2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy érzem, nagyon is helyesen kezelem az engem ért kudarcokat. Hiszen - véleményem szerint - az lenne a cinkes, ha nem húznám fal rajtuk magamat. A szüleim sosem engedték meg számomra, hogy bármiben is hibázzak, ami teljes mértékben érthető is, mert ez egy vadászat során könnyen az életembe kerülhetne. Én pedig nem is veszem félvállról a lehetséges kockázatokat. Mindenre kiterjesztettem hát a maximalizmusomat és ahhoz tartom is magam. Nem érdekel, ha abban hibázom, ami egy cseppet sem mozgatja meg a fantáziám, de a kviddicsben hadd ne legyek már ennyire béna! Még az a hülye, kancsal gyerek is bejutott, míg én a kispadig se vittem. Szánalmas, komolyan mondom... Egy idióta, gyerekes labdajátékban maradok alul ilyen felhozatal ellen. Pedig amikor megpillantottam őket, komolyan azt hittem, hogy én leszek az, aki a lehető legjobb teljesítményt fogja nyújtani. - Köszönöm - fészkelődöm jobbra-balra a helyemen türelmetlenül. Valóban nem szeretek túl sokat várni semmire sem. Elég negatív tulajdonság, de ez van. Türelmetlen vagyok. Tudni akarom, mennyire teljesítek jól és mekkora esélyem lesz majd ismét próbálkozni, ezúttal bekerülve a csapatba. Mert másodjára már esélyesen nem leszek olyan ostoba, hogy hagyjam elúszni magam elől a lehetőséget. - Jó, hajlandó vagyok az első padok egyikébe átülni - vázolom fel a lehetőséget. - Ott nagy eséllyel nem fogok elaludni vagy ha mégis, akkor maga észreveszi majd és felébreszt - pislogok ártatlanul, hiszen a helyváltoztatás még nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy jól fogok teljesíteni az óráin. Inkább csupán azt érem el vele, hogy az első tíz perc helyett az első húsz percben fogom bedobni a szunyát. És elképesztően kellemetlen lesz az ő hangjára magamhoz térni, de ezt a kockázatot vállalom. - Igen, de nekem harmadjára és negyedjére sem - vonom meg a vállam a magyarázata hallatán. - A számmisztika tényleg nem az erősségem, Mr. Palmer - tárom szét a karom amolyan "háttehetekénróla?"-képet elővéve a szavaim mellé. - És én nem más vagyok - hangsúlyozom ki, elvégre tényleg nem érzem magam ugyanolyannak, mint az ide járó tanulók többsége. Vajon hányan rendelkeznek hozzám hasonló háttérrel és családi bonyodalmakkal? Esélyesen egyikük sem. Nagyon kevesen tudnak ennyi idősen olyasmiket, amiket nekem kell tudnom. Észreveszem, hogy a kérdésem hallatán hirtelen megváltozik az arckifejezése, de nem érdekel különösebben. Úgy vagyok vele, ha a férfi számára kellemetlen a téma, akkor nem beszél róla és ennyi. Maximum leráz majd valami nevetséges kifogással és éljük tovább az életünket. - Miért? Mi történt velük? - szegezem neki tapintatlanul a kérdést, habár a válasza hallatán azért már illő lett volna magamtól is rájönnöm. Esélyesen meghaltak, ha így beszél róluk, nem igaz? Más aligha állhat a háttérben. Nem vagyok ugyan biztos benne, de mintha egyszer már szóba került volna köztünk ez a téma... Mindenesetre, hamar túlteszem magam a dilemmán és tőle várom a választ. Nyilvánvalóan csak tévedek és még csak nem is érintettük a dolgot. A mondandója további része annyira már nem érdekel, el is engedem hát a fülem mellett. Az első fele sokkal, de sokkal inkább felcsigázta a gondolataimat. - Rossz - felelem rezzenéstelen arccal. - Az állandó nyomás, hogy az ember jó legyen valamiben és a folyamatos megfelelési kényszer nem mindig alkotnak jó párost egymással - fintorodom el egy pillanat erejéig. - Nem hibázhatok, különben újra és újra meg kell próbálnom, amíg hibátlanul nem megy az adott feladat. Apám ebben nem ismer tréfát, elég szigorúan fogja a gyeplőt odahaza, ami végtére az én érdekem is. Néha azonban kifejezetten örülnék annak, ha hagynának kibontakozni és azt csinálni, amit annyira szeretnék. Hadd ne én éljem már az ő álmaikat is. - Ha kitagadnak, nem lesz hova mennem - sóhajtok egyet, habár ez a probléma igen távol áll még tőlem, szerencsére. Ettől függetlenül azonban még jelen van. - Szerintem rajtam kívül mindenki tudja a rokonságban, hogy lelenc gyerek vagyok és ugyan a Thompson család nem tartozik a nagy 28-ak közé, de igenis fontos számukra a vér. Nem fog senki sem magához venni... Ami igen szomorú valamilyen szinten, de őket ismerve nagyon is lehetséges végkimenet. Nem éreztették sose velem, hogy más lennék, mint ők, de nem is miattam tették ezt, hanem a szüleim miatt. Fogalmam sincs azt illetően, mi vezérelte őket abban, hogy magukhoz vegyenek engem, de esélyesen közrejátszott ebben a döntésben a bátyámnak mondott illető tragikusan korai halála is. - Nyaljam be magam csontig? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd inkább ejtem magamban a témát. Egyelőre még túl friss minden, akármennyire is erőlködöm, nem fog menni számomra, hogy ne éljem meg személyes sértésként a kudarcomat. A következő szavak pedig, amelyeket mond a férfi... Nos, nem. Ő nem ismeri őket. - Az lehet, de elég ramatyul leplezi, ha valakit nem kedvel - világítok rá a tényekre. Látom én rajta, mennyire nem szereti a képemet és ez így van jól, mert én is hasonlóan vélekedek az övéről. Amúgy meg nem zavarna az, hogy nem vagyok számára szimpatikus, hiszen nem is áll érdekemben annak lenni. Én tuti nem nyalom be magam sem a sportban, sem itt. - Az aurorok nem tesznek semmit sem - vetem vissza villámló tekintettel. Még kész szerencséje a tanár úrnak, hogy róla nem tudom, mi is valójában. A sellőkkel ugyan nincs semmi bajom, de ők se emberek, ez pedig bőven elég a szememben ahhoz, hogy elítéljem őket. - Minden vérlény veszélyes - jelentem ki magabiztosan azt a szemléletet, amit még a szüleim plántáltak el bennem. - Nem érdemelnek életet, mert egy idő után úgyis elveszik másokét - vonom le a következtetést villámló tekintettel. A tanár úr hadakozása már önmagában annyira felhúz, hogy inkább csendben maradok és a büntetőmunka hátralévő felében már nem is tárgyalok vele. Aki ennyire védi azokat a lényeket az nem érdemli meg, hogy egy hozzám hasonló álljon szóba vele...
(Nagyon szépen köszönöm a játékot, szupi volt Folyt. köv. a Miley által leadott dolgozatok elolvasása után )
- Figyelek. Nem sikerült elsőre elérnie valamit, amit nagyon szeretett volna, és ezt most szőrnyű kudarcként éli meg, amitől úgy érzi összedől a világ. De ez nincs így. Higgye el nekem. Ami pedig az alkalmasságot illeti, még ne temesse saját magát. - a kudarc mindig nehéz. Bármikor, és bármilyen jelentéktelen dologban is jön. De meg kell tanulnunk helyesen kezelni. Ez is a kamaszkor és a felnőttévállás egyik elképesztően nehéz leckéje. Ami éppen olyan fontos, mint bármelyik iskolában tanult tantárgy. Persze látom, hogy ez most mennyire fájdalmasan érinti a kisasszonyt, és nyilván nagyon friss az élmény, de talán, ha megemésztette, és átrágta magában a dolgokat, akkor képes helyre rakni, és újult erővel felállni belőle. Legalábbis remélem. - Valami azt súgja, hogy nem szeret várakozni. Még egy egyszerű dolgozat eredményre se. Kijavítom. - mosolyodom el egy kicsit a türelmetlen kérdésre. A türelmetlensége miatt Miley-nak még lesznek gondjai az éltben ebben biztos vagyok. De ezen ráérünk még csiszolni. Elég, hogy most egy-két kis lépést tettünk a megfelelő irányba. És nem csak a tananyagot értve. Bár az is igen fontos szempont. - Első lépésnek talán az is megtenné, ha nem a hátsó padban szundikálással töltené az órát. De igen, az is kifejezetten hasznos volna, ha már úgyis ébren van, akkor néha megpróbálna elgondolkodni a feltett kérdéseken, ne adj Merlin válaszolni is rájuk. Netán saját kérdéseket feltenni, amikor nem érti meg az aktuális anyagrészt elsőre. Nincs ebben semmi rossz. Másnak sem megy minden rögtön. - próbálok meg válaszolni a kérdésre, bár azért egy apró fricska mégis csak akad benne, miszerint igen is észlelni szoktam a szunyókálókat. És az ilyesmi sosem vet túl jó fényt. De a szám szegletébe mégis csak ott bujkál egy kis mosoly, és valahogy nem is tűnők már annyira szigorúnak sem. Persze tudom, hogy ezzel némiképp kihívás elé állítom, hiszen nem az én tárgyam az első számú kedvence (amivel nincs is semmi baj), de hát szokták mondani, hogy teher alatt nő a pálma. Még ha nem is vagyok túl jó gyógynövénytanból. A következő szavai viszont kicsit váratlanul érnek. Főként a szüleimről feltett kérdés. Ez nem éppen az a téma, amiről szerettem volna beszélgetni egy diákkal. Egy pillanatra el is komorul az arcom, és megfeszül az állkapcsom. De végül csak válaszolok. - A szüleimnek nem volt alkalmuk beszélgetni velem erről, vagy bármi másról. Nekem egyedül kellett rájönnöm, hogy mihez akarok kezdeni az életemmel, és hát fiatalon halvány fogalmam sem volt róla. Aztán találkoztam egy idős professzorral, aki a mentorom, és talán túlzás nélkül az apám helyett az apám lett. Végül őt követtem a tanári pályán, és egyetlen másodpercig sem bántam meg soha ezt a döntést. - azt hiszem ebből a történetből is jól kitűnik, hogy mennyire más élethelyzetben voltunk, és vagyunk. Engem soha senki nem kényszerített semmilyen döntésre. Így elképzelni sem tudom, azt a nyomást, amit Miss Thompson a szülei részéről érezhet. Ugyanakkor nekem sem volt könnyebb, mindenféle útmutatás, és tanács nélkül. Csak elvégeztem a Roxfortot, és ott álltam, hogy halvány fogalmam sincs mit is akarok, és merre induljak a nagybetűs életben? - Bár nem tudom, hogy milyen lehet, ha így próbálnak meg egy irányba erőltetni, azt gondolom a kényszerítés sosem a jó megoldás. A saját gyerekeimet sem fogom semmire kényszeríteni. Legfeljebb tanácsot adhatok számukra. - igen, mi határozottan másik világban nőttünnk fel, más nézetek között. Vagyis hát az én nézeteim leginkább a Roxforti és Durmstrangi tanárok formálták. Illetve olyan fájdalmas tények, amiket nem szándékozom a kisasszony elé tárni. Egyet tudok biztosan, hogy a saját gyerekeim esetében, azt el fogom várni, hogy tanuljanak, és szakmájuk legyen, de hogy mi az, abba már nem szólok bele. Legfeljebb csak a véleményem mondom el, ha kérdezik. - Ami meg a kitagadást illeti... kétlem, hogy idáig mennének. Vagy ha mégis, akkor sosem volt őszinte a szeretetük, és törődésük. Bárcsak adhatnék valami jobb, és bölcsebb tanácsot, de számomra ez a fajta mentalítás... nos mondjuk úgy, hogy igencsak távol áll tőlem. - valóban, én még egy legyet sem csapnék le. Az is élőlény, aminek joga van az életéhez. Még ha számunkra ez néha kissé kellemetlen, akkor is. - Tegyük fel, hogy igazam volt. Mi a tanulság ebből? És maga mit tehet, hogy változtasson a saját megítélésén a csapattagok szemében? - teszek fel egy eléggé célzott kérdést. Tudom. Senki sem szereti, ha rámutatnak a hibáira, és gyengeségeire, de néha elkerülhetetlen, hogy szembesüljünk velük. Néha pedig igen csak el kell gondolkodnunk rajtuk. - Egyrészt dicséretes a szülei iránti lojalitása, másrészt, talán nem ártana végig gondolnia, hogy maga mit szeretne, és nem azt, hogy nekik hogyan feleljen meg. De ez csak az én véleményem. - ingatom meg kissé a fejem a szavaira. Igen, értem a hálát, amit érez a nevelő szülei iránt. De csak ezért választani egy szakmát, amit nem is biztos, hogy szívvel szeret valaki, nem biztos, hogy a bölcs döntés. Néha a túlzott megfelelési kényszer is lehet visszahúzó erő, ami a negatív irányba visz el. - Tanár vagyok. Nem számít, hogy kit mennyire és miért kedvelek, vagy nem kedvelek. Minden diákért felelős vagyok. Beleértve magát is Miss Thompson. - zárom ezzel remélhetőleg rövidre ezt a témát. Sok diák van a Roxfortban ez igaz. De tapasztalatom szerint a Miss Thompsonhoz hasonló problémás diákoknak, sokkal inkább szüksége van a figyelemre, törődésre, és segítségre, mint azoknak, akik mindig megírják a leckéjüket, mindig illedelmesen viselkednek, nem keverednek soha semmi bajba. Sőt a bajkeverés, talán a figyelemfelkeltés egyik legnagyszerűbb eszköze a diákság körében. Még ha esetenként nem kívánt következményekkel is jár. - Minden, ami nem ember? - vonom fel a szemöldököm a kijelentésre. Persze most feltehetném a kérdést, hogy akkor én is egy veszélyes szörnyeteg lennék a szemében? Vagy a csecsemő kishúgom, aki soha semmit nem tett az életben, a síráson, alváson, és evésen kívül, mert nem is volt alkalma bármi mást megtanulni? - Eldönteni valamiről, vagy valakiről, hogy fenyegetésnek látom-e, már önmagában ítélkezés. Ne értsen félre, nem azt mondom, hogy nincsenek veszélyes, rosszindulatú, gyilkos lények, akiket meg kell fékezni. De erre vannak az aurorok. Ugyanakkor nem mindenki egyforma, ezért nem is lehet egyformán ítélkezni. Ahogy én látom, minden egyes faj - beleértve az emberit is - képviselői közt vannak veszélyes bűnözök, és ártalmatlan egyének is, akik megpróbálnak a lehetőségeikhez mérten normális életet élni, beilleszkedve a társadalomba. Ha pedig adunk nekik egy esélyt, akkor talán rájöhetünk, hogy mennyi mindent tanulhatunk egymástól. - próbálok rávilágítani a saját álláspontomra. Bár tudom, hogy valószínűleg 16 évnyi ellen kondicionálás fog tiltakozni a lányban az érveim ellen.
- Maga tényleg ennyire nem figyel? - ütközöm meg a kérdése hallatán. - Mint már említettem, nem kerültem be a csapatba - ismétlem el lassabban, hátha most végre eljut eme információ a tudatáig. - Nyilván voltak nálam alkalmasabbak is a feladatra, mivel még a tartalék poszt sem jött össze - rántom meg végül a vállam. Ennyi, le van tudva. Nem vettek be és ez most számomra rettentően rosszul esik. Nagyjából úgy érint, mintha az egész világ összeomlani készülne körülöttem, még a tanár úr biztató szavai ellenére is. Aláírom, nyilván csak jót szeretne, de nem hiszem, hogy ehhez ez lenne a legalkalmasabb hely és idő. Jelenleg ugyanis még baromira friss és nagyon fáj. Akármivel is tömi a fejem, annak az információáradatnak még végig kell mennie rajtam. Rágódnom kell, átgondolni minden egyes szavát és a válogatón történteket is. Sose hittem volna, hogy a kudarc ennyire nehéz lehet. Hiszen ez csupán egy iskolai csapat, az isten szerelmére! Nem hogy inkább elfelejteném őket, mert annyit sem ér az egész, hogy emiatt bánkódjak. - A további lehetőségek kutatása pedig egyelőre nem különösebben izgat - jelentem ki végül határozottan. - Szóval, inkább hagyjuk is - sóhajtok egyet gondterhelten, de egyébként komolyan gondolom. Nem szeretnék erre több szót pazarolni. [/b][/color][/i] Kissé megkönnyebbülök, amikor a kérésemre normálisan válaszol és most az egyszer nem kapunk hajba valami butaságon. Hát igen, a tanár úr és én határozottan két külön világ vagyunk. Ő egy légynek se lenne képes ártani, de én... Hát, én nem haboznék egy pillanatig sem lecsapni azt a dögöt. - Akkor ezt itt és most, helyben kijavítja majd? - teszem fel a kérdésemet, miközben ő elém helyezi az üres lapot. A szívem határozottan a torkomban dobog, hiszen a tét igen fontos számomra. És ha ez most jól sikerül, akkor sikerülhet kikönyörögnöm tőle egy-két plusz szabadidőt, ami rettentően sokat jelentene számomra. - És az órákon mit kell tennem az ügy érdekében? - eresztek le kissé. - Aktívnak lennem? Sokat jelentkeznem és helyes választ adnom a maga által feltett kérdésekre? Vagy jól felelnem? Mit takar ez pontosan? - állok neki faggatni, hiszen én komolyan mindenre képes lennék. Mégis, a számmisztika nem az én asztalom, szóval bőven elég kihívást sózott ezzel a nyakamba a professzorok gyöngye. Egy dolog jól megírni a dolgozatot, amire állandóan készültünk és megint egy másik dolog jól teljesíteni az óráin, méghozzá folyamatosan. - A szüleim - vágom rá egyből. - Ők erőltetnek mindent és próbálnak azon az úton tartani, amelyet jónak vélnek - folytatom. - A maga szülei sohasem erőltették a tanári pályát? - emelem fel végül a tekintetem. - Egyszer se mondták, hogy ebben kell elhelyezkednie? Mert ha mégis, akkor megértheti az én problémámat is - fejezem be. - Ami pedig az őszinteséget illeti... - rágom meg magamban a következő mondandómat. - Esélyesen kitagadnának, azt pedig nagyon nem szeretném. Fogalmam sincs, kihez mehetnék abban az esetben. És - mint sikerült megtudnom - már egyszer eldobtak maguktól a vér szerinti szüleim, szóval esélyesen van bennem valami, amiért senki se kér belőlem. A nevelő szüleim pedig hazudtak ugyan, de legalább felneveltek és szerettek, ezért se borítottam rájuk az asztalt, amint kiderült számomra az igazság a hátteremről. Inkább tartozom nekik hálával, semmint számonkéréssel. Úgyhogy, ha vadásznak szeretnének nevelni, akkor nekem meg kell tennem mindent, ami csak tőlem telik. Ez a kis kitérő pedig... nos, határozottan nem volt valami bölcs döntés részemről. - De igen - biccentek a kérdése hallatán. - Viszont valami miatt mégse sikerült. Talán pont magának volt igaza és mást is figyelembe vettek - ismerem el kelletlenül, nagyjából olyan képet vágva a szavaim mellé, mintha a fogamat húznák éppen. Utálom, ha nem nekem van igazam. Bár, nyilván mindenki más is így van ezzel. - A szüleim már kitalálták, szóval nekem nem sokat kell agyalnom rajta - felelem rezignáltan, miközben mindent kipakolok az asztalra magam elé. - De díjazom a szavait és egyet is értek vele, viszont tartozom annyival ezeknek az embereknek, hogy a kedvükben járjak, ha már voltak olyan rendesek, hogy felneveltek engem - ismerem el végül. Ki is rohannának a világból, ha nem szeretnék a vadászatból megélni. Évtizedes, ha nem pont évszázados hagyományt törnék meg ezzel. - De mégis... rengeteg diákja van rajtam kívül és hát mi sem vagyunk oda egymásért - vallom be őszintén. - Ne velem foglalkozzon, hanem inkább azokra fordítson energiát, akiket kedvel is. A saját problémáimat majd én megoldom. Nem áll szándékomban a hülye, kamaszos sirálmaimmal terhelni magát. Ez az ügy nagyon komoly és igen bonyolult is. Nem hiszem, hogy a maga gondja lenne bármi is velem kapcsolatban. Neki is van saját családja és nekem is. Az igaziak után már nyomozgatok, vagyis próbálkozom mindent átnyálazni, amire csak képes vagyok. Emiatt is vackoltam be mostanában magam a könyvtárba és töltök ott a kelleténél sokkal, de sokkal több időt. Ez esélyesen már a tanár úr fülébe is visszajutott, hiszen szerény személyem igencsak ritka látvány arra és hát az emberek beszélnek. - Minden veszélyes, ami nem emberi lény - szögezem le komoly hangon. Ebben azért egyet kell értenem a szüleimmel. - Nekünk pedig az a feladatunk, hogy a saját területükön tartsuk őket vagy ha ez nem megy, akkor végezzünk velük. A vámpírok és a vérfarkasok jelenléte pedig teljes mértékben elfogadhatatlan. A vadászok feladata nem az ítélkezés, hanem az, hogy mindenféle köntörfalazás nélkül eltávolítsák a fenyegető elemeket a társadalomból. Az ítélethozatalra ott vannak az aurorok. Ha az ő kezükre kerül valamilyen veszélyes lény, akkor esélyesen tovább fogja élni az életét, mert majd jön a jogaival - forgatom meg a szemem rosszallóan. Mert mindig mindenhol ez jön szembe velem mostanában. Van nekik joguk, de nem a mi társadalmunkban. Menjenek haza és éljék ott az életüket, ahol kell. Akkor mi se basztatjuk őket. Ami pedig a leadott pergameneket illeti... Ha eszembe jutna, mit is adtam az imént a professzor úr kezébe, esélyesen visszakérném tőle valamilyen mondvacsinált indokkal, de hát nem kapcsolok időben, így marad nála. Én pedig csakis este fogok minden egyes zugot felkutatni a hálókörletünkben...
- Mégis ki mondta, hogy ez a cél elérhetetlen? Mert egy valami egyszer nem úgy sikerült? Nem hiszem, hogy ezért fel kéne adnia a lehetőségek kutatását. - komolyan úgy vélem, hogy rengeteg lehetőség adódik rengeteg mindenre ebben az iskolában. Csalódások persze érik az embert, de ettől még nem szabad feladni a lehetőségek keresését. Mert aki keres, az talál is ugyebár. Ami pedig azt illeti, azért lettem tanár, mert érdekelnek a diákok. Nem csak az anyag leadása. Ebbe pedig olykor-olykor beletartozik egy kamasz lány siralmainak meghallgatása is. Egyszerűen megírathatnám a dolgozatot, persze, de azt hiszem, az önmagában nem hozna kellő hatást. Szeretném, ha Miss Thompson jelleme is fejlődne ezzel az egésszel, és nem csak abban az értelemben, hogy bemagolja az anyagot, és ír egy elfogadható dolgozatot belőle. Amikor megemeli a kezét, csak egy kis mosollyal bólintok. Ezzel már kezdünk közelíteni. - A fontossági sorrend hasznos, és jó dolog. De csak ha helyesen sikerül felállítani. De igyekszem figyelembe venni. - bólintok rá végül a dologra. Ugye, hogy nem is olyan nehéz velem szót érteni, ha nem szemtelenkedéssel, és tiszteletlen megjegyzésekkel próbálkozunk? Alapvetően igyekszem kedves, és rendes lenni. Mindenkivel. De azért az alapvető tiszteletet elvárom. Nem az ellentétes véleményekkel van a problémám. Arról vitatkozhatunk érvekkel és ellenérvekkel, de közben a stílus nagyon nem mindegy. - Nézzük meg, hogy mennyit sikerült fejlődni. Ha látom az igyekezetet, nem csak itt, de az órákon is, lehet róla szó. - bólintok rá végül, miközben megemelem a lapot, és lerakom a kisasszony elé. Ha jobban megnézi a kérdéseket, akkor gyorsan rájöhet, hogy egyébként ugyanazok a kérdések, amiket legutóbb is gyakoroltam vele. Semmi új nincs benne. Persze kérdés, hogy mennyire sikerült érhetően átadnom az anyagot, és mennyit gyakorolt Miley. De ha készült egy kicsit is, akkor nagy gondjai nem lehetnek. - Amúgy sem szeretnék egy fényes sport karrier akadálya lenni. - mosolyodom el egy kicsit, némileg biztatóan. Aztán persze elkanyarodunk egy komolyabb téma felé. - Nem tudom, hogy mi az oka ennek a nyomásnak, amit érez, de tapasztalatom szerint mindig az őszinte út a legjobb út, ha nem is a legkönnyebb. Sőt néha igen nehéz. - nem tudom, hogy miért nehéz ennyire Miley számára beszélni a szüleivel. Természetes dolog, hogy kíváncsi a saját múltjára, és származására. Tudni akarja, hogy vannak-e vértestvérei? Én is tudni akarnám a helyében. Ezek olyan kérdések, amikről előbb-utóbb beszélni kell. Ha pedig még kisbabaként fogadsz örökbe, akkor számolni kell azzal, hogy eljön ez a pont, mert mindig eljön. Ettől persze nem könnyebb a dolog, de a gyerekek kíváncsiak. Tudni akarják, hogy mi és miért történik úgy, ahogy az életükben. Ez teljesen normális igény, és joguk is van tudni. Még ha nem is tehetünk mást szülőként, mint biztosítjuk a gyerekeinket a szeretetünkről, és támogatásunkról. - Nem értek a kviddicshez, és más sportokhoz sem igazán. Szóval javítson ki, ha tévedek, de úgy gondolom, hogy a gyorsaság, és ügyesség kifejezetten hasznos és keresett tulajdonságok a kviddicsben. Nem? - vetek rá egy kérdő pillantást. - Miss Thompson, maga még nagyon fiatal. Bőven van ideje kitalálni, hogy mit szeretne kezdeni az életével. És senki nem mondta, hogy nem lehet több mindenben is tehetséges. Főleg, ha azok hasonló tulajdonságokat igényelnek. Adjon saját magának egy kis időt. Ne akarjon mindent rögtön, és egyszerre. - nem akarom én se rábeszélni, se lebeszélni semmiről. Pusztán a véleményemet mondhatom el. De a saját életéről neki kell majd döntenie. Mérlegelni, hogy mi fontosabb számára, mit szeret jobban, és miért? Mivel tudna tartósan foglalkozni megbánás nélkül? Ezeket a kérdéseket pedig nem kell egyik pillanatról a másikra megválaszolni. Én 22 voltam, amikor rájöttem, hogy tanár akarok lenni, és akkor sem tudtam, hogy mivel jár a döntésem, mibe fogok bele. Mégsem bántam meg a döntést. Szóval sosincs késő dönteni a további jövőnkről. - Ez miatt ne aggódjon. S bár igaz, megvannak a magam problémái, amikkel meg kell küzdenem, ahogy mindenkinek a világon. De tanárnak lenni nem csak annyit jelent, hogy bemegyek az órára, leadom az anyagot, megíratom, és kijavítom a dolgozatokat és kész. Ha csak ennyi volna, akkor nem ezt a hivatást választottam volna. Vegye úgy, hogy ez is hozzátartozik a választott pályámhoz. Nem zavar. - nem hazudok arról, hogy a felnőttek élete könnyebb. A tanároknak nincsenek problémáik. Vannak. Nyilván nekem is megvan a magam baja. De ezeket az iskola falain kívül kell hagynom. Amikor pedig itt vagyok, akkor a diákok jelentenek elsőbbséget. És igen az érzelmi életük is, ha szükséges. Talán ez is az egyik nagy gyengém. Túlzottan is empatikus vagyok. - Hiszek magának. Főként mert egyik területen sincsenek érdemi tapasztalataim. A kviddicshez sosem volt egy fikarcnyi tehetségem sem. A vadászat pedig... nos túlzottan pacifista vagyok hozzá, azt hiszem. Ezen felül nem hiszem, hogy jogomban állna bárkiről, vagy bármiről megítélni, hogy mennyire veszélyes, vagy sem. Azonban ami a hibákat illeti, úgy általánosságban, azzal nem értek egyek. Mindenki hibázik vagy téved néha. Nem szándékosan, de megtörténik, ha akarjuk, ha nem. A hibáink a lényünk részei, és el kell fogadnunk őket. Tanulni belőlük, és tovább lépni. - ismerem el, hogy a szülei foglalkozása a lehető legtávolabb áll tőlem. Persze nyilván nem véletlenül van így. Gyakorlatilag a fél gyerekkoromban rettegtem az ilyen úgynevezett vadászoktól, akik ok nélkül mészárolták le a családom. Ezt persze nem kötöm Miss Thompson orrára. Na persze a kisasszony családját sincs okom elítélni. Nyilván nekik is megvannak a maguk okai, és nyilván van valami legális formája a dolognak, mondjuk arurorokkal együttműködve. Vagy hát csak én vagyok túl naiv, ezt illetően. - Helyes. - mosolyodom el kicsit végül az előhúzott tekercsekre, mit sem sejtve az esetleges valódi tartalmukról. Minden esetre már az igyekezetet értékelem, hogy megírta egyáltalán a feladott feladatokat. Így egyenlőre csak elveszem a lánytól a papírtekercseket, és visszamegyek a tanári asztalhoz, hogy ott tegyem le őket. Kicsit később majd át is nézem.
