2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Brighton, Anglia egyik legdélebbi része. A környék letisztult, egészen rendezett, magasabb téglaépítésű bérházakkal tarkított. Ugyanakkor kifejezetten csendesnek nem lehetne mondani, hiszen nincs messze a nyaralóövezettől és annak minden velejárójától. Az utcáról belépve, egy folyosó után üvegkupolás aula fogadja az érkezőket, az egyik falon tele postaládákkal, a szemközti mentén pedig ízléses kanapékkal amik a földszinten praktizáló fodrászat váróját képezik néhány igénytelen, de annál látványosabb cserepes növény társaságában. Az aulából több lépcsőház is nyílik. A bal hátsót megcélozva egészen a legtetejére felmászva, az utolsó folyosón eltéveszthetetlül ott feszít egy magányos zöldre festett ajtó, mézfényű, lerácsozott kicsi, tejüveg ablakkal. Előtte a lépcsőházi korláthoz erősítve pedig egy sokat megélt Kellys Mountain Bike. A lakás az 58-as számra hallgat, az ablak felett akad kopogtató az ajtó mellett pedig csengő is. Belépve egy keskeny előtér fogad mindenkit aki ide téved. Ide lehet letenni a cipőket, felvenni a vendégpapucsokat, kabát, esernyő, táska mindenféle ami induláshoz, vagy érkezéshez szükséges lehet. Ebből kiindulva, az ember azt hihetné, hogy épp ugyanilyen pici lesz a lakás is. Azonban az előtér ajtanán is tovább jutva egy hatalmas, tágas, amerikai konyhás nappali tárul a szemek elé. A jobb oldali falat lényegében majdnem végig a konyha, foglalja el két ajtót leszámítva. Modernebb mugli felszerelésekkel vegyesen. Beépített sütő, mosogató gép, mosó gép, hűtő, fagyasztó, működő elszívó minden jó cucc ami kellhet. Az ablakhoz közelebb eső szakaszon az egyik konyhaszekrény ki lett szedve és a helyére egy raklapból össze szerelt fűszernyövényekkel tele ültetett mini veteményes kapott helyet, szépen sorban, felcímkézetten. A konyhát csak egy pult választja el jelképesen a nappali hatalmas terétől, amit akár ebédlőasztalként is lehet használni a hozzá tartozó bárszékeket birtokba véve. Az ajtóval szemközti falat hatalmas ablakok borítják, amik előtt végig párnázott ücsörgő húzódik és csak azon a részen szakad meg, ahol egy ajtó a nem túl széles, de a lakás külsőleges, látható hosszával megegyező erkényre nyílik. Az ablakok elé dísznövények vannak fellógatva, orchideák, meg néhány húsevő példány is. Persze csak a rovarokra veszélyes egyedek, semmi veszedelmesebb. Itt ott a sarkokat nagyobb méretű cserepesek töltik meg élettel. A mennyezet szegély menti fényeit azonban nem ledek biztosítják, hanem gondosan elszeparált, telepes foszforeszkáló gombák. A bal oldali falon egy ajtón át, lépcső vezet fel az abszolút tetőtérbe. Aminek a két végében egy egy szoba foglal helyet egy keskeny összekötő folyosóval. A tetőtér egyéb területét egy, az alsóbb szintre is leereszkedő üvegház birtokolja. Egyértelműen érzékelhető a térmágia hatása. Az ablakkal szemközti, lényegében a bejárat felöli oldalon a fürdőbe nyílik ajtó és egy plusz külön mosdóba. A fürdőnek egészen más jellegű hangulata van, mint a lakás többi részének. Ugyanis totálisan a török fürdőket idézi. Apró mázas mozaikcsempékkel van kirakva az egész amik mindenféle mintát formálnak. És azon kívül, hogy van egy kellemes szabású zuhanyzó fülke, van még egy áttört- faragott paravánnal leválasztott rész. A zárható paraván mögött pedig ott van egy padlóba süllyesztett kétszer két méteres hagyományos török seggáztató is. Ezen kívül pedig színes üvegű rézlámpások társaságában könnyíthet magán az ember. Vissza térve a nappaliba, a nyers téglafalak, egyhangú nagy felületeit, lényegében lépcsőzetes polcszerűségek, vagy épp hengerek törik meg, amik fura absztrakt divathóbortra is utalhatnának, de a beavatottak számára egyértelmű lehet, a házban van egy kisbestia is ami valószínűleg imád mászni. A lakásnak még akad két másik tere is, de azok mindenki elől gondosan le vannak zárva és csak úgy megtalálni sem igazán lehet. A nappaliban középen egyébként egy egész kanapékomplexum kapott helyet, egy méretben passzoló asztallal együtt.
