valaha olyan rosszindulatú, vagy gonosz lennék. Én még vénségemben is képes leszek viccelni mindenkivel. - Bárcsak ismernék gyógyító varázslatokat. Azért ne kísérjelek fel a gyengélkedőre? Hátha Madame Pomfrey tud rá adni valamit, és akkor talán nem is kerülünk akkora bajba. - vetem fel az ötletet együttérzően. Én is estem már párszor csúnyán, szóval tudom milyen ez. Nagyon kellemes. Főleg, ha a dinka festmény nem ismer fel, és nem akar még a klubhelyiségbe se beengedni. Az elég rossz lehet. - Hogyhogy csoda, hogy élsz? Mi történt? - nézek rá értetlenül, mert hát tényleg nem sokat értek abból, amit mesél. De biztos valami komoly dologról lehet szó, szóval igyekszem komolyan koncentrálni rá, és a történetére. Aztán a tesókra terelődig a szó, és a fura családokra. Na erről én is mesélhetnék. De még mennyit. - Tudod, bennem és a tesóimban nincs túl sok közös, csak az hogy a szüleink örökbe fogadtak minket, mert nem lehetett saját gyerekük. Apa azt mesélte, hogy engem egy narancsos ládában talált a kikötőben egyszer, amikor az aurorokkal együtt ment bevetésre. Senki sem tudta, hogyan kerülhettem oda. De apu hazavitt, és örökbefogadott engem is. De a lényeg, hogy szeretjük egymást a testvéreimmel, csak mi vagyunk egymásnak, és senkinek sem hagyjuk, hogy elválasszon minket. - mesélem el végül én is a történetem, hátha ettől jobb kedve lesz. Mert az jó, ha vannak tesói, meg unokatesói. Akkor van kikre számítania. Akkor is ha csak nem régen ismeri őket. Biztos mind nagyon kedvesek vele, mert elég aranyos lány, attól függetlenül is, hogy a festménnyel nem lettek épp a legjobb barátok. Bár a Lovaggal amúgy is nehéz kijönni. - Biztos, most minden időt együtt töltötök, hogy megismerjétek egymást. - állapítom meg egy barátságos, vidám mosollyal. El sem tudom képzelni, hogy az egykéknek milyen rossz lehet itt, egyedül, testvérek nélkül, akiknek a nyakán lóghatna, és akik megmutatnak neki mindent is az iskolából, meg segítenek, ha elakadt. Biztos nagyon magányos érzés lehet. Én nem szeretek egyedül lenni. Az olyan rossz. - Biztos. Akkor legfeljebb én eszem meg a kekszet helyetted. De ha kicsit jobban bízol magadban, akkor úgyis ügyes leszel. - vigyorgok rá, meg próbálom egy kicsit biztatni is. Fogalmam sincs, hogy miért nincs ennyire önbizalma. Pedig biztos ügyes, csak még gyakorolnia kell kicsit. De rá fog érezni. Elvégre a mi osztályunkból is megtanulta mindenki, még Miles is, pedig ő aztán rettenetesen béna minden bűbájtanon. Egyszer véletlenül még Flitwick professzor íróasztalát is felgyújtotta. Pedig csak az elé lerakott könyvet kellett volna összezsugorítania, ami elég könnyű. Más szóval, ha ő nem reménytelen eset, akkor senki. Ami azt illeti, én nem tudom elképzelni, hogy valakinek úgy legyen gyereke, hogy közben nincs is együtt azzal, akitől a gyereke van. Igaz, én még eddig nem is nagyon gondolkoztam azon, hogy ilyen lehetséges-e? Biztosan, ha ő ezt meséli. Szerencsére most sikerül tapintatosan végig hallgatnom a mondandóját, és a végén még nekem is összeszorul a szívem, mert pontosan tudom, hogy mit nem mond ki az anyukájáról. Én se nagyon szeretem kimondani. Mert... az olyan végleges, és visszafordíthatatlan. Egész egyszerűen most odalépek hozzá, és megölelem, amolyan vigasztaló módon, aztán csendesen még hozzáteszem a magamét is. - Tudom, hogy most mennyire rossz. Ha bármikor beszélgetni akarsz róla megtalálsz. Tudod... az én szüleim sincsenek már velünk. A testvéreimmel egy árvaházban lakunk, ha nem itt vagyunk. - mondom csendesen lehajtott fejjel. Nem fogom kényszeríteni, hogy mesélje el az egészet. Biztos borzalmas volt az az autóbaleset. Az én szüleim halálától is rémálmaim vannak még néha. Nem csodálkoznék, ha neki is lennének. Főleg, ha még csak most történt nem régen. Szóval rá bízom, hogy mikor és mit akar róla mondani, de én itt leszek, hogy meghallgassam. Ez teljesen magától értetődik. Aztán jön a gyakorlás. Előbb bátorítom, hogy kicsit magabiztosabban, hiszen elsőre alig rebegtette meg magát az a keksz, de aztán kicsit túl sok lett a pöcc... és hát minden is kekszes, és faszilánkos lett. Már rögtön igyekeztem Alba és a polc-keksz darabok közé állni, és amennyire tudtam legalább őt védeni a leeső törmeléktől. - Oké. Ez egy kicsit sok lett. Az igazság a kettő közt lesz. A következő menni fog. - kacsintok rá biztatóan, miközben a hajam és az arcom tele van csikis keksz, és fa darabkákkal, a ruhám nem különben. De még így is elég vidámnak látszódom, mint akit cseppet sem zavar, vagy keserít el a kudarc. -Lignea fasciae reparo! - mutatok a pálcámmal a nagyobb fa-polc darabokra, mire azok engedelmesen összerakják magukat, és mintha mi sem történt volna a polc úgy áll ott. Igen hasznos varázslat, ezt is még elsőben tanultam. Azóta meg volt is alkalmam gyakorolni, mert sajnos elég gyakran mennek tönkre körülöttem dolgok. Így a polcon, vagy a gyakorlatilag morzsára tört kekszen se bánkódok. ruhám nem különben. - Oké, akkor nézzük újra. Bízz magadban. Menni fog. - mosolygok rá. De ezúttal egy csokibéka kerül a polcra a táskámból. És tényleg remélem, hogy sikerül neki. Nem jó az összes édességem elpazarolni. Igaz, akkor legfeljebb mehetünk a konyhába nasit csórni. Ezúttal is kinyújtom a tenyerem, és várakozóan nézek rá. Tulajdonképpen fel sem tűnik, hogy a földről még a kekszmaradékot is illene feltakarítani. De hát fiúból vagyok, az ilyeneket nem nagyon szoktam észre venni.
