2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szinte égek a vágytól, hogy már most azonnal lássam Cosette-et, ha a látó nőnek igaza van. És miért is ne tévedne? Látszik rajtam a feszültség, nehezen fogom vissza magamat, hiszen hosszú évek teltek el, viszont fegyelmezett légkör az életem, így nyugalmat erőltetek magamat, hagyom, hogy Ms. Bryson elvonja a figyelmemet a kérdéseivel, amivel beszélgetést kezdeményez. Látszik rajta, hogy mennyire tudatos, már megtanulta használni az adottságát, ami egykor biztosan nehézséget okozott. Jövendőmondónak születni kell, nem lehet csak úgy tanulni, ezért nyilván sok a csaló, aki tévútra vezetné azokat, akik hisznek neki. Így aztán az ember eleve szkeptikusan áll a látás adományához, nem csoda, hogy az amúgy kötelező jóslástant a többség leadja viszonylag gyorsan, amikor már nem szükséges. - Én azt hiszem, hogy mindenki, aki végül sikeres és támogató lett, az a saját gyötrelmeiből építkezett. Talán én is sima, átlagos auror lettem volna, ha nincs ez a tragédia. Immár tudom, hogy hogyan kell másokat felkészíteni arra, hogy szembenézzenek a félelmeikkel. - Bólintok elismerően, hiszen nagyon hálás vagyok, hogy a nő, lényegében érdek nélkül segít. Tudom, hogy már így is helyszínelő, és nyomokban segít a sötét mágusokkal szembeszálló auroroknak, de akkor is, egyértelmű a hivatástudat. El is kótyavetyélhetné a tudását. - Azt gondolom, hogy ő kellett, hogy legyen, máskülönben miért látnék én valami ismeretlen lányt? Semmilyen pregoknitív képességgel nem rendelkezem. Az a valami belemászott a fejembe, és kivetítette a valóságot, igazságot. - Tűnődöm el, hiszen ebben egyértelműen a látóra kell hagyatkoznom. Megrázom a fejemet, én sem gondolom, hogy a kentaurok elrabolták volna, semmilyen indok nincs ilyesmire, ráadásul egy kivételesen intelligens népről, fajról van szó, akik cseppet sem vérengzőek, inkább csak a területüket védik, mint egykor az indiánok. Azért haladok a nő mögött, nem pusztán, hogy udvarias legyek, hanem mert ha valami bevillan neki, hogy hova kell lépni, hiszen más esetben én védeném őt. Most azonban az életem múlik rajta. - Sötét haj és szem? Nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek. Hogy-hogy nem a kentaurok? - Döbbenek meg kissé morúzusan, nem erről volt szó! Tényleg valaki elrabolta, és az életére tör? Kutatok az emlékeimben, hogy ki lehet a fiú, de mivel azt sem tudom, hogy hány éves.. Inkább Ms. Bryson felé sandítok, hogy na most merre. Hiszek neki a végtelenségig, de tudom, hogy a jövő is mindig mozgásban van, lehet, hogy teljesen máshogyan alakulnak a dolgok, mint ahogyan ő ezt elképzelte.
Azt hiszem csak azért ütöm el az időt egy kérdéssel, hogy ne feszülten sétáljuk végig az utat, hiszen a Roxfort birtokán már nem lehet csak úgy hoppanálni, így nincs mit tenni, mint gyalogosan indulni neki. A képességem is sokkal jobban működik, ha közben figyelek és koncentrálok, mint ha ide-oda ugrálunk a térben. Nincs semmi konkrét, amit követni tudnánk, főleg nem ennyi év elteltével. Aztán persze az sem biztos, hogy jutunk bármire is. - Néhányszor velem is előfordult, igen. Talán tényleg mindenki vagy így, vagy úgy megteszi ezt, ha más nem a épp csak a széléig, de azért bekukkant, főleg most, hogy már sok az egyetemista. - hümmentek egyet és kicsit talán el is odázom rövid hallgatással a kérdése második felét. Nehezebb falat, hiszen bizonyára annyira tisztában van a kilétemmel, hogy tudja nem volt mindig olyan egyértelmű, hogy bárki segítséget kérne tőlem. A mai napig is sokan a látókat zakkantaknak gondolják, hiába akadnak kivételek és talán több már, mint mondjuk tíz éve. - Nem túl kedves történet. Gyerekként már furcsa rajzaim voltak. Nem a legkellemesebb dolog rémségeket előre látni, néha csak rossz álomnak hiszi az ember. - arról nem beszélve, amikor kómába estem hosszú hónapokra a legjobb barátnőm halálakor. Nem szívesen gondolok erre, hiszen rémes helyzet volt a szüleimnek is. Mindig is úgy gondoltam, hogy nekik sokkal nehezebb volt ez, mint nekem, hiába, hogy egyébként mindent megtettek értem és mindig támogattak. Ez viszont egy néha gonosz világban nagy kihívásokkal jár. - Amikor azt mondja látta néhány pillanatra, talán hiteles kép volt és úgy néz ki most, abban a rémálomban, amiről beszélt, de ez csak akkor derül ki, ha megtaláljuk. Az viszont nem hiszem, hogy emlékszik... ha így lenne nem hiszem, hogy eltűnt volna, ha csak nem rabolták el, de miért tették volna? - gondolkodom el, mert hát a kentaurok nem épp olyanok, akik elvisznek egy kislányt, hogy felneveljék. Ha így tettek jó oka lehetett. Azt hihették, hogy nincs hová visszamennie, vagy a lány nem emlékezett egyáltalán rá, hogy kicsoda. Különös dolog az elme, képes egyszerűen csak lezárni, hogy a rossz emlékeknek gátat vessen. Mindenesetre elindulunk a fák közé, hogy kutassunk. Én egyelőre mást nem tehetek, mint hogy figyelek, hogy időnként megérintek egy-egy fát, de a látomások nem erőszakolhatóak ki. Koncentrálhatok rájuk, gondolhatok valakire hátha... de ez sajnos nem ennyire egyszerű. Beletelik egy kis időbe, amire megtorpanok. Egy tisztásra érkezünk, a földön jól láthatóak a pata nyomok. - Bevillant... egy szőke lány, piszkos arc, thesztrálok és... egy fiú, sötét haj és szem. Nem ismerem az arcát, de ez jó jel, akkor valaki talán látta már és itt lehet, ha... ő az. - javítom ki magamat azért, mielőtt reményt keltenék. Nem pontosan tudom meghatározni, hogy mikori a kép, talán egy éves, vagy több is lehet, netán csak fél. Nem pontos tudomány az enyém. A fiút pedig sajnos nem ismerem és hát a lány sem biztos, hogy az, akit keresünk, csak mert szőke. A kiskori kép alapján hasonlít, de mégis csak sok idő telt el.
Hétvégéig el tudom rendezni a dolgaimat, például Kellyvel egyeztetni, hogy most pár napot külön töltünk, de majd értesítem, hogy mi volt. Ő ismeri a történetemet, meg fogja érteni, ha kicsi esélyt is látok rá, hogy Cosette még él, meg kell találnom, vissza kell hoznom. Bár erőteljesen kétséges, hogy emlékszik-e még rám, hiszen kisgyerek volt, amikor a tragédia történt. Egyetlen bizalmam a fiatal Brysonban van, s elfogadom, hogy most ő a vezető ebben az akcióban. Hiába a korkülönbség, néha igenis hagyatkoznunk kell az ifjú titánokra, ők a jövő reménységei. Ráadásul köztudott, hogy a fiatal látnok jóslatai megbízhatóak, bár el tudom képzelni, hogy milyen nehéz dolga volt egyokr, amikor még senki sem hitt neki. Most azonban tőle függ, hogy mire jutunk. Roxmortsban lyukadunk ki a hoppanálást követően, én civil ruhában vagyok, hiszen most nem hivatalos megbízásban járunk el. Mivel sportos alkatomhoz szinte minden jól áll, a kényelmes, de terepen is használható ruházatot létesítem előnyben. A faluból elindulunk az ösvényen a Tiltott Rengeteg felé. Jó régen nem jártam már erre, hiszen Kathleen évekkel ezelőtt végzett az iskolában, más pedig mi dolgom lenne itt? A hét második felében már úgy számoltam, hogy felesleges is borotválkozni, ezért egy több napos sörte borítja az ábrázatomat, amit a mindig szigorúan sima képű Solomon biztosan szemforgatva tenne szóvá. Ám nem vagyunk egyformák, most megpróbálok ellazulni, s egyben arra fókuszálni, hogy a kisebbik gyerek talán még mindig él! - Az már nagyon régen volt. Azt hiszem minden Roxfortos diák bemerészkedett legalább egyszer, én viszont többször is. Mindig vonzott az ismeretlen. És Ön Miss? Oly fiatal, egyáltalán hogyan bukott ki ez a látnok dolog? - Kérdezek vissza, ami más szájából tapintatlanságnak tűnhet, engem azonban mindenki úgy ismer, hogy a végletekig őszinte, és következetes vagyok, így nem bántásnak, érdeklődésnek szánom. A Kellyvel való kapcsolatomat is szinte az első perctől felvállaltam, mert bár izgalmas dolognak tűnhetett volna a titkolózás, mégsem az én világom. A hozzám hasonló katonás aurorok életét a szabályok, keretrendszerek határozzák meg, én is azokba tudok kapaszkodni. - Én sem hiszem, hogy a kérdezősködés megtenné a hatását. Amikor az eset megtörtént, még egy ideig nem adtam fel a reményt, kutattam a környéken, de ha akkor nem hozott ez eredményt.. Nem, akkor nem a közelben lesz, sokkal inkább hiszem, hogy beljebb. És hogy néz ki? Vajon megismer még? - Tűnődöm el, hiszen ahogyan már Kathleen sem gyermek, Cosette még többet változhatott, és jó eséllyel már semmilyen kötődése nincsen irántam. Különben is, azt sem tudom, hogy Kelly hogyan fogadná, hogy esetleg be kell fogadnom valakit, ha mégis a kisebbik megkerülne.
Mivel mindketten dolgozunk, nem igazán működött, hogy sok-sok órán át vonaton zötyölődjünk, ezért is választottuk a gyorsabb megoldást, a hoppanálást. Ilyen távolságba természetesen a dolog bonyolultabb, viszont mindketten elég jól ismerjük az iskola környékét ahhoz, hogy ne okozzon gondot. Végtére is, aki Angliában él és varázsolni tud jó eséllyel megfordult már a Roxfortban, neki pedig még gyereke is van, aki idejárt, egy legalábbis biztos, a másikról pedig még nem tudjuk, hogy tényleg a környéken van-e. A falutól tehát csak kis sétába telt, hogy elérjünk az iskola főbejáratáig. Úgy gondoltam mégis csak ideálisabb lenne innen indulni. Ha a lánya a közelben van nehéz elképzelni, hogy ne keveredett volna még az iskola birtokára, ha rejtőzött is és biztosabbnak érzem, ha innen indulunk, amit én magam is jobban ismerek. - Ön gyerekként járt már az erdőben? - kérdezem a mellettem sétáló férfit. Tudom én, hogy a neve szerint ez a Tiltott Rengeteg, de tudjuk jól, hogy ez nem minden diák számára jelenti azt, hogy semmilyen körülmények között nem közelítheti meg, így hát nem meglepő módon én magam is több alkalommal jártam már a fák között, bár soha sem egyedül, ahogyan most sem. Azért a bennsőmben ott feszít az idegesség is, na nem a múlt miatt, hanem a jelen okán, hiszen talán felesleges reménnyel táplálom ennek az apának a szomorúságát. Talán semmire sem jutunk, de valahol mélyen mégis úgy érzem, hogy itt kell most lennem és neki is. Ezek a megérzések már egészen gyerekkorom óta elkísérnek. A látói lét nem csak azzal jár, hogy képek villannak az elmédbe. Az egész sokkal mélyebb. Néha csak megérzések formájában érkezik a sugallat, hogy tudod, hogy valamit meg kell tenned, még ha nem is tudod pontosan mit és mikor. Ezért vagyok most is itt és segítek, mert tudom, hogy ez nem olyasmi, amiből kimaradhatok. - Ha már régóta itt van, talán járt már a birtokon, de kétlem, hogy kérdezősködéssel sokra jutnánk. Ha valaki találkozott is vele, már tudna róla, ha az illető nem tartja titokban valami okból kifolyólag. - gondolkodom el kicsit és bár futólag a kastély felé pillantok, ahová természetesen egy gyors üzenet formájában jeleztem, hogy megfogunk érkezni, legalábbis a birtokra, végül az erdő felé veszem a lépteimet. Tudom, hogy sokan azt gondolják látónak lenni kiváltságos, vagy épp őrült helyzet, sokan pedig nem is hisznek benne, nem tudom, hogy a mellettem haladó férfi ezzel pontosan hogy is van. Vajon csak nincs más, akihez fordulhat, vagy ő nem az a szkeptikus fajta, netán már nem az, de valamikor az volt? A hozzá hasonló komoly pozícióban lévő emberek általában nem olyanok, akik hisznek valami felsőbb erőben.
Miután a lányt nem ismerem tüzetesebben, elképzelni sem tudom, hogy a kép, amit mutat pusztán álca, vagy ez az igazi arca, a kicsit komoly, mégis oly szomorkás porcelán szépség. Jómagam abban nőttem fel, hogy mivel örökbefogadtak, és mind a hivatali úton követnem kell apámat, amiért elhoztak az árvaházból, mind pedig az előre kijelölt arát kell elvennem a grófi címért, nem igazán volt választásom. Aztán valamin nagyon összeveszhetett a két család, sérelmek kerültek elő, így a frigyből nem lett semmi, azóta a szüleim ejtették ezt a témát, de az talán még porondon van, hogy én is bíró legyek. Az embereket valamilyen szinten illik ismernem, feltérképeznem, de szerelmi szinten nem mondanám magamat túl ügyesnek, néhány futó kalandon túl nem láttam értelmét belebonyolódni, ha le vannak osztva a lapok. Dorát már többször láttam, s bár nem akadt meg rajta a szemem, most így közelről el kell ismernem magamban, páratlan külsővel rendelkezik, amiről ugye tudjuk, hogy nem minden. Inkább az érdekel, hogy az elmúlt napokban miért van ennyire maga alatt, pedig nem rám tartozik. – Nos igen, az már kiveszett. A hölgyek egyenjogúságot kaptak. Van aki még mindig vágyik efféle udvarlásra? – Nem teszem szóvá, hogy azok a nők, akik azt várták hogy emberszámba veszik őket, még mindig alapvetésnek veszik, hogy előreengedik őket, cipelik a csomagjaikat, és effélék, tehát az egyenjogúságból csak azt vették ki, ami nekik kell. Ám megismétlem: nem ismerem Dorát, a hangfekvése egészen kellemes, ahogyan itt szomorkásan trillázik nekem. Nem is tartanám fel, csak a zsebkendő miatt jöttem utána, de a kellemes illatfelhő, ami körbeveszi, benyomakodik az arcomba, ahogyan végigsimít a kendőn, felötlik bennem, hogy milyen érzés lenne, ha az én arcommal tenné. Furcsa gondolat! – Eredetileg nem így volt tervezve, de a családom most így határozott, hogy kapok most néhány év egérutat. – Fedem fel a lapjaimat kényszeredett vállvonással. Egyébként sem volt sok ismerősöm, nem volt kitől elbúcsúzni, inkább az elegáns partikon szoktam részt venni, semmint iskolai rendezvényeken, de félő, hogy Brienna családja nagyon kiutált minket az úri körökből, pedig az apám tönkre tudná őket tenni anyagilag, hiszen csak címük van, pénzük nem, bíróként pedig bármilyen koholt váddal bezárathatná őket holmi sérelemből. Eddig még nem tette. Én is vele lépek arébb, hogy ne legyünk útban, talán egy kicsit nagyobbat is lépek, majdnem letaposva Dora lábát, még inkább eláraszt az illatfelhő, automatikusan lepillantok a kecses hattyúnyakra, hogy aztán találkozzon a pillantásunk. Zavartan elfordítom a tekintetemet, és miután többen elhaladtak mellettünk, visszalépek a helyemre. – Úgy fest, ez a nyár mindenkinek pocsék volt. Nekem egy jegyesség felbontásával. Mindegy is, családi kötelezettség lett volna, de nagy balhé volt. Remélem nem futok itt össze a csajjal. Összecsaptak a felhők? – Nem akarok én tapintatlan lenni, ha úgy látja, hogy van még egy kis ideje, akkor kint sétálhatunk egy darabon, de ha sietne, el is engedem.
Ez az év nem indul a legfényesebben és nem tudom, hogy hogyan is kezeljem a sok engem ért csapást. Nem vagyok gyenge, a szüleim abszolút nem arra neveltek, de az álca, amit felvettem az évek folyamán valószínűleg lehullni készül, mert egyre csak nyomja és nyomja a lelkemet, ami pedig repedezik alatta és félő, hogy hamarosan darabokra hullik majd. A gyomrom is görcsbe rándul a gondolatra, de tudom, hogy ki kell tartanom és majd biztos javul a helyzet, hiszen még csak az első napunk az iskolában, biztosan akad olyan elfoglaltság a következő hetekben, amivel majd el tudom terelni a gondolataimat a milliónyi problémáról, ami körülvesz engem jelenleg. Lehet egyébként az is, hogy csak én fújom fel ennyire a helyzetet és én élem meg nagy drámának, de valahogy nem tudom leporolni magamról ezt az egészet és amúgy is abban a korban vagyunk, amikor az érzéseink is a leghevesebbek és a legváltozékonyabbak, legalábbis azt hiszem. Meglepődött tekintetemmel fordulok Brandon felé, ám hamar elhagyja egy nagyobb mosoly az ajkaimat szavai hallatán. - Titkos szerelmi üzenet? Áh, dehogy is, egyébként pedig hol vannak ma már azok a gáláns férfiak, akik ilyesmit küldenek? - Remélem nem veszi zokon a kérdésem, de én még egy olyan fiúval sem találkoztam itt, aki olyan romantikus lenne, hogy ilyesmivel álljon elő. Egy kis ideig még nézegetem a zsebkendőt, a finoman belehímzett betűkön pedig végigsimítok, de aztán végül csak zsebre vágom és hálálkodásom után még a fiú nevére is rákérdezek. Ciki, főleg hat év után, de a név memóriám amúgy sem a legjobb, még úgy ahogy arcról meg tudom ismerni az embereket. De ha őszinte akarok lenni, az eddigi éveim alatt csak azokat az embereket ismertem meg jóformán, akikről Alexszel beszéltünk és valamilyen módon kapcsolódnak hozzá- hozzánk. Valahogy ezt a csőlátást is el kellene már kerülnöm, talán az is segítene abban, hogy túltegyem magam a problémáimon. - Örülök, Brandon. Most kezdted az egyetemet? - Teszek fel egy apró, egyszerű kérdést még ha esetleg lenne kedve velem társalogni. Azt kívánom amúgy, bár már én is egyetemista lehetnék, olyan jó lenne kicsit szabadabban élni, de addig még teljes két év vár rám, és ez oly hosszúnak hangzik. Kicsit odébb lépek hogy ne álljam el a bejárati ajtót teljesen és zavar is, hogy a sok diák folyamatosan az aurámba lépdel. Ám az sem nyugtat meg egyáltalán, hogy Brandon észreveszi rajtam, hogy valami baj van. Erőt kell vennem magamon tényleg, nem kellene, hogy ennyire mutassam, hiszen akkor majd csak a kérdések jönnek és én pedig utálom azt, ha bombáznak a milliónyi 'mi a bajjal?'. A fiútól ezt nem veszem ám zokon, ebben a helyzetben inkább Alextől tartok, de Brandonnak csak legyintek egyet és halovány mosollyal próbálom elfedni a helyzetet. - Á, csak kicsit összecsaptak felettem a felhők a nyáron és ez elkísért az első napomra is, de semmi komoly. Majd elmúlik. - Majdnem kicsúszott a számon a tinidráma szó, de nem akarom magam leégetni előtte és azt sem, hogy azt gondolja, gyerekes vagyok. - Hogy telt a szünidő? - Terelem el magamról a figyelmet egy apró kérdéssel ami az iménti válaszomból jutott eszembe és hát Brandon szimpatikus, így szívesen beszélgetnék még vele egy kicsit, már ha persze nem tartom fel ezzel.
Látom, hogy neki sincsen jobb kedve, mint nekem. Hát igen, olyan szempontból az én lelkivilágom most nem a legjobb, hogy Yngrid, mint amolyan fogadott hugica nem folytatja az iskolát, tőlem függetlenül el is költöztek Franciaországba, így ez mindez már barátságnak sem fogható fel, inkább levelezőtárs lesz. Még azt is el tudom képzelni, hogy nagyon összerúgta a port valami fiúval, amiről nem is akart beszélni. Én viszont úgy egyeztem meg a szüleimmel, hogy ha ezt az előre eltervezett házasságot félretettem, akkor legalább valami papírt szerzek, ezért hát a továbbtanulás. A különös lány, akit már többször láttam, eddig teljesen elkerülte a figyelmemet, a mostani lehangoltsága viszont nem tűnik veszekedésnek. Lehet, hogy megvitattak valamit, nem nagyon juthattak közös nevezőre, vélhetően a heves gesztikuláció okozhatta, hogy elhagyta a hímzett zsebkendőt. Annyit megér a dolog, hogy utána vigyem, mielőtt még a szeszélyes angol időjárás martalékává válik. Hátrafordul, éppen mielőtt belépne a kastélyba. Számomra is csupán annyiról szól, hogy a kezébe nyomjam az elhagyott holmit, s találkozom a zafír pillantással, amitől egy pillanatra a hangomat is nehezen találom meg. – Szívesen. Nem akartam széthajtogatni, hátha valami titkos szerelmi üzenet van benne.. de.. Eleve szét volt félig esve, amikor felvettem. – Nem magyarázkodom, inkább tényeket közlök. Végtére is ha nem értem volna utól, akkor ténylegesen meg kellett volna néznem, hogy visszajuttassam a tulajdonosához. Nemesi nevelést kaptam annak ellenére, hogy nem vagyok aranyvérű, a családom inkább a felkapaszkodottak közül való, akinek tele a tömve pénzzel, éppen ezért akarták volna, hogy elvegyem Briennát, hogy így az utódaink már tényleg grófként nőjjenek fel. Ebből úgy fest, nem lett semmi. – Nem tesz semmit, éppen útba esett. – Hárítom el a hálálkodást, egy zsebkendőt visszajuttatni még nem jelenti azt, hogy lovagias volnék. Inkább magamnak való, mint aki mindig mások által volt irányítva, végre esély kínálkozik, hogy elodázzam azt, amiért örökbe fogadtak. Hiszen erről van szó, apám nem a vér szerinti, csupán valaki, aki nem tudta biztosítani az utódlást, így saját maga választotta meg, hogy kinek adja át a stafétát. Viszont ez így kötelességekkel is jár. A barát szó megüti a fülemet, ám ettől még lehet szerelme, külsőleg kifejezetten tetszetős lány, noha a szüleim előbb-utóbb bevasalják rajtam a kötelező házasságot. Ha nem Briennával, hát valaki mással. – Brandon Sanders. Ereklyevadász szak. – Inkább az egyetemi kurzust mondom, hiszen a mi korunkban már inkább az számít, nem a ház. Bár lehet, hogy ő még az alsós padokat koptatja? Igen, esélyes, hiszen már az első órákon látnom kellett volna, hiszen az egyetemistáknak sok a közös tárgya. – Láttam, hogy nem is vagy túl jól. Remélem semmi komoly. – Fűzüm hozzá, hogy nagyon zavart az ábrázata, ha elhagyja a zsebkendőt, ez megtörténhetett volna a táskájával is. Bármiről is legyen szó, le kell nyugodnia. Nem én vagyok az, aki ebben segíthet, de hátha itt van valami barátnője a közelben, netán felmehet a klubhelységébe meginni egy pohár teát, vagy ilyesmi. Talán túlságosan komoly vagyok, a társaimhoz képest kicsit koravén is, hiszen úgy neveltek, hogy kötelességeim vannak, így aztán a figyelmesség jegyében érdeklődöm a hogyléte felől.
Kissé csalódottan baktattam vissza a tó irányából az iskola felé. Valójában nem is tudom mit gondoltam, majd hogyan fog ez az egész szitu rám hatni, tenni már semmit sem tudok ellene és talán itt lenne az ideje, hogy hagyjam Dany-t és a saját kis világommal kezdjek el foglalkozni. Ami egyébként szintén nem túl jó ötlet és szintén pont ugyan annyira veszi el a kedvemet, mit az imént megtudtak. Félreértés ne essék, én tényleg örülök annak, ha egy barátom boldog és megtalálja a számításait, de ez valahol mindig megerősít abban, hogy nekem nem jön össze soha, semmi. Mintha az isten verne azért, hogy léptem még elsőben és új életre vágytam, pedig nem mondhatnám, hogy rosszul érzem magam egyébként a bőrömben. Csak az utóbbi időben igencsak kezdenek összecsapni felettem a hullámok és egyre inkább abba az irányba visz minden, hogy bevalljam, ki is vagyok igazán. Ennek pedig egyik, a fejemben lejátszott jelenetnek, sem lenne jó kimenetele. Valószínűleg mindenkit elveszítenék és egyedül maradnék, örökre, így hát visszakerülnék abba az útvesztőbe amiből elsőben ide keveredtem és kicsit sikerült kimásznom. Valahol meg kell találnom ismét az egyensúlyt és visszatérnem Dora Travershez, a mugliszármazású lányhoz, akit hosszú évek óta szekálnak a barátnőjével együtt és híresek a szituációikról, amikbe együtt belekeveredtek. Alexet sem kell senkinek sem bemutatni azért szerencsére. A zsebembe kotorászom egy papírcetli után, hogy üzenjek valahogy Alexnek és talán figyelmetlenségemben ejthettem ki a zsebkendőt, de észre sem veszem igazán. Cetlit sem találok, így hát kicsit rohamosabbra veszem a lépteimet, mert meg kell találnom a barátnőmet és ki kell kérdezzem azokról a dolgokról, amiket most megtudtam. Ezerfelé jár a fejem, a bejárat előtt még kicsit meg is torpanok, és a gondolataimból Brandon zökkent ki, ahogy megszólít. Némileg megrezzenek, de aztán hamar kapcsolok és meglepődötten elveszem tőle az elveszített tárgyat. - Szia, óh, basszus, biztos kiesett a zsebemből útközben. Köszi. - Végigsimítok a zsebkendőn és miután meggyőződtem róla, hogy biztosan az enyém, visszateszem a helyére. - Egy barátomtól kaptam ajándékba, jó, hogy megtaláltad, bántam volna, ha örökre elveszik. - Mondom neki, ahogy kicsit sikerül feleszmélnem, de nem gondolok bele ettől többet. Látásból ismerem a srácot abban biztos vagyok, de a nevére nem igazán emlékszem a múltból, annyi biztos, hogy felettem járhat jó pár évvel. - Legalább, te már tudod a nevem. Megkérdezhetem a tiéd? - Ma a megszokottnál közlékenyebb vagyok, vagy inkább mondanám, hogy a történtek után egészen kedves, de okom nem lenne bunkózni a sráccal, azért nem vagyok egy hárpia. Kicsit cikinek érzem, hogy nem tudom ki ő, de hát annyian járnak ide, esélytelen mindenkit megjegyezni.
A fekete tó felől távozó lányt követem, elhagyta a zsebkendőjét. Kihajtogattam, hogy legalább a nevét megtudjam, Dora Travers, mardekár. Szépen igyekszem precizen az eredeti állapotába visszailleszteni, még akkor is, ha nem szégyen az, hogy megnéztem. Ha véletlenül nem érném utól, akkor legalább tudom, hogy ki a gazdája. Nem gondolom, hogy egy zsebkendő túl nagy értékű, ám ennek az anyaga mintha valami drága holmi lenne, s ránézésre saját hímzésű, ilyen csak az aranyvérű, de legalábbis tehetős családoknak van. Eszembe sem jutna meglovasítani ilyesmit, nekünk bőven van mit a tejbe aprítani. A lány ráadásul kissé kedvetlennek is tűnt, valamiről nagyon elmélyülten beszélgettek azzal a hugrabugossal. Azt még nekem is sikerült kilogikázni, hogy nem a pasija, inkább valami barát lehet, netán az exe. Na nem mintha nekem túl sok közöm lenne a romantikázáshoz. Úgy tartom, hogy a lányokkal el lehet szórakozni, de úgy velem egykorú, igazán komoly lány nem igazán akad a látókörömben. Miután végre sikerült kihúzni a nyakamat a kötelező házasság alól, Briennával meg tudtuk beszélni, hogy ennek nem sok értelme van. Nekünk van pénzünk, nekik meg ott a nemesi cím, de hogyan lehetne ebből méregmentes kapcsolat, ha totál nem is ismerjük egymást? A szüleim nem is a vér szerintiek, ám végül megértették, hogy sokkal hamarabb lesz utódom, ha végre hagynak élni. Sosem állítottam ugyanis, hogy ne lennék hálás, de ennek nem az a módja, hogy amint elérem a tizenhetet, mindent félredobok, és megházasodom. Annyit azért sikerült nekem is megígérnek, hogy növelem a család vagyonát, visszamentem tanulni, beiratkoztam az egyetemre. Az ereklyevadász szakban láttam leginkább fantáziát, s mivel mindig is érdekeltek a kegytárgyak, kincsek, itt megtalálhatom a számításomat. Ráadásul egyetemistaként lássuk be, könnyebb is ismerkedni, hiszen én már kimászkálhatok, vár az éjszakai élet, de ha jobban belegondolok, aligha hiszem, hogy pont ott találnék valakit. És hova is siessek? A szüleim megkapják az unokákat, csak pár évvel később. Így hát átvágok az udvaron, egyenesen ennek a Dorának a nyomában, s pillanatokkal azelőtt, hogy belépne a főkapun, megszólítom, remélhetőleg nem túlágosan megijesztve. – Szia.. Ez a tiéd, kieshetett a táskádból, vagy ilyesmi. – Lépek közelebb, s nyújtom felé az elhagyott selyemholmit. Nem akarok leragadni túlzottan, van még mára dolgom, de talán egy köszönöm erejéig maradok. Rém ismerős a csaj, pedig a mardekárosokkal kifejezetten nem szoktam haverkodni. Lehet, hogy a pályaudvaron láttam a napokban? Igen, ő lesz az. Mintha állandóan feszült lenne valamiért. De miért? Érdekel a rejtély, de aligha fog így ismeretlenként megnyílni.
Nem csoda, hogy kezdünk belefeledkezni a társalgásba, hiszen alig tíz perc alatt többet sikerült csókolózni, mint más pároknak egy hónap alatt. Kialakult valami adok-kapok, hogy alig tudunk elszakadni egymás szájából, de tényleg jó lenne, ha mindez megmaradna ezen a szinten, s inkább azt is átgondolnánk, hogyan menthetjük meg, mert ha csak elvonulunk átadni magunkat az élvezeteknek, akkor aztán gyorsan vége szakad, ha ránk törnek az aurorok, vagy éppen apám emberei. Mindenesetre olyan édes, hogy még a veszekedésünk ellenére is hinni akar kettőnkben. – Nagyon kedves tőled. Egyszerűen lehetetlen helyzet, amelyből nem jöhetek ki jól. Egyedül legalábbis semmiképpen sem. Nem akarok oldalt választani, egy harmadik út kéne, hogy neked se ártok, de apámat sem sértem meg. Ha.. valahogy felkészítenénk ezekre a próbákra, s meg tudnánk mutatni, hogy nem rajtad kéne kísérletezni, mindenki békén hagyhatna. – Ez talán gyáva megoldás, most próbálok mindenkinek kedvezni, de tudom, hogy hosszútávon szembe akarok szállni az öregemmel. Nem a tóba öngyilok a megoldás, hanem keményen felemelem a szavamat, akár varázslattal is. Egyszerűen nem helyes az egész Testvériséges hozzáállás. Na nem azt mondom, hogy én meg auror párti vagyok. Igazából a minisztérium se izgat. Csak ne bántsanak senkit, ez a lényeg. – Sajnos az érdekek, a kémkedés manapság már mindennapos. Nem bízhatsz nagyjából senkiben, csak akiről tudod, hogy minimum szerelmes beléd. Izé.. mármint olyasmi. – Hopp, azért ennyire nem akartam előreszaladni, remélem ettől nem ijed meg, mert csak általánosságban beszéltem, de ha belegondolunk, lehet, hogy olyan gyorsan lángra gyúltunk, ki tudja, lehet, hogy ez már az. – Akkor fogjunk össze. Nem akarok elmenekülni a problémák elől. Valahogy.. megoldjuk. De talán nem ma. Próbáljunk csak kikapcsolódni, hátha nem ma dönti el valamelyik oldal, hogy már az útjában vagyunk. – Értek én is egyet, odapusszantva a szájára, átkarolom a derekát, és elindulunk kifelé a zeneteremből. Próbálunk semleges témákról beszélni, megmutatom a főbb nevezetességeket, a szoborpark környékén aztán valahogy mégiscsak egymásra tapadunk, merő véletlenségből ott már a kezem is elkalandozik a blúza környékére, nagyon nehéz visszafogni magamat ennyi év kínzó magány után.
- És még viccels is, mintha erős lennék, pedig mindig rettenetesen pocsék teljesítményt nyújtottam tornaórákon. - nevetem el magamat, bár lehet, hogy neki gőze sincs róla, hogy mi is az a torna óra, de hát majd rákérdez. Én amúgy is folyton értetlenkedem itt, néha én is bedobhatok egy-egy mugli dolgot, amit meg másoknak kell elmagyarázni. Legalább nem érzem magamat mindig tök hülyének, csak időnként. És legalább már a hangulatunk is oldódik, ami szintén nem kis dolog, hiszen elég hullámzó volt ez a nap. A kezdeti jó kedv, aztán a cuki gitározás, ami annyira nagy élmény volt, majd a vallomása, aminek hála majdnem felgyújtottam a termet, aztán ezek a csókok... Azt hiszem, ha valaki itt lenne és látna minket, akkor nem igazán értené, hogy mi történik, vagy legalábbis értetlenkedne rendesen, hogy mi ez a fenemód sok szeszélyes ingadozás a kedvellek és az utállak között. Bár egyelőre legalább úgy fest, hogy a kedvellek áll nyerésre. - De hát fiatal vagy, senki se várhatja el, hogy kezelni tudj egy ilyen terhet. Biztos nehéz lehet. - és nem érzem úgy, hogy mentegetem, inkább csak próbálom megérteni az egészet és tudom, hogy ez most nagyon bonyolult, de végül is elmondta az igazat és segíteni akar, még ha nem is akarok belegondolni abba, hogy ez az egész tényleg nagyon rosszul is alakulhat, hogy esetleg az apja bánthat engem és hogy nekem akkor el kell tűrnöm és viselnem mindent. - Oh, így már értem. Szóval azok között is lehetnek rossz arcok, akik segítettek nekem. - húzom el a számat, mert ez egyáltalán nem hangzik jól. Akkor nem bízhatok meg abban a Minisztériumban sem feltétel nélkül, hogy meg tudnak védeni, ez pedig elég rosszul hangzik és ijesztő is, de az még inkább, amit Alec mond, ezért most határozottabban fordítom magam felé a fejét, hogy a szemembe nézzen. - Ilyet ne mondj jó? Azt mondtad, hogy megvédesz, szóval most úgy fest csak benned bízhatom. A tó nem megoldás és... nem is akarom, hogy bajod legyen, világos? - csak, ha hajlandó legalább bólintani, akkor csókolom meg újra. Hosszan elnyújtva, hogy aztán egészen szaporán véve a levegőt döntsek végül úgy, hogy felálljak az öléből és a kezemet nyújtsam neki. - Akkor most egy kicsit felejtsük el ezt az egészet. Csak csináljunk úgy, mint ha nem akarna senki ártani nekem, vagy az apád nem lenne az, aki... Mutasd meg nekem a birtokot, csak érezzük jól magunkat, és ne agyaljunk semmin rendben? - mosolyodom el. Talán buta hozzáállás. Hermi biztosan nem ezt tenné, nem söpörné a szőnyeg alá a dolgokat, de én nem akarok folyton aggódni és félni. Amíg itt vagyok elvileg nem eshet bajom, tehát a nyári szünetig biztos a helyem. Addig elleszek és talán, ha innen nézem a dolgokat akkor nem is fogom annyira utálni ezt a Roxfortot, sőt Alec társaságában még élvezni is fogom. De ahhoz el kell felejteni kicsit a búskomor tényeket és ki kell élvezni az együtt töltött időt. Én legalábbis erre vágyom és nagyon remélem, hogy ő is hajlandó kicsit félretenni a dolgokat.
//Köszönöm szépen a játékot! Szuper volt, hullámvasútas. Folyt köv! //
- Lehet, hogy túl felszínes vagyok, és a külseje, meg a kirugárzása fogott meg. Te viszont mindent összevetve sokkal édesebb vagy, főleg ezekkel a vállba boxolgatásokkal. Lassan leszakad a karom. – Viszonzom a mosolyát, eljátszva, hogy már teljesen érzéketlen, elhalt a végtag, leengedem, mintha már idegek sem lennének benne, csak úgy vonszolnám magam mellett. Persze mindez csak játék, határozottan ínyemre van, hogy ennyit hozzám ér, játékos, pont ezekkel tudott megfogni. Éppen ezért olyan keserű érzés, hogy őt kéne bántanunk. Nem tudom, hogy apám tisztában volt-e Alesha helyzetével, hogy aurorok őrzik, mert kétlem, hogy ez a lányka lenne az egyetlen mugli, akinek varázslatos képességei vannak. Lehet, hogy csak mert felfigyeltünk egymásra, apám rá akarta bizni ezt a szánalmasan egyszerű feladatot, hogy őt kapjuk el, miután megfigyeltem. Nem gondolt bele (sose teszi), hogy nekem ez mennyire nehéz. Vannak érzéseim, s a magányom közepette Aleshát érdeklem, sőt, tetszem is neki valami értetetlen okból kifolyólag, sőt, még meg is bocsájtotta, hogy én balga lélek nem tudtam elsőre kinyögni, hogy milyen szervezet áll a hátam mögött. - Nagyon aranyos vagy, így mentegetsz, a döntéseket mégis én hoztam meg. A parancsot meg is lehet tagadni. Valóban, mindezt nem én akartam, viszont.. ez vagyok én. A testvériség egyik vezetőjének a fia, akinek kötelessége lenne a család szemében is úgy eljárni, hogy ne essen csorba a hírnevünkön. Na nem mintha engem ez érdekelne. – Simogatom meg az arcát, odahajolva egy újabb csókra. Mint egy szomjazó, aki csak akkor élhet, ha jön az ajkaira az éltető nedü, ebben az esetben ez az esetlen, butácska, mellesleges gyönyörű lány, aki hozzám való. Nem kell nekem, hogy okos legyen, vagy erőteljes, szerintem megvan a magához való esze, tud ő dacos lenni, és azt hiszem, ketten összeillünk. – Kétlem, hogy ki lehetne szedni. És azt hiszed, hogy nincsenek a testvériségnek emberei az aurorok, vagy éppen a tanárok között? Mesélhetnék. Ez csupán egy eszme, hogy mindenki legyen szabad, ne legyenek titkok. Ezt az eszmét gyönyörűen el lehet adni tisztességes embereknek, akik nem gondolnak bele, hogy milyen kísérletek folynak az alagsori laborokban. Csak azt nem értik, hogy miért kéne titkolni a varázsvilágot. – Foglalom össze, a tudtára akarom adni, hogy még azokban sem bízhat, akiktől talán a védelmet, menekülőutat várhatja. Egyszerűen nincsen olyan, mert míg az aurorok arra esküdnek fel, hogy védik az ártatlanokat, mi van, ha valami másban is elkezdenek hinni? – Lényegében igen, de a tó úgyis megoldás mindenre. Van értelme így élni?
Ez nálunk már csak családi vonás, a szüleim is elég heves vérvérsékletűek, talán azért is jött ki rajtam, mint képesség a tűz, ami szintén elég vad elem. Ezért is ingázok annyira a hirtelen jött dühöm és aztán a szenvedély adta csók között, pedig tényleg haragudhatnék rá, hogy nem mondta el már az elegelején, de hát én se tettem. Féltem, hogy mit mondana, ahogyan ő se tudta, hogyan is kezelje ezt az egészet, pont azért, mert megkedvelt. Nekem pedig igenis szükségem van rá, hiszen itt bezárva igazából nincs senki, akivel tölthetném az időmet. Talán önzőség is, ha erre is gondolok, de az a helyzet, hogy igenis én is kedvelem őt, akkor meg miért ne köthetném össze a kellemeset a hasznossal és élvezhetném, hogy együtt lehetünk és ezt ő is ugyanúgy értékeli, mint én? - Valószínű, mert ha engem kedvelsz, akkor őt nem kedvelheted, annyira mások vagyunk. - vonom meg mosolyogva a vállamat. Hát igen Hermione és én eléggé eltérünk egymástól, bár külsőre bárki észreveheti, hogy rokonok vagyunk, de a belsőnk egészen más. Ő nyugodt, parancsolgató, én viszont heves és bizonytalan, ami alapjáraton nem valami jó kombináció, de úgy tűnik, hogy Alec mégis csak ezzel szimpatizál jobban és nem pedig a tudálékos unokatestvéremmel. Inkább csak egy álomkép tetszett neki, amit nem is ismert igazán. - Ezt már nem hiszem, hogy megtudhatod, de... szerintem nem vagy rossz ember. Akkor nem akartad volna magad a tóba folytani és amennyit én tudok erről a helyről, a ház amibe jársz nem épp rossz emberek gyűjtőhelye. - mert hát én nem itt tanultam sosem, nem ismerek annyira sok mindent, de annyit már azért hallottam, hogy itt bizony a mardekárosok a legproblémásabbak, Alec viszont inkább tűnik egy jámbor és cuki kiskutyának, mint egy áskálódó kígyónak. A szavai viszont mégis csak megijesztenek. Eddig átlagos életem volt, teljesen nyugodt és most arról beszél, hogy talán tényleg elkapnak és bántani fognak és nekem... csak egyszerűen el kell viselnem? - De hát... ide nem jöhetnek be nem? És az aurorok azt mondták megvédenek és valahogy... kiszedik ezt belőlem. - mondom, hiszen én azért nem tudom ezt olyan nyugodtgan és lazán kezelni. Ijesztőnek hangzik, hogy kínozzanak ,vagy kísérletezzenek rajtam. Nem akarom... hiszen úgy volt, hogy itt tényleg nem lehet baj, tehát megvédenek, akkor pedig hogyan kapnának el? - Vagy, ha nem teszed meg, akkor... neked lesz bajod? - bököm ki végül bizonytalanul, ahogyan kezd leesni a tantusz. Nem, én nem vagyok olyan okos, mint az unokatestvérem, nálam lassabban állnk össze a dolgok, de kezdem érteni. Ha nem engem kapnak el, akkor majd ő kapja meg a büntetését, hogy nem tette, amit kell, vagy akkor megpróbálkoznak valaki mással helyettem és akkor még csak nem is biztos, hogy kiderül, mint esetemben. Eltudnám nyomni annyira a lelkiismeretemet, hogy átengedjem másnak a rám váró borzalmakat, csak hogy ne nekem kelljen átélni őket?
Amilyen szinten felkapta a vizet, gyorsan le is nyugszik, hihetetlen, hogy milyen szenvedélyes, és egyben szeszélyes lány, de egyszerűen imádnivaló, pont ezért nem tudnám bántani. Még akkor sem, ha az apámnak ez az egyetlen mód, hogy megfeleljek. Akkor nem. El is vonatkoztatok attól, hogy bármikor sikeresnek kéne lennem. Talán az a küldetésem, hogy megmentsem őt, ebben kell egyedül jónak lenni. Elsőre úgy véltem, hogy így viszont semmiképpen lehetek boldog, mert az apám is kitagad, Alesha is megutál, de nem, ő még így is kedvel. Nem gondolom sem naívnak, sem butácskának. Szeretethiányos, és bújós, ráadásul tényleg tetszünk egymásnak, ami már akkor is működött, amikor még nem tudtam, hogy ő lenne a célpont. Remélhetőleg nem mindenkivel ennyire közvetlen, azt tényleg nem viselném el. Ha ő az én mentőangyalom, akkor én az övé. Ha ez egyszer majd szerelemmé érik, akkor komoly vonzalom, de még erősebb szövetség lesz az alapja. Amikor megcsókol, többé már nem is kezelem Grangerként, semmi Hermionés nincs benne, ő valóságos, más is a szeme, nyulánkabb, nem annyira alacsony lány, s olyan nevetős, vicces teremtés, hogy tűzzel-vassal kínozhatnak, akkor sem tudnék ártani neki. – Talán nem is volt valódi, amit róla gondoltam. Inkább csak irigység a részemről, hogy ő magabiztos, tudja a válaszokat. De vajon ez lett volna a vonzalom? Most már úgy gondolom, hogy nem. – Húzom magamhoz, miközben az ölemben van, és most már én csókolom meg kezdeményezőbben. Na semmi illetve letapizás, egyébként sem voltak komoly kapcsolataim, noha volt már közöm egy-két lányhoz, hogy legalább ne legyek teljesen egyedül. Ám ez valami valódi, s olyan édesen el lehet merülni a csókjában, ölelésében. – Én akkor se utáltalak volna, csak kétségbeejtő, hogy pont veled kéne így bánnom. Mi van, ha valaki mást kapok célpontnak? Rossz ember vagyok, ha engedelmeskedtem volna a parancsnak? Vagy másnak is segítettem volna? – Merengek el, mi van ha fiú lett volna az áldozat? Úgy gondolom, hogy erősen számított, hogy Alesha az, de talán akkor sem lett volna gyomrom foglyul ejteni valakit, ha nem ilyen édes pofa. Legfeljebb többet vívódtam volna. – Valahogy.. el kell hitetni vele, hogy győzött. Ha arról van szó, el kell kapniuk, be kell vonulnod, mert a menekülés nem opció. Ehhez viszont meg kell tanulnod minél gyorsabban azokat elviselni, amit megpróbálnak rajtad. Én meg szabotálom a dolgot, vagy meghamisítom a kísérletek eredményét, amig ki nem találjuk hogyan vonjunk ki belőle téged. Nem vagyok ebben mélységeiben benne, így nehéz most bármit is ötleteni. De megpróbáljuk! – Bizonygatom, nem akarom, hogy már előre rosszul érezze magát, hiszen a mi történetünk nem nyugszik megnyugtató alapokon, de a csókom az előbb is arról biztosította, hogy nem akarom átverni, s talán megoldhatjuk együtt.
Talán tényleg az lenne a logikus, ha felpattannék, hogy segítséget kérnék auroroktól, vagy tanároktól, vagy akárkitől, de úgy tűnik, hogy nem vagyok annyira okos, mint az unokatestvérem. Ő biztosan tudná, hogy mi lenne a helyes és tökéletes lépés, én viszont képtelen vagyok ezt megtenni. Alec olyan jófejnek tűnt az elején és azok alapján, amit mondott nem nagyon volt választása és igazából nem akar rosszat, csak... a rossz dolgok megtörténnek körülötte és nem volt lehetősége, hogy nemet mondjon az apjának. Ha pedig itt hagyom, akkor megint egyedül leszek. Ez talán így ebben a formában önzőség is, de muszáj néha kicsit annak lenni. - Ez kedves. - mosolyodom el halványan a kezdeti felháborodás után, pedig tényleg tudom, hogy a logikus lépés nem ez lenne. Nem kellene vele jóban lennem, mert az apja csinálta ezt velem, vagy legalábbis köze van hozzá és mégis... Sosem arról voltam híres, hogy az eszem legyen a legfőbb irányító tényező, ami tudom, hogy elég nagy hiba, de sajnos nincs mit tenni, ezútta sem gondolom át megfelelően, hogy mit is csinálok. Megcsókolom, pedig elvileg ő a játékban a rosszfiú, vagy a rossz, aki mégis jó akar lenni, de nekem ez utóbbi pont elég ahhoz, hogy elnézzem azt a tényt, hogy nem tálalt ki már a legelején, amikor ma találkoztunk. - Nem tudom, talán tényleg nagyon más vagyok, mint az unokatestvérem. Ő sokkal okosabb és biztosan nem értene velem egyet, de... nem érdekel! - legyek akkor én a butuska, de akkor is jól esik, ahogyan magához húz és cseppet sem zavar, hogy az ölébe von és úgy csókol meg. Ez most nem arról szól, hogy mi is lenne a logikus, egyszerűen csak megtörténik, aztán maximum majd utólag agyalunk rajta, hogy mi is lenne a megfelelő lépés, bár nekem persze sejtelmem sincs róla. Nem vagyok én valamiféle harcos, nem tudom, hogy mit kell kezdeni az effél helyzetekkel. - És mi a terved akkor, ha mégsem utáljuk egymást? - húzódom hátrébb kicsit, de nem engedem el a nyakát és nem is tűnik úgy, mintha visszaakarnék ülni a helyemre. Ez van, már eleve tetszett, de ezzel a cuki gitározós, éneklős dologgal még inkább levett a lábamról és őszintén szólva nem érdekel, hogy hogyan kellene éreznem iránta, vagy hogyan kellene logikusan állnom ehhez az egészhez. Soha se arról voltam híres, hogy tökéletes döntéseket hozok, sokkal inkább azt tettem, amit épp a pillanatnyi helyzet kívánt, vagy a szívem diktált. Majd talán, ha felnövök, akkor okosabb legyek, a jó ég tudja, de amúgy se lehet mindenki olyan logikus, mint Hermione. Valakinek muszáj egyszerű szeszély és pillanatnyi kedv alapján is élnie az életét.
Miután elmondtam az igazságot, az ő dolga, hogy felpattanva itthagy, hogy máris az aurorokhoz szalad, vagy átgondolja, hogy mit miért mondtam. Ahogyan a lángok alábbhagynak, már kezdem sejteni, hogy igenis kedvel, ebben végre nekem is lehet szerencsém. Apámtól kezdve egészen Hermionéig valahogy sosem voltam jó semmiben, hiába kapálóztam, nem sikerültek elég jól a dolgaim. Ezúttal viszont a saját utamat követem, a szívemre hallgatok, nem küzdök, hanem simán a szemébe mondom, hogy hogyan is épült fel az életem. Hogyan jutottam el az öngyilkosságig, a reménytelenségig. Meg kell értenie, hogy Hermione csak egy álomkép volt, talán annak a szimbóluma, hogy mit érhet el az ember, ha csak saját magának akar megfelelni. – Az első perctől kezdve. Ráadásul magadért. A figyelmes, vicces fejedért. – Mondom ki, hiszen szó szerint az életből hozott vissza, új célokat adott, és igen, talán egy új szerelem esélyét. Hogy az legyek végre, aki szívem szerint lenni akarnék, anélkül, hogy meg kéne felelnem holmi elvárásoknak. Ám az, hogy most valami furmányos tervet kéne kieszelnünk, hogy megmentsem őt, mégsem férhet össze azzal, hogy netán egymásba szeretünk, mert igenis egy olyan ember fia vagyok, aki ellen tör. Nem mondom, hogy hazudtam, csak éppen túl későn ébredtem rá, hogy pont ő a célpont. Vagy lehet, hogy apám tudatosan választotta őt? Végülis Hermione iskolaelső, még az igazi mugli unokatesónak is lehetnek olyan rejtett értékei, akit fel tud használni? – Hát.. Én sosem bántanálak.. – Próbálok belekezdeni, amikor odahajol, és a számra tapasztja az övét. A meglepetéstől moccanni sem tuidok, csak egy apró pusszantást nyomok csak vissza. Ami oly bizsergető, hogy tovább is folytatnám, de győz a józan ész, és fel is sóhajtok. – Van tervem, de azt hittem, hogy el tudok tőled érzelmileg határolódni, erre te is butaságokat csinálsz.. Hogy fogjuk így egymást utálni, hm? – Kérdezek vissza most először évődve, holott eddig is oly természetes volt, hogy köztünk kell lennie valaminek, így most én húzom oda magamhoz, talán kissé merészen még az ölembe is emelve, mint aki fuldoklik, és az utolsó korty levegőért kiált. A csókot ezúttal én adom, mert ki tudja, mennyi ilyen lopott pillanatunk lehet még.
Olyan jó kedvem volt és most megint olyan pocsék érzésem van, hogy átvert. Magyarázkodik, de nehéz most hinni neki, hogy igazából nem tudta, vagy csak tényleg túlságosan hirtelen ez az egész, hogy felfogjam az egészet úgy logikusan, ahogyan igyekszik nekem felvázolni. Szóval állítólag legutóbb még nem tudta, de most sem ezzel indított, hanem hagyta, hogy olyasmiről valljak színt, amiről ő már eleve tudott, pedig milyen nehéz feladat volt bevallani neki az igazat, hogy mugli vagyok! Közben pedig nem volt semmi jelentősége, hiszen már egyébként is tisztában volt vele. Ez akkor se túl fair így. Ahogy beszél lassan mégis csak kihuny a tűz a kezeimen, pedig az ujjaimat már lángok nyaldossák, akár kárt is tehetnék benne, de nem moccan és hagy ott, vagy ijed meg tőlem, ahogyan valószínűleg a legtöbben tennék. Nem tudom, hogy mit mondjak, legalábbis egyből nem, pedig keresem a szavakat. Szóval kedvel, kezd érezni valamit. Buta furska vagyok, ha mégis most ez a legfőbb, ami megragad a fejemben és nem az a tény, hogy nem mondott igazat már egyből, amikor találkoztunk? - Szóval... kedvelsz? - bököm ki, most már valamelyest lehiggadva és igen talán tényleg az lenne az ésszerű, ha felpattannék és faképnél hagynám, de már a tóparton is megsajnáltam. Kész lett volna megölni magát, ami számomra olyan abszurdnak tűnik és amilyen ember az apja lehet és amilyen rémes lehet mellette az élet... - Én is bírlak, még ennek a hülye dolognak az ellenére is. Butaság mi? - mégis halványan elmosolyodom és tétován dobom le a kezeimet az ölembe, de csak egy pillanatra, hogy aztán kicsit székestül közelebb húzódjak hozzá, majd előre hajolva a combjaira támaszkodva megcsókoljam. Tudom én, hogy ez oltári nagy hülyeség és biztos vagyok benne, hogy ha most ott ülne a vállamon mondjuk Hemione, aki sokkal okosabb és logiksabb nálam, akkor most azt magyarázná, hogy mekkora egy idióta vagyok, de... be vagyok zárva ebbe a hülye iskolába. Egyedül vagyok és eddig Alec volt az egyetlen, aki igazán rendes volt velem és igazából ő se akart rosszat és közben meg annyira helyes és cuki és még gitározni is tud. Ha nem jött volna ez a vallomás, akkor már rég megcsókoltam volna, de ez most egy kicsit mindent felborított, de attól még az érzéseim nem változtak. Talán ez a csók majd mindent tisztáz és kicsit kitisztítja a fejemet is, vagy épp ellenkezőleg, de az se érdekel.
- Most tudtam meg. Eddig csak annyit tudtam, hogy mivel foglalkozik, és vannak ilyen tervek, amiből eddig kivontam magamat, teljesen. Legutóbb semmit sem tudtam rólad, most pedig.. úgy érzem, hogy a világ esküdött össze ellenem, hogy pont te vagy a kiszemelt kísérleti alany, akit meg kéne figyelnem. Olyan egyszerű lenne megfelelni ezeknek a kívánalmaknak, és végre elnyerni a tiszteletét, de még ezért sem vagyok rá képest. – Magamhoz képest egészen összeszedetten, kerek mondatokban beszélek, eddig a szűkszavú hárításokon túl inkább csak kedvetlen reagálásokra telt tőlem. Figyelem az arcát, annyira nem áll neki jól a méregetés, és ez a szigorúság. Bólintok, ahogyan arról is beszél, hogy gáz van, meg nem véletlenül öntöttem fel a garatra. Úgy érzem, ha már beszélünk, akkor ha nem is mindent, de a lényeget kimondom. – Igen, ahogy mondod. Az apám ha nem is a főkolompos, de a Testvériség egyik vezetője, aki muglik mágikus képességeit vizsgálgatja. Engem sosem ismert el semmiben, talán ez az oka, hogy semmi sem sikerült, a megfelelési kényszer bizony nagy úr. Most pedig ellentmondást nem tűrően parancsba adta. Szolgaként kezel mindenkit, s nem lehet neki ellentmondani. Ám ezúttal megteszem. – Tudom, hogy nem mentség, hiszen akkor miért nem ezzel kezdtem, de talán megérti, hogy a két találkozás után derült ki hogy pont az az édes teremtés a kiszemeltjük, aki ugyan hasonlít Hermionére, de mégis oly más. Talán tényleg az lenne a megoldás, hogy bátorságot se kelljen gyűjtenem az ivással, simán felakasztom magam? Az olyan könnyű kiút lenne. – Én csak.. barátkozni akartam, nem a bizalmadba férkőzni. Nagyjából te voltál az egyetlen, akit magamért érdeklek, nem holmi győztest akarna bennem látni. És éppen ezért nem lehet köztünk semmi, mert én tudom, hogy kezdek érezni valamit, de te nem vonzódhatsz egy ilyen ember fiához, hiszen azt a parancsot kaptam, hogy tudjak meg rólad amennyit lehet. Úgysem vezetne sehova. Tudod, hogy kedvellek. Csak éppen értelmetlenül. Vagy elkapnak, vagy magadtól utálsz meg. Így legalább tudod az igazat. – Megint sokat beszélek, az őszinteségi roham ezt indítja meg, hogy kitárulkozom. Nem meséltem el az életem történetét, róla is alig tudok bármit, mégis ebből a két találkából sikerült olyan komoly szeletét kiragadni egymásból, ami a leglényegesebb. Izzik közöttünk a levegő, csak nem lesz belőle semmi. Lehajtom a fejemet, várom, hogy felpattanjon, és tényleg menjen, hiszen az igazságot már tudja, s ha nem akar élni azzal a lehetőséggel, hogy csak velem van esélye, nyilván az aurorokhoz vezet majd az útja.
Egyre értetlenebbül kezdek bámulni rá, ahogyan magyarázni próbál, csak hát olyan lassan és körülményesen teszi, hogy nehéz felfogni, hogy pontosan mire is akar kilyukadni, hogy ő az egyetlen esélyem és hogy nem akar mást magával rántani és... Nagyon kusza az egész, és ahogyan kezem felfogni annál jobban nem tetszik. Húzom kissé a számat először csak, de ahogyan kezd leesni, amikor beszél, hogy miről is van szó lefagyok rendesen. - Sejtettem, hogy gáz van, de azt hittem csak az ivászat miatt, de... akkor sem értem teljesen. - szóval tényleg vízbe akart fulladni? Szegény, ez elég durva, hogy ilyen rémes alak az apja. Mondtam én, hogy ez a suli elég gáz, hogy ilyen komolyan veszik magukat itt egyes szülők, sőt úgy fest még komolyabban, mert amit az apjáról mesél. Lehetséges lenne, hogy ez nem valami véletlen, ami velem történik, hanem valakik szándékosan csinálták, hogy kísérletezzenek rajtam? De hát attól még itt gondolom akkor biztonságban vagyok, hiszen azért hoztak ide azok az aurorok, vagy kicsodák, mert ez a Roxfort olyan nagyon jó hely és itt nem lehet bajom. - De akkor... akkor te erről tudtál? Mióta? - még nem, de már elég közel vagyok hozzá, hogy felpattanjak. Értem én, hogy ő az egyetlen esélyem, de mégis mire pontosan? - Azok... azok az aurorok azt mondták, hogy megvédenek és hogy itt az iskolában biztonságban vagyok! - csattanok fel, kicsit még meg is emelem a hangomat, de inkább csak az értetlen ijedtség teszi, nem akarok én igazából kiabálni vele vagy ilyesmi. Olyan rendes volt és... és lehet, hogy már akkor tudta, amikor először találkoztunk, hogy ki vagyok, de nem mondta meg? Miért nem mondta?! Én meg egészen megkedveltem és kiderül, hogy az ő apja csinálta ezt velem valójában? - Akkor csak valami kísérlet vagyok és te... te tudtál róla. - jelentem ki, mert hát most nagyon úgy fest, hogy erről van szó. - Én meg azt hittem kedvelsz... - biggyed le a szám széle. Olyan nagyon elegem van! Ez a hely egyszerűen rémes! Úgy utálom, hogy itt kell lennem és most még ez is! Azt hittem, hogy Alec fogja jobbá tenni, de közben meg hazudott nekem, vagy legalábbis nem mondta el az igazat csak most. Segíthetett volna vele, ha elmondunk mindent azoknak az auroroknak és akkor már lehet, hogy könnyebben kiszedik belőlem ezt a valamit. Észre sem veszem, hogy a hirtelen jött érzelmi kitörésnek hála a kezeimet már lángok nyaldossák, ahogyan magyarázok és hadonászok neki. Túlságosan rá fókuszálok most, hogy ez a jelenség feltűnjön.
- Akkor sem látom sok értelmét próbálkozni, mert olyanok a körülmények, hogy mást nem rántanék magammal. – Hát igen, ez az a pont, ahol eldöntöm, be akarom avatni. Már így is nagyon kedveljük egymást, és nem véletlenül vagyok az a mentalitás, akinek semmi sem sikerül. Cukinak tart, és érdemesnek arra, hogy velem múlassa az időt, én meg nem akarok olyan szemét lenni, hogy érdemtelenül bízzon benne. Talán nem jött össze Hermionével, de ártanék egy lánynak, aki meg valóban érdeklődik irántam? Hogy tudnék utána tükörbe nézni? Ráadásul ha a testvériség meg akarja kaparintani, ez csak időhúzás, mert nem lehet az enyém. Akkor inkább próbáljunk meg kitalálni valamit, hogy megmenekülhessen, még ha közben meg is utál. Hiszen ez fog történni. Kissé lehalkítom a hangomat, még zagyválás átkot is elmormolok a közelünkben, hogy véletlenül se hallgasson ki minket senki. – A megmenekülésre. Emlékszel, hogy mi történt, amikor találkoztunk? Akkor még nem tudtam rólad, és el kell hinned, hogy én nem akartam neked semmi rosszat. Meg akartam ölni magamat, mert az egész életem kilátástalan. Az apám miatt. És az elvárásai miatt. – Ha ez most az igazság pillanata, talán még nem késtem el vele. Az lehet, hogy kedveljük egymást, és valóban végig akartam vinni mindezt, még akkor is, ha közben megszakad a szívem, de nem, ha bármi esély van rá, hogy ebből úgy hátráljunk ki, hogy ne sérüljön meg Alesha, akkor ki kell találnom valamit. – Ő egy olyan varázslóközösségnek a tagja, amely régóta azon munkálkodik, hogy a varázsvilág a varázstalanok számára is fel legyen fedve. Viszont a hozzád hasonlóak máris esélyt adnak a kezébe, mert ha mégis lappang benned valami rejtett tehetség, de nem tudsz varázsolni, lehet, hogy kísérletezni lehetne a muglikon, és akár erővel elszakadítani ezeket a képességeket, így fedve fel, hogy bizony létezik a mágia. Én viszont.. sosem akartam ezt az utat, csak hát.. – Harapom el a mondatot, már Alesha megismerése előtt is reménytelennek láttam mindent, csak nem gondolja azt, hogy amúgy rossz ember vagyok, csak elcsábultam.
Nem lehet könnyű neki, de ettől még amúgy szimpatikus srác. Bár lehet, hogy csak simán bukom a szerencsétlen alakokra? Nem hiszem, vagyis hát itt azért kevesebb a lehetőség és ő nem akadt ki rajta, hogy mugli vagyok, meg ilyenek. És amúgy tényleg helyes srác, szóval... Valakivel meg muszáj eltöltenem itt az időt, mert különben totál megőrülök egyedül és persze rémesen unatkoznék is, amíg nem derül ki, hogy ki szerente segíteni ebben a tűz dologban. - Oké ez jogos, de ha nem is próbálkozol, akkor meg nem is alkulhat semmi se jól, nem? - próbálkozom bár persze igaza van, hiszen mindig benne van az esély, hogy a dolgok balul sülnek el, de azért mégis az a jó, ha az ember igyekszik, hogy hátha mégis minden rendben lesz. Igazán nem akarom én őt persze túlságosan nyüstölni sem, de örülök, hogy marad és annak is, hogy megmondtam neki, hogy végülis tetszik. A gitározással meg amúgy is szerintem sok lányt le lehet venni a lábáról. Aztán persze tök cuki, ahogyan ennyire zavarba jön és még el is pirul, amikor megpuszilom. Lehet, hogy még nem is volt barátnője, vagy ilyesmi? Milyen édes! Aztán beszélni kezd, én pedig kezdek kissé értetlenül pislogni rá, hogy megpróbáljam felfogni, hogy pontosan mit is akar ezzel mondani. Nem akar ártani nekem és ő az egyetlen esélyem? De... de ezt vajon mégis hogy érti? Kissé ráncolva a homlokomat húzódom hátrébb ültömben és komolyodik el az arcom is. - Te akartál menni, én igazából ráérek, de.. nem nagyon értem, hogy most miről beszélsz. Mi az, hogy te vagy az egyetlen esélyem? Mire? - lehet, hogy tényleg többet kellene olvasnom és könyvtárba járnom, mint Herimonénak és akkor könnyebben megérteném, hogy mit is akar ezzel mondani, vagy csak direkt nem akarom érteni? Nem számít most ez, igazából tényleg nem tudom, hogy pontosan miről is van szó. Eddig tök jól elvoltunk most meg olyan nagyon komolyra vált az arca és a szavai is, én pedig nagyon értetlenül állok a változás előtt. - Az apád tényleg elég problémás lehet. - teszem még hozzá, még most is próbálva kicsit elviccelni a dolgot, mintha csak arról lenne szó, hogy az apja szigorúbb a kelleténél és e miatt elég nehéz vele, pedig azok alapján, amiket most mondott nagyon nem erről van szó. Ez sokkal komolyabbnak hangzik, mint egy túlságosan szigorú szülő esete.
- Itt is hasonló a helyzet. Anyám nem szól bele, tehát nincsen szövetségesem. – Bólintok savanyú képpel. És ráadásul pont Alesha az, aki most mindenki figyelmének középpontjában van, tőlem várják, hogy megfigyeljem, netán elkapjam. Mielőtt megismertem, szépen a vízbe akartam ölni magamat, amiből kimentett. S volt értelme? Így csak rossz döntéseket hozhatok. A legjobb lenne az egész Roxfortnak, Aleshának, és úgy mindenkinek hátat fordítani. A franc egye meg a testvérsigéget. Csak azért vagyok kénytelen engedelmeskedni, mert semmi másra nem vagyok jó. Így viszont hazudhatok valakinek, aki kedvel, sőt, akinek tetszem, csak mert előbb kaptam a megbizatást, mint ismertem volna. Vagyis ez sem igaz. Apám szólt, hogy beszélni akar velem egy fontos ügyben, majd megismertem Aleshát, aztán apám személyesen közölte, hogy bizony ő az a mugli, akit meg kell figyelni, letesztelgetni a képességeit. A jó életbe! Mintha nekem az lenne a sorsom, hogy állandóan pofára essek! Még sincs erőm küzdeni, mert az egész úgy ahogy van, egy nagy szar! Ha itt és most bevallom, már akkor sem lenne esélye elmenekülni, mert a Roxfortból nem juthat ki, ha már itt őrzik. És akkor az apám is kitagad, magammal is kiszúrok. Ha viszont hallgatok, egy életre megutál, akkor meg semmi értelme élnem, mehet megint a vízbefúlás. – Ez.. nem pozitív hozzáállás kérdése. Mi van akkor, ha hű de magabiztosan úgy állok hozzá, hogy minden jó lesz, de a felettem álló hatalmak miatt erre esély sincs? – Rázom meg a fejemet. Ő annyira kedves, de nem kéne, hogy ez hasson rám. Lehet, hogy csak azért érint ennyire érzékenyen, mert magányos, és elhagyatott vagyok, mintegy mentőangyalként gondolok rá, aki kihúzott a vízből, hasonlít Hermionére, de mégis olyan kezdeményező, édes. Amikor még meg is puszil, el is pirulok, szinte odakapom a kezemet, annyira bizsereg az arcom, talán még este is fogom érezni. – Én is bírlak. Pont ez a baj Alesha.. Két dolgot kell tisztáznunk, és sajnos egyik sem túl kellemes dolog. Az egyik, hogy nem véletlenül beszéllek le magamról. Csak árhatok neked. Szó szerint. De ha van még pár perced, mielőtt elrohansz, és megígéred, hogy találhatunk megoldást, akkor elmondom, hogy mi a gond. Hidd el, én vagyok az egyetlen esélyed, hogy élve megúszd ezt az egészet. Nélkülem.. neked annyi. És ha hiszed, ha nem, én nem akarlak bántani. Sosem akartalak, ellenben az apám.. – Ez nem volt éppen jó felvezetés, de nem akarom tovább húzni az időt, ez számomra is egy olyan döntés, amivel megmenthetem Aleshát, de úgy, hogy apám nem fogja megtudni. Remélhetőleg.
Oh igazán nem akarom én folyton piszkálni ezzel a Hermione dologgal, de én világ életemben úgy voltam a barátaimmal, hogy folyton húztuk egymást, csak úgy felebaráti szeretetből, mert miért ne alapon. Szóval vele is hasonlóan viselkedem, nem is gondolok rá, hogy itt másképp mennek a dolgok és hogy esetleg akár még zokon is veheti, hogy viccelődöm vele. - Az elég pocsék lehet, mármint... gondolom akkor túl sokat vár el tőled. Van egy barátnőm, Angie, na a szülei képviselők, de úgy értsd, hogy mindkettő! Neki meg nem a legjobbak a jegyei úgyhogy folyton nyomás alatt van miattuk. - magyarázom, mintha egy mugli család nehézségei az életben összehasonlíthatóak lennének azzal amit neki kell átélnie egy sötét varázsló apával, de hát erről én nem tudok, így csak egyszerű mugli szemmel tudom megközelíteni a dolgokat és próbálom átlátni, hogy mennyire lehet nehéz Alecnak. Persze nem ismerem őt igazán, de azt már első alkalommal is láttam, hogy ott van benne az a kis folytonos szomorúság és attól, hogy most épp nem akarja magát vízbe ölni, ez még nem múlt el teljesen. Viszont legalább remekül gitározik. - Akkor állj hozzá úgy, hogy sikerülni fog és kész, akkor hátha sikerül is! - pozitív hozzállás, én legalább mindig ezt vallottam, kivéve, hogy azóta, hogy idekerültem annyira nem tudok én se pozitív lenni, de persze könnyebb osztani az észt, mint hogy én is ehhez tartsam magamat. Mondjuk a dalommal nem sok jót hozhatok számára, mert tényleg fahangom van, de nincs mit tenni ezzel, sose voltam jófejezetten jó dalnok, nem is nagyn gyakoroltam sose az effélét. Megkíméltem magamtól másokat. - De jó! És persze tudom, hogy csak azért mondod, mert jófej vagy, de örülök annak, hogy legalább maradsz. - mosolyodom el. Szóval szerinte nincs rémes hangom, de ezt úgy se hiszem el neki, szerintem meg simán az van, erről nem sok eséllyel fog tudni úgy se meggyőzni. - Hű te aztán nagyon igyekszel, hogy lebeszélj magadról, de miért? Nem tudom, hogy itt mi a menő és a vagány, én csak... valahogy úgy érzem veled dumálhatok bármiről és nem érzem annyira cikinek, hogy gőzöm sincs erről az egész varázsló dologról. Nem hiszem, hogy valami menő alakkal tudnék mit kezdeni, tuti kiröhögne. Legutóbb például konkrétan szívbajt kaptam egy házimanótól! - mosolyodom el megvonva a vállamat. Tényleg nem tudom, hogy miért lenne nekem jó valaki, aki menő, ahogyan ő mondta. Rendes srác és helyes is bár úgy látom, hogy az önbizalma a béka segge alatt van. - Szóval én bírlak. - teszem még hozzá és bár nem rántom magamoz, mint amit gondolt, bár őszintén szólva amikor gitározott nem múlt sokon a dolog, de azért előre hajolok és adok neki egy puszit még ha csak az arcára is. Hátha ez is motiválja, hogy maradjon még. Nem untat, sőt jelenleg nincs senki, akivel lehetnék, ő meg legalább lefoglal és addig se azon kattogok, hogy mi lesz velem és mikor mehetek haza.
- Ezt azt hiszem már sosem fogom tudni lemosni magamról. – Rázom a fejemet kényszeredett nevetéssel. Legyintgetek, úgy érzem ezt kár volt elmondanom Aleshának, de ez még akkor volt, mielőtt megismertem volna. Mielőtt tudtam volna, hogy majd ártanom kell neki. És most, hogy egyre több időt töltünk, és kedvelem, nem a külseje miatt, hanem mert közvetlen, vagány csaj, rá kell jönnöm, hogy Hermione csak egy álomkép volt, míg Alesha a hús vér valóság, az a zsáner, aki igazán feldobja a mindennapjaimat. Sokkal hamarabb kellett volna találkoznunk, kivonni őt a testvériség pillantásának kereszttüzéből, de így.. – A lényeget már tudod. Mindig olyan másodvonalbeli srác voltam. Nem sikerült úgy túlzottan minden, pedig gyűlölök átlagos lenni. Az apám pedig.. igazi maximalista, csoda, hogy megtűr. Lényegében ennyi. – Foglalom össze, de pont a lényeg bújik meg a sorok között, most vár tőlem egy igazán nagy feladatot, amit még ha nincs is kedvem, meg fogok tenni, a saját boldogságom árán is, hiszen ha Alesha is csupán egy vágyálom, akkor az apám elismerése az, amit egy életen keresztül élvezhetek, vagy végleg elveszthetek. Az utam persze így is úgyis magányos lesz. – Nem az lenne a cél, hogy a sok rossz után egy jó is jőjjön? De.. Csak éppen, a rossz döntések halmozódnak, és már.. Nem akarok semmit elrontani, vagy bénázni. – Aprót bólintok, értem én, hogy lehet, hogy bejövök neki, amitől hevesen dobogni kezd a szívem. Nem becsülöm le magamat, Alesha már párszor a tudtomra adta, hogy a kölyökképem éppenhogy valami helyes vonal, és azért nem vagyok annyira kishitű, tudom, hogy nem vagyok ronda. Csak éppen igazán álszent dolog lenne ha úgy megadnám magamat neki, a megfigyelés a feladatom, nem használhatom ki, még ha mellette kezdek belebolondulni. – Ó, az nem lehetséges. – Rázom a fejemet, ragaszkodom hozzá, hogy társuljon a dalba, hiszen egy duetnek csak együtt van értelme. És ahogy ő is látja, a hétköznapi bénázástól szép ez az egész. Hogy itt van, hallom az elcsukló, cuki hangját. Nevetve pörgetem a dobverőket, pár pillanatra elszáll a rossz kedvem. – Véletlenül sem. Nem egy világbajnok hang, de aranyos. Több, mint aranyos. Maradok, egy picit még. – Teszem el a dobverőket, s visszalépek hozzá. – Nem is értem, miért kedvelsz engem, nem vagyok se menő, se vagány. Én csak.. szerintem jobb fej fiúbarátokat is simán találsz. Az én nyavajgásomra nem kell velem anyáskodni. Félre ne érts, nem akarlak elküldeni csak unatni sem akarlak. – Fonom karba a kezemet tartózkodó pillantással, mert félő, hogy a sok szabadkozásom közepette még magához ránt, az pedig a priuszom tekintetében kitörölhetetlen szégyen lenne. Inkább fusson el, meneküljön, legalábbis tőlem, amíg az apám meg nem tudja, hogy mennnyire rosszul végeztem a munkámat.
Kicsit elmélázva nézem a szomorkás pillantását. Helyes srác, de úgy fest nem valami sikeres, ami mondjuk totál érthetetlen. Én meg nem értek a házakhoz, meg az ilyesmikhez sem, szóval akár Mardekáros is lehetne, az se nagyon hatna meg. - Te még nem is nagyon meséltél magadról, csak azt tudom, hogy belezúgtál az uncsitesómba. - mosolyodom el aztán. Nem akarom faggatni, de hát azért az lenne a fair, ha ő is mesélne magáról. Ki próbálja meg irányítani? Gondolom a szülei, de mivel és miért? Az enyémek e téren tök lazák. Sose mondták meg, hogy mivel kell foglalkoznom, hogy mit kell csinálnom. Mindig úgy voltak vele, hogy az a fontos, hogy jól érezzem magamat és keressem az utam. Persze ezúttal ők se szólhattak ebbe bele és tudom, hogy rájuk vigyázok azzal, hogy itt vagyok ebben a hülye iskolában, még ha nem is tetszik, hogy nem mehetek oda, ahova akarok és akkor amikor akarok. Faggatni viszon nem fogom. Végülis itt az egyetlen barátom, akihez nem köt semmiféle rokoni szál, szóval semmiképp se akarnám elmarni magamtól. - Lehet, hogy rosszat nézel ki, vagyis hát ezek szerint biztos. De erre tudok egy jó megoldást... - vigyorodom el, ezzel lényegében arra célozva, hogy most akkor nézzen ki engem. Nekem amúgy is kellene valaki, aki lefoglal és szívesen tölteném vele az időmet, ez a dalolós dolog meg totál izgalmas. Nekem legalábbis nagyon jön, amikor egy pasi énekel. Az már necces, hogy én is csatlakozzam, mert tényleg rémes botfülem van, de hát ha ennyire akarja. - Ha mindenáron ki akarsz belőlem ábrándulni? És mennél is utána? Oh... azt hittem több időd van. De persze világos te ide suliba jársz, én meg unatkozom. - azért villantok egy kérlelő mosolyt, hátha megszán és nem lép le két dal után. Valamit jó lenne még csinálni, mert egyelőre gőzöm sincs, hogy mivel foglalom le magamat ma is, meg úgy általában a következő sok napban, de ha muszáj menni, nem erőltetem. Nem akarom elvágni magamat. Szóval megpróbálok becsatlakozni a dalba, de sajnos tényleg nincs kifejezetten jó hangom és el is csúszkálok itt-ott. Nem lehet mindenki tehetséges énekes ugye? Amikor végetér a szám kissé bizonytalanul pillantok rá, pedig általában elég magabiztos és laza vagyok mellette, de most tényleg van bennem egy kis félsz, hogy a végén még e miatt faképnél hagy, mert olyan a hangom, mint egy rekedt varjúnak, ő meg szereti az éneklést. - Rémes volt mi? - húzom el a számat egy pillanatra, de remélem, hogy nem lép le csak úgy. Olyan jó lenne, ha maradna még!
Folyt köv! 
//