2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastélyban is vannak elhagyatott szobák, amelyek egykor vendégszállásnak, dolgozószobának voltak kiakítva, ám a jelenlegi oktatási rendszerhez, és a diákok elszállásolásához nincsen rájuk szükség, tehát alkalmasint bármire használhatók. Bármire, annak ellenére, hogy ez igen tág fogalom. Bármi olyasmire, ami nem vét túlzottan a jó érzés ellen. Lehet itt gyakorolni, külön órákat adni, beszélgetni, és a titkos szerelmi légyottokra is kiváló hely, főleg ha a gerlepár bekulcsolja a termet. Csak arra kell figyelniük, hogy nagyon bezárkózni nem lehet, de hát a szükség törvényt bont. A termek a birtok parkjára nyílnak, tehát a kilátás is festői. A használaton kívüli termek polcain különféle könyvkötetek találhatóak, akad néhány fotel, és egy kisebb asztal.
Amikor megkaptam a levelet, hogy mikor lesz az első találkozó, gyűlés, vagy mi a fene totál felpörögtem. Elmentem a könyvtárba és vettem ki pár könyvet, mert hát a sakk alapjait persze, hogy ismerem, de bevallom igazán varázslósakkban vagyok jó, a sima hagyományos verzió távolabb áll tőlem, úgyhogy gondoltam nem veszíthetek vele, ha utána olvasok és viszek is pár könyvet majd, ha esetleg a kutya se játszana velem akkor legalább eltudjam foglalni magamat és maximum marad a szokásos háttértben könyvlapozgatós megoldás, mintha ott se lennék. Békésen sétálok hát végig a folyosón. Nem szoktam sietni, amúgy is elkések szinte mindenhonnan, és már rég rájöttem, hogy ezen a kapkodás se segít, csak mindig gondot okoz, úgyhogy ezúttal se rohanok, mint ahogyan egyesek. Ugyanis valaki hátulról úgy belémjön, mint a fene, még a könyveim is vészesen meginognak a kezemben. Csoda, hogy sikerül megtalálnom az egyensúlyomat és nem hasra esni, vagy eldobni az egészet, netán is-is. Valami barna hajú lányt látok elsuhanni magam mellett, ahogyan aztán tovább is lohol. Na ezért nem sietek sehova! - Hát persze, mintha itt se lennék... - morgom csak magamnak, de hát megszoktam már az ilyesmit, úgyhogy komolyabban nem veszem zokon. Nyugodtan indulok tovább a lépcsőn, majd a fordulóban. Amúgy már csak azért se rohanok, mert akkor holt biztos, hogy rosszul lennék. Se kondim, se állóképességem nincs, hogy bírjam a strapás dolgokat. Azért is jelentkeztem a sakk klubb-ba. Az mégis csak sport... habár ezzel a nagyapám vitábaszállna, ha neki vetném fel, hiszen szerinte az életben nem lesz belőlem férfi, vagy egyáltalán értelmes használható felnőtt. Mindent összevetve nem sokkal Autumn után érkezem meg, már nem látva a beesős incidenst sem, mivel én nem sietek annyira, így azért lemaradok annyira. Először csak bekukucskálok és a ruházat alapján sejtem, hogy a barna lány bizony pont az, aki felöklelt nem rég. Elhúzom a számat egy pillanatra, főleg hogy ezek után még meglátom a vöröskét is, akit meg látásból ismerek, hiszen egy házba és évfolyamra járunk. Ő persze biztos, hogy nem tudja, hogy ki vagyok. Sose szokták tudni. Azért ennek ellenére mégis sikerül egy idióta mosolyt és egy esetlen intést eszközölnöm Ava felé. - Hali! Sebastian, de a barátaim... mármint aki akar szólíthat Bastiennek is. - javítom ki magamat, hiszen nem igazán vannak barátaim, csak én találtam ki magamnak a becézést, amit persz ennek okán senki se használ. - Hoztam pár könyvet, ha esetleg... Persze megértem, ha nem kell és a játék a lényeg. - mentegetőzöm egyből és aztán ledobom a könyveket és magamat is az egyik hátsó padba. Azaz majdnem sikerül a feladatot teljesíteni, mert azért útközben belerúgok az egyik szék lábába, ami kishíján fel is borul. Lássuk be kellemetlen tény, hogy a teremben két lány is van! A tetejében még szépek is. Lehet, hogy jobb lenne, ha lelépnék és nem okoznék gondot. Azért vetek egy-egy kósza pillantást a sakktáblákra, meg a srácra, aki biztosan az a Devan lehet, aki szervezi a klubot és aki mellesleg szintén marha ismerős, háztárs lehet és évfolyamtárs is.
Olyan sebességgel loholok végig a folyosón, mint aki az életéért küzd, de komolyan. Az egyik fordulóban még fel is lökök valakit, de - lévén, hogy sietek - nem fordítok rá különösebb figyelmet, inkább arra összpontosítok, hogy minél hamarabb a találkozó helyszínére érhessek. Az a nyamvadt bagoly... Én komolyan nem értem, hogy miért nem képes legalább egy pár perccel korábban érkezni. Abban az esetben ugyanis most nem lenne szükségem arra, hogy a tüdőmet is kiköpjem, miközben a lépcsőn vágtatok felfelé. Nem vagyok valami fitt, hiszen nem szoktam én hozzá az ilyesmihez, most azonban akad némi alkalmam megtapasztalni a sportolók életvitelét. Nos, egyértelműen nem irigylem tőlük a szakmájukat. Kapkodva szedem hát a levegőt, amint felérek az emeletre, majd kapaszkodom meg egy pillanatra a korlátban, hogy kifújhassam magam. Azt sem igazán értem, hogy én mi a csudáért rohanok ennyire, amikor nem is vagyok akkora késésben, de mindegy. Az egész történetem egy egyszerű hirdetéssel indult, semmi többel. Sakk-klub. Eleve nem vagyok oda a sakkért, klubbokba pedig főleg nem járok, de kellett valami, amivel leköthetem a figyelmemet. A rémálmaim egyre sűrűbbek, keveset alszom hát éjszaka és tisztában vagyok azzal, hogy a kviddics minden szempontból kimerít, de az iménti maratonom után talán érthető, miért is nem jelentkeztem a hugrabug csapatába. Egyébként is durva játéknak tartom és a mai napig nem tetszik az a tény, miszerint Gideon a griffendél színeit bővíti a pályán. Csakis miatta megyek ki megnézni a mérkőzéseket, de állandóan tövig rágom a körmöm, ha olyan helyzetbe keveredik. Volt már szerencsém a Gyengélkedőre kísérni és csak kis híja volt annak, hogy nem beszéltem le a sportról. Mert az én testvéreim csak ne repkedjenek méterekkel a föld felett. Ismét meglódulok hát, hogy nem sokkal később már a megadott terem ajtaján vágódjak be, khm... akarom mondani, hasaljak, hiszen a küszöbben meg is akad a lábam, majd egy igazán elegáns esést tudhatok magaménak, amint elterülök a földön. Nem sokáig tart azonban részemről ez az állapot, hiszen a következő pillanatban már pattanok is fel, mintha mi sem történt volna, majd igyekszem olyan bűbájos mosolyt varázsolni az arcomra, amilyet csak lehetséges ebben a helyzetben. Csak remélni merem, hogy nem vették észre a kínosra sikeredett belépőmet, vagy ha mégis, akkor lesznek annyira jó fejek és nem szólnak meg miatta. Eléggé bénácska vagyok néha, habár a leendő terveim között szerepel az, hogy levadásszam a szüleink gyilkosát, de ha már egy küszöbbel se boldogulok, akkor talán érdemes lenne letenni eme álmomról. - Sziasztok! - üdvözlöm jelenlévő társaimat, miközben megigazítom a ruhámat. Nem az iskolai talárom van rajtam, lévén, hogy ez egy kötetlen, tanórákon kívüli foglalkozás, szóval én sem éreztem szükségét magamra ölteni. - Autumn Swann - mutatkozom be végül, majd huppanok is le gyorsan az egyik közeli székre, még mielőtt további bajt okoznék a jelenlétemmel. Legszívesebben a föld alá süllyednék az iménti műsorom puszta gondolatától is... Még jó, hogy nem egy évfolyamba járok velük, mert nagy eséllyel másnap szabadkozhatnék.
Nem mondom, hogy egyszerű volt a menet, de rá vettem szegény Ewan-t is, hogy jöjjön el velem. Lehet nem rajong most az ötletért, de később biztosra veszem örülni fog neki! Hiszen itt új embereket ismerhet meg és nem csak el van valahol, hanem ténylegesen tud magával valamit kezdeni. Sikeresen megkaptam én is és Ewan is a levelet amit Devan küldött így már csak az Üres tantermet kell majd megtalálnunk. Eleinte nagyon féltem mikor visszajöttem az iskolába, hogy mennyire tudok visszaszokni ide, mi lesz majd, ha úgy nagyjából senkit sem tudok beazonosítani. Voltak akik ugyan felismertek, de mivel akkoriban egyáltalán nem beszélgettem senkivel szinte lehetetlennek tűnt a felvetése annak, hogy most felismerjem az adott embert. Több vicces helyzet is kialakult ebből, de hát istenem. Leginkább szerintem majd az ügyetlenségemet kell valamennyire visszafognom ugyanis nem kéne se mást, sem magamat összetörni. Amikor tehetem a tanulás után leginkább a jégkorit gyakorlom, nem kellene eltunyulni csak mert Angliába átköltöztünk. A teremhez menet belebotlok Ewan-be és szegényt elkapva már viszem is magammal. Esetleg, ha még tiltakozik is nem is veszem figyelembe. Amúgy is már szerintem egy-két ember tudja, hogy testvérek vagyunk még, ha konkrétan külsőleg máshogy is nézünk ki. Nem mondta senki, hogy két tojásnak kell lennie a testvéreknek. Némi keresgélés után meg is találjuk a kijelölt találkozóhelyet. Fogalmam sincs van e bent már valaki így megpaskolom öcsikém vállát, hogy hajrá rajtad a világ szeme pillantással. Amikor végül meg is teszi hagyom, hogy bemenjen majd én is bedugom a fejemet amikor hangot hallok odabentről. Kis mosollyal üdvözlöm én is Devan-t és belépek a terembe öcsém után. - Szia! – köszönök én magam is amennyiben már megejtették a bemutatkozást. Azt hiszem kezdem magamat most már picinek érezni a két hím egyed mellett. Igaz az sincs kizárva, hogy én leszek a klubban a legkissebb. - Lehet hihetetlen, de ő az öcsém. Még elég visszahúzódó, de remélem nem lesz vele gond… - pillantok Devan irányába egy mosollyal arcomon majd Ewan-re. Kíváncsi vagyok hányan leszünk, hisz ki tudja mennyiben változott itt az élet amióta idejártam. Mégis izgalmasnak találtam viszont, hogy magamat meg ne hazudtoljam a tekintetem már el is kalandozott a sakktáblák irányába. Otthon próbáltam sakkozni most nyáron miután hazaköltöztünk és általában ott is Ewan-t rángattam bele a dologba. Valahogy kezdett kérdőjel formálódni bennem mennyire lehetek én rossz a sakkban? Nem is figyeltem jelenleg, hogy utánunk egyáltalán jött e be valaki vagy sem.