Ráncolom kicsit a homlokomat, bár talán magyarázat lehet, ha nem azt a tantárgyat tanítja, amit szeretne, hogy ezért ennyire morcos folyton a bájital tanárunk, de attól még nem fair tőle, hogy ezt a diákokon vezeti le. - Jó, de a Mardekárosokkal soha sem gonosz, csak mindenki mással. Azért ez így nem fair. - húzom el a számat. Nem, azt hiszem nem tudom ezt tökéletes indoknak venni, amit mondott. Lehet valamiféle magyarázat, de azért igenis viselkedhetne kedvesebben is, mint hogy ennyire goromba. Amúgy se tehetek róla, hogy még csak tizenegy vagyok és még kicsit és ki kellett volna mennem wc-re. Ő meg úgy nézett rám, mintha direkt én akartam volna az egészet, pedig csak a sok innivaló volt a hibás, amit ittam. Jó innen nézve egy picit azért mégis csak az én hibám volt, de attól még nem volt szép tőle, hogy nem engedett ki. - Nem vészes, csak elég rosszul estem el, de volt már rosszabb. - azért óvatosan az arcomhoz nyúlok, mert nem néztem meg rendesen a mosdóban és esélyes, hogy azóta jobban feldagadt, vagy bekékült. Tényleg úgy festek ki, mint aki ökölharcba keveredett, de ez van, ha sikerül úgy orraesned, mint a huzat. Az én hibám, mert rohantam, de Piton hibája, amiért nem engedett ki a mosdóba. - Remélm, hogy így van. Mindenki szerint csoda, hogy élek és biztosan a mágia miatt történt, mármint apu azt mondta... na jó nem nekem, de véletlenül hallottam, amikot beszélt egy nénivel, aki innen az iskolából jött. - magyarázom, bár jó eséllyel Eddie ennek a felét sem érti, hiszen nem tudja, hogy milyen balesetünk volt a Mamával és hogy a mugli rendőrök egyáltalán nem értették mégis hogyan úszhattam meg egy karcolás nélkül. Gondolom aztán egy varázsló, vagy boszorkány elrendezte a dolgot valahogy a fejükben, hogy ne kattogjanak még ezen hetekig és hogy apuci eltudjon vinni magával Rómába minél előbb. - Csak féltesók. Elég furi a családom. Van egy nővérem és egy bátyám, nem rég ismertem meg őket és egy unokatestvérem, de csak az apukánk közös. - magyarázom tovább, mintha ez olyan pofonegyszerű lenne, pedig tényleg elég zavaros családom van, főleg hogy Roby és Alex anyukája sem ugyanaz és annak ellenére, hogy Robyt ismertem meg később, mégis ő a legidősebb. Bevallom még mindig nem teljesen értem ezt a részét. Azt hiszem túlságosan elvonta a figyelemem a kaja és persze Alex kiakadása, amikor elmagyarázták a Három seprűben. Jobban is figyelhettem volna. - Biztos vagy benne? És, ha eltalállak vele? - nyelek egy nagyot, mert bát a keksz finom, de lehet hogy megküldöm vele véletlenül Eddie arcát, vagy a jó ég tudja. Nem tudom, hogy menni fog-e, tényleg elég bizonytalan vagyok. Inkább a kérdésre koncentrálok, amíg előveszem a pálcámat és a válasszal foglalkozom, addig is csak figyelem a kekszet. - Eddig a Mamámmal laktam Spanyolországban. Apu... hát tudod csak néha látogatott meg, amikor volt ideje. Nem lakhattam vele, és a Mamával nem voltak úgy együtt. Csak aztán most a nyáron a Mama... felborult az autónk és... szóval apuhoz kerültem. - sütöm le a tekintetemet. Még mindig nehezemre esik kimondani azt a kellemetlen szót, hogy meghalt. Nagyot nyelek és tovább szugerálom inkább a kekszet. Nem jó erről beszélni. Elvileg idővel majd könnyebb lesz, de biztosan mindig nagyon fog nekem hiányozni. Nem mondom, hogy Rómában rossz és ez az iskola is érdekes, csak hát ha választhatnék... de nem én döntöttem el, hogy mi legyen. - Szóval huss és pöcc... - koncentrálok oda inkább mégis csak a kekszre, hátha úgy nem kezdjük el komolyabban fejtegetni ezt a baleset dolgot. - Vingardium Leviosa! - mondom ki a varázsigét is és igyekszem ügyesen huss és pöccölni. Na nem mondom, hogy elsőre tökéletes, a keksz csak megmoccan kicsit, úgyhogy megpróbálom újra, kicsit határozottabban, amitől viszont a polc, amin a keksz volt olyan erővel lő ki a helyéről, hogy konkrétan a plafonnak vágódik kissé srég irányban és apró darabokra törve hullik a fejünkre a kekszekkel együtt. - Bocs! - húzom be a nyakamat és automatikusan a kezemmel védem a fejemet, nehogy még egy kisebb ütést is kapjak valami fadarabtól.
- Egyáltalán nem. Én szeretek ott fent lakni. Csak a Dáma ne "énekelne" folyton. - egyébként tényleg klassz odafent lakni, én szeretem. Tetszik a klubhelyiség berendezése is. Mondjuk a másik három klubhelyiségben nem jártam, de gondolom azok is hasonlóan barátságosan vannak berendezve, csak nem piros/arannyal, hanem a háznak megfelelő színekben. Biztos érdekes lehet. Egyszer feltett szándékom meglepni Autumn-t a hugra kulbhelyiségében, de az a fránya lovag sose enged be. Nem értem miért olyan undok. Na meg azt sem, hogy miért ne látogathatnám meg a nővéremet ott. Buta egy szabály, hogy nem nézhetjük meg egymás klubhelyiségét. - Háát. Piton mindenkivel undok. Sokféle pletyka kering róla. De azt mondják leginkább, hogy azért ilyen gonosz, mert valójában Sötét varázslatok kivédését akar tanítani, de az már foglalt, és nem engedik neki, ezért kényszerből tanít bájitaltant. - mesélem el a legkézenfekvőbb és legvalószínűbb magyarázatot arra, hogy miért ilyen gonosz, besavanyodott alak. Na meg szerintem azért is ilyen, mert nincsenek barátai. Bár ezzel az undok viselkedéssel nem is csoda. Én se vagyok amúgy nagyon jó belőle. Nem érdekel, és nem szeretem. Pitont meg pláne. Szóval csak annyit tanulok belőle, hogy ne buktathasson meg, és kész. Mert muszáj. De amit lehet az első dolgom lesz leadni ezt a tárgyat. Elvégre az aurorkodáshoz, vagy varázsbaj elhárításhoz biztos nem lehet rá szükség ugye? - Nagyon fáj? - kérdezem azért kicsit aggódva, mert tényleg nem néz ki valami jól az arca. Mondjuk azt nem feltételezem Pitonról, hogy direkt bántana egy elsős lányt, de biztos miatta történt valami. Leesett a székről, vagy ilyesmi. Ettől meg cseppet sem lett szimpatikusabb. - Szerintem ez butaság. Ha kevesebb lenne benned a mágia, akkor nem vettek volna fel a Roxfortba, és varázspálcát se tudtál volna vásárolni, mert egy sem választott volna ki. Ne aggódj, menni fog minden, csak gyakorlás kérdése. Nekem se sikerül mindig minden elsőre, de kis gyakorlással mégis megy. - mondom biztatóan. Nem tudom, hogy miért ilyen kicsi az önbizalma, lehet ez is a baj. A pálcája érzi a bizonytalankodását, ezért a varázslata is bizonytalan? Ha egy kicsit magabiztosabb lenne, akkor biztos sokkal ügyesebb is. - Vannak tesóid? Nekem egy nővérem, meg egy bátyám van. Nyugi, ha bármikor elakadsz, akkor keress nyugodtan. - mosolygok rá biztatóan. Aztán a lebegtetésen egy kicsit elgondolkodom. Nekem könnyen ment, elsőre is órán. De sok osztálytársamnak nem. Viszont idővel mindenki megtanulta. Szóval lehet, hogy neki is csak rá kell éreznie még a dologra. Aztán felállok, és pálcát fogok. - Először nézzük az alap mozdulatot. Ez nagyon fontos, mert később is rengeteg varázslatnak ez lesz az alapja. Megmutatom. Így: Huss, és pöcc. Csak lazán a csuklóval. Így ahogy mutatom. Most te jössz. - magyarázom neki lelkesen. Közben persze mutatom is a mozdulatot, úgy hogy jól láthassa. Először lassan, aztán kicsit gyorsabban. Aztán ha előveszi a pálcáját, akkor figyelem, hogyan csinálja. Aztán persze varázsigével is megmutatom. Vagyis a doboz kekszet átlebegtetem a szűkös kis szoba túl végén álló takarítószeres polcra. Csak, hogy utána nagyjából két lépéssel ott is teremjek, és kivegyek belőle egy kekszet, és a doboz tetejére rakom, majd visszamegyek az eredeti helyemre. - Kezdjünk valami kicsivel. Ha sikerül a kekszet a doboz tetejéről idelebegtetned a kezembe, akkor megeheted. Oké? - mosolygok rá biztatóan, miközben tenyérrel felfelé fordítom a kezemet. Mert hát, ha a keksszel megy, akkor már mindennel, de az elég kicsi, és könnyű. A távolság is alig két lépés, szóval nem nagy. Meg talán a további majszolás lehetősége is motiválja. Vagyis remélem, mert engem tuti motiválna. - Azért még biztos nagyon finomakat készít az apukád. Biztos itt is sikere lenne. - persze kérdéses, hogy hogyan jutna el ide, ebbe bele se gondoltam. A szobatársam ő bagollyal kapja csomag formában. De lehet a csomag meg van bűvölve, hogy ne romoljon meg a hosszú út alatt. Vagy ilyesmi. Na, majd megkérdezem, mert amúgy ez érdekes. - Belgiumban van valahol. Nem tudom pontosan. De jó lenne megnézni. Csak hát, igen elég messze van. De eddig nem az apukáddal éltél? Hogyhogy nem? - nézek rá elképedve. Mert hát, amióta az eszemet tudom, azóta mindig együtt voltunk, apu, anyu, a testvéreim, és én. Jó, hát a szüleink halála után több otthonban, és intézetben is voltunk, de mindig együtt. Előfordult, hogy csak az egyikünket akarták örökbe fogadni, de azt mi nem akartuk, mert együtt akartunk maradni. Szóval nem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki ne a szüleivel, vagy otthonban éljen. Ez elég fura. És hát nem is nagyon sikerül belegondolnom, hogy esetleg neki kényelmetlen témára kérdezek rá. Pedig nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak érdekel.
