2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha csak sejteném, hogy mennyire nem kívánatos Devan számára szerény személyem jelenléte, abban az esetben nemes egyszerűséggel megtépném. Elvégre, hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy mindig mindenki velem szeretné töltené az idejét, Devan pedig bizonyos szempontból másabb, mint mások. Hiszen Rómában még együtt voltunk vagy mi a szösz... Tény és való, ha a gondolatait szavakba öntené, az elég kellemetlenül és rosszul érintene engem. Lelkileg mindenképp. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki, aki az ellenkező nem tagjai közül való, úgy kezeljen, mint egy hétköznapi lányt. Igen, egész életemben azt kívántam, hogy ne legyek vélaszármazék, de vajon mennyire viselne meg, ha egyik napról a másikra csak úgy eltűnnének a képességeim? - Nem - felelem a kérdése hallatán. - Nyilván a személyiségem egyedi varázsa az, ami rabul ejti a micsodátokat... - fintorodom el egy pillanatra a válaszom közben. Természetesen, az utolsó szó alatt azt ért, amit szeretne. Szívet vagy valami egészen más szervet, nekem annyira mindegy. Bár, ha lehetne egy tippem arra vonatkozóan, hogy mit is illesztene be a helyére, akkor nem hiszem, hogy olyan nagy bakot lőnék vele. - Most úgy őszintén... - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Ha neked lennének ehhez hasonló képességeid, nem élnél velük? Magamban átokként könyvelem el ugyan, hiszen az érzelmi életemet teljes mértékben megkavarja, habár mintha mostanában kezdenének helyre állni az ilyen jellegű dolgaim is. Elvégre, Cody is belém szeretett... És most tekintsünk el attól, hogy már nem vagyunk együtt, noha magát a szakítást nem ő kezdeményezte. Én voltam annyira hülye, hogy kiléptem egy jó kapcsolatból, de - valljuk be - ennek meg voltak a maga okai is részemről. - Jó-jó, szállok - sóhajtok egyet, de a szavaim közben elégedetten veszem tudomásul, hogy engedelmeskedik a kérésemnek és hátat fordít nekem. Angyali mosolyra húzódik hát a szám széle, amelyet, ha látna Daniel, nyilván sejtené, mire is készülök pontosan, de Devan nem ismer annyira és hát egyébként is háttal áll nekem, szóval... Könnyű préda. Ujjaim pillanatokon belül fonódnak a bokája köré és mire annyit mondhatna, hogy bakfitty, már a habok között is találhatja magát. - Nahát, azt hittem, ennél azért jobban fogsz örülni annak, hogy ismét láthatsz - állapítom meg, némileg talán kesernyésebb hangnemben, mint eredetileg szerettem volna. - Nem tán randid lesz? - ötlik hirtelen eszembe a kérdés. Hogy féltékeny vagyok-e? Nem. Inkább csak fura, hogy van valaki, aki mást is jobbnak találhat nálam. - Hollóhát? - bukik ki belőlem a kérdés, majd pár másodpercre rá egy jóízű nevetés is. - Tudod, mi a vicces? Hogy amikor Rómában megismertelek, én is oda soroltalak volna - magyarázom meg végül a felhőtlen jókedvem valódi okát. Igen, Devant mindig is egy két lábon járó lexikonnak könyveltem el magamban. Ki tudja, talán ezért se működött kettőnk között kellőképpen a kémia. Valahogy nem vagyok hozzájuk való. Mármint, azokhoz, akik mindenben annyira maximalisták. - Jól - rántom meg a vállam könnyedén, majd huppanok le én is a medence peremére, nem messze prefektus úrtól. A főnixem eközben továbbra is békésen alszik, fejét a szárnya alá dugva, biztonságos távolságban maradva a víztől. Nem hiszem, hogy kialudnának tőle a lángjai, hiszen egy főnix, de érthető, ha nem kedveli a nedves közeget. - Kissé talán unalmasan, de azt is meg lehet szokni - teszem azért még hozzá. Amíg Cody meglátogatott, volt programom, mostanra viszont az sincs. - Csatlakoztam a mardekár kviddics csapatába és elkezdtem énekelni. De mindkettő hobbi, semmi több. Ja, és van egy vőlegényem - dobom be, mintegy mellékesen, mintha annyira jelentéktelen valami lenne, de egyébként rohadtul nem az. - És te? - fordulok immár Devan irányába, szándékosan terelve a témát magamról. - Veled mi újság?
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem számítottam arra, hogy ő is hazudni fog a kilétéről, bár végül is mi mást várhatnék a sorstól, ha nem sodort volna össze minket ismét. Néha a rossz karmámnak tudhatom be az ilyen "véletlen" eseteket. Mégse mondhattam el neki az igazat a származásomról, s bizonyára neki ugyanez lehetett a képben. Mégis hogyan árulhatnád el valakinek, hogy amúgy egy varázsló vagy. A találkozásunk úgy volt helyes, ahogy mi azt elterveztük, ellenben a következményekkel már nem igazán szeretnék foglalkozni. Mint ahogy most vele sem szeretnék lebonyolítani egy hosszabb hangvételű társalgást. Szívesebben fürdőznék egyedül, mint ahogy azt az elejétől fogva elterveztem. - Az nem az én hibám...- pillantok félre, hogy legalább ennyire tudjam kerülni a szemkontaktust. Most már értem miként tudta úgy elcsavarni a fejemet. Először tényleg csak vonzónak tartottam, de mint most kiderült, ez mind a fajtájának volt köszönhető. Valamelyest azért bánom, hiszen tényleg láttam benne valamit Rómában. Még ha az erejét blokkoló ékszer rajta is van, a vonz ereje kétségtelen...- Micsoda örömhír. Ezzel éred el azt, amit akarsz?- billentem oldalra a fejemet. Valamiért most teljesen másnak tűnik, mint Rómában. Sokkal vadabb, szemtelenebb aura lengi körül, ami eléggé zavaró, tekintve, hogy egy szál semmiben fürdik itt előttem. - Szállj ki a fürdőből, Alex.- erőltetek magamra egy mosolyt, ám hangom mélyül, tekintetem pedig szigorúbb villantást vet felé, amikor ő tovább játszadozik. Prefektus vagyok és ha az is akarod maradni a maradék két évre, akkor ki kell szednek Alexet a fürdőből, mielőtt valaki épp erre járna és meglátná mi folyik itt. Így hát amikor ő végre engedelmeskedni látszik, felegyenesedek és elfordulok, egyedül a hangokból tudok valamire következtetni, de az biztosan nem az, ahogy Alex kiszáll a medencéből. S mire már pillantok is vissza, azzal a lendülettel ránt be a medencébe. Még annyi lélekjelenlétem van, hogy becsukjam a szememet és ne lélegezzem be a habfelhőkkel díszített fürdővizet. Pár pillanat múlva már fel is úszok a felszínre. Hajamat hátra simítom a szememből, majd a vizet is valamennyire lesöpröm az arcomról, hogy végül olyan szemekkel pillanthasak Alexre, melyek ölni tudnának. - Ez nem egy játék, Alex, de... Kapsz tíz percet, utána menned kell.- ez a végső ajánlatom számára. Ha utána se fog rám hallgatni, akkor a két kezemmel fogom kicibálni őt, ha meztelen, ha nem. - Devan Nott, hollóhát, hatodik évfolyam.- válaszolom végül én is. Ellenben vele, én nem tudok semmilyen képességről. Vagyis eddig még nem jelent meg, ha lenne is. Kicsit megpróbálok ellazítani és a medence pereméhez úszok, hogy ott időzzek el egy kis ideig. Legalább addig lazítsak, ameddig az a tíz perc le nem telik. - Nos? Azon kívül, hogy a prefektusok életét nehezíted meg, hogy mennek a dolgaid a Roxfortban?- hunyom le szemeimet, miután már kényelmesen elhelyezkedtem. Amúgy is kerülöm azt, hogy ránézzek, mert valahányszor megteszem, olyan helyekre vándorolnak a szemeim, melyekre nem kellene.
Úgy pislogok Devan irányába, mintha szellemet látnék. És tényleg... Az olaszországi nyár nem szólt semmi másról, csakis róla, amíg fogta magát és el nem utazott. Akkor és ott vége szakadt annak a valaminek, ami köztünk volt. Szerelem? Nem, annak nem nevezném, sokkal inkább barátságnak extrákkal. Kikapcsolódás, ha úgy tetszik. Jól éreztük együtt magunkat és kimondatlanul is egymás támaszai lettünk. Az az időszak számomra iszonyatosan nehéz volt a Codyval történtek miatt és igazság szerint Devan tekintetében is láttam, hogy nála is van valami. Valami, amiről nem mesélt ugyan, de a háttérben ott munkálkodott. Mindenesetre, az ő segítségével hamar felülkerekedtem azon a kis meleg-afféron és ezt kifejezetten élveztem is. Ő pedig - remélhetőleg - ugyancsak megszabadult a vállát nyomasztó terhektől, legalább egy kis időre. - Hm... - töprengek el egy röpke pillanatra a srác kérdése hallatán, miközben láthatóan ráncolom a szemöldököm, mintha nem lenne számomra egyértelmű a saját válaszom. Végül - némi habozás múltán - szólalok csak ismét meg: - Tudod, ti srácok elég beszédesek tudtok lenni, ha egy vélaszármazékkal találjátok szembe magatokat - mosolyodom el játékosan, csillogó tekintettel. Okos gyerek, nyilván leesik számára a mondandóm lényege. - És nekem még a híres-hírhedt prefektusok sem képesek ellenállni... Kivétel ez alól Daniel, de ő egy elég speciális eset. Elsősorban családtag. Ergó, esetében kilőve a mágiám. Számomra csakis ő volt az egyetlen kihívás ebben az egész kastélyban. Ki hitte volna, hogy egyszer hiányolni fogom az utánam való szaladgálásait! Ez így rém unalmas, de komolyan... Alba teljes mértékben kisajátítja néha. - Voltaképp igen, lenne - biccentek egyet. - Nincs kedvem visszamenni - vonom meg a vállam. - És láthatólag te se fegyelmezni jöttél, szóval csobbanj egyet nyugodtan - adom meg számára az engedélyt, még mielőtt túlságosan befeszülne itt nekem. Végül enyhén oldalra biccentem a fejem, majd vetek az arcára egy elemzőbb pillantást: - És hol hagytad a mosolyod? Leesett félúton Róma és Anglia között? - sóhajtok egyet. Úgy emlékszem, nyáron sokkal, de sokkal többet állt mosolyra a szája széle, mint most. Legszívesebben ragasztanék egyet a képére. Devan néha ugyanis hajlamos túl komolyan venni a dolgokat. - Aha... Fordulj el! - adom be végül látszólag a derekam, amint pedig eleget tesz a kérésemnek, úszok is hozzá közelebb, hogy utána egyetlen rántással a medencébe küldhessem szerencsétlen fiút. Túlságosan is merev, teljesen be van zárkózva és látszólag igazán rá férne egy kis habokban való lubickolás. Még abban az esetben is, ha ezt nem teljesen így képzelte el magában... Ha a mozdulatom sikerrel jár és Devan feje is felbukkan a felszínen, nemes egyszerűséggel röhögöm képen, magamban abban reménykedve, hogy nem kapja fel túlságosan a vizet. A vízből továbbra sem emelkedem fel, szóval aligha nyerhet alá bepillantást, úgyhogy nem zaklatom fel magam a hirtelen jött társaságon. - Nos, Mr. Devan - szólalok meg, amint sikerül visszanyelnem a jókedvemet és némileg komolyabb hangnemet megütnöm. - Alexandra Bianca Maroni, mardekár, hatodik évfolyam - emelem ki a habokból kiskacsómat, majd nyújtom irányába, hogy kezet foghassunk egymással, mintha életünkben most találkoznánk első alkalommal. - Vélaszármazék - teszem még hozzá, amint megpillantom a csuklómon virító karkötőt , amely az erőmet hivatott blokkolni és amelyet csak nagyon ritkán veszek le magamról. Egy röpke pillanat erejéig felötlik ugyan bennem az a gondolat, hogy Devan ennek fogja betudni a nyáron történteket, de végül elhessegetem magam elől a rémképet. Tudhatja jól, hogy ezt nem tudom befolyásolni. Még nem.
Az első gondolatom valóban nem az, hogy valaki épp a prefektusi fürdő kellős közepén áztatja magát, főként úgy, hogy nem is prefektus. Én is csak puszta lazítás gyanánt térek be a fürdőbe. Történt egy s más az idei tanév kezdetén, melyek lefárasztottak mentálisan és fizikailag is. Bevallom, ilyenkor hiányoznak az olaszországi nyaralásom napjai. Ott nem igen kellett aggódnom a hétköznapok terhei miatt, itt viszont minden a nyakamba zúdul. Anyám is hamarosan érkezik az országba, de még előtte rendbe kell tennie az amerikai otthonunkat. Apám pedig... Nos, ő valahol megint kóborol, mert megteheti. Az utóbbi években szinte le se sza... Na mindegy.... A sikkantására azért egy kicsit megfagy az ereimben a vér. Nem akartam a frászt hozni rá, viszont tilosban jár és ő... ő Alex! Tehetetlenül állok tovább az ajtóban, meglepettségemet és zavaromat takargatva próbálom meg tisztán átlátni a helyzetet. Egyáltalán nem tudom letagadni, hogy a meztelen test a habok alatt igazán zavarba hoz és a nyáron történtek emlékeit vonzzák magam elé. - Tudtommal pedig nem vagy prefektus, hogy bejárást kaphass ide. Honnan derítetted ki a jelszót? - billentek oldalra a fejemet, immáron a medence szélénél guggolva mellette. - Vissza kellene küldjelek vagy ehhez is lenne kifogásod? - sóhajtok fel gondterhelten. Eszem ágában sincs csatlakozni mellé, még a végén valaki rajtakapna vele, annak pedig nem lenne jó vége. Hiába szeretném tudni a részleteket és meghallgatni a magyarázkodását, egyszerűen nem tehetem. Olyan pozícióba kerültem, amit kár lenne elveszíteni. Még ha a fürdőző igazán vonzza a tekintetet... A gőzfürdő pedig csak még inkább elködösíti a fejemet, így azon kapom magam, hogy csak a medence szélénél bámulok le rá, mint valami ragadozó állat a prédájára. Ebbe bele is pirulok, amint elkapom a tekintetemet róla. - Szállj ki a vízből és öltözz fel... - szólok rá, bár a próbálkozásom nem hangzik túl határozottnak.
Egy pillanatra se jut eszembe, hogy bárki is erre tévedhetne. Tényleg nem. Későre jár már, jóformán az egész kastély alszik, a prefektusok többsége pedig járőrözik, nem hiszem hát, hogy nekik eszükbe jutna idedugni az orrukat. Rajtam kívül pedig aligha lógna be más is ide, hiszen én vagyok a Roxfort legnagyobb bajkeverője. Legalábbis, Frics és néhány tanár, meg néha Daniel szerint is. Nem akad hát még egy ilyen bolond az iskolában, mint Alexandra Maroni. De ha mégis erre tévedne valaki, hát állok elébe. Úgy elküldöm melegebb éghajlatra, hogy azt nem teszi ki az ablakba. Az én pihenésemet csak ne zavarja meg senki sem. Hónapok óta nem volt már ugyanis alkalmam arra, hogy egy pihentető fürdőt vehessek ezen a helyen. Dany ugyanis szinte állandóan fülön csípett. Hogy ezt konkrétan minek is köszönhettem, arról fogalmam sincs, de a veszély immár elmúlt. Talán tudja, merre vagyok, de már nincs joga megmondani, mit tehetek és mit nem. Én pedig a fejére koppintok, ha esetleg ezt elfelejtette volna esetleg. Nem veszem hát észre az alakot, aki nemrég lépett be a terembe. Egyrészt, nem is arra figyelek, másrészt pedig éppen lehunyt szemekkel adom át magam annak a kellemes illatnak, amely az orromba tódulva kelt bennem kellemes emlékeket. A gyerekkori narancs szedések... Imádtam! Azóta is kedvencem ez az illat és a prefektusi fürdőbe belépve szinte minden esetben azt a csapot nyitom meg, amelyből erre számíthatok. Gondolataimból egy váratlan hang zökkent ki, melynek hallatán ijedten sikkantok egyet, majd bukom egyenesen a víz alá, csak azért, hogy a következő pillanatban már realizálhassam is magamban, miszerint ez a mozdulat tök felesleges volt, hiszen már rég megláttak. Bár, ha megfulladni szándékozom, akkor talán annyira nem is... Mindenesetre, nem érzem további szükségét a felesleges bújócskának, szóval másodperceken belül ki is emelkedem a habokból, hogy aztán olyasmivel szembesülhessek, amire még csak véletlenül se számítottam... - Te... - nyögöm ki, miközben döbbenten pislogok párat, hátha csak összetévesztem valakivel, de nem, a szemtorna ellenére is ugyanaz a kép rajzolódik ki előttem. - Devan? - tátom el a szám, nem mellékesen pofátlanul megbámulva a fedetlen felsőtestét, de hát na... Mindenesetre, a biztonság kedvéért azért még több habot húzok magam elé, hogy még csak egy kósza pillantást se vethessen a víz alá. - Én... úszom egyet - nyelek egy nagyot, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kérdés kétélű voltát. - Tudtommal, szabad - állapítom meg, miközben gondolatban igyekszem összekapcsolni a képet. Devan itt, ráadásul a prefektusi fürdőben... Mágus lenne és prefektus is egyben? - Gondolom, most jön az a rész, amikor visszaküldesz a hálókörletembe pizsamát húzni vaaaaagy... - nyújtom el a szót, némileg szándékosan húzva ezzel az agyát. - Csatlakozhatnál is és akkor tisztázhatnánk egy-két kényesebb kérdést - vetem fel a lehetőséget, mindenféle hátsó szándék nélkül. Na jó, a történtek fényében elkelt volna ide egy fürdőruha is, de már annyira mindegy, nem igaz? Ráadásul, igazán érdekel, ki is ő valójában. Mert ezek szerint nem az, akinek Rómában kiadta magát.
