2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2022-05-28, 00:07
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Amikor Duncan továbbra is köti az ebet a karóhoz, hosszabban elidőzöm rajta, igencsak átható tekintettel. Mintha csak emlékeztetni akarnám, hogy azért ne becsülje le azt a jó pár együtt hajózott, vállt vállnak vetett évet. Arról nem is beszélve, hogy a tengeri varázs miatt nem hagyhatom hátra, csak úgy sorsára. Én azért emlékszem ezekre a momentumokra. Bár hangosan eszem ágában sincs Duncant is emlékeztetni rájuk, meglehetősen furcsállom a pálfordulásszerű hozzá állását, ahhoz képest ahogyan köszöntött... Akarva akaratlanul is Annabelle-el kötöm össze ezt, de jelét nem adom a feltételezéseimnek egyenlőre. - Hmm.. Ha minden rosszarc hasonlóan gondolkozna, a világ tele lenne antihősökkel és valójában.. megmentené önmagát. - persze ezzel nem leszólni akarom Duncant, csak élcelődöm vele egy kicsit. De azért láthatja rajtam, hogy nem rosszból mondom. A figyelmemet nem kerüli el őnagysága szájának a rezzenése. Mindezt pusztán amiatt, mert Duncan nem értett vele egyet… És bár többmindent nem sikerül leolvasnom róla, felmerül bennem, vajon néhai bajtársam mennyire táncol úgy, ahogy a szőkeség fütyül..? Vahjon mi lesz még itt ebből? A szavaira egy könnyed mosollyal és némi ártatlan vállvonással reagálok - Örülök, hogy ezt Duncan-nel megbeszélted, de ezt én most hallom először. - a többire inkább nem is reagálok. Teljesen feleslegesnek tartom. A térkép említésére már érdeklődően biccentem félre a fejemet. Maegan szavaira a nő felé fordulok - Ameddig a pörgettyű forog, mi meg legalább kívülről nézve kedélyesen cseverészünk, nincs min aggódni. Senki nem hallja a beszélgetés valódi fonalát. Valószínűleg olyasmiket hallgatnak hogy kinek milyen volt Ibizán vagy ilyesmi.. - próbálom megnyugtatni legalább nyomokban és alapvetően én nem voltam ingerült és csak pár nagyon egyszerű kérdést tettem fel minden feszengés nélkül. Freya kérdése a térképpel nagyon is felcsigáz és én is várakozó helyzetbe vágom magamat, hogy lássunk belőle valamit mert vakon lövöldözni egy ilyen küldetés küszöbén a legnagyobb faszságnak tartom. - Most jöhet valami elterelés ameddig a térképpel “bíbelődünk”. - címzem Annabellenek ha már bűbájokat emlegetett. - Mondjuk egy hatalmas Rolling Stones plakát vagy ilyesmi… - persze nyilván rá bízom, hogy egyáltalán kezd-e vele valamit. Mindenesetre ha tényleg látjuk a térképet Freyaval közösen legalább kezdésnek be tudunk lőni egy stratégiai vonalat. Teszem azt, ameddig Maegan össze szedi a cuccait és vissza ér. Utána ha mindenki kész és találkozom a várakozó tekintetekkel - Menjünk hátra! - állok fel végül az asztaltól és ha senkinek nincs már hozzáfűzni valója megállítom a pörgettyűt és elteszem az egyik zsebembe, majd nemes egyszerűséggel elindulok a hátsó kijárat felé. Kint pedig mindenkit megvárok. - Akkor most, alkossunk egy szűk kört! - ezzel Freya mellé lépek és a karomat átvetem a vállán, a másik karommal pedig Duncant ragadom meg és húzom közelebb, majd intek a többieknek is hogy kövessék a példánkat. - Gyertek, csak semmi szégyenlősködés! Mintha kedvelnénk egymást! - ha mindenki össze borult mondhatni, vissza húzom a kezeimet és a nyakamból egy vékony, homokszemcseszerűen pergő láncot húzok elő, de a medál részét egyenlőre a kezemben tartom. Megindítom a sort és mindnekinek a nyakába vetem, a lánc pedig úgy “nyúlik” és idomul, ahányan a körébe kerülünk. Végül pedig egy szemtelen vigyorral fordulok a cimborámhoz - Egy nap előny megfelel? - amennyiben jóváhagyó választ kapok, elő kerül a medál is. Egy kicsiny homokóra, a tér minden irányába forgatható, rúnákkal tele vésett foglalatban. Bizonyosan mindenki látott már legalább könyvekből időnyerőt… Mindennek örömére meg is indítom a kis szerkezetet. Hát igen.. meg van az előnye annak ha valaki a Minisztérium korruptabb feléhez tartozik. A ciki, hogy ezt a kis vackot úgy bűvölték meg, hogy ha a “gazdáján” kívül más próbálja használni, egyszerűen megfojtja az illetőt.. És sajnos csak néhány útra elég, de esetünkben valószínűleg hasznos lesz még. Valahol persze mérhetetlenül esz a kíváncsiság, hogy Duncant az életben maradás esélye legbelül reménnyel és az élni akarás szikrájával tölti el, vagy… félelemmel és kétségekkel?
V alóban nem beszélek túl sokat, ami talán furcsa lehet valakitől, aki kereskedik, azonban eszem ágában sincs megosztani magamról máris mindent az elején. Nem ismerem ezeket az embereket, Duncannek is jó időbe telt, mire rá tudott beszélni arra, hogy eljöjjek ide, noha azóta teljes mértékben támogatom a tervét és mellette állok. Ahogy azonban többen is fogalmaztak, mi itt egymást nem ismerjük, és nem is bízunk a másikban. Én azonban a nyílt faggatózás és gyanúsítgatás helyett inkább megfigyelek, abból sokkal többet meg tudok tanulni az emberekről, minthogy olyan kérdésekkel támadjam le őket, amikre nem fognak válaszolni úgyse. Kétségtelen, hogy Annabelle a leggyanúsabb az egész társaságban, de ha Duncan úgy gondolja, hogy kell a csapatba, akkor nem fogom megkérdőjelezni, főleg, hogy erről beszéltünk is már korábban. Elhiszem, hogy a többieket váratlanul érte a dolog, de nem fogja a nő kiadni a sötét titkait akkor sem, ha most kihallgatják. Ha valamit megtanultam a Mungóban, az a türelem és a várakozás képessége, na meg persze a mérlegelésé. Nem most van itt a helye és ideje annak, hogy összevitatkozzunk, ráadásul azt sejtem, hogy Annabelle válaszai csak tovább szítják az indulatokat, úgyhogy kissé fészkelődni kezdek a kényelmetlen széken. - Lassan feltűnést fog kelteni ez a kis vita, szerintem erre találnánk sokkal alkalmasabb helyet is, ahol nincsenek kívülállók, már ha egyáltalán szükséges ez – jegyzem meg fojtott hangon, egy ingerült félmosoly kíséretében, miközben kissé feléjük hajolok. Elkapom Duncan pillantását, és csak a tekintetemmel kérdezem, hogy ezekre a reakciókra számított-e. Érdeklődve hallgatom, hogy ki mire képes, eléggé változatos a felállás, és magam részéről egyáltalán nem gondolom haszontalannak, hogy valaki történelemmel és könyvekkel foglalkozik. Ha valóban nagy a tudása, akkor könnyen lehet, hogy valójában ő a csapat leghasznosabb tagja. Én, aki bájitalkeveréssel foglalkozom, jól ismerem bizonyos területekhez és munkákhoz kapcsolódó előítéleteket, számtalanszor hallottam már, hogy könnyű nekem összeönteni ezt-azt, a valódi gyógyítás vagy akár az aurorkodás, átoktörés az igazi munka. No persze, ha nem lennének az olyanok mint én, akkor ezek a munkakörök nem tudnának működni alapanyagok híján, de persze ez nem szokott felmerülni. Úgyhogy megtanultam, hogy semmit sem szabad lenézni, csak mert inkább elméleti tudomány, mint gyakorlati. - Amíg a térképet nézitek, lehozom fentről a holmim – állok fel az asztaltól. Nincs rá szükség, hogy én is a térképpel foglalkozzam, van itt két ember, aki ért hozzá, inkább lehozom, ami kell, mert ideje indulni, és remélem, hogy mire visszajövök, már mehetünk is. Ha szükség lesz rám az elterelésben vagy csapdaállításban, akkor segítek, de a tervezésbe nem szólok bele, az nem az én asztalom.