- Ez nem hangzik valami jól. Sose jártam még arra, a toronyban. Nem ijesztő olyan magasan lakni? - kérdem kíváncsian, hiszen a mi klubhelyiségünk az alagsorban van és még nem volt olyan órám, amihez fel kellene menni a toronyba. Bevallom eddig még nem is merészkedtem nagyon magasra az iskolában. Az alsóbb szinteken is épp elég felfedezni való van. Akkora ez a hely, amit elképzelni is nehéz lett volna, nem hogy végigjárni. Arról nem is beszélve, hogy van egy csomó órám, meg házim, szóval olyna sok időm sincs, hogy minden nap felfedező túrákat tegyek. Meg aztán necces kockáztatni, hogy egy ilyen kellemetlen alak, mint ez a lovag nem enged vissza a szobámba, mert épp olyanja van. - Én is így vagyok vele. Erről se én tehetek, csak ki akartam menni órán wc-re, de Piton nem engedett. Ő miért ennyire undok? - húzom el a számat. Az én iskolámban is voltak nehezebb eset tanárok, de azért egy se volt ennyire ijesztő, mint a bájitaltan tanár. Szerintem sose fogom szeretni ezt a tantárgyat már csak miatta sem. Nem is tudom, hogy hogyan lehet jó belőle Alex, vagy Roby. Piton professzor rémesen viselkedik mindenkivel, aki nem Mardekáros. - Azt hiszem igen. Anyukám és apukám is mugli, szóval lehet, hogy bennem e miatt kevesebb mágia van és... ügyetlenebb vagyok benne. - és talán e miatt is vagyok olyan bizonytalan. Valahogy megúsztam azt a balesetet, mindenki azt mondta, hogy csodával határos módon, de nem tudom, hogy ettől még vajon mennyire leszek ügyes boszorkány. Nem ismerem még ennek az egésznek a menetét, de biztos, hogy sokkal nagyobb előnyben van az, aki eleve ismeri ezt a világot, mint én, akinek még olyan sok minden új és idegen. - Ha nem okoz gondot. Nem akarom mindig a tesóimat terhelni, nekik már olyan sok mindent kell tanulni. A lebegtetéssel próbálkoztunk legutóbb bűbájtanon, de elég nehezen ment. - sóhajtok egyet. Persze Dany biztosan segítene, de nem akarok mindig rajta lógni. A szobatársaim pedig úgy érzem, hogy ügyesebbek, arról nem beszélve, hogy mindegyikük varázslócsaládból származik. Néha kicsit butának érzem magamat, amikor nem értem, miről beszélnek, de nem mindig merek kérdezni. Fintorgok kicsit, amikor a mindenízű drazséról van szó. Ezek alapján nem vonz a lehetőség, hogy megkóstoljam. Kísértet, meg fűrészpor íz... akkor már inkább eszem olyasmit, amiről biztosan tudom, hogy tényleg finom. - Nem tudom. Apukám nem varázsló, úgyhogy neki olyan átlagos sütijei vannak és nagyon messze lakik. Onnan nehéz lenne elhozni ide. - nem olyan, mint egy keksz, hogy az ember csak úgy hoz a suliba belőle. Mire Rómából ideérne egy adag süti már ehetetlen lenne. Persze kivéve a sima száraz kekszek, vagy a mézeskalács, mert azok legalább nem mennek tönkre. Apuci azt mondta, hogy sütünk majd karácsonykor, úgyhogy majd biztosan hozok a barátaimnak az ünnepek után. - Jó lenne! Hol van az a gyár? Nagyon messze? Azért annyira én még nem értek a sütéshez, mint apu, de már párszor sütöttünk együtt ezt-azt. Eddig nem vele laktam, csak a nyár kicsit... megváltoztatta a dolgokat. - akadok el kicsit, mert hát mindig nehéz beszélni arról, ami fájdalmasan érinti az embert és hát a Mama halála ilyen téma. De hát sajnos tényleg nem voltam olyan sokat apucival, hogy megtanultam volna tőle mindent, csak időnként sütöttünk együtt, amikor eljött meglátogatni.
- Ne is kérdezd. A Kövér Dáma, akinek a klubhelyiségünkbe kéne beengednie állandóan. Folyton opera áriákat ad elő, akkor is, ha éppen nagyon be szeretnél menni. De az igazi baj, hogy egyáltalán nincs hangja, így inkább olyan az egész, mintha egy órán át ölnének egy visító kismalacot. Szörnyű. A végén meg összetör egy poharat a festmény falán, és úgy csinál, mintha a "csodálatos" hangjával repesztette volna el. Kész katasztrófa. - formálok idézőjelet a kezemmel a csodálatos szónál. Tényleg borzalmas tud lenni az a festmény. De hát úgy tűnik, hogy minden festménynek meg van a maga dilis heppje ebben a kastélyban. Mert a lovag se volt éppen a legbarátságosabb Albával. Bár ennek lehet valami köze a csúnyán feldagadt arcához, és a csokis fánkkal való fenyegetőzéshez. Előbbire tapintatosan nem akarok rákérdezni, hátha elmondja magától is, utóbbira meg azt hiszem még én is rásegítettem egy lapáttal. - Háát... az lehet. Bár én se nagyon szeretnék megint bajba kerülni. De valahogy a baj mindig megtalál. Pedig a legtöbbször csak segíteni szeretnék. - igazából nekem sincs sok kedvem megint visongató csalánokat ültetni, vagy serlegeket pucolni a trófea teremben vagy valami ilyesmi. Azt sem szeretném, ha Alba bajba kerülne. De ki tudja mi jár annak az ütődött festménynek a fejében. - Ó ez egy egyszerű varázslat. Még elsőben tanultam. De miért félsz a varázslástól? Izgulsz, hogy sikerül-e? - nézek rá kissé meglepődve. Én egyáltalán nem féltem tőle, sőt nagyon is izgatottan vártam az első bűbájtan óránkat. Persze nekem sem sikerül mindig minden varázslat elsőre, amit Flitwick professzor bemutat, de néha igen. Amikor meg nem, akkor gyakorolom a mozdulatot, és a kiejtést, és utána már megy. Szerintem csak gyakorlás kérdése. - Szeretnéd, hogy segítsek gyakorolni? Szerintem kis gyakorlással biztos nagyon ügyes leszel. Mit vesztek bűbájtanból? - kérdezem tőle biztatóan mosolyogva. Mert tényleg nagyon szeretnék segíteni neki, hogy legyőzze a félelmét, és bizonytalanságát. Szerintem menne neki, ha kicsit magabiztosabb lenne. - Persze, hogy kóstoltam. A legtöbb egész normális ízű, mint csoki, karamell, eper, vagy ilyesmi, de állítólag egyszer valaki talált kísértet ízűt is. Én meg egyszer kifogtam egy fűrészpor ízűt. Az elég gáz volt. De a legtöbb tényleg jó. Már ha szeret kísérletezni, és kockáztatni az ember. - mesélem a saját tapasztalataimat a minden ízű drazséról. Közben azért középen tartva a kekszes dobozt én is veszek belőle egy újabbat. Tényleg jobb itt édességet enni, mint festményekkel vitatkozni, vagy Piton citromba harapott képét bámulni. Aztán kissé elképedek, amikor azt mondja, hogy az apukája cukrász. Fű, az nagyon menő. - Hűű, az nagyon menő. Akkor a te évfolyamodon te lehetsz az édesség ellátó. Biztos az apukád sütijei is nagyon klasszak, meg a cukrászda is ahol dolgozik. Biztos sokszor láttad már. Milyen egy cukrászda másik oldala? Tudod, ahol a sütiket csinálják. Szívesen megnézném én is. Én is nagyon szeretem az édességet. - lelkesülök fel az új információtól. Bár azt nem mondta, hogy az apukája cukrászdában dolgozik, nem is tudom miért feltételeztem. Hiszen sok helyen keresnek cukrászokat. Éttermekben, hotelekben, édesség gyárakban... apropó édesség gyár. - Igen, szerintem is izgalmas lehet az az édesség gyár. A szobatársam azt mesélte, hogy nyáron ott nyaralt két hetet, és körbe vitték, és minden félét meg is kóstolhatott. Szerinte elég klassz volt. Szívesen megnézném egyszer veled. Kíváncsi vagyok mit mondana róla egy cukrász lánya, aki ért is a süti készítéshez. - lelkesülök fel az ötletre. Közben az sem zavar különösebben, hogy én is maszatos leszek, akár csak ő. De hát az édesség már csak ilyen. Maszatos, de jó dolog. És az is jó, hogy végre mosolyogni látom. Az édesség mindenkire jó hatással van. Tudtam én.
- Mert van, amelyik olyat is csinál? - kerekedik el a szemem. Nem vagyok még olyan régen itt, úgyhogy nem beszélgettem túl sok festménnyel, hogy tudjam melyik szokott énekelni. Mondjuk, ha az illetőnek rossz a hangja, akkor tényleg nem a legjobb, ha énekelni kezd, bár jelenleg akkor is ezt a lovagot érzem a legbosszantóbbnak az egész épületben, pedig elég nagy a kastély, azt már rövid idő alatt is sikerült megtapasztalnom. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Rómában maradok és egy teljesen átlagos iskolába járok. A figyelmemet viszont felkelti ez az újdonsült ismerős, amikor édességeket emleget. Az persze, hogy bármikor jöhet és érdekel, hogy mivel rukkol elő, főleg hogy nagyon fura neveket emleget, nekem pedig még sok minden új itt, hiába mesélt már Dany és Apuci is ezt-azt a mágikus dolgokról, meg az iskoláról. - Oké! Szerinted az a dühös lovag befog köpni minket valakinél és bajba kerülünk? Nem akarok megint bajba kerülni. - húzom el kicsit a számat, hiszen már sikerült azóta, hogy idejöttem, pedig általában inkább a baj talál meg és nem én keresem. Nem vagyok annyira rosszcsont, csak inkább kíváncsi és persze túl sok kakaót ittam reggel. Ebből talán tanultam, hogy főleg aznap ne csináljak ilyet, amikor azzal a hórihorgas tanárral lesz óránk. Elképedve nézem végig, ahogyan közben Eddie kivarázsolja az ajtót előttünk, aztán be is lépdelek vele. Bár elég kicsi a hely, de láthatóan azért annyira nem zavar. Lehuppanok szépen a fal mellett a földre és elhelyzekedem szépen törökülésben. - Szerintem jó és nagyon menő, hogy simán kinyitsz egy ajtót. Én még kicsit félek a varázslástól. Ez normális szerinted? - idősebbnek tűnik nálam, úgyhogy már biztosan sok tapasztalata van, ami a varázslást illeti. A szobatársaim között azért vannak, akik már most is ügyesen próbálkoznak és gyakorolnak, de én még kicsit tartok ettől az egésztől, még ha amúgy érdekes és izgalmas is, csak hát annyira új és a nyáron se tudta nekem senki megmutatni, hogy mifán terem a mágia igazából, hiszen Dany és Alex nem varázsolhatnak otthon, Apuci meg nem tud. - Arról már hallottam, de nem tudom, hogy kiakarnám-e próbálni, ha fura ízűek is vannak benne. Te már kóstoltad? De ez tetszik! - veszek is a kekszből és kíváncsian vizslatom újdonsült ismerősömet. Végülis az biztos, hogy jobb itt beszélgetni és kekszet eszegetni, mint hogy az ember egy festménnyel veszekedjen, vagy Piton gyilkos pillantásainak kereszttüzében álljon. - De jó! Az én Apukám meg cukrász. Bár ő sima sütiket csinál, nem mágikusakat, de nagyon finomakat készít. Szeretem az édességet, úgyhogy biztosan jó lehet egy olyan gyárat megnézni, ahol készülnek. Biztosan lehet ott kóstolni is! - vigyorodom el, pedig már most is eszem, de jól sejti az édességből igazából sosem elég. Az se zavar különösebben, ha kissé maszatos leszek, mert hát az leszek majd úgy is, de miért lenne baj? Itt úgy se lát senki, csak ez az Eddig, meg aztán amúgy is eléggé helyben hagytam mára már magamat.
Mint már említettem igen csak szeretem az érdekes helyzeteket, és szeretek segíteni is. Néha, vagyis kb. állandóan akkor is, ha nem kér rá senki sem. Szegény hugrabugos leányzó se kér rá, hogy avatkozzam bele a vitájába az ostoba festménnyel, de mégis van valami, ami arra késztet, hogy oda lépjek mellé, bemutatkozzak, és beleszóljak a dologba. Mert hát egyszerűen nem tudtam úgy elsétálni mellette, hogy rá se nézek, mint akit nem is érdekel a sorsa. Engem mindenki sorsa is érdekel. Akkor is, ha jelenleg az éppen csak annyiból áll, hogy egy vaksi mázolmánnyal vitázik az illető. Noha azért egy kicsit tényleg mókás, ahogy szegény lány ott áll egy eléggé szétcsúszott fánkkal a kezében a lovagot fenyegetve. Persze ezt diszkréten megtartom magamnak, hiszen nem lenne annyira jó, ha meggondolná magát, és a végén az én képembe nyomná a festmény helyett azt a fánkot. Na nem mintha nem imádnám egyébként. Én minden édességet imádok. Nincs az a fajta, és az a mennyiség, amit ne lennék képes eltüntetni. Akkor is, ha ez nem nagyon látszik meg az alakomon. A nővérem szokta is kérdezgetni, hogy hogyan vagyok képes ennyit enni? - Bocs. Úgy tűnik mindegyik festménynek megvan a maga bosszantó szokása. De legalább nem fogott bele egy órás opera áriába. - tényleg nem akartam elüldözni a lovagot, és nagyobb szószban hagyni magunkat, mint amiben amúgy is voltunk. De legalább nem "énekel", mint a Kövér Dáma. Az borzalmas tud lenni. Tényleg. Viszont azt tényleg nem tudhatjuk hova ment a bosszús lovag, és nem szeretnék megint csalán ültető akcióba fogni, mert mondjuk Bimba itt csíp minket nyakon. Mert hát, most hogy már így alakult a helyzet eszem ágában sincs rohanni az aszott savanyú citrom Pitonhoz a pontlevonásért. Azért kicsit megkönnyebbülök, amikor majszolni kezdi a fánkot, és nem a képembe nyomni. - Édességek. Megehetjük őket, csak előbb keressünk egy tutibb helyet ennél. Gyere! - kacsintok rá cinkosan, és intek felé, hogy kövessen. Szaporán kezdek lépkedni a folyosón, persze azért időnként ránézve, hogy tudja-e tartani a tempót. Végül egy fali kárpitnál fékezek le, amit elhúzva egy kisebb faajtó fogad. Megpróbálom kinyitni, de úgy tűnik zárva, így egy Alohomorát suttogok el gyorsan, mire az ajtó feltárul. Odabent igazából nincs semmi extra. Csak Frics tarthatta régen itt a takarító cuccait. Mert egy-két felmosó, meg vödör, egy törött partfis árválkodik a szűkös, poros kis helyen. De búvóhelynek ideális. Egyszer Mrs. Norris elől sikerült ide rejtőzni. Fű de fel tudnám rugdosni azt a macskát. Pedig amúgy szeretem az állatokat. Legalábbis nem vagyok velük rosszban. - Nem éppen otthonos, de ha hirtelen kell eltűnni a folyosóról akkor azért megteszi. - vonok vállat kissé. Majd leülök az egyik felfordított lyukas vödörre, ami hangosan és panaszosan nyög fel a súlyom alatt. Aztán a táskámból előveszek egy dobozt, ami tele van különböző kinézetű kekszekkel. Persze rögtön Alba felé nyújtom a dobozt, hogy vehessen belőle. - Ez a csokis-csaló keksz. Az a vicces benne, hogy nem tudhatod milyen íze van, amíg bele nem harapsz. Van kókuszos, karamellás, banános, mazsolás, kévés, sőt baracklekvár ízű is. De véletlen sem az, mint amilyennek kinéz. Ezért csalós. De persze mindegyik keksz csokiba van mártva, hogy még nehezebb legyen kitalálni, hogy mit is rejt. Meg a csoki amúgy is minden édességbe kell szerintem. Kicsit olyan, mint a mindenizű drazsé, csak ebben nincsenek rossz ízek. - magyarázom vidáman, és én is a számba tömök egy kekszet. - Tudod az egyik szobatársam egyik rokona Belgiumban dolgozik egy ottani csokoládé boltban. Onnan van. Ő látja el édességgel a fél évfolyamunkat. Talán egyszer elmehetünk majd megnézni, hogy készül az édesség! Az olyan klassz lenne. Még sosem láttam, hogyan csinálhatják. - lelkesedem a lánynak. Talán ha szeretne, akkor ő is eljöhetne édességet nézni, Már ha jól tippelek, és ő is szereti az édességeket.
Fánkkal a kezemben fenyegetően nézve valójában inkább kelthetek komikus látványt, mint sem félelmeteset, úgyhogy egyelőre a festményen sem mutatkozik, hogy különösebben nagy ijedelmet okoztam volna számára a fenyegetőzéssel. A Griffendéles srác viszont arra toppanhat be, hogy emelt hangon vitatkozom, amiből tényleg könnyen összerakhatja a képet. Először csak meglepetten pillantok rá, hogy bemutatkozik, miközben én épp elrobbanni készülök mérgemben. Bezzeg, ha most Dany itt lenne, biztosan megtudná oldani és neki nem jelentene gondot rendezni ezt a hülye festménnyel. - Alba és ezt ő is tudja, csak direkt kötekszik! - nézek megint csúnyán a lovagra, miután legalább a nevemet sikerül odavakkantanom ennek az Eddienek. A kezemben persze már elég jól maszatolódik a fánk. Ragadni fog majd, mint a fene és erre a fickó fogja magát és lelép annak ellenére, hogy nekem be kellene jutnom. Lehet, hogy szegény Eddie engem próbált védeni, vagy nekem segíteni, de úgy fest nem jutott sokra, sőt még rosszabb lett a helyzet, mert ha lelépett a lovag, akkor aztán végképp esélyünk sincs. - Hát ezt jól megcsináltad! - húzom el a számat, pedig persze nem feltétlenül az ő hibája, hiszen én is csak kiabáltam a lovaggal és jó eséllyel így is úgyis az lett volna a vége, hogy lelép és nem folytatja a végtelenségig a vitát, vagy nem várja meg, amíg tényleg a képébe nyomom a fánkot. Abban persze igaza van, hogy órán kellene lennün, de a bájitaltanos fiaskó után nem volt kedvem rohangálni, hogy megkeressem a következő órámat. Annyira még nem tájékozódom jól az iskolában, lehet hogy oda se értem volna. A már kissé tényleg szétesett fánkomra pillantok és mivel nincs más első körben azt kezdem el megeszegetni, maximum majd kimosakszom belőle. - Mi az a robbanó láva bonbon? És a csokis-csaló keksz? - pillantok rá most már kíváncsian, hogy sikerül egy kis cukrot bejuttatnom a szervezetembe, és hát már úgyis mindegy. A lovag lelépett, én meg kénytelen leszek ezt elfogadni és kezdeni valamit a hátralévő idővel, amíg vissza nem jön. Lesz majd meglepetés a háztársaimnak, ha nem tudnak miattam bejutni a klubhelyiségbe. - Amúgy se lenne jó, ha itt találnának a többiek. - vonom meg a vállamat végül egy újabbat harapva a fánkba. Jobb, ha senki se tudja, hogy Sir Percival miért lépett le. Nem hiszem, hogy nagy népszerűséget szereznék vele, ha megtudnák, hogy az én hibám volt. Arra nem is gondolok, hogy valószínűleg a lovag pont most szól a házvezetőinknek, hogy órán kellene lennünk, bár gondolom a taáraink is rájönnek majd, hogy nem vagyunk ott. Ebből még jó eséllyel lesz probléma, de őszintén szólva ez most igazán nem érdekel.
Tudom, tudom. Nagyjából 2 perc múlva kezdődik a bájitaltan órám, és megint el fogok késni. Piton meg készséggel von le tőlem pontokat, mint mindig. Viszont ha mindig ugyanazon, és lehetőség szerint a legrövidebb úton közelíteném meg az óráimat, akkor soha semmi izgalmasat nem fedeznék fel út közben. Az élet értelme pedig a felfedezés öröme nem igaz? Imádom az érdekes váratlan helyzeteket. Jah, hogy Piton egy besavanyodott harapni készülő vén citrom, hát az kit érdekel! Pukkadjon csak meg a dohos pincéjében egyedül. Az az ő baja, ha már semmi örömöt nem talál az életben. Attól mi még fiatalok vagyunk, és hajt a kíváncsiság, és felderítési vágy. Bár amúgy nem lennék kifejezetten rossz bájitaltanból, de egyszerűen nem érdekel. Így természetesen a mára feladott házidolgozat elkészítésében is csak kb az egyharmadáig jutottam a szükséges mennyiségnek. Ott ugyanis végtelenül eluntam a dolgot. Tényleg. Mégis ki lel örömöt a könyvtárban gubbasztásban, és olyan felesleges dolgok kimásolásában, mint hogy miért ezüst késsel vágjuk fel a lilapettyes sikítócsalánt. Aminek egyébként borzalmas hangja van. Ezt honnan tudom? Onnan, hogy egyszer Bimba professzor egy egész üvegháznyit ültettetett át velem büntetésből még tavaly. A végére már azt hittem szét megy a fejem. Pedig volt rajtam fülvédő. Igen, olyan gusztustalan, bolyhos rózsaszín darab, hogy teljes legyen a kép. Mert hát sajnos a túlzott kíváncsiságnak, és felfedezni vágásnak is megvannak a maga hátulütői. Például, hogy sokkal gyakrabban találom magam büntetőmunkán, mint szeretném. Pedig én tényleg csak érdeklődő vagyok a minden iránt is. És hát legtöbbször tényleg csak segíteni szeretnék, csak legtöbbször azt hiszem nem a jó módszerrel. A nővérem szerint, ha tényleg azt akarom, hogy a vén McGalagony professzor ötödikben prefektusnak válasszon majd, akkor nem kéne zűrt csinálnom, és sokkal jobban kéne tanulnom. De hát a magolás tényleg uncsi, és nem tehetek róla, hogy mindig megtalál a baj. Pedig tényleg szeretnék prefektus lenni egyszer, azért hogy segíthessek a kisebbeknek, meg úgy mindenkinek. Most is szembe jön egy érdekes helyzet, amibe egyszerűen kérés nélkül is muszáj belefolynom. Ugyanis a folyosón, amire tévedtem egy lány kiabál egyre hangosabban egy festménnyel. Ami fura, és mindenképp meg kell néznem, hogy mi lehet a probléma. Mire pedig a lány mellé érek világossá is válik, mert hugrabugos leányzó éppen fánkkal fenyegeti a festményt, ha az nem engedi be a klubhelyiségbe. - Szia! Eddie vagyok. - mutatkozok be egy kis mosollyal a lánynak. Majd a festményhez fordulok. - Üdvözlöm Sir Percival! Kérem szépen, legyen kedves beengedni őt. Tényleg Hugrabugos. És esetleg én is meglátogathatnám a nővérem... - vetem fel udvariasan kedveskedve a festménynek, de az meg se várja, hogy befejezzem sértetten leint. - Én minden Hugrabugost felismerek, a kis hölgy pedig nem az. Neked pedig már ezerszer elmondtam, hogy Griffendéleseknek semmi keresnivalójuk errefelé Edmund Swann! A nővéred amúgy is órán van, ahol mellesleg nektek is lenni kéne! - kap észbe, hogy mi az, ami még nem timmel a jelenlétünkkel, és azzal a kép szó szerint sértetten faképnél hagy minket. Hát ennyit erről. - Na ezzel ma se megyünk semmire. De van nálam csokibéka, meg robbanó láva bombon, és egy kis csokis-csaló keksz, ha mázolni szeretnél még. De simán meg is ehetjük őket. - fordulok ismét egy kis vállrándítással a lány felé. Na meg egy kis cinkos mosollyal is, ugyanis úgy fest az üres folyosóból ítélve, hogy már mindketten lekéstük a becsengetést. Amit most annyira nem is bánok. Igazából feltűnik az arcán a csúnya lila folt. Valószínűleg az tévesztette meg az undok festményt, aki ki tudja hova távozott. Lehet éppen minket beköpni a házvezetőknél. De nem nagyon szeretnék rákérdezni. Vagyis igen is, meg nem is. Szeretném tudni, hogy mi történt vele, de nem akarok tapintatlan lenni. Így is pocsék napja lehet szegény lánynak.