- De én a kviddicsben szerettem volna kiteljesedni - sóhajtok fel keserűen. - Mindig is szerettem azt a sportot, komolyan azt hittem, hogy ha a Beauxbatonsban nem is, de a Roxfortban lesz alkalmam bekerülni a házam csapatába. Tévedtem - jelentem ki egykedvűen. Nem értem, miért foglalkozik velem a férfi, miközben egyértelműen a büntetőmunka miatt jöttem és nem lelkizni. Nem ez lenne a feladata. Egyszerűen csak letehetné elém a lapot, majd megírathatná a felmérőt és ennyi. Helyette azonban veszi a fáradtságot és meghallgatja egy kamasz lány siralmait a kettétört álmairól. Ez azért igazán rendes tőle. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy félreismertem. Egészen rendes, amikor nem pont a saját véleményét szeretné rám tukmálni a verekedési módszereimről. Ez az énje határozottan szimpatikusabb, habár az órái továbbra is veszett unalmasak. - Oké-oké, megtanultam a leckét - emelem fel megadóan a kezeim, még mielőtt ennél is jobban elmerülnénk annak a boncolgatásában, hogy mi és kinek a hibája ez az egész. - Mindenesetre, tényleg örülnék annak, ha lenne olyan kedves és figyelembe venné, hogy számomra mi a fontossági sorrend - vetem fel óvatosan a témát. Igen, feltett szándékomban áll kikönyörögni tőle, hogy adjon még egy esélyt. Másodjára is hajlandó vagyok nekifutni a selejtezőknek, habár, ha ott is elbukom, fogalmam sincs azt illetően, mit teszek majd abban az esetben. Nagy ugyanis az esélye annak, hogy a második kudarcom után már tényleg elvonulok a Griffendél-toronyba és hülyére depressziózom magam vagy szétverek valami pótolhatót, végül kiiratkozom innen. A vereséget és az azzal járó szégyent, nagyon nehezen viselem. - Három hét múlva lesz a következő válogató - szólalok meg, amikor ujjaival megkopogtatja a lapot. - Egy posztra még mindig nem sikerült embert találniuk, én pedig szeretném megpályázni... Ha ezt megírom jelesre, elenged szombatonként gyakorolni? - vetek irányába egy kérlelő pillantást. Készültem erre a napra, tényleg, habár, hogy képes legyek jó jegyet szerezni, abban egyelőre még kételkedem. Valóban nem a számmisztika a kedvenc tantárgyam továbbra sem és nem is értek hozzá. Így azért eleve nagyobb a hátrányom. Mr. Palmer igyekezett ugyan, de én se könnyítettem meg a dolgát. Látványosan ásítoztam és unatkoztam a különóráin, amit most az egyszer határozottan bánok. - Oka van annak, hogy eddig nem szóltam nekik erről - kezdem el a padlót szemlélni, mintha annyira érdekes lenne. - Túl nagy a nyomás rajtam otthon ezzel kapcsolatban és hát ebben a dologban tényleg van tehetségem. Mármint, a vadászatban - teszem még hozzá gyorsan. - Gyors vagyok, ügyes és elég jól haladok benne. Mi van akkor, ha a kviddicshez tényleg nincs tehetségem? - pillantok ismét a férfira. - Pont maga mondta az imént, hogy meg kell találnunk azt, amiben jók vagyunk és fejleszteni a képességeinket. Mi van hát akkor, ha én meg ebben vagyok jó? Dobjam el magamtól örökre? A szüleim aligha engednék meg számomra, hogy ezt megtegyem. De ha mégis... Ha a kviddicsben nincs tehetségem, a vadászatban pedig igen, akkor kár lenne elszalasztanom ezt. Valamiben ki kell teljesednem, szükségem van rá, különben minden motivációmat elvesztem minden téren. - És magának nem jelentene terhet, ha engem kell folyamatosan hallgatnia? Mármint... Nem is ismer és esélyes, hogy magának is van pont elég baja nélkülem is. Nem áll szándékomban ilyen apró-cseprő dolgokkal zaklatni - vonom meg a vállam visszakozva, noha kétségtelenül jól esnek számomra a szavai. Szeretem, amikor kiönthetem másoknak a lelkem, de ez nem egy tanár feladata lenne. Ki tudja, mennyi diákja van az iskolában és esélyesen ideje sem akad annyi. Én pedig jelenleg elég sok és elég súlyos problémákkal küszködöm. - Engem az alapján neveltek, hogy a hiba nem opció. A kviddicsben elszalasztani egy gólhelyzetet még teljes mértékben rendben lenne, de veszélyes lényekre vadászni és likvidálni őket, ha szükséges, az egészen más tészta, higgye el nekem. Ha ott egy apró lépést is vét az ember, már hátrányba kerül, természetesen csak a jobbik esetben. A rosszabbikban... - hallgatok el hirtelen, majd húzom el a mutatóujjam a nyakam előtt, mintegy ezzel is prezentálva a végeredményt. Nem, itt nincs hiba. Nincs engedmény. Pont ezért szükséges napi szinten órákat gyakorolnom, amikor otthon vagyok. - Van nálam néhány házi dolgozat, amelyet még múlt héten kért tőlem - dobom fel a táskám az asztal tetejére, majd rántok elő belőle hamarosan néhány üres pergamentekercset, amelyek között ott bujkál egy-két, a nyomozásommal kapcsolatos akta is, álcázva. Olyan áldozatok aktái, akikkel a szüleim végeztek még akkoriban, amikor születhettem, így esélyesen ott lehetnek köztük az igazi szüleim is. Mindez természetesen részemről csupán felvetés, semmi több, de ezután még a könyvtárba vettem volna az irányt annak érdekében, hogy némi kutatómunkát végezhessek. Most azonban mit sem sejtve nyújtom át őket a férfi számára. A kviddicses kudarcom miatt szinte minden apróság kiment a fejemből...
Az életben nagyon fontos tényező a türelem. Nincs olyan, hogy mindenkinek, minden elsőre megy. Néha még az sem, amiben később igen tehetségesnek bizonyulunk. Ami pedig az esélyeket illeti, azok jönnek, mennek. Csak rajtunk múlik, hogyan állunk hozzájuk, és mit ragadunk meg. Ahogy a hibák is természetes részeink, amikből tanulnunk kell. Így tudunk fejlődni. - Ellenben mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találnia, hogy miben. Ha pedig megtalálta, akkor a tehetséget fejlesztenie kell sok-sok gyakorlással, hogy tényleg jó legyen benne. - jegyzem meg, ami pedig a büntetőmunkát illeti... - Inkább azért nem volt elég ideje gyakorolni, mert a saját tiszteletlen viselkedésének a kellemetlen következményeivel kellett szembesülnie. - bánom-e, hogy ennyire szigorú voltam? Nos, tanárként minden jogom megvolt büntetőmunkát kiszabni, és indokolt is volt a kisasszony viselkedése alapján. Engedékenyebb lettem volna, ha egy kicsit tisztelettudóbban viselkedik velem az irodámban, amikor felelősségre vontam a viselkedése miatt? Minden bizonnyal. Szóval talán nem ártana, ha a saját felelősségén gondolkodna el, ahelyett, hogy rám hárítja a felelősséget. - A feltételek adottak. Magán múlik. De ha látom az igyekezetet, akkor beszélhetünk róla. - kopogtatom meg a mutatóujjammal a padra tett dolgozatlapot. Talán ha jól sikerül a dolgozata, és látom, hogy az órákon is igyekszik a saját képességeihez, és érdeklődéséhez, vagyis annak hiányához képest, valamint kezdi belátni, hogy a tanáraival jobb, ha tisztelettudóbb hangnemet üt meg, akkor talán engedhetek. Amúgy pedig tényleg nem áll szándékomban a sport karrier akadálya lenni. - Értem. Ez nyilván nem egyszerű helyzet. Főleg, ha egészen mást szeretne, mint a családja. De talán megpróbálhatna őszinte lenni velük, még ha nem is könnyű. Elmondhatná nekik, hogy mi érdekli, és mivel akar foglalkozni. Talán nem lesz egyszerű, de ha elég kitartó, akkor idővel elfogadhatják a döntését. - egyetlen dologban biztos vagyok a saját gyerekeimet illetőleg. Azt el fogom várni tőlük, hogy tanuljanak. Legyen egy tisztességes szakmájuk. De ez legyen olyan szakma, amit szeretnek is. Ne azért legyenek ilyen vagy olyan szakma képviselői, mert én azt mondtam. Persze, ha kérdezik el fogom mondani a véleményem, de meghagyom a döntést számukra, hogy mihez akarnak kezdeni a felnőtt életükkel. Nem hiszem, hogy bárki érdekét is szolgálná, ha olyasmire kényszerítjük, amit nem akar. Mármint most nem az általános első 7 éves tantervre gondolok, hanem általánosságban a szakma választás kérdésre. Az egyetemen, vagy más országokban a gyakornok képzéseken csak specifikus tárgyak vannak. Ezek pedig legyenek olyanok, amik érdeklik is. - A családi értékekkel, és hagyományokkal nincs semmi baj. De lehet ezeket úgy is tisztelni, és ápolni, hogy közben engedjük a fiatalabb generációkat a saját útjukat megválasztani hozzá. Ezt persze nem könnyű megérteni, és megértetni, ezt elhiszem. De nem szabad feladni. - abba inkább nem akarok belegondolni, hogy milyen emberek lehetnek Miley szülei. Főként mikre vadászhatnak. Az pedig, hogy már egy kisgyereket is erre tanítanak... Nem tudom, számomra annyira idegen, és megfoghatatlan ez az egész. Én mesét olvasok, játszok a gyerekeimmel. Nem pedig akadálypályát és elvárásokat támasztok. - A segítségkérés jó ötlet. Nem kell mindent egyedül csinálnia. Ha bármikor, bármiről beszélni szeretne, akkor tudja hol talál meg. - igyekszem egy apró bátorító mosollyal nyugtázni ezt a dolgot. Ami engem illet, én bátorítanám, hogy a nevelőszüleivel beszéljen először, elvégre nekik kell hogy legyenek hivatalos papírjaik az örökbefogadásról. Természetes, ha Miss Thompsont érdekli a származása. Még ha ez nem is könnyű. Aztán pedig a feltételezett testvére családja is ott van. Meg a hivatalok, akik ezt intézik. Nyilván van legális módszer mindent kideríteni. Bár nem kifejezetten vagyok jártas az efféle ügyekben. - Még bizonyíthat. Számos módon. Ezen kívül nincs olyan, hogy nem érnek kudarcok, vagy mindennek elsőre sikerülnie kell. Miss Thompson tökéletes ember nincs a Földön. Ebből adódik, hogy mindenkit érnek csalódások, kudarcok olykor. Nincs olyan ember a világon, akit nem. Ugyanakkor mindenki hibázik néha napján. Még a felnőttek is. Ez természetes. A kérdés csak az, hogy hogyan kezeljük ezt, és tudunk-e tanulni belőle? Tanult valamit ebből az egész helyzetből? - nézek rá, talán kicsit kíváncsian is, hogy ő vajon mit szűrt le mindebből. Ami pedig azt illeti, már régen nem is vagyok rá mérges, és valóban sokat segítene az engedékenységemen, ha ő is belátná, hogy illene bocsánatot kérnie. Ez egy határozottan jó lépés lenne a jellemfejlődése rögös útján. - Látja. Ez az első dolog, amiben egyetértünk. Ez egy jó meglátás. A család lényege a feltétel nélküli szeretet. - bólintok rá mosolyogva a válaszára.
Én pedig hiszek abban, hogy az első esély az igazi, a többi mind szánalom kérdése. Ha megszánnak, mert gyenge vagy, akkor kapsz egy második lehetőséget. Én viszont nem vagyok gyenge. A vadászat folyamán mindennek elsőre sikerülnie kell, ellenkező esetben az életünkkel fizetünk a megejtett hibákért. Engem ebben a felfogásban neveltek, személy szerint tartom is magam ehhez mindenben, ami egy kicsit is érdekel. Ezért van az, hogy ennyire keserű pirula számomra a kudarc és ilyen borzasztóan nehéz ezt lenyelnem jelenleg. Még a szüleim számára is ki kell találnom valami hihető hazugságot arra vonatkozóan, miért nem kerültem be a csapatba. A végén apám még azt hiszi, nem vagyok elég kemény ahhoz, hogy a nyomdokaiba léphessek. Talán túlzás kijelenteni ezt részemről egy iskolai sportcsapatból való kibukás után, de mégis ezt érzem. Elvégre, miként eredhetnék így bármiféle veszélyes lény nyomába, ha már a gurkókkal sem birkózom meg? - Ha valaki béna, akkor hiába tölt órákat a pályán annak érdekében, hogy jobb legyen - vetem ellen a férfi szavai hallatán. - Ha nincs tehetsége valamihez, akkor aztán fejre is állhat, akkor is ki fog bukni a selejtezőkön. Nekem pedig nem is volt elég időm gyakorolni, hála a maga büntetőmunkáinak... - teszem azért még hozzá enyhén indulatosan. A szombati napok kiestek, amelyeket a felkészülésre szántam, szóval ezt nyugodtan írhatom Mr. Palmer számlájára, hiszen részben ő is felelős a történtekért. Hálás vagyok, amiért elengedett a válogatóra, de az ezeket megelőző szombatokat nem adta volna oda számomra semmi pénzért sem. Ennek révén pedig visszaestem, holott - véleményem szerint - nem voltam teljesen reménytelen. - Rendben, megpróbálhatom még egyszer, de ha ennyire bátorít, akkor megtehetné azt is, hogy elengedi a büntetésemet - vetek egy reménykedő pillantást az arcára. Hiszen pár másodperccel korábban még pont ő mondta, hogy nem szabad az első kudarc után feladni a próbálkozást. - Mert a szüleim nem ezt a pályát szánják nekem - szólalok meg csendesen. - A családom hosszú évtizedek óta vadászattal foglalkozik, nem örülnének annak, ha egy teljesen más szakra mennék. Apám azon a véleményen van, miszerint elég a hat osztály és kész. Az élet megtanít a többire. Hiszen őt is ebben a szemléletmódban nevelték fel annak idején, szóval nem is olyan nagy csoda, hogy hasonló véleményen van a dologról. Engem pedig a kviddicsen kívül nem igazán mozgat meg semmi más. A kudarc élménye elég nagy jelenleg bennem, úgyhogy egyelőre nem is szeretnék mást erőltetni. Ebben az egyben szerettem volna igazán kiteljesedni és profivá válni. Mégis, nagyon úgy néz ki, hogy más álmát kell megélnem. - Tőlem beszélhet, de nem hiszem, hogy különösebben meghatná őket a véleménye - vonom meg a vállam. - Mindketten elég makacs emberek, ragaszkodnak a hagyományokhoz, a családi értékekhez. A Thompson-család pedig egy kifejezetten kiemelkedő, vadászattal foglalkozó família. Amióta csak járni tudok, a vadászatra képeztek ki. Évekig tépnem kellett a számat, mire egyáltalán megengedték számomra, hogy itt próbáljak szerencsét. Igazság szerint nem is erőltettem volna különösebben, ha időközben nem jut tudomásomra egy-két dolog. Kijártam volna a francia iskola alapképzését, majd mentem volna apámmal mindenfelé, amerre csak szándékában állt elrángatni. Hogy élvezem-e a vadászatot? Kissé talán igen, de nem ezt szeretném örök életemben csinálni. Más álmok szerint élnék szívem szerint, de közben azok számára se szeretnék csalódást okozni, akik voltak olyan kedvesek, hogy magukra vállalták a felnevelésemet. - A feltevéseim bizonyítása már folyamatban van. Beszéltem a lánnyal, de még mindig nem tudom, miként deríthetném ki, mi az igazság. Lehet, én ehhez kevés vagyok és segítséget kellene kérnem... Egy hivatalban dolgozó ember sokkal többet ér nálam, ezt be kell látnom magamban. Egyelőre viszont nem áll szándékomban idegeneket is bevonni a kis magánakciómba. A szüleim ugyanis rendelkeznek annyi kapcsolattal, hogy könnyen értesülhessenek a szándékaimról. Abban az esetben pedig minden a tudomásukra juthat, amit nagyon nem szeretnék. Szeretem őket és az, hogy esetlegesen megbántanám mindkettejüket... Nos, ez a gondolat nem túl kellemes számomra. Mégis, érdekel a múltam és az, honnan származok igazából. - Erősnek lenni sok módon lehetséges - ismerem el. - A kudarc után való felállás erős személyiségre utal ugyan, de az, hogy valaki nem jut el addig, még erősebbre. Én pedig mindenáron szeretnék a második csoportba tartozni. Ha valami nagyon érdekel, abban nem engedhetem meg magamnak a vesztes opciót. Ez a kviddicsre is él. A környékbeli kölykök közül én voltam a legjobb benne, a Beauxbatonsban pedig biztosra vettem, hogy csak azért nem kerülhetek be, mert lány vagyok. A Roxfort lett volna számomra a nagy áttörés. Bizonyíthattam volna. Hogy nekifutok-e másodjára? Egyelőre még nem tudom. Talán. Majd alszom rá párat és ez is kiderül. Mondjuk, a döntésem nagyban függ Mr. Palmer engedékenységétől is. Tisztában vagyok azzal, hogy kihúztam nála a gyufát, de reménykedem abban, hogy megbocsát számomra és legközelebb már több időm marad a gyakorlásra. - Azt szeretném, ha olyannak látna, amilyen vagyok - jelentem ki. - Se nem erősnek, se nem pityergőnek, hanem a nővérének. És szeressen, mindentől függetlenül is. Mert erről szól a család, nem igaz? - teszem fel a kérdést. - A feltétel nélküli szeretetről. Ha ő ezt feltételekhez kötné, akkor nem szeretném, ha közöm lenne hozzá....