◌
Freya Björnsdottir
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2022-05-25, 23:16
Megmutatkozik azért legtöbbekben az élni akarás, még ha nemes feladatnak is tűnik feláldozni az életünket a világ boldogulásáért. Vajon tényleg megérdemli a világ? Vajon van még egyáltalán esélye az emberiségnek, hogy jó útra térjen, levetkőzze a kapzsiságot, a hatalomvágyat és az undorító háborúkat? Nyilvánvalóan sok mindent megéltem már, jót és rosszat, és éppen egy olyan periódusában vagyok az életemben, amiben mondhatni van miért élnem azon felül, hogy az öngyilkossággal az őseim ajándékát tagadnám meg, ami szembe megy mindennel, amiben hiszek. A bájitalkeverő nő mintha meg se rezzenne a lehetséges halálra, így nem csak Annabelle pillantásait érdemli ki, hanem az enyémet is, egészen addig, míg Viggoval nem fut össze a tekintetem. Sötét tekintet, számtalan titkot rejthet, de a keresztkérdései és a tartása azt sugározza, hogy kivételesen életrevaló és ezt tudja is magáról. - Biztos vagy benne, hogy meg akarod semmisíteni és nem használni? Ha fegyver Grindelwaldnak, akkor fegyver lehet neked is. - fordulok Duncan felé, kritikusan végigmérve a férfit. Tud rólam egyetsmást, tudja, hogy kiábrándított az emberek gyengesége és hogy a hosszú életemmel, jobban mondva az örök életemmel, én már nem egészen tartom magamat egynek közülük. Nehéz is lenne, ha már legalább több, mint tíz generáció életét éltem le és a törzsem, ahol felnőttem olyan brutálisan lett kiírtva a konkvisztádorok által, hogy még a történelem könyvek is alig tesznek róluk említést. Nem maradt más fent, csak a nővérem, Pocahontas, egy megcsúfolt, romantizált történetben, aminek köze sincsen a valósághoz. Annabelle egyetlen gyenge próbálkozást sem tesz arra, hogy válaszoljon Viggo keresztkérdéseire, ami alátámasztja, hogy megbízhatatlan és Duncan ítélete ellenére mindenkinek nyitott szemmel kell figyelnie, hogy pontosan mik is a szándékai. A csempész és a bájitalkeverő legalább nem Grindelwald leszármazottjai, és ugyan utóbbi igen hallgatag és nem szavazom meg a bizalmat már az első pillanattól, még is csak könnyebb rájuk bajtársként tekinteni. Végül bólintok arra, hogy miért van esélyünk megelőzni a hatóságokat vagy éppen a Testvériséget, de a két szememmel még mindig nem láttam a térképet, ami nyilván kritikus olyan valakinek, aki az elméleti tudásával lehet a csapat hasznára. - Esetleg megkaphatnám vagy legalább láthatnám a pontos térképet, hogy megjelöljük mire számíthatunk? - kérdezem, miután Annabelle is felhozza a térképet, egyenesen Duncannek intézve, hiszen úgy sejtem, hogy nála van a térkép, az ő öröksége. Minden esetre én már úgy érkeztem, hogy a ruhám teljesen passzol egy Albániai tradícionális öltözethez, persze nem eltúlozva, nem egy több száz éves együttest viselek, ami csak még jobban felhívná rám a figyelmet. Bólintok Viggonak, a csapdaállítás és a gólemek a megfelelő pontokra nagyon is hasznosak lehetnek. - Ha olyan elviselhetetlen a túlerő, akkor elterelésként is életre hívhatnánk a mágiát az erdő egy más pontján, vagy megtévesztő nyomokat hagyhatunk magunk után a helytelen irányba. Mindmind eszköz arra, hogy elkerüljünk minden harcot és megosszuk az ellenségeinket. Divide et impera, oszd meg és uralkodj. - idézem fel az egyik leghíresebb latin kifejezést, ami alapján a Rómaiak megannyi csatát vívtak. És tekintve, hogy milyen méreteket öltött a birodalom, mondhatjuk, hogy sikeresen is. Persze ennyire azért nem vagyok ősöreg, csupán történész többek között. Amennyiben előkerül az a bizonyos térkép és megmutatják a várat, a hely földrajzi adottságait és a mi kijelölt célpontunk helyét, Viggoval valóban fel tudunk állítani számtalan elterelést, ha akad rá időnk, illetve nyilvánvalóan Annabelle bűbájai vagy a vöröshajú boszorkány robbanó bájitalai is szerepet játszhatnak. Ha nem zsupszkulccsal utazunk, akkor van időnk megtervezni a lépéseket út közben, így hát végignézem miként áll fel mindenki és Duncan tekintetét követve én is várakozóan Viggo-t kezdem el figyelni. A nyelvvel, a ruházattal, helyi hagyományokkal, mitószokkal, történelemmel maradéktalanul készültem, ám az utazás szervezésével nem.
Az önfeláldozás részére nem reagálok, hiszen én magam sem akarom otthagyni a fogamat sehol, de azért nem túl bizalomgerjesztő, hogy Duncan azt mondta a kis barátai bizony mind vállalták ezt. Az a kérdés, hogy ő értett félre valamit, vagy a barátai nem mondtak igazat, amikor üzent nekik, netán csak tudják, hogy ez felmerült, de nem vállalnák be. De akkor minek jöttek? Legalábbis én úgy vettem ki Duncan szavaiból, hogy mindenki tisztában van vele, hogy bejutni nem lesz annyira nehéz, de ki már jóval nehezebb. Főleg, hogy még úgy tűnik engem próbál meg helyretenni, amit felettébb nehezen viselek, most először rezzen meg a szám széle annak jeleként, hogy nem tetszik a dolog. Lehet, hogy ő bízik ezekben az alakokban, de nekem miért kellene csak úgy minden indok nélkül, ha még azt se tudom mire képesek? Mennyi esélyük lenne, ha nem mennék velük? Ezek után nem is lep meg, hogy Viggo felém fordul a kérdéseivel, de az én tekintetem Duncanre siklik, hiszen megmondtam neki, hogy eszem ágában sincs senkit győzközni. Ennél magasabban hordom az orromat és többre tartom magam. Arra pedig kevés esélye van, hogy bármit is leolvassom az arcomról. A nagyapám évekig tökéletesen álcázta magát Amerikában az aurorok között és senki még csak nem is gyanakodott rá, olyan magas körökbe jutott. Bőven örököltem az ebbéli tudásából is, hogy gond nélkül elrejtsem a valódi motivációimat. - Mint ahogyan már Duncannek is elmondtam nem szándékozom magyarázkodni se neked, se másnak. Számomra ti is idegenek vagytok, a bizalom pedig drága játék. Vedd úgy, hogy ha a barátod öngyilkos küldetésre indul, úgy vélheti, hogy velem több esélyetek van élve megúszni. - ez persze azt is egyértelművé teszi, hogy én magam sem szándékozom otthagyni a fogamat. Az, hogy ezért mit tennék meg? Végülis én sem tudhatom, hogy ők mit, hiszen ahogyan Duncan elmondta sötét alakokról van szó, bár a könyvtárosról ezt nem mondanám, de a másik kettőről azért nagyon is. Nem hiszem, hogy nekem csak úgy bizalmat kellene szavaznom nekik, hogy egy kemény helyzetben védenék a hátamat, vagy vajon ők mivel tudnának nekem biztosítékot adni? Semmivel igaz? De én nem is várok effélét, hiszen bízom saját magamban annyira, hogy ne legyen szükségem feltétlenül másokra. Azt pedig jól sejti, nem tudhatja, hogy a végén nem lépek-e le azzal a kővel, viszont ha van benne annyi önzés, amit sejtek, akkor jobban jár velem, mint nélkülem egy életveszélyes küldetésben, ha megakarja úszni. - Akad egy térképünk, ami nekik nincs. - egészítem ki végül Duncant, hiszen Freya kérdése erre is vonatkozott. A térképen pedig Duncan vére bizony jelölte, hogy hová kell mennünk, amíg mindenki más a várról tud csak. Lépéselőnyünk van, ideje lenne indulni és nem feleslegesen eljátszani az időt, ami megadatott, hogy előttük érjünk oda.