Bólintok Corvusnak egy aprót és felsóhajtok. Jól esik a támogatása, hiszen tényleg elég rémes, hogy egy kicsit talán kecsegtetnek valami reménnyel, hogy a testvérem él, aztán mégsem. Bár az is nagyon furcsa lett volna, ha így van, sőt talán ijesztő is, meg rossz érzés, hogy nem is próbált meg valahogy keresni, hogy esetleg kevésbé legyen pocsék a hirtelen egyedül maradás. Bár a bátyám ott volt velem, de ő mégis csak az elején egy idegen volt, akivel idővel sikerült csak rendesen megismerkednem. Nem szólok most sokat hozzá a többiek fejtegetéséhez, hiszen még emésztem az információkat. Talán Corvusnak igaza lehet, valami biztos van, ami miatt ez az Ailil megorrolt a családomra. - Valóban így lehet, de hogy mi, vagy mikor mondanak igazat... - rázom meg a fejemet, hiszen a levél után aztán végképp nehéz elhinni nekik bármit is. Mi van akkor, ha a végén már azt a bizonyos igazságot se hiszem el, mert már így is átvertek a legelején is? Nagyon úgy tűnik, hogy nem valami igazmondó banda, nem akarnék közéjük tartozni, hiába csinálom végig a próbákat. Hagyom, hogy kikérdezzék az aurorokat, addig én sem indulok el a kijelölt úton természetesen, de a nagyítónak hála mégis csak felfedezek valamit. Jobba megnézem magamnak a tájat ezen kívül. - Azt hiszem van egy másik út is, de nem túl bizalomgerjesztő. Viszont az eddigiek alapjá kétlem, hogy jó ötlet követni azt, amit ők jelölnek ki. - gondolkodom hangosan, de persze megerősítést is várok a többiektől. Nem én vagyok a legeszesebb a csapatban, ezt tudom jól, hiszen Corvus éltanuló, Gina rengeteg mindenről tud rengeteg mindent, Winnie pedig eleve hóllóhátas. Én nem vagyok egyik sem, mindig is inkább az érzelmeim irányítottak, mint az eszem, ezért is hozok nehezen önálló döntéseket, hiszen mindig úgy érzem mások úgyis jobban tudják. Persze megmutatom a többieknek a rejtett utat, de csak akkor indulunk el egy választott irányba, ha már elengedtük az aurorokat, mert a többiek jelezték, hogy igazat mondanak és befolyásolták őket. - Szavazzunk? - vetem fel végül, mert én magam sem tudom, hogy a nyilvánvaló út lenne a jobb, vagy a rejtett, de egyértelműen veszélyesebb. Aztán persze nem tudni, hogy az arany út végén mi várna ránk, lehet, hogy az sokkal veszélyesebb. Én a magam részéről azt hiszem a pallót választanám, hiszen az eddigiek alapján nem érdemes a nyílt útra szavazni.
Mondanám, hogy én eddig sem bíztam a se tündérekben, se az aurorokban, de ez elég elcsépelt mondóka lenne. Főleg tőlem. Mint tudjuk sosem volt erősségem megbízni emberekben. És még ha lett is volna idő, amikor ez könnyen ment, az már rég a múlt ködébe veszett. Nem csoda, ha szociális vonalon rengeteg tanulnivalóm van még. Talán ezért sem értem, hogy Corvus mért haragszik éppen, hiszen én semmit sem tettem ellene. Legalábbis szándékosan nem. De legalább valamennyire kezd oldódni ebben az elég faramuci helyzetben. - Egy erdőnek tucatnyi szeme és füle lehet, tucatnyi formában. Ez pedig jelenleg cseppet sem biztató kilátás. - pillantok Corcusra a megjegyése nyomán. Nem tudhatjuk, hogy a tündérek, esetleg maga ez az Ailil hogyan tart szemmel, vagy manipulál minket. Mint a dobozzal is. Ez pedig kicsit sincs az ínyemre. Bár gondolom senkiére se. Én nem fárasztom magam azzal, hogy Winit korholjam az aurorok miatt, vagy hogy beleszóljak a Corvusnak szánt felcsattanására. Viszont foglalkoznom kell a két megtalált delikvenssel. Akiket mondhatnánk, hogy bosszúvágyból kötöztem meg, de inkább csak óvatosságból, és bizalmatlanságból. Nem kerülnék még egyszer valami mágikus ketrecbe. Azért valahol mégis jól esik a Corvus hangjából kiérződő védelmező él? - Ez nekem zavaros. Először elraboltat, hogy manipulálja Kath-et, hogy részt vegyen a próbán, de mindezt 6 óra késéssel, hogy mégse legyen esélye? És ha a doboz kamu, akkor a kedves Mary néni, akivel Ben kettesben maradt? - üt még egy cseppet sem kellemes gondolat szöget a fejemben, miközben próbálom összerakni az egyáltalán nem passzoló puzzle darabokat. Noha azért barátságos továbbra se leszek két dilettáns aurorral. Sőt el sem engedem őket egyenlőre. - Mit fognak tenni, ha úgy döntenénk, hogy elengedjük magukat? És mi fog történni, maguk szerint, ha nem játszunk tovább, és egyszerűen haza sétálunk? - teszem fel a kérdést a két aurornak. Ugyanakkor érzem, hogy az időt sem húzhatjuk itt soká, főleg ha tényleg ekkora hátrányban vagyunk. Bár talán, ha az ész próbája jön, akkor az idő nem is számít annyira? Vagy mégis? - Mi legyen velük?- teszem fel végül a többieknek is a kérdést. A válaszuktól függően elengedem, vagy hagyom a két aurort. Illetve ha Kath csak megindulna az ösvényen, akkor természetesen követem, de igyekszem nyitva tartani a szemem.
//Erdő nimfa - II. szint Képesek manipulálni/irányítani a saját elemüket természet adta valójukban kisebb-nagyobb mértékben, ami aktuális erejüktől, koruktól, mesélőtől is függ. (Erdeinimfa: növényeket irányítani/mozgatni, növekedést gyorsítani, lassítani.)//
Az aurorok lassacskán éledeznek, Gina viszont talán némi bosszúvágyból, talán védekezésből odakötözi őket az egyik fatörzshöz. Láthatóan nem csak hogy el voltak kábítva, komoly mágiát éreznek belőle még a Tekergők is, ami azt jelenti, hogy valaki teljesen a befolyása alá vonta őket. Corvus máris elkezdi a vallatást, az egyikük bágyadtan emeli fel a fejét, megköszörülve a torkát, látszik, hogy rém szomjas, talán némi vizet lehetne adni nekik. – A tündérek mágiája ellen alig lehet védekezni. Kényszerítettek, hogy raboljunk el. Ailil így akarta rákényszeríteni őt, hogy vegyen részt a próbán. Aurorok vagyunk. – Néz először Ginára, aztán biccent Kathrine felé. Közben Wini felméri a terepet, nincs itt rajtuk kívül leskelődő tömeg, csupán a Próba Ura, a sisakos tündér tartózkodik a közelben, ő is természetesen láthatatlanul. Vélhetően a Sidhe tovább ment, sőt, nem is vehetnek részt a próbán. Azt nem tudják felmérni, hogy a két átváltozott alak, aki lónak tűnik, vajon Kath rokonai-e.Corvus és Wini is érzi, hogy az alak igazat mond. Valóban aurorok, és az imperio-hoz hasonló elmeirányító varázslattal lettek rávéve a rablásra. – Annyit szűrtünk le, hogy ez a közösség már nem igazán él az emberek, de még a varázshasználók között sem. Összegyűjtik azon tündéreket, akiket méltónak gondolnak, hogy velük éljenek. Ezért kellett nekik valaki, aki köztetek jár, és el tud vinni. Akkor most elengedtek? – Kathrine a levelet már nem tudja megvizsgálni, mert az a dobozzal együtt porrá omlik, de mivel a kezében van továbbra is, a szeme sarkából észreveszi, hogy van egy másik, rejtett út is az ösvényen kívül, egy amolyan kis leágazás, ami viszont egy eléggé komoly szakadékhoz vezet. A másik oldalra mindössze egyetlen fapalló vezet át, a sziklába és a pallóra antimágikus varázsjeleket rajzoltak.