[You must be registered and logged in to see this image.] Az imént történt műszakváltás, aminek a mai est alkalmával különösen örülök. Egy-két hónap telt csak el, ám a fejem már most annyira zavaros, mint amikor rájöttem mit érzek Kathrine iránt. Azóta a lány elutasított és nekem ugyebár tiszteletben kell tartanom a döntését. Mégse hihettem azt, hogy ha megint felbukkanok, akkor ő majd hezitálás nélkül ugrik a nyakamba. Legalább a barátságunk megmarad és valamelyest szorosabbra is tudjuk azt majd kovácsolni. Most viszont lazításra van szükségem. Fáradtan gombolom ki az ingemet, amint közeledek a prefektusi fürdőhöz, végül a kék csíkos nyakkendőt is kibontom, hogy aztán azt csak hanyagul a vállamra dobhassam. Ki akarok végre bújni ebből a kényelmetlen egyenruhából, hogy had élvezhessem végre a fürdő habfelhőit. Amint elérem a bejáratot, ki is mondom a jelszót a helynek, majd belépve a tágas térbe el is kezdem lefejteni magamról a felsőt. Egyedül a gőz narancsos illata csapja meg az arcomat, mire fel is pillantok a medence irányába. Először egy főnixmadár alakja rajzolódik ki előttem, majd nem is olyan távol tőle megpillantom a meztelenvállú brunette szépséget. Legalábbis feltételezni még nem tudom, hogy meztelen, csak azután tűnődök el rajta, amikor meglátom a ruhadarabjainak maradékát a medence pereme mellett. Ami viszont jobban meglep, hogy a lány, aki jelenleg itt fürdőzik, kiköpött mása annak a lánynak, akivel Rómában töltöttem az időt. Nem! Ő az a lány! Alex! Amint észbe is kapok, hogy kivel van dolgom, elvörösödött, döbbent arccal lépek vissza a bejárat sarkához, hogy aztán hátamat a hideg márványfalnak dönthessem és elgondolkozzak azon, hogy mit is láttam az imént. Ez nem lehet igaz... Nem lehet lehetséges... Hiszen ő... Mugli volt? Igyekszem összeszedni a gondolataimat és inkább előállni azzal, hogy én prefektus vagyok, az ő neve pedig nem szerepel a társaimé között. Hátha ez sikerül elterelni a figyelmemet a tényről, hogy nem csak Alex hazudott nekem, hanem én is neki. Mégis miért mondtam volna neki meg az igazat? Az eltöltött éjszakák után nem éreztük úgy, hogy tovább kellene bonyolítanunk a szálakat. Legalábbis én nem. - Ilyen késő órákban igazán érdekes, hogy van valakinek arca megjelenni itt, holott nem is prefektus.- lépek elő az árnyakból, s szegezem üres tekintetemet a lány felé. Az arcom talán még egy kicsit kipirult állapotában jelzi, hogy az imént rendesen sikerült zavarba hoznia, nem csak a csupasz mivoltával, de a közös múltunk emlékével is. - Megtudhatnám mit keresel itt, Alex?- sétálok közelebb a medence széléhez, ahol ő is van, majd leguggolok a szegély mellé, hogy aztán összekulcsolt ujjakkal meredhessek le rá. A kérdésemet veheti akár két irányból. Mit keres itt a fürdőben... Vagy mit keres itt a Roxfortban.
A prefektusi fürdő az egyetlen olyan hely, amely képes pillanatok alatt teljesen magába szippantani és akár órákra kikapcsolni. Pont ez az oka annak is, hogy mostanában egyre gyakrabban surranok be ide. A jelszó nem akadály számomra, hiszen egy-két ellenkező nemű évfolyamelsőt nyakon csípni és elbűvölni annyira, hogy kimondják a titkos szavacskát, számomra sosem tartozott a nehezebb feladatok közé. Egy kedves mosoly, egy apró érintés és máris minden a helyére kerül. Dany pedig kikerült a képből, hiszen immár egyetemista, nem járhat folyamatosan a nyakamra, ráadásul ott van számára Alba is, akit még pesztrálnia kell. Ergó, szinte teljes mértékben megfeledkezett rólam, ami azt eredményezi, hogy szabad a pálya. Nem fog felbukkanni és megzavarni a pihenésem, majd azonnali hatállyal visszaküldeni a hálókörletembe. A ruháim szanaszét hevernek, hiszen oda hajítottam őket, ahol éppen levetettem, én pedig anyaszült meztelenül áztatom magam a medencében, jókora habfürdővel körítve. Feleslegesnek tartottam a fürdőruhát, hiszen késő éjszaka már senki sem járkál errefelé, szóval minek fárasszam magam azzal is? Egy törölközőt kaptam fel csupán, amellyel megtörölhetem a testem, még mielőtt visszatérnék a klubhelyiségbe. Ruhában, természetesen... Azért egy szál semmiben végigcsattogni a folyosókon határozottan nem lenne szerencsés, nem igaz? A végén még belefutok valami idiótába, aki szétkürtöli az iskolában a hírt, miszerint Alexandra Maroni beteges hajlamokat táplál az éjszakai sétákat illetően. A famíliárisom tőlem nem messze pihen, fejét a szárnya alá dugva, miközben szerény személyem a medence szélén könyökölve, elgondolkozva figyeli őt. Már eltelt némi idő, amióta Adora segítségével sikerült megidéznem a főnixmadarat, de még mindig nem adtam neki nevet. Gondoltam ugyan a Williamre, de az nem passzolna egy ilyen fenséges jószághoz. Azért mégis csak egy főnix, nem holmi vándorcirkuszi majom! Milyen hülyén nézne már ki, ha Willienek hívnám? Nem, ide valami egészen más kell... De mégis, melyik könyvet csapjam fel annak érdekében, hogy egy főnixhez illő nevet kereshessek? Gondterhelten sóhajtok egyet, majd rugaszkodom el lábbal a medence falától, hogy végül kissé beljebb mehessek a vízben. Az egész fürdőt belengi a narancs illata, amelyet egyébként imádok minden formában, a víz felszínén pedig tonnaszámra gyülekezik a hab. Terveim szerint eltöltök itt pár órácskát, majd lécelek is le, még mielőtt bárki is fülön csíphetne.
Ugyan mind a ketten kicsit más stílusúak vagyunk, Delia jóval elegánsabb én pedig inkább az a bőrszalagos, szegecses, mélyen dekoltált és bőrdzsekis, de ez nem jelenti azt, hogy a magabiztosságunk és a tökéletességünk ne lenne lehengerlő. Van egy egészséges - vagy egészségtelen? - vetélkedés azért bennem, ahogy látom, hogy a barátnőm is elkezdi játszani a szendét és még a ruháját is babrálni, hogy magára vonja a fiatalabb fiú figyelmét. Ejnye, azt mondtam, hogy nekem tetszik! Nem mintha ténylegesen így lenne, még szinte kisfiúnak tűnik így hat évvel fiatalabbként, de ez nem jogosítja fel, hogy jobban brillírozzon nálam. - Ha és amennyiben szükséged lenne a társaságunkra, igazán nem szeretnénk a terhedre lenni. - teszem hozzá egy bájos mosollyal, kicsit bátortalanul és közelebb is sétálok, a cipőm szelíden kopog a kövön, hogy könnyedén belekaroljak megállapodva mellette. Egy idősebb diákkal esélyem se lenne eljátszani ezt, már a fél egyetem tudja, hogy milyen is vagyok, de azért a hat év már nagy szakadék ahhoz, hogy tiszta lappal rebesgessem a szempilláimat a fiúra. - Szabad? - billentem félre a fejemet, olyan öt centivel alacsonyabb vagyok, mint a barátnőm, még többel, ha éppen tűsarkúhoz van kedve, ami tökéletesen passzol az én tündérkés, de egyben vagány stílusomhoz ő pedig egy két lábon járó divatos istennő. Meglátjuk, hogy melyikre is bukik jobban a fiú, bár jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a bőség zavara teljesen elönti az agyát, mert egyik pillanatban még Delia dekoltázsát nézi nem olyan diszkréten, a másik pillanatban már a karját ölelem már szemtelenül hozzásimulva. Csak össze ne essen nekem itt helyben. - Izé... Hm... Ha tényleg el akartok kísérni... a Prefektusi fürdő felé megyek, khm... - krákog kicsit, de annyi lélekjelenléte nincsen, hogy kihúzza a kezét a fogságomból, így biccentek a barátnőmnek, hogy ő karoljon a srác másik karjára, hogy két oldalról fogjuk körbe. A Prefektusi fürdő... tökéletes... Már csak el kell annyira csavarnunk a fejét, hogy elmondja a jelszót és bemehessünk néhány órára felfedezni a helyet és jól kiáztassuk magunkat az ezernyi aromával és habfürdővel. Persze jó lenne, ha ezt a srác nélkül tennénk meg, utolsó pillanatban valahogy lepattintva, de majd menet közben alakítjuk a történetet kényünk-kedvünkre, mint mindig.
Tasha érti a célzásomat, amin meg sem lepődök, csak egy cinkos mosollyal díjazom. Ezer éve ismerjük egymást, néha már ettől kevesebből is értjük, mire gondol a másik. A kissrác tényleg nagyon cuki, úgy tesz, mintha az a jelvény akkora dolog lenne. Hát pedig tévedsz, kisapám! Itt a dolgok szépségről, vérről és népszerűségről szólnak, így épül fel a hierarchia, nem egy béna kis kitűzőből a mellkasán, hiába viselkedik úgy, mintha ettől olyan nagy ember lenne. A fenyegetés kicsit sem fenyegető tőle, biztos vagyok benne, hogy ha akarnánk, azelőtt padlóra küldenénk, hogy pislogna kettőt, de érdekesebb, ha nem ütjük ki már most. Az ráér, ha megvan, ami kell. Még komolyan is veszi Tasha válaszát, az arca legalábbis továbbra is ugyanazt az eltökélt komolyságot sugározza. Merlinre, kihúzhatná a karót a seggéből a kis ficsúr, de ehelyett még mindig a kezében van az az átkozott pálca és úgy tesz, mintha betolakodók lennénk. - Igen, így van - vágok én is ártatlan fejet, megspékelve őzike szemekkel, ahogy ránézek. - Nagyon édes vagy, sajnáljuk, hogy azt hitted, másban sántikálunk - szállok be a játékba. Kicsit még áll és bámul, felváltva néz egyikünkről a másikra aztán vissza, még mindig gyanúsak vagyunk neki. Aztán lassan mintha megenyhülne a kis arcocskája, a pálcát is leereszti. - Na, jó... - sóhajt fel. - Mit... mit akartok? - kérdi. Ó, ekkora egy agytrösztöt. Végül is csak most fejtettük ki neki mind a ketten... A Hugrabugosok tényleg nem az eszükről híresek, de ha ilyen egy prefektus, akkor tényleg nem is tudom, mit várunk el a többiektől, úgy tudtam, oda azért értelmesebbeket választanak. Vagy csak azért kerülhetett a posztra, mert nem volt nála jobb? Áh, csak az lehet az oka, mert vakon követi a szabályokat, és fogalma sincs, milyen is a szórakozás. - Semmit, csak mint mondtuk, annyira aranyos vagy, már a múltkor is láttunk. Nem emlékszel? A könyvtár felé valahol - billentem a fejem oldalra ártatlanul, és úgy teszek, mintha a blúzom igazgatnám. Valójában kicsit sem áll rajtam rosszul, nem csúszott el sehol, éppen csak annyit babrálok rajta, hogy finoman előrébb húzzam, ezzel kicsit többet láttatva a dekoltázsomból merő véletlenségből. - Biztos unalmas itt egyedül járőrözni, nem? Tasha és én azért jöttünk, hogy kicsit megmentsünk - villantom rá a jól ismert mosolyom újra. Látom rajta, hogy a szeme lejjebb téved, pont ott stíröl, ahova szerettem volna irányítani a figyelmét. Nincs mese, a hormonjai közbeszólnak akkor is, ha ő ezt nem szeretné.
Lehet, hogy már nagyon a végén járok az egyetemnek, még is még szemmel kísérem a diákélet alakulását és nem különösebben zavartatom magamat, hogy talán ebből már ki kellett volna nőni. Élvezem ugratni az alsóbb éveseket és Deliaval vagy éppen a mind zenében, mind a titkos nővéri tanaimban nagyon is tehetségesnek bizonyult Abby-vel tölteni az időmet. Régen elválaszthatatlanok voltunk Troy-jal, de először évekkel ezelőtt jött a szakadás, amikor más szakokat választottunk, aztán a szerelmének halála vert éket közénk. Minek is ezen lamentálni, olyan szép és kalandokat kecsegtető ez az este! Halkan felkuncogok a megjegyzésen, amivel lényegében már el is árulhatnám a helyzetünket, de nem igazán tartok attól, hogy bármi bajunk lehet abból, hogy lebukunk, sőt, csak még több lehetőséget nyit meg, ha szóba elegyedünk a fiatallal. Hát, annyi szent, hogy mi a magunk idejében nem voltunk éppen prefektus alapanyagnak mondhatók... Illetve, ha csak azt nézzük, hogy tudunk-e parancsolgatni, akkor pipa, de betartani a szabályokat annál kevésbé. - Még sosem volt ideálisabb. - mosolyodom el, aztán amikor a fiú pálcát szegez felénk az idézett fénnyel a végén, kilépek a páncél másik oldalán és egészen kétségbeesett arccal szólalok meg. - Ne tarts ránk pálcát, kérlek, olyan fenyegető! - mondom, nem nyávogva, de azért aggodalmas hangon, mintha tényleg attól tartanék, hogy eldurran a pálcája túl korán és akaratlanul. Nem is lepne meg, olyan kis fiatal... Delia ragyogó mosolya és az én édes ártatlanságom komolyan összezavarják arról nem is beszélve, hogy finoman szólva kellemes látvány a párosunk a szemnek. Közelebb lépek, mivel alacsony vagyok, gyermeteg vonásokkal, nem hiszem hogy leesne neki, hogy talán hat évet is ráverek. Egy fehér, ejtett, csónaknyakú blúz van rajtam, ami alól kivillan az élénk pink melltartóm, de ez egy cseppet sem zavar. A hajam hullámosan omlik a csupasz vállamra és egy szűk, a testemre simuló bőrnadrág teszi teljessé a szettet. - Sajnálom, de csak azok bújkálnak a páncélok mögött, akik rosszban is sántikálnak, nem? - mondja, vagy inkább kérdezi, szerintem ő maga se tudja, én pedig félrebillentem a fejemet és valamivel szélesebb mosolyt villantok neki, összefonva magam előtt a karijaimat. - Az az igazság, hogy tényleg nem tiszta a lelkiismeretem. Be kell vallanom, hogy az én hibám az egész bújdosósdi... téged akartunk meglesni, mert... olyan helyes fiú vagy... - harapok az ajkamba tétován és zavartan, éppen csak el nem pirulok. Persze az egész hazugság úgy, ahogy van, soha nem tudnék igazi pasiként tekinteni egy ilyen kis takonyra, de nagyon remélem, hogy Deliából nem fog kitörni a nevetés, mert nagyon szórakoztató lehet még jobban zavarba hozni szerencsétlent. Ha pedig sikerül kihúzni belőle a Prefektusi fürdő jelszavát... na az lenne az igazi siker.
Olyan bájosak tudnak lenni az alsóbb évesek manapság! Főleg ezek a kis szépfiúk úgy hatodik-hetedik tájékán... Egész kis helyesek, kár érte, hogy nem idősebbek két-három évvel. De így... mintha a nemlétező kisöcsémet akarnám felszedni - persze ez nem állít meg egy kis szórakozásban velük, és szerencsére nem vagyok vele egyedül. A minap néztük ki a cuki Hugrás prefit Tashával - még hasznunk is származhat belőle! És azt hiszem, elérkezett a megfelelő pillanat; nem sokkal járunk a kicsik takarodója után, a srác egyedül járőrözik és láthatóan éppen megöli az unalom. - Ó, nézd, egyem is meg! - nézek jelentőségteljesen a barátnőmre, miközben befordulunk az egyik folyosón, és lefékezek, behúzva őt egy lovagi páncél takarásába. Halk vagyok, talán így nem szúr ki minket idő előtt a kisfiú. - Mit gondolsz, ideális lenne az idő egy kis pancsizásra? - vigyorodom el nagy gondolkodásokat színlelve. Nemrég beszéltünk róla, mekkora buli lenne egyszer belógni a prefektusi fürdőbe, ez a kis cukorpofa pedig úgy fest, bármikor bevinne minket... Eddigre mintha észrevenné a neszezést a prefi, úgyhogy csendben maradok. Nyilván arra számít most, hogy egy alsóbb éves társát fogja elkapni a tilosban. - Ki van ott? - hallatszik is a hangja, ahogy próbálja nagyon komolyan venni magát, még világít is a pálcájával az irányunkba. - Gyere elő! Merlinre, még fenyegetőzni is próbál... Édes. Nehéz komolyan venni a kis szeplős, ártatlan pofijával, de talán egy-két év és egész jó pasi lesz belőle. A fiúk később érnek, láthatóan van még hová fejlődnie szegénykémnek, de egész ígéretesnek tűnik. - Nagyon cuki, hogy próbálsz rendet tenni, szivi - lépek ki végül a páncél mögül elsőnek. Ragyogó mosolyt ejtek meg felé, a súlyomat a fél magassarkús lábamra helyezem, az egyik kezem a csípőmön nyugszik. - Nem mondták neked, hogy itt egyetemisták is vannak, amikor prefi lettél?
- Gáz? Valahogy nem azzal voltam elfoglalva, hogy nyomozzak, tükörbe is alig tudtam nézni. Tudom, hogy szerinted erősnek kell lenni, meg hogy már nem vagyok kisgyerek, de igen, elbújtam, és sajnáltam magam. – Húzom el a számat, nem akarom őt bírálni, mert lehet, hogy őt is bántották, sőt biztos, de minden eset más és más. Hiába vagyok már felnőtt, nem tudtam feldolgozni a mai napig, ami történt, és pont. Nem tudok utólag mit kezdeni a helyzettel. De kész vagyok felállni a padlóról, s tenni valamit, hogy a jövőben ne így kelljen élnem. Ha még nem késő. - Igen, ez igaz, megelőzési szándékkal felülemelkedhetünk. – Azért én nem gondolom úgy, hogy gyilkolni kéne, vagy valami rettenetes dolgot művelni, de igenis bíróság elé állítani, aztán bízni abban, hogy a mágia meg az igazságszolgáltatás kettőse elvégzi a munkát. Egy életre, vagy legalábbis hosszú időre rács mögé kell kerülnie a tettesnek, hogy ő maga még nyomorultabb legyen, mint én. – Legalább nem egyedül kell rászánnom magamat. Köszönöm. – Kár vitatkoznom, halvány árnyéka sem vagyok egykori önmagamnak, az akaratom pedig elszállt, nem tudok erőt venni csak úgy a döntéseimen, kell egy mentor, még ha Lioneah elsőre képtelenségnek is tartotta az ötletet. Elég kemény, de saját tapasztalata van. Talán ő nem úgy készült fel, ahogy nekem kell, de ahogy ránézek, elég öntörvényű lány, aki képes lehet másoknak is átadni, mi kell egy igazi bosszúhoz, elszámoltatáshoz. – Most, hogy van miért felkelnem, tényleg ki kell pihennem magam. – Köszönök el, és miután távozott, pár percet még várok, nehogy akár egy kísértet, festmény, vagy netán prefi összefüggéseket kezdjen el állítani, hogy mit kereshettünk mi ketten titkos szerelmi légyottként a fürdőben az éjszaka közepén. Pont hogy kerülni akarom a feltűnést, a griffendélnek se hiányzik, hogy valami botrány robbanjon ki.
- Akkor vagy benne vannak, vagy nem hittek neked. Azért elég gáz, hogy még csak utána se néztél. - rázom meg a fejemet. Oké, én nem voltam más, amikor történt, mint egy ilyedt kislány és nem akartam még jobban ráhozni a frászt a családomra és persze talán úgy is voltam vele, hogy el se hitték volna. Persze aztán, hogy az anyánk meghalt hányszor gondoltam rá, ha mégis elmondom, ha megpróbálom.. Késő bánat mi? Zachary viszont már majdnem felnőtt, hogy ez történt és még se tett semit, csak eljött, mint vert had és annyiban hagyta, pedig még el is mondta azoknak a dokiknak. Persze az ő helyzetében megpróbálni bizonygatni... De ha ott voltak a nyilvánvaló jelek esetleg... Amiket talán pont így tudtak szépen eltussolni. A francba is, ezt baromira nem gondolta át. Így sokkal nehezebb dolgunk lesz. - Nem törődsz vele és mással is megtörténik, vagy önbíráskodsz. - feltartom közben a két kezemet magam mellett és fel-le mozgatom őket, mintha a mérleg két nyelve lenne. Ezt már neki kell eldöntenie, hogy melyik esetben tudja a lelkiismeretét könnyebben kezelni. Ha semmit sem tesz, aztán durva következményei lesznek, vagy ha tesz, de úgy érzi, hogy azok szintjére süllyedt. Én amúgy ebben nem hiszek. Miért lennél rossz akkor, ha rossz embereket bántasz? A törvény egyszerűen nem mindig működik hatásosan, akkor pedig nincs mit tenni, helyettük kell lépni és kész. - Ezt jól látod. - bólintok végül, amikor belemegy. Végülis nekem se rossz elfoglaltság. Az esetek nagy részében el vagyok egyedül. Sera lelépett, Nicolas elfoglalt és amúgy se segített a "szoros" testvéri kötelékünkön Sasha elvesztése. Legalább lekötöm magamat valamivel, a saját ügyemet már lerendeztem, ideje más feladat után nézni. - Fúj! Nem, de azt mondtad alig eszel azóta. Ezen kell első lépsben változtatnunk, mert ha nem eszel akkor senkit se győzhetsz le. - magyarázom, hiszen így van. Ha nem foglalkozik magával, akkor felesleges bármire is tanítanom, semmit sem ér vele. Bár Uther lelépett, de nem felejtettem el azokat, amiket tanított. A rúnák is megvannak, amiket tőle kaptam és tudom hogyan kell őket tovább adni, ahogyan azt is, hogyan kell eléggé megerősíteni magadat lélekben és testben is, hogy megtedd, amit meg kell tenned. Ennek a srácnak pedig most baromira szüksége van a lelki megerősödéshez, de először a testi is fontos, a koplalás pedig ezen nem segít. Megrázzuk hát egymás kezét, aztán elengedem az övét és a köntös zsebébe dugom a sajátomat. - Akkor reggel. A lehetőségekhez mérten aludd ki magad. - köszönök végül el tőle egy biccentéssel, hogy aztán eltűnjek a folyosón kifelé menet. Egyébként is koránkelő típus vagyok, nem lesz gond leérnem a reggeli legelejére, hogy összekeszítsek neki egy rendes kiadós reggelit.
- Igen, nagyjából másfél hónap telt el. A japán medimágusoknak beszéltem róla, és fogalam sincsen, hogy jelentették-e az ügyet bárkinek. Őszintén szólva rám sem kérdeztem. – Én is megvonom a vállamat, elég hideg, és közös a hangja, de van benne igenis valami különös erő, ami azt mutatja, hogy mindez vele is megtörtént. Nem biztos, hogy pont ez, de hogy bántották, rosszat tettek vele, az esélye. És amikor közelebb lép, immár közelről látom nem csak a kontúrját, hanem az arcát is. Azta.. Bár pont hogy nem érdekel mostanság az ilyesmi, hiszen szétszakadok, de milyen szép lány! És pont őt bántották? A rohadtak! A szavai úgy csengenek, hogy konkrét bosszúvágy él benne, amit talán már le is rendezett. Bele se merek gondolni, hogy mit tehetett. – Igen, ha jófiú vagyok, nem kéne tétlenül néznem, de nem pont attól romlok el én is, ha önbíráskodok? – Az életem már sosem lesz többé olyan, mint volt, a keserű magányból lehet, hogy én is lehetek ilyen hideg, és zord, érzelemmentes, de erős valaki, mint Lioneah.. Akarom én ezt? Viszont abban igaza van, hogy másokra is hatással lehet, ha itt nemet mondok? Ha elkárhozik a lelkem, attól még másoknak jobb lehet. Igen, talán ez a megoldás, hiszen Lioneah is ezt teszi, csak éppen velem, és rajtam keresztül másokkal. Tehát legbelül megmaradt jó embernek. – Valahogy éreztem, hogy vállalnád. Ha te értesz hozzá, akkor ez a logikus. Olyan hogy tudna felkészíteni, aki csak a levegőben beszél? – Egy halvány mosolyt megengedek magamnak, nincsenek olyan téziseim, hogy egy lány csak gyengébb lehet nálam. Amit megtanultam ebből az esetből, hogy nem számít, hogy fiú vagyok, én is átélhetem mindezt. – Ez úgy hangzik, mintha döglött bogarakat akarnál etetni velem. Kiváncsi leszek. És köszönöm. – Azt még nem tudom, hogy ha mondjuk én elutaznék Japánba, ő velem jönne-e, hiszen még csak most ismertük meg egymást, megvan a maga élete, de ki tudja, végülis így elsőre is egészen jól ki tudtam tárulkozni, s ő is elmondta érintőlegesen a történetét. Bármi megtörténhet. Elfogadom a kezét, és megrázom, nagy levegőt véve, mintha már ott tartanánk, hogy valami akadálypályát kell teljesítenem. De mégis, egy fokkal kevésbé vagyok sápadt, arcomon elszánt fintor.
Végül is vehetjük úgy, hogy nekem könnyebb dolgom volt. Az én életemben már az előtt is jelen volt a halál, hogy megtörtént velem, hiszen a szüleim közül apa már előbb meghalt, hogy aztán anya is kövesse miután engem... Az élet csúnya dolgokat tesz veled, én igen korán megtanultam, ő meg végül is örülhet, hogy ilyen sokáig hagyta, hogy valami naiv álomban ringassa magát, hogy minden szép és jó és mindenki kedves, miközben a fenéket az! - Naiv, igen így is fogalmazhatunk. - vonom meg a vállamat. Köntös van rajtam, úgyhogy már nem kell attól tartanom, hogy mondjuk leesik rólam a törölköző vagy ilyesmi és már ő is felöltözött, hogy ne kelljen kellemetlenül éreznie magát a sérülései miatt. Azért meglep, hogy végül mégis úgy dönt, hogy rendesen a szemembe néz, láttam ám, hogy eddig nem tette. Inkább húzta meg magát, mint aki jobb, ha lesütött szemmel megy egyedül innentől a folyosókon egész hátralévő életében. Mekkora marhaság! Ezzel majdhogy nem úgy tesz, mintha meg is halt volna, pedig erről nincs szó, csak bántották, ami igenis megtorlásra vár. - Ne hagyd, hogy erősebb legyen, keszülj fel. Ha jól sejtem, akkor nem beszéltél erről senkinek, szóval kétlem, hogy utólag már bármelyik auror is el tudná kapni. Mennyi idő telt el? Gondolom hetek... esélytelen. Vagy te teszel valamit, vagy senki. - amúgy is butaság lenne másra hagyni a piszkos munkát. Jól mondta, maximum egy kis börtön, ejnye-bejnye, rossz esetben az sem, mert kimossa magát, vagy megoldja az illető pénzzel, hogy ne kerüljön bajba. Az ilyenek így szokták. - Hogy én? - pillantok aztán rá igen határozottan, még kicsit közelebb is lépek kihúzva magamat, felszegve az államat. - Én megtettem. - hogy a szembemézésre gondolok, vagy ki tudja mire azt egyelőre még nem tudhatja. Esetemben ketten voltak, én emlékeztem mindenre pontosan és igen jól éreztem magamat tőle, hogy már nincsenek többet, hogy én végeztem velük és már nem bánthatnak senkit sem. - Egyébként is, ha annyira jófiú vagy, gondolj arra, hogy mással is megteheti. - teszem még hozzá. Motiváció kell? Az nem elég, hogy ki tudja, hogy előtte mást bántottak-e így, vagy fognak-e még utána? Annyiban hagyná a dolgot? Engedné, hogy másnak is keresztbe törjék az életét, a pályáját csak úgy? Nem, ezt nem nézem ki belőle. - Motivációs trénert? - erre azért felnevetek akaratlanul is. Jó isten tényleg érdekes életet élhetett eddig! De azt is látom, hogy nem biztos, hogy hatásos lesz, ha csak leugatom minden alkalommal. Végül is nekem is kell valami elfoglaltság, az utóbbi időben kicsit kiüresedtem. Megtettem, amit meg kellett, Rasmus viszont eltűnt, régóta nem láttam már, Uther azt hiszem lelépett az iskolából, csak egy rövid levelet hagyott holmi változásokról az életében... Igazából hónapok óta gőzöm sincs, hogy mit kezdjek magammal. - Na jó, holnap reggel kezdünk. Reggeli az étkezőben. Szombat lesz, szóval nincsenek óráid. Kifogás nincs, megeszed, amit kipakolok neked, vagy ha nem akkor majd az ebédet, mert akkor már baromi éhes leszel majd. - előre lépek még egyet és a kezemet nyújtom neki. Azt sejtheti, hogy ha vállalja akkor nem lesz sétagalopp, de be kell látnia, hogy a mostani élete egyszerűen nem működik és csak egyre lejjebb csúszik majd. Ezt ő sem akarhatja igazán.