Én abban hiszek, hogy mindenki tehetséges valamiben. Csak meg kell találni azt a dolgot, és fejleszteni. Fejlődni pedig mindenben lehet, csak kitartás, és munka kérdése. Nekem például sosem volt elég kitartásom a kviddicshez. Nem voltam kimagaslóan jó repüléstanból. Éppen csak nem estem le a seprűről. Ahhoz pedig nem volt kitartásom, hogy fejlesszem ezt a készségem. Jobb szerettem a vízi sportokat. Bár versenyszerűen még azokat sem űztem. Helyette más tárgyakra tettem nagyobb hangsúlyt. Ami jobban érdekelt. Ezért gyorsabban is tudtam sikereket elérni bennük. A tehetség csak egy túlértékelt kifejezés. De valójában nem sokat jelent a befektetett munkához képest. A kisasszonynak pedig még van ideje kitalálni, hogy mibe akar elég energiát fektetni. - Nos, mindenkinek vannak olyan készségei, amikben jobb, ha tetszik tehetségesebb, és vannak amikben kevésbé jó. De mindent lehet fejleszteni. Az igazán sikeres emberek nem tehetségesek abban, amit csinálnak, hanem kitartóak benne. Ha el is buknak, vagy kudarcot vallanak, akkor is megrázzák magukat, aztán új utat keresnek a céljukhoz, és nem adják fel, amíg el nem érik azt. Ha ennyire fontos a kviddics, akkor javaslom találjon módot rá, hogy tovább fejlődjön benne, mellette bizonyítsa a leendő csapattársaknak, hogy számíthatnak magára minden helyzetben. Változtasson a saját magáról alkotott megítélésen. Önmaga, a csapat és háztársai szemében is. - én még nem írnám le azt a kviddics tagságot, egyetlen rossz belépő miatt. Ahogy VMS-hez hasonló nagy sportesemény is lesz minden bizonnyal még. Az iskolánk pedig kifejezetten szeret ezekre csapatokat nevezni. Szóval, ha sportolni akar, és ezzel foglalkozni, akkor megtalálhatja rá a módot. Csak keresni kell. Sosem szabad feladni a reményt, mert mindig van egy új lehetőség. - Nos, ez egy jó iskola, számos lehetőséggel. A sport terén is. Én még nem temetném azt a kviddics mezt sem. Csak adjon időt saját magának. Még nagyon fiatal. Ezért számos lehetősége van. Vagy inkább számtalan. Csak meg kell keresnie őket. Nem látom okát, hogy mért ne maradhatna a RAVASZ-okig. Vagy egyenesen az egyetem végéig. Minden csak magán és a kitartásán múlik. - lehet, hogy most csalódottnak érzi magát, de ez nem ok arra, hogy mindent feladjon, és elmeneküljön innen. Na és persze a szüleit sem ismerem. Nem tudom, hogy milyen elvárásaik vannak Miley felé, de butaság volna mindent egyszerre várni tőle. A fejlődéshez, tanuláshoz, változáshoz idő kell. - Nem ismerem a szüleit, vagy elvárásaikat. De, ha úgy dönt, hogy feláll, és küzd az álmaiért, akkor szívesen beszélek velük erről. - szívesen ecsetelem az iskola előnyeit előttük is. Nem hiszem, hogy az tenne Miley fejlődésének a legjobbat, ha minden kudarc után kivesszük az iskolájából, és egy másikba íratjuk. Vagy egyenesen magán tanulónak. Fontos, hogy megtanulja kezelni a csalódásokat, más emberekkel való konfliktushelyzeteket, és sok mást. Fel kell ezeket dolgoznia, és nem elmenekülni előlük. Ha pedig túl jutott az első kudarc okozta sokkon, akkor újra bele kell fognia. - Mint mondtam nem ismerem a szüleit, vagy az indokaikat. Így megfelelő tanácsot sem adhatok. De ha miattuk, és a feltételezett húga miatt jött ide, akkor még egy oka van maradni. Harcolni az álmaiért. Közben pedig megbizonyosodhat a feltevéseiről. - nem tudom kik lehetnek a szülei, nem ismerem a történetet, így sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom ezzel kapcsolatban semmivel. Legfeljebb tanácsolhatom, hogy kérdezze meg a nevelőszüleit, érdeklődjön az iskola titkárságon, az ide járó diákok aktáiról. Próbáljon meg többet megtudni. - Ha jól tudom, akkor nem maga az egyetlen, aki nem került be csapatba. De ahogy én látom most két dolgot tehet. - vonom fel a szemöldököm, ahogy kimondja, hogy nem érdekli a kviddics. A fenéket nem. Eddig pont arról győzködött minden erejével, hogy mennyire fontos neki. - Egy: feladja, és hagyja, hogy az első apró akadály az életében legyőzze, hogy egy pityergő kislányként vonuljon vissza. Vagy kettő: vesz egy mély levegőt, aztán összeszedi magát és feláll tovább harcolni az álmaiért. Azért, hogy bekerüljön az iskolai csapatba, aztán ki tudja akár egy nemzeti válogatottba is. Nem fogok hazudni, nem lesz könnyű. Mindig lesznek, akik nevetnek, és el akarnak bizonytalanítani. De magának nem rájuk kell figyelni. Hanem arra, hogy tanuljon az elkövetett hibákból, aztán változtasson rajtuk. Bizonyítsa be, hogy minden kudarc, nehézség és csalódás ellenére képes elérni, amit akar. Valójában ezt jelenti erősnek lenni, nem azt, hogy beverek mindenkinek, mert képes vagyok rá. - nem tudom, hogy jót teszek-e, vagy motiválom-e ezzel. Vagy az utolsó mondatommal. De szeretném, ha ez nem törné annyira össze, hogy minden elől elmeneküljön innen. Még ha most nagyon nehéz időszak is vár rá. - Mit szeretne? A feltételezett húga milyennek lássa? Magatehetetlen, gyenge lánynak, aki rögtön mindent felad, vagy olyannak, aki elég erős kiállni saját magáért, a céljaiért, és álmaiért, és el is érni azokat? Mi legyen most? - vetek rá egy kérdő pillantást.
Megvetően horkantok fel Mr. Palmer szavai hallatán, majd csupán ciccegve csóválom meg a fejem. Ő ezt nem érti. Minden vágyam az volt, hogy bekerüljek egy csapatba, amit a Beauxbatonsban töltött éveim alatt azért buktam, mert lány vagyok. Vagyis, jobban szólva, azt hittem, hogy azért buktam el rajta, de ma sikerült bizonyítanom, hogy egyébként se ment volna számomra a dolog. Szóval nekem csak ne jöjjön senki azzal a közhellyel, hogy sok mindenben tehetséges vagyok, mert ez nem így van. Jobban ismerem magam, mint mások engem. - Nem sokra megyek velük, ha közben meg pont abban nem csillogok, amiben a legjobban szeretnék - vágom vissza, habár most az egyszer semmi indulat sincs a hangomban. Nem, sokkal inkább a letörtség köszön vissza belőlem. - Tudok például fára mászni, de nem érdekel. Elméletileg szépen is rajzolok, de az se mozgat meg különösebben. Én kviddicsezni szerettem volna - jelentem ki végül. - Érti? Kviddicsezni - ismétlem meg, mintha ezzel is hangsúlyozhatnám, mennyire fontos számomra a pályán való repkedés. Körülbelül azóta álmodozom erről, amióta csak az eszemet tudom, az angol csapat VMS-en való szereplése óta pedig csak még erősebb bennem a sport iránti vágy. Ha kellően ügyes és kitartó lennék, talán én is részt vehetnék egyszer egy ahhoz hasonló rendezvényen. Na, pont ezt a reményt törölték ki belőlem a mai válogatón történtek. Totális csőd vagyok, komolyan... - Nem biztos, hogy én a következő évet már itt fogom kezdeni - hozom a tudtára semleges hangszínben. Már nincs semmi, ami motiváljon, Coletten kívül. Az ő ügyét pedig nem áll szándékomban addig nyújtani, mint a rétestésztát. Úgy tervezem, még idén elé állok azzal a hírrel, miszerint én vagyok a nővérkéje. Ha jól fogadja, örülök neki, ha pedig kiborul... nos, azok után már nem lesz túl sok okom itt maradni. - A szüleim egyébként sem örültek kifejezetten annak, hogy ide jöttem. Apám kikötései között pedig szerepelt az is, hogy csakis akkor maradhatok itt hosszabb távon, ha sikerül bekerülnöm a csapatba. És - amint maga is láthatja - nem ment a dolog. Esélyesen vissza fognak rendelni, talán még a téli szünet előtt - vonom meg a vállam. Természetesen nem kötöttem az orrukra, hogy miért is jövök ide pontosan. A családom előtt az iskola által nyújtott lehetőségeket lengettem be, azok közül is elég nagy hangsúlyt fektetve a kviddicsre. Apámnak ugyanis feltett szándéka, hogy az alapképzés után végre hivatalosan is vadászt faragjon belőlem. Az ő szemében pedig bőven elég hat évet az iskolapadban tölteni, azt a maradék egyet nyugodtan teljesíthetem magántanulóként is. Ebből pedig nem enged egy fikarcnyit sem. - Az igazi családom csakis önző, buta emberekből állhatott, ha képesek voltak magukra hagyni engem - szögezem le villámló tekintettel. Sok érzelem ugyan nincs bennem velük kapcsolatban, ahogy gyűlölet sem, de - valljuk be - az, hogy lemondtak a vér szerinti gyermekükről, sok mindent elárul róluk. Mindenesetre, egyelőre szeretném tisztázni a dolgot és csak a tények feltárása után gyűlölni őket. - Tudja, sejtem ám, kik lehettek azok... - halkítom le a hangom, noha én magam is meglepődöm ama tényen, hogy ezt az információt képes vagyok közölni egy majdhogynem vadidegennel. De hát vajsört ittam nemrég, azt pedig soha életemben nem bírtam, számíthattam volna erre. Ó, én hülye! - A húgom itt tanul, miatta jöttem ide - folytatom végül, a lehető legbizalmasabb hangnememet előszedve. Holnapra ezt baromira meg fogom ám bánni, ebben teljes mértékben biztos vagyok, de most még vágyom arra, hogy megoszthassam mással is azt a terhet, amelyet ilyen fiatalon kellett a nyakamba vennem. - Bizony - bólintok fennkölt arcot vágva, majd dőlök hátra lazán a székemen. - Ha minden igaz, egy elég nagy család tagja vagyok. Vagyis lennék, ha ott nevelkedtem volna. Miley Outterridge... Kissé hülyén hangzik, de esélyesen képes lennék megszokni idővel. Na, nem mintha a mostani családom nem lenne aranyvérű, de nincs akkora nevük, mint Colette családjának. Nyilván akadnak híres felmenői(nk) is. - Nem izgat már a kviddics... - motyogom magam elé. Egy olyan ember számára, mint én, ez a kezdeti kudarc egyenlő azzal, hogy feladja a további próbálkozásait. Van nekem elég bajom enélkül is. Különben sem értem, miért volt ez olyan fontos számomra... Rendben, szerettem volna csillogni, de vajon ér az a tizenöt perc hírnév annyit? Aligha. - Most mindenki rajtam nevet, aki csak jelen volt a válogatón - állapítom meg. - Nem áll szándékomban újra lebőgni és újabb okot adni arra, hogy kinevessenek. És Mr. Palmer boldog lehet, mert végre beláttam magamban, hogy nem feltétlen az a legjobb megoldás ebben az esetben, ha mindenkit hülyére pofozok a lelátókon. Nem. Inkább meghúzom magam és próbálok a háttérben maradni. Elég nehéz lesz azok után, hogy akkora pofával indítottam szeptemberben, de majd lecseng ez is, év végén pedig úgy dobbantok innen, hogy öröm lesz nézni.
Talán nem mindig tűnik így, de igenis érdekelnek a diákjaim problémái, csalódásai, de még a sikereik és örömeik is. Ezért is szeretek tanár lenni. Most pedig Miss Thompson szemmel lathatólag nincs valami jó passzban. Valahol pedig van egy sejtésem, hogy a válogató miatt. De szeretném ha magától mesélné el, hogy mi történt. Ha bízna bennem ennyire. Az már egy kezdő lépés lehetne a jó irányba. Noha sajnálom, hogy ehhez pont egy elbukott válogató kellett. Talán nem hinné el nekem, de a sikerének jobban örültem volna. - Miss Thompson, lefogadom hogy egy rakás dologban igen tehetséges, és rendkívül ügyes. Maga okos lány, csak nem mindig megfelelően hasznája az eszét, arra amire kéne. - a legutóbb egyáltalán nem azt mondtam, hogy nem elég tehetséges bekerülni a csapatba. Pusztán arra céloztam, hogy a viselkedése is számít. Ami pedig az iskolában való bemutatkozását illeti, az nem volt a legszerencsésebb, ezt el kell ismerni. De szerencsére a kisasszonynak még bőven van ideje javítani ezen. - Nem volt butaság. Csak a megközelítés nem volt a legszerencsésebb. Jővőre újra próbálhatja, és addig rengeteg ideje van változtatni az esélyein. A csapat legtöbb jelenlegi tagja mögött van egy pár elbukott válogató. Most mégis bent vannak. - próbálok egy kicsit arra rávilágítani, hogy ezzel még messze nincs vége mindennek. Nem dőlt össze a világ. Még akkor sem, ha a kamaszos érzelmei éppen elragadják és ezt suggalják. Majd túl jut ezen. - Nem tudom, hogy kik voltak az igazi szülei, vagy mi indokuk lehetett, de ők lettek szegényebbek ezzel, nem maga. És ez semmiképpen se a maga hibája. Inkább gondoljon azokra a jó dolgokra, amiket a nevelőszüleitől kapott. - bár kiül némi meglepettség az arcomra, az információra hogy örökbefogadták, de igyekszem ezt nem mutatni. Inkább ezzel is lelket önteni belé, bár úgy elég nehéz feladat, hogy nem ismerem a történetet. S mivel kezdem úgy érezni, hogy ez ismét csak egy hosszabb beszélgetés lesz, ezért nekidőlök a mögöttem lévő padnak és félig fel is ülök rá, hogy Miley-val szemben lehessek. A dolgozat kérdéseket meg lerakom a kezemből magam mellé a padra. - Még sosem buktattam meg senkit. Nem magával óhajtom elkzdeni. Inkább segíteni szeretnék, hogy a legtöbbet hozza ki saját magából és a képességeiből. Biztos vagyok benne, hogy elég okos és ügyes, hogy javítson. Nálam is, és a kviddics csapatnál is. - bár jó volna az a szabad szombat délután, de nem ezért lettem tanár. Felelősséggel tartozom a diákjaimért. És nem csak a leadott anyag tekintetében. A mentális egészségük és fejlődésük épp olyan fontos. Ezért sem szeretném most magára hagyni a kisasszonyt.
Nem igazán állt szándékomban bájologni a professzor úrral, főleg nem a történtek után. Tényleg nem. A csalódottság viszont olyan elemi erővel nehezedik a mellkasomra, hogy érzem, ha valakinek nem panaszkodhatom el magam, akkor esélyesen össze fogok roppanni a súly alatt. Az eddig megszerzett barátaim előtt pedig kifejezetten szeretek erősnek tűnni. Olyasvalakinek, akihez bátran fordulhatnak a problémáikkal. Általában én vagyok az, aki ököllel oldaná meg az érzelmi gondokat is. Megcsalt a pasid? Oké, megyek és beverem a képét. Mégis, már maga a tudat, miszerint érdeklődik, vagyis érdeklődne a hogylétem felől, máris eggyel több kaput nyit meg számára. - Buktam a válogatót - szólalok meg csendesen, lehorgasztott fejjel, továbbra is kerülve a szemkontaktust, mintha legalábbis előtte is szégyellnem kellene magam a kudarcom miatt. - Nem kerültem be a csapatba, szóval igaza volt. Semmire se vagyok jó - vonom meg a vállam, habár tisztában vagyok azzal, hogy konkrétan nem ezt mondta múltkor, de most mégis ez köszön vissza. Mert jelenleg úgy érzem, igazam van. Ha az álmaimat se vagyok képes elérni, akkor akár már dobhatom is be a törölközőt, hogy a szüleim álmát váltsam valóra. Talán vadásznak még jó vagyok. - Mondjuk, butaság volt részemről azt képzelni, hogy kellenék a csapatba - dünnyögöm végül az orrom alatt egykedvűen. - Az igazi szüleimnek se kellettem annak idején, miért lenne szükségük hát pont rám? Egy lelenc vagyok, semmi több... Azt hiszem, ez az első olyan alkalom az életem folyamán, amikor szembesülök az árva gyerekek problémájával... A félrehajítottság érzésével. Igaz ugyan, hogy egy szerető családban nőttem fel és boldog is voltam, de amióta tisztában vagyok az igazsággal, egyre gyakrabban jön velem szembe a "selejt vagy"-kijelentés. Eddig ezt sikerült a szőnyeg alá söpörnöm, de a válogató felszabadított bennem valamit és nem pont pozitív értelemben véve. - Talán már automatikusan meg is buktathatna - vetem fel amolyan kiafenétérdekelengembiztosnem-arcot öltve a mondatom mellé. - Nem is kellene kínlódnia velem és lenne egy szabad szombat délutánja. Én pedig mindenféle gond és akadály nélkül lóghatnék le a konyhára a sárga földig inni magam. Nincs kedvem ugyanis holmi dolgozatokkal és kérdésekkel vesződni. Már nem is érdekel az egész. A Roxfortban a feltételezett családomon kívül még a kviddics volt a másik olyan dolog, ami bármilyen szinten is lázba hozott, de most, hogy már ez sincs... Hát, nem is tudom... Nem sok értelme van már maradnom. Még egy lebőgést nem engedhetek meg magamnak, hiszen már ezt is túl sokan látták.