Tényleg nagyon hiányzik Benjamin, és bár elküldtem a patrónust, ki tudja hol talál majd rá és ki tudja, hogy utánunk tud-e jönni, ha mi most nem ténylegesen visszamegyünk a lakásra.. Eleresztem Kath-et amikor látom rajta hogy felszívja magát.. Aztán a levél a kezeiben semmissé foszlik.. És felbukkan egy újabb lovas akinek a mondandója után már érzem, hogy nagyon felpaprikázódok és még a lábammal is dobbantok. - Hogy a villám essen beléjük már! - emelem égnek a tekintetemet és amikor Corvus kontráz, hogy lehet láthatatlanul egy egész nézőközönségünk van még fel is horkantok felháborodva. De azért megpróbálom kiterjeszteni az elmémet hátha felfedezem, hogy tényleg vannak-e körülöttünk, vagy más módon bukkannak fel innen-onnan.. Milyen jó, hogy csak egy kellemes napot szerettünk volna együtt tölteni, erre Kath folyamatosan csesztetve van a családja elvesztésének tragédiájával! Ez pedig mélységesen felháborít. Annyira, hogy észre sem veszem és a hajam elkezd feltöltődni és egy két szál égnek meredni. - Remek, legalább a kígyónak hihetünk. Gondolom. - azért vetek egy lapos pillantást a kis sikló felé. - Corvus, meg tudod kérdezni tőle, hogy mit tud erről az egész próbatételesdiről? Vagy Ailil-ról? Tényleg köze van Kath-hez? És hogy… mit tud arról a két furcsa lóról..? - súgom oda a testvéremnek, de van egy olyan érzésem, hogy a suttogás most mit sem ér valójában.. Közben pedig a gondolataim közé kúszik az is, hogy mi van akkor… ha Maga az anyja és a testvére azok a lovak..? De közben meg ott van bennem az is, hogy ez annyira abszurd hogy kimondani sem merem.. Az ösvény felfénylik előttünk és újra égnek emelem a tekintetemet és megcsóválom a fejem. - Még jó hogy elküldtem a patrónust Bennek… - mormogom, de magam is arra indulnék, de megtorpanok amikor Gina felhívja a figyelmet a két tagra, majd Corvus szavai a bordáim közé ékelődnek én pedig egy kicsit harciasan reagálom le. - Én tehetek róla hogy minden rosszfiú elcsépelten ezt az egy szerepet ismeri, és hogy az ilyen hülyeségek miatt van állandóan sarazva a Parancsnokság?! Nagyon szomorú, hogy a hitelességük ilyen férgeken múlik és a ballépéseiken! - sziszegem vissza neki, de nem aggódom, hogy megérti-e hiszen most derült ki, hogy párszaszájú… Miután viszont kipuffogtam magamat a két, addigre már vélhetően megkötözött, magukhoz tért alakhoz lépek én is és először kinézem a jobboldalit, és kicsit az arcába hajolva megnézem magamnak, aztán a másikat is. Mindkettőnek mélyen a szemébe nézek egymás után és megpróbálok kiérezni valamit. Akármit.
//Legilimentor (született) I. Képes érzékelni, ha láthatatlan személy/lény van vele egy légtérben, de nem tud irányt meghatározni, csak tudja, hogyvan ott valaki más is. Ezáltal azt is érzi, ha valaki figyeli/követi őt. - Ezt a környezetükre koncentrálva próbálja meg felmérni Érzékeli mások hangulatát, nem azt, ami az arcukra van írva, hanem, amit valóban éreznek, szomorúságot pl. a mosoly mögött. Ha tudatosan fejeleszti a képességet, akkor jóval pontosabban tudja meghatározni ezeket az érzéseket. Ezáltal erősebb a beleérző képessége, empátiája, mint egy átlag embernek. - Ha a két figura magánál van és tudnak válaszolni Corvusnak, akkor azt igyekszik megállapítani, hogy igaz-e amit válasznak adnak.