Látom, hogy mennyire kemény lány, nem igazán hatja meg, hogy mi történt velem, csak felülbírálja, hogy mit kéne éreznem, vagy elviselnem. Mégis marad, mintha magával viaskodna, hogy meghallgasson, vagy sem, holott nem akartam senkire ráakaszkodni, azért jöttem most, hogy fel se merüljön. A sötét szemekből hidegség, és flegmaság sugárzik, mégis mintha valami filmbeli mentor lenne, aki azért rivall rám, hogy álljak fel. - Nem gondoltam hogy az. Eddig.. nem ért semmi fájdalom, csupa jó fej emberrel voltam körbevéve. Eszembe sem jutott, hogy valaki bánthat. Tudom, naív hozzáállás. – Ha az ember olyan érzékeny emberekkel veszi magát körbe, mint Jade, Noel, Noriko, miért is kéne minden sarokban sötét árnyakat keresnie, ahogyan most teszem? Ám valami elpattant, nem bízok már senkiben, bennük sem, mert nem akarnám őket terhelni. Egy idegen, és nagyon negatív lány előtt bukik ki mindez belőlem, holott valahol igaza van, azzal nem érek semmit, hogy sajnáltatom magam. A fizikai sebek majd meggyógyulnak, de lelkileg nem olyan könnyű ismét tükörbe nézni. Vajon mik a tapasztalatai, hogy nekem ilyet mond? Őt is bántották vagy csupán mindig ilyen kemény volt? Végül felemelem a pillantásomat, és a szemébe nézek, amit eddig kerültem. – Nem is tudom, hogy hol találom. És ha sokkal erősebb, mint én? Azt mondod, hogy álljak bosszút? Nem erre való a törvénykezés? Akkor pedig érek vele bármit, hogy ha kap egy-két évet, aztán kész? Van értelme ismét szembenézni vele? Te képes lennél? – Nem akarok pont fiúként gyengének mutatkozni egy lány előtt, de azon túl, hogy a Black Birds vezetője voltam, sosem éreztem magam macsónak, alfahímnek. Viszont tovább beszél, szinte beférkőzik a tudatomba a hangja, mintha tervet kovácsolna, de ez akkor sem ilyen egyszerű. – Először fizikailag kéne jobban lennem, tisztára legyengültem, és kikelni sincs kedvem az ágyból. Alig eszek, rá sem tudok semmire nézni. Nem ismersz valakit, aki valami motivációs tréner, vagy ilyesmi? – Kérdezem kétértelmű hangsúllyal hogy vajon csak a szája nagy, vagy ő maga ajánlkozna ilyesmire? Vagy mindez csak arról szólt, hogy pár udvarias szóval megpróbál lerázni, de amúgy a háta közepére nem kívánja ezt a beszélgetést?
Nem viselem jól, hogy egyre negatívabb és persze csak panaszkodik és szenved. Viszi ezzel valamire? Jobb neki úgy, hogy begubúzik és csak várja, hogy majd elmúljon? Mekkora baromság! Az élet nem így működik. Vagy tovább lépsz és kezdele a problémáidat, vagy bőghetsz egy sarokban az idők vegezetéig és kész, mert jobb úgy se lesz és eltűnni sem fog az, ami történt. - Semmit se könnyű elviselni, de az élet egy kemény dolog. Semmit sem érsz azzal, hogy sajnáltatod magad. A tudat... hogy oda ne rohanjak! - még csak nem is kellett elviselnie a fájdalmat, ami ezzel jár, vagy épp szembenéznie azokkal, akik... Én még fiatalabb is voltam, de nem érdekel, hogy nem veszi a szavaimból le, hogy mire célzok. Nem is célom, hogy újra elmondjam, vagy rávezessem. Végül is nekem aztán mindegy mit csinál, nem is kellene, hogy érdekeljen, de közben végül is... Én találtam magam módján megoldást, ami biztos, hogy jobb volt, amint az övé, mert ez a magába süllyedős dolog szerintem ő is tudja, hogy nem sokat ér és csak rosszabb lesz. - Menj igen! Vagy úgy érzed, hogy napról-napra jobban vagy és ez az elbújok az emberek elől dolog megoldást hoz? Mert akkor ne menj, szedd össze magad és lépj tovább. De ha nem tudsz, miért ne próbálhatnád meg? Nem érdemli meg, hogy megkapja a jussát azért, amit veled művelt? - keményen nézek rá, a szemöldököm kérdőn szökken a magasba. Látszik, hogy tényleg nem viccelek és úgy gondolom, hogy igenis ez a megoldás. Nem mondom, hogy az én életem gyökeresen megváltozott volna csak mert megtettem, de igen is iszonyatosan jól esett! - Ki tudja, talán igazam van és jobban érzed majd magad utána. Ugye, hogy ezen gondolkodsz most? - oh hát látom én, hogy felkeltette ma figyelmét. Igen most ott kattog a fejében, hogy miért ne? Megpróbálhatná, akkor pedig igazam van, nem javul a kedve. Nincs jobban, napról-napra ugyanolyan pocsékul érzi magát. Az egy dolog, hogy bántották, de elvették az életét, hiszen már nem olyan, mint volt. Nem szereti a zenét, ahogyan mondta előtte tette. Nem vonzza a színpad, pedig amennyire én értesültem a bandájukról eléggé szerették csinálni, különben nem értek volna el vele sikereket. Elvették ezt tőle, hát miért ne torolhatná meg? Más nem fogja helyette, főleg, hogy ha jól sejtem akkor eddig még senkinek se mondta el, se auroroknak, de másnak.
Ahhoz képest, hogy milyen szigorú, és a hangsúlyából ítélve cinikus, nagyon szép a nevetése. Mintha egy életvidám lett volna egykor, csak éppen ez valamiért megváltozott, a nevetése megmaradt a réginek. Ám a kérdéseimen túl ki vagyok én, hogy valakinek a magánéletében vájkáljak? Pusztán udvariasságból kérdezek, noha meg kiváncsi természet is vagyok, bár az utóbbi időben talán önzőségből, de a saját fájdalmam volt a legfontosabb. - Ezt meg tudom érteni, nem való mindenkinek. Nekem sem. Én csak.. szerettem volna magamat jól érezni, adni valamit a közönségnek, ilyesmik. – Felelem kényszeredetten, hogy aztán elforduljak, hogy fel tudjon öltözni. Én nem hoztam magammal semmit, csak egy törölközőt, ami viszont jó nagy, hogy a hátamra terítsem, majd az valamennyire megszárít. Pár pillanattal később látom, hogy köntösben van, a hangjával jelzett, hogy megfordulhatok. Még fénykoromban sem lettem volna olyan pofátlan, hogy a parton várjam meg, amíg eltűnik a hab, mostanság pedig főleg nem, mert nem is érdekelnek a lányok. Még Norikot vagy Jade-et sem zargatom ezzel, nem is tudják, hogy mi történt. – Mert szerinted olyan könnyű elviselni? Jó, nem emlékszem, de egy tudat, hogy egy pasi ilyet tett velem.. – Nem figyelek fel az igekötőkre, amiből pedig kiderülhetne, hogy vele valami hasonló történt, mert az eset óta eléggé énközpontú lettem, és mintha meg sem hallanék túl sok mindent, ami nem velem kapcsolatos. Látszik rajtam, hogy nem fogok vele vitatkozni, ha jó megoldásnak tartja, ha nem, ez most így alakult. Látom, hogy menni készül, amit nem is csodálok, hiszen biztosan nem vagyok jó társaság, aztán mégis megtorpan és hátat fordít. – Hogy érted? Azt sem tudom, hogy ki volt, de most menjek el Japánba bosszút állni? Enyhén szólva is lehetetlen vállakozásnak tűnik. Nem lehet mindent helyrehozni. – Nem makacskodok, de látszik rajta, hogy elég keményen beszél. Enyire bosszúálló lenne? Neki is valami sérelme volt, amit megtorolt? Az előbbiekkel ellentétben most vizslatom az arcát, de nem vagyok túl jó emberismerő, talán éppen ez a gyenge pontom.
A felvetésre könnyedén felnevetek, amiből setjehető, hogy már a felvetés is vicces, hogy én auror legyek, vagy eminens diák. Egyik se állna jól, mindkettő nagyon távol van tőlem, és már szüleim sincsenek rég, akik számonkérhetnék rajtam, hogy mit miért csinálok. A nővérem és a bátyám pedig már évek óta próbálják a felelősséget egymásra hárítani, így pedig elég könnyű lavírozni közöttük és nem figyelembe venni, hogy ők mit akarnak. - Nem, én nem vagyok hülye, hogy megölessem magamat és aurornak menjek, eminensnek lenni pedig egyáltalán nem érdekes. - vonom meg végül a vállamat. Igen a szavaimból akár még süthetne is a keserűség, de ilyesmi már nincs benne, sokkal inkább a cinizmus, amivel még a saját életemet is nézem, nem hogy másokét. A hab viszont tényleg kezd csökkenni, én pedig pőrébben vagyok, mint ő. Végül is előzékeny, azaz látszik rajta, hogy teljesen összetört. Kissé felszökken a szemöldököm, amikor kimászik a habok közül és hátat fordít, de végül én magam is megteszem, gyorsan megtörölközöm, aztán belebújok a köntösbe, amit magammal hoztam és persze a papucsomba is. Nem húzom most az időt a konkrét átöltözéssel, így könnyen lehet, hogy gyorsabban elkészülök, mint ő, így várok kicsit szintén háttal állva. Valószínűleg akkor szólalok meg újra, amikor már ő is készen van. Karba fonom a kezeimet magam előtt, a ruháim a kezeim között, de a köntös tökéletesen takar majdnem térdig. - Oh... értem, szóval bántottak, összemolottál, magadba temtkeztél. Jó megoldás. - bújik elő szinte azonnal a cinikus énem, na nem mintha eddig annyira mélyen el lett volna rejtőzve, hogy nehéz legyen előhúzni. Szóval elkábították, rendesen ellátták a baját és gondolom csak az utóérzésből tudta leszűrni, hogy mi történt vele. Milyen szomorú! - Te legalább nem emlékszel pontosan minden egyes részletre. - morranok oda. Na igen, én nem tudom elfelejteni azt, ami történt és csak tizennégy voltam. Túltettem magamat rajta, éltem tovább az életemet, ő meg úgy összeomlott, mintha ezek után még tükörbe nézni is képtelen volna. Feldobom a törölközőmet a vállamara, hogy hátat fordítva lelépjek, mert az lenne a logikus, úgyis ki fog bukni, hogy nem kezdem el sajnálni, vagy legalábbis nem értem meg, hogy jajj szegény. Aztán valami mégis félremegy talán a fejemben, mert nem indulok el, csak nézem néhány pillanatig és... - Van megoldás, amitől jobb lesz. A kölcsönöket vissza kell adni. - mondom ki végül. Én megtettem, bár évekkel később, de megtettem. A testvéreimnek fogalma sincsen róla, hogy pontosan hogyan oldottam meg a problémámat, még ha arról már tudnak is, hogy körvonalakban mi történt velem. Azt viszont ennek a Zacharynek kell eldönteni, hogy áldozat akar maradni, aki képtelen normális tovább élni az életét, vagy... felülemelkedik rajta.
Szerencsére Hisztis Myrtle gyorsan lekopik, és akaratlanul is bólintok Lioneah mondatára, noha nem figyelem a hanglejtését, sőt, a hangján kívül úgy érzékelem, mintha ott sem lenne. Hm.. mi van, ha kezdek megőrülni, és tényleg nincs itt? Ha csak magamban beszélgetek.. Talán azért volt ilyen gúnyos a szellem? Most mégis felemelem a tekintemet, és látom a sarokban habokat mozgató lányt. Ott van, én pedig nem álmodom, és nem is vagyok őrült. Kiszakad belőlem egy mély sóhaj, noha ez nem a szavainak szól, csakis a saját nyomoromnak. - Róluk beszéltél, magadról pedig nem. Ezek szerint te nem vagy sem auror, sem pedig eminens. – Figyelek fel arra, hogy mennyire kívül helyezi saját magát ettől a családi körtől. Nekem bezzeg még egy testvérem sincs, neki pedig mindjárt kettő. Nem tudom elkerülni, hogy visszakérdezzen, féligazságokkal pedig úgy érzem, hogy csak magamat csapnám be. Ám látom, hogy egyre kevesebb nála a hab, ezért inkább kicsusszanok a medencéből, s hátat fordítok, még ha így ismét látja is a hátamat. – Nyugodtan öltözz fel, nem fogok oda nézni. – Kicsit keserű a hangom, de nem azért, mert így ki vagyok szolgáltatva, hanem mert valóban nem vágytam ma társaságra, de őszintén szólva minél később beszélek bárkivel is, annál jobban bezárkózom, így veszek egy nagy levegőt. – Jól ment igen. Aztán a többiek nem akarták annyira komolyan, én meg igen. Szólóban folytattam, és valaki.. azt hiszem elkábított, elrabolt, és.. Megtette. Bárki is legyen az. Hadd ne mondjam ki, úgyis rájössz magadtól, nem? – Bukik ki belőlem, mert körbeírva sem kevésbé mocskos dolog, ami velem történt, mintha rideg egyszerűséggel mondanám ki. De legalább most már más is tudja, nem csak a japán medimágusok, hiszen még a szüleimnek sem mondtam el, hanem őket is kerülöm. Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék még, inkább csak némaságba temetkezem, amíg fel nem öltözik.
Nem arról vagyok híres, hogy kimondottan epmatikus és tapintatos lennék, ezért is mondom ki simán nyíltan azt, amire elsőre gondolok és ezért is sikerül Myrtillt olyan könnyedén elzavarnom csak azzal, hogy szépen belegyalogolok a lelki világába. Tudom-tudom szomorú a történetet, de a francba is attól még nem kellene másokat rendületlenül piszkálnia csak úgy hobbi szinten, mert attól még nem kel életre, viszont mindenki rühellni fogja. Van ennek bármi értelme, most komolyan? - Igazán megpróbálhatna kevésbé kiállhatatlan lenni. - rázom meg a fejemet, bár ezt azért pont nekem mondani, aki szintén nem arról vagyok híres, hogy kifejezetten őrülten kedves lennék másokkal... Jó határozottan vicces ezt az én számból hallani, de nem az önkritikámról vagyok híres, mint ahogyan a már említett empátiámról sem. A szavaira bólintok, szóval lényegében lopta a jelszót, ez már egészen szimpatikus, bár ez a búval béleltség. Mármint én sem vagyok az a nagyon jókedvű ember, de ő láthatóan totál magába van süllyedve és látványosan szenved. Valami nagyon pocsék dolog történhetett vele, de vajon mi? - Ellentét? Végül is... Az egész elég bonyolult, a bátyám auror akar lenni, a nővérem a nagy eminensége ellenére lelépett egy fél évre szó nélkül, szóval végül is annyira nem is eminensek. Simán csak nem vagyunk egy hullámhosszon. - vonom meg a vállamat, bár persze nem az ő hibájuk. Én vagyok, aki a történtek után ellöktem magamtól mindenkit, mert úgy sokkal egyszerűbb volt és kész. Azóta pedig ez nem változott, még Nicolas, akivel azért jobb a viszonyom, de azóta őt is kerülöm, hogy kiderült mi történt velem. Ők megtudták, nekem pedig nincs szükségem rá, hogy sajnáljanak, vagy nagy együttérzésükben pátyolgatni kezdjenek. Csúnyán hangzik, de szerencsére meghalt Sasha, így megint nem én vagyok a fő téma, hanem foglalkozhat mindenki a saját bajával. - De ha te kérdeztél, akkor én is? Mi történt veled? Úgy beszélsz, mint akit baromira helyben hagytak, pedig úgy tudtam jól ment a bandátok, ezt beszélték még a Mardekárban is, pedig minket aztán nem sok minden érdekel, ami ezzel kapcsolatos. - kicsit azért időnként újra eligazítom a habokat. Azért mázli, mert itt ki nem fogy a hab, ami takar és a víz sem hül ki, bár tény, hogy idővel baromira ki fogunk ázni, ami szintén nem lesz kellemes, úgyhogy a végtelenségig azért még sem aszalódhatunk itt.
Most felpillantok, kifejezetten szép lányról van szó, bár van a tekintetében valami életidegen, amit nem tudok hová tenni. Ám a mondandójából az süt, hogy nem igazán szokta érdekelni mások véleménye, és ezzel a közelmúlt alapján már egyet tudok érteni. Pocsék dolgokon mentem át, legszívesebben csak az ágyamban hevernék, és utálnám magamat, de már ki akartam mozdulni. Egykor nagyon is társasági ember voltam, de most valahogy nincs kedvem még a régi bandámmal sem beszélni, magyarázkodni, hogy mitől változtam meg ennyire. - Igazad van, mostanság valahogy mindent olyan borúsan látok, a negatív részért fogom meg a dolgoknak. – Talán mennem is kéne, főleg mivel Myrtle is arra pályázik, hogy itt megalázzon a lány előtt, de Lioneah egész jól leszereli, én pedig át tudok úszni egy másik sarokba, ami nem az övé. Az fel sem merül bennem, hogy rajta nincsen semmi a habok alatt, de egyébként sem akarnám a közelségemmel zavarni, hiszen most még egy fürdőruhás lány látványa is csak felzaklatlana. A szellem csalódottan ugrik fejest a habokba, és nem bukkan fel többé. - Nekem nincsenek testvéreim. Azt hiszem csak nem vettek észre a griffendél klubhelységben, mert csak ültem a kandalló előtt mint egy darab fa. Ketten pont erről a jelszóról beszélgettek, nekem meg szöget ütött a fejembe, hogy mi lenne ha.. – Na igen, mivel senkivel nem tartom a társaságot, csak úgy egyszerűen létezni próbálok, sokaknak már fel sem tűnik, hogy ott vagyok. Hiszen még árnyéka sem vagyok egykori önmagamnak, aki rengeteg bulin vett részt, és egy szál gitárral képes volt a lányok szívét elrabolni. Ez már a régmúlt. - Névleg az vagyok, és volt is bandám, de annak már vége. Butaság volt önálló utakra lépnem. Csak hát az önzőség, meg a hírnév.. Megmaradhattunk volna kisközöngésnek, vagy alkalmakkor játszó zenekarnak. Ostoba voltam. Mindegy, ezen már nem változthathatok. Azért köszi, hogy felismertél. Viszont.. úgy érzem a hangsúlyodból, hogy ha a testvéreid eminensek, te pedig nem.. valami ellentét van köztetek? – Nem akarok én tapintatlan lenni ezzel a kérdéssel, de ki tudja, ha már így említette, miért is ne mondhatná el? Jó eséllyel úgysem látjuk többet egymást, de legalább megtudom, hogy mi a helyzet, hiszen kiváncsi tett!
Arra nem is gondolok, hogy bűnrondának tart, de persze aztán ki tudja. Sosem erősítettem rá a külsőmre, legalábbis azóta, ami történt. Az emberben ilyenkor meg van a tudat alatti visszafogottság, hogy még véletlenül se történjen meg újra, hogy valakinek felkelti a figyelmét, még ha esetemben nem is feltétlenül erről volt szó, hanem szimplán arról, hogy a szüleimet így akarták kicsit helyre tenni. Nem mintha elértek volna bármit is, miután nem mondtam el, hogy mi történt. Ki tudja talán, ha megteszem most minden más lenne, de már késő bánat. - Ja, bár nekem igazából mindegy, nem vettem magamra, de önmagara is kár ilyet mondani, főleg hogy ha valaki távol marad másoktól annak mindig oka van. - teszem még hozzá és ritkán az, hogy szimplán rühellné az embereket, vagy ha tényleg erről van szó akkor annak is megint csak jó oka van. Esetében vajon mi? Első ránézésre, ha meglátnám a folyosón nem gondolnám róla, hogy olyan típus, aki inkább távol marad mindenkitől, mint hogy társaságban legyen. Sőt mintha még halványan rémlene is a neve valahonnan. - Ha így fogalmazol, akkor nem. Sokkal jobban meg vagyok magamban, mint másokkal, már jó ideje. - vonom meg a vállamat és még mindig kissé fürkészem az arcát annak ellenére, hogy elég izgága. Én nyugodtan ülök, amúgy is érthető, hiszen nem vagyok felöltöve, legalábbis nincs rajtam az ég világon semmi sem, csak a hab. - Én nem, bár felmerült, Piton ki akart nevezni tavaly, de nem fogadtam el. Nem nekem való, de a bátyám és a nővérem is elég eminens tanulók voltak mindig, szóval nem volt nehéz megszerezni. Mert neked? - ha kérdez akkor persze, hogy én is visszapasszolom a kérdést és érdekel, hogy ő vajon valami prefi-e, bár ha nem bírja a társaságot, akkor nem hiszem. A prefektusok szeretnek kitűnni, villogni mások előtt, a Marekárosok visszaélni a hatalmukkal, meg ilyenek. Engem ezek közül egyik sem vonz igazából. Már épp nyitnám a számat egy újabb kérdésre, mert a neve még mindig ott motoszkál a fejemben, amikor feltűnik a sokak által nem kedvelt szellem. A szavai hallatán azért megjegyzem az infot, de nem teszem szóvá. Tehát valami történt vele azért ilyen magánakvaló. Tényleg megverték? - Tudod sokkal jobban kedvelnének téged, ha nem lennél mindenkivel undok és túlságosan tolakodó. - vetem oda. Engem aztán nem érdekel, hogy miket szól be, leperegne rólam, ha esetemben tenne szóvá valamit, úgyhogy egyszerűen megpróbálok nem odafigyelni rá, hiszen akkor jó eséllyel hamarabb megunja, hogy piszkáljon minket. - A neved és az arcod... véletlenül nem Zachary Cross a teljes neved és nem volt valami bandád? - azért az elég nagy durranás volt, a suliban is kiplakátolták, meg minden és hozzánk is eljutott a hír, hiszen egy Mardekáros tag is volt a csapatban, az a hallgatag srác Noel, vagy hogy is hívják. De tuti, hogy láttam a folyosókon skicceket és onnan ismerős nekem ennek a Zacharynek az arca!
Hirtelen belegondolva két eshetőség is felmerülhet benne a mondandóm alapján. Meleg vagyok, és csak és kizárólag a fiúk érdekelnek. A másik, hogy mégis láttam őt a félhomályban, és bűnrondának találom, hogy még meztelenül sem akarnám látni. Mindkettő hamis feltevés, de kapóra jöhet, hogy ilyen bénán fogalmazok, legalább nem kell tartunk egymástól. A hangom kissé remegett, és pocsék érzés, hogy így kell élnem, talán sosem fog változni az a kép, amit most magamról gondolok, vagy akit a tükörben látok. Ahogyan felnevet, megjegyzem magamban, hogy milyen érdekes a hangja. Kiskorában biztosan szépen alakultak a hangszálai, nagyon cuki lehetett, most pedig amolyan érett lányos, amivel ha bábjátékos lenne, bárkit tudna alakítani, olyan kortalan, mert megmaradt a bébizönge, de mégis olyan éretten tud beszélni. – Igen, valóban bunkó megnevezés, ezt nem gondoltam át, ne haragudj érte. Rengeteg kifejezést úgy dobálunk, hogy észre se vesszük a mögöttes tartalmát. – Adom meg magamat, valahogy így csúszott ki, de magamra értette, rá csak úgy átragadt a mondandóm, de nyilván ő más miatt van itt, nem azért, amiért én. – Akkor átfogalmazom, te se vagy társaságba járós típus, vagy csak most döntöttél így, hogy kell a nyugalom? – Ezzel elismerem, hogy én most nagyon is negatív, passzív vagyok az embereket illetően, de nem kell válaszolnia, vagy elmondania a miérteket, sőt, temetkezhet a némaságba is. Én zavartam meg, lassan már be is foghatnám a számat, és koncentrálhatnánk arra, amiért mindketten idejöttünk; a csendre. Tempózom kicsit, bár a jó meleg vízben inkább ázni kéne, de rettentően zavarban vagyok, hogy van itt valaki, ezért pótcselekvést iktatok be. – Neked honnan van meg a jelszó? Prefektus vagy? – Fogalmam sincsen, hogy hány éves, hiszen hetedikes lehet, ha itt van, vagy egyetemista, és valakitől kicsalta a jelszót, ahogyan én is tettem. Nem szép dolog, de törvényt mégsem sértünk vele. Egyébként az meg gondolatébresztő, ha ez a Lioneah ilyen egyedül mászkálós típus, miért tud mégis ilyen okosan fogalmazni. Lehet, hogy olvasott, művelt lány. – Jaj te, olyan a hátad, mint akit nagyon elvertek! – A csempék mögül Hisztis Myrtle kísértete emelkedik ki, kacarászva üldöz a habokon át el a helyemről. Bosszankodva csóválom a fejemet, de mégse Lioneah felé megyek, hanem egy másik sarkot keresek, a szellem pedig ott köröz a habokban, mint valami cápa.
Úgy gondoltam, hogy a gondolataimba mélyülök, de úgy fest, hogy ez végül nem sikerült úgy, ahogyan gondoltam. Végülis nem sikerülhet minden úgy, ahogyan az ember gondolja, de nem mindig van ezzel baj. Én se örülnék, ha ő ért volna előbb ide, akkor vehetek egy gyors hátraarcot és húzhatok el, mert pont lekéstem a fürdőről, ha egyszer erre volt szükségem. Nem mondom, hogy én vagyok a legjobbfej a világon, de ezen a srácon látszik, hogy ráfér, amiért idejött, szóval nem szúrok ki vele. - Az tény, hogy a legtöbben nem ilyenkor szoktak ide jönni este, vagy lassan már hajlanban, de én pont ezért szeretem. - azért a szavai meglepnek, hogy úgyse fog idenézni és ne vegyem magamra. Most akkor két lehetőség van, vagy valami komoly szerelmi bánat, vagy szimplán a pasikat szereti, hiszen azzal tisztában vagyok, hogy a fiúk tök egyformák, egyikük sem fogadna csak úgy ok nélkül vakságot, arról meg nem beszélve, hogy kihasználják a helyzetet. Na persze esetemben esélyük se lenne, hiszen simán lenyomok bárkit, aki próbálkozna, de rajta valahogy már az első pillantban láttam, hogy nem merülne fel ilyesmi, mert totál magába van zuhanva. - Antiszoc? - na jó, azért erre kissé felnevetek, mert nem nevezném magamat sosem antiszocnak, ez egy elég degradáló megnevezés. - Mások gondolom annak mondanának, de akkor mindenki az, aki nem megy sokat emberek közé, vagy nem kifejezetten társasági ember? Ez azért elég gáz megnevezés, mintha mindenkinek egyformának kellene lenni és persze senkit se érdekel a miért, csak rámondjuk, hogy antiszoc, mert nem áll be a sorba. Mondhatnám azt is, hogy kifejezetten bunkó megnevezés. - fejtem ki a véleményemet egészen komolyan a témában. Na igen sosem voltam kimondottan társas lény... na jó, ez nem igaz, de a családomban elég sok minden történt, ami arra tanított, hogy nem olyan jó annak lenni, mert hamar csalódsz és hamar veszítesz el olyanokat, akik fontosak neked. Tehát sokkal nyugodtabb, ha nincs kiért aggódnod és csak magaddal foglalkozol. - Szóval ez alapján is antiszocnak vallod magad, vagy mások mondanak annak? - pillantok rá, még ha úgy is látom, hogy ő nincs kifejezetten oda a szemkontaktusért, sem a figyelemért. Én sem épp barátkozom, maximum csak eszmét cserélek, hiszen nem szoktam barátkozni.
//