[You must be registered and logged in to see this image.]Egy-két hét biztosan eltelt már, hogy feladtam a hirdetést a sakk klubomról. Jelentkeztek egy páran, így úgy döntöttem ideje lenne összerántani a csapatot legalább egy alkalomra, hogy megismerjék egymást. Mindenféleképpen jobb, ha tartunk egy bemutatkozó összejövetelt, mielőtt belevágnánk a nagyjába és még nekem is jól jönne, hogy sikerüljön kiismernem a csatlakozók képességeit. Mivel csak most tértem vissza, így a diákok többsége is idegen számomra, tehát a mostani találkozóval két legyet ütök egy csapásra. A Szükség Szobája igénybe volt véve, illetve a Nagyteremben is túl sokan tartózkodtak, ezért maradtam ennél az üres teremnél, amit az egyik prefektusi járőrözésemnél fedeztem fel. Őszintén megvallom, amikor még ide jártam, akkor sem tudtam ennek a szobának a létezéséről. Egész tágas és még asztalokat is sikerült szereznem ide, hogy legalább ne a földön ülve kelljen sakkozgatnunk. Két varázslósakktábla van felhelyezve a két hosszúkás asztalra egyelőre, de nem akartam túlzásba vinni lévén, hogy ez csak egy bemelegítő délután. Jelenleg az egyik asztalon ülök lábaimat lógatva, összekulcsolt kezekkel, s türelmesen várom az első érkezőt. Hírét adtam a tagoknak egy levél formájában, mindenkinek névre címezve, hogy hol fogom megtartani az első összejövetelt. Tudom jól, hogy a jelentkezés még nem jelenti azt, hogy el is fognak jönni, így csak reménykedni merek abban, hogy lesz egy-két eltökélt alak, akik mégis bejönnek pofavizitre. Amikor viszont nyílik az ajtó, az első érkezőnek villantok egy üdvözlő mosolyt, majd könnyed lazasággal ugrok le a padról. - Üdv a klubban!- nyújtom felé a kezemet. - A nevem Devan Nott.- mutatkozok be, amennyiben még nem sikerült találkoznom az illetővel élőben.
Szerinem egy cseppnyi remény is ok az optimizmusra. Legalábbis én szeretek lelkesedni mindenért. Ha pedig egy kis esély is van rá Sung-yeun anyukáját meg tudja győzni apuapu, akkor már bőven van ok a remnykedésre nem? Apuapu egyébkét is nagyon meggyöző tud lenni. Majd nagyon szépen kérem, hogy segítsen, hogy Sung-yeunt elengedjék hozzánk. Legalább egy kicsikét. Mert az olyan jó volna. Akkor nem csak a testvéreimnek lennének nyári vendégei, de nekem is. Szinte már bele is élem magam a dologba. Annak is örülök, hogy nem húzza el a kezét rögtön, és egy kicsit még el is mosolyodik. Talán tényleg sikerült egy kicsit jobb kedvre deríteni. Ugye? Elvégre tényleg nehéz és szomorú élete lehet, amibe bele se tudok gondolni. Neki annyira más élete lehet. - Nem baj, akkor máskor! Nem szeretnélek feltartani, ha más dolgod is van. Szívesen segítek, amiben csak tudok. Szóval, ha van ötleted, hogy miben tudok, akkor csak szólj! - egy kicsit szomorú vagyok, amiért nem most tanít, de örülök is, hogy máskor azért hajlandó rá. Hiszen a rajzai alapján annyira tehetségesnek látszik! Viszont tényleg nem akarom feltartani, nehogy miattam késsen el, vagy esetleg miattam szidják le, vagy ilyesmi. És hát én tényleg szívesen segítek bárkinek bármiben, amiben tudok, csak sokan ezt inkább kihasználni akarják. Például pár griffendéles folyton le akarja másolni a házimat. - De nem mindegyik. És azért mert néhány lezzüllik nekünk még nem kell. Apuapu azt szokta mondani, hogy mert mások butaságokat csinálnak, nekünk még nem kell. - vetem fel. Talán Sung-yeun anyukája tényleg ennyire fél tőle, hogy majd ő is butaságokat csinál, ha művész lesz? De hát az emberek nem egyformák, és nem kell mindenkinek ugyanúgy viselkednie. Talán meggondolná magát, ha ismerne rendes, és kedves művszeket is. Apuapu ismer ilyeneket. - Jajj, az nagyon jó lenne! Akkor jövőhéten találkozunk! Már alig várom! És is nagyon örülök, hogy megismertelek! - lelkesülök fel a szavaira. - Akkor szia! És legyen szép napod! - integetek utánna lelkesen, ahogy leszáll a helyéről és az ajtó felé indul, hogy távozzon.
//Én is nagyon köszönöm a játékot! Tényleg nagyon cuki páros lettek! //
Cseppnyi reménysugár, csak ennyi bukkan fel legbelül. Talán van rá esély, hogy meggyőzik anyát, de igazából nem merek komolyabban hinni ebben, mert csak nagyot csalódnék, ha aztán még se jönne össze. Ő nagyon komolyan vesz mindent és tudom, hogy nem menne csak úgy bele akármibe. Talán, ha velem jönne más a helyzet, de az sem biztos, hogy elegendő, főleg hogy nem támogatna olyasmit, ami a rajzzal kapcsolatos. Nem vagyok még nagykorú és mégis csak az anyám tart el, arról nem beszélve, hogy teljesen ki van készülve lelkileg, amiről persze még senki sem tud rajtam kívül. Nem könnyű teher ez sem, amiről persze Rosie nem tud semmit. Azért az meglep, amikor megérinti a kezemet. Épp csak egy pillanatra, de azért megjelenik egy halvány mosoly az arcomon és nem húzom el a sajátomat, tehát nem adom jelét, hogy gond lenne vele, de jól sejti nem vagyok az a nyílt ölelkezős típus, azaz... nem tehetem meg, hogy az legyek. - Persze szívesen, de nem bánod, ha nem most? Nagyon hálás vagyok, hogy próbálsz segíteni, de azt hiszem lassan mennem kellene. - nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha menekülnék a helyzetből, de talán kicsit mégis olyan. Rendes lány, tényleg, de nem könnyű együtt maradni itt vele úgy, hogy közben látom mennyire pozitív, hogy mennyire lelkes, én meg még csak gondolni se merek a jövőmre, nem hogy azon merengeni, hogy milyennek szeretném én magam. - Tudod sok művész.. lezüllik. - próbálom megkeresni a legjobb szót, ami azért neki is még elfogadható, de talán mégis csak érti is az alapján. Bár fiatalabb nálam, de azért annyi idős már van, hogy tudja vannak, akik túl sokat isznak és buta dolgokat művelnek és a művészek között legyen az festő, vagy zenész ez pont azért gyakoribb, mert ők... mi... jóval erőteljesebben éljük meg az érzelmeket, legalábbis anya ezt mondja és ezért sem akarja, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Lekászálódom hát lassan a kis helyemről, amit amúgy annyira szeretek és lassan visszapakolok a táskámba, hogy a vállamra kanyarítsam. - Örülök, hogy találkoztunk. Mi lenne, ha minden héten szerdán délután itt találkoznánk négykor? Szívesen segítek neked abban, amiben szeretnéd, persze, ha tudok. - egy mosoly, ennyire azért futja és igen érezheti, hogy tényleg szívesen teszem, segítek neki, csak most nem ártana egy kis friss levegő és hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Félek, hogy ha még sokáig maradok itt vele a végén tényleg elkezdek azon gondolkodni, hogy anya talán elengedne, hogy a nyaram akár még jó is lehetne, legalábbis jobb, mint amilyen az utóbbó időszak volt. Nem lenne okos ilyesmin merengenem, mert mindig nagyon pocsék dolog a pofára esés.
Tényleg elég más lehet az életünk. Az ő családja mindenben a hagyományokhoz ragaszkodó lehet, méghozzá a végletekig. Az enyém meg a lehető legrendhagyóbb minden tekintetben. Én még jóformán elképzelni sem tudom, hogy neki mennyire nehéz élete lehet otthon. Talán picit könnyebb lenne neki, ha legalább egy kicsi időre eljöhetne hozzánk. Akkor talán ő is kicsit jobban felengedhetne. Mint a tesóim. - Biztosan. Apuapu nagyon meggyöző tud lenni. - mondom biztatóan. Elvégre el kell adnia azt a sok árut is. És annyi a konkurencia. Meg kell győznie a vásárlókat, hogy tőle vegyék meg azt, amire szükségük van. Persze az is lehet, hogy csak az optimizmus beszél belőlem. Elvégre az én szememben apuapu igazi hős. Mindenre mindig tudja a megoldást. Talán Sung-yeun anyukáját is meg tudja győzni. Az igazán jó lenne. Elvégre ha apuapu is velünk van, akkor tényleg nincs miért aggódnia, mert ő úgyis vigyáz ránk. Mi pedig nagyon jók leszünk, csak hogy Sung-yeun máskor is eljöhessen. Nem tudom, hogy mit csináljak. Nem szeretném még jobban elszomorítani. Tényleg szörnyen nehéz lehetett neki. Fogalmam sincs, hogy én mihez kezdenék a helyében. Nagyon szörnyű lehet elveszíteni az apukádat, és a testvéredet. Nem tudom, hogyan lennék képes feldolgozni ilyesmit. Még azt sem tudom, hogy neki mit mondjak. Így csak egy biztató mosollyal, kissé bátortalanul érintem meg a kezét. De aztán vissza is húzom, mert nem tudom, hogy ez náluk mennyire elfogadható gesztus. - Mutatsz néhány technikát az ember ábrázoláshoz? Kérlek szépen! - kérem, csak hogy eltereljem a figyelmét a szomorú dolgokról. Akkor talán ő is jobb kedvre derül, és mosolyogni fog. Hiszen szeret rajzolni, és nagyon tehetséges is. Én pedig szívesen tanulnék is tőle. Azt ugyan még mindig nem értem, hogy miért van, hogy egyesek nem csinálhatják azt amit szeretnek. Szerintem ez nagyon szomorú. De talán Sung-yeun esetében másképp lesz. Talán egyszer majd azt csinálhatja, amiben tehetséges, és amit igazán szeretne. Vagyis én igazán remélem, hogy így lesz. - Írok apuapunak egy levelet, és megkérem, hogy kérjen el anyukádtól a szünetben. Talán sikerül meggyőznie. - mondom reménykedve. - Én tudok olyan művészeket, akik nem haltak meg, de híresek. Igaz, azt nem nagyon tudom, hogy mire gondolhat az anyukád a fura élettel, és hogy az miért baj. - persze tudom, hogy nagyon sok művész a halála után lett igazán híres, de ennek nem feltétlen kell így lennie. Ahogy nem is kell minden művésznek botrányhősnek lennie. Azokat apuapu se szereti. Meg igazából szerintem senki. De butaság egy pár ilyen alak miatt egy egész szakmát elítélni.
Milyen nagyon más a kettőnk élete! Nem is tudom már elképzelni, hogy milyen lenne egy elfogadó anya, akinek fontosak a vágyaim. Azóta sem merek belegondolni, hogy miért a testvérem a fontosabb számára, hogy miért könnyebb számára feldolgozni, hogy "én haltam meg". Azt hiszem, ha ebbe komolyabban belegondolnék azt már nem tudnám ép ésszel feldolgozni, ezért inkább nem foglalkozom a ténnyel. - Talán megérne egy próbát. - válaszolom bizonyalanul, bár még mindig nem tudom, hogy mennyi esély van rá, hogy az anyám megenyhül. De talán, ha egy másik felnőtt próbálja meggyőzni, hogy csak egy rövid látogatásról lenne szó és nem kell tartania semmitől vigyázni fognak rám... Azért egy kicsit felcsillan a remény a szememben, hogy esetleg vak rá esély, hogy hajlani fog rá, ha csak kicsi is. Azért nem lenne rossz, ha nem az egész nyarat kellene otthon töltenem anyával. Szeretem, mégis csak az anyám és sajnálom, hogy ilyen állapotban van, de pont e miatt nem valami kellemes élmény két hónapot összezárva tölteni vele. - Köszönöm! Nem... volt könnyű. - sóhajtok egy újabbat, de igazán nem akarom lelombozni. Olyan rendes lány, lelkes, fiatal, bár nem sokkal vagyok nála idősebb, de a történtek miatt fejben már jóval többnek érzem magam, mint ami valójában vagyok. Ez van, ha rossz dolgok történnek az emberrel, kénytelen hirtelen felnőni, hogy kezelni tudja őket vagy egyszerűen összeomlik, ezt pedig nem tehettem meg. - Jól hangzik! Remélem anya is benne lenne. Talán apukád megtudná puhítani valahogy. - kezd a dolog egészen lehetségesnek tűnni, ahogyan így beszélünk róla. Milyen fura is lesz ez a nyár! Úgy megszoktam már a szobatársaimat. Többségükkel eddig alig beszéltem, de amióta Ali betoppant hozzánk minden kicsit más lett, én is azt hiszem. Összebarátkoztam a többiekkel és minden kicsit jobb lett mint volt. Fura lesz két hónap, amikor nem találkozom velük. Biztosan nagyon fognak hiányozni. Én nekik nem hiszem, hogy annyira, hiszen... ők azért előtte is nagyon jól megvoltak, hogy igazából összeismerkedtünk volna. Ali pedig gondolom örülni fog, hogy a testvérével és az anyukájával töltheti az idejét, bár ahogyan mesélte nem olyan könnyű egy olyan anyával aki még maga is kicsit gyerekes. Az én anyám meg túlságosan felnőtt, ez a verzió se jó. - Oh hát azt én sem, de.. talán nem így lesz. - mondom ki végül másképp zárva le a mondatot, mint akartam. Nem hiszem hogy van értelme azt magyaráznom neki, hogy nem mindenkinek adott a lehetőség, hogy boldogan éljen, meg aztán tényleg nem tehetem meg, hogy komolyan gondolkodom a jövőmön. Folyton csak abban reménykedem, hogy anya magához tér, hogy bocsánatot kér és hogy minden normális lesz, de ez még nem történt meg és sejtelmem sincs, hogy mi lesz, hogy mit csinálok, ha sose történne meg. Nem tarthatom ezt így örökké, még se vehetek el valakit feleségül, örökké nem titkolhatom, hogy ki vagyok az... lehetetlen lenne. - Anya szerint a legtöbb művész akkor lesz híres, ha meghal, vagy lezüllenek és fura életet élnek, és én ne éljek olyat. Nem tudom, hogy segítene-e. Kedves tőled, hogy gondolkozol ezen, de... - megrázom csak a fejemet és kipillantok az ablakon. Nem tudom, hogyan értené meg, hogy ez olyasmi, amivel nem sok mindent tehet. Rendes dolog, hogy próbálkozik és ötletel, de hát nem lehet ezt csak úgy hip-hopp megoldani és hát eleve ott van az alap probléma, amiről még csak nem is tud.
Biztos nagyon szomorú lennék, ha sehova se mehetnék. Látom Sung-yeun arcán is, hogy nagyon szeretne jönni. De nem biztos, hogy az anyukája elengedi. Én nem nagyon értem, hogy mi rossz van abban, ha eljön. Nálunk aztán tényleg nagy az átjáróház. A testvéreimhez folyton jönnek-mennek a barátok, haverok, barátnők. Igazán nem számítana még egy fő. Mi birjuk a randomítást. - Én is nagyon szeretném, ha elengedne az anyukád, és eljöhetnél. Apuapu igazából félig ír, és félig koreai. De neki is fontosak a hagyományok. Mindig azt mondja, hogy tisztelnünk kell őket. Legyen szó koreai, vagy ír hagyományokról. Mindegy. De ő biztosan szívesen barátkozna az anyukáddal. Talán ha írnék neki, hogy beszéljen az anyukáddal, akkor mégis elengedne... Mit szólsz? - lelkesülök fel a saját mentő ötletemtől. Bár igazából nem nagyon értem, hogy Sung-yeon pontosan miféle családi szövetségre gondol, de talán ez nem is baj. Ha a szüleink barátok lennének, akkor mi is barátkozhatunk nem? Aztán észre veszem azt a mély sóhajtást, és elkezdi elmesélni, hogy miért is olyan bonyolult számára ez. Én pedig csak tátott szájjal hallgatom. - Én... nagyon sajnálom... én elképzelni sem tudom... - nézek rá döbbent, és sajnálkozó tekintettel egyszerre. Fogalmam sincs, mit tennék, ha apuapuval, vagy valamelyik testvéremmel történne valami. Hiszen annyira szeretem őket. Számomra elképzelhetetlen, hogy nélkülük legyek. Nem, ez nem történhet meg. Én még rá gondolni se tudok, hogy milyen lehet most szegény Sung-yeonnak. Ez olyan szörnyű! Szinte én is sírva tudnék tőle fakadni. Hirtelen rám is rám tört a vágy, hogy írjak apuapunak, meg megkeressem az összes testvérem, aki a Roxfortban van. Szeretném csak úgy megölelni őket. - Igen, nagyon várom a nyarat. Tényleg jó lesz. Anyukáddal a talárszabászatba is eljöhetnétek. Vehetnétek ott új egyenruhát neked, meg esetleg anyukádnak is valami szép ruhát. Attól biztos jobb kedve lenne. Vannak eredeti, hagyományos koreai ruháink is. Meg persze ír és angol ruhák is. - mondom neki lelkesen, mosolyogva. Hátha így elterelődik a szó a szomorú történetéről, és fel tudom kicsit víditani. - De ez nem jó így. Szerintem mindenkinek azt kéne csinálnia, amit szeret. Apupu szerint azokból lesznek a szomorú, megkeseredett emberek, akik nem azt csinálják, amit szeretnének. Nem szeretném, hogy szomorú legyél. - mondom neki teljesen komolyan. Olyan rossz, hogy vannak a világban olyan helyzetek, és dolgok, amik ellen nem tehetünk semmit, és néha olyasmibe is bele kell törődni, amit nem akarunk. Neki pedig, még nálam is sokkal rosszabb lehet ez. - De a művészet is tud kemény munka lenni. Talán, ha anyukád beszélne néhány festővel, akkor ő is látná. Hogy tudnék segíteni? - nagyon szeretném, ha az anyukája is belátná, hogy igen is tisztességes dolog művésznek lenni Sung-yeun pedig nagyon tehetséges. Kár lenne, ha végül meg se próbálná. De én lassan kezdek kifogyni az ötletekből, így inkább kérdőn nézek a másik művészlélekre a teremben.
Hát igen én is szomorú vagyok, vagy legalábbis próbálok nem foglalkozni a dologgal annyira, mert akkor csak depressziósan feküdnék az ágyban. Igazából az egész életem kész katasztrófa, rosszabb már nehezen is lehetne igazából, úgyhogy próbálok csak máról-holnapra túlélni és kész, nem nagyon gondolni a jövőre. Úgy sokkal könnyebb átvészelni. - Nem tudom, talán. Szeretnék menni, de anya számára elég fontosak a hagyományok és a felmenők. Egészen más lenne, ha arról lenne szó, hogy a családjaik valami módon komolyabb szövetségre akarnának lépni egymással, vagy ilyesmi. - hja anya akkor nagyobb eséllyel engedne el, ha nem csak egy furcsa család lenne Rosie mögött, hanem mondjuk olyan nagyszülők, akik valakik Koreában. Ennek hiányában valahogy esélyelennek érzem, hogy csak úgy elengedjen anya akár csak pár napra is, főleg olyan messzire. Igazából azt sem tudom, hogy ha a családomat nem érik komoly tragédiák akkor más lenne-e a hozzáállása. Talán egy fokkal enyhébb lenne. - Ez elég bonyolult Rosie. - sóhajtok egy hatalmasat. Valahol persze értem azt, hogy anya miért ilyen, de tudom még ha próbálom is tagadni magam előtt, hogy valami nagyon félresiklott benne és hogy segítségre szorulna. Én viszont nem tudok segíteni neki és sejtelmem sincs, hogy hogyan vehetném rá, hogy mástól kérjen segítséget. Nem akarom magára hagyni, mégis csak az anyám még... így is. - Tudod jópár éve meghalt az édesapám, aztán másfél éve a testvérem és már csak mi vagyunk. Anya... ezért félt annyira mindentől. - próbálom neki elmagyarázni, még ha tudom is, hogy ez nem indok arra, hogy semmit se engedjen és főleg nem indok arra, hogy a testvérem szerepébe kényszerítsen. Igazából nem is kényszerített, a dolog csak valahogy így alakult ki, én pedig sodródtam az árral, pedig ha első alkalommal ellent mondok neki... Nem mertem, bevallom akkor is féltem, hogy mit reagálna. Rámförmedt volna, vagy összetörik teljesen. Egyiket sem akartam volna kipróbálni. - Ez nagyon jól hangzik, a talárszabászat és a többi is! Biztosan várod már a nyarat. - mosolyodom el finoman. Nem szoktam én a pocsék életem miatt irigykedni, vagy átragasztani másra a nyomoromat. Na jó ezt úgy azért könnyebb is, hogy nem igazán van olyan, akire átragaszthatnám, hiszen nem nagyon barátkozom. De Rosie kedves lány, nem akarom elrontani a kedvét, így se kellett volna beszélnem neki a családom tragédiáiról. Én persze egyáltalán nem várom a nyarat és nem is vágyom haza. Két hónap az anyámmal összezárva... egyáltalán nem vonzó lehetőség, azt leszámítva, hogy legalább a saját szobámban önmagam lehetek. - A világ nem ilyen egyszerű, nem mindenki azt csinálja, amit szeretne. Van, amikor muszáj feladni az álmokat. - bököm ki kicsit kipillantva az ablakon, majd a füzetembe. Hát igen úgy látom, hogy ő még nagyon fiatal, pedig csak pár év van közöttünk, de én már olyasmiken mentem át, amik sajnos eléggé megsürgették a felnövésemet. Túlságosan komoly vagyok a korosztályomhoz képest, ha csak Alit nézem akkor is egyértelmű, de ki ne lenne az a helyemben? - Számára a művészet nem munka, ez "csak" rajz. - még mutatom is a macskakörmöket a levegőben a csak szócskánál. Aranyos, hogy próbál érvelni, de sajnos ez nem úgy működik, hogy anyát csak úgy meggyőzzük. - Nem hiszem, hogy eljönne megnézni. Talán... megkérdezhetem. - azért elbizonytalanodom, hogy merem-e, de gőzöm sincs. Nem tudom, hogy egyáltalán feltudom-e neki tenni a kérdést. Persze nincs mit veszítenem, de ennek ellenére mégis nehéz feladat.
Nagyon sajnálom, és nem is igazán értem, hogy Sung-yeun anyukája miért ilyen szigorú. Hiszen csak a művészeti boltot néznénk meg, meg eljöhetne velem a Művészeti Hivatalba is. Ott, ott lenne apuapu is, szóval még csak nem is felügyelet nélkül bóklásznánk az épületben. Én nem látok ebben semmi rosszat sem, amiért meg kéne tiltania Sung-yeun részvételét. Olyan furcsa ez számomra. Nem tudom, hogy én mihez kezdenék, ha nekem is folyton mindent megtiltanának. Biztos nagyon szomorú lennék. - Nem is tudom. A Művészeti Hivatalban sokan ismerik, mert sokan vásárolnak tőle. De ezen még sosem gondolkoztam. Miért? Ha apuapu híres lenne, akkor eljöhetnél hozzánk? - kérdezem reménykedve, és ismét fellelkesülve. Tényleg nagyon jó lenne, ha eljöhetne hozzánk. Nálunk mindenki szívesen látná. Igazán nem jelent gondot a random vendég a házban. Maisie is meg szokta hívni a barátait. Mintha mondta is volna már, hogy a nyáron lesznek látogatói. Persze neki mindig vannak. - Miért nem tervezel néhány kirándulást, vagy valamit? Biztosan jó lenne. Vagy az anyukád nem engedne el? De miért ilyen szigorú? És ha minden nap küldenél neki egy baglyot, hogy jól vagy, és jól érzed magad, akkor is ennyire aggódna? - pislogok rá az ártatlan kérdéseimmel. Igazán nem szeretném megbántani ezekkel a kérdésekkel, de egyszerűen nem értem. Biztosan az anyukája csak nagyon aggódik érte, és ezért nem akarja elengedni. De így meg akkor mikor fedezi fel a világot? Meg mikor csinálhatja azt amit szeret? - Én majd apuapuval megyek a Koreai Művészeti Hivatalba, de ezt már mondtam, meg ezen kívül leszek majd a nénikém talárszabászatában két hetet, ott is nagyon szeretek lenni. Meg majd a testvéreimmel is biztosan kitalálunk valami jó kis programokat, amikor otthon leszek. Maisie-Beenek mindig olyan jó ötletei vannak. Meg azt mondta, hogy majd jönnek a nyáron hozzá a barátai is. Kíváncsi leszek. Talán engem is megkedvelnek. Az jó lenne. - csivitelem neki boldogan a saját nyári terveimet. Alig várom már a nyarat. Annyira jó lesz. És az apukáim is hiányoznak már. Meg a nagy nyüzsgő ház. Tényleg nagyon jól szoktam szórakozni a testvéreimmel, és az apukáimmal. Szeretek otthon lenni. Még ha a mi otthonunk elég fura is másik számára. De ettől olyan különleges, és én cseppet sem bánom. - De nekem mindig azt mondják az apukáim, hogy mindenkinek azt kell csinálnia, amit szeret. Miért ne csinálhatnád te is azt? Ez mitől olyan bonyolult? - nézek rá értetlenül. Biztosan nagyon más az ő élete, mint az enyém. Meg biztos szigorú az anyukája, de ettől még akkor sem értem meg jobban a helyzetét. Apuapu is tud szigorú lenni. Olyankor, ha megszid, akkor mindig nagyon szégyellem magam, és rosszul érzem magam. De tudom, hogy azért szeret, és támogat. Bármit is szeretnék. - De hát a Művészeti Hivatalban dolgozni, az mért ne lenne rendes munka? Nem értem. Talán az anyukád is eljöhetne velünk a Hivatalba, és akkor ő is láthatná, hogy ott igen is nagyon sokat kell dolgozni, és akkor meggondolná magát. - ötletelek neki lelkesen, hátha ezzel tudok segíteni a problémáján, és az anyukáját is meg tudnánk győzni, hogy ne legyen annyira szigorú vele.
Tényleg rémes, hogy ezzel az alakkal nem kezdenek már végre valamit! Nem tudom persze, hogy mit, de gondolom minimum ki kellene rúgni, vagy folyton bűntető munkára küldeni, esetleg kitalálni neki valamit, amivel lefoglalhatja magát. Tudom én, hogy a teszleg süveg osztja be itt a diákokat, de az ilyen alakoknak igazán jót tenne, ha mondjuk fognák őket és áttennék egy másik házba. Nem biztos, hogy ott ahol nincsenek mondjuk saját talpnyalói ugyanolyan bátor lenne. - Jó lenne! - mondom ki és hát elsőre nem fejtem ki bővebben, csak pár mondattal később, hogy bár tényleg örülnék, mint az utazásnak is, de kétlem, hogy anya elengedne. Lehet, hogy első hallásra az ő családja eléggé... khm... furcsa, viszont az én anyám meg nagyon kemény nő és főleg a helyzetünk miatt nem hiszem, hogy elengedne bárhová is, főleg nem messzire, pedig jó lenne! Talán esetleg hozzájuk, ha valami módon sikerül rábeszélnem anyát, de... - Figyelj csak? Az édesapád családja mennyire ismert odahaza? - teszem fel a kérdést óvatosan, hiszen az már kiderült, hogy a családja eléggé fura, szóval nem tudom, hogy az apja milyen háttérrel rendelkezik. Viszont, ha az anyámnak be tudnám adni, hogy egy koreai családhoz megyek és ha nem nézne utána minden apró részletnek... Így aztán nem is tudom, hogy mit mondhatnék a nyarat érintő kérdésére. Mégis mit szervezhettem volna, ha egyszer az anyám ennyire szigorúan kezeli az életemet? Nem igazán úgy működnek a dolgok nálunk, hogy nagy nyaralásokra megyünk, vagy élvezzük az életet. Főleg a testvérem halála óta. Őszintén szólva szívből utálom a nyarakat. - Nem igazán. Talán hazalátogatunk pár napra, de nem biztos. - vonom meg a vállamat és akaratlanul is a füzetembe bámulok néhány pillanatra. Gondolom az ő esete egészen más, biztosan remekül érzi magát a sok testvérével, mert pótapukájával, meg a rendessel is, akik szeretik és támogatják, de az én életem nem éppen így működik már jó ideje. És hát attól, hogy kesergek rajta nem lesz éppenséggel jobb, ezért marad a beletörődés. - Kösz, de tudod nem mindenki csinálhatja azt, amit szeret az életben. Nem mindig olyan egyszerű ez. Az anyám szerint az a jó, ha rendes munkád van. - a rendesnél felemelem a kezeimet és macskakörmöket rajzolok az ujjaimmal a levegőbe. Ő biztos, hogy azt szeretné, hogy valami hivatalnok legyek, mert hát átvenni nem fogom tudni úgy se a testvérem helyét kviddics terén, meg amúgy se hiszem, hogy azt támogatta volna, hogy Sung-yeoun kviddicsezzen, bár sose lehet tudni. Ha nem fordul ennyire ki magáról, ha apa nem hal meg, ha aztán a testvérem sem... lehet, hogy most gond nélkül azt csinálhatnék, amit csak szeretnék. - De mesélj inkább te nekem. Mit fogsz csinálni a nyáron? - fordítom vissza a kérdést, hogy ne csak arról szóljon a beszélgetés, hogy az én rossz sorsomat elemezzük ki, mármint hogy nagyokat pislog, mert nem érti, hogy hogyan lehet valaki olyan, hogy nem hagyja kibontakozni a gyerekét.