[You must be registered and logged in to see this image.] Jó lenne, ha teljes lenne a csapat Benjaminnal és Maisie is hiányzik mellőlünk, de ha ennyien vagyunk, hogy Katherine mellett álljunk, akkor meg fogjuk oldani ennyien. Ettől függetlenül biccentek Winnie-nek, amikor patrónust küld, bár valójában nem tudom, hogy pontosan hova küldi, Benjamin lehet, hogy még Mary nénivel van és gyógyítókhoz kísérte, de lehet, hogy visszament a házhoz, viszont mindkettő lehet, hogy mugli területen keresztül vezet. A lányok csatlakoznak a támogatásba és mivel Kath-nek két válla van, én már el is lépet helyet adni nekik egyik és másik oldalról átkarolni, miközben én figyelem a környezetünket meg elköszönök a kis lábatlan jószágomtól, bár mint kiderül, nem sokáig. Ahogy megjelenik az újabb tündér azonnal rászegezem a pálcámat fenyegetően, hogy ne kerüljön túlságosan a közelünkbe. Furcsa látvány ilyen mesebeli öltözékben látni őket, kissé olyan, mintha egy tündérmesébe sétáltunk volna, mint Jancsi és Juliska esetében vagy az a furcsa, különös tanárnő a felmenőink múltjában. Viszont aki a tündérsárkányokban hisz, annak talán illik a két szép szemének hinnie, még ha a doboz és a levél átverés is volt. - Sajnálom. - suttogok csak ennyit a lánynak, hiszen hirtelen szó szerint porrá omlik az esélye annak, hogy az ikertestvére életben legyen, ami azért eléggé sarkalatos pont. Ahogy a többiek, én is szkeptikusan hallgatom végig a középkori tündér szavait, aki talán éppen olyan gyorsan el is tűnik, mint amilyen gyorsan felbukkant. - Kezdem úgy érezni, mintha folyamatosan tucatnyian lennének körülöttünk, figyelve, csak láthatatlanul, kényük-kedvük szerint felbukkanva. - mondom félhangosan, a hangomban elégedetlenkedéssel és összehúzott szemekkel fordulok körbe, de ennyi amúgy se lenne elég, hogy átlássak a tündérek láthatatlanságán, talán csak megszokás. Ahogy megjelenik az ösvény a kígyó pedig rámsziszeg visszanyújtom neki a kezemet. - Ő is úgy ismeri Aililt, mint a megtévesztés mestere és azt mondja, hogy ez az ész próbája lesz. - fordítok a többieknek, kissé felvont szemöldökkel. Rendben, ha valaki azt mondja, hogy tündér, nekem se a fizikai erejük jut eszembe, de van egy olyan sejtésem, hogy akármi is legyen a próbák szabálya, az az Ailil úgy rakta össze, hogy a lehető legbonyolultabb és érzelmileg megterhelőbb legyen Katherine-nek. De miért? - Ha a történet nem igaz, akkor valamilyen más oka lehet, hogy a tündér különösen rosszindulatúan viseltet irántad. Talán valamilyen közöd tényleg van hozzá, vagy az apádnak volt, ha a többi a levélben hazugság is. - mutatok rá, miközben végigsimítok a kígyó testén futtában, egy hosszú pislogással és bólintással köszönetet mondva a segítségéért. Mikor Gina észreveszi a két elrablóját egy kissé ökölbeszorul az egyik kezem, majdnem pulzálni kezd belőlem a sötét vérmágia, de nem arról vagyok híres, hogy gyorsan ugorjak a szélsőségekre. Csak szépen, fokozatosan. - A kétlábon járó példája annak, hogy miért is nem bíztunk abban az első két aurorban, aki megjelent a hívásodra. - fordulok Winifred felé, természetesen nem szándékkal bántón, csak közölve a tényeket. Nekem tökéletesen megfelel, ha itt maradnak ájultan egy fához kötözve Gina indáival, de azért ha magukhoz térnek lehet érdemes egy-két kérdést feltenni nekik. Az eszembe se jut, hogy bármiben is segítsek nekik vagy kimenekítsük őket a tündérek erdelyéből, bármit és mindent megérdemelnek. - Ha nem ti lettetek a lovak, akkor ki volt az a kettő, akit Gina észrevett, hogy átváltoztatott ember lehet? - kérdezem, de igazából afféle költői kérdés fennhangon, miközben szolidan megrúgom az egyik bokáját, miután felkerült rájuk az indák ölelése. A legkevésbé se vagyok barátságos, ahogy egyik kezemben a pálcával, másikban a kígyóval föléjük magasodom gyilkos tekintettel visszagondolva ahogy elhurcolták Ginát. Ilyen esetekben teljesen elfelejtem, hogy éppen haragszom az unokahúgomra. - Aurorok vagytok egyáltalán? Miért hátráltattok minket és ragadtok el embereket, kinek dolgoztok?
// Képesek manipulálni/irányítani a saját elemüket természet adta valójukban kisebb-nagyobb mértékben, ami aktuális erejüktől, koruktól, mesélőtől is függ. (Sötétnimfa: sötétséget teremteni/fénytkioltani, félelmet kelteni, hevíteni, bátorságot csökkenteni.) - Csúnyánnézés a két (ál?)aurorokra
+ Ámor nyílhegye (MSZ): A viselője naponta egyszer (szett, nekem kétszer) megduplázhatja a megjelenését, ezzel sokkal jobb meggyőzési/csábítási képességekre szert téve - ám főként arra van hatással, aki a hordozója neméhez vonzódik, ellenkező esetben csak másfélszeres a hatás. A hatás maximum öt perc és a célpontok mennyiségétől is függ, illetve meséken a mesélő belátása szerint módosíthatja. //
Rettentő jól esnek Corvus szavai. Talán tényleg tőle meglepő módon érzelmesek, de az utóbbi években rengeteget változott. Persze nem lett kitörő szeretetgombóc és nem áll neki mindenkit ölelgetni sem, de igenis rengeteget fejlődött. Halványan azért elmosolyodom a szavaik hallatán. Egyelőre tényleg nehéz elhinnem, hogy ami a levélben van igaz lehet, de közben ott az apró kis remény, hogy az ikertestvérem mégis életben van. Furcsa kettős érzés kavarog bennem, amit egyelőre nem tudok pontosan hová tenni, ezért is jobb, hogy a többiek beszélnek. - Köszönöm! Igazatok van, csak ez az egész annyira összezavar. - én amúgy sem vagyok valami bosszúálló típus, de attól még haraggal tölt el ez az egész, közben pedig lehet, hogy nem is igaz és mégis csak balesetben haltak meg. Végtére is miért kellene csak úgy hinnem pár vadidegen alaknak, akik valamit mondanak. Elővszem hát a nagyítót, most nekem a legkevésbé tiszta a fejem, hogy ez eszembe jusson egyáltalán magamtól és megpróbálom megvizsgálni ezzel is a levelet. Aztán megjelenik az alak, amikor már kész lennék visszaindulni Benhez. Egy újabb fura tündér féle, aki úgy néz ki, mintha valami régi könyből szalasztották volna. Ráncolom rendesen a homlokomat. - Gyakorlatilag elég nehéz nektek innentől bármit is elhinni. - motyogom, hiszen ha ez már eleve egy teszt volt honnan fogjuk tudni mikor van az egésznek vége. Arról nem beszélve, hogy a csapatból mindig is úgy gondoltam én vagyok a legkevésbé eszes. Így elég nehéz mindenféle próbákon átvergődni magamat. Az érzelmeim vezettek most is, amikor tagadásba mentem át, nem valami ésszerű logika, vagy ilyesmi. Amikor az alak felszívódik, a doboz is eltűnik, akkor ha már a kezemben van körülnézek a nagyítóval. Lehet, hogy jobb lesz, ha el se teszem, csak lesz még haszna. Azért még kicsit bizonytalanul toporgok, mert könnyebb lett volna visszamenni Benhez és vele együtt végig vinni ezt az egészet, de tényleg meg kell próbálnom erősebbnek és önállóbbnak lenni, mint eddig és lehet, hogy e téren jobb, ha ő nincs itt támasznak mindig. - Jól van, akkor előre! - indulok meg az ösvény felé, csak akkor torpanok meg, amikor Gina szól a két alakról. A patrónus végülis elindult, Ben tudja, hogy jól vagyunk és jobb, ha megvár minket. Egyelőre tehát nem megyek tovább, amíg Gina megnézi a két aurort. - Ha jól vannak, hívni kellene hozzájuk valakit, vagy mit kezdjünk velük? - és már itt az első akadály, amikor gőzöm sincs mi legyen. Még se vihetjük őket vissza, az túl nagy időveszteség lenne, viszont itt se maradhatnak a fene tudja hol az erdőben. Ha meg felébresztjük őket, lehet, hogy kekeckednének és nem engednének tovább.
Jó ötletnek tartom Wini patrónusát. Valahol zavar, hogy Ben nincs még itt. Azonban nem tudok elsiklani az itt történő események felett sem. Látom Kath arcát. A testtartását. Ostobaság volna azt hinni, hogy könnyen meg fog birkózni a haraggal, tehetetlen dühvel, kétségekkel, és egy rakás nyomasztó érzéssel, ami most rászakad. - Tudom, hogy most nagyon nehéz neked. De nekem elhiheted, idővel ettől az egésztől csak erősebb, és határozottabb leszel. Addig pedig kitartunk melletted, és megtaláljuk az igazságod. - teszem Kath vállára a kezem egy röpke pillanatra. Nem vagyok se jó vigasztaló, se különösebben jó a testi érintkezésekben, de azt át tudom érezni, hogy mi minden zajlódhat le szegény tündér-lányban. Még ha nem is állunk bosszút, az igazságnak ki kell derülnie. Ha pedig úgy vesszük ez is egyfajta bosszú. Főleg, ha ez az Ailil vagy ki nem a saját törvényeik szerint játszott, netán megszegte azokat. Na és persze valahol az is elégtétel, hogy Kath inkább közülünk valónak tartja magát, mint közéjük, beavatás ide vagy oda. Persze ez valahol még logikus is, hiszen velünk nőtt fel, velünk töltötte az elmúlt éveket, mi vagyunk a barátai, társai. Nem ezek az elitista tündérek. - Minél inkább lenéz valaki, annál könnyebb meglepni, de ettől mi még nem eshetünk ugyanebbe a csapdába. Túl sok mindent nem tudunk a tündérekről, és erről az Ailil-ről sem. - sóhajtok egyet Winire pillantva. Aztán persze minden borul megint. Miért is szusszanhatnánk egyet feldolgozva az eddigieket. Szóval ez is csak egy mocskos elmetrükk lett volna? Akkor most tulajdonképpen kinek is kéne hinnünk, és mi is történik? Ez már aztán mindennek a legalja. Én sem vagyok szent, de vannak dolgok, és határok, amiket sosem lépnék át. Ennyire mocskos dolgokhoz nem nyúlnék. Egy halott családtaggal való manipulációhoz soha. Bármi is a cél éppen. Ennél aljasabb és undorítóbb dolgot elképzelni sem tudok. Talán nincs is ilyen a világon. Ez már olyasmi, amit még én sem tudok hangosan kommentálni. Inkább csak hangosan fújom ki a levegőt, miközben önmagamat próbálom lecsillapítani, és logikus gondolkodásra bírni hőzöngés és káromkodás helyett. - Szóval senkiben sem bízhatunk. Bárhol lehetnek újabb érzelmi és elme trükkök, amikkel el akarnak tántorítani. Óvatosnak kell lennünk. - összegzem a dolgot, az orrnyergemet masszírozva, kivételesen csendben, és káromkodás mentesen. Azt hiszem kezd belefájdulni a fejem ennyi lehetséges eshetőségbe, és gyanakvásba. Pedig a gyanakvás a lételemem. Közben pedig valami mást is kiszúrok. A két fickót. Tehát a lovak valaki mások lehettek. Bár ez részlet kérdés. Inkább az a fontos, hogy végre szóra bírjuk ezeket. - Ott vannak a fickók, akik elraboltak. - vonom fel rájuk a többiek figyelmét. Majd odasétálok hozzájuk, és melléjük guggolva ellenőrzöm az életfunkcióikat. Rendben vannak-e, és csak kiütötték őket, esetleg meg is sérültek? Akárhogy is, bízni nem bízom bennük a történtek után, ezért a biztonság kedvéért egy fatörzsnek támasztom a hátukat, és a nimfa képességemmel úgy irányítom az indák növekedését, hogy a fatörzshöz kötözze a két fickót, mielőtt még magukhoz térítenénk őket, vagy ez saját maguktól megtörténne.
//Erdő nimfa - II. szint Képesek manipulálni/irányítani a saját elemüket természet adta valójukban kisebb-nagyobb mértékben, ami aktuális erejüktől, koruktól, mesélőtől is függ. (Erdeinimfa: növényeket irányítani/mozgatni, növekedést gyorsítani, lassítani.)//
A fiatal tekergők ezen a ponton kénytelenek megtorpanni, mert ahogyan Kath kimondja, hogy nem vagyok Belle, megjelenik mellettük egy lovas, szintén tündér, és a Sidhe tagja, ám arcát lovagi sisak borítja, nem lehet látni az arcát. A kezében egy majd' két méter hosszú/magas lándzsa, mintha minimum a középkorból csöppent volna ide. Egy kicsit járatja a tekintetét a csapaton, nem látszik ellenségesnek. Barátságos-semleges, mint akinek nem tiszte mérlegelni a kialakult helyzetet. - Kathrine Benedict. Te és a társaid kiálltátok a Hit Próbáját. A tündérek beavatási rituáléja közel hat órája megkezdődött, Ailil a szelek ura bizony igencsak piszkos eszközökkel játszik ellened. Megtéveszt, átver, ám ettől még tartania kell magát a Próba törvényéhez. Az út, amelyen megindultál, még a felénél sem tart. Visszafordulhatsz, de ne feledd, minden tündér átesik egyszer azon, hogy szembe kell nézni a félelmeivel. A döntés a Tiéd. - A doboz, amit Kath a kezében tartott, most porrá hullik, vélhetően csak Ailil játékszere volt, a testvére nem él, és ő sem Belle. A fák között aranyló ösvény villan fel, amely a fák közé vezet, na de kérdés, hogy rálépnek-e, vagy visszamennek Cody házába, megnézni, hogy mi van Bennel és Mary nénivel. Corvus kis kígyója megint ott tekereg az egyik fán, öltögeti a nyelvét, szívesen visszamászna a fiú csuklójára ismét. Kath jeges aurája most jóleső hidegséggel tölti el, egyértelműen magabiztos érzés járja át, hogy túl járt a tündér vezető eszén, legalábbis eddig. – Úgy, úgy, ahogy az úrfi mondja! Ismerjük Aililt, bisszony! Essz nem az erő, hanem az éssz próbája! – Sziszegi a kígyócska Corvusnak, aki akár fordíthat is a többieknek. – A nagyító elvileg ott van Kathrine-nél, ha szeretné használni, megteheti. Wini elküldi a patrónust, de jó idő, amíg a varázslat odaér, és vissza egy esetleges válasszal. Gina viszont észreveszi a két aurort az egyik közeli bokor mellett, akik elrabolták, elhurcolták. Eszméletlenül fekszenek, teljesen ki vannak ütve, bár már mocorognak.
Cseregyereket alkotnak.. Így kellett leélned az életed.. Vennem kell pár mély levegőt, hogy ne akarjak vissza szólni bármelyiknek is. Katherinen kívül mindegyikünket ignorálták. A kérdéseinket is.. Mindent. De épp emiatt sikerül belátnom, hogy hülyeség lenne hepciáskodni velük. Corvus pedig tökéletesen megtalálja és össze foglalja a lényeget. Egyértelmű, hogy Kath-et nem hagyjuk velük menni! A tekintetem nagyon sötéten követi őket ameddig lelépnek. Aztán már a dobozra pillantok, főleg amikor felpattan és elő kerül belőle egy levél. Ahogy halad a történet előre és ahogyan Kath kifakad, az egészen arra emlékeztet, amikor Corvusnak neki mentünk a tóparton és Kath-től kapta a legcsúnyább átkot, amit még jó hogy sikerült elkerülnie egy hajszállal… - Küldök egy patrónust Bennek. - mondom így hirtelen, azt tudom, hogy nem fog tudni vele cseverészni, vagy konkrét üzenetet átadni, az egy magasabb szint, de magát a patrónust talán létre tudom hozni, sok sok olyan apró emlékből építkezve, amik a barátaimhoz kapcsolódnak és el tudom küldeni Benjaminhoz. Talán érteni fogja, hogy ideje csatlakozni. Corvus szavai meglehetősen meglepnek ahogyan a bosszúról vagy a névről beszél és egyben meg is hatnak. Ahogyan a többiek sorban úgy én is ajánlkozom épp csak a Gyűrűk uta legendás jelenete nem jut eszembe a helyzetről. De oda lépek hozzá és a vállára simítom a kezemet, ha pedig hagyja egy kicsit át is karolom. - Mind veled tartunk. Kiderítjük az igazat. - Ginara pillantok - Corvus jól mondta, nem feltétlen kell bosszút állni. Elég, ha felel azért amit tett és ha igaz az ami a levélben van, akkor vissza kell adnia Belle-t. Nehogy már csak az ő szabályaik szerint játszunk! - mondom ki és ha mindenki benne van, hogy menjünk eleresztem Kathet - Próbáljuk meg a hoppanálást, vagy menjünk amerről jöttünk? - Ha előbbi akkor nyújtom a kezem, ha utóbbi akkor csak megindulok Kath mellett maradva, noha nem szívesen mennék újra a föld alá... - Minél inkább lenéz valaki, annál könnyebb meglepni. A kérdés, hogy hogyan csináljuk? -
[You must be registered and logged in to see this image.] Továbbra is zavar, hogy semmit az ég világon nem címeznek nekünk, csak Katherine-nel hajlandóak szóba állni, de nincs mit tenni ez ellen jelenleg. A válaszára, hogy nem is akar közéjük tartani elégedetten bólintok, véletlenül se értsék félre a helyzetet, akármilyen beavatás van, ő közénk tartozik. Mondhatni féltékenyen őrzöm azt a kevés barátomat, aki van, lehet, hogy nehezen mutatom ki, de mindannyian nagyon fontosak nekem. Az állati társtól, akit szereztem elköszönök, és a dobozra függesztem a figyelmemet, hátha valamiféle mágikus mivoltja is akad és megérzem a képességemmel, de semmi. Ahogy a levelét elkezdi olvasni és meg-megakad, odalépek, hogy elvegyem-e, nekem nem lenne kihívás tagoltan, tárgyilagosan a végére érni, de megoldja egyedül. - Tudom, hogy ez tőlem fog a leghihetetlenebbnek hangzani, de nem számít a neved. Nem az tesz azzá, aki vagy, ezt tőletek tanultam. Ha a levél nem hazudik és tényleg él az ikertestvéred és kicserélték a neveiteket, akkor mind a ketten Katherine-ként nőttetek fel, de attól még számunkra te vagy az igazi és ő az imposztor. - szólalok meg, erről azért biztosítva. Egyértelműen csatlakozom abban Ginához, hogy akárhogy is dönt, mellé állunk, de azért valamennyire át kell gondolni a helyzetet. - Ismerek valakit, akit a "nevelőszülője" hiába rabolta el, szereti, tiszteli, igaziként tekint rá. Lehet, hogy ebben a helyzetben az más, hogy nem a születése óta nevelte és emlékszik a testvérére, arra, hogy az anyja Ailil miatt halt meg és amilyen állapotban az apátok van, de ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy ma a jelenben ő is bosszút akarna állni. - folytatom, egy kissé talán tanmesébe megy át a levezetésem, ahogy Roberto tapasztalatait is alapul veszem, ráadásul engem is úgy vettek magukhoz a szüleim, hogy még egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi volt előbb: az, hogy a szüleim meghaltak és éppen hozzájuk került egy sötét képességekkel megáldott gyerek, vagy egy ilyen fiúra fájt a foguk és az igazi szüleim útban voltak. Szeretném azt hinni, hogy az előbbi. - A próbát elvégezhetjük anélkül is, hogy nyíltan szembeszállnánk vele és több információt tudhatunk meg a körülményekről. Még mindig kétlem, hogy életveszélyes lenne, hiszen afféle "aranyvérűekként" válogatják a tündéreket, tehát érdekük, hogy legyen utánpótlás. - teszem hozzá, de most már lehet, hogy az agyukra megyek a sok elméletemmel. Menet közben kissé furcsállva veszem észre, hogy Katherine felől árad a hideg a jégpáncélból, de valamiért úgy érzem, hogy Benjamin lenne most az egyetlen, az igazi, aki meg tudná vigasztalni vagy le tudná nyugtatni. A hosszú beszédem talán el se jutott teljesen hozzá a fülében lüktető dühtől, de most közelebb lépek azért. - A nagyító még nálad van? Ha visszaértünk talán érdemes azzal is megnézni a dobozt és a levelet. - vonnám el a kutatással a figyelmét, de ameddig nem jutunk el a fiúhoz három Mortimerből kettő erősen inkompetens az istápoláshoz, és én is ezek közé tartozom.
Jól esik, hogy a többiek kiállnak mellettem, de mégis olyan kusza és zavaros ez az egész már alapból is, nem hogy az újabb és újabb plusz infokkal. Arról nem is beszélve, hogy ez a bagázs nagyrészt cseppet sem szimpatikus velem, tehát az a másik Benedict úrnő nem valami jófej alakok közé keveredett. Könnyen vallana ez Darius valamelyik testvérére, róluk amúgy se hallottam semmi jót. - Nem is akarnék közéjük tartozni. - szögezem le Corvus szavaira reagálva. Ha úgy is döntök, hogy végigcsinálom ezt a próbát, vagy mit, hát én nem akarok valami különleges tündér lenni, vagy efféle és főleg nem ilyen fura alakok közé tartozni. Jó nekem ott, ahol vagyok a barátaimmal, meg a szedett-vedett családommal. Ez most így pont tökéletes. Aztán felpattan a doboz és én elkezdem olvasni a levelet. Hangosan, de gyakran elakadva, elképedve és ahhoz is egész közel vagyok, hogy odaadjam valaki másnak. A végén leengedem a kezeimet, nagy levegőt veszek és összeszorítom már-már dacosan a számat. - Ez... ez biztos csak valami átverés. Nem lehet igaz és... én nem vagyok Belle. Miért hazudnak ilyet? - a hangom kicsit remeg és rettentő bizonytalan, de képtelen vagyok ezt felfogni, vagy elfogadni. A testvérem nem lehet életben... még hogy cseregyerek! Az pedig, hogy én nem is én vagyok még abszurdabb és lehetetlen. Biztosan lett volna, aki észreveszi, hogy nem az vagyok, aki... hiszen a bátyám látott minket együtt és igen nagyon hasonlítunk, de... de... Képtelen vagyok felfogni és elhinni ezt az egész abszurd dolgot, ami a levélben áll. Nincs rá bizonyíték és azok a tündérek egyébként se voltak valami szimpatikusak, ezek után már egyik sem. Viszont, ha az az Ailil ölte meg anyát és Bellet azért, mert apa nem adta oda neki egyikünket... Nem csoda, ha összeomlott, sőt ki tudja, hogy nem eleve ezek a tündérek zavarták-e össze a fejét, hogy képtelen legyen bárkinek is elmondani az igazat arról, ami történt. - Menjünk vissza. Ha ez az Ailil tehet mindenről, nem érdekel, hogy a rokonom be kell vallania szemtől szembe... nem maradhat következmény nélkül és... és... - nagyot nyelek, pedig nem vagyok egy bosszúálló típus, tudják jól. Sőt én inkább háttérbe húzódom és folyton bizonytalan vagyok, de most mégis olyan kellemetlen érzés kezd belülről mardosni, amit még nem is igazán éreztem. Voltam én már elveszett, ijedt, kétségbeesett, féltékeny, kicsit irigy is és aggódtam is sokat, de ez a harag most egészen új és mintha egyre erősebb próbálna lenni bennem. A levelet tehát végül csak visszagyűröm a dobozba, hogy aztán elinduljak mérgesen visszafelé. Magam sem veszem észre, hogy a jég szinte csillogó páncélt varázsol a testem köré, mintha csak ezzel próbálnám a dühtől felhevült testemet hűteni ösztönösen.
Nem mondanám, hogy a tündék bő beszédűek, és azt sem, hogy egyenlő partnerként kezelnének minket. Süt belőlük az a fajta arrogancia és lenézés, amit mindig is rosszul kezeltem. A válaszuk sem igazán biztató, bár nem is igazán tudom eldönteni, hogy melyik kérdésünkre kapjuk azt a "Talán-Talán"-t. De sehogy sem jelent semmi jót. Szerintem egyértelmű nem a válasz Corvus kérdésére, miszerint tudják-e a tündérek, hogy semmivel sem különlegesebbek, esetlegesen felsőbbrendűek, mint mi. De ezt már elengedem, hogy hangosan is kommentáljam. Amúgy is valószínűleg költői kérdésnek szánta. Jobban izgat a lovak kérdése. Akár a két fickó az, akik elraboltak, ahogy Wini feltételezi, akár nem, én úgy vélem senki nem érdemel ilyen sorsot. A fickók nem kötöttek különösebben semmit az orrunkra. Nem tudjuk az indítékaikat. Elraboltak, és bezártak, és ez kiborított ez igaz. De senkinek nem kéne olyan alakban lenni, ami nem a sajátja, és nem érzi annak. Én ha karvaly vagyok, akkor önszántamból vagyok az, és addig, ameddig én akarom. Ez pedig így van jól. Ha pedig mi is "tündér-lovakká" változhatunk, ha esetleg valami balul üt ki, az igencsak fontos kockázati tényező. Ámbár erre nem kapunk egyértelmű választ. Vagy inkább erre sem. Corvus szavaira azért egyetértően bológatok, amikor arról beszél, hogy ha ez valami felnőtté avató beavatási szertartás, Kath akkor sem marad itt. Nem tudom őt elképzelni ezek közt a tündérek közt. Az ő személyisége nagyon más. Nem is véletlenül, hiszen ő is sokat szenvedett az ilyen lekezelő bánásmódoktól, eleget ahhoz, hogy ne akarjon olyanná válni, mint aki így kezel másokat. - Egyet értek. - bólintok rá Wini javaslatára, hogy térjünk vissza a lakásba. Ha Kath felolvassa a levelet azért még egy pillanatra nekem is szusszannom kell, és értelmezni a tartalmát. Nemhogy szegény lánynak. Ezt így önmagában is elég nehéz lehet megemészteni. Nem, ha még van több is, és ez csak egy kis része a dolgoknak. Akkor mi lehet még? És ha ez az Ailil a balesetért felelős alak, akkor az igazi Kath mért ment bele ebbe az egészbe? Nem akarna bosszút állni? Mit érezhet most? És a mi Kathünk, aki idáig gyászolta a másik felét? Vajon mekkora hatalma lehet ennek az Ailil-nek, hogy senki sem mer szembe szállni vele, és ilyesmiket megtehet büntetlen, mint amik a levélben is le vannak írva? - A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de Kath, akárhogy is döntesz, nem hagyunk magadra vele. Elkísérlek a próbára, ha úgy döntesz, hogy megpróbálod, de támogatlak akkor is ha nem. - próbálok biztatóan Kathre mosolyogni. Talán még a vállát is megszorítani, ahogy mellé sorolok. Abban már nem vagyok biztos, hogy egy ölelés jó lenne-e, vagy már túl sok lenne. Csak próbálom figyelni a lány reakcióit. Hogy mennyire tartja még magát. Bent is össze kéne szedni, mert ő sokkal jobb nálam a vígasztalósdiban. - Én mindenképpen tudni akarnám az igazat. A bizonytalanság rosszabb lehet minden másnál. Ugyanakkor, ez az Ailil nem tűnik könnyű ellenfélnek, akivel csak úgy szembe lehet szállni, és bosszút állni rajta. Akkor mások már megtették volna. Talán maga a testvéred. Érdemes megfontolni, hogy megéri-e a kockázatot. - megértem, hogy ez pokoli nehéz döntés lehet Kath számára. Nekem is az lenne, ha én lennék a helyében. Valahol talán szerencse is, hogy nem így van. Minden esetre akármi is lesz ennek a vége, nem fogok Kath mellől tágítani.
- Talán, talán. – Kacag fel hidegen Ailil, aki a maga részéről már lezártnak érzi a beszélgetést, s irányba állítja a paripáját. Azért még a válla felett visszanéz Kathrine-re, mintegy lebecsmérlően. Azért annak lehet örülni, hogy nem csak őt, hanem a társait is méregeti. Tehát nem átnéz rajtuk, hanem őket is afféle csapatként kezeli, mint maga a Sidhe. Ez jó jel, hiszen akkor nem az számít, hogy Kath egy tündér, hanem az, hogy együttesen mire lehetnek képesek. – Az igazság egy darabja a dobozban van, de ha kell a végső válasz, leány, akkor jönnötök kell. – Nem is köszön el, csupán elindul az ösvényen, nyomában a társai. Így viszont Nuada sem válaszol Wininek, s nem derül ki, hogy a tündérek mennyire tartják magukat felsőbbrendűnek hozzájuk képest. A varázsvilágban ahogy Corvus is tudja, a tündérek alig többek, másabbak, mint az emberek, és az a jó hír, hogy nem is hangzott el egyéb. Ez most egy olyan gyülekezet, ahol azokat a tündéreket gyűjtik össze, akin kibukott a tündér származás. A Sidhe lassan eltűnik, s már nyomuk sincs, a kis kígyó is lecsusszan Corvus csuklójáról, de később még visszakérhető. Amint maguk vannak, a doboz fedele kipattan, és egy pergamen van benne, amit ki kell hajtogatni. Nincsen benne csapda, sima papírról van szó. Kath magában is elolvashatja, de mivel a társai segítenek neki, nem sok értelme van titkolózni.
„Drága testvérem,
Most, hogy betöltöttük a tizenhetet, ideje, hogy megtudd az igazságot. Tündérek vagyunk, de azt hiszem, mostanra már rájöttél. Ami egyértelműen érdekelhet téged, mi történt azon az éjszakán. Az anyánk, szintén tündér, összekülönbözött a Szelek urával, Ailill-el, a nagyapánkkal, az ő apjával. A két tündérgyermek közül az egyikre Ailil igényt tartott, hogy ő nevelje fel. Az anyánk a két gyermek közül egyikünket sem adta volna oda, ezért Ailil sötét mágiája okozta a balesetet, azonban anyánk halála ellenére én életben maradtam, s könyörögtem neki, hogy engem vigyen el, ne pedig téged, aki a beteges voltál, nem élted volna túl köztük, a családod nélkül. Bíztam benne, hogy egyszer még találkozunk. Ezen sorokat a baleset után írom öt évvel később, hogy Mary nénire bízzam. Egyszer őt meg tudtam látogatni, