2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastélyban is vannak elhagyatott szobák, amelyek egykor vendégszállásnak, dolgozószobának voltak kiakítva, ám a jelenlegi oktatási rendszerhez, és a diákok elszállásolásához nincsen rájuk szükség, tehát alkalmasint bármire használhatók. Bármire, annak ellenére, hogy ez igen tág fogalom. Bármi olyasmire, ami nem vét túlzottan a jó érzés ellen. Lehet itt gyakorolni, külön órákat adni, beszélgetni, és a titkos szerelmi légyottokra is kiváló hely, főleg ha a gerlepár bekulcsolja a termet. Csak arra kell figyelniük, hogy nagyon bezárkózni nem lehet, de hát a szükség törvényt bont. A termek a birtok parkjára nyílnak, tehát a kilátás is festői. A használaton kívüli termek polcain különféle könyvkötetek találhatóak, akad néhány fotel, és egy kisebb asztal.
Beképzelt... istentelenül az és az ilyesmit nem igazán viselem túl jól. Nem tudom annyira jól elrejteni az érzéseimet, mint ahogy ő teszi, de azért igyekszem úgy tenni, mintha csak semmiség lenne és elviselném azt, hogy itt van, pedig legszívesebben... simán széttörném ripityára a fején a pezsgős üveget, de még a poharat is. Ahogy sejti túl sok mindent zárok el magamban, és teszek úgy, mintha nem érdekelne semmi, és pont ez az, ami miatt néha elpattan a cérna és jön a futóbolond verzió, amiért nem ritkán kapok kellemetlen büntetőmunkákat, mert képtelen vagyok visszafogni magam, hogy ne menjek neki valakinek, vagy rúgjam ki a szék lábat alól, ahogy nem régiben is megtettem egy kiskölyökkel. De beszólt... nekem pedig rohadtul nem tetszett a dolog. - Hű, de félek... - szökik fel a szemöldököm, csak akkor nézek még csúnyábban, amikor elkapja a kezemet és képes kézcsókot lehelni rá. Már maga az érintés is olyan, amitől kiver a víz. Megdermedek az első pillanatban, aztán amikor már enyhül a szorítása erővel rántom vissza a kezem. Nem sokon múlik, hogy ne üvöltsek rá, hogy nincs joga hozzám érni, de végül nem teszem, mert eljut addig, hogy feláll és elhúz végre. - Nevetséges vagy! - bocsánatért? Na persze, majd a jó fenéket fogok én bocsánatot kérni bármiért is egy ilyen iszonyatosan arrogáns bunkótól! Nagyon sokat hisz magáról, idegesítően sokat. Eszem ágában sincs elköszönni tőle, csak azt hallhatja, ahogy mérgemben utána hajítom a poharat és az csattan az ajtón. Még jó, hogy üvegből sem esik nehezemre inni. És ha netán keresni valami majd azt a poharat... hát teszek rá magasról. Magamhoz veszem hát inkább az üveget, a kézfejemet pedig percekig törölgetem a nadrágomba, hogy még véletlenül se maradjon meg még csak az emléke sem ennek a kézcsóknak. Elszáműzöm oda, ahol minden zavaró emlék rejtőzik, valahova a fejem leghátsó zugába.
//Én is köszönöm a játékot, remek volt! ^^ Utállak, vagyis főként a kari utál. //
Lioneah próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné de biztos voltam benne, hogy a szavaim elértek a megfelelő helyre és üvegszilánkokként a szívébe fúródtak. Tipikus pszichológiai eset volt: próbálta mindennél és mindenkinél erősebbnek mutatni magát; sebezhetetlennek, megingathatatlannak, akit nem érnek el az ilyen és ehhez hasonló sérelmek. A gond csak az volt, hogy túl jól ismertem már ezt a típust és tudtam, az ilyen nők a legsebezhetőbbek belül. Ezt megerősítendő úgy tűnt, éppen megfenyeget engem, amit viszont már kevésbé tűrtem jól. Egy pillanatra önkéntelenül megrándult a szám széle, de ennél több jelét nem mutattam annak, mennyire sért még a gondolat is, hogy egy magafajta gyenge leányzó bármi kárt tehet bennem, vagy akár csak elindulhat azon az úton... mintha valaha is felérhetne ahhoz, hogy valódi erő-összemérésre kerüljön sor köztünk. - Az lesz a legjobb, ha nem fenyegetsz engem, McCaine. A saját érdekedben - mosolyogtam rá, majd elkaptam a kezét és egy gyors, de hideg és érzelemmentes csókot leheltem a kézfejére. - Mint azt bizonyára te is tudod, úriember vagyok, még akkor is ha te nem vagy úrinő. Szóval ahogy kívánod, magadra hagylak - azzal felálltam és az ajtóhoz léptem. A kezem már a kilincsen pihent, mikor még egy pillanatra visszafordultam: - A bocsánatomért pedig ne törd magad, felesleges lesz kérned. Spórold meg magadnak a következő megaláztatást - még egyszer búcsúzóul lenézően végigmértem, majd kiléptem az ajtón és becsuktam azt magam után. Épp ekkor szólalt meg a toronyban lévő hatalmas óra, mely vacsorára hívta a diákokat ezért csatlakozva a többiekhez én is felsiettem a nagyterembe magam mögött hagyva a szánalmas magányában iszogató leányzót, sőt nemsokára minden vele kapcsolatos gondolatot.