- Nem tudom, de elég rossz. - mondom kicsit szomorkásan arra, hogy mért nem rúgják már ki az ilyeneket. Mert hát ez tényleg bántalmazás. Talán még azt is sikerül észrevennem, hogy Sung-yeun mennyire felháborítónak tartja ezt. Ez talán Koreában egy ottani iskolában nem történhetne meg. Viszont nem ott vagyunk. Én pedig túl kicsi vagyok hozzá, hogy bármilyen megoldást tudjak a problémára. Olykor elég rossz kicsinek lenni. Szerencsére képes vagyok elég gyorsan túllendülni ezen egy másik téma kedvéért. - Igen, tényleg az! Ha van kedved, és időd, akkor egyszer eljöhetnél látogatóba. Megmutatnám a boltot is. Mindenféle olyan művészeti cikk van, amivel tényleg gyönyörű dolgokat lehet alkotni. Van egy újfajta festőkészletünk, egészen brilliáns, de apuapu szerint elég drága, úgyhogy csak akkor kaphatok, ha mindenből kitünő leszek. - kezdek élénk vidám csacsogásba, ahogy a bolt kerül szóba. Tényleg elég csodálatos hely. Nagyon szeretem. Mondjuk a nénikém talárszabászatát is nagyon szeretem. Meg alapvetően mindent, aminek köze van a szépséghez és művészethez. - Óh, sajnálom. Hát, ha az anyukád mégis elengedne, akkor csak üzenj, jó? Mi mindig szívesen látunk vendégeket. - tényleg sajnálom, ha ennyire szigorú az anyukája. Jó lenne a nyáron is találkozni vele. Hiszen olyan kedves velem. Igazán aranyos srácnak tűnik. Szóval egy kicsit ettől ugyan lankad a lelkesedésem, de azért egy kedves mosollyal próbálom túl tenni magam rajta. Hátha mégis megengedik majd neki, hogy meglátogasson. Elvégre egy kérdést csak megér a dolog. Na meg én nem is igazán értem, hogy mi rossz lehet abban, ha velem jön felderíteni a művész kellék boltunkat, vagy épp a Koreai Művészeti Hivatalt. Elvégre az én családom az elfogadásról, és a támogatársról szól. Tudom jól, hogy bármit is szeretnék kezdeni az életemmel felnőttként, abban a teljes családom támogatni fog. Így egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy megértsem Sung-yeun problémáját, mert ez tőlem lehetetlenül távol áll. Ha pedig családról van szó, akkor én képes vagyok lelkesen ecsetelni a kis nem mindennapi családmodellünk, és hogy ki kicsoda benne. De ez többnyire csak összezavarja az embereket. Mondjuk Maisie ezt kifejezetten élvezni is szokta. - Hát tulajdonképpen igen! Mindjárt itt a szünet! Tényleg te terveztél valamit a nyárra? - teszem fel a lelkes kérdést. Közben pedig magamban szaporán helyeselek, hogy tényleg mindjárt harmadikos leszek. Már csak az utolsó vizsák vannak hátra az évből. Annak is nagyon örülök, hogy elmondja, hogy ő ötödikes. Akkor nem is olyan nagyon sokkal idősebb. Csak három évvel. Bár tulajdonképpen ez az én számomra még egy örökévalóság is lehetne. De valahogy nem érzem így. - Hű. Miért nem? Hiszen annyira tehetséges vagy... - nézek rá ártatlan csodálkozással. Tényleg nem értem én ezt a dolgot. Mindenkinek azzal kell foglalkoznia az életben, amihez tehetséges, amit nagyon szeret csinálni. Nem?
Elképedve hallgatom, amit mondd. Azért elég durva, hogy egy diák egy másik diákkal ilyesmit megtehet és még csak komoly következménye se lesz. - Ebben igazad van. De hát ez már fizikai bántalmazás. Nem is értem, hogyan lehetséges és miért nem rúgják ki az ilyeneket! - fel vagyok azért háborodva, még ha én eddig meg is úsztam, mert elég jól elrejtőztem mindenki elől, na de hogy valaki fejjel lefelé lógassanak és még ki tudja, hogy miket műveljenek vele és hogy ez ellen senki ne tegyen semmit! Olyan abszurdnak és lehetetlennek hangzik, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Ijesztő belegondolni, hogy ezek szerint ezek az alakok igazából bűntetlenül megtehetnek akármit. És mi lesz, ha egyszer valakit merő véletlenségből kilöknek egy ablakon, vagy az illető úgy összeroppan lelkileg, hogy magától ugrik ki? Azért ez így nagyon durva! - Az egy csodálatos bolt lehet! - azért itt már egészen megélénkül a figyelmem és ezt a Jenkis dolgot is sikerül kicsit háttérbe szorítani a gondolataim között. Az biztos, hogy egy olyan boltban, ahol csupa-csupa csodálatos művészeti eszköz van akár órákat is eltudnék tölteni, de hogy elmenjek velük... - Oh hát ez nagyon jól hangzik! Talán anya engedné, de nem tudom. Ő elég... szigorúan vesz mindent, nem biztos, hogy belemenne, hogy ne otthon legyek a nyáron. - a lelkesedésem azért gyorsan meg is csappan, de nem törik meg. Egy kérdést megér. Esetleg nem teljesen mondom el az igazat, mondjuk csak azt mondom, hogy egy barátommal töltenék néhány napot. Nem kell tudnia, hogy ténylegesen egy Művészeti Hivatalt szeretnék megnézni. Bár a jó ég tudja, talán semmi értelme se lenne, hiszen úgy se engedné soha, hogy oda járjak később még akkor se, ha lenne esélyem arra az ösztöndíjra. Talán csak fájdítanám vele a szívemet. - Hű! - kerekedik el a szemem és igen azért rendesen összezavaró, ami mesél. Látszik is az arcomon, hogy nagyon kattognak a fogaskerekek, hogy felfogjam. Nem is magát a tényt, mert az kevésbé bonyolult, de hogy valaki ennyire szabad szellem legyen, hogy hét pasival... hét gyereket csinált és ők aztán mind együtt élnek. Ilyet se hallottam még soha életemben! Nem kifejezetten szokványos és bizonyára a legtöbb ember úgy vélné, hogy az anyukájuk eléggé... hm... lazán értelmezi a kapcsolatokat. Arra már rá se mernék kérdezni, hogy ezek után ugyanúgy mindenkivel együtt van, vagy csak gyorsan váltogatta a pasikat az életében. - Az hamar változik, már mindjárt harmadikos leszel nem de? Én ötödikes vagyok. - végülis akkor csak három év van közöttünk, ami nem is olyan sok. Aranyos lány, láthatóan kissé szégyenlős, ebben hasonlítunk, hiszen én sem vagyok kifejezetten nagyhangú alkat, sőt mindig inkább a háttérben maradok. - Biztos jó lenne, de tudod anya nem igazán szereti a rajzot. Nem hiszem, hogy engedné, hogy ezzel foglalkozzam. - sóhajtok egyet egy félszeg mosollyal, hogy azért ez nem olyan nagy ügy. Persze igazából elég nagy ügy, hiszen szeretek rajzolni és jó lenne ezzel foglalkozni, de hát ha anya nem engedi, akkor mit tehetnék? Arról nem beszélve, hogy igazából gőzöm sincs, hogy mi lesz jövőre, nem hogy évek múlva. Azt sem tudom, hogy ez az egész jelenlegi állapot meddig tartható még így fenn. Olyan jó lenne azt csinálni, amit szeretnék!
Hát reggelente elég sokáig szokott tartani, mire kifésülöm a hajam, és frizurát készítek magamnak. Szeretem a színes csatokat, és hajszallagokat. Amennyire emlékszem sosem volt rövid hajam. Elképzelni sem tudom, hogy az milyen lehet. Igaz nem is nagyon elmélkedem ezen. - Igen elég rossz. De nehéz nem figyelni rájuk, amikor éppen fejjel lefelé lógsz, és rajtad nevetnek. - mondom szomorúan. Ezt elég gyakran csinálják velem. Nem értem miért. És úgy érzem bármit is akarok tenni ellenük, attól csak rosszabb. Nagyon félek tőlük, és nem szeretem őket. Ezért gyakran sétálok a griffendél torony környékén, hátha Maisie is felbukkan. Ha vele vagyok, akkor nem piszkálnak. De lassan már tényleg nagyon félek kilépni a klubhelyiséből egyedül. - Értem. Apuapunak penna és írószer üzlete van. A Művészeti hivatal is tőle rendel. Képzeld azt mondta, hogy ha mindenből kitűnő leszek, akkor a nyáron elvisz oda. Ha szeretnél velünk jöhetnél. Szerintem nagyon tetszene, ha ennyire szeretsz rajzolni. - lelkesülök fel. Nálunk aztán mindig van valami spontán esemény, valaki váratlan vendég, elég nagy a nyűzsgés. Szóval igazán nem tűnne fel, ha Sung-yeun is velünk jönne. Szerintem tehetséges, és nagyon tetszene neki a Művészeti hivatal. Meg úgy az egész művészeti negyed. - Jajj, bocsi! Rosie vagyok, Roselind Yeong. - kapok észbe, amikor rákérdez a nevemre, meg a fura családi megnevezésre. Nos ingen. A mi családunk enyhén szólva nem mindennapi. - Tudod, mi heten vagyunk testvérek. De mindenkinek más az apukája, csak az anyukánk közös. És mind együtt lakunk. Az apukáinkat hívjuk úgy, hogy Carlapu, vagy Hansapu, vagy Peterapu. A saját apukánk pedig apuapu. - magyarázom lelkesen a fura családi viszonyainkat. Bár ezzel többnyire csak összezavarni szoktunk más embereket. Maisie szerint ez nagyon vicces. Néha szerintem is. Tényleg elég bonyolult. De mi szeretjük, hogy így van. - Köszönöm. Szerintem te is nagyon tehetséges vagy. Egyébként még csak másodikos vagyok. - válaszolok egy kicsit szégyellős mosollyal. Kiváncsi lennék, hogy ő hányadikos, de nem merem megkérdezni. Nem szeretném, ha azt hinné hogy tolakodó vagyok, vagy ilyesmi. Inkább valami más jut az eszembe, amiről lelkesen csacsogni kezdek neki. - Képzeld a Művészeti hivatalnak van egy három éves képzési programja azok számára, akik már letették a RAVASZ-okat. Majd nagyon sokat gyakorolok, hogy én is bekerüljek oda. Te is megpróbálhatnád majd. Ügyes vagy. Igaz, nagyon nehéz bekerülni, mert minden évben nagyon sokan jelentkeznek, de csak a 12 legjobbat válogatják ki. - szerintem ez egy igen izgalmas lehetőség. Szeretnék bekerülni majd a legjobb 12-be, de az nagyon nehéz lesz. Sokan évekig is próbálkoznak.