-Ne becsüld le azok erejét, akiket meghívtam. Ne feledd, ők előbb tudtak az ügyről, mint te. – Nem emeli fel a hangját, de nem rest felszólalni a társaiért. Annabelle ebben az esetben csupán utólag csatlakozott hozzájuk, míg mások ténylegesen rákészültek. Duncan már tervezi egy ideje, hogy kiszakad a menekülés örök körforgásából, és végre változást hoz. Azt apja elindult ezen az úton, de neki kell célba érnie. És egyúttal az apák bűneiért a fiúknak kell bűnhődniük, ez már csak egy ilyen világ. Freya nem veszi magára az élcelődést, hosszú élete során már megannyi színes karakterrel találkozott ahhoz, hogy komoly önérzete legyen. – Nektek nem szükséges, de én úgy vélem, hogy ha netán valakinek ott kell maradnia, hogy véglegesen megbizonyosodjon arról, hogy a rubin megsemmisült, akkor az én leszek. Az én apám készítette, talán nyomás alatt, de lehet, hogy ezzel akart egyensúlyt hozni. – Most kissé lehajtja a fejét, nem érzi magát hősnek, egy kalózhoz nem is illik az ilyen világmegváltás, de talán egy bukott alakból mások sem nézik ki, hogy önfeláldozzon. Véleménye szerint a társainak is sok van már a rovásán, de helyettük nem dönthet az életről. Most kissé elhallgat, és az italába temetkezik, felnézve összeakad a pillantása Meaghanéval, tudja, hogy a bájitalos boszorkányra a végsőkig számíthat. Ez sokkal erősebb kötelék, mint Viggoval az az eskü. Amíg utóbbi Annabelle-t vizsgáztatja, addig a skót az ujjaival az asztalon dobol. – Nem a képességeink a lényeg, hanem az, hogy mit vagyunk készek megtenni. Ahogy mondjátok, a Testvériség vagy éppen az aurorok azt hiszik, hogy a rubin a várban van. Ha az erdőben van is egy kisebb helyőrségük, nem tudják, hogy jövünk. A csapdák, az álcázás, ez mind jól jöhet. A meglepetés ereje talán többet érhet, mint hogy mekkora hátrányban vagyunk a létszámunkat ítélve. A spártaiak is napokig tartották azt a szorost. – A túlerővel fel lehet venni a versenyt, ha az ellenség nincsen tisztában a pontos erőviszonyokkal. Ráadásul ha olyan stratégiai pontot el tudnak foglalni a rubin elpusztítása közben, ami jól védhető, akkor akár még működhet is. Sürgetőleg int, lassan talán tényleg indulni kéne, ha mindenki komolyan gondolja, és most Viggora sandít, egykori harcostársa talán már intézett is valamit, amivel könnyedén eljuthatnak Albániába.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2022-05-14, 14:34
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Őszintén szólva az, hogy ki hány hidat égetett fel maga mögött, egyéni nyomor. Én mögöttem nagyon is sok stabil híd maradt. Talán pontosan emiatt gondolkozom már most azon, hogy mi lesz a mese Annabelle-el kapcsolatban, ha esetleg úgy alakulnának az események. Épp ezért is nézek, leplezetlenül rosszallóan amikor a hattyúdalt említi Duncan. Épp felszólalnék amikor is Freya megteszi helyettem és szépen vissza is oszt mindenkit. Úgy nagyjából azonnal a szimpátia szikrájával a fejemen nézek rá. Valamiért szórakoztatónak találom az összhatást. A kérdésére pedig az én fejemen nagyon is látszik, hogy buzog bennem az élet és nem hat meg, hogy Duncan lemondott a sajátjáról. Vagyis de.. olyan szempontból, hogy minket is magával akar rántani dee… majd lebeszélem.. Közben figyelek arra amit a többiek mondanak és nekem bizony igencsak megcsapja a fülemet valami és ahogy Freya úgy én sem szándékozom sietni a francért sem. És onnantól, hogy a beszélgetésünk védve van, kényesebb témákat is érinthetünk - Azért had tűzzem közbe én is, kötve hiszem, hogy Annabelle csak azért megszökött volna, hogy utána meghaljon… És a másik. Ha Grindelwald is keresi ezt az ékszert, mi a garancia arra, hogy miután megtaláltuk valóban sor kerül az elpusztítására és a drága hölgy nem csak egyszerűen a nagyapa kezébe adja? - Annabellet fürkészem, a legapróbb mimikáját is figyelve. Nem mondom, hogy tévedhetetlen vagyok, de azért van “némi” tapasztalatom hogy felismerjem ha valaki át akar verni.- Eddig hű voltál hozzá, most mi változott, amiért… akadályoznád? - szándékosan nem azt mondom, hogy ellene tenne, hiszen egyáltalán nem gondolom, hogy megtört volna. Túl sok van már mögötte, emiatt a hűség miatt, hogy csak úgy amnesztiát kérjen és nem is tűnik olyasvalakinek aki feladná, vagy egy halálba tartó küldetésben látná a megoldást. Nem támadom Annabellet ahhoz túl nyugodtan tettem fel a kérdéseimet. Egyszerűen válaszokat akarok. Végül Duncannek címezve össze foglalom azt, ami számomra lejött a társaság összetételéből, meg sem rezzenve, hogy le lettem szólva. Igazából túl vastag a bőr a pofámon, hogy szívemre tudjak venni ilyesmit.- Amennyiben a közel harcra nem látsz kedvező kimenetelű esélyt.. Nos a csapdaállítás a másik kedvenc elfoglaltságom. - vigyorodom el voltaképp kissé önelégülten, de lehet végülis lelkesedésnek is venni. - Szerintem ha össze dolgozunk, elég ütőképes területi, akár lépcsőzetes csapdát tudunk létre hozni, bűbájokkal, mérgekkel, rúnákkal - itt Freyára nézek egy pillanatra, hiszen a nyelvek és a térképészet, helyismeret ha úgy tetszik elengedhetetlen része egy jól össze rakott csapdának. - Vannak szívköveim, amikkel még gólemeket is életre lehet hívni. - fűzöm össze az ujjaimat az asztalon és kezdek “tapsikolni” a hüvelykujjaimmal.
N em sokáig ülök egyedül annál az asztalnál, észreveszem, hogy egy férfi közelít felém. Mikor már egészen látótávolságon belül van, fel is ismerem. Na persze, a nevét nem tudom, mert én sose kérdezősködöm a vendégek felől, amíg fizetnek és nem köpnek be, de járt már a boltomban, és ezeket megjegyzem. - Csak tessék – intek a kezemmel, majd alig észrevehetően biccentek is egyet, ez már a valódi köszönés, az előzmény pedig a külvilágnak szóló színjáték része. Ekkor érkeznek meg Duncanék is. A kérdésre csak bólintok egyet, így, hogy már ennyien csoportosulunk, jobb is, ha indulunk minél hamarabb, mielőtt nagyon gyanússá válik a dolog. Annabelle meglehetősen szűkszavúan összefoglalja, mi történt eddig, bár egyáltalán nem hibáztatom érte, az ő helyében én sem valószínű, hogy készséges lennék. Tulajdonképpen mulattat a dolog, hogy itt vagyunk négyen, akik nem bíznak egymásban – legalábbis nem mindenki, és mégis egy közös cél érdekében dolgozunk. Elnyomok egy félmosolyt és csak ezután válaszolok arra a kérdésre, hogy miben vagyunk jók. - Bájital- és méregkeveréssel foglalkozom. Értek a gyógynövényekhez, tudok ártani és gyógyítani is, mikor mire van szükség. – Ennél többet egyelőre nem mondok, igazából ez a lényeg. Majd ne felejtsem el ellenőrizni fent, hogy tényleg minden szükséges holmit bepakoltam-e. Ekkor csatakozik hozzánk még valaki, őt soha nem láttam még ezelőtt. Ahogy hallgatom, hogy ki milyen terület szakértője, felmerül bennem is ugyanaz a kérdés, ami a másik férfiban, hogy vajon Annabelle is elmondja-e magáról. Kétségkívül ő az, akinek a jelenléte a legtöbb kérdést felveti, ha nem tudtam volna előre, hogy jön, valószínűleg felálltam volna és kiszálltam volna az egészből. Így sem vagyok teljes mértékben nyugodt, de bízom Duncan ítéletében. Amikor ő már a konkrét haditerv részre tereli a szót, kissé előrébb dőlök. Nincsenek kétségeim már, hogy bármi lesz is, követem. Az elbizonytalanodás és a kétség megvolt azalatt a számtalan alkalommal, amikor beszélgettünk erről. Én megtettem minden előkészületet, hiszek a célban, innen már nem fordulok vissza, úgyhogy elszántan állam Annabelle fürkésző pillantását. Valóban nem vagyok túl bőbeszédű egyelőre, bár máskor sem, azonban most kifejezetten arra koncentrálok én is, hogy minél jobban kiismerjem a többieket, és eszem ágában sincs rögtön az elején kitárulkozni.
◌
Freya Björnsdottir
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2022-05-07, 22:42
Érdekes a csapatösszetétel, habár egyelőre a festett vörös boszorkány igen titokzatosan hallgat. Ez nem jelenti azt, hogy emiatt több figyelmet szentelnék mindenki másra, sőt, mindig az a legérdekesebb, aki hallgat. Ahogy Viggo bemutatja magát, az erősségeit, nyilvánvalóan van közöttünk egy aprócseprő átfedés, ami nyilvánvalóan egyrészt nem véletlen, másrészt nem meglepő a hosszú éveim tudását felhalmozva. A szőke boszorkány megjegyzése nyilvánvalóan élcelődés akar lenni, de én elnéző mosollyal nézek rá, kissé felvont szemöldökkel. Nem mondok semmit, csak a tekintetem provokálja, hogy nyugodtan folytassa, ha még akad egyéb felesleges véleménye. Duncan lényegében adja alá a lovat, amikor miután a nő az én elméleti tudásomat kicsinyelte, ő Viggo-val érzékelteti, hogy hiába ügyes harcos, a jelen helyzetben úgy sem elég. Így kell csapatmorált építeni, nyilvánvalóan. - Azt szögezzük le, Duncan, hogy amennyiben úgy gondolod, hogy ez egy öngyilkos küldetés, egészen pontosan miért is hívtál minket össze? Vagy az egybegyűltek közül mindannyian készen álltok feláldozni az életeteket, nos... - elmosolyodom, miután mindenkin végigfuttattam a tekintetem, Annabelle-en megállapodva, aki még fel is hozta a származását, mintha egy arab telivér lenne, akinek a vérvonala példás -... a nagyobb jó érdekében? - fejezem be, miközben attól függetlenül, hogy a szavaim azt is éreztethetnék, hogy sok sikert, én már fordulok is ki az ajtón, egy tapodtat se távolodom el tőlük. Érdeklődve összefonom a karjaimat, kissé még előre is hajolva, a pörgettyűt figyelve, ami a beszélgetésünk biztonságáért felel. Hasznos apróság, és önkéntelenül is a gazdája felé tereli a tekintetemet. Valahol igazuk van, Viggo csempész, közelharcos, Annabelle a bűbájokkal bánik jól és vélhetően az átkokkal is, ha már a Grindelwald vérvonallal büszkélkedett. Én még négy évszázad alatt sem fektettem nagy hangsúlyt sem a fizikai küzdelemre, se a pálcásra. Persze mind a kettő az életem része volt egy-egy szakaszon, de az régen volt, nagyon régen. Az elmúlt évtizedeket ténylegesen csak a könyvek, antik tárgyak társaságában töltöttem és persze a fiaméban, de ő róla szó sem eshet ebben a társaságban. - Milyen információk állnak szolgálatunkra még? Ők nem tudják a pontos helyet, tehát, mi igen? - kérdezek rá, mellőzve azt, hogy sietnünk kéne. Nyilvánvalóan ez is abból adódik, hogy a hosszú életem alatt elszoktam attól, hogy túlságosan szorítana az idő és "könyvtárosként", ha bemutatnák a forrásokat, könyvet, térképet, jegyzetet, akármit, talán a számtalan nyelv, szimbólumrendszer, ami a fejemben van tovább segíthet. - Az elmúlt néhány órában leporoltam az akcentusomat, így a nyelvvel akkor sem lehet problémánk, ha szükségünk lenne társalgásra, vagy helyi feliratok olvasására. - teszem hozzá, ezzel talán még kibővítve a repertoáromat, ám az nyilvánvaló, hogy én minden erőmmel kerülni fogom a harcot - és az is, hogy nem szokásom senkit sem vakon követni, nem indulok el azonnal, beérve annyival, amennyi már elhangzott.
Különös egy társaság és cseppet sem lep meg, hogy vizslató tekinteteket kapok. Bizonyára mindenkit érdekel, hogy miért vagyok itt, de senki se kérdez rá nyíltan. Az egy dolog, hogy úgy se akarnám részletesen kifejteni, de egyféle gyávaságnak is gondolom, hogy ott vannak a kérdések a levegőben, de még sem hangzanak el. Vajon tartanak tőlem és botor ötletnek gondolják, hogy Duncan elhozott? Ez reális hozzáálás lenne. - Könyvtáros... hasznos képesség. - szökken fel a szemöldököm, de azért látszik, hogy egyelőre az indián nőt nem tartom soknak. Lehet, hogy komoly elméleti tudása van, de valahogy úgy érzem, hogy nem arra lesz szükségünk. Tudjuk, hogy mit keresünk, és azt is, hogy arra bizony nem csak mi pályázunk. Ha pedig ki akarunk majd jutni élve - mert hát nekem eszem ágában sincs feláldozni magamat -, akkor ütőképesnek kell lennünk, amiben az elméleti tudás nem a leghasznosabb társ. A fickó már sokkal érdekesebb, aki olyan nagy baráti öleléssel üdvözölte Duncant. Legalább közelharcban jó, az már valami, bár azért ez a verhetetlen duma elég pökkhendinek hangzik, de nem teszem szóvá egyelőre. Mutassa meg majd, hogy mire képes, addig eszem ágában sincs komolyan venni. - A varázstárgyakhoz én is konyítok valamicskét, ahogyan a megtévesztéshez is és a harci képességeim sem utolsók. Bizonyára tudjátok, hogy milyen a vérvonalam, úgyhogy a mágikus adottságaimra sem lehet panasz. - azért lássuk be a nagyapám mégis csak a legnagyobb varázsló, akit a hátán hordott a föld. Persze hajlamosak az emberek Dumbledoret ide sorolni, de természetesen tévednek, csak mondjuk úgy jobb a marketingje és bizonyára a Minisztérium se szívesen keltene pánikot azzal, hogy bizony Grindelwaldot nem lehet egykönnyen legyőzni. Tetemes túlerő kellett ahhoz is, hogy elfogják és bezárják. Átadom inkább a szót Duncannek, hogy részletesebben is kiegészítse a szavaimat. Kíváncsian figyelem a tekinteteket addig is. Vajon mindegyikük tényleg feláldozná magát, vagy megrezzen az arcuk, mert nem értenek egyet Duncannel és bizony visszaakarnak jönni, csak nem mondják ki nyíltan? Fontos kérdés, hiszen ha akár egy csepp bizonytalanság is van bármelyikükben, akkor egy kényes helyzetben hozhatnak olyan rossz döntést, ami nem kedvez nekem. Én pedig nem akarom otthagyni a fogamat. - Álcázhatjuk magunkat, ismerek néhány kiváló bűbájt, de néhány változtatás a ruháinkon is elég leht. Az erdő a térkép alapján elég nagy és a többiek nem tudják pontosan hol is kell keresniük a fegyvert. Könnyen beelőzhetjük őket. - sőt mivel egy erdőről beszélünk talán nem is kell komoly álcázás. Ott azért mégis csak nehezebb összefutni bárkivel is, nem úgy, mint egy kocsmában. A többiekről e téren nem tudok sokat, de az biztos, hogy nekem komoly vérdíj van a fejemen. Bőven elég egy kellemetlen alak itt a kocsmában és már az indulással is lesznek problémáink. Duncan szerint ez a hely biztonságos, de én nem igazán hiszek a biztonságban és csak e miatt úsztam meg a tegnapi napot egy komoly sérüléssel a helyett, hogy rosszabbul jártam volna.
A skóthoz leginkább a bájital boltos Meaghan áll közel, hiszen vele tartotta leginkább a kapcsolatot. Sosem szűntek meg szövetségesek lenni, éppen ezért ha Meaghan szótlanul pakolászik, akkor a férfi fogja átvenni helyette a szót. Annabelle éles nevetése, vagány kiállása mindig felhívja magára a figyelmét, mondhatni kár egy ilyen erőteljes nőt a halálba vezetni. Ám abból a szőkeség sem lóg ki, hogy rengeteg van már a rovásukon, és most lehet, hogy tényleg tehetnének valamit, önzőség helyett. Azt Duncan elképzelni sem tudja, hogy mi lenne, ha valóban vissza tudnának térni, felégette azokat a bizonyos hidakat, s olyan szívességeket kért most többektől, legyen szó pénzről, varázslatról, amelyet nem szándékozik viszonozni. Meglehet valaki balek volt, ezért segített, de többen nyilván átérezhették, hogy olyan lehetetlenül nagy a szívesség, amit kér, hogy ez inkább útravaló, búcsúajándék, semmint viszonzandó tétel. A társaság nem tűnik gonosznak, sőt, mindannyian inkább semlegesek, köpönyegforgatók, akik a saját hasznukat nézték és mindig annak az oldalára álltak, aki többet fizetett. Behunyták a szemüket, ha más szenvedett, mert esetlegesen egy olyan ügyben tudtak távol maradni, ami nem szolgálta a saját boldogulásukat. Összevillan a tekintete Viggo-éval, de csak aprót ráz a fején, még ha érezhető némi kémia a szőke boszorkányal, most nem ez a fontos. Elgondolkoztató, nyilván, hogy a vonzalom miatt meg kéne próbálni élve kikecmeregni a lehetetlen küldetésből. – Kösz. Felszívtam magamat a hattyúdalra. - Inkább hallgatja a többiek bemutatkozását, és csupán Viggo esetén is csupán felemeli a mutatóujját, hogy hozzáfűzzön valami lényegtlen apróságot. – Az esélytelenek nyugalmával mondom, nem fogunk szemtől szemben küzdeni. Albániában sosem látott túlerő védheti az ékszert, amit el akarunk pusztítani. Esélyesen Grindelwald vagy a korrupt auror parancsnokság is nyomon lehet, vagy minket követnek. Befelé könnyebbnek érzem odajutni, kifelé nem fog menni. Tartjuk a vonalat, amíg meg nem tudjuk semmisíteni, aztán.. – Belecsap a saját tenyerébe a másik öklével, hogy ha kell, akkor vigyenek magukkal minél többet a halálba, méghozzá abból az oldalból, amelyikről kiderül, hogy ténylegesen ártani akar másoknak. A halálba induló skót harcosokat dudaszó szokta kísérni, de itt vajon ki lesz a zenész? Lényegében senki, ezt is mellőznie kell az életében elkövetett bűnökért. Freya és Annabelle között járatja a tekintetét. – Azt kéne összefoglalni, hogy mit tudunk arról az erdőről. Tudjuk magunkat álcázni valami másféle társaságnak? – Hogy mire is gondol, nem fejti ki, lehetnek forgató tévéstáb, vagy akár turisták is, végülis bármilyen ötlet szóba kerülhet, csak induljanak már, mert úgy véli, hogy mindaddig, amíg nincsenek mozgásban, könnyű célpontot tartanak.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2022-04-25, 00:03
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Duncan meglehetősen végstádiumban látja a képletet. De amondó vagyok, az én életösztönöm ami nagyjából megegyezik egy makacs csótányéval és mivel a tengeri “balesetünk” miatt nem hagyhatom cserben… Na jó meg mert némi gerinc is szorult belém és ő egyike azoknak akikért hajlandó lennék erre arra… ez az egész adhatna némi reményt neki is! Persze nekem aztán rohadtul nem tisztem bele szólni abba ki mennyire borultan látja a világot, de ha a társaságnak én leszek az életvidámabbik fele.. Hát az igencsak elgondolkoztató ránk nézve. Megindulok hát Meaghanhoz és épp hogy leteszem a teát elé már kapom is a köszöntést amire.. minden ellenére nem tud nem egy dögvigyor a képemre kerülni. Hiszen végső soron örülök Duncannek. Régi szövetséges, régi barát az ilyesmi pedig a mi “szakmánkban” ritka holló. - Hahh! Jó látni te csirkefogó! - veregetem hátba viszonozva a medveölelést. - Jó színben vagy.. - dörgölöm az orra alá hamiskásan miután elengedtem és nem leplezve Annabellre vetem a tekintetemet, amolyan célzásképp hogy… elég ha Duncan érti. Azt azért láthatja rajtam, hogy kismillió kérdésem lenne a nőjével kapcsolatban, és azt sem nehéz megtippelni, hogy nem a magánéleti értelemben. Annabelle épp így vizslatva néz minket, akár még találkozhat is a tekintetünk. A Freyas megjegyzését nem tudom hova tenni, de azt hiszem nem is baj. Aztán mind letesszük a seggünket. Én hanyagul kissé flegma, laza tartással bitorlom a helyemet az asztalnál és mielőtt megindulna a diskurzus további része, egy kicsi fém pörgettyűt veszek elő, de egyenlőre nem indítom el, csak szórakozottan az asztalhoz kocogtatom. Duncan kérdéseire csak biccentek, útra kész vagyok ébredés óta. - Ezt remélem te is megosztod magadról velünk. -szúrom közbe amikor Annabelle felhozza, hogy ki mennyire lehet majd hasznos, ütőképes, vagy akár gyenge láncszem. Tudom, tudom hogy nem ezt mondta.. De hogy őszinte legyek, ez a nő még hozhat nagyon kellemetlen helyzetbe. Márpedig ezt az érzést.. sosem kedveltem. Talán csak a paranoiám miatt de a nagy flegmázásom közepette hamar kiszúrom azt, hogy valaki mintha figyelne és őszintén szólva meg is akad a tekintetem az illetőn. Mivel egy valakit még vártunk és Duncan, Freyat emlegetett így, bármennyire nem látom a nevet passzolni a nőhöz mégis hozzá kapcsolom. És már jön is a kontrázás, miszerint a köreinkbe lépve bemutatkozik… Nem. Így még kevésbé passzol a neve. Mondjuk annak ellenére, hogy norvég vagyok én sem épp az a tipikus viking leszármazott. Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet... Amikor elsorolja a releváns tudáskörét elismerően biccentek. Persze annál a résznél, hogy ereklyemester egyből felcsillannak a sötét szemeim, végül ha már így megérkezett az utolsó tagunk is, leteszem az asztalra és megpörgetem a pörgettyűt. Hagyom hogy aktiválódjon. Olyan hatása van, mintha valaki pálcamágiával disaudio-t szórt volna a környezetünkre. - Varázstárgy specialista, rúna és drágakő mester… csempész, és közelharcban eddig verhetetlen. -nem tudom nem Freyat vizslatni, valami van benne..