A kudarc mindenkinek mást jelent azt hiszem. Nekem talán azt jelentené, ha képtelen lennék fejlődésre bírni egy diákomat. Ha meg kéne buktatnom, és nem érnék el hozzá, hogy mind jellemben, mind tudásban fokozatosan fejlődjön. Talá még nem értik, de én értük vagyok tanár. Még amikor játszom a szigorú professzort, az is csak az ő érdekükben van. De a kudarc egy olyan dolog is, ami előbb-utóbb mindenkit elér. A kérdés csak az, hogy hogyan tanuljuk meg kezelni. Összeroppanunk alatta, vagy tanulunk a saját hibánkból, és felállva, bölcsebben folytatjuk az életünk. Ez pedig talán egy olyan lecke, amit még Miss Thompsonnak meg kell tanulnia. Méghozzá a saját kárán. Bármennyire is szívesen kímélném meg tőle. Ezen túlmenően nem is hiszem, hogy a hasznára válna. Ezzel pedig el is érkeztünk a ponthoz, hogy mért vagyok szombat délután is egy tanteremben. Mert szeretem a diákjaimat és az ő érdekeiket tartom szem előtt. Még ha ezt ők kétsegbe is vonják. Ámbár a vasárnapjaimat nem szívesen töltöm itt, csak ha én vagyok a hétvégi ügyeletes felügyelő tanár. Elvégre a vasárnap a családomé. Az egész nap. A gyerekeimé és a feleségemé. Ebből nem engedek. Szemtelen és tiszteletlen diákok kedvéért sem. Könnyebb egy őszinte bocsánatkéréssel kisírniuk, hogy engedjem el a büntetést, mint rávenni a vasárnapi munkára. Miss Thompson a viselkedése fényében annak is örülhet, hogy elengedtem egyáltalán a válogatóra. De mint mondtam nem kívánok a sport karrirje utjába állni. Megteszi ezt saját magának a viselkedésével. Viszont semmi értelme nem volna eltíltani a lehetőségtől. Így csendben a tanári asztalnál ülve várok a kisasszonyra. Amikor viszont megjön feltűnően csendes. Semmi gúnyos és tiszteletlen hangnem. - Üdvözlöm Miss Thompson! Felkészült a dolgozatra, vagy van esetleg még valami kérdése? Esetleg van valami, amit megbeszélne előtte? - állok fel egy pergamennel a kezemben, és sétálok az asztalához. De egyenlőre nem adom oda a dolgozat kérdéseket. Hagyom hogy válaszoljon. Bár van egy sejtésem, hogy a válogató miatt néz ki ilyen leverten. Amit nagyon sajnálok ugyan, de talán ez is egy szükséges lecke a kisasszony életében.
Azt hiszem, a kudarc az egyetlen olyan dolog, amely eddig nem szerepelt a szótáramban. Magabiztos vagyok, bájos, elbűvölő és ügyes. Ennyinek elégnek kellett volna lennie és mégse... Mégse sikerült bekerülnöm abba az istenverte csapatba! Csalódottan vettem hát tudomásul az eredményhirdetés folyamán, hogy még csak cserejátékosként se jöhettem szóba. Pedig jól játszottam. Mi több, remekül, de mégse. Ezek szerint nincs szükségük olyasvalakire, aki remekelhetne a meccseken. Fogalmam sincs, mi alapján válogatnak, de ezek szerint itt nem számít a tehetség. És ahogy sikerült észrevennem, az egyik lány nagyon sugdolózott egy másikkal, amikor én voltam a pályán. Amikor pedig leszálltam, fél füllel még azt is sikerült elkapnom, hogy "Ő az". Nem szóltam vissza, hiszen akkor és ott azt hittem, ez jót jelent. Hát nem. Ezek szerint a hírnevem megelőzött. Remek. Talán nem ártott volna kissé visszább vennem magamból és nem akkora balhékat rendezni. Mindenesetre, késő bánat. Szívem szerint most a hálókörletem felé venném az irányt, hogy ott a párnába zokoghassam minden csalódottságom, de sajnos ezt sem tehetem meg, hiszen Mr. Palmer már vár rám, hogy újra megírjam a beadandómat. Engedelmesen indulok hát el a lépcsőn felfelé, hogy végre ezen is túl eshessek, miközben úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. És nem, ez nem a fizikai fáradtságtól van. Sokkal inkább a lelki csalódottságtól. Maximalista vagyok és ha valamit el szeretnék érni, abba apait-anyait is beleadok. Az pedig, hogy ez valamihez nem volt elég... Hogy én nem voltam elég... Hááát, maga a gondolat alaposan fejbe vág és rengeteget elvesz belőlem, az önbizalmamból. A seprűmet útközben behajítom valamelyik félreeső tárolóba, majd folytatom az utamat. Szinte vánszorogva szedem a lépcsőfokokat, cseppet sem lelkesen, habár ezelőtt egy nappal korábban még azt vizionáltam magam elé, hogy mennyire nem fog még az sem érdekelni, hogy meg kell ismételnem a dolgozatot. Hiszen eddigre már a csapat tagja leszek! Hát, Miley, ez nem jött össze... Béna vagy. Túl béna ahhoz, hogy egy ilyen csapat tagja lehess. Az álmaid meghaladták a képességeidet. És még te hitted azt magadról, hogy összejöhet. Szállj le a földre, kislány! Sokkal, de sokkal jobban járnál azzal, ha végre elfogadnád az igazságot magadról. Benyitok hát a terembe, halkan elmormolok egy köszönést, majd az asztalhoz sétálok. Mr. Palmer észreveheti rajtam, hogy meglepően csendes vagyok ezúttal és engedelmes. Semmi gúnyos hangnem, csak Miley, szerény valójában. A táskámat a padra helyezem, majd előszedem belőle a tintát és a pennát, végül egy pergament is magam elé húzok és várok. Egyáltalán nem pillantok a professzor úrra, helyette minden más érdekesebbnek tűnik számomra, csak ne kelljen a szemébe néznem és felidéznem a szavait, miszerint itt nem csak a teljesítmény számít. Ezek szerint igaza lehetett. És hogy én mennyire utálom az ilyesmit!
Ez van, ha az ember olyan témába tenyerel, amilyenbe nem kellene. Részemről pedig eme jelenség igen gyakran előfordul, már ami mások megbántását illeti... Úgy tűnik számomra, hogy a srácnak is az elevenjébe tapinthattam, hiszen a száját elhúzó ember nem pont a boldogság mintaképe. Ejnye, Austin, néha tehetnél lakatot a szádra, nem igaz? Elég jó dumám van, ami az igazat illeti, de cseppet sem finomkodó és kellemes. Mivel kevés emberi kapcsolatom akad, tapasztalatlan vagyok még a társas érintkezés szóbeli formájában, vagyis az udvariassági etikett sem tartozik pont az általam ismert erősségek közé. Főleg azért sem, mert ez mindenkinél személyre szabott és senki sem tart magánál használati utasítást. - Az emberek nem így működnek - csóválom meg a fejem egy lemondó sóhaj kíséretében. Nem állok neki itt boncolgatni a témát, hiszen én se vagyok profi ebben, de mivel Jenkins bandájába tartozom, látok egy-két dolgot és tapasztalok is. Nem kell ismerni másokat ahhoz, hogy véleményt alkossunk róluk. Elég csupán a külsejük erre vagy az, amit hallunk róluk. Undorító egy szokás, de ez van. Főleg Noah bandájában, esetleg a mardekárban. Ő hollóhátasként nyilván nem találkozik ilyen mennyiségű előítélettel, de ettől függetlenül a kastélyon belül gyakran lehet tapasztalni hasonlót. - Oké - biccentek, miközben kinyitom a tankönyvemet, hogy átfuthassam az anyagot. Minden bizonnyal nem vagyok szimpatikus a srác számára, habár ezen inkább nem is zavartatom magam. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, kivel barátkozik, így nem is tartom vissza erőnek erejével, hogy de amúgy tudok rendes is lenni, szóval maradj, kérlek... Olyan furán venné ki magát. Ha szeretne még beszélgetni, bármikor megtalál, noha nem igazán hiszem, hogy a kezdeti indításom után lenne még kedve velem dumálni. Lássuk be, oka van annak, hogy nincsenek barátaim és néha talán nem ártana maszkot öltenem és rendesnek lennem másokkal. Nem lesz egyszerű, de talán ideje lennem közösségbe mennem és figyelni mások reakcióit...
A nyílt és cseppet sem túl kedves kérdés azért elég rosszul érint. Kis híja, hogy nem fordulok vissza inkább előre a tábla felé. Végülis úgyis nem sokára jön a tanár, és akkor úgy se fecseghetünk tovább. Lássuk be nem valami kellemes érzés, ha valaki nyíltan rávilágít, hogy nincsenek barátaid, így hát ezt a kérdés inkább csak ignorálom és elhúzom a számat rá, de nem válaszolok. Egyébként is eléggé nyíltan olyan volt a kérdés, hogy ő már úgyis tisztában van a válasszal gondolom, akkor meg minek kérdezte meg? - A legtöbben azt se tudják ki vagyok, úgyhogy nem tarthatnak furának. - vonom meg végül a vállamat, amikor még újabb támadó szavakat is intéz felém. A testvéréről sokan tudtak dolgokat, mert elég látányos volt a képességével együtt, főleg hogy mellette azért azt is látta mindenki, hogy amúgy akár még népszerű is lehetne e nélkül, mert elég szép lány, rólam viszont a többség tényleg azt sem tudja, hogy létezem, így nehezen mondhatják, hogy fura vagyok. A nevemet se hiszem, hogy tudja a legtöbb évfolyamtársam, így aztán véleményt se nagyon formálnak rólam. Ezek után már szinte végső halálos szúrásnak tűnik az, hogy kifejezetten rávilágít, hogy azért mentem, mert a lányokat tudom figyelni és még rá is kérdez, hogy van-e barátnőm. Elkerekedik a szemem és határozottan vörösre vált az arcom. - Asszem én kimegyek még gyorsan a mosdóba mielőtt megjön a prof. - pattanok fel gyorsan és azzal egy pillanat alatt el is szelelek. Egyáltalán nem ment jó irányba a beszélgetés és valahogy nem tudom elképzelni, hogy ez a srác normálisan is tud kommunikálni. Nos hát Mardekáros, szóval nem is értem, hogy min lepődöm meg. Talán a nővére miatt gondoltam, hogy esetleg normális is lehet, hiszen hiába tartották furának, ettől még nagyon is rendes és kedves lánynak tűnt Kylie mindig is, bár én nem ismertem személyesen, csak néhányszor láttam a klubhelyiségben és egyszer előzékenyen segített összeszedni a cuccaimat, amikor valaki kilökte őket a kezemből a folyosón.
Gyakorlatilag képen röhögném, ha itt és most meghallanám a gondolatait. Hogy jobbnak tartom-e magam másoknál? Egyértelműen. Ráadásul, nem vagyok egy csúnya képű gyerek, ezt bárki beláthatja rólam, aki szembejön velem a folyosón. A megjelenésem pedig mindig makulátlan, most se lehet hibát találni az iskolai egyenruhámon, erre folyamatosan ügyelek. A hajam jól fésült, a fogaim fehérek, én vagyok a megtestesült tökéletesség. Csodálkoznék is azon, ha valaki meglepődne ama tényen, hogy együtt voltam Abigaillel. Mi ebben annyira meseszerű? - A láthatatlan ember... - mormogom az orrom alatt, mintegy magamnak, miközben bemutatkozik. A neve alapján beugrik, hogy hallottam már róla egy-két dolgot, habár az se volt valami hízelgő rá nézve. Könyvmoly, okostojás, fontoskodó... Mind-mind olyasvalakinek a róla alkotott véleménye, aki nem díjazza eme tulajdonságait. Az embereket idegesíti az ilyesmi, én pedig pont emiatt nem tündöklöm az órákon. Meghúzom magam szépen, csendben, az órákon nem jelentkezem, de a jegyeim jók. Jenkins bandája miatt pedig mindenki ismeri a nevem. Kell az egyensúly, na. - Nincsenek barátaid? - vonom fel azért a szemöldököm, hiszen mindenkinek megvan a maga kis társasága. Nyilván neki is, bármennyire is tűnik elég, hm... furának és magának valónak így első pillantásra. - Azt ugye te is tudod, hogy téged is rengetegen furának tartanak? - ütközöm meg elsőként a kérdésén, hiszen részéről így utalni valaki másra, több, mint meglepő. Végül azért mégis válaszolok, egyetlen biccentéssel letudva azt. Kylieról a mai napig nem szeretek beszélni, hiszen sokan bolondnak tartották a kastélyon belül, nekem pedig nem áll szándékomban híresztelni, hogy ki is ő tulajdonképpen számomra. - Ja, vettem észre, kösz - hangzik a némileg gunyoros válaszom a megállapítása hallatán. Kényes téma számomra ez a látó dolog, ő pedig tudtán kívül még a kést is forgatja bennem ezzel. Nem lehet kellemes? Öcsém, otthon mindent megkapott, még akkor is, ha a suliban bolondnak könyvelték el! - ...a lányokat - fejezem be helyette a mondatot, habár fogalmam sincs arról, hogy egy konkrét csajról beszél. Azért Abbie és ő két külön súlycsoportba tartoznak, lássuk be. - Nincs barátnőd? - fürkészem az arcát, bár az eddigiek alapján mégis miként lenne? Mondjuk, nekem is akadt, még akkor is, ha hamis volt az egész kapcsolatosdi. A dumám továbbra is a toppon van, azt meg kell hagyni. A csillagokat is lekamuzom az égről, ha szükséges.
Ismerős a srác, bár nem tűnik nálam sokkal komolyabbnak külső tekintetében. Véznább, mint én, de valahogy mégis csak együtt volt Abigaillal, aki hát lássuk be elég dögös. Gőzöm sincs, hogyan csinálta! Bár biztosan számít, hogy Mardekáros, vagy jó dumája van, netán gazdag, vagy ezek mind együtt. Esetemben meg mindhárom hiányzik... pech, bár a pénz még csak-csak meglenne, de sose reklámozom, hogy a nagyszüleimnek komoly szállodalánca van. Lehet, hogy kellene és akkor egy-egy anyagiasabb lány egyből érdeklődne felőlem? De hát az azért még se lenne az igazi, csak kihasználás. - Áh senkinek se szokott. Sebastian. - ejtek meg egy kósza mosolyt azért, mert hát tényleg megszoktam már, hogy nem igazán emlékeznek mások a nevemre, meg úgy általában rám sem. Na jó, én se tudom mindenkinek a nevét, de órákon azért figyelni szoktam, ha valakit felszólítanak és szerencsére elég könnyen jegyzek meg mindent, így a nevek is könnyen megragadnak a fejemben. Így hát az ő nevére is csak bólintok, mert nagyjából tisztában voltam vele, már csak azért is mert... - A te nővéred az a fura lány... ugye? Vagy csak ugyanaz a nevetek? - mint mondtam sokmindent megjegyzek és bár még épp csak alig kezdtem el a sulit, amikor történtek itt mindenféle durva dolgok, de azért miután Kylie a háztársam hallottam róla ezt-azt, főleg mivel én magam is általában a háttérbe húzódom könnyebben kiszúrok dolgokat, mint mondjuk olyanokat, akik szintén a háttérbe húzódnak. - Igen, akkor te vagy az! - vágom rá, amikor azt mondja, hogy a nővére látó. - Az elég ritka, ha egy családban két látó is van. Elvileg nagyon ritka képesség és... annyira nem is lehet kellemes. - gondolom nem véletlenül nem volt senki se jó véleménnyel arról a lányról. Látóként biztosan nehéz az élet. Az ember nem feltétlenül tud mindent az irányítása alá vonni, akármi is a képessége, de gondolom a látók olyasmit is látnak, amit nem feltétlenül akarnak. Nem is hiszem, hogy én örülnék, ha képes lennék effélére, bár nem rossz különlegesnek lenni, de lássuk be a suliban Kyliet is mindenki flúgosnak gondolta és hát Trelawneyról sincsenek igazán jó vélemények, aki szintén állítólag látó. - Mármint a musicalben? Aha igen, kellékes vagyok és díszletes. Festeni gond nélkül tudok és legalább van, akire rásózzák a pocsék munkát és nézhetem a próbákat, meg... - zavartan lesütöm a pillantásomat, mert hát legutóbb is bár az az undok Adam mindenkit kizavart a teremből, de még épp beértünk, amikor próbáltak egyet Abigaillel. Annak a lánynak valami csodálatos hangja van. Ha én is tudnék énekelni... de persze fahangom van és állatólag botfülem is, bár a lábam inkább bot, szóval táncolni se tudnék, de legalább így hallgathatom.
Az elméleti tananyagok számomra még mindig jobban fekszenek, mint a gyakorlatiak, talán ezért is szeretem őket annyira. Elég lejegyzetelni, amit a tanár mond, habár Binns professzor óráin néha még az ébrenlét sem túl egyszerű feladat. Monoton és unalmas, azt hiszem, ez a két dolog jellemzi leginkább. Maga a mágiatörténet felettébb érdekes tantárgy a számomra, de a szellemtanár olyasmivé alakította át, amit elég nehéz néha lenyelnem magamban. Ennél már csak az a bogaras Trewalney rosszabb, de komolyan. Ha ezt a kettőt összekötnénk, elég rémes összhatást kapnánk, abban biztos vagyok. Már pont a könyvem nyitom ki, hogy még óra előtt átfuthassam a legutóbb vett fejezetet, amikor az egyik srác felém fordul, majd teljesen hirtelen rám köszön. Egy pillanatig értelmetlenül meredek rá, hiszen nem rémlik róla, hogy ismerném azon kívül, hogy közös óráink vannak. - Heló! - köszönök végül vissza, majd igyekszem ismét az óriások kolóniáinak rejtélyére fókuszálni. Arra azért már végképp nem számítok, hogy ennyi nem lesz elég számára és egy teljesen értelmetlen kérdést intéz irányomba. Felpillantok hát, végül kurtán biccentek egyet, mintegy megadva számára az igenlő választ. - Bocsáss meg, de nem rémlik a neved... - ráncolom a szemöldököm, hiszen az arca az egyetlen, ami ismerős számomra, de ha a nevén kellene szólítani, már rég bajban lennék. Egyértelműen nem a menő srácok köreibe tartozik, sokkal inkább hozzám hasonló. Nyilván én is olyan lennék, amilyen ő, ha időközben nem kerülök be Jenkins bandájába és szilárdítom meg annyira a helyem, hogy ott is maradjak. A gazdag szülők gyereke mese szinte állandóan bejön és eddig még egyszer sem buktam le. Ezek szerint rohadt jól bűvészkedem a lapjaimmal, hiszen még Noah orra sem fogott szimatot. - Austin Bryson - mutatkozom be némi habozás múltán. Abigail szerint érdemes lenne nyitnom mások felé és talán ezen a srácon lesz némi esélyem gyakorolni. Na, nem úgy... Inkább csak haverkodás szintjén. A szociális kapcsolataim még mindig nem a legjobbak, talán tényleg nem ártana csiszolni rajtuk, mielőtt a mély vízbe vetném magam. Csakis akkor lehet sikeres párkapcsolatom, ha az emberekkel is viszonylag jól kijövök és nem próbálom meg kerülni a társaságukat. A mosolygás egyelőre ugyan még nem megy, nyilván felettébb idegenül is hatna rajtam, de azért igyekszem bedobni egy bizonytalanabb szájhúzást, ami sokkal inkább hathat fintornak, semmint mosolynak. - Igazság szerint az én személyes kedvencem a jóslástan - jegyzem végül meg, miközben becsukom magam előtt a könyvem. Amióta beszélgettem Abigaillel, kölcsönöztem egy emberi kapcsolatokról szóló kötetet, ahol azt javasolták, hogy néha beszéljünk magunkról. Remek. - A nővérem látó - egészítem még ki az információt, hátha ez megmagyarázza az érdeklődésemet. - De végül leadtam, mert nekem nincs benne tehetségem - ismerem el kelletlenül. Máig fájó pont ez a téma számomra, hiszen így továbbra is Kylie otthon a csodagyerek, nem én. Végül azonban befogom a szám, miközben a szemöldökömet ráncolva sandítok a srác irányába: - Várjunk csak... - szólalok meg bizonytalanul. - Esetleg te nem a kellékesek tagja vagy? Mert mintha kiszúrtam volna ott, amikor bemutattak a csapatnak. Csupán egy pillanatra, de akkor is. Ha pedig tévednék, majd kijavít, de ilyesmiben nem igazán szokásom tévedni.
[color=darkgray]Az elmélet mindig is jól ment, most viszont rohanvást érkezem, ami rám sosem volt jellemző. Na jó azért előfordul, de mindig precízen osztom be az időmet és mivel imádom a töri órákat, ezért elsőként itt szoktam lenni, hogy ledobjam magamat és mindenre odafigyeljek. Most viszont úgy döntöttem hosszas hezitálás után, hogy megpróbálkozom ezzel a színdarab dologgal. Na persze még véletlenül sem úgy, mint színész, arra semmi esély sincs. Én meg az előadóművészet két egymástól rettentő távol álló dolog. Egy szöveget persze még csak-csak meg tudok tanulni, de nagyjából itt ki is merül a tudományom. Nem tudnék kiállni a színpadra sok ember elé, hogy mind engem nézzenek. Elfelejteném a szöveget, felsülnék és rossz esetben a nyelvem is összeakadnak, vagy még a lábaim is és abból lenne ám csak a nagy röhögés. Viszont a díszletes meló egész jó. Gondoltam, hogy ismerkedésnek jó lehet, ha eldumálok közben másokkal, meg ilyenek. Ez persze ma nem jött be, mert mindneki csinálta a dolgát, amíg be nem jött valami srác, aki az egész bandát kizavarta. E miatt persze hátrányba kerültünk, ami az időbeosztást illeti és jöhetett a kapcskodás, szóval senkinek se volt ideje csevegni. A lány viszont, akivel énekelt, amikor visszamentünk... Oh jesszus! Egy évfolyamra járunk, szóval tudom, hogy kicsoda, mert amúgy is állati csinos és még csodásan énekel is. Olyan, mint egy földreszállt angyal! Bevágtatok hát a terembe és levágom magamat az első padba, hogy előpakoljam a cuccaimat, amíg ki nem szúrom pont a mögöttem ülő srácot, akinek nagyon ismerős az arca. Azt hiszem láttam már, mármint órákon kívül is és akkor beugrik a tény, hogy ez a fiú bizony annak ellenére, hogy egyáltalán nem úgy fest, mint valami macskó Adonisz mégis csak pont az angyali hangúval volt együtt. Azt rebesgetik, hogy már nincsenek. Bár nem tudom mi történt. Biztosan az angyal talált magának valaki jobbat, ami végül is érthető lenne. Engem se venne észre soha, de azért ábrándozhatok róla. Bár, ha ezt a srácot kiszúrta magának valahogy... - Hali! - fordulok hát hátra, hogy köszönjek, ha már egyelőre nincs itt ssnki, én meg tök feleslegesen rohantam. - Te is szereted a mágiatörit? - próbálkozom be valami átlagos semleges témával, bár erre általában az emberek nagyrésze képen szokott röhögni, mert hát a többség egyáltalán nincs oda a mágiatöriért, nem hogy még szeressék is. Én azért bőszen mosolygok, igyekszem nyílt lenni. Arról meg persze nem tudok, hogy a homlokomon egy kék festékpaca díszelek, a fülemen pedig egy kis zöd virít. Ez van, ha egyelőre csak annyit kaptál díszletesként melónak, hogy itt-ott fess egy kicsit, ami a legbénább meló, de azt is meg kell csinálni valakinek és valami miatt nem volt nekik megfelelő, ha varázslattal oldom meg. Lehet, hogy simán csak szívatni akartak?
Abigail ugyan megígérte számomra, hogy intézkedik a táncos fiúk ügyében, de én képtelen voltam kivárni a soromat és nemrég ellátogattam az egyik próbájukra. Kis ideig tébláboltam ott, hiszen hamar meguntam a dolgot, így hát gyorsan tovább is álltam. Elég hülyén éreztem magam, hiszen az utolsó pillanatban szó szerint inába szállt a bátorságom és egyetlen embert se szólítottam le. Pedig annyira biztos voltam önmagamban, erre pedig hoztam a szokásos formámat... Austin Bryson, aki képtelen egyről a kettőre jutni önmagával kapcsolatban. Fogalmam sincs azt illetően, hogy milyen beállítottságú is vagyok valójában és tartok attól, hogy ha összejövök valakivel, azzal megpecsételem a sorsom és többé már nem lesz választásom. Mert aki meleg, az az is marad és nincs arany középút, nem állhatok át a következő pillanatban az ellenkező nemhez. Márpedig, a saját sorsom irányításáról nem áll szándékomban lemondani. Én ugyan nem örököltem a jövőbelátást, mint a zakkant nővérem, de legalább ennyit hadd tudhassak a kezemben. Az én életem, az én döntésem és szeretnék biztosra menni, mielőtt valami teljesen ismeretlen és új dolog mellett teszem le a voksom. A mágiaelmélet-tanteremben ücsörgöm tehát, egyelőre a könyveimet pakolva elő, a percek múlva kezdődő órámra készülődve. Nemrég beadtam a jelentkezésem díszletesnek a színdarabra, habár ezt is inkább csak azért tettem, hogy legyen okom a táncosok közelében téblábolni és mindent alaposabban megfigyelni. Mindenkit. Mert egy kudarc után még nem fogom feladni és sokkal könnyebb lesz a dolgom, amint találok indokot arra, hogy miért vagyok akkor és ott. A kellékesek mindig mindenhol jelen vannak, erre pedig szinte állandóan jó okuk van. A csapatnak nem sokkal ezelőtt már bemutattak és ismertették is a feladataimat. Az igaz, hogy a Herkules csupán decemberben lesz, de a Roxfort színjátszó köre nem csak ennyiből áll. Folyamatosan vannak kisebb darabok is, amelyeken munkálkodnak, a karácsonyi bálokon pedig állandóan jelen vannak. Jó elfoglaltság ez azok számára, akik nem túl népszerűek és szeretnek a háttérben maradni. Nekem ugyan ott van Jenkins és a sleppje, de majd kitalálok valamit arra vonatkozóan, hogy miért éreztem szükségét csatlakozni ahhoz a csapathoz. A padra vágom hát a vastag mágiaelmélet tankönyvet, amely hangos puffanással éri az asztallapot, majd hajolok ismét a táskámhoz, hogy mást is előszedhessek. A tintám már rég kikészítve, hiszen annak idején rendszeresen ráömlött a cuccaimra, így azóta jobban odafigyelek erre is. A pergamenlapok szépen összehajtogatva sorakoznak előttem, szinte mindent gondos odafigyeléssel készítek össze állandóan. Kínosan ügyelek a környezetemre, szeretem a pedáns rendet, ennek révén pedig aligha akad bármi is a közelemben, ami ne kerülne azonnali megigazításra részemről. Amint végzek a dolgommal, kiegyenesedem, miközben néhány népszerű csaj sétál el a padom előtt. Nem foglalkozom velük, habár a legtöbb srác már rég a nyálukat csorgatná rájuk, de én... Ráadásul, mindenki azt hiszi, hogy nekem már megvolt Abigail, szóval egyelőre nem is izgatom magam a látszat problémáján. Az ál-barátnő dolgát letudtam egy rövid időre, nem foglalkozom hát vele most egy jó ideig még. Abbie bőven elég volt ebből a szempontból. Mi több, talán még sok is.
- Igen, szinte mindenki ezt mondja rólam - biccentek egyet Carol kijelentésére. Sokkal jobban el tudom képzelni magam egy auror szerepében, aki embereket ment meg, semmint egy botcsinálta humorista képében. Ráadásul, a lányok körében is sokkal népszerűbb ez a foglalkozás. Mégis hogy nézne ki, amint azt mondanám, hogy mellékállásban állandóan bohóckodok? Á, tiszta ciki... - Bár, ha jobban belegondolok, tudnám ezt másodállásban is művelni, nem gondolod? Persze, én se gondolom komolyan a dolgot, hiszen apám révén nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen is ez a szakma valójában. Van, amikor vacsora mellől kell felpattannia, mert a Minisztérium által kijelölt átoktörők sikeresen elvégezték a dolgukat, és neki sürgősen hoppanálnia kell a helyszínre, hogy megindítsák az elfogó-akciót. Igen, azt, amit félbe kellett hagyniuk, mert olyan átkok ültek a búvóhely környékén, mely igen komoly szakértelmet igényelt. Természetesen az aurorok is kapnak átoktörő képzést, nem is az alapokat sajátítják el, de a komolyabbakkal már ők sem boldogulnak. Oké, a Minisztérium próbálta úgy összeállítani a csapatokat, hogy szinte mindegyikben legyen egy átoktörő, de ha sürgős munka akad, amely tényleg komoly szakértelmet igényel, akkor kénytelenek minden fellelhető embert odarendelni. Átoktörőkből pedig elég kevés van, hiszen nem sokakat vonz a minisztériumi munka... Helyette más munkákat vállalnak, szinte állandóan külföldön, ahol sokkal jobban megfizetik őket, és persze kalandban sincs hiány. - Rendben, nem figurázlak ki - jelentem ki Carol visszakozását látva, és magamban örülök annak, hogy emellett a válasz mellett döntött. Nem szerettem volna megbántani őt, különösen nem azok után, hogy szinte mindent bevallottam neki. Kínos helyzeteket tud teremteni egy ártatlannak szánt tréfa is, ezzel nagyon is tisztában voltam. Olyan nagy tragédiák még sosem történtek, de akkor is... Nem szerettem volna kockáztatni, és megnehezíteni a saját dolgomat. Amikor Carol felsője kissé lejjebb csúszik, szinte abban a pillanatban oda kapom a tekintetem, és még éppen látom megvillanni a melltartópántját... Rózsaszín. Carol azonban egy elég rutinos mozdulattal igazítja helyére a ruhadarabot, én pedig igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, habár ez egyáltalán nem megy olyan könnyen. Miért vagyok én pasiból? - Jó, nem könnyű bízni bennem, ezt elismerem - Kezd kissé kellemetlen lenni számomra a beszélgetés ezen része, elvégre melyik ember vállalja el nyíltan a hibáit olyasvalaki előtt, akit már hosszú ideje szeret? Bánom én a dolgokat, persze, hiszen nem szántszándékkal tettem őket, de Carolt így sokkal nehezebb meggyőzni, hogy komolyan gondolom ezt az egész kapcsolatot. A legtöbb csaj csak buta liba volt életem eddigi részében, de Carol más... Áh, most miért kezdeném el magyarázni neki? A szavak amúgy sem jelentenek semmit sem egy ilyen helyzetben, nekem tettekkel kell bizonyítanom. Elég sokkal. De ha ez kell ahhoz, hogy Carol higgyen nekem, akkor megteszem, minden zokszó nélkül. - Igen, valami ilyesmire szerettem volna kilyukadni - vonom meg a vállam, és megpróbálok bűnbánó képet vágni, miközben Carol szemeibe nézek. Esélyes, hogy a lány nem örül a dolognak, de akkoriban smemit sem tehettem, csak ezt. Mégis miért néztem volna tétlenül, hogy lecsapják a kezemről? Oké, nem biztos, hogy hosszú kapcsolat lett volna valamelyikből, de mi van akkor, ha mégis? Mi van, ha Carol már ebben a pillanatban valaki más menyasszonya lenne, és már az esküvőt tervezgetnék? Akkor aligha lett volna esélyem egy ilyen vallomásra. - De még mennyire, hogy az lett volna - bólogatok beleegyezően a lány szavaira. - Fagyos lett volna körülöttünk a levegő, kerültük volna egymást, és elég cink lett volna más lányokat hazavinnem, amikor te is ott vagy. Márpedig nyáron szinte mindig nálunk volt. Ez volt az egyik oka annak, hogy akkor nem hordtam haza csajokat. A másik meg az, hogy apám nem igazán szívlelte volna a dolgot. Nem, akit hazavittem, az komolynak bizonyult. - Én csak nem akarok nekik esélyt adni a dologra - Szó se lehet arról, hogy Carolt elvegye tőlem bárki is, főleg nem egy meleg fotós. Mert szinte mindegyik az, nem igaz? Attól, hogy nővel vannak együtt, még korántsem biztos, hogy egészséges nemi identitásuk lenne. Nem, mindegyik egy leverni való kis vakarcs. - Akkor bajban vagyok - nevetem el magam, és meglepődök, amikor Carol elpirul. Ennyire zavarba hozná egy egyszerű kis tréfa? Jó, persze ő más, nem viselkedett másokkal szemben annyira nyíltan, mint én, és hát kapcsolata sem volt még, érthető hát, hogy némileg zavarba jön ettől a mondattól. - Ó, akkor rendben, magadra hagylak. A csók, melyet váltottunk kölcsönös volt. Carol azonban elég hamar hátrébb lépett, amikor betoppant a legelső társa. Ami engem illett, nem zavartattam volna magam, hiszen nem szokásom... Zavartalanul folytattam volna tovább a dolgot, de ha azt szeretném, hogy Carol bízzon bennem, akkor nekem is lassítanom kell. Némileg csalódottan hát, de összeszedtem a cuccaimat, elbúcsúztam a két lánytól, majd sietős léptekkel indultam el a következő órám helyszíne felé.
- Igazából jobban is illik hozzád. - apró mosolyt varázsolok az arcomra és nem sokon múlik, hogy ne tegyem hozzá azt is, hogy a sármos auror azért mégis csak inkább ő, mint a vicceskedő humorista. Utóbbit gyakrabban olyanok alkalmazzák, akik egyébként a külsejükkel nem nagyon tudnak hódítani, ő viszont nagyon is, de ezt csak úgy nyíltan kimondani... na az állati ciki helyzet lenne. Mégis csak Lacey bátyja, nem mondhatom a szemébe, hogy mennyire helyes, főleg hogy tudja is magáról és már így is épp elég nagy egoval rendelkezik, a nélkül is, hogy én is még tovább tápláljam a fene nagy önbizalmát. - Nem tudom, vagyis nem hiszem, hiszen mégis csak rólam van szó. Biztosan nem esne jól, így is tudom, hogy van épp elég buta hibám. - esetlenül vonom meg a vállamat, aminek hála még a felsőm is kicsit lecsúszik a vállamról, amit aztán gyorsan igazítok vissza. Hát igen ez van, nem vagyok valami ügyes, amivel tisztában is vagyok, de azért érdekelt, hogy engem nem szokott-e kifigurázni, bár ha megtenné, akkor biztosan nem mondaná el nekem csak úgy, de... remélem, hogy nem. Azért azt nem szeretném, hogy ő is kis ügyetlen csitrinek tartson, ahogyan sokan mások. - Persze, én csak... hát tudod, de elhiszem. - igen azért van bennem egy adag bizonytalanság, de valahogy próbálom leplezni. Elhiszem neki, hogy nagyon fog majd igyekezni, tényleg, de mi van, ha mások a fogalmaink mondjuk a flörtölésről és mi van, ha ő megteszi mondjuk mással? Vagy... nem is tudom, más teszi meg vele. Ez azt jelenti, hogy felvállal nyíltan és innentől, ha valaki vele akar szórakozni, akkor megmondja neki, hogy bocs, de van valakim? Végül is tudom, hogy Susanhoz is hűséges volt, de ez úgy szokott lenni, hogy mindenki rendesnek indul, aztán az élet, vagy más valaki elrontja a lelkét és onnan már nehezen van visszaút. Az viszont rendesen meglep, amit ezek után mond, hogy ezek szerint... lényegében elriasztotta mellőlem azokat, akik esetleg érdeklődtek irántam? Hirtelen azt sem tudom, hogy ezt jó vagy rossz dolognak értelmezzem-e, hiszen ő azért másokkal volt együtt, ha más nem, hát szórakozni, én viszont egyedül voltam és tény, hogy volt pár srác, akit eleve én koptattam le, de gondolom úgy oldotta meg, hogy csak olyanok jussanak el hozzám, akiket én amúgy is elküldenék és akkor nem kell rosszul éreznie magát, de ez.. nem szép dolog ugye? - Szóval te elüldözted azokat, akik... közeledni akartak felém? - jól van azt hiszem ezt még át kell gondolnom, hiába költői a kérdés, hiszen már meg is válaszolta, hogy így van. Egyelőre nem tudom még, hogy e miatt haragudnom kellene-e rá egy kicsit legalább, vagy sem. Jó kérdés. Értem, hogy miért csinálta és lehet, hogy tényleg sok hülye volt azok között, akik próbálkozni akartak nálam, de ezt... tényleg neki kellett eldöntenie, ha egyszer ő meg másokkal... Egy pillanatra lehunyom a szememet, és csak akkor nézek azokba a meseszép szemekbe újra, amikor már úgy érzem, hogy sikerült nagyjából elhessegetni ezeket a zavaros gondolatokat. - De hát ez butaság. Maximum én nem... mondok igent, de akkor se lett volna... Na jó igazad van, megértem, kellemetlen lett volna utána. - ha én visszautasítom, de tudom, hogy szerelmes belém. Biztos, hogy elég kellemetlen lett volna utána egy légtérben megmaradnunk és ez rossz hatással lett volna akár a barátságomra is Lacey-vel, hiszen mégis csak a bátyjáról van szó. - Szerinted én nem tudnám megtenni? - mosolyogva rázom meg a fejemet, mert hát na ennyire nem kell védenie. Én is tudok nemet mondani, ha egy fotós ki akarna kezdeni velem, főleg hogy még elég fiatal vagyok hozzá, hogy ne nagyon próbálkozzanak, mert csak bajba kerülnének miatt. És ha eleve úgy megyek oda, hogy van valakim, akkor még annyira sem. Nem hiszem, hogy olyan rossz emberek lennének a fotósok, még ha tényleg akadnak is ezekből a berkekből párok, de attól még nem kezdenek ki feltétlenül mindenkivel. - Öhm... azt hiszem az nem. - az előjáték... randinak? Nem csoda azt hiszem, hogy az arcomra enyhe pír költözik. Erre a válaszra se számítottam őszintén szólva, vagy hogy ilyesmiről beszél így nyíltan. - Persze van, egy kedves kis kávézó, van süti is és... szerintem jó lenne, megmutatom majd, de azt hiszem lassan tényleg érkeznek a többiek. Tudod nekem órám lesz. - közelebb hajolok hozzá, és szinte varázsütésre, hogy megcsókolom be is lép az első ember. Talán kissé meglepődik, én pedig hátrarebbenek, mintha valami rosszat tettünk volna. Igen, ezt még meg kell szokni, de menni fog szép fokozatosan.
- Akár - bólintottam Carol felvetésére, miszerint el is helyezkedhetnék, mint humorista. Igen, én is pont erre gondoltam, bár, ha nem muszáj, akkor nem szeretném feladni ama terveimet, hogy auror lehessen belőlem. Jó, oké, ritkán jelentem meg az órákon, de attól még tehetségesnek éreztem magam. A tanárok sem vágtak még ki emiatt a suliból, az pedig jelent valamit, nem? Néha-néha kaptam ugyan neheztelő pillantásokat, és McGalagony is elég gyakran préselte össze az ajkait a jelenlétemben, de semmi megjegyzést sem fűzött a dolgokhoz. Elég könnyen megúsztam ezt az egészet, más már rég véresre súrolta volna a padlót Frics társaságában. Na, nem mintha én arról lettem volna híres, hogy megjelenek a büntetőmunkákon, de amikor unatkoztam, elmentem, úgyhogy nagyon is jól tudom, miként zajlanak ezek a dolgok. - De azért, ha nem bánod, inkább maradnék az auror-szakon. Carolra kacsintottam, majd kissé hamiskásan elmosolyodtam. Kívülről nem igazán tűnhetett úgy a dolog, mintha minden szándékom az lenne, hogy sikeresen letegyem ezt a szakmát, de tényleg nagyon igyekeztem. Gyakorlatban. Az elméleti részt kezembe se vettem év eleje óta, így érthetően eléggé el voltam vele maradva. Voltak ugyan könnyű tesztek, melyeken simán átmentem, mindenféle készülés nélkül, de a legtöbbje sajnos egyáltalán nem ilyen volt. Bukásra álltam, ezt beláttam, és azt is, hogy gyorsan magamhoz kell térnem, ha nem akarok kimaradni az iskolából. Általában, ha valaki aurornak jelentkezett, komolyan vette a tanulást, igyekezett jól teljesíteni, és a mi évfolyamunkban én voltam az egyetlen olyan diák, akinek ennyire gyérek voltak a jegyei. Ott volt ugyan az a három viháncoló csaj, akik egyebet sem csináltak, csak állandóan sminkeltek az órákon, de nekik megvolt ahhoz a női bájuk, hogy a tanárok jobb jegyeket adjanak nekik. Nem mindenkinél vált ugyan be ez a módszer, de arra is tökéletes megoldásuk volt, ha McGalagony vagy Piton órájára került sor: tanultak. Nem voltak ugyan olyan okosak, de a célnak megfelelt a dolog. Nem T-ét kaptak, csak B-ét. - Téged? - meghökkenve pillantottam Carolra, majd gondolkodóba estem a kérdését illetően. A lány kétségkívül jó alany lett volna egy kellemes délutáni viccelődéshez, mivel elég esetlen teremtés volt, de soha, eszembe sem jutott, hogy rajta nevessek. Valamiért nem ment volna... Talán amiatt, amit iránta érzek? Esélyes. Mindenesetre, még egyszer sem figuráztam ki a kétbalkezességét. Vicces volt, ahogy ügyetlenkedett, de az annyira Carolos volt a szememben, hogy nagyon erőltetettnek éreztem volna. Megcsóváltam hát a fejem, majd válaszoltam. - Még nem. Szeretnéd esetleg? Furcsa lett volna számomra Carol bőrébe bújni, hiszen ő lány, ráadásul az érzelmeim miatt sem ment volna könnyen a dolog, de ha szeretné, megteszem. Volt már ebből ugyan sértődés, egy csaj kérte, hogy figurázzam ki őt is, én pedig megtettem. Utána állhattam neki vigasztalni, mert szegénynek annyira rosszul esett a dolog, ugyanis sikerült érzékeny pontjaira tapintanom ezzel az egész üggyel. A tanárok mások voltak, ők nem voltak velem, pluszban mindenki viccelt az idióta szokásaikkal. - Szerinted én nem tudom? - nevettem el magam, Carol szavait hallva. Valóban, Piton az egyik legkegyetlenebb tanár az iskolában. Nem tudom, honnan szedi az ötleteit a büntetőmunkára, de úgy tesz, mintha született tehetség lenne a dologban. Komolyan, amin más tanár napokig gondolkodik, ő azt a kisujjából kirázza. - Annyiszor hozott már kellemetlen helyzetbe, hogy már nem is tudom megszámolni sem... Rögtön a legelső iskolai napomon. Vagy ott volt az a lány, akinek udvaroltam, és egyszer beült velem bájitaltan-órára. Őt akkor már nem tanította a professzor, szerintem szegénykének ki is ment teljesen a fejéből, hogy milyen kegyetlen tud lenni. Mindenesetre, sírva rohant ki a teremből, én pedig mehettem utána őt is vigasztalni. Rögtön másnap szakítottunk, mert Piton teljes mértékben lerombolta az önbizalmát. Csoda, hogy ezt nem sikerült hét év alatt elérnie. Esetleg csak nem akarta? Esélyes. - Pontosan - villantottam egy bájos mosolyt a lány felé, miközben kedvem lett volna ismét megcsókolni. Komolyan, hogy bírtam ki eddig nélküle? Éveken át elment mellettem, velem nevetett, mellettem ült a kanapén, én pedig egyszer sem támadtam le. Csoda. De most komolyan, miért nem? Most, hogy tudja az igazat, annyira nehéz megállnom a dolgot. - Vannak már hozzá eszközök - kacsintottam a lányra viccelődve, noha egyáltalán nem értettem félre a kérdést. - Nyugi, Carol, évekig beléd voltam esve, szerinted minden szándékom az lesz, hogy megbántsalak? Nem fogok melletted senkinek sem udvarolni, ne aggódj... Nehéz lesz, hiszen ez a dolog szinte már a részemmé vált, de megteszem a lányért. Mondjuk, még ötletem sincs, hogyan. Esetleg kössem be a szemem? Nem, akkor mindenkinek nekimennék. Hm... Jó, majd egy képzeletbeli lakatot teszek a számra, és kész. Ki kell bírnom, nincs mese, meg kell változnom. - Szerinted nem volt még olyan fiú, aki megpróbált már kezdeményezni veled valamit? - kérdeztem Caroltól, majd szinte rögtön meg is válaszoltam a saját kérdésemet. - Dehogynem. Amint megtudtam, elbeszélgettem velük, mintha tényleg a bátyád lennék. Utána már nem is nagyon próbálkoztak. Főleg az a kis szeplős gyerek, Herz. Istenem, azt hitte, Carol majd szóba áll vele! Annyira bele volt zúgva, hogy szinte már nekem fájt nézni, ahogy az esélytelenek nyugalmával indul neki a dolognak. Már majdnem odaért Carolhoz, hogy szerelmet valljon neki, de szinte az utolsó pillanatban rántottam vissza, az ingénél fogva. Nem mintha tartottam volna attól, hogy Carol összejön vele, ez inkább már csak amolyan megszokás volt. Könnyed kis csevej... Többé nem is jutott eszébe semmilyen hülyeség. - Egyszerűbb lett volna, persze - bólogattam, majd folytattam: - Nekem nem, mert ezzel azt kockáztattam volna, hogy soha többé nem állsz szóba velem. Elvégre, nem tudhattam, miként fogsz reagálni a dologra... És nem is akartam kocckára tenni a kettőnk között lévő kapcsolatot. Szerettem a lánnyal lenni, és most jutottam el arra a pontra, hogy bevallom neki a dolgokat. Lehet, ezt az elején meg kellett volna tennem, de akkor nem ezt tartottam a helyes lépésnek. - Pedig az ilyenek általában mindig rámásznak a modellekre - vágtam egy rosszalló fintort. Elvégre, annyi ilyet látni a muglik újságaiban. Egy öregember összejött egy húsz éves modellel, és dúl köztük a szerelem. Hát persze. Véletlenül sincs ott hátsó szándék. - De ha valaki bepróbálkozna, majd lepattintom rólad, jó? Úgyis van rutinom a dologban, ha azt vesszük. Elég furcsa lesz ott Carol párjaként jelen lenni, de örültem a dolognak. Nagyon is. Végre, összejött az, amit szerettem volna. - Ha az előjáték randinak számít, akkor igen - bólintottam Carol kérdésére. Voltak ugyan csajok, akik ragaszkodtak a randihoz, de őket hamar meggyőztem arról, hogy nem olyan fontos az. Aki nagyon pattogott, azt elvittem ide-oda, de én nem élveztem a dolgot. Carol nem ilyen volt, vele szívesen veszem az akadályokat, de a többiek csak arra kellettek, hogy legyen mellettem éjszaka valaki, semmi másra. - Majd valami jó kis helyre. Tudsz arra valami érdekes kis helyet?
Ezért is szeretek vele lenni, hiszen mindig olyan szórakoztató, és persze mások körében is e miatt olyan népszerű. Tudja, hogyan kell megnevettetni valakit, engem is már sokszor sikerült neki. Az viszont biztos, hogy én meg a nevettetés... nekem nem menne, hiszen szerepelni se nagyon tudok, nem hogy másokat megnevettetni. Ez az ő reszortja, mindenkinek meg van a maga dolga. Én jobban tudok Lacey-vel beszélgetni, meghallgatni a napját, a bajait, a gondjait, és inkább nevetek mások viccein, mint hogy én generáljam őket. - Akkor akár elhelyezkedhetnél ilyen munkában is, ha kiderül, hogy nem vagy elég jó varázsló. - persze csak cukkolom, tudom, hogy a mágia is nagy erőssége, még ha nem is ért mindenhez, de ő is kiemelkedik azért pár dologban, ami éppen elég, de egy kicsit muszáj piszkálnom, már így is nevetünk. - Gondolom bárkit nem is lehet kifigurázni, akiben nincs elég érdekesség. És... engem tudsz? - kíváncsian pillantok rá, hiszen azért nekem is vannak kis apró nüanszaim, amiket bőven ki lehet figurázni, bár persze ennek is meg van az a része, ami már bántó lehet és nem vicces, de kétlem, hogy ő bármikor is meg akarna bántani. Vajon a barátai előtt se szokott kifigurázni, vagy mondjuk eljátszani, hogy milyen kétbalkezes vagyok,a mikor úgy se látom? - Dehogy nem, Piton azért nem csak egy-egy pontlevonással tud kellemetlenséget okozni. - úgy tudja az embert kellemetlen helyzetbe hozni, hogy ihaj. Na ezért nem akarok én még rosszabb helyzetbe kerülni, mint amilyenbe kerülhetek. Nem, inkább megyek egyedül az órarendemmel, az így is épp elég nehéz lesz majd. Biztos vagyok benne, hogy rendesen kapok a fejemre, főleg hogy nem ez volt az első, amit sikerült tönkretennem. Pár havonta kivégzem az órarendjeimet, és szerintem Piton már vészesen a türelme végéhez közeledik velem kapcsolatban. - Végül is így is mondhatjuk, másképp állsz a dolgokhoz. - na igen ha nem változott meg, hát máshogy viszonyul már mostanra sok mindenhez. Nem akarok én folyton azon aggódni, hogy mikor vet szemet mondjuk másra, de azért van bennem egy kis félsz, hogy netán Susan óta nem olyan hűséges típus. Mi van, ha engem is hamar megun? Már amikor már együtt leszünk, mert hát egész más a plátói rajongás, mint ha ténylegesen ott van neked a másik. Ne gondolja majd idővel azt, hogy már nem is vagyok olyan izgalmas? - Értem én azt hiszem, akkor... majd vigyázunk jó? Csak ne bánts meg, én biztos, hogy nem foglak. De... mi lett volna, ha közben valakinek sikerül elérnie nálam valamit? Akkor mit teszel? - mert azt persze már értem, hogy miért volt mindig annyira féltékeny Michaelre, így már ez is világosabb, de... mi lett volna, ha valakinek tényleg célt érnek a próbálkozásai? Akkor azonnal közbelép, vagy feladja? Azért azt biztosan nem szívesen nézte volna végig, hogy valaki rám mászik, még ha csak egy-egy csók erejéig is. - Persze értem én, de egyszerűbb lett volna, ha... teszel valamit inkább. - hát de nem? Így másokkal volt, bennem fel se merült, hogy akár csak kicsit is érdekelhetem őt, mert hát miből gondoltam volna, ha folyton mindenféle lányok után szaladgált igaz? Esélye sem volt a dolognak. Úgy látszott, hogy nagyon jól el van ő bárkivel, aki csak az útjába keveredik, most mégis engem csókol és hát ha tehetné akkor még többet is tenne, de az azért nekem sok lenne elsőre. - De nem fogsz másokat... mármint tudod lesznek ott mások is, ez nem lesz... - elakadok, halvány gőzöm sincs, hogyan fogalmazzam meg. Nem kellene már előre féltékenynek lennem és hát ránézhet másokra természetesen, de közben meg... ajj ez elég nehéz így. Ki kell vernem a fejemből azokat a lányokat, akikkel eddig együtt volt. - Nem is tudom, én nem vettem észre, de lehet, hogy csak nekem nem tűn fel. Elég rendes fotósokkal találkoztam eddig. - tanácstalanul vonom meg a vállamat, mert hát az is lehet, hogy csak nem vettem észre, hogy ki mit akar tőlem mondjuk. A jó ég tudja, ezen még sose gondolkodtam, hogy mondjuk egy fotós akarna kikezdeni velem. Azt hiszem nem volt rá példa és valószínűleg nem is nagyon hagytam volna. - De másokkal is szoktál randizni nem? Vagy velük csak... mást csinálsz? - ah hülye kérdés, nem tudom megfogalmazni a dolgokat, vagy inkább kimondani nyíltan azt, amire gondolok, ez az igazán nehéz, pedig nagyon igyekszem, és persze már a gondolattól is sikerül kissé elpirulnom. - De azért elmehetnénk, akár mondjuk a fotózás után beülhetnénk valahová, ha van kedved. - mármint tuti van de mégis, azért egyelőre még viszonylag bizonytalan vagyok, de majd összekapom magamat, csak idő kérdése. Mégis csak új a helyzet.
Carol nevet. én pedig szintén vele nevetek. Mi tagadás, hatalmas tehetség voltam ezen a téren, és ha mégse jönne össze az aurori szakma, akkor talán megpróbálom a szinészetet. A varázslótársadalomban nem volt ugyan olyan népszerű, mint a muglik körében, de ilyen esetekben nagyon is jól jött számomra, hogy anyám varázstalan ember, így a muglik világában sem jelentett gondot számomra a beilleszkedés. A legtöbb mágus elutasítaná még csak a gondolatát is annak, hogy a mugli társadalom egyik tagja legyen, engem azonban ez egyáltalán nem zavart. Színdarabokban vállalnék szerepeket, majd jönnének a mozifilmek. Az én bájos pofimmal mindent el lehet adni. A romantikus filmekkek kapcsolatban azonban voltak némi fenntartásaim, de ha ez kell a sikerhez, hát legyen. Bármilyen csöpögős szöveget is tolnának elém, lenyelném... A nők pedig bomlanának értem, ez teljesen nyilvánvaló. Elvégre, a suliban is hatalmas volt a népszerűségi indexem, a mugli lányok pedig mindenben megegyeztek az itteni diáklányokkal. Azt pedig mindenképp be kellett látnom, hogy voltak köztük igazán szép példányok is, pedig nekik még nem is állt rendelkezésükre semmilyen kozmetikai varázsszer. Lenyűgöző, mit ki nem tudnak ezek találni, ha rákényszerülnek a dolgokra... - Én azért megnéznélek abban a szerepben - nevettem el magam még jobban, szinte a könnyeim is megeredtek, miközben azon voltam minden erőmmel, hogy Carolt nevettető szerepben képzeljem el magam előtt. Kétségtelen, hogy neki a modellkedés sokkal jobban áll, az valahogy hozzá illő szakma volt. Elvégre, ki látott már egy ilyen gyönyörű lányt bohócként villogni a színpadon? Én még nem, és szerintem nem is sok ember tenné fel a kezét egy ilyen kérdés hallatán. - Tudod, a muglik körében ez egy nagyon népszerű szakma, élnek-halnak azért, hogy egy humoristát láthassanak a tévében... Sőt, még fizetnek is érte. Nyilván Carol tudja jól, mi az a tévé, hiszen nálunk már látott eleget, és a TV-műsorokból sem volt hiány a nyári szünetek idején. Amióta Lacey-vel lógott, sokat tanult a muglik világáról, így nem álltam neki behatóbban elmagyarázni a dolgok mibenlétét. Azt ugyan nem tudtam, hogy néztek-e vígjátékokat, vagy stand up comedy-ket, de kétségtelen. hogy tudja, miről lehet szó. Elvégre, nem kell túl nagy képzelőerő az ilyen dolog terén. - Valami olyasmi ez, mint amit a mágusadókon lehet fogni - szólaltam meg végül töprengő képet vágva. A varázsvilágban nem volt olyan nagy múltja ennek az egésznek, így érthetően nem is akadtak túl jó emberek eme téren, de a próbálkozásukat néha-néha meghallgattam. A legtöbb nem volt túl poénos, de azért időtöltésnek teljesen tökéletes volt. Jobb, mint a leckék, melyekkel a tanárok traktálnak minket. A Roxfortban pedig csakis mágikus adásokat lehetett fogni azon az öreg készüléken keresztül, mely a Griffendél-torony egyik sarkában álldogált. Valaki mindig ült mellette, de szerencsére némi vita után könnyen elhajtottam az emberkéket. - Az emberke odaáll a mikrofon elé, és csak mondja a magáét, amit megpróbál minél viccesebben előadni. Nem mindenkinek sikerül ugyan, de legalább próbálkoznak. Vannak olyanok is, melyeken a legszívesebben sírva fakadnék, de olyankor inkább csak fapofát vágva hallgattam a műsort. Azt hiszem, pár hónapja éppen az akkori barátnőm rokona próbálkozott, elég siralmas teljesítményt nyújtva. Nem akartam megbántani a lányt, így inkább úgy tettem, mintha tetszene a dolog, habár legszívesebben eltekertem volna arról az adóról. Komolyan, harmatgyenge volt a gyerek, ezt csak a süket nem hallja. - Persze, de Piton megy a legjobban - kacsintottam a lányra. Szoktam utánozni másokat, ez tény és való, de mindenki a Pitonról nyújtott teljesítményemet dicsérte. - McGalagony nem megy olyan jól, azt hiszem, Filtwickből sem fogok doktorálni, de egyébként a többivel semmi gondom sincs. Valóban ez volt a helyzet. Nem voltam ugyan mestere a témának, de Piton az tökéletes volt. Mármint, nem a bájitantan tanár volt olyan tökéletes, hanem az általam nyújtott alakítás róla. Nincs olyan ember, aki ebben le tudna pipálni. - Nem kell hozzá olyan sok bátorság - vonom meg a vállam félszegen, habár jól tudom, hogy ez távolról sem igaz. Kihagyni Piton óráit? Valóban csúnya következményei lennének a dolognak. Mondjuk, Carol mardekáros volt, nagy eséllyel ő még elég olcsón megúszná a dolgot, de akkor is... Nem, Pitonnal még egy mardekáros sem mer szórakozni. Pedig nekik aztán tényleg nincs mitől félniük. Az áldott jó házától nem von le pontokat, és vannak, akiket büntetőmunkára sem küld, mert mindig tud valami jó mentséget arra, hogy miért nem kell menniük a szabályszegéseik ellenére sem. Tanulnak, kviddicseznek, stb... Bezzeg a többi ház szív a mardekárosok helyett is. Velünk nem kivételezik McGalagony. - Én ezt nem vettem észre - szólaltam meg Carol érvélése hallatán, miszerint Susan óta más lennék. - Igaz, hogy több kapcsolatom volt, amióta nem vagyunk együtt, de nem hiszem, hogy olyan sokat változtam volna. Egyszerűen csak magabiztosabb lettem, ennyi az egész... Tudtam, hogy a lányok nem tudnak nekem ellenállni, ezt pedig nagyon szépen ki is használtam. Aki csak kapható volt a velem való flörtre, és még nekem is tetszett, azt szinte az első pár pillanatban le is vettem a lábáról. Jó, voltak olyan lányok, akikkel nem álltam szóba, de azt hiszem, egy részeg pillanatomban még Eloise Midgeon-t is megcsókoltam, noha a józan eszemmel soha életemben nem értem volna hozzá. A lány azóta szentül meg van győződve arról, hogy teljes mértékben bele vagyok esve, és széltében-hosszában ezt meséli mindenkinek, a csókomat emlegetve fel bizonyítékként. Inkább leszokok az alkoholról, csak ne kelljen ismét átélnem ilyesmit. - Hát igen, ettől tartok én is - vallottam be kelletlenül Carolnak minden balsejtelmem gyökerét. Mi van, ha veszekedve érnek véget az útjaink? Soha többé nem leszünk olyan jóban, mint előtte, és ezt nem szerettem volna. - Mondjuk, számomra az se jó, ami most van... Annyira rossz volt magamban tartani a dolgokat, miközben mindennap láttalak valamerre, érted? Egyszerűen már nem bírom magamban tartani... Nem szeretném kockára tenni a barátságunkat, de már nem érem be a fogadott báty-szereppel. Nekem ennél többre van szükségem. Carolra, senki másra. Ki tudja, mikor lesz ismét alkalmam felvállalni az érzelmeimet a lány előtt, így inkább nem is tartottam magamban a dolgokat. Ha hallgatok, soha az életben nem jutunk egyről a kettőre, és az se lett volna sokkal jobb. Számomra biztos nem. Az, hogy megosztja velem a problémáit, sokat jelentett számomra, de kevés volt. Kevés, mert nem csókolhattam meg, és nem közeledhettem felé úgy, mint más lányok felé. Volt, amikor szinte már fizikai fájdalommal járt a dolog. Kemény évek voltak ezek, ez tény. - Nem volt furcsa - jegyzem meg Carol kérdését hallva, miközben visszaemlékeztem az utóbbi néhány hónapra. - Voltaképp, ők inkább csak azért voltak, hogy ne állandóan körülötted járjanak a gondolataim, tudod? Nehéz, amikor az ember olyasvalakibe szerelmes, aki inkább csak családtagként tekint rá. Susan mondjuk kissé több volt, mint búfelejtő, mellette egy kis időre tényleg kiment a fejemből Carol, de a többiek már tényleg csak arra kellettek, hogy ne szenvedjek állandóan attól, ami bennem dúlt. Amikor Carol belement a csókomba, boldog voltam, amikor azonban elhúzódott a kezeim elől, már nem örültem annyira. - Rendben, ahogy szeretnéd - adtam be a derekam nagy nehezen, majd szorgalmasan bólogattam Carol következő szavaira. - Mi az hogy! Ott a helyem, feltalálom magam. Modellek között? Ó, hát a Mekkák Mekkája lenne az a hely, nem is értem, hogy a fotósok miért nem használják ki a dolgokat. Kíváncsian sandítottam a szőkeségre, majd némileg kíváncsian szólaltam meg: - Most jut eszembe... Nem volt még példa arra, hogy valamelyik fotós megpróbált veled összejönni? Elvégre, hallottam már ilyen esetről, azt hiszem, az egyikből szép kis botrány is kikerekedett... Valaki olyasvalakit szeretett volna ágyba csábítani, aki még a tizenhatot sem töltötte be, de természetesen, ez semmit sem számított a férfinak. A lány szülei szinte azonnal fel is jelentették az ipsét, ennek pedig hatalmas visszhangja lett a mágus társadalomban. - Dehogynem szeretnélek! - nevettem el ismét magam Carol szavait hallva. - Csak nekem annyira még nem megy a randizás, de ha szeretnéd, elmehetünk valamerre. Remélem, hogy a rajongóid most távol maradnak... Volt egy srác, aki szinte állandóan Carolt követte a kis fényképezőgépével, amikor lement Roxmortsba, és a lány szinte alig tudta levakarni magáról. Mondjuk, ő szépen próbálkozott. Amikor azonban elbeszélgettem a gyerekkel, hogy hamar összebarátkozhat az öklömmel, ha tovább folytatja a kis hobbiját, akkor azért megijedt némileg. Carolnál idősebb volt, de nálam fiatalabb. Esélye se lenne ellenem.
Folyt. köv. a Miley által leadott dolgozatok elolvasása után 
)
//
//
//