Tudom, már a legelején elmondták, hogy tisztelettudónak kell lennie a fickóval, de vannak olyan helyzetek, amikor ez azért nem megy olyan könnyen. Főleg akkor, ha amúgy is épp pocsék a kedved és ideges vagy. Nem ez a legjobb napom úgy általában, úgyhogy egyáltalán nem csoda, hogy lassan már tíz perce próbálom meggyőzni Sir Percivalt, hogy ugyan engedjen már be. Az egész úgy kezdődött, hogy nagyon kellett pisilni, szóval kikéreckedtem volna bájitaltanról. Ez persze egyáltalán nem megy olyan egyszerűen, mert Piton professzor nem engedett ki, de én akkor se tehettem mást, muszáj voltam kiszaladni, hiába mondott nemet. Nem hiszem, hogy bírtam volna az óra végéig. Ez van, ha reggelihez két pohár kakaót iszol. Megtanultam, hogy ilyet nem érdemes csinálni akkor se, ha az a kakaó tényleg isteni finom. Szóval kiszaladtam az óráról, felkaptam a táskámat és sikerült a folyosón akkorát esnem, hogy nem sokon múlt, hogy még össze is törjem magamat. Piton persze valami pontlevonásokat harsogott utánam, de azzal már végképp nem tudtam mit kezdeni. A lényeg, hogy bár eljutottam a mosdóba, viszont most van egy kisebb lila folt az arcomon. Az orrom megúszta a dolgot. Ebbe viszont már a festmény belekötött, mert hogy arcfelismerős, de hát ha az arcod fel van dagadva kicsit és még lila is... Én pedig nem voltam a legjobb kedvemben már tíz perccel ezelőtt sem, hogy kedvesebben magyarázzam el, hogy én bizony ide tartozom és hogy engedjen már be. Amúgy is fáj az arcom és nem akarok bemenni a következő órámra. Azt se tudom, hogy mi lesz, most így hirtelen. - De már mondtam, hogy Alba Maroni vagyok és Hugrabugos és ismersz is engem... Jó oké, ismerni tetszik! Engedjen már be! - még toppantok is a lábammal és lassan már ott tartok, hogy a fél folyosó a kiabálásomtól zeng, ami persze nem sok eredményt hoz, mert a fickó csak még inkább kezdi megmakacsolni magát. Karbafont kezekkel mered rám, rém szigorú tekintettel és lassan már az se lepne meg, ha faképnél hagyna. Szerintem csak azért nem teszi, hogy tovább kínozzon és veszekedjen velem. Mintha minimum élvezné! - Kishölgy. Én felismerek minden diákot, aki a Hugrabugba jár és te bizony nem hasonlítasz Alba Maronira annyira, mint kellene. Ha mégis ő vagy és tudsz tisztelettel beszélni az idősebbel, akkor meggondolom, hogy beengedjelek. - húzza fel az orrát sértetten, én pedig már lassan ott tartok, hogy a reggel eltett fánkot a talárom zsebéből egyszerűen a festményre kenem és kész. Megérdemelné! Persze tuti én lennék a rossz, mert kárt teszek egy ilyen régi alkotásban, de ha egyszer rettenetesen viselkedik és lassan falnak megyek tőle, akkor mégis mit csináljak? Persze a zsebembe nyúlva leginkább csak a kissé már nyomott fánkmasszába sikerül belenyúlnom. Nem viselte jól a reggel óta zsebben pihenést és még a töltelék egy része is kifolyott belőle, de végül csak azért is előveszem, hiába áztatta már át a szalvétát is amibe csomagoltam. - Imádom a fánkot. Fogalmad sincs mennyire, de ha nem engedsz be rögtön, akkor a képedbe fogom kenni! Bocsánat, tisztelettel az úr arcára fogom mázolni az egészet! - lépek közelebb határozottan azzal a céllal, hogy most bizony Sir Percival egy életre megtanulja majd, hogy ki is az az Alba Maroni. Persze erre meg se rezzen és olyan "úgy se mered" tekintettel mered rám, mintha tényleg nem lennék képes ellátni a baját. Örüljön neki, hogy nem azzal fenyegettem meg, hogy összerajzolom a pennámmal!
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Nem szabad figyelnem arra, amit Peterről mond, de tudja jól, akármit is teszek a szavai akkor is beférkőznek a gondolataim közé, pedig nem szabadna. A legrosszabb sülhet ki belőle, ha sikerül beszélnem Peterrel és mondjuk valami kellemetlen veszekedés lesz belőle, bőven meg van az esélye, hogy a végén még olyasmiket vágok a fejéhez, hogy Dane ezt meg azt mondta és tudjuk jól mindketten, hogy annak csak rossz vége lehet, hiszen Peter azt szeretné, hogy távol tartsam magamat tőle, amit én meg is teszek, de Dane persze szándékosan keresztbe húzza a terveimet. Érthető módon, hiszen neki az a célja, hogy minél többet a közelemben legyen, hiszen Peterrel szeretne kiszúrni. - Talán... régen te ilyennek ismerted, de én nem és meg is változhatott. Az emberek változnak. - elbizonytalanít megint és ez ebben az egészben a legrosszabb, hogy valahol igaza van, ha jobban belegondolok Peter tényleg olyan, amilyennek leírja. Szereti a változatosságot, a veszélyt... bár ezt így én még nem láttam, de mindig minden buliban benne van és okkal is lett Griffendéles, bátor és néha meggondolatlan és tényleg mindig is nagyon gyorsan váltogatta a lányokat, mintha igazán senki sem kötné le, de szimplán az is lehet, hogy csak keresi azt, aki tényleg érdekli majd, mint az a Lorelai, vagy... én? És ha nem? Ha ugyanúgy mindenkit megun egy idő után? - Vagy csak vissza akarja fogni magát, te pedig meg se próbálod és még be is vallod, hogy... gyilkos vagy. - csak halkan fújtatok egyet, mintha attól bármi jobb lenne, pedig tudom jól, hogy nem, hiszen folyamatosan olyan nyomást helyez rám, amit elég nehéz elviselni, hiába küzdök ellene annyira. Azért nem egyszerű, hogy tényleg igaza van, jól sejti hatással van rám, de ennek ellenére még sem akarom, hogy ez így legyen, hiszen tudom jól, hogy mennyire veszélyes és nem is szabadna olyasmire gondolnom vele szemben, amiken volt már, hogy járt az eszem. Egy gyilkos és Peter talán jól gondolja vonzanak az ilyen alakok, de én akarok változni és nem akarok a hatásuk alá kerülni, mert annak mindig csak rossz vége van. - Nem, semmi nem borítékolható! Tévedsz majd meglátod! - igen még utána kiabálok csak azért is, mert akkor sem úgy lesz, ahogyan ő gondolja, főleg nem szándékozom meghalni és vérfarkassá válni megint csak nem. Szó sem lehet róla, főleg hogy én már tudom milyen alak is ez a Dane. Talán az a Lorelai nem tudta pontosan, nem hitte el, hogy ennyire... gonosz is lehet valaki, pedig ő nagyon is az. Ellenben én még a helyemen maradok hiszen a fejfájás nem lett enyhébb, sőt csak erősödött, jobb ha előbb összeszedem magamat, mielőtt fel akarnék pattanni és elkenődnék itt a padlón.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Járkálnak ugyan diákok a közelben, ám Dane-t ez aligha zavarja. Ezúttal nem fog ölni, túl sok lenne a tanu, ám már többször bebizonyította, hogy még a tömeg közepén is az elemében tud lenni. Pont ettől olyan félelmetes, hogy a csinos arc mögött rejlő bestiát csak azok ismerhetik, akik számára már felvillantotta azt. A Valentin-napi bálon csupán Sophia volt az, aki látta maszk nélkül, ám ettől még Theresa kiszagolta őt, tehát tud róla. A férfi mégsem zavartatja magát, mintha ez is meg lett volna írva a forgatókönyvében. Már úgy ment a bálra, hogy lényegében tudta, hogy kik is hivatalosak rá, s egyenesen a mardekáros, sebzett arcú lányhoz ment, nem ott kellett improvizálnia. - Te nem ismered annyira, mint én. Régebbi, sötétebb gondolatok fogalmazódtak meg benne, mint azt sejtenéd. Volt idő, amikor döntenie kellett, hogy öl, vagy meghal. Mindig előbbi mellett döntött, s nem csupán az életösztön vezette. Élvezte a halálközeli élményt. Ha jobban belegondolsz, sosem tudta lekötni senki, és semmi, mindig hajtotta valami vad vágy. – Őszintének tűnnek a szavai, még akkor is ha Sophia már a képébe vágta, hogy hazudik. Talán! Lehet, hogy csak túloz, Sophiának magának kell eldönteni, hogy mit is tud mérlegelni a barátjával kapcsolatban. Most, hogy Dane annyi év után feltűnt a színen, lehetséges, hogy megzavarja az idilt, ám mi történik, ha felnyitja azokat a bizony tágra zárt szemeket. Sophia lehetséges, hogy csak nem volt hajlandó elfogadni, hogy Peter is veszélyes. - Fenét. Imádom, ahogyan magadat győzködöd. Peter nem nehezen kezeli az érzéseit, hanem hazudik magának, és neked is. Vérbeli gyilkos, és melletted vissza kell fognia magát. Én legalább bevallom, hogy mi vagyok. – Halkan nevet, a fejét csóválja, ahogyan közelebb mozdul, s megsimogatja a lány ajkát. Csupán egyetlen mozdulat, amolyan kiváncsi érdeklődés, hogy most éppen milyen hatást tud kiváltani a kis barnából. Azt várná, hogy remeg a félelemtől, vagy zihál a vágytól, ám most mégis egy harmadik esemény történik. Egy szikrázó pofon, amitől még a vérfarkas szeme is csillagokat lát. - Azta..! Ha már idejekorán ilyen heves érzelmeket váltok ki belőled, azt sikerként tudom felfogni Sophia. Semmit sem tudsz Lorelai-ról, azt viszont látom, hogy Peter ugyanazokat a hibákat követi el, így az eredmény is borítékolható. – Mosolyog az állát dörzsölve, ahol a lány a tenyerével illette. Meglepődött, az már biztos, Sophia sokkal erősebb lelkileg, mint hitte volna, de azzal nincsen tisztában, hogy ez még csak a kezdet. A férfi felpattan, és évődő mosollyal simít végig a tekintetével a lányon, hogy még hosszasan figyelje, amint távozik az egyik lépcsőforduló irányába.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
A legnagyobb gond az a fickóval, hogy így is épp eléggé érződik felőle mennyire veszélyes és egyértelmű, hogy ezt nem is akarja titkolni, pedig megtehetné, tehetne úgy, mint aki nem akar rosszat, de valahogy fel sem merült benne, így viszont biztosan sejti, bármennyire is úgy érzem vonzódom is hozzá, félek is tőle és megijeszt a viselkedése, főleg amit a bálon tett, főleg az, hogy képes volt megölni valakit és annyira még az én eszem sem ment el, hogy a félelmemet bármi más képes legyen felül írni, hiába próbálkozik olyan erősen, azért a józan ész még mindig erősebb. - Miért kellene hinnem neked? Peter... nem szabadul el csak úgy. Akármit is mit is mondasz, úgyis minden szavad hazugság és kár hinni neki. - igen ellenkezem ezúttal is, mert nehéz elhinnem, hogy ők egykor tényleg barátok voltak, annyira hihetetlen, hiszen most ellenségek. Tudom miket tett Dane és azt is tudom, hogy hogyan beszélt róla Peter és abban nem éreztem az ég világon semmit sem abból a barátságból, ami valaha köztük volt állítólag. Talán Dane akkor is ugyanilyen volt, csak épp valahogy manipulálta Petert, aki egy ideig mondjuk hitt neki és ennyi. Nem hiszem, hogy komoly barátság volt. - Nem sütik rád... az vagy, megöltél valakit és gondolom nem ő volt az első. - igen tudok róla, hiszen Peter elmondta, leírta nekem a levelében és jó eséllyel e nélkül is egyértelmű lett volna, hogy a hallott tanárhoz Dane-nek van köze, akkor is rájöttem volna, ha nem mondja el nekem Peter, hiszen Dane ott volt a bálon, ki más ölne meg egy tanárt? Nem vagyok annyira másnapos, hogy elhiggyem az egész tényleg valami véletlen volt, a buli után valakinek a meggondolatlan lépése. Mégis alig merek levegőt venni, amikor közelebb hajol hozzám, pedig tudom hátrébb kell húzódnom, de jelen esetben ez nem is olyan egyszerű. - Talán... Peter nehezen kezeli az érzéseit, de magától nem tett volna olyat, csak te váltottad ki belőle. Addig-addig kavartad a lapokat, amíg elpattant nála valamit, mint... mint most is. - én viszont hátrébb húzódom, ha csak egy kicsit is, de mintha úgy érezném a közelében, hogy nem kapok levegőt és lássuk be így is épp eléggé zúg a fejem a másnaposságnak hála és hogy Peter nem hajlandó beszélni velem, nincs szükségem még arra is, hogy Dane megint azt csinálja, mint már annyiszor. Mégis megremegek szinte, amikor végigsimít az ajkaimon és képtelen vagyok felfogni mitől van ez. Félnem kellene tőle, de ez a stílus... biztosan valamiféle mágia lehet a dologban és iszonyatos akaraterő kell hozzá, hogy végül mégis csak megmoccanjak és valahogy automatikusan emelem a kezemet, amire talán jelen esetben nem számít, de lássuk be okkal lettem Mardekáros. Talán, ha más házba járnék, ha egy ártatlan Hugrabugos lennék könnyebb dolga lenne, de így mozdul a kezem és a tenyerem, ha csak nem számít rá és hajol el, vagy fogja meg egy villanás múlva már az arcán csattan. A szívem persze így is a felindultság miatt hevesen kalapál, majd ki ugrik a helyéről és kell pár pillanat mire a mozdulathoz szavak is társulnak. - Én nem vagyok valami... trófea! Se neked... sem neki! Az a lány, Lorelai okkal választotta Petert és... jól döntött! - ha csak nem tesz valamit, vagy kapja el a karomat akkor most már hátrébb csúszom a padon,bár fel nem pattanok, mert jó eséllyel akkor biztosan szédülés törne rám és azzal csak kiszolgáltatottá válnék előtte.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Sophiát minden bizonnyal az lepheti meg, hogy ezúttal nincsen füst, vagy egyéb árnyjáték, még csak maszk sem, mint a bálon. Dane teljes fizikai valójában jelenik meg előtte, a kölnije illata érzéki élményt ébreszthet a lányban, a jelenléte ellenben továbbra is nyomasztó, hiszen a pillantása oly perzselő, hogy szinte lehántja a lányról a ruhát. Lezserül hátradobja félhosszúra nyírt haját, szinte hiányzik neki a sörény, amelyet most egy állás miatt távolított el. Kisfúsnak tűnik a szakáll nélkül, ám nem különben veszélyesnek. Minden mozdulata halált ígér, akár egy lecsapni kész ragadozóé, ezt a titkát már tudja a lány; vérfarkas. Emberi alakjában sem visszafogott, mesterséges korlátja csupán az ösztöneinek, hogy egy nagyobb, sötétebb cél érdekében tartsa az álcát. - Fiatal vagy még ahhoz, hogy a barátságról papolj szivi. Barátok voltunk, s ez nem múlik el nyomtalanul, bármennyire is drámaira veszed a helyzetet. Nem csak olyan.. ölelgetős, nyálas rózsaszín habcsókos barátság van, mint amire te gondolsz. Peter igenis élvezte egykor a versengést, sőt ő maga olykor bizony komolyabban elszabadult, nekem kellett rá vigyázni. – Nosztalgikus mosollyal von vállat, ahogy feldereng emlékeiben az, hogy a fiú vérszomja, ölni vágyása már túlmutatott azon, hogy vadásznak hitte magát, inkvizítori jelleggel máglyára küldött volna bárkit, aki kicsit is gyanus. Komor elégedettséggel töltötte el, ha a meggyanusított testébe mélyeszthette a késeit, s fröcsögött a vér.. - A barátnődet? Melyiket? Sokan vannak, én pedig köztudottan álnok vagyok.. Tudod, mindenki rámsüti, hogy csúnyafarkas, és miegymás.. – Teszi macskakörömbe az adott szót a levegőben, s nevet hozzá halkan, bársonyosan, mint aki nem is veszi komolyan a dolgot. A fenyegetés különben is mit jelent? Puszta szavak. Nem követik szükségszerűen tettek is. A legtöbbször csupán jó móka. A lány bizonytalanul dacos arcára veti sötét íriszét, hagyja, hogy Sophia kétségek között vergődve ússzon benne, s egy pillanatra közelebb hajol, hogy szinte összeérjen az arcuk. - Van benne igazság, noha nem teljes a történet. Lorelai a maga ura volt, és kettőnk között lavírozott. Nem volt egyszerű ezt egyikünknek sem.. kezelni. Peter ellenben.. nos tudod, ő az, akit hazavinnél anyucinak, valójában míg az a lány velem pusztán a fizikai.. állatias énjét élte ki, azt hiszem őt igazából szerette a maga módján. Hogy mi volt kettőjük között.. az nem az én féltékenységemen múlt. Peter sem őt, sem engem nem akart igazán bántani. Csak megtörtént.. Az elvakultsága tette, mindaz, amivel téged is kezel. És ezt pontosan tudod. – Nem hajol hátrébb, kiváncsian szemléli a lányt. Nem mondott újat, csupán kiegészítette Peter mondandóját, olyan plusz háttérel, ami sajnálatos módon valóban beleillik a vadász profiljába. - Hát nem tudod..? Hogy ezúttal ne az övé legyen a kiszemelt lány. Butus..! – Simít végig a lány ajkán, mintha ez oly nyilvánvaló lett volna eddig is. A nyomasztó közelség mintha egy pillanat alatt váltana át fullasztóan buja gondolatok tengerévé, hirtelen kezd forró lenni a levegő.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Talán igen faképnél is hagyhatnám, de miután Peter fogta magát és felszívódott, nem hajlandó beszélni vele, plusz a fejem valami iszonyatosan hasogat és a tegnap este végül nagyon nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna... hát nincs mit tenni, most a kiabálás nem fér bele és az sem, hogy hirtelen felpattanjak, mert a végén még hirtelen és közeli kapcsolatba kerülnék a padlóval, azt pedig nem akarok, főleg nem előtte. Nem azért, mert ciki lenne, csak épp ez is a gyengeséget mutatná és hát Peter felvázolta már egyszer, hogy azért van itt, hogy tönkre tegye az ő életét és akkor jó eséllyel az enyémet is, mert rajtam keresztül tenné és az efféle bénázással csak alapot adnék neki, hogy könnyen meg is teheti. - Ez nem ilyen egyszerű. Nyilvánvaló, hogy halvány fogalmad sincs róla, hogy mit jelent a barátság és arról sem, hogy vannak dolgok, amik igenis nagyon bonyolultak tudnak lenni. - és igen ez a Peter és én dolog az, hiszen sosem merült fel és mi már elég régóta vagyunk jó barátok, erre most merül fel, amikor amúgy is elég rossz a helyzet és persze, hogy más felé kacsintgattam, mert nem tudtam, hogy ő mit érez, nem is adta a tudtomra és bár tény... mostanában nem volt igazán komolyan köze senkihez sem, de beszélt lányokról és nem állított le, ha én beszéltem valakiről. Mégis miből jöttem volna rá, hogy ő már nem csak barátként tekint rám? Ő szúrta el, mert nem tudott velem nyíltan beszélni. Ha megtette volna, eleve nem jut el eddig az egész. Dane csak meglovagolta ezt a hullámot és kihasználta, no meg persze hevítette a parazsat. - Gondolom más terved van, mit tudom én. Peter nem ködösített csak... fájdalmas a múltja és nem mesélt róla nekem, te viszont megfenyegetted egy barátnőmet nem? És... és egyébként is. - hasogat a fejem, most tökéletes összefüggésekről beszélni azért elég nehéz, de ennyire nem lesz könnyű dolga, hogy Peter ellen fordítson. Ennyit azért sejtek, hogy ezért csinálja, még ha ellenkezek is, lehet hogy valahol mélyen elülteti a gyanakvás csíráját és neki az is elég. Peter tényleg nem volt őszinte, azt sem mondta meg mit érez és a bálon se mondta meg, hogy az álarc kit takar, csak mert sértettnek érezte magát és inkább... hisztizett. - Nem csak úgy ölte meg, téged akart... gondolom tettél róla, hogy így legyen és az egész csak véletlen volt, baleset. - igen ezt ő mondta és én el is hiszem neki igaz? Nem ölne meg szándékosan senkit, főleg nem olyan valakit, aki fontos neki. Ez az egész véletlenül történt, mert rosszul alakultak a dolgok és mert Dane minden áron ki akarta sajtolni belőle, hogy megtegye, maximum azzal még ő sem számolt, hogy mi lesz a végső következmény. Talán tévedett, de ki tudja, valahol még azt is kinézem belőle, hogy ez az áldozat sem érdekelte. - Tudod, ha Peter tud komoly is lenni, mégis miért akarsz rosszat neki? Nem lehet kiigazodni rajtad, egyszer fenyegetőzöl, máskor meg... - most egész értelmesen viselkedik, bár a nézése most is olyan, mint eddig, hátborzongató és egyben bizsergető és nem tudom eldönteni, hogy melyik az erősebb.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Elégedetten kostatálja, hogy a lány van annyira bátor (vagy keserű?), hogy nem pattan fel, hogy rögtön lelépjen. Helyes! Legalább beszélhetnek, habár bőven benne van a farkas szerint, hogy Sophia hajlamos vagdalkozni, méghozzá ezt anélkül teszi, hogy ismerné a teljes képet. Homályos információkat kapott, és ez alapján bizony téves úton jár. Fogalma sincsen, hogy kivel áll szemben úgy igazából, és arról sem, hogy a legjobb barátja sokkal mélyebb sötétséget rejteget, mintsem feltételezné róla. S hogy ő most azért van itt, hogy befeketítse Petert? Van rá esély, de mégsem ez az igazi célja. Hogy mi is pontosan? Az még alakul, bőven alakul. Nincsen köd, nincsen ijesztgetés, csakis ő maga, emberi alakjában. - Miattam? Ha kicsit is erős lenne köztetek a kötelék, mindez fel sem merül. Végig veszekedtetek, amit érdekes volt végignézni. Érdekes? Pontosítok. Szórakoztató. Nem én álltam közétek, te magad tetted. Ha ő kell neked, akkor miért kacsintgatsz mások felé? Ha meg nem, akkor ezt közel sem tisztáztátok. – Szavai akár fájdalmasak is lehetnének, de mivel csak azt foglalja össze, amit látott Sophia esetében, akár igaza is lehet, ám a megbántott lány vélhetően úgyis az álnok fondorlatot fedezi benne fel. - Ez így annyira nyilvánvaló. Csak egyet felejtesz el Sophia. Nem én vagyok az, aki ködösít, hanem ő. Az én céljaim jobbára nyilvánvalóak voltak eddig is. Látni akartam őt, s kicsit újraértelmezni a múltat, amelyben ő volt az, aki másoknak ártott. Nem gondolod, hogy ha bántani akartalak volna, már régen nem élnél? – Neveti el magát, ám ezúttal nem gunyorosan, csupán hitetlenkedve. Az előbb tétovázott, hogy leüljön, vagy a falnak támaszkodjon, az utóbbit válaszottta, de ha beszélni akar a lánnyal, a bizalom felkeltése nélkül, akkor akár bizonyos kártyákat ki is teregethet. – Megmondtam, hogy figyellek egy ideje. Mindig titkokra vágytál, vonzott az ismeretlen, és Peter.. jelenleg nincsen olyan állapotban, hogy igazán tökéletes legyen neked. Ám nem reménytelen. Képes ő arra, hogy komolyan is vegyen bizonyos dolgokat, és hát ki vagyok én, hogy mindig a szemrehányás keresztüzzében éljek? Az a lány, akiről beszéltem.. Nos.. Mindkettőnkben látott valamit, bennem a farkast, s vonzotta a veszély. De hát mint a legtöbb szőke kislány, romantikus álmodozó volt, és végül Peter mellett kötött ki. Ám a kedves barátodból kiírthatatlan a vadász, és megölte őt, csak mert farkasként látta.. Ne hidd, hogy minden olyan egyszerű, mint látszik. - Felhúzza az egyik térdét maga mellé a padra, s átkulcsolva azt, mered a lányra. Most rábízza, hogy mit kezd a kapott információkkal. Vélhetően mindez elindított valamit Sophiában, a kérdés csupán annyi, hogy mit. Dane továbbra is azzal a leplezetlen vakmerősségel, férfias sármmal nézi, ahogyan eddig, talán most alkalma is nyílhatna, hogy megkóstolja a lány ujjait, vagy akár még többet is. Az érzés akár nyomasztó is lehetne, holott ezúttal csupán valóban beszélgetnek.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Peter ugyan nem lépett le teljesen, de velem nem hajlandó beszélni én pedig nem vagyok hajlandó rohanni utána, hogy ugyan mégis tegye már meg és ne szívódjon fel csak azért, mert... miért is? Megbántott nagyon csúnyán, aztán eltűnt, nem hiszem hogy nekem kellene keresgélnem őt és próbálnom beszélni vele. Felnőtt már lényegében, akkor viselkedjen is úgy, most pedig amúgy is jobb, ha megpróbálok regenerálódni, mert a fejem úgy hasogat, mint az istennyila, ahhoz pedig, hogy elmúljon nem szabad most túlságosan sokat gondolkodnom. Ezért is jobb most itt, ahol csend van és nem nagyon mászkál senki sem, legalább nincs zaj, nincs aki zavarna és így talán nem erősítenek rá még jobban a fejfájásomra, ami már így is rettenetesen kínzó. A léptek zaját persze gond nélkül meghallom, sőt még hangosabban is csattognak, mint amilyenek valójában. Csak felpillantok és Danet pillantom meg. Persze a legszívesebben nekiesnék, mert ő okozta ezt az egészet, de most még ehhez sincs erőm. - Csak beszélj... halkabban és az estét te tetted tönkre, ő csak... miattad hülyült meg annyira. - Peter hülyén viselkedett, a féltékenységi jelent, meg minden, de az egészet akkor is Dane okozta és persze, hogy őt hibáztatom miatta, hiszen ő okozta, ő intézte el, hogy Peter féltékeny legyen, biztosan tudta, hogy ez lesz belőle és a többit is ő hozta össze, miatta volt Peter olyan feszült és ezért viselkedett annyira rettenetesen, aztán persze ő ráncigálta el, tehát azért is nem figyelt a neki szánt dalra sem. Tehát az egész az előttem álló hibája, ez nem is kérdés. Bár fel nem pattanok, mert a végén még megszédülnék, de azért kicsit arrébb csusszanok. Másnapos vagyok, cseppet sem vagyok vevő a sármjára, főleg mert hiányzik Peter és pocsék érzés, hogy így viselkedett és egyébként is a tegnapi nap egy az egyben rémes volt, kivéve utána a szórakozást, de az igazán csak az ivászat miatt volt jó. - Szemét módon viselkedik most, de... ez nem jelenti, hogy nem bízom benne. Évek óta ismerem már, a legjobb barátom, bár most nem úgy viselkedik, de... miért hinném el, amit te mesélsz, eddig is azért csináltál mindent, hogy másoknak árts és tönkre tegyél mindent, amit csak lehet nem igaz? - a fejem fáj, de attól még az ilyen dumákat nem veszem be csak úgy, úgyhogy akármivel is próbálkozik nem lesz könnyű duma. Peter most tényleg nagyon problémás annyi szent, megbántott és még tovább folytatja, sőt ki tudja, hogy mi lesz még belőle ezek után, de... ettől még nem múlt el az, hogy évek óta ismerjük egymást és lehet hogy egy ilyen sötét históriáról nem mesélt, de lássuk be nekem is van titkom előtte, de ez még nem jelenti azt, hogy nem bízhat meg bennem. Végül is, ha innen nézzük akkor egy-egy.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