Valakinek, aki már lassan a négyszázadik évét tölti, kissé máshogy tellik az idő és máshogy veszi a határidőket is. Ám esetemben nem arról van szó, hogy tiszteletlenségből nem tartottam be a találkozót, hanem arról, hogy az egyetlen személy, aki bármit is jelent az életemben, közbeszólt. Nem hagyhattam ott a vita felét, abban reménykedtem, hogy még vissza tudom fordítani, elcsitítani, ahogy gyermekként tehettem, de a fiam már az emberek léptékével fiatal felnőtt és nem rest hangoztatni. Elhoztam mindent, amit kértek, pergamenek hada lapul a tértágított táskámban a mágia és mitológiatörténetek olyan elemei, amikről a többség még hírből sem hallott. A kutatásaim, amiket még nem is publikáltam, ám most, hogy a Roxmortsi állásommal bekerültem az egyszerű emberek életének vérkeringésébe, már tervemül tűztem ki. Az emberek rengeteg hibát vétettek, háborúk, aljas hátbaszúrások és én azt hittem, hogy a menekülés a megoldás. Az, hogy csak a könyvekből kövessem a világ változását és ne érezzem meg a bőrömön a veszteséget. De ma már tudom, hogy van másik út is, még ha az úton újra érhetnek csalódások és fájdalom. Egyszerű, homokszín ruhában érkezem, amin látszik, hogy erős szövetből szőtték, a fejemen pedig kendő takarja a hajamat, ahogy tradícionálisan egy albán nő hordja. Igen kétséges, hogy aki egyetlen pillantással többet vet a szemeimre, abban nem ébred fel a gyanú, hogy a vonásaim nem teljesen helyiek, ám a bőrömet lehet napbarnítottnak hinni, a sötét hajam pedig telljesen ide illő. Körülbelül akkor érkezem, amikor a szőke nő szót kap és arról kérdez, hogy a csapat tagjai mihez értenek, de egyelőre néhány lépésre tőlük hallgatok. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy érdemes távolról is megfigyelni őket, főleg azért, mert a csapat összeállítása a legutolsó információim szerint nem is pontosan így lett volna. A nő, aki éppen beszél, mintha nem lett volna a listán. Persze amikor az arcélénél többet kapok el, már kissé meglepetten konstatálom, hogy az újbol felemelkedett Grindelwald unokájával bővültünk és nem vagyok benne biztos, hogy ez a felfedezés jó érzéssel tölt el. Van egy olyan sejtésem, hogy pillanatok alatt észre fogják venni, hogy valaki figyeli őket, így ebben az esetben közelebb lépek és egy biccentéssel köszönök. - Freya Björnsdottir, és hogy miben jeleskedem, nos... - elhallgatok, ám nem szerénységből, inkább azért, mert mérlegelem, hogy mi a releváns. Nyilvánvalóan jelenleg nem a lovaglás, az íjászat, esetleg az, hogy hány nemzetiség konyháját ismerem. - Mágia, mitológia és mítoszkutató, történész, ereklyemester és, nos, antikvár könyvtáros vagyok. - mosolyodom el kissé, végignézve a csoporton, akikből csupán Duncant ismerem, ugyan a másik férfi is halványan ismerős. A listámat igen erőteljesen lerövidítettem, évszázadok alatt sok tudást szívtam magamba, ám még így is furcsának találhatják, hogy harmincöt évesen mi mindent soroltam fel. Nem titkolom el előlük az erősségeimet, ha képtelennek tartanám azt, hogy egy csapat része legyek, akkor nem jöttem volna el a hívásra. Lehet, hogy sokáig voltam magamban, ám a férfi és a fiam érkezése még éppen visszafordított a magány őrjítő mezsgyéjéről ahhoz, hogy képes legyek a múltam keserűségén is túl látni. Hiszen milyen egyszerű lenne mindannyiukat csak bűnös, romlott embernek látni és elfelejteni ezt az egészet. Ám az, amit McFayden talált, vagy éppen ő maga elrejtett, nos... hatással lehet mindenkinek az életére és a mindenkibe én is beletartozom. Már nem szaladhatok el, most, hogy nem vagyok teljesen egyedül, felelősséggel tartozom az emberek életéért, hiszen újra a társadalom részei vagyunk. Akármennyire nehéz újra és újra kezdeni.
Azért a szavaira elég élesen felnevetek. Ha nagyobb lenne itt a forgalom, még lehet, hogy fel is figyelnének ránk, de bevallom arra azért nincs szükség. Na de hogy oldalborda! Eszem ágában sem volt magamat úgy beállítani, mintha csak valami segítőféle lennék, aki azért van itt, hogy támogassa és nem lenne önálló léte, vagy gondolata. Azért annyira már ismer, hogy igen erős jellem vagyok és nincs az az isten, hogy magamat ennyire mellékesnek állítsam be. - Szó sincs róla, csak magyarázkodni nem szándékozom, vagy védekezdni csak, mert esetleg olvastak rólam az újságokban. - felelk végül, amikor elnyomom a nevetést és újra elcsendesedem, de azért érdemes tisztázni a dolgot. Nem vagyok én olyan gyenge jellem, hogy úgy érezzem bárki mögé is besorolhatnának, vagy akárki részeként értelmezzem magamat. Kétlem, hogy pont e miatt valaha is illene hozzám mondjuk a házasság, vagy hasonló, hiszen nem szokásom fejet hajtani. Más a nagyapám, akivel egy a célunk persze. Az asztalhoz érkezésünkkor egyelőre csak szótlanul biccentek és csak a szemöldököm rezzen meg alig láthatóan erre a nagy ölelkezésre. Nem gyakori ez a magunkfajták között, akik nem túl szokványos életet élnek. A bemutatkozás után, amikor már leültem az asztalhoz azért mégis csak elmormolok egy rövid "Üdv!" jellegű köszönést, de egyelőre úgy gondolom a szót mégis csak Duncannek adom meg, hiszen még várunk valakire és amíg nem indultunk el minek bármire is szót fecsérelni? Azért persze a magam módján elég vizslató tekintettel mérem végig mindkettőt, hiszen nem tudok még róluk eleget és azok alapján, amiket Duncan elmondott biztos, hogy nem lesz könnyű megszerezni azt a fegyvert. Ebben az esetben pedig bizalmat kellene helyeznem ezekbe az alakokba, és még csak azt sem tudom mennyire hasznosak. - Oh, hogy én mondjam? Remélem azért érintőlegesen elmondjátok ki miben jeleskedik. Csak, hogy tudjam kire miben és mennyire lehet számítani. - vetem fel először, de a tárgyak nagyrésze egyelőre Duncannél van, ha jól tudom. Gondolom azért mindenről nem vár részletes beszámolót, a tegnap esti érkezésemről, vagy a sérülésemről. - Találtunk a pincében egy térképet, vélhetően az öreg McFayden hagyta ott a fiának. Albániába vezet, egy kastélyhoz, bár elég valószínű, hogy a mellette lévő erdőség érdekesebb titkokat rejteget, mint maga a kastély. - foglalom össze röviden, és nagyon remélem, hogy közben megérkezik az utolsó csapattag is, mert nem szívesen mondom el kétszer ugyanazt.
- Azért azt sem akarom, hogy te valami árukapcsolásnak éreznéd magad. Elfogadtam, hogy összefonódik a sorsunk, de nem az oldalbordám vagy. – Bármennyire is vágykeltő a nő, most a skót igenis arra akar koncentrálni, ami a feladat. Jó eséllyel Annabelle-nek is kell valami elfoglaltság, ami eltereli a figyelmét Grindelwald árulásáról, hogy most ne a Testvériség töltse ki minden gondolatát. Ezt már a Szaud-Arábiai börtönben is észrevette rajta, hogy nem is a hatalom, sokkal inkább a kaland érdekli. Még akkor is, ha esetünkben egy olyan világmegváltó küldetésről lehet szó, amelyből vélhetően senki tér vissza élve. Ott van Viggo tartozása, két kalóz között ez afféle napi szintű dolog, de Duncannek nincs egy csepp lelkiismeretfurdalása sem, hogy nem szívességet kér, ahogyan Meaghantól vagy Freyától, akinek a pocsék múlt alól jelenthet mindez feloldozást. A sötét varázslót a kötés miatt viszi magával, még akkor is, ha így mindketten belehalnak. Legalább a világ jobb hely lesz nélkülük! – Végtére mindegy. Ez még a hazai pálya. – Int a kocsmárosnőnek, aki skótul köszönti, Duncan a maga torokhangú dialektusában válaszol. Nagyon messze áll mindez a modern angoltól. Miután Annabelle is és Meaghan is csuklyás köntösben van, egészen összeillenek. A férfi észreveszi ez utóbbi nőt, akihez éppen most csatlakozna Viggo. Feléjük indul hát meg. A skót kihasználja, hogy Viggo még áll, így amolyan medvelölelésre ragadtatja el magát. Úgy van vele, hogy a kötés nem jöhetett volna létre, ha nincs köztük egy alapvető barátság, így csak nem a rossz pillanatokra fog emlékezni a másik. – Öregem, ezer éve. Freya esetében ki tudja, talán még van is ennek értelme. – Nem csomagolja ki a mondandóját, ő ismeri az indián nőt már igen régóta, tud róla egyet s mást, csak éppen azt nem hogy most miért késlekedik. Kihúzza az egyik széket Annabelle-nek, s miután a szőke helyet foglalt, ő is megteszi Meagannal szemben, vele nem kell elragadtatnia magát, lévén együtt utaztak. – Annabelle, Meaghan, Viggo. – Mutatja be sorban az érkező társaságot, s közben visszatér a bájitalos boszorkányra a pillantása. – Mi már reggeliztünk. Összecsomagoltatok? Útra készek vagyunk? – Velül most Annabelle-re a pillantása, nyugodtan foglalja össze, hogy mit találtak a McFayden birtokon.
//Sorrend: Duncan, Annabelle, Meaghan, Viggo, Freya meg amikor csatlakozik//
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2022-04-06, 13:21
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Egy ideje már, úgy egészen pontosan a legutolsó Noxos incidens óta csak a saját kis ügyleteimmel foglalkoztam. Az, hogy még őt is sikerült kijátszanom és elérnem, hogy ne tudjon sarokba szorítani… pedig mérhetetlenül próbálkozott… adott némi megnyugvást és persze a megfelelő körökben híre ment, ami az én malmomra hajtotta a vizet. Hitelesebb lettem az alvilágban. Ami persze a parancsnokságnak is jól jön.. meg nekem is… Szívhez szóló személyes okokból persze.. Véletlenül sem azért mert így hatékonyabban tudom végezni a munkámat.. Amióta a drága mama meghalt, a fogadott húgom pedig világnak ment, hála az Angliai varázsvilágban kialakuló feszültségeknek, Norvégiába sem tértem vissza. Persze a kapcsolataimat ápolom mert kell, de maradjunk annyiban hogy piszkosul jól elvoltam a kis kettős játszmáimmal egészen addig, ameddig Duncan újra nem füstjelzett hosszú évek után. Azért azt tisztázzuk, hogy nekem semmiféle öngyilkos hajlamom nincs és nem is akarok bele dögleni egyetlen küldetésbe sem! Ennél fogva mindenki képzelheti, hogy mennyire örültem ennek az egésznek? De hogy mégis akkor mi a francért vagyok itt és mit remélek? Hát biztosan nem nosztalgiából jöttem, hiába hajóztunk együtt anno Duncannel. És ha szabad ilyesmit megjegyeznem.. A tengeri átkok a legcifrábbak tudnak lenni. Így aztán öreg barátom nagyon is tisztában van vele, hogy nem tehetem meg, hogy meghátrálok, vagy hátat fordítok neki.. Jóval később érkeztem mint Maegan, így az este folyamán elkerültük egymást. A familiárisomat egy erre alkalmas varázs tárgyba helyeztem az utazás idejére, jelenleg a közvetlen közeli fákon húzta meg magát. Nagymacska, szóval épp eléggé kilóg az itteni élővilágból, de meg tudja húzni magát. Valószínűleg senkit nem fog érdekelni… A kivett szobában első körön feltérképeztem hogy van-e valami gyanús, majd biztosítottam az ablakot, az ajtót, de még a lefolyókat is. Ellenőriztem a vízminőséget.. Mondjon bárki paranoiásnak.. Valahol az vagyok. Persze mindezt csupán alaposságnak tekintem. Mivel eleve varázstárgy specialista vagyok, így minden holmim, egyéb tárgyam egy a mellkasomon keresztbe vetett szíjon foglal helyet, a szíjhoz tartozó lapos kis tárolókban, hogy ne korlátozzon a mozgásban vagy kockáztassam vele a felakadást nagyon.. mindezt a kabátom alatt. Ha mindent rendben találtam, a vízminőségen kívül, ellenőrzöm a cuccaimat, aztán térek csak nyugovóra pár órára. Kora reggel én a bárpultnál ülök és a reggeli kávémon kívül veszett nyugalommal, feltűnés nélkül hallgatózom a helyi hírekről amik csak felrebbenhetnek. A pult és pultos mindig is információ átfolyó volt, de látványra semmi nem érdekel csak a kávém és hogy nincs benne elég cukor.. És, hogy fergetegesen retkes a csésze.. Maegant egyébként távolról ismerem. Legalábbis a boltját. Igencsak hasznos terület egy magamfajtának. Végül is az érkezők előtt kikérek egy teát, majd oda lejtek a hölgyhöz - Csatlakozhatok? Meghívnám egy italra. - mintha csak smúzolni akarnék, és a teát elé is helyezem, függetlenül a válaszától, csak hogy legyen valami alibi, hogy mi a francért most társulok hozzá. De épp időben, mert a delikvenseink is megérkeznek. Annabelle láttán igencsak satuba fogom az arcomat, hogy szemem se rebbenjen.. Mivel aktívan jelen vagyok a Minisztérium/parancsnokság véráramában így nem volt nehéz értesülnöm a Minisztérium orbitális felsüléséről a “fogollyal” kapcsolatban. A szép, hogy ha Annabelle felismer, akkor bizonyosan a Minisztérium/auror oldalról fog ez bekövetkezni és nem a… másik kétes oldalamról. A Testvériségeseket ugyanis nagyon igyekeztem elkerülni.. Duncan bazd meg… Mibe rángatsz bele?!
E gy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Nehezen szántam rá magamat erre az útra, és igen hosszú beszélgetés előzte meg a döntést. Vajon megéri? Megéri otthagyni a kis boltomat, az éppenhogy visszaszerzett vevőkörömet, a biztos megélhetést? Ha a józan eszemre hallgatok, akkor semmiképpen, de volt egy aprócskának tűnő tény Duncan szavaiban, amikor eljött hozzám, hogy csatlakozzak, az, ami miatt végül mégis belementem ebbe a dologba. Persze ettől még egyáltalán nem volt könnyű megtenni a konkrét lépéseket, és csak remélem, hogy az, akit felfogadtam, hogy vigyázzon az üzletemre és vezesse, míg vissza nem térek, becsülettel végzi a munkáját. Sejtem, hogy a vállalkozásunk nem lesz veszélytelen, de mégis bizakodó vagyok abban, hogy visszatérünk, és végre hátradőlhetek, élvezni a nyugodt, kényelmes életet, ami soha nem adatott meg nekem. Illetve, a bosszú, amiről nem tettem le azóta sem, de nem szabad az ilyen dolgokat elsietni, ezt már megtanultam. A férfi birtokának közelében lévő kis faluba érkezünk, az én szállásom a kocsmában lesz. Nem vagyok válogatós, a Szent Mungóban eltöltött nyomorult egy évem után én már bárhol szívesen elalszok, ahol van ágy és nem fehérek a falak. A szoba kicsi, nem valami barátságos, de amire szükségem van, az mind megvan itt. Nem pakolok ki túlságosan, csak azt a néhány ruhadarabot készítem ki, amit reggel veszek fel. Este semmit sem aludtam, csak hevertem az ágyon az újra és újra meggyújtott gyertya fénye mellett. Ezalatt a közel nyolc óra alatt alig volt olyan pillanat, amikor épp nem gondolkodtam valamin, így hát mikor feleszméltem, hogy pirkad, a hirtelen rámtörő csend hatására olyan hirtelen ültem fel az ágyon, mint akit felrántottak. Az ablak közelében van egy kis szekrény mosdótállal, ott megmosom az arcomat. Felnézek a kis tükörre, az alváshiány és a kemény évek mind nyomot hagytak az arcomon. Egy pillanatig lehunyom a szemem, és igyekszem nem ezzel foglalkozni. Régen nagyon hiú voltam, de most már nem számítanak ezek a dolgok, és van egy sejtésem, hogy ott, ahova megyünk, különösen nem fog. Végül átöltözöm másik ruhába, ennyire azért még adok magamra, és olyan szorosra húzom a fűzőt, amennyire csak lehet. Talán egy kicsit mégis csak érdekel, hogy nézek ki. A találkozó korán reggelre lett megbeszélve, úgyhogy a holmimat egyelőre fent hagyom. Felveszek egy csuklyás köntöst, a pálcámat elrejtem a csizmám szárában, és lesétálok a vendégtérbe. Az egyik félreeső asztalnál foglalok helyet. Nem tudom, kik a többiek, akik csatlakoznak, ha találkoztam is velük eddig, nem mutatkoztam be, egyelőre nem szóltam senkihez. Kikérek egy italt, hogy ne ok nélkül üldögéljek lent, de még bele sem kortyolok, mikor nyílik az ajtó, és Duncan lép be, nyomában egy nővel. Felszalad a szemöldököm, mert természetesen olvastam újságokat, ugyanakkor tudtam róla, hogy ő is csatlakozik hozzánk, így hát volt idő felkészülni erre. Alig észrevehetően intek nekik csak az ujjaimat felemelve az asztal lapjáról, de mivel valószínűleg keresnek, meg fogják látni.
◌
Annabelle Mitchell
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2022-04-01, 14:03
Nekem nem sok holmim van, hiszen eleve úgy estem be tegnap Duncanhez sérülten, hogy nem igen opció, hogy hazaugorjak valamiért. Arró nem is beszélve, hogy olyasvalakinek, mint én, aki jelenleg is körözés alatt áll, nincs konkrét otthona, ahová gond nélkül elugorhatna bármiért is. A vállamon bár van egy kis szütyő, setjehtő, hogy tértádított, hogy hogy akadnak benne hasznos dolgok, de nem érkeztem nagy pakkal. A familiárisom, Hádész is rejtve van, hiszen mégis csak a frászt hozná bárkire, aki meglátja. Egyelőre egy pillantás elég is hozzá, hogy jelezzem neki maradjon idekint. Hiába láthatatlan, egy kocsmában, ahol sokan vannak azért még sem tud mindenkit kikerülni, főleg hogy nem épp apró. Az épület házuljához indul hát, hogy valami hátsó ajtót keressen és ott üljön le várakozni és persze, ha kell akkor könnyebben bejusson az épületbe, vagy beengedjem én magam. - Ha benned bíznak, akkor elfogadják, hogy itt vagyok. Nem fogok magyarázkodni, a meglepett tekinteteket pedig már megszoktam. - vonom meg egy félmosollyal a vállamat. Nem szoktam védekezni és megijedni sem másoktól. Egy pillanatra láttam a bátyám és a családja tekintetében a mélységes döbbentete, amikor visszatértünk a temetőbe, annál kétlem, hogy nagyobb meglepetést tudna bárki is produkálni. Természetesen jó eséllyel mind tudják, hogy ki vagyok, ha olvasnak újságot, hiszen elég sok helyen feltűnt már a képem és persze a cikkek is arról, hogy milyen büszkék magukra, amiért elkapták Annabelle Mitchellet. Meglepő lehet hát, hogy ennek ellenére mégsem úgy tűnök, mint aki a Minisztérium valamelyik vallató székében senyved épp. - Emelet, vagy idelent lesznek? Nekem azért nem hasznos sokáig nyíltan mutatkoznom egy zsúfoltabb helyen. - teszem még hozzá, bár ezzel azért bizonyásra tisztában van, de jó a megerősítés. Szerencsére azért itt nincs különösebben nagy tömeg, talán mert még korán van viszonylag, lényegében délelőtt és ilyenkor csak az elvetemültebbek kukkantanak be egy kocsmába. Azért a fejembe húzom a köpenyem csuklyáját. Jobb elkerülni a feltűnést, mert bár az iszákosok lehet, hogy nem foglalkoznak senkivel a korsójukon kívül, de azért akad itt pultos, vagy tulaj, aki már nagyobb gondot okozhat. Nem akarom már eleve úgy indítani ezt a kis küldetést, hogy kiiktatok valakit, aki esetleg gondot jelenthet. Főleg, hogy itt a többség valamiféle remélt megváltás ígérete miatt akar annyira jót tenni a saját élete kockáztatásával. Ha pedig kinyírnék egy pultos kölyköt... hát azt hiszem hamar egyértelművé válna, hogy én azért nem vagyok ennyire eltökélt.
A skót végleg maga mögött hagyja a birtokot, esélyesen sosem fog visszatérni. Valamiért Annabelle nagyon bizakodó, mintha csupán abból merítene erőt, hogy még sosem lelt legyőzőre, noha az újságok megírták, hogy elfogták, és meg is sebesült. Mindenesetre ha a nő ilyen komoly esélyeket tud hozzáadni állítása szerint, lelkesedésére a kalózra is átragad, s próbál olykor kalandként, nem pedig öngyilkos küldetésként tekinteni arra, amit most ők maroknyian véghezvisznek. A birtoktól nem messze, alig tizenöt perc sétára található a falu, amelynek kocsmájában, panziójában van a trió, akik már bevárták őket. Korán reggel van, éppenhogy elköltötték a Duncan által összeodobott étket, s a férfi nagyon reméli, hogy mind a hárman megérkeztek, de még össze is vannak pakolva. Majd egyikük szobájában megbeszélik, hogy hogyan tudnak az egykori fegyverkovács nyomára bukkanni, az első útjelző már megvan. Albánia, de nem az vár, amit Duncan saccolt, sokkal inkább a közeli erdő Annabelle szerint. A férfi szótlanul teszi meg a sétát, a kezeiben ott a maradék csomagja, amit majd idővel átválogat, hogy ami nem kell, azt végleg kidobja. Még ad magának pár napot, hogy a tárgyi emlékektől is elbúcsúzzon. Az anyja régen halott már, aurorok ölték meg, talán ezért is fordult a kalóz a minisztérium ellen. Rajta keresték számon a fegyverkovács hagyatékát..Aztán amikor megérkeznek a kocsma elé, még megérinti a szőke cica vállát. – Azért azt fogadd el, hogy bár egyikünk sem egy szent, de te különösen gyanus vagy mindenki szemében. Nem csodálkozz, ha meglepődnek majd, nem tudták hogy te is jössz. Sőt, én magam is rettentő régen találkoztam már velük, kivéve Meaghant, ő eleve velem jött. – Még megvárja, hogy esetleg a nő válaszol-e, de miután ezt lezavarták, kinyitja az ajtót, s ő maga lép be előre, ebben még ő is hagyománykövető.
Life is too short to wait...