//Köszi szépen a játékot, őszintén remélem nem utálsz nagyon!... még őszintébben viszont: remélem hogy azért de //
Nem vagyok jó részeg. Bár még nem ittam annyit, de folyamatosan kortyolgatok. Nem lesz az italtól vicces, és nem leszek bárgyúan kedves sem. Belőlem az alkohol csak rosszat hoz ki, csak ezt ő még nem tudja. És az alap rossz természetemmel együtt azért számítani kell rá, hogy ez a rossz... nagyon rossz tud lenni. Nem az a típus vagyok, aki lazán sérteget csak valakit és ő nem vesz fel semmit máskor sem, de majd meglátja, ha tovább kóstolgat, mert láthatóan az istennek se akar elhúzni végre. - Tényleg azt hiszed, hogy érdekel, hogy mégis mit gondolsz rólam? - lesajnáló pillantással mérem végig, aztán csak megrázom a fejem, a falnak vetem és újabbat kortyolok. Hát rohadtul hidegen hagy, hogy mi a véleménye rólam. Nem vagyok eléggé becsvágyó, meg nem vagyok eléggé Mardekáros. Hát bocs... de oda ne rohanjak! Nem fogok megfelelni senkinek. Nem feleltem meg a nagyi elvárásainak sem, és a bátyáménak sem. Nem tettem azt sem, amit anya akart és azt sem, amit az a két fickó akkor pár éve... majd pont azt fogom tenni, amit egy ilyen pökhendi kis alak akar kicsikarni belőlem. Esélyes... - Azt hiszed, érdekel? Nem akarok első lenni, de jobban jársz, ha a családomat békén hagyod. Nem tudsz semmit a bátyámról... senkiről sem! - nem vagyok ideges még... annyira, de akkor sincs joga a családom dolgiba beleszólni. Semmi köze hozzá és ha azt hiszi, hogy ezzel bármit is tesz ellenem, akkor rohadtul téved. Nem igazán érdekel, hogy ki hányadik a rangsorban. Sosem akartam olyan lenni, mint Nicholas. Az ő nyakába szakadt az egész kis nyomorult családunk. Engem leszámítva persze, mert én legalább nem járok folyton a nyakára, hogy oldja meg az életemet. És persze épp ezért jó eséllyel értem aggódik a legjobban, mert én vagyok az, aki a legjobban elszúrom az életemet, de az én döntésem, szóval mint mondtam senki nem szólhat bele, hogy mikor és mit csinálok. - Baromi nagy legénynek hiszed magad igaz? - mérgesen szűkítem össze a szemeimet, ahogy szép lassan leteszem a földre magam mellé a poharat. Mint mondtam nem vagyok épp a legjobb részeg, sőt kifejezetten rosszat hoz ki belőlem, ha iszom, pedig ez még csak nem is volt eddig annyira sok. - Mondj még ilyen szépeket, aztán majd meglátjuk, hogy vajon mit tudok csinálni veled. Vajon meg tudsz-e sérteni, vagy egy idő után kiakadsz, ha rájössz, hogy nem megy? - karba fonom magam előtt a kezeimet, ahogy dacosan felvetem az állam és kicsit még közelebb is hajolok, hogy érezze, rohadtul nem érdekel az a felsőbbrendűség, ahogy ül ott a széken és az aurámba mászik. Tegye csak, nem izgat különösebben. Én nagyon jól meg vagyok itt, és nem hiszem, hogy találna rajtam fogást. Ha pedig mégis... majd meglátjuk, hogy akkor mennyire fog örülni, hogy ilyen marha nagy sikert ért el.
A lány azt mondta, van benne tűz bár igaz ebben a tényben jelen pillanatban igencsak kételkedtem. Ezek után fenyegetni kezdett, mire felszaladt a szemöldököm. Talán mégiscsak van benne valami, gondoltam. Mégis, hogy merészeli? Ez a meggondolatlan, botor merészség eddig az egyetlen erény amit fel tudott mutatni és azt kell mondjam, ez is roppant karcsú. Mikor azt mondta, nem hiszi hogy minden Mardekárosban van becsvágy, bólintottam. - Úgy értettem... a jobbakban - mosolyodtam el ismét gunyorosan majd állam megtámasztottam az egyik karomon, továbbra is közel hajolva hozzá mintha épp meghitt és bensőséges beszélgetést folytatnánk és nem egymást sértegetnénk - illetve helyesbítenem kell, mert csak egyikünk sértegeti a másikat, bár igaz nem kedvtelésből. A társalgás másik szereplője (jelen esetben nem jómagam) csak próbálkozik, míg egyre mélyebbre süllyed. - Valóban, senki sem bukkant rád - továbbra is jól szórakoztam bár kissé zavart, hogy McCaine nem fogadta meg szívből jövő jó tanácsom, melyet mélységesen megbecsülhetne. A revansommal ezért igyekeztem olyan mélyre döfni, amennyire csak lehetett. - Bár lehet, hogy a te helyedben ennyi idő után már más sem erőlködne. Ott a bátyád, McCaine, ő mindenben jó. Ő mindent jól csinál. És mindig ő lesz az első, mindenben. Te pedig... - lenézően néztem végig rajta - ... örökké csak a második maradsz. Ez hogy ízlett, kislány? Reméltem hogy felébresztek benne annyi keserűséget, amely meghozza majd az áhított becsvágyát. Hogy többet akarjon ennél a szánalmas életvitelénél. Hogy felálljon és szembemenjen azokkal a dolgokkal, amik miatt most itt iszik titokban. Mikor azt mondta méltó saját magához, már csak helyeslően bólintottam ezek után. Igen McCaine, ehhez méltó vagy... a saját mocskodban dögönyözni, akár egy tenyészállat, egy tisztátalan disznó. Ismét megfenyeget, természetesen ennél több kell ahhoz, hogy megfutamodjak. A testsúlyom áthelyezem, némileg felegyenesedek, így ha meg is kísérli kirúgni alólam a széket, bár jóval erősebb és súlyosabb vagyok nála sem történhet semmi, feltételeztem. Különben sem hinném, hogy túl sok erő szorult belé (és nem csak azért, mert a szebbik nem képviselői közül való) - annál legalábbis biztosan nem több, mint hogy kicsit odébb taszajtsa a széket, akkor is ha mindent beled. Én pedig tökéletesen egyensúlyozva ülök majd rajta tovább, ugyanis elkövette a legnagyobb hibát: hagyott felkészülni és számítani a lehetőségekkel. - Hát rajta McCaine. Próbáld csak meg, ha azt akarod. De utána persze viseld a következményeit. Ha elég felnőtt vagy már ahhoz, hogy a poharat emelgesd akkor máshol is annak kell lenned - villantak rá sötét szemeim ismét és vártam, hogy mit lép ezek után.
