2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Alaposan méricskéljük a fentieket, mintha tudnánk, hogy ki az, aki figyel minket. Az anyámra tippelek, és hangot is adok ennek, amikor valamikor valami furcsa történik. Valóban anyát látom, de nem értem, hogy miért tesz úgy, mintha az egészet titkolni kéne. Talán mégis szereti az apámat, és ez valami mentőakció? Vajon Annabelle kész lenne engem így szeretni? Ez csupán romantikus képzelgés, nyilván semmi értelme, mindketten sokkal inkább veszélyesen élünk annál, mintsem hogy bele tudnánk ilyesmibe bonyolódni. Ha egyszer ennek az egésznek vége, és élve megússzuk, akkor én úgyis elhajózom a naplementébe, s a legtöbb, amit várhatok tőle, hogy nem veszi a véremet. Nem ugrasztom ki még jobban a nyulat a bokorból, hagyom, hogy anyám továbbra is játssza a játékát, inkább Meghannal tartanék, akit azonban falhoz vág a megjelenő nagyapám. Haragos tekintettel ugrok oda, hogy felsegítsem a vöröst, nem kicsit aggódó pillantással mérve végig. - Jól vagy? - Ha úgy fest, hogy megmarad, akkor próbálok higgadt ábrázatot magamra ölteni, s nem a vesztembe rohanni, remélem Freya legalább büszke lesz rám. Azért ez se semmi, hogy az indián szava többet számít, mint azé, aki életet adott. A kardra teszem a kezemet, s amolyan dölyfös, kötekedő képpel intem magam mellé Viggot, mintha mindketten beleszarnánk a történtekbe. - Nana, öreg, most ne kezdjük el összeméregetni, hogy kinek a nagyobb.. Abban legalább veszítenél! Őt meg kár vizsgáztatnod, veled van. - Védem ezzel Annabelle-t, mint aki tisztában van vele, hogy úgysem minket választ majd. Azért titkon remélem, hogy a beszélgetéseink igenis puhították a sötét boszorkányt, s nem csupán a hatalom számít. Én már rég rájöttem, hogy a kincsek csillogása önmagában semmit sem ér, ha nincs, akivel együtt tudnál nevetni. - Én viszont tudom. Ha ők elmehetnek. Amint leteszed a megszeghetetlen esküt, hogy szabadok lesznek, és soha nem háborgatod őket, akkor leszek a kalauzod. - A tenyerembe köpök, és a kezemet nyújtom a szemöldökömet húzgálva felfelé. Lehet, hogy tényleg ez a terv, vagy csak az időt húzom, mert be vagyok szarva?
Valahogy úgy érzem esélyünk sincs kijutni innen, ha nem ők akarják, hogy kimenjünk, de azért megyek, ha a többiek elindulnak és bizony ki is szúrom a területet, ahol a por másként viselkedik. Mint álomból van kijárat, csak van, amit nagyon nehéz megtalálni, vajon az az ajtószerű forma az lehet? Közelebb lépek, de szinte csak lopva, hogy megnézzem magamnak. Nem mondom el, amit látok, mert nem tudom pontosan, hogy csak hallanak minket, vagy látnak is. Ha nem látnak, akkor tehetek úgy dolgokat, hogy nem tudnak róla, az viszont biztos, hogy hallanak, tehát nem mondhatok ki mindent hangosan. Elhaladok hát a fal mellett, ahol az ajtó szerű folt feldereng a por miatt és megpróbálom ennyiből meghatározni, hogy mit érzékelek ott. Ha hozzá is érek, akkor épp csak egy pillanatra, mintha végighúzném a kezemet a falon séta közben. Nincs is ennél sokkal több időm vizsgálódni, ha akarnám sem, mert megjelenik ő, én pedig döbbentem figyelem, ahogyan belép a jelenésbe, amibe ragadtunk és falhoz keni a bájitalok nagy boszorkányát. Akaratlanul is nyelek egyet, de felszegem az államat és úgy nézek a nagyapámra. Furcsa dolog ez, hiszen inkább tűnik az apámnak és mint kiderült bizony Duncan nagyapja is. Akaratlanul is a kalózra siklik a tekintetem, de aztán vissza rá, ahogyan pálcával a kezében nekem szegezi a kérdést. Döntenem kell? Most kell döntenem? Kihozott a Minisztériumból, de utána menekültem és nem segített. Nem tehette, hiszen nem hívhatta fel magára a figyelmet, de most újra megteszi... Kiemelhetett volna a többiek közül, ebből a csapdából, kimenthetett volna a támadásból, de nem tette meg. - Nem volt elég időm, még nem tudom a pontos helyet. - felelek végül még mindig felszegett állal. Bár nem régóta van velem Hádész és nem vagyok gyenge boszorkány már csak a származásom miatt sem, de most védtelennek és bizony erőtlennek érzem magamat vele szemben, akinél ott a pálca és aki jó eséllyel gond nélkül uralni tudja ezt a jelenést, amibe zártak minket. Mégis megpróbálok higgadtságot erőltetni magamra, pedig bizony tudom, hogy hová kellene mennünk, hiszen láttam a térképen. De, ha elmondom neki vajon gratulálna és elengedne? Kellemetlen, de nem vagyok biztos benne. Abban viszont igen, hogy a többieknek ez lenne az út vége, ha megtenném...
Minden eltelt perccel egyre jobban érzi mindenki, hogy figyelik őket, de valamiért még sem úgy, mintha távol lennének, mintha álomban lennének és az ellenségeik merengő-szerűen merültek volna alá a gondolataikban. Viggonak egy kis agyalás után gyanússá válik, hogy a por egy álomban talán még ennyire se működött volna. Tényleg úgy tűnt, mintha feltapadt volna a falakra, még ha néhány irányban el is tűnt egy idő után, a kijárat felé megmaradt a falakon. Felmerül a kivárás taktikája, de ki tudja, hogy az ellenségeik mennyire jólelkűek, hogy mikor kezdenék el inkább fájdalommal, halállal ösztönözni őket. Amennyit Annabelle tud a nagyapja munkásságáról, és hogy mennyire meg akarja kaparintani a rubint, simán benne van a pakliban, hogy kínzás lehet a következő lépés. A vörös boszorkány az, aki leolvasztja a rácsokat savval, és így ki tudnak bújni és körbenézni a folyosókon. Ahogy megindulnak mindenki nagyon figyel, Annabelle próbálja keresni a hibákat a Mátrixban, de azt a furcsaságot találja, hogy Viggo porja néha ráfekszik a falakra, néha pedig eltűnik. Az egyik olyan terület pedig, amit nem fedett be a por, éppen egy ajtó nagyságú, bár egyenetlen szélű hasadás. Ránézésre ugyanolyan fal van ott, mint mindenhol a folyosóban, még is az apró szemcsék nem tapadtak meg rajta - vagy eltűntek a bűbáj mögött, ahogy a kipróbált dolgok tűntek el a hiányzó tégla mögötti kék erőtérben? Duncan kijelentésére viszont tényleg történik valami. Nem feltűnő, csak a férfi érzi, de amikor kimondja az Anyát, akkor egy pillanatra a férfi tekintete vibrálni kezd és valóban az anyja szigorú tekintetét látja, ahogy egy földalatti barlangban van Kresson és az emberei között, és a tekintet egyértelműen azt üzeni a fiának, hogy ki ne merje mondani hangosan, hogy... tényleg ő az. Elképesztő szerencséje lenne, tényleg ráhibázott, hogy a cselszövő, szemfényvesztő anyja hozta létre ezt a csapdát nekik? Ebben a pillanatban éppen a bájitalmester mellett az egyik cellából viszont mintha fekete, füstös hoppanálással érkezett volna, az árnyak közül előlép maga Grindelwald, a jelenlegi, talán öregkor elejére tippelhető fizimiskával, kezében a legendás pálcával.
- Elég volt a menekülésből és az időhúzásból, tudom, hogy már tudjátok hol van a rubint, elfogyott a türelmem. Annabelle? - fordul az unokájához, miközben egy intéssel, szavak nélkül olyan félvállról taszítja a vörös nőt a falhoz, mintha semmit sem érne. Ellene ugyan rengetegen érezhetnek így. Nem veszti el az eszméletét és nem hallanak reccsenést, de azért istenesen koppan, főként a válla a fiatal nőnek.
// Határidő: november 28. Mesélői: november 29. //
A koncentrálás nem működik, bár ez nem lep meg túlzottan. Valahogy számítottam erre, túl egyszerű lett volna, de ezért is volt jó kipróbálni, mert semmi nem kellett hozzá. Biztos, hogy ez az egészen valaki jól szórakozik, mert fizikai szempontból simán ki tudunk jutni a cellából, de hogy onnan tovább mi legyen… Zavar, hogy megfigyelnek, bár én az egész utazás alatt éreztem, mintha követne valaki, talán ugyanaz, talán más, de jó lenne végre szabadulni ettől az érzéstől. Ha nem szabad beszélni, hát nem, engem ez ugyan nem ráz meg, sosem voltam valami beszédes természetű, inkább csendben mérlegelem a lehetőségeinket. Mikor Viggo tárgya nem úgy működik, ahogy várjuk, egyre inkább arra hajlok, hogy talán nincs más út, mint elindulni kifelé. Már eleve csapdában vagyunk úgyis. Értem, hogy mentális, de talán akkor is meg kellene találni valamit vagy valakit a szabaduláshoz. - Szerintem mennünk kellene. Itt már mindent megpróbáltunk. - Szólalok meg végül, figyelmen hagyva Annabelle kirohanását. Hiába a felébredés a lényeg, ez nem fog megtörténni akkor, ha csak itt ülünk. Mágiát nem lehet használni, Viggo tárgyai nem működnek, a bájitalaim meg nem tesznek csodát, főleg nem valami olyanban, ami csak a fejünkben történik.
◌
Annabelle Mitchell
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-11-14, 14:04
Ha ki is jutunk, mégis mi értelme? Bár a rácsokat Maeghan megtudja oldani, de Viggo nem sokra jut, ami olyan téren nem lep meg, hogy ez nem a valóság. Tehát felesleges próbálkozni mindenféle itteni dologgal, ha egyszer ez csak a fejünkben játszódik le. - A felébredés mikéntje a kérdés, nem a kijutásé. Nehezen fogjátok fel! - húzom el a számat, bár a támadó hangsúly inkább annak tudható be, hogy zavar a tehetetlenség. Ettől még úgy vélem kár azt kutatni mitől van a végőmágia, ha egyszer az egész nem fontos. Az a kérdés, hogyan térhetünk magunkhoz és ez nem sikerül akkor sem, amikor megpróbálunk mind koncentrálni. Azt hiszem az önmagunk csipkedése nem lenne megoldás, hiszen megszúrtam magamat és akkor sem ébredtem fel. Az pedig nem lenne jó megoldás, hogy haljunk meg... mert nem tudni milyen erősségű a hallucináció. - Ha nem teszünk semmit, nem mondunk semmit, akkor nincs értelme a vizsgálódásnak! - kiáltom el magamat, mert én aztán nem adok ki semmiféle információt. Ha azt vizsgálják milyen az erőnk, arra se sok választ kaphatnak, ha nem cselekszünk. Ettől persze, ha a többiek elindulnak, akkor velük tartok, de látszik rajtam, hogy nem látom értelmét. Nem tudom, hogy létezik-e olyan kapu, vagy kijárat, ami kivezet erről a helyről, de ha lenne már rájöttünk volna, vagy megmutatja magát a mágiára hangolódva, de semmi. Ettől persze árgus szemmel figyelek, ha elindulunk és próbálok kiszúrni mindent, ami eltér a normálistól, ami valami jele lehet annak, hogyan térhetnénk magunkhoz.
Nem lennék meglepve, ha úgy lenne, ahogyan a többiek mondják, mert még én is hallottam, hogy az Azkaban nem egy átlagos börtön, ahonnan egy kalóz csak úgy simán megszökik. A varázsvilág legsötétebb démonai őrzik, akiket nem lehet átverni, kijátszani. Elhúzom a számat, miközben a szakállammal babrálok, de csak megvonom a vállam. Ellenben a kérdésre nem kapok érdemi választ, noha bosszantóan igaza van a nőnek, túlságosan megfigyelés alatt vagyunk, ha igaz, amire tippelnek. - Jó, nem mondom, ez szép mentés volt Annabelle.. - Futtatom végig az ujjaimat a rácsokon, amikről vélhetően úgyis az derülne ki, hogy nem a valóság része. Mindenesetre tehát nem fizikálisan kell kijutnunk valahonnan, hanem ténylegesen egy másik dimenzióból, amit most a rubin testesít meg, már ha igaz az összeesküvés elmélet. Merőn nézem a nőt, ez úgy fest, mégsem az igazság pillanata. Olyan egyszerű lett volna csak úgy feláldozni magamat, odadobni az életemet, de ez a hatalmi játszma arra késztet, hogy igenis élni akarjak azért, hogy valahogy megoldást találjunk. - Legyen így. - Én magam is becsatlakozok a koncentrációba, bár az ilyen elméleti humbugban nem vagyok túl jó, de egy próbát megér. Végülis annyi kincset kutattam már fel, amit mágikus csapdák védtek, ez is csak valami rejtvény. Keresd az X-et! És keresem is! Én nem repedésre koncentrálok, hanem valami titkosajtóra, kallantyúra, ami segíthet az ügyben. Viggo ismét próbálkozik valami érdekes varázseszközzel, de most főleg Freyára, a fogadott anyámra figyelek, mert ha ő megszólal, akkor azt érdemes megszívlelni. - Akkor együtt? - Rajtam aztán ne múljon, adom a kezemet a többieknek, de csak azt érzékeljük, amit sejtettük, be vagyunk zárva valahova. Ha Viggo ki tudja savazni a rácsokat, én bizony átbújok köztük, vagy felettük, amikor már nem égetem meg magamat. - Azt hiszem, minden, amit látunk, lényegében lényegtelen, bárhova mehetünk, mert ez nem fizikailag tart itt. Talán valahol eszméletlenül fekszünk, csak a tudatunk van itt. - Valahova felnézek, mintha tényleg valami lekváros üvegben lennénk. - Anya, ha Te akarsz móresre tanítani, nyugodtan jelezd. - Cinikus mosollyal még kacsintok is, mert bárki is zárt be ide minket, akar valamit. Akkor nem ártana lassan közölnie.
Freya nem feltétlenül értékeli, hogy Duncan anyja egy luxus kurtizán, de nem adja jelét a rosszallásnak azon kívül, hogy kissé felráncolja az orrát és összevonja a szemöldökét. Hallgataggá vált, ugyanis mióta lekerültek róla a béklyók, azóta ő is próbálkozik a Tisztánlátással, de semmire sem megy vele a hajós kalandjukkal ellentétben. - Ha ez egy csapda, akkor ezerszer jobban felépítették, mint az előzőt. Kifogott rajtam. - mondja halkan, főleg, amikor Annabelle megosztja velük, hogy vélhetően megfigyelés alatt vannak tartva. Amikor többen is megszavazzák, hogy koncentrálják a mágikus energiáikat akkor odalép és könnyedén nyújtja a kezét a többieknek. A fizikai kontaktus segíthet összekapcsolódni és megerősíteni a mágiájukat, de a végeredmény ugyanaz. Mintha kissé mindannyian kiszállnának a testükből, érzékelni kezdik a teret, de furcsán dezorientáltak lesznek, mert minden hullámzik, elmosódik, semmi se tiszta, aztán egy visszapattanós érzés után megszakad a koncentráció és semmi az ég világon nem történik. Csak abban lehetnek egyre biztosabban, hogy a környezetük nem igazi, és hogy minden cselekvésük megfigyelés alatt van. Hogy azért, hogy kikotyognak-e valamit, vagy azért, hogy felmérjék az erejüket, az még nem egyértelmű. A sav ugyanúgy feloszlatja a rácsokat, mint a bilincset, sőt, könnyebben is. Vélhetően mivel normális esetben az Azkabanban legyengülve, minden eszköz nélkül kerülnek az emberek, nem a rácsokon van a hangsúly, nem csak az tartja vissza az embereket. Akár ki is tud lépni vagy nézni, hogy lássa a kiépített folyosókat, cellákat, további ajtókat. Viggo használja a porát, de amikor lefújja a markából akkor egyértelművé válik, hogy ahogy az olló eltűnt, úgy ez sem lesz olyan hatásos. Mintha valaki egyszerű homokot kevert volna bele, hogy meggyengítse a hatását, alig néhány szemcse indul meg láthatóan, a többi a földre hullik. Ami megindult viszont a szélrózsa minden irányába szétválik és minden falat befed, néhol kéken fel is vibrál, ugyanolyan színnel, mint a téglafalnál, aztán el is tűnik. Bár a valódi kiutat mintha kicsit relatívan kezelné a varázslat, de az látszik, hogy a folyosókon nem fognak láthatatlan falba ütközni, mert ott is távoli falakra vetül néhány megcsillanó porszem, mielőtt minden mágikus fény kihúnyna. Hogy mi a tanulság? Valaki Viggo tárgyait tekinthette a legnagyobb kihívásnak, mert minden illúziót vagy szemfényvesztést eltörlő eszköze vagy eltűnt, vagy megbabrálták. Hiszen vele ellentétben a bájitalkeverő boszorkány főzetei kifogástalanul működnek.
// Határidő: november 19. Mesélői: november 20. //
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-11-10, 08:41
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Az ollót technikailag már amúgy sem tudta volna használni, újra kellett volna tölteni egy rituálé keretein belül, amire se idejük, se érkezésük nincs és nem is lett volna. De persze azért eléggé molesztálja a tudatát, hogy egy ilyen tárgyat elvettek tőle, vagy elvesztett-ki tudja már! Sok kérdésem lenne, de épp ugyanúgy, ahogy Annabelle, nekem sem akaródzik túl sokat beszélnem, inkább a rács helyzete köt le, amit Meg bájitala feloldott. Az is helyre állt, ahogy az erőtér? És a rács mögött ugyanúgy ott az erőtér? Ha igen, akkor kitúrok a táskámból egy üvegcsét, benne valamilyen sötét bíborszínű porral. A markomba szórok belőle, össze szorítva a számhoz emelem, hogy bele suttogjam a varázsigét és aktiváljam, ez után pedig egyszerűen kinyitom a markomat és egy erőteljes lélegzettel lefújom a különös port a tenyeremről.
//rúnakő por: két funkciója lehet, mesélőre van bízva hogy működik-e egyáltalán. 1, a por az erőtérre tapad és feltárja milyen varázslatok, rúnák alkotják 2, arrafelé gomolyog, amerre a valódi kiutat meglelhetik.
C sak úgy mellékesen mégis megpróbálom meglocsolni egy kis savval a cellarácsokat, és szemlátomást működik. Bármikor ki tudnánk jutni erre. A kérdés most már csak az, hogy erre készületek-e fogvatatóink, mert eddig túl könnyen ment minden. Nálunk maradtak a legfontosabb tárgyak és oldhatóak a rácsok, bilincsek. - Valamiféle csapda lehet - jegyzem meg, és egyelőre nem merek elindulni, habár a cella kifelé már szabad. Inkább Duncan válaszát hallgatom és megértően pillantok rá. - Nekünk is, jobb, hogy itt vagy. Volt pár kényes helyzet, amihez majdnem kevesek voltunk. - Ahogy ezt kimondom, nagyjából ekkor húzódik össze az erőtér is a vér hatására. Hallgatom Annabelle lehetőségeit, igazából a cellából már ki tudunk menni, de valószínűleg az igazi kihívás nem ez, hanem az épületből kijutás. - A koncentrálást kellene először megpróbálni, hamar kiderül, ha nem működik. - Válaszolom, és a magam részéről szavazok is erre a lehetőségre.
◌
Annabelle Mitchell
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-11-04, 10:48
Az egész nagyon furcsa, hogy nincsenek élőlények, hogy a hely kijavítja magát, és hogy érzem, mintha bizony figyelnének minket, ami arra ösztönöz, hogy a többiekkel ellentétben minél kevesebbet beszéljek, miközben megpróbálom érzékelni és feltérképezni a mágiát. - Talán nem jutottál ki, hanem mi kerültünk be hozzád. - húzom el a számat, mert akár még az is lehetésges, ami Viggoban felmerült, hogy a rubinban vagyunk, vagy legalábbis, hogy börtönben az biztos és az is, hogy ez mágikus. Hogy csak a fejünkben játszódik le és mind ugyanazt látjuk, vagy ez másféle mágia azt nem tudom, de egyre biztosabb, hogy ez bizony nem a valóság. - Úgy vélem jobb lenne minél kevesebbet mondani. Nem csak mi halljuk, amit beszélünk. - ezzel kvázi kikerülöm Duncan kérdését. Rokonok vagyunk, ez egyértelmű igen, és hogy mit akarok a rubinnal... ez még számomra sem az, így nehéz lenne rá válaszolnom. Persze megtehetném, hogy azt felelem, amit hallani akar, hogy igen én is elakarom pusztítani, de elhinné? Azokban csalódtam, akikhez hű voltam, hiszen a sérülésemmel is Duncanhez mentem, de közben kaptam segítset kijutni a Minisztériumból. Az ellenben nem egyértelmű, hogy miattam, vagy azért mert nem akarták, hogy amiket tudok más tudomására jusson. Jelenleg nem tartozom igazán sehová, viszont ha elviszem neki a rubint... - Vagy meg kell próbálnunk mind egyszerre koncentrálni a kijutásra és talán megbonthatjuk a mágiát, vagy keresnünk kell egy kijáratot. Egy repedést, egy ajtót, akár egy hibát a rendszerben, amit megbontva megszűnik a varázslat. - magyarázom, bár talán csak magamnak fejtegetem a lehetőségeket, de persze ez mind csak elmélet. Az viszont biztos, hogy ha kijutunk a cellából, vagy akár az épületből, még nem garancia rá, hogy fel is ébredünk. Azt pedig szintén nem tudjuk, hogy ami itt történik mennyire van hatással a valóságra, teszem azt, ha meghalunk akkor végünk, vagy azzal ébredünk fel?