Néhány pillanatig elmerengve nézem hosszú fekete haját és akaratlanul is felsiklik a kezem az én rövidre nyírt hajamba. Épp csak egy pillanatra, szinte alig látható a mozdulat, teljesen önkéntelen. Hasonló a hajunk színe és néhány éve még az enyém is ilyen hosszú volt az előtt, hogy anya követelte, hogy levágjam és olyan legyen, mint Sung-youné. Már alig emlékszem milyen reggelente sokáig fésülködni, hiszen a rövid haj könnyen kezelhető, elég csak pár mozdulat és már készen is van, pedig szerettem régen befonni a hajamat, frizurákat készíteni és még emlékszem, hogy anya is milyen sokat foglalkozott vele. Jól eső időtöltés volt, amikor fésülgetett, amikor csodás kontyokat készített, de a csatok is valahol a szobám mélyén vannak elrejtve és már régen nem volt semmi szerepük. Talán odaadhatnám ennek a lánykának, akkor legalább nem kallódnának tétlenül. - Jesszusom ez... rettenetes! Sajnálom, nem is tudom, hogy mit lehetne tenni ellenük. - húzom el a számat, hiszen tényleg gőzöm sincs. Nem vagyok egy harcos alkat, már hogy lennék, hiszen anyámmal se szálltam szembe soha, csak teszem, amit kell, amit elvár tőlem. Szegény lány, nem tudom, hogyan lehetne jobb dolga. - Azt mondják az ilyen alakoknál jobb nem figyelni rájuk akkor talán abbahagyják, ha nem érnek el célt. - de nem tudom, hogy ez mennyire igaz, mert engem eddig még elkerültek. Talán szerencsém volt, talán elég ügyesen vagyok láthatatlan. A jó ég tudja, hogy ez változhat-e csak azért, mert többet mozdulok ki a szobámból Ali hatására és valamivel többet vagyok emberek között. Bele se gondoltam, hogy ilyen gondot is okozhat, ha nem a legtöbb időmet a szobábkban töltöm, vagy olyan valaki társaságában, aki önmagában is elég feltűnő jelenség. - Eléggé el vagyok magamban, anya pedig még nem mesélt róla. Ő... nincs oda a rajzolásért. - bököm ki végül, hiszen így van, nem hiszem, hogy egy ilyen vágynak örülne, vagy segítene beteljesíteni, meg hát egyébként is nem szoktam a jövőmre gondolni. Épp elég a jelent átvészelni minden áldott nap. Képtelen vagyok belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha vége az iskolának, vagy ha nem is tudom... Mi van akkor, ha anyám oda jut ezzel az egésszel, hogy feleséget keres nekem? Nem tudom, hogy akkor mégis mit tennék, na ezért nem gondolok a jövőre, úgy sokkal könnyebb. - Apuapu? - ráncolom kicsit a homlokomat a szokatlan megnevezést hallva. - Egyébként mi a neved? Még nem derült ki. - kérdezem meg óvatosan, mert hát olyan lelkesen mutogat, nem akarom beléfolytani a szót, de a nevét még mindig nem tudom és még sem szólíthatom úgy, hogy hé te, ha esetleg meglátom a folyosón máskor, vagy ilyesmi. Annyi elmerült a rajzaiban és az enyémeken, meg a Művészeti iskola leírásában, hogy egészen elmaradt a bemutatkozás, amit én megtettem pár perccel ezelőtt. - Köszönöm! Biztosan az a pár év előny azért sokat számít, de ha sokat gyakorolsz neked is így megy majd. Látszik, hogy tehetséges vagy! Hányadikos is vagy? - abból kiderül, hogy hány éves, de biztos vagyok benne, hogy van azért néhány év közöttünk, olyan 3 körül tippelnék, de azért nem vennék rá mérget.
Egyáltalán nem gondolom, hogy rossz dolog lenne, ha van valaki akivel az ember tud beszélgetni, és nincs egyedül. Otthon is állandóan nagy a nyüzsi. Ennyi testvér és apu mellett, mint ami nekünk van, az lenne a csoda, ha nem így lenne. Szóval, ha valakivel lehet beszélgetni, rajzolni, zenélni vagy csak úgy jól érezni magunkat, akkor boldogan és örömmel csatlakozom hozzá. Persze miután sikerül levetköznöm a kezdeti félénkségemet, mert hát eléggé tartok attól, hogy hogyan fogadnak, és hogy a nagyobbak majd mind úgy bánnak velem, mint Jenkinsék. De szerencsére néha tévedek. Mint Galennel is a zeneteremben, vagy most is. Mondjuk az feltűnik, hogy Sung-yeun arcvonásai inkább lányosak, mint fiúsak a nevéhez képest. De ezt nem teszem szóvá. Biztos udvariatlannak gondolna. Azt meg semmi esetre sem akarom. Inkább vele is jóban szeretnék lenni. - Igen, elég undokok. Egyszer szóltam Flitwick professzornak, meg is büntette őket, de utána csak sokkal rosszabb volt. Elvették a rajzaim, meg az összes holmim, és tönkretették. A házifeladataimat is. Elég félelmetesek, és nem merek többet szólni a tanárnok. - mesélem panaszosan a kérdésre, olyan hangon, mint aki mindjárt sírva fakad. De végül összeszedem magam, és inkább lelkesen a rajz felé terelem a témát, vagyis terelődik az magától is, mert ahogy észrevettem ő is szeret rajzolni. Na meg a Művészeti Hivatal felé. - Az hogy lehet, hogy még nem hallottál róla? - kérdezem csodálkozva.
- Az Szöul Művészeti negyedének közepén egy nagy színes épületben van. Ott rengeteg osztályon különböző művészeti ágakkal foglalkozhatsz, mint rajz, és festészet, vagy tánc és színházművészet, vagy zeneművészet, vagy szobrászat, vagy a varroda is. Minden ami kapcsolatos a művészettel ott megtalálható. Nagy kiváltság ám oda bekerülni, azt monda apuapu. Egyszer én is ott szeretnék majd játszani haegeum-ön, vagy festeni még nem döntöttem el. Talán mindkettő! - mesélem neki nagy és ártatlan lelkesedéssel, amikor visszakérdez a hivatalra. Közben pedig vidáman mutogatom neki a saját rajzaimat. Amikről az is kiderül, hogy jóval kevésbé profik Sung-yeun-éhoz képest. Hűű az övéi milyen profik! Főleg az amelyik egy szőke fiút ábrázol. Biztos valami rokona, vagy közeli barátja lehet. Bár nekem nem ismerős az arca. A rajzokat elnézve mégis úgy érzem, mintha itt lenne elevenen. - Hű! Nagyon ügyes vagy! Bárcsak én tudnék így emberekt rajzolni! Szerintem nagyon is profik! Azt hiszem még nagyon sokat kell tanulnom és fejlődöm. - állapítom meg, miközben a füzetét lapozgatom. Persze óvatosan, vigyázva rá. És épp ilyen óvatosan is nyújtom neki vissza.
Végülis nem feltétlenül baj, hogy nem egyedül vagyok, időnként jó társalogni és ezt a lánykát még sosem láttam, úgyhogy jó eséllyel másik házba jár és elég fiatal is. Valahogy úgy érzem könnyebb lesz vele megtalálnom a hangot, mint a velem egykorúakkal, akik elől inkább próbálok elrejtőzni. Talán azért, mert fiatalabb és fel sem merül bennem, hogy esetleg bármennyire is gyanakodna arra, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magamat, bár az is tény, hogy mivel egy kultúrából származunk ő talán könnyebben kiszúrja a női és férfi vonások közötti határvonalat, amit mondjuk az Európaiak jóval kevésbé. Ez most még sem jut eszembe, mert láthatóan ő is épp olyan félénk, mint én, én pedig egyébként mindig is nagyon hasonlítottam a testvéremre, kiskorunkban sokszor kevertek össze minket annak ellenére, hogy nem egyezik a nemünk. - Oh sajnálom. Hallottam már azokról a fiúkról, elég undokok azok alapján, amit mondtak róluk. - engem még történetesen nem találtak meg, talán azért, mert igyekszem mindig a háttérben maradni és ilyen helyeken rejtőzöm el, de abban tökéletesen igaza van, hogy azért is jobb, ha az ember nem megy az udvarra, mert akkor tényleg kisebb eséllyel találják meg a piszkálódók. - Nem segít a házvezetőd velük szemben? - kérdezem óvatosan, mert igazából nem tudom hogy megy ez, és hogy egy tanárhoz fordulni egyáltalán lenne-e értelme. Lehet, hogy ha megpróbálná akkor csak még inkább célponttá válna, mert bemószerolta őket. Gondolom, ha megkapnák a méltó büntetésüket, akkor ez már megtörtént volna. - Koreai Művészeti Hivatal? Még sose hallottam róla. Ott mit csinálnak? - anyával nem olyan régen költöztünk ide, csak pár éve, meg aztán nem igazán olyan családban élek, ahol támogatják a vágyaimat, mint például a rajz. Az is csoda, hogy anya még nem követelte, hogy lépjek be a kviddics csapatba, mert Sung-yeun kviddicsezett és elég jó volt benne, de nekem sose ment és még kicsit félek is a repüléstől. Nem tudom, hogy mi lenne, ha még ezt is megpróbálná rám erőltetni. - Persze, szívesen megnézném! - pillantok rá újra a kis elkalandozás után, hogy meglessem a rajzait a kérdése viszont láthatóan elbizonytalanít. Akaratlanul is közelebb vonom magamhoz a kezemben lévő vázlat füzetet. Nem is tudom... ha nem Hugrabugos, akkor talán nem ismeri Alit, akkor pedig nem biztos, hogy gond lenne belőle... Ha megmutatom neki akkor talán egy egész kis titkot egy ici-picit kiadok magamból, és talán nem is tenné szóvá, hogy a legtöbb kép egy fiúról van a füzetemben. - Nem olyan profik még, de... persze. - kissé vonakodva azért végül, de átnyújtom neki a füzetet. Egyébként elég profi rajzok vannak benne, ez a legfőbb elfoglaltságom és van is tehetségem hozzá. Nálam is akad jónéhány kép a környékről, a tájról, a kastélyról, néhány ismeretlen diákokról is, sőt egy-egy fantázia szülte darab is különleges lényekről, de a legtöbb vázlat mégis csak egy szőke srácot ábrázol különféle helyzetekben.
Azért engem is eléggé meglepett, hogy találok itt valakit. Talán picit meg is ijedtem, mert azt hittem, hogy a nagyobb iskolatársam majd biztos mérges lesz, amiért megzavarom a tevékenységében, és leharapja a fejem. De szerencsére ilyesmiről szó sincs. Viszont, ha van valami, ami még ennél is jobban meglep, hogy ő is koreai lehet. Legalábbis abból, ahogy meghajol a bemutatkozásakor erre lehet következtetni. Így én is szépen, illedelmesen - a szokásainkat követve - meghajolok előtte. Elvégre apuapu mindig arra tanított, hogy legyek tisztelettudó, különösen a nálam idősebbekkel. De ahogy felegyenesedek már egy széles mosoly játszik az arcomon. - Akkor te is ezért jöttél? De jó! - lelkesülök fel, és rögtön keresek is magamnak egy helyet. Nagyjából vele szemben, ahol még elég jók a fényviszonyok. Persze a tágas ablak is sokat javít a helyzetünkön. Ez ennek az elhagyatott teremnek a legjobb tulajdonsága. Talán többet kellene ide jönnöm. Elvégre ebben a teremben eddig még sosem voltam. Ez most egy teljesen új felfedezés. Az pedig csak hab lehet a tortán, hogy találkozok olyasvalakivel, aki szintén szeret rajzolni, és akivel esélyesen még a saját kultúránkról is beszélgethetek. - Jó idő van, és szívesen keresnék kint a tónál, vagy a rózsakertben helyet, ahol rajzolhatok de... tudod van néhány nagyobb fiú, akik folyton piszkálnak, és elkergetnek. Félek, hogy a jó idő miatt megint összefuthatnék velük. - mesélem el kissé szomorkásan, hogy miért is éppen erre a helyre esett a választásom a sokkal ígéretesebb szabadtéri helyszínek helyett. Valahogy Jenkinsék mindig megtalálnak. Én pedig már nem kérhetek több rajzfelszerelést apuaputól. A múltkor így is nagyon megszidott, mert nem vigyázok a holmijaimra szerinte. Nem mertem megmondani, hogy a nagyok tették tönkre.