Nem bírom ezt a típust... bár ez rossz megfogalmazás. Létezik olyan típus, akit bírok? Akit elviselek? Nem mondanám, de ezt a típust még annyira sem. Olyan baromira fent hordja az orrán, hogy legszívesebben erővel húznám le onnan, de annak nagyon nem lenne jó vége, a végén még beletalálnám törni a padlóba, vagy legalábbis megpróbálnám és általában az ilyesmiből sose jövök ki jól. Meglátjuk, hogy most meddig bírom türelemmel, mert láthatóan esze ágában sincs lelépni, pedig miért lenne valaki egyedül egy üres teremben, ha nem azért, hogy békén hagyják? Nem mintha meglepne, hogy ez a tény hidegen hagyja. - Nem vettem magamra, csak közöltem a tényt. - rántom meg a vállam. Ah... önsajnálat, meg gyenge jellem, végülis talán mindkettő meg van bennem valamelyest, de azért nem mondanám magamról, hogy annyira szánalmas vagyok, csak épp rossz dolgok történtek velem, amit mindenki máshogyan dolgoz fel. Én éppenséggel így, cseppnyi agresszióval és egy nagy adag zárkózottsággal, de hát nem lehet mindenki olyan baromi erős és feddhetetlen, mint egyes nagyképű Mardekárosok nem igaz? Elhúzom a számat, amikor ezek után még széket is húz magának, hogy leüljön. Fel nem foghatom miért jó egyeseknek, hogy nem hagyják békén a másikat. Nem látszik rajtam eléggé, hogy nem vagyok rá kíváncsi? Vagy túlságosan is látszik és pont ezért nem akar eltűnni mi? - Na majd gondolom, hogy megértően megvigasztalsz. - még fel is horkanok a végén kissé. Nem, ezt nem tudnám róla elképzelni, meg majd pont neki fogom elmesélni életem szánalmas történetét. Esélyes... vannak dolgok, amikről nem beszéltem soha senkinek, majd neki fogom szépen felvázolni, hogy miért is vagyok olyan, amilyen. Eszem ágában sincs. Kétlem, hogy ő nekem súgná meg a legféltettebb titkait. - Csak épp ehhez van kedvem, érd be ennyivel. - vagy ne, engem aztán nem izgat, úgyse húzza ki belőlem az infokat és kész. - Tűz van bennem, csak nem úgy, ahogy elvárnád, de ha még sokáig cseszegetsz, akkor megmutatom, hogy milyen... Becsvágy meg ne mond már nekem, hogy minden Mardekárosban kötelezően van. - talán valaha volt bennem, és ez zavarta meg a süveget. Elég negatív a hozzáállásom, ha ez nem lenne Griffendéles lennék, mint a bátyám, de én ilyen vagyok, nem lettem az, és ahogy teltek az évek csak még inkább bebizonyosodott, hogy annak a szakadt sapkának jó eséllyel igaza van. Nem vagyok olyan, mint a testvéreim, én tökéletesen beillek ebbe a közegbe, maximum nem akkora az arcom, mint egyeseknek. - Szóval azért kell aggódnom, mert rontom a nagy becsű Mardekár ház fene nagy hírnevét... Jó eséllyel senki se bukkant volna rám itt, szóval e miatt nem kell aggódnod. - nem járt erre senki, és amúgy se hiszem, ha mondjuk bekukkant ide egy jó érzésű Hugrabugos, akkor vagy sírva rohanna el, ha eleget piszkálom, vagy megértően magamra hagyna. Csak a saját házam beliek képtelenek megadni a szükséges intim szférát. - Oh, hogy oda ne rohanjak! Én is méltó vagyok saját magamhoz, mivel ilyen vagyok, hozom is ezt a szintet. És most kotródj el, mielőtt ki találom rúgni véletlenül a székes lábát csak úgy jó kedvemben. - kezd nem érdekelni, hogy itt van, legalábbis olyan szempontból, hogy kortyolgatom tovább a pezsgőmet. De most komolyan, miért nem lehet hagyni, hogy belemerüljek az önsajnálatba hm? Ne mondja már nekem azt, hogy itt mindenkinek olyan rohadt tökéletes élete van... nem tudom elhinni.
- Ez csak természetes - feleltem emelkedetten az udvariassággal kapcsolatos megjegyzésére, melyből bár tisztán hallottam a csöpögő gúnyt, nem láttam okát hogy magamra vegyem. Udvarias vagyok igen, ezt tudtam még akkor is ha ennek a lánynak egészen más elképzelése volt a megfelelő viselkedésről. De hisz elég csak ránézni... inkább nem ragoznám tovább. Felhorkantam, mikor azt mondta se nem ostoba, se nem gyenge jellem, majd kimért modorossággal és komótossággal reflektáltam: - Nos, ez esetben nem is értem, miért vetted magadra... - csillantak meg a szemeim és tovább mosolyogtam. Egyre jobban szórakoztam főként, hogy McCaine bár próbálta megvédeni magát (bár mindezt a hozzá illő módon tette), eleddig egyetlen észérvet sem tudott felhozni mely mellette szólna, leszámítva azt a roppant gyerekes viselkedésformát, az önmagát sziklakő-keménységűként feltüntető sértődött lazaságot, melyet eddig is produkált. Mikor azt kérdezte, miért vagyok itt még mindig egyrészt, hogy kényelmesebben helyezkedjek el, másrészt pedig hogy ezzel is jelezzem: egyelőre eszem ágában sincs továbbállni, a közelébe húztam egy széket és kényelmesen leültem. - Csak érdekelnek a miértek, mint az emberi természet kutatóját - válaszoltam - Elvégre, a háztársam vagy - ... még akkor is, ha messze alulmúlod ezt a kiváltságos címet, tettem hozzá gondolatban. A tiszteletreméltó, neves és történelmi Mardekár ház egyre gyakrabban adott otthont a hozzá hasonlóknak, bár igaz nem McCaine volt a legalja de ez koránt sem jelentette azt, hogy jobb véleménnyel kell legyek róla. Hisz mi okom lenne rá? A kirohanása csak újabb bizonyíték minderre. Előre láttam, mielőtt még megszólaltam volna hogy valószínűleg a szavaim leperegnek majd róla, a szívére csak pillanatnyi szeszélyes, sértődött de gyenge visszavágásai idejére veszi majd, mégis megszólaltam - túl jól szórakoztam ahhoz, hogy berekesszem ezt az érdekes beszélgetést. Ugyanakkor reméltem, hogy valamennyi megragad majd szavaimból s ha nem is most, de a közeljövőben eszébe jut s elgondolkodik majd rajta. - Veheted nevelő célzatú látogatásnak, ha akarod McCaine. Mondd csak, miért is választott be téged a Teszlek Süveg a Mardekárba? Hol van belőled a tűz, a becsvágy? - kérdeztem miközben mérnöki pontossággal kiszámított, ugyanakkor látszatra a pillanat hevéből táplálkozó gesztikuláló mozdulatokat tettem - Tudod, hogy mit látok? Egy lányt, aki itt ül a földön mint holmi állat, pezsgőt vedel és az önsajnálat mocskában kíván dagonyázni egyedül... tényleg ez lennél te, McCaine? Vagy több is van benned? Előre hajoltam, egészen közel, persze nem sértve meg az intim szféráját. Karommal combjaimon támaszkodtam, ujjaim összekulcsoltam magam előtt. - Ha azt akarod, hogy elhiggyem, vagy hogy bárki ezen a világon elhiggye hogy valóban nem vagy gyenge jellem, el kell kerülnöd az olyan helyzeteket, amiket egyesek... félreérthetnek - valójában teljesen egyértelmű volt a látvány, mely a szemeim elé tárult de igyekeztem szavaim éléből elvenni picit. Tudtam, hogy McCaine sosem lesz tökéletes, a Mardekár ház sosem lesz büszke rá semmiért de szerettem volna, ha legalább látszatra közénk tartozik. Itt nincs helye a Weasley-féléknek, itt nincs helye a céltalanoknak, sem a bolondoknak. Jó lenne, ha ezt ő is megértené és úgy viselkedne, ahogy kell - nem énmiattam, hanem csak és kizárólag saját maga miatt. El sem tudtam képzelni, hogy nem szégyenkezne most, ha tükörbe nézne? - Ami pedig Malfoy-t illeti, aki egy kicsit is kinyitja a szemét messziről láthatja, hogy nem vagyok a pincsikutyája. De ő legalább méltó saját magához - válaszoltam.
- Oh... állati udvarias vagy akkor. - az udvariasság nálam az lett volna, hogy amikor látja, hogy itt vagyok kegyedül nyugiban, akkor inkább szépen behúzza maga mögött az ajtót a kinti irányból persze és elhúz a francba. E helyett inkább feltételezi, hogy nincs annyi eszem, hogy elnyomjam majd az alkohol szagát és szóval tart, amikor marhára semmi kedvem sincs trécselni vele, főleg hogy ismerem már annyira, hogy úgyis a szavai nagy része sértések felé fog tendálni, de persze csak finoman és burkoltan, olyan úriasan, ahogy tenni szokta, amitől... komolyan hánynom kell. Még jó, hogy nem ittam annyit, hogy ez tényleg be is következhessen. Kétlem, hogy fogná a hajam, vagy ilyesmi, puszta jóindulatból. - Én se vagyok ostoba és jellem gyenge sem, de te gondolom mindig csak azt csinálod, amit kell. - na erről beszéltem, és ez még csak nem is a burkolt sértések közé tartozik. Nem azért jöttem ide, hogy totál kiüssem magam, csak egyszerűen... most erre volt igényem, de ettől még nem vagyok ostoba, mert nem fogok lebukni és nem vagyok jellem gyenge, mert a testvéreim közül egyedül én voltam képes mindazt elviselni, amit kellett. Sasha fel sem fogja, Sarah meg úgy tesz, mintha semmi se történt volna, Nick pedig önkéntes igazságosztót játszik, várva, hogy mikor mehet a szüleink után ő is. Remek család... igazán remek! És akkor csoda, hogy nem meséltem még nekik soha arról... mindegy, arról senkinek sem mesélek. - Most komolyan Zabini, mi a francért zavarod egyáltalán a köreimet? Unatkozol, vagy csak férges az almád és nem tudtad, hogy kinek add? - én nem vagyok olyan higgadt típus, mint ő, sose voltam. Van akinek ez megy, van aki meg olyan, hogy ha elszáll az agya, akkor egyszerűen neki megy a másiknak. Na én közéjük tartozom. Kész csoda, hogy még nem okoztam senkinek ténylegesen valamilyen durva fizikai sérülést, bár párszor nem sokon múlt. - Majd pont neked öntöm ki a szívemet igaz? A legfőbb okom rá, hogy itt vagyok egyedül az az... hogy egyedül akartam lenni. Vágod, hogy ezt baromira akadályozza a jelenléted igaz? Miért nem loholsz inkább Malfoy nyomában, mint a többi pincsikutyusa? - egy pillanatra még a nyelvemet is kidugom, hogy rövidke lihegést mímeljek, csak kis odaszúrásként. Nem, én nem az a típus vagyok, aki csak finoman szurkál, meg burkoltan céloz. Én megmondom, amit gondolok és nem játszom a fene nagy kis királyfit, aki olyan fenn hordja az orrát, hogy kész csoda, hogy még nem akadt fenn a Nagyterem csillárján.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Üres terem 2014-10-04, 20:58
- Udvariasságból kérdeztem - vontam vállat válaszára, melyet újabb kérdésbe burkolt. Lassú léptekkel körbejártam a termet, körülnéztem mi minden található még itt, esetleg van itt még más is, amit rejteget? Nem, nem hiszem. Mikor azt kérdezte, én is kérek -e az italból, elmosolyodtam és megráztam a fejem. Ezt nem kérdezheti komolyan. - Köszönöm, de nem. Se ostoba nem vagyok, se jellemgyenge - azzal visszasétáltam az ajtóhoz, becsuktam azt és oldalvást neki dőltem szemben a lánnyal, karjaim keresztbe fonva magam előtt. A laza attitűd, melyet most sugároztam felé is tökéletesen megkomponált mozdulatokból állt természetesen, a testbeszédem némi elzárkózásról árulkodott, ez persze nem volt meglepő részemről, hisz messze nem álltunk egy szinten. Ezt tökéletesen példázta az is, hogy míg ő továbbra is a földön ült, én magasan fölé tornyosultam. Elkapta az almát, bár őszintén azt sem bántam volna, ha kevésbé ügyes és a kerek gyümölcs eltalálja őt. Ez is alátámasztotta volna az én igazam: az alkohol eltompítja az érzékeket, rontja a teljesítőképességet és nem átall az agysejteket is pusztítani. McCaine szinte vádlón vágott vissza, ami felettébb mulattató volt, egy lesajnáló mosolynál többel mégsem mutattam jelét annak, milyen jól szórakozom. - Ez dicséretes, McCaine. Igazán... büszke lehetsz magadra az elővigyázatosságodért - dicsértem szavaimban szarkasztikus hangsúllyal, melyet még csak nem is próbáltam burkolni. - De vajon mi oka lehet egy ilyen minden körülményre gondoló, okos mardekárosnak kora este arra, hogy elcsenjen egy üveg pezsgőt mint valami közönséges tolvaj és magában igyon, mint akinek sok a titkolnivalója? - szemeimbe gonosz csillogás vegyült, ahogy tovább folytattam az ironizálást. Persze ennél többet nem állt szándékomban neki "ártani", eszemben sem volt beárulni... az ilyenek előbb lebuktatják magukat, rám már semmi szükség nincs. Igazából egész őszintén érdekelt, mi lehet a gondja, bár nem voltam biztos benne hogy a sértéseim után elárulja. Ha nem, az sem baj; bár a legtöbben már igazán megszokhatták tőlem ezt a stílust.
Miért nem lehet az ember nyugodtan egy üres teremben, ahová elvileg senki sem jár, hm...? Miért? Azért jöttem ide, hogy nyugalmam legyen egy kicsit, no meg senki se keveredjen az utamba, erre persze, hogy arra kell felfigyelnem, hogy nyílik az ajtó. És még csak nem is ültem messzebb, valami pad mögé, vagy valami, ahol nem nagyon látnak meg. Ennyi eszem lehetett volna. Nem, képes voltam majdnem az ajtóval szemben leülni a földre, törökülésben, nagyjából eligazítva a szoknyát, ami a rémes egyenruha része persze. A talárom a földön ledobva, mert az most marhára nem kell, a pezsgős üveg a földön pihen mellettem, a pohár pedig a kezemben. Felpillantok, és a tetejében ismerős arcot látok meg. Még jó, hogy nem valami másik ház prefije, mert akkor nagyobb eséllyel még valami remek kis levonást is bezsebelnék a házamnak, amire már volt példa és olyankor nem szoktak kitörő örömmel fogadni... vajon miért? - Zabini... Tényleg reméled, hogy nem zavarsz, amikor tök egyedül iszogatok egy üres teremben? - szökik fel a szemöldököm. Ne mondja már nekem, hogy tényleg úgy gondolja, hogy ezek mellett nem zavar, hát jó, hogy zavar. Azért jöttem ide, mert nincs itt senki, de miután ide jött, így már... van. - Miért te is kérsz? - a másik kérdésére nem is válaszolok. Annyira butának néz, hogy szerinte nem gondolok rá, hogy vigyázzak arra, hogy ha visszamegyek a klubhelyiségbe, akkor ne legyen egyértelműen alkohol szagom? Ennyi eszem azért van... de igazán kedves tőle, hogy persze ki se nézi belőlem. Nem idült alkoholista vagyok és még csak nem is sík hülye, szóval a gondolkodás még megy. Az almáját ettől még elkapom, de csak azért, mert különben úgy talált volna fejbe, mint annak a rendje. Amúgy is mi van, ha már többet ittam volna, mint amennyit bírok, nincs meg a koordinációm és nem kapom el? Gondolom erre nem gondolt a kis észlény... mindenki tudja róla, hogy mekkora a mellénye, hát most nem azt mutatta, hogy van mire. - Kösz, de hiába nem nézed ki belőlem, de készültem. Van annyi eszem, hogy ne kockáztassak meg valami büntetést e miatt, vagy Malfoy haragját. - na jah, két ok miatt nem érdemes megszívnod, mert nem elég, hogy büntetőmunkát kapsz, ha nincs szerencséd, akkor még Malfoy is megszívat, mert hogy a Mardekár becses hírnevét merted rontani... Hogy oda ne rohanjak!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Üres terem 2014-10-04, 15:48
A folyosón sétálgattam, hogy kinyújtóztassam kicsit elfáradt tagjaim, elgémberedett lábaim. Hosszú órákon át foglalkoztam a házi feladatok tökéletesítésével, a Mágiatörténet esszét megírása után újra kezdtem, mert nem voltam vele száz százalékig megelégedve. Ami hozzám tartozik, ami az enyém vagy ami akár csak kapcsolatba hozható a nevemmel, annak tökéletesnek kell lennie - legalábbis, amit módomban áll az életben, így alakítom. Az egyik üres terem mellett elhaladva zajt hallottam meg. Biztos Hóborc az, gondoltam magamban. Vajon most épp milyen csínyt követ el, mellyel újfent az őrületbe kergetni mindannyiunk "kedvenc" gondnokát, Friccs urat? Benyitottam, de a kopogószellem helyett egyik ház- és évfolyamtársam találtam odabenn. - Üdv, McCaine... remélem nem zavarok - mondtam, majd körülnéztem a szobában, felmérve a terepet. Nem rossz búvóhely, persze nem is túl jó. De bármit is csinál a lány, neki úgy tűnik megfelelő volt. Pillantásom ismét rásiklott és megláttam a mellette lévő üveget, kezében a pezsgőspoharat és ha nem csal a megérzésem, nem szőlőlé volt a tartalma. - Egy pezsgővel bujkálsz? - vontam fel a szemöldököm, még egy kis mosolyt is megengedtem magamnak - Legalább van nálad valami, ami elnyomja majd a szagát? A zsebemből elővettem a nálam lévő piros almát - tökéletes volt méretre, színre. A külseje hibátlan. Több, mint húsz percen át dörzsölgettem és fényesítettem, hogy tiszta és tökéletes, egyenletesen csillogó legyen mielőtt elraktam volna ebéd után. Nekem mindenből csak a legjobb kell. A lány felé dobtam miután lerakta a poharat, ő pedig elkapta. - Szívesen - bólintottam még mielőtt megköszönte volna a nagylelkűségem.
Titokban iszogatunk? Igen, titokban iszogatunk. És miért pont pezsgőt? Azért, mert az olyan marha felnőttes dolog... és mert ezt tudtam megszerezni a konyháról, hogy a manók ne vegyék észre, mert hát behozni nem lehet ide semmi ilyesmit. A végén még Friccs páros lábbal rúgna ki és őszintén szólva Piton haragjától még én is félek... néha. Nem arról van szó, hogy a házam hírnevét ne merném csorbítani, dehogy! Egyszerűen csak jobb lenne, ha inkább nem kerülnék bajba. Magam miatt, nem mások miatt természetesen. Nincs kedvem hetente valami büntető munkához, meg ha miattam csökkennek a házpontok, akkor még házon belül is jól megszívom, szóval azért van bennem legalább minimális realitás, hogy okosabban álljak a dolgokhoz, mint egy ötödiket. A lényeg, hogy itt vagyok, még hozzá egy pohárral, meg egy üveggel, kiválasztva a legkihaltabb folyosón lévő legüresebb termet, ahol tök sötét lenne, ha nem világítana a pálcám végén az a halvány kis Lumos. De ez most így pont elég nekem, nem akarok én többet, nem kell nagy fény és főleg nem kell nekem társaság. Így is épp eleget próbálok meg elbújni a testvéreim közül. Sasha képtelen felfogni, hogy én tuti, hogy nem fogok vele játszani, inkább bújok meg a kubhelyiségben, ahova nem jöhet be. Sara folyton nyafog, hogy mi lesz így velem, Nick pedig... hát köszönöm, de nem kérek a prédikációjából, amit az apánk helyett akar időnként levágni nekem. Baromira nem érdekel. Ő se különb nálam! Tudom én jól, hogy mit csinál. Senki se látja, mert nem akarják, de én láttam már a jeleket, amikor koszosan jött vissza, vagy véres volt az arca egy kis helyen, mert nem sikerült teljesen letakarítania, mielőtt visszajött a suliba. Ugyanazt csinálja, mint a szüleink és majd ő is jól beledöglik, de ha ez kell neki, akkor... akkor csinálja, rohadtul nem fog érdekelni az egész! Most amúgy se izgat más, csak a pezsgőm, hogy nyugiban megiszogassam. Aztán majd meg van már a kis fiola, amiben hoztam magamnak egy érdekes kis elegyet. Az majd elnyomja a maradék ízt és szagot, nem úgy fogok visszamenni a klubhelyiségbe, mint valami szeszkazán. Ennyi, tökéletesen ki van minden tervelve.
Albus Dumbledore
Reveal your secrets
Tárgy: Üres terem 2014-09-28, 20:58
Üres terem
A kastélyban is vannak elhagyatott szobák, amelyek egykor vendégszállásnak, dolgozószobának voltak kiakítva, ám a jelenlegi oktatási rendszerhez, és a diákok elszállásolásához nincsen rájuk szükség, tehát alkalmasint bármire használhatók. Bármire, annak ellenére, hogy ez igen tág fogalom. Bármi olyasmire, ami nem vét túlzottan a jó érzés ellen. Lehet itt gyakorolni, külön órákat adni, beszélgetni, és a titkos szerelmi légyottokra is kiváló hely, főleg ha a gerlepár bekulcsolja a termet. Csak arra kell figyelniük, hogy nagyon bezárkózni nem lehet, de hát a szükség törvényt bont. A termek a birtok parkjára nyílnak, tehát a kilátás is festői. A használaton kívüli termek polcain különféle könyvkötetek találhatóak, akad néhány fotel, és egy kisebb asztal.
//