Már jobban vagyok, a karkötő is megvan, és a börtönben sem érzem azt, hogy idegednem kéne a helyzettől, hiszen eltökélt szándékom, hogy meg fogok tudni szökni, lehetőség szerint a társaimmal. Azokkal, akik úgy fest nagyon is aggódnak értem, úgyhogy nem hagynám őket hátra. Valami kiskapu mindig van, hogy az ember kihúzza a fejét a hurokból, így már azon is elkezdtem gondolkozni, hogy akár túl is élhetem ezt a világmegváltó küldetést. A csuklómat simogatva emelkedem fel, hogy kiszolgáljam magamat a Meaghan által felkínált bájitalos táskából. Már színre felismerem a kék gyógyitalokat, de most csak biccentek köszönetképpen. - Legalább öt éve. Tudjátok ő amolyan luxus kurtizánnak képzelte magát, aki annak az ágyába fekszik, aki többet fizet. Mesterien ért a manipulációhoz, és a szemfényvesztéshez. A csábításról ne is beszéljünk. - Legyintek afféle bosszankodó stílusban, mert nekem is van egy sármos oldalam, amit mindig kihasználtam, ez nyilván az anyám öröksége, nem pedig az öreg kovács karizmája. A szőke boszorkány nézelődik, kiutat keres, addig engem a vöröske kérdez, így szóba elegyedünk. - Mint egy időtlen álom. Sőtét, nyugtalan. Örülök, hogy most ismét itt lehetek veletek. - Az nyilvánvalóan egyértelmű, hogy ez nem igazi börtön. Nálunk a szerelés, ez sokkal inkább valami mentális csapda, semmint fizikális. Elmeútvesztő? - Kérdezek rá Freyánál, aki hosszú élete során nyilván hallott már ilyesmiről, s Viggo is valami ilyesmit erősít meg. - Annabelle.. akkor mi rokonok vagyunk? Neked is az a célod, ami nekem, elpusztítani? - Utalok rá, hogy egykor, amikor rám talált, és a segítségemet kérte, úgy festett, csak eszközként használt, viszont azóta ő szorult arra, hogy én gyógyítsam meg. Nem ártana tisztázni, hogy a sok érdek közül melyik az övé. Közben azért én is vizsgálgatom a cellát, bármi olyan körülményt keresve, ami Viggo elméletét támasztja alá, hogy ez csupán káprázat. Aki egyszer félrevitte az elménket a hajóval, az máskor is meg tudja tenni.
Annabelle valóban nem talál élőlényt, se patkányt, se bogarakat, se madarakat, ami csak még egy további elemmel bővíti a furcsaságok sorát. Ha a bájitalmester végül kipróbálná a savat más felületeken is, akár a rácson, egyébként működik úgy, ahogy elvárná tőle. Amikor Duncan felpillant akkor látja a magasban a rácsos ablakot, amin bejön valamilyen szűrt fény, mintha kint vészjósló, viharos idő lenne. A cellájukon kívül sehonnan nem jön hang, mintha az egész hely teljesen üres lenne és őrízetlen. Felvonja a figyelmét Viggonak, hogy eddig minden felszerelésüket meglelték, de amikor a csempész elkezd kutakodni az első, amit észrevesz nem az, ami benne van, hanem az, ami nincs: hiányzik a mágikus olló, amivel a hajós bűbájcsapdát oszlatta el. Pedig minden más a helyén van, ahogy emlékszik rájuk. Annabelle megpróbál rákoncentrálni a mágikus érzékeire, ami főleg a vérmágián és a sebezhetetlenségén alapul. Néhány pillanat beletelik, mire bármit megneszel, de egyre egyértelműbben kaparássza az érzés, hogy figyelik őket és hogy akárkik is legyenek, a Testvériség vagy a korrupt auror oldal, nem csak, hogy többen vannak, de rosszindulat is érez. Nem tudja belőni az irányt, se a távolságot, de a jelenlét még ha halvány is, egyértelmű. Amikor kinyitja a szemét és újra odamegy az erőtérhez megpróbálkozni a vérével ezúttal, ahogy odanyúlna egy cseppet átrázni a kezéről, két pislogás között hirtelen összehúzódik a tér a falon, mintha mindig is hibátlan lett volna a sötét kőfal. Mintha a hiba a mátrixban kijavította volna magát.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-10-30, 11:08
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Eljutott a helyzet arra a pontra, hogy nagyon böki a szememet a közeg és nem amiatt mert be vagyunk zárva. Voltam már bezárva a munkám során nem is egyszer. Az nem tetszik, hogy az Azkabant próbálják leutánozni. Ahol szintén jártam már kívül belül. Több okból is, nem csak hogy berakjak valakit, a rács mögé, vagy újabb kihallgatást intézzek. Olyat amit a Minisztériumon belül például nem lehetne legális keretek között lefolytatni. Így aztán a bilincset is sikerül letörnöm Meg közreműködésének köszönhetően. Megdörgölöm a csuklóimat és figyelem az erőteret, mire hogyan reagál. Duncan hozzám fordul és bele is kotorászok a táskámba de aztán csak megcsóválom a fejemet. - Elmebeteg gondolat, de már az sem lepne meg, ha a rubinban lennénk magában…. - mormogom és azért tovább kutakodom hátha találok valamit…
S ötéten bólintok Viggo szavaira, nekem is elég gyanús, hogy ez Azkabanra hasonlító helyen vagyunk, miközben egy pincén keresztül szöktünk meg valahol Albániában. Kicsit sem tetszik ez az egész, és nem normális, ami itt folyik, különösen azt figyelembe véve, hogy megvan a felszerelésünk. Ez valami csapda lenne? Minden esetre egyszerűbb lesz ezen gondolkozni ha már legalább a kezünk szabad, úgyhogy a lelkes vállalkozókon ki is próbálom a bájitalomat, ami szerencsére működik. Így megvárom, hogy engem is megszabadítsanak. Az erősítő bájital is jól fogy és úgy látom, hogy hatásos, ez nem kis büszkeséggel tölt el, különösen annak fényében, hogy azért az elején volt, aki kételkedett abban, hogy van-e itt keresnivalóm, mert más képességekben nem vagyok egyáltalán kiemelkedő. De a bájitalokhoz értek, ehhez kétség nem fér. - Hogy vagy? Milyen volt odabent? - lépek oda Duncanhez, mert még nem volt alkalom beszélni, mióta kiszabadult. A többiek a vibrálást vizsgálják úgyis, ahhoz én most nem kellek. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy a rácsokon is próbáljuk ki a bájitalt, de talán azt másféle mágiával látták el, mert eleve vibrál. Mégis az erőtér lehet valahogy a szabadulás kulcsa, ahol szerves anyaggal kísérleteznek épp. - Azt lenne jó tudni, hogy vajon hova kerül, amit beküldünk. - Freya talán ismer ilyen jelenségeket, bár az is lehet, hogy ha így lenne, már mondta volna. Én minden esetre nem értek hozzá, így nem is piszkálom tovább.
◌
Annabelle Mitchell
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-10-18, 09:26
Figyelem, ahogy a kő átjut az erőtéren, de ez persze nem jelenti azt, hogy mi is áttudnánk. Talán a szerves anyag nem ugyanúgy működik és ha nincs épp egy kósza patkány a cellában velünk akkor ezt nem tudjuk tesztelni, saját magunkkal pedig nem lenne kellemes ötlet. A bilincsek viszont lekerülnek végül, amire elismerően biccentek Freyának. Automatikusan megtapogatom a csuklómat, pedig nem fáj, de jó érzés, hogy újfent szabadon van és a mágiámat is áramolni érzem rendesen. Az még mindig felettébb zavar, hogy nem érzékelem Hádészt, nem csoda, hogy bennem is ott motoszkál a gondolat, hogy egyáltalán valós-e az egész, amit látunk. Az Azkabanba nem juttathat akárki csak úgy, azért ezt minden körülmények között tárgyalás előzi meg és mégis csak egy felügyelt intézmény, hogy ne lehessen csak úgy bedugni valakiket ide, főleg hogy ha jól sejtem a jelenlévők közül a másik két nő nem számít gyanús személynek mondjuk velem és Duncannel ellentétben, Viggo pedig erősen kérdéses számomra is. - Mikor beszéltél vele utoljára? - kérdezem Duncant az anyjával kapcsolatban, hiszen ha e mögött ő áll, akkor jó lenne minél többet tudni róla. Teszem azt, hogy hatalmában állhat-e minket az Azkabanba dugni. Valamivel meg kell erősíteni, hogy ez az egész valóságos. Azért persze megpróbálom lehunyni a szemem egy pillanatra, koncentrálni, hogy ha nagyon figyelek nem érzek-e mást, mint amit a szemem lát. Ha nem akkor persze kezdeni kellene valamit az erőtérrel. A rácsokhoz nem különösebben értek, végtére is nem az erőmről vagyok híres, hanem a mágiámról, viszont most nincs nálam még csak pálca sem, úgyhogy korlátozottak a lehetőségeim és nem vagyok olyan szinten eszközhasználó, mint Viggo, vagy Maeghan a bájitalaival. Rájuk hagyom hát a rácsot, inkább újra az erőtérhez lépek. Tudnunk kellene, hogy át lehet-e jutni rajta, pontosan miféle ellen véd, mire szolgál. Először csak megpróbálok ráhangolódni a mágiára, hátha képes vagyok érzékelni valamit, leszűrni az összetevők, a vibrálása alapján valamit. Emlékszem-e olyasmire, ami vörösen villan fel, amikor áthalad rajta valami. Aztán tovább gondolkodom, akár egy éles kővel megsértem az ujjamat és néhány csepp vért fröccsentek rá. Az is átrepül vajon rajta, vagy a szerves anyagokat tartja vissza az erőtér, azért repült át rajta a kő?
Kicsit megkőrzöm a nyakamat, mert eléggé ropog, aztán habozás nélkül benyúlok a Meaghan által felkínált szütyőbe, s kikeresem az erősítő főzetet. Korábban is számtalan alkalommal főzött már, simán felismerem, és már kortyolgatom, amikor a többiek megszólalnak, hogy hol is vagyunk. - Bassza meg. - Tör ki belőlem a felismerés, de aztán csak megvonom a vállamat, Annabelle már találkozott velem úgy, hogy egy azeri börtönben ültem, és lám most itt vagyok. Vagyis egy másik börtönben. A kalózoknál ez szinte mindennapos. Azomnban az nem, hogy az apám talán már halott is. Nyelek egyet, nem akarok most érzelgősködni. Most az anyám kérdése a lényeg. - Nos igen, a McFayden egy felföldi klán, apám is az ő nevüket vette fel, amikor bújdosott, ám előtte majd utána is más neveken ismerték. Talán ő maga is Graves-ként született? - Tűnödöm el, de nem érünk rá különösebben tanakodni, mert fogy az idő, és mielőbb ki kell találnunk a hogyan továbbot. Kíváncsian szemlélem a bilincsmaró akciót, aztán ha készen vannak, én is odatartom az enyémet, hogy mielőbb szabadon legyen a csuklóm. - Nos igen, vele többet éltem, de az se minőségi idő, mint amilyet az ember a családjával töltene. - Biccentek Freyának, akit inkább az anyámnak gondolok. - Ha úgy vesszük, az anyám mindig is a hatalmasok társaságát kereste, vélhetően apámban is egy impozáns szeretőt látott. - Idegeskedve az övemet matatom, ahol a kardhüvely van, ami így üres. Lehet, hogy én nem a pálcámat használom, de azért mégis, meztelennek érzem magamat a fegyver nélkül. Ám egy hozzám hasonló hazárdőr fegyver nélkül is ügyeskedjen! Figyelgetem a kék erőteret, én nem vagyok olyan ostoba, hogy puszta kézzel odanyúljak, de valamit azért mégis kéne. - Mi van még a zsákodban? - Kacsintok Viggo felé, akinek mintha mindenre lenne megoldása. Jelenleg a rácsokhoz állok, ahol a Dementoroknak kéne a levegőben úszni, de sehol senki. Van vajon ablak a cellánkban? Megnézem, hogy honnan jön ide fény, és hogy jár-e a levegő. Ha igen, honnan hova.
Mindenkinek kétségei vannak afelől, hogy tényleg az Azkabanban lennének, hiába néz ki úgy a hely, amit némelyek tapasztalatból, némelyek elmondásból tudnak. Az, hogy megvannak az eszközeik a pálcán és a familiárisokon kívül egy akkora buktatója a fogvatartóiknak, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Malnak azonnal sikerül is egy tégla mögött kék erőteret találnia, Annabelle pedig megpróbál a környezetéből valamilyen apróbb tárgyat, követ átdobni rajta. Talál is, és amikor a kő hozzáér az erőtérhez furcsa módon a körvonala pirosan felizzik, de aztán szinte ellenállás nélkül áthalad rajta és el is tűnik, az erőtér ugyanúgy átláthatatlanul kék réteg marad a sötét téglafal mögött. Freya megpróbálja az azurittal összpontosítani a több száz éves mágikus energiáit, de első körben semmi nem történik az ég világon, így amikor Mal felajánlja az erősítőt, amit gond nélkül megtalál a csomagjában, akkor átveszi tőle és felhajtja. - A bilincs talán túlságosan kockázatos, ha gyengébb az anyaga, mint gondolnánk, akkor elmarhat a húsig vagy reakcióba léphet vele, inkább a rácsokat roncsoljuk. - mondaná, de Viggo előrelép, hogy vállalkozzon rá, amire kicsit meglepetten nyílik el a szája. Nem ellenkezik, nem lép közbe, de csodálkozik, hogy a férfi vállalja a kockázatot, hiszen eddig a csoportosulás minden tagja erősen óvatos és sikamlós volt, ha valami bevállalásáról volt szó. Ügyesen próbálkoznak, ugyanis megdöbbentő módon még ez is bejön, cseppenként haladva a harmadik feloldja annyira a bilincs zárját, hogy már egyszerűen a falhoz ütve le tudja törni magáról Viggo. Eközben Freya a kővel és a bájitallal már képes leszedni a mágikus bilincset túlterheléssel, így pillanatokon belül mindenkiről lekerül a bilincs. Valamivel szabadabban mozognak, ami jó érzés, fokozatosan talán már a képességeikkel is próbálkozhatnak, de a varázspálca és a kapcsolat a familiárisokkal még mindig hiányzik. Viggo megpróbál nagyon figyelni az emlékeire, de nem talál arra jelet, hogy még mindig a hajón lennének, az erődítmény, a mantikór, Duncan apja, Kresson csapata és Grindelwald emberei, mind tényleg megtörténtnek tűnik, bár a jelenlegiek tényleg valahogy furcsák. A dementorok kisugárzásának hiánya talán abból is következhet, hogy bár a Minisztérium próbálja leplezni, Grindelwald és az egyik embere is képes a dementorokat uralni, ahogy valaha Voldemortról is ez hírlett, de egyelőre sok a talány. Percek teltek el, és már is szabadok a kezeik, a fogva tartóik ennyire alábecsülték volna őket?
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-05-23, 18:10
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Nem vagyok teljesen zakkant, eszemben sincs átdugni a kezemet úgy telibe az erőtéren, nem is tettem meg, bőven megelégszem azzal, hogy odaközelítem a bilincset hozzá, valószínűleg így is sikerül megégetnem magamat. Azért Duncan kérdését hallom fél füllel az öregéről és eléggé kellemetlen érzést hoz magával, el is fintorodom. Biztosan nem én fogom közölni vele, hogy mi történt, de szerencsére van két csodálatos nő a közelében akiket kérni sem kell ilyesmire! Persze azért miközben matatok, bőszen kagylózok a beszélgetésre, hogy voltaképp mi is vagy ki is van az egész mögött? És amikor Annabelle ki is mondja, hogy tudja, hogy hol lehet a rubin már fejjel is feléjük fordulok nem csak a füleimmel. Viszont amikor a helyet nevezi nevén azért újra körül nézek, fel kellett volna ismernem azonnal! Hiszen jártam már itt, auror vagyok és ha nem is közvetlenül, de van akit a közbenjárásomnak hála helyeztek ide. És ami azt illeti láttam már cellákat is belülről, bár nem amiatt mert ide zártak volna, hanem mert jöttem már olyanhoz “beszélgetni” exra infóért akik itt senyvedtek, úgyhogy engem csak amiatt tölt el rossz érzéssel ez az egész, hogy mégis miért nem ismertem fel a helyet azonnal?! Az meg a másik, hogy ha megvannak a cuccaink, akarva akaratlanul Meagan-nel össze találkozik a tekintetünk. Végül ki is mondom hangosan - Miért van olyan érzésem, hogy illúzió ez az egész? Vagy valamilyen álom mágia? - végül Meagan-hoz lépek és oda tartom neki a bilincsemet, had csöpögtesse rá azt a maró cuccot. Hozzá hasonlóan a pálca inkább csak dísznek van nálam, és nekem is a tárgyaim képezik az ütőkártyámat nem az a fadarab. Próbálok vissza emlékezni, úgy bármire.. főleg arra a csajra aki a hajós illúziót ránk tolta. Ha sikerül a bilincset megoldanunk igazából épp úgy keresem az apró részelek “hibáit” mint amiket a hajón találtunk..
//Fizikum:40+Rúnaismeret:35= 75
Viggo Hagen carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
H alkan felnevetek, mikor kiderül, hogy megvan a táskám és a bájitalaim. Ennyire vakon lettek volna? Mert tőlem aztán elvehetik a pálcát, azzal nem vagyok sokkal veszélyesebb, mint egy tizenhét éves végzős diák, az igazi fegyvereim a bájitalok és a főzetek, na meg az alapanyagok. Persze nem örök túlságosan, mert bármi is legyen a véleményem az aurorokról, nem gondolom, hogy ennyire idióták lennének, valami trükk biztosan van a dologban. Kíváncsian pillantok Viggóra, hogy megvannak-e a tárgyai, mert ha azt is meghagyták, az már több, mint gyanús lenne. Mert ezek kombinációjával szerintem elég hamar ki fogunk jutni. - Lássuk csak, van nálam erősítő elixír - nézek a két nő és Duncan felé, ha szükségük van rá, nyugodtan kiszolgálhatják magukat, amennyire a bilincs engedi előbányászom a táskámból. - De ezen kívül vannak erősebb savak is, amit kipróbálhatnánk a rácson vagy a bilincsen - vetem fel, mert az világos, hogy mágiát nem tudunk rájuk használni, pont azért vannak, de talán nem ellenállóbbak a maró hatású anyagok ellen, mint a közönséges társaik. Egyelőre a bilincset kellene megpróbálni, mivel a sajátomra nem tudom biztonságosan rácseppenteni így, hogy engem is köt, felnézek, hogy van-e valaki, aki megengedi, hogy kipróbáljam. Bőrrel nem fog érintkezni, mert csak pár csepp kell, hogy lássuk, oldja-e a fémet. Amikor kiderül, hogy az Azkabanban vagyunk, az kissé megráz, ugyan engem sosem zártak be ide, mert más sorsot szántak nekem, de nem kellett volna sok hozzá, hogy itt végezzem, és akkor talán még mindig itt lennék. Egy pillanatra el is feledkezem róla, hogy miért vagyunk itt, mert megrohannak az emlékek abból az időből, ezért szinte észre se veszem, hogy a fal átkutatása közben találok egy téglát, csak a kékes vibrálás ráz vissza a valóságba. A kezemet biztosan nem fogom bedugni oda, átadom a lehetőséget Annabelle-nek, aki valamilyen eszközzel próbálkozik, vagy ha sikerült a bájitallal megszabadulni a bilincstől, akár azt is bedobhatjuk.
//Intelligencia + varázserő: 30+20=50//
Maegan Anaiah Llyvelyn carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Mindannyian elkezdjük felmérni a környezetet, de nekem őszintén eszembe sem jut, hogy az eszközeimet kutassam, pedig nálam is akad egysmás, még ha nyomokban sem hasonlít az ő szokványos varázstárgyaikhoz, bájitalaikhoz. Így jócskán meglepődöm, ha a vörös boszorkány bájitalt, Viggo pedig varázstárgyat vesz elő valamilyen rejtett zsebből. Még is ahelyett, hogy én is tapogatni kezdeném a ruhámat Annabelle-re és Duncanre függesztem a tekintetem és várok. Tudnunk kell, hogy mivel állunk szemben, bár az erősen meglep, hogy Duncan anyjáról beszéltek. - Az anyád... a vérvonalad apai ágon tehát Grindelwaldtól származik, az édesanyád lenne az a skót boszorkány, akitől a McFayden név származik? - feltételezem, de az az igazság, hogy úgy hozott össze az élet Duncannel, hogy inkább én voltam a kölyök anyafigurája az életben, nem a vérszerinti anyja és igen keveset is tudok róla. Az apjáról tudtam, hogy mágikus kovács, az édesanyjáról semmit sem. A szívem szerint hagynám, hogy Annabelle legyen az, aki kimondja, hogy mi történt a kováccsal, de nem teszi, azonnal a rubin helyzetére tér így egy rövid percig lamentálok azon, hogy az érzelmek mennyire lesznek az utunkban, végül kimondom. - Amikor elváltunk édesapádat egy mantikór tartotta a karmaiban, ami azt mondta, ha jól értettem, hogy maga Grindelwald kötelezte mágiával, hogy megölje őt. Már akkor is haldokolt, mostanra... lehetséges, hogy már elérte a vég. - fejezem be, igyekszem megosztani vele pontosan, amit láttunk, de közben nem is túl tárgyilagos lenni, hiszen Duncan szemében viszont láthatom a saját fiamat. A pillantásaim Viggo felé fordulnak, amikor a bilincs problémájáról beszél és lassan, megfontoltan bólintok. - Én is a túlterhelésre gondoltam. - csatlakozom hozzá és végignézem, ahogy a bilincset megpróbálja átdugni a rácsokon, hátha az kisüti, de csak a keze sérül meg, mielőtt vissza rántaná. Mély levegőt veszek, de ez nem csak egy drámai mozdulat, a belégzéssel és kilégzéssel újra ősi mágiákhoz nyúlok, megpróbálom feléleszteni a törzsi tűzmágiát és azon keresztül minden mágikus képességet, amit közel négyszáz év alatt fejlesztettem és amivel a hosszú élet mellett megáldott a vérvonalam. Ha a bilincs mágiája miatt túl gyengén érzem a jeleket, akkor a táskámból előkerül egy azurit kő, ami fókuszálja a képességeimet. Megpróbálok mindent összpontosítani a bilincsben és elroppantani, míg a kékes erőtérrel foglalkoznak a többiek, hiszen csak egy téglányi helyen mutatkozott meg, nincs szükség arra, hogy öten vonuljunk oda átdugni egy botot.
// Nem lenne fair mágiaágat választanom, mert Örök életűként ha végig követem a szabályokat valószínűleg mára már mindene maximumon lenne, szóval: IQ 40 + Varázserő 20.
Freya Björnsdottir carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Duncan lassacskán magához tér és ha fel akar állni, akkor segítek neki, ha már ott vagyok mellette. A karja alá nyúlok egészen finoman, hogy megtámasszam, ha nem bírná a lába a teshelyzet változást. Csak aztán pillantok a kérdező Freyára. Mit mondott az öreg... akit most Duncan keres, akinek már jó eséllyel amúgy is annyi, aki állítólag kiskoromban látott, de én nem emlékszem rá. Lehet, hogy tényleg csak, mert túl fiatal voltam, de hát Duncanről se tudtam semmit. A jó... francba! Összeszorítom a számat, de ez most nem feltétlenül a kérdésnek szól, mégis akár úgy is tűnhet. - Azt mondta az egész mögött Duncan anyja áll, aki... kicsoda is? - itt Duncanre pillantok. Nem vagyunk éppenséggel annyira közeli kapcsolatban, bármiféle érzelmi akármi is alakult eddig közöttünk, hogy mindent tudjak a családjáról. - Azt mondta az anyád Kresson szerelmese lett és gondolom segít neki megtalálni a rubit, ami sejtem, hogy hol lehet. - ha a térkép még nálunk van, akkor akár meg is mutathatnám a helyet a többieknek, de csak a térkép felé intek, ezzel valamilyen szinten azt jelezve, hogy megmutatnám, akár el is mondanám, de nem itt, ahol nem tudhatjuk, hogy ki hall, netán ki figyel minket. Ez azt hiszem olyan információ, ami jó, ha egyelőre a fejemben marad, talán azt sem kellett volna egyelőre kimondanom, hogy tudom, és... hát ugye nem mondtam el elsőre. - Az Azkaban. - suttogom, amikor már jobban körülnézek és egyértelművé válik a dolog. Kissé megborzongok, mert bár én magam még soha sem jártam itt, de volt már, hogy közel voltam hozzá. Ha Alaric nem segít kijutnom a Minisztériumból, akkor jó eséllyel rövidesen ide kerültem volna, de ezt eddig sikerült megúsznom. Minden magamfajta rossz útra tért alaknak az egyik legfőbb félelme ez a hely. Találkoztam már néhányszor Bellatrixszal, aki tudjuk jól, hogy milyen állapotban jutott ki erről a helyről, bár a többség szerint előtte sem volt éppenséggel beszámítható, de gondolom a hely ezen csak rontott. Az erőtérre pillantok, amit a vörös boszorka talál. Nem vállalnám, hogy átnyúlok rajta, akkor már inkább egy kósza kővel, vagy bármi mozdíthatóval érdemes próbálkozni.
//Varázserő + IQ = 40+20//
Annabelle Mitchell carried out 2 launched of one 10 oldalú dobókocka :
Annabelle érzékeli, hogy a familiáris itt van a közelben, esélyesen valami ketrecben, de nem történt különösebb baja. Az életjelei gyengébbek, de az csak azt jelenti, hogy valahogy le van szedálva, hogy ne próbáljon meg kitörni. Látja, hogy a további üres cellák teljesen elhagyatottak, s elmondásokból, meg abból a hidegből, amit érez, egyértelműen az Azkabanban vannak. Onnan pedig elvileg nincsen kiút. De csak elvileg, mert bár dementorok vannak kint, ha igazak a legendák, de a szőkeség nem érzi magát annyira legyengülve, mint amennyire kellene. Duncan pedig lassacskán ébredezik, megviselhette a hosszú rabság, mert egy amfórába ragadni ilyen hosszú időre, ráadásul akaratán kívül, más az, mint csak összeköttetésben lenni vele egy másik oldalon, mint Annabelle volt. Meaghan és Viggo a felszereléseiket kutatják, s érdekes módon minden megvan, még a bájitalok, varázstárgyak is, ahogyan Annabelle esetleges szerelései is. Ennyire balgák lennének, akik elrabolták őket? Csak a pálcát és a familiárist vették el? A rejtett zsebeket, csizmát senki nem vizsgálta, a táskák, szütyők is megvannak. A rácsokon átnyúlva persze fájdalmas érzés, mint amikor tűzbe nyúl az ember, Viggo vissza is kapja az ujjait. A mágiájuk le van ugyan blokkolva, de nagyon úgy fest, hogy ez még nem a vég. A cella átkutatásánál Meaghan ahogyan a nő a falakat tapogatja, az ujja véletlenül elmozdít egy téglát, ami mögött kékesen vibráló erőtér van. De vajon mi történik, ha átnyúl rajta valaki?
Lassacskán ocsúdok, mintha csak egy hosszú álomból ébredtem volna. Sajnos egyáltalán nem voltam jelen, inkább csak kiütött az egész varázslat, amivel elzártak. Hogy miért, azt talán soha nem fog megtudni. Mégis édes az ébredés, ahogyan a szőkeség hajol fölém, na meg a nevelőanyám. Az egész úgy kezd tűnni, mintha holmi családom lenne. Egy olyan család, amely lényegében sosem adatott meg. Az apám ki tudja, hogy mióta el van tűnve, az anyámnak, az igazinak még az arcát sem tudom felidézni. Olyan, mintha egy másik élet lett volna, amelynek már sosem leszek a része. Itt mindenki előtt nem akarok csak úgy romantikus jelzéseket küldeni Annabelle felé, főleg Freya ütközne meg, de amúgy sem tartozik ez most senki másra. Különben is, ha úgymond a halálba megyünk, mi értelme is lenne? - Na ki vele, miről maradtam le? - Próbálok feltápászkodni, a kardom persze sehol, de azért elfogadom a két nő segítő karjait. A csuklómon is karperec, mint a többieknek, meg is dörzsölöm. Nem fáj, vagy ilyesmi, de attól még zavaró. Nem szoktam kifejezetten varázsolni, úgyhogy részemről egy csecsebecse, de ha a többieket blokkolja.. Hunyorgok egy keveset, csak a több méter magasban található rácsos ablakon jön be némi fény. - Megtaláltátok az apámat?
//Mindenkitől egy x+y próbát kérek, ahol x és y két általatok választott tulajdonság, mágiaág. Akár vegyesen is lehet Határidő: május 23, én írok május 24-én//
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-05-12, 23:02
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Akármennyit ügyeskedünk, akármennyire is próbálunk meglépni utolérnek minket és onnantól meg mertem volna esküdni, hogy nagyon vége a dalnak! De mégsem így történik és amikor felébredek egy pillanatig csak nézek bambán magam elé, de aztán hamar rááll a szemem a helyzetünk felmérésére, hogy mégis hol vagyunk és miért is? A pálca hiánya annyira nem akaszt ki, amúgy is inkább csak díszletként funkcionál a kezemben. Az sokkal inkább aggaszt, ha a táskámat is leakasztották rólam. Noha príma varázslattal van védve, aki ugyanis megpróbál bele nyúlni annak az ujjai, keze bánhatja.. Duncan köré gyűlnek a többiek én kifelé is megpróbálom felmérni a helyzetünket. A karpereceinket kezdem nézegetni és felszakad belőlem egy önelégült horkantás. Bár Annabelle elszólására egy pillanatra olyan arcot vágok, hogy minden gondolatom süt róla. - Lehet, ez nem lesz olyan örömhír, ha nem tudunk innen kijutni. - adok is hangot annak amire gondolok. Közben Freya kérdésére is válaszolok - Nem teljesen. De talán ha túlterheljük őket… -áttapogatom magamat hogy nem maradt-e nálam valami használható rúnakő vagy bármi, még a cipőmnek a sarkába rejtett zugba is bele lesek, hogy tutira tényleg mindent lepucoltak rólunk…? De ha semmit nem találok egyszerűen a mágiától vibráló rácsokhoz lépek és oda tartom a karperecet, épp csak hogy teszteljem, van-e egymásra valami hatásuk.. azért arra figyelek, hogy a kezem ne bánja az akciózást.
//Relikviamester: Különleges kapcsolata van a varázstárgyakkal, ősi relikviákkal, ereklyékkel. 1. szint: Képes megállapítani egyszerűbb varázstárgyakról, hogy mi a készítésének története, ki volt az előző tulajdonos, és átlátni pontosan a varázstárgy működését.
Ú gy érzem, hogy megtettünk mindent, ám valóban, talán túl sokáig húztuk az időt. Még egyszer ilyen nem fordulhat elő, már ha újra úton leszünk egyáltalán. Hosszúnak és egyben rövidnek is érzem azt az időt, amit eszméletlenül töltöttem, mikor kinyitom a szememet annyit érzékelek, hogy sötét van és valami kemény felületen fekszem. Minden bizonnyal börtön lehet. Megpróbálok óvatosan felülni és örömmel tapasztalom, hogy végülis nincs komolyabb sérülésem, nem fáj semmim. Azt hamar észreveszem, hogy a pálcám nincs meg, de megpróbálok körülnézni a bilincs fényével, hogy a táskám vagy bármi amit használhatunk, nem maradt-e itt véletlenül, a zsebemben esetleg maradt-e valamilyen bájital vagy ilyesmi. Fogalmam sincs, hogy mennyire kutattak át minket. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy Duncan él és újra velünk van, ám mivel már ketten is ott vannak, nem megyek most oda, hanem inkább tovább folytatom a cella átkutatását bármi olyan dolog iránt, ami a hasznunkra lehet, főleg, mert én vagyok jelenleg a legjobb fizikai állapotban Viggón kívül. Azért arra figyelek, hogy Annabelle mit mond majd, mert az biztos, hogy a kovács tudott vele beszélni. Nincs kétségem afelől, hogy valahogy ki fogunk jutni innen, úgyhogy minden információ hasznos lehet, hogyan folytassuk tovább.
◌
Freya Björnsdottir
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-05-02, 14:38
Eljön az a pont, hogy az ég világon semmit sem tudunk meg arról, ami most a kovács és Annabelle között lezajlott, így jelen pillanatban elönt egy keserű érzés, hogy lehet, hogy a semmiért maradtunk hátra. Nem azt könyvelem el, hogy mindenképpen meghalunk, annak a lehetőségét minden erőmmel tagadom, viszont a tudás hiánya, hogy a szőke nő nem mondta azonnal tovább nekünk pillanatok alatt képes megőrjíteni. Engem se talál el telibe az átok szerencsére, csak a testi erőm olyan gyenge, hogy ennyitől is koppanok és a vállam is kiugrik a helyéről. Ezen a ponton örömmel elfogadom a bájitalt a vörös boszorkánytól és a segítséget a korrupt aurortól, aki fizikailag támogat, de hiába. Nem tudunk már fedezékbe vonulni elég gyorsan és a varázslatok hatótávját nem tudja lefedni a ragacsos anyag, ami kiömlik a flaskából, előttem pedig éppen abban a pillanatban sötétedik el minden, mielőtt a földből kiemelkedő földgólem teljesen létrejönne és a védelmünkre kelhetne.
Sötétség.
Amikor kinyitom a szemem a környezetem majdnem éppen olyan sötét, mint az álomtalan lét, ami rám borult az átkok miatt. Viszont annyi idő alatt is, amíg idehoztak minket könnyedén meggyógyult a szervezetem, mindenféle fájdalomtól mentesen mozgatom meg a tagjaimat, hogy a többiekhez hasonlóan a lehető leggyorsabban az elmém összerakja, hogy mi is történt. A pálcák hiánya engem semennyire sem ráz meg, viszont a csuklómon lévő varázstárgy ereje annál is gyorsabban magára vonja a figyelmem, hogy arra figyelnék, hogy Duncan is itt van közöttünk. Nyilvánvalóan még soha életemben nem helyeztek ilyet rám így összeráncolt homlokkal figyelem, undorral és bizalmatlanul, hiszen szó szerint az ereimben is mágia folyik, az tart életben. Vajon van akkora ereje, hogy birokra kelljen egy négyszáz éves Örök Életűvel? Idővel lehet, hogy még az öregedés is elindulna a vonásaimon, de egyelőre nem érzek ilyesmit, csak kellemetlenséget, mintha valami folyamatosan nyomasztana belül. - Viggo. Ezek auror eszközök? - kérdezem egyszerűen, miközben végül felemelem a tekintetem és körbehordozom a termen. Van ötletem arra, hogyan semlegesítsük, de nem rohanok sehova, előbb beszéljünk, mérjük fel a helyzetet. Látom, ahogy Annabelle Duncan fölé hajol én pedig kétlem, hogy bármilyen gyógyító képességemet átadhatnám jelenleg a mágiablokkoló varázstárggyal, anélkül csak igen felületes ellátáshoz értek, mint tényleges vérző sebek kötözése, ami nincs. Ettől függetlenül is közelebb lépek hozzá, halkan felsóhajtok, miközben a kezem szinte anyaian ér Duncan vállához miközben ébredezik, felsegítve, ha kell. - Örülök, hogy újra látlak, többnyire sértetlenül, fiú. - mondom, egészen őszintén, akármennyire szorult helyzetben vagyunk még mindig, sőt, ez az a pillanat, ami a legveszélyesebbnek tűnik. Mindenkinek a karkötője világít, így mindenki felé biccentek egy aprót, de végül Annabelle-en állapodok meg. - Beszéltél a kováccsal. Mit tudtál meg? - kérdezek rá újra. Persze ez azt is jelenti, hogy azon kívül, hogy mit sikerült elmondania neki azt is meg kell osztanunk Duncannel, hogy vélhetően mostanra már halott, de amúgy sem titkolnék el előle ilyesmit soha.
Life is too short to wait...