- Igen. Nagyon szeretek! Egyszer, ha eleget gyakoroltam, akkor talán festhetek a Koreai Művészeti Hivatalban is! Az szuper lenne nem gondolod? Szeretnéd látni a rajzaim? - kérdezem vidáman, és máris sorra kerülnek elő a táskámból az említett rajzok. A legtöbbön a tó van, vagy a rózsák, és virágok az itteni kerekből. Néhányon a kastély kívülről. Csak egy-kettőn bukkannak fel ember alakok. Leginkább a testvéreim, de azok a rajzok sajnos még annyira nem jók. Látszik mindegyik képben a tehetség, de az is, hogy még bizony nekem is van bőven hova fejlődnöm, és van mit gyakorolnom. Különösen ember ábrázolás tekintetében. - Te is megmutatod a rajzaid? - tekintek a vázlatfüzetére kíváncsian. Látszik, hogy sokat használja. És úgy tűnik a vidám lelkesedés lassan kezdi feledtetni velem az ígéretet, hogy nagyon csendben leszek, és egyáltalán nem fogok zavarni. Persze, ha rám szól, hogy maradjak csendben, és nyugton, akkor azt teszem. Vagyis, akkor kicsit szomorú leszek, de akkor előveszek egy saját lapot, és ceruzakészletet, hogy én is belefoghassak az alkotásba, és ne legyek csak útban számára.
Meglepetten pillantok fel, amikor nyílik az ajtó. Nem sokszor volt rá példa, hogy pont itt lepett volna meg valaki, de most úgy fest nincs szerencsém. Pedig szép az idő odakint, akár választhattam volna egy kinti padot is, de ott túlságosan szem előtt lennék és nem szeretek szem előtt lenni. Az érkező lányra pillantok hát, aki be is csukja maga mögött az ajtót és csak akkor találkozik a tekintetünk, és láthatóan csak ekkor tudatosul benne, hogy bizony nincs egyedül. Nagyot nyelek, ő pedig magyarázkodni kezd, én pedig átérzem a helyzetét. Egy üres termet keresett és biztosan arra számít, hogy kiküldöm, mert én voltam itt előbb. Végül finoman elmosolyodom. Fura dolog ez, ha olyannal találkozol, aki még nálad is bátortalanabbnak tűnik, ha egyáltalán létezik ilyen, akkor valahogy megjön a nem létező bátorságod. - Szia! Semmi baj, nem zavarsz, én is épp ezt teszem. - mutatom fel a füzetet és a kezemben pihenő ceruzát, bár eddig még nem ért a laphoz, de látszik jól onnan is, hogy a vázlat füzetem elég gyakran használt darab és elég jól befészkeltem magamat az ablakhoz, úgyhogy sejthető, hogy viszonylag gyakran járok ide elbújni és rajzolni. - Maradj nyugodtan, nem akarlak elküldeni. Azt hittem a többség az udvaron van inkább a jó idő miatt, de tényleg nem gond, keress egy helyet nyugodtan. - végül is akad pár régi kopott pad és szék, no meg több ablak is van, hogy helyet találjon magának az egyiknél. Nem úgy tűnök, mint aki ellenséges akarna lenni vele, a mosolyodom kedves, kicsit még felé is fordulok, leengedve a lábaimat, hiszen eddig fel voltak húzva és oldalt ültem az ablakban. - Sung-yeun vagyok, igazán örvendek! - biccentek neki, egy kicsit még így ültömben meg is hajolok. Nem tudom, hogy ő mennyire veszi komolyan a szokásainkat. Azóta, hogy ide járok már esetemben is sok kopott ki belőle, anyámmal pedig nem igazán járunk közösségbe, az angoloknál pedig nem sok értelme lenne erőltetni a szokásainkat. Viszont róla nem sokat tudok, még nem is láttam, pedig a magunkfajtákat elég könnyű kiszúrni a folyosókon, hiszen nem vagyok sokan. Mondjuk tény, hogy általában igyekszem nem feltűnést kelteni és meghúzom magamat, ezáltal másokat se nagyon szoktam figyelni. Leginkább csak az óráimra megyek, ő pedig fiatalabb nálam ez egyértelműen látszik, úgyhogy nem lehetett még semmiféle közös pont, ahol találkoztunk volna. - Szóval te is szeretsz rajzolni? - pillantok rá újra, ha beljebb jön végül is. Bizonyára keres magának egy helyet, ahol azért elég fény van, hogy alkothasson, én legalábbis ezt tenném.
Igazán szeretek rajzolni. Úgy mindent. De főleg a tavat, meg a rózsakertet. Sajnos azonban azok a gonosz Jenkinsék folyton elkergetnek, és tönkreteszik a rajzaim, meg a cuccaim. Nem is értem, hogy miért teszik velem ezt folyton. Most végre lenne egy kis időm rajzolni, és festegetni. Ami már csak azért is jó lenne, mert akkor talán egyszer lennék annyira jó, hogy bekerüljek a Koreai Művészeti Hivatalba. Sokat gondolkodom mostanában azon, amit múlktkor Galen mondott a zeneteremben. Hogy talán nem is kellene választanom a szenvedélyeim közül. Talán lehetnék egyszerre zenész, festő, és varrónő is. Az milyen csodálatos lenne! Igazán szeretek erről ábrándozni. Most pedig, hogy lenne egy kis időm gyakorlásra megint bújkálnom kell. Félek Jenkinséktől. Nem akarom, hogy megint tönkre tegyenek mindent, és bántsanak. Tudom, azt ígértem Galennek, hogy nem járok a nyakára, de talán ő is itt lesz valahol. Talán megint megvéd tőlük. Vagy egyszerűen csak remélem, hogy itt nem fognak keresni. Úgyhogy simán csak benyitok egy elhagyatottnak látszó terembe. Azt remélem, hogy üres, és lesz pár békés percem rajzolgatni. Meg festeni. Tulajdonképpen körül sem nézek, csak becsusszanok az ajtón, mint egy kismacska. Talán nem találnak majd meg. Úgye nem? Amikor becsukom magam mögött az ajtót csak akkor fordulok meg. És igazán meglep, hogy magamon kívül találok itt valaki mást is... - Szia! Ő... ne haragudj... nem akartalak megzavarni... én csak egy helyet keresek, ahol nyugodtan rajzolhatok... - nézek kissé bizonytalanul a másik keleti diákra. Lélekben pedig már kezdek felkészülni rá, hogy leharapja a fejem, és elkerget, ahogy azt a nagyok szokták. - Ha megengeded, hogy itt maradjak, akkor nagyon csendben leszek, és nem foglak zavarni, ígérem! - vetek egy könyörgő pillantást a hugrabugosra, majd egy kétségbeesetett az ajtó felé... Vajon most mi lesz? Elkerget?
Nem igazán vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki figyel rám, úgy... igazán. Sejtelmem sincs, hogy mit is érezzek ezzel kapcsolatban, kicsit úgy érzem túl sok minden van a fejemben, hogy kezelni tudjam, ezért is menekültem el már reggel a szobámkból, pedig a hétvégéket inkább pont hogy úgy töltöm, hogy nehéz rábeszélni arra, hogy kimozduljak, főleg hogy egyre jobb kezd lenni odakint is az idő. Nehéz ez, nem szeretem a nyarat. Szerencsére nem sok van már hátra az iskolából, így hamarosan már otthon leszek anyával, ahol sokkal jobban meg tudom húzni magamat a szobámban. A nyár a kitárulkozásról szól, esetemben pedig ez nem éppen működőképes dolog, nem csoda, ha jobban kedvelem a hideg időt, amíg a ruhák mindent eltakarnak. Óvatosan lesek be a terembe. Általában itt nem nagyon időzik senki, szerintem még a manók is ritkábban takarítják. Pad is csak néhány van benne, azok is kopottabbak és régiek. Nem tudom mit tanítottak itt régen, mert már sok mindent bepakoltak, azt hiszem főleg olyasmit, amire már nincs szükség. Vannak mindenféle képek, a vitrinekben kis szobrok állatokról és varázslényekről is, de néhány poros könyv is itt maradt, pedig biztosan jobb helyük lenne a könyvtárban. Nekem viszont tökéletes és szerencsére senki sincs itt, tehát nyugodtan bevehetem magamat ide. Az egyik padot már régebben sikeresen odavonszoltam a falhoz, közvetlenül az ablak mellé, ahol sok a fény, hogy rendesen lássam a füzetemet. Felmászom hát rá, a táskámat ledobom magam mellé és előbányászom a ceruzáim egyikét, no meg a vázlat füzetet, ami szinte mindig velem van. Megváltoztak a képek, amiket mostanában rajzolni szoktam. Régebben inkább tárgyakat ábrázoltam, állatokat, az udvart, most viszont kezd a füzet megtelni élettel és amennyire ez izgalmas annyira meg is rémít. Nem akartam barátokat, nem akartam barátkozni senkivel sem, mert ha barátkozol az hazugsággal jár és titkolózni is kvázi hazudozásnak számít. Nekem pedig így egyre inkább minden nap ezt kell tennem és ez kifejezetten egyre nehezebb kezd lenni. Kipillantok az ablakon, a közelgő jó idő miatt egyre többen választják a szabadban töltött időt a benti elfoglaltságok helyett. Megértem őket, de itt sokkal inkább magam lehetek. Koránkelő típus vagyok egyébként is, úgyhogy nem jelentett gondot lelépni a szobatársaimtól. A szobatársaktól, akik kezdik a kis vázlat füzetet megtölteni élettel. A tegnapi napról is skicceltem néhány gyors vázlatot, de mégis akármennyire is igyekszem nem így tenni, valahogy mindig egy valakire fókuszál minden rajt. Tudom, hogy butaság, olyan nagy butaság az egész, de mégis így van. Na igen ez az a füzet, amit nem mutatnék meg soha senkinek sem. Olyan, mint egy napló, csak épp képek vannak benne, szavak helyett. Árulkodó képek, én pedig titkolózásra vagyok kárhoztatva.
- Értem már... azt hiszem. - ez valamiféle burkolt szerelmi vallomás lehetett részéről? Nem, ezzel most nem igazán akarok foglalkozni, vagy csak arra utalt, hogy még mindig érdeklem, csak nem akar semmit sem erőltetni, mert annyira már megismert, hogy annak nem sok értelme lenne. Végülis ebben tökéletesen igaza van, tényleg nem lenne, de ennek ellenére segít, vajon abban a reményben, hogy ezzel el is ér valami pozitív változást, vagy egyszerűen csak tényleg ennyire önfeláldozó? Hát végül is aki testőr és idegenekért adná akár az életét is... Mindenesetre megtehetném, hogy most és itt faképnél hagyom, de még sem teszem, mert őszinte volt és mert igaza van beavattam és szükségem is van rá, hogy segítsen, mert talán tényleg senki más nem fog és a testvéreimet még sem sodorhatom önként bajba. Részben már így is sikerült akaratomon kívül. - És soha nem tévedsz, vagy ismersz félre másokat? Nem félsz, hogy olyat védesz meg, aki nem érdemli meg? - talán magamról beszélek, talán csak költői a kérdés, de vajon ő el tudja dönteni ténylegesen, hogy én jó ember vagyok-e vagy sem? És ha igen akkor honnan lehet abban olyan biztos? Mi van akkor, ha csak elvakítják az érzései és aztán majd később kénytelen lesz rájönni, hogy milyen nagyot tévedett? Mi van akkor, ha nem vagyok olyan fontos ember, mint gondolja, ha... élveztem, hogy végeztem azzal a két fickóval, ha... csak mást akar látni bennem, mint aki valójában vagyok? - Három óra az nem sok és... mintha számítottál volna rá, hogy feldobhatod ezt... - nem morgok, ezúttal nem, de azért nem tudom megállni megjegyzés nélkül. A többit elfogadom. Várható volt, hogy így lesz, trágár beszéd, fiúk között, bár még fogalmam sincs mi lesz majd teszem azt a fürdéssel, vagy épp az öltözködéssel, vagy ha olyan helyzet van... Azért én még sem villanthatok félmeztelen felsőtestet, vagy ilyesmi, de most azt hiszem nem ezen kell gondolkodnom, főleg ha azt nézzük, hogy igen csekélyke alvásmennyiség vár rám. - Ehhez képest nehezebb, amit kitaláltál. - nem derül ki, hogy mi a másik feladat, amit rám akar róni cserébe a segítségért, pedig tényleg kíváncsi vagyok, de hát majd meglátjuk mint s hogyan alakulnak majd a dolgok. Egyelőre nincs mit tenni, ha azt akarom, hogy segítsen vállalnom kell ezt, bár igen meglepő a feladat, azaz az első próba, és hát fenn is akad kissé a szemöldököm. - Az ablakon? De a klubhelyiségünk az alagsorban van! - szólok még utána, de somolyogva távozik. Na jó, ezt aztán végképp nem értem, de ki tudja lehet, hogy lesz itt még valami csavar, amire majd hajnal 4-kor derül csak fény. Mi lesz ebből?
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Talán azért, mert részemről semmi sem változott, de mivel te közben felnőttél, és más lettél, nem akartam nyomulni. Így a legtöbb, amit megtehetek, hogy segítek, hogy utat adok. Aztán meglátod, hogy mennyire tudsz rálépni. Egyébként sem vagyok kiakadós alkat, téged illetően pedig tényleg elfogadom, hogy nem akarsz közel engedni magadhoz senkit. Mégis a bizalmadba avattál, így hát nem is kérdés, hogy melletted állok. – Ez talán nem szerelmi vallomás, mellette pedig mégiscsak az, hiszen az ember nem tesz meg csak úgy ilyen komoly dolgokat egy lányért, aki évekkel ezelőtt tetszett neki. Így már képbe kerülhet azzal, hogy tényleg beleestem, és akkor még túlságosan nyúl voltam, hogy mondjuk megpróbáljam meghódítani egy csókolózáson túl, most viszont már túl késő, hiszen olyan sebeket kapott, amit még az idő sem tud begyógyítani. Velük kell együtt élnie, és egy másféle emberként utat találnia. Ebben pedig nem lehetek még a partnere sem, csak amolyan névtelen támogatója, aki majd messziről integet neki. - Csakis olyanokért teszem, akik hatással vannak másokra. Halálfalókat nem védenék, még akkor sem, ha megfizetnek. Azokat keresem meg, akik ha be is piszkolják a kezüket, de összességében nem rossz emberek, de valamibe belekeveredtek, miközben az elveiket védték. Mint te. Érted is meghalnék, gondolkozás nélkül. – Remélhetőleg erre nem lesz szükség, de ha már így hozta a helyzet, akkor beszéljünk erről is. Ráadásul most szinte ugyanezt ajánlom, hogy legyen belátása arra a munkára, amely nekem az életet jelenti, de nem Leoként, hanem Jackie-ként, hiszen rólam tudják, hogy van egy öcsém, akit nevesítettem is már. Még szerencse, hogy a korát nem is mondtam. – Nem. Most van három órád aludni, és összepakolni. Négykor kelünk, és indulunk. Nagykorú vagy, nem kell engedélyt kérned, sürgős feladatra hivatkozhatsz, ami az egyetemi tanulmányaidat is segíti. Szükség esetén hozhatunk igazolást magas poziciójú kapcsolataimtól. Ha jössz, holnap kora délután már a Swanson akadémián kell bejelentkezned. Tartós parókával én készülök, addig szorítsd le a melleidet fáslival. Az én szobámban alszol majd, hiszen az öcsém vagy, de a nap szintre minden percében fiúk között leszel, ahol nem ritka a trágár viccelődés, erre számíts. – Tudom, hogy most jól feladtam a leckét, de ha eddig nehéznek gondolta az életét, akkor nem ezen az egy héten fog múlni, hogy megtapasztalja azt, hogy másra sem tud gondolni, mint hogy leszakad a dereka. A kilincsre teszem a kezemet, s még mosolyva visszapislantok. – Mihez képest nehezebb? Ha nem fogsz bealudni éjszakénként, akkor addig párhuzamosan is nyomozhatunk, hogy mielőbb megtudjuk, hogy mi történt. Tehát 4.00 kadét, a mardekár klubhelység ablakának párkányánál vesd ki magadat a mélybe, ez az első próba. – Biccentek, aztán távozom is jót mosolyva, nem tudom nem szeretni ezt a kis hülyét, bármennyire is nehézre fordult a sorsa.
||music:In Love Again|| words: 430 || just for you ▲▼
You are always next to me, Even is you are a 1000 miles away.
Talán megint felkaphatnám a vizet, hogy ennyire jó útra akar terelni. De, ha én nem akarok jó útra lépni akkor mi van? Talán nem csoda, hogy időnként elbizonytalanodom, de ő annyira higgadt, hogy valami miatt érzem sokat nem érne, ha kiosztanám, vagy vagdalkoznék. Valami miatt képes kezelni engem, a hisztijeimet, a kifakadásaimat... és gőzöm sincs, hogy mégis hogyan csinálja. Alig ismer és mégis jobban ismer, mint a testvéreim. Előlük el tudtam zárkózni, de valami miatt Scott elől nem tudok, sőt én magam kértem tőle segítséget. Talán pont ezért? - Mire... gondolsz pontosan? És mégis hogy csinálod ezt? Nem akadsz ki azokon, amiket mondok, sőt mintha totálisan természetesnek kezelnéd az egészet... hogy csinálod? - pedig ő testőr és most gyilkosságról beszélünk és tudjuk jól mindketten, hogy az soha sem pozitív mindegy, hogy az ember milyen munka mögé bújtatja. Mondjuk hóhér nem lennék, az igen unalmas feladat lenne, de attól még sok lehetőség van ebben igaza van, na de olyan is, ami hivatalosabb és nem akarnának miatta Azkabanba vágni? Érdekes a helyzet annyi szent igaz és az még inkább, hogy valahogy erről Scottal bátran és teljesen nyíltan beszélgethetek, miközben bárki más biztos, hogy kiakadna már csak a téma milyensége miatt is. - Ezt sosem tudom megérteni... meghalni vadidegenekért csak, mert ez a munkád... És bárkinek segítesz, vagy olyat választasz, aki úgy érzed érdemes rá? - azért erre még kíváncsi vagyok, mert igenis nem kis dolog az életét adni valakiért pénzért. Persze gondolom a jó testőr sokáig él és úgy tud védeni másokat, hogy nem hal bele, de attól még benne van a pakliban és gondolom nem adná csak úgy akárkiért az életét. Biztosan akad olyan, aki mondjuk egyáltalán nem érdemelné meg, hogy meghaljon érte és most nem magamról beszélek, hanem csak úgy teljesen általánosságban. - Jól van, legyen akkor így és ez nyáron lenne, amikor szünet van igaz? A testvéreimnek elmondjam hová megyek majd, vagy nem szeretnéd? - igazából nem szoktam őket beavatni a terveimbe, de kíváncsi vagyok rá ,hogy vajon Scott erről hogyan vélekedik. Tart-e attól, hogy majd lebeszélnek esetleg róla, vagy sem, vajon hogyan reagálnának, ha elmondanám elhúzok egy kiképző táborba, ahol egy ideig fiúnak adom ki magamat. Lioneh egy időre Leo lesz, vagy legalábbis Scott öccse. Nem tudom mennyire tetszene nekik az ötlet, főleg a legutóbbi faképnél hagyás után, habár hallottam olyan pedzegetést, hogy Sasha egész nyáron nem lesz otthon, szóval végül is... Sera gondolom majd a világot járja, Nick meg azzal a lánnyal lesz. Fel se fog tűnni nekik, ha én se vagyok otthon. - Tételezzük fel? Az nehezebb feladat lesz? - nem árulja el majd csak, amikor sor kerül rá? Azért határozottan érdekelne ,hogy mire gondolhat és mit akar kihozni ebből, de végül közelebb lépek és a kezemet nyújtom neki. - De tudod, hogy sokáig nem húzhatjuk az én ügyemet, mert annak a húgom látná kárát, amit testőrként biztosan nem hagynál. - jegyzem meg azért még, aztán elfogadom a kezét és határozottan megrázom. A fene se gondolta volna, hogy ilyen alku lesz ennek az egésznek a vége a helyett, hogy csak szimplán segítene és kész.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
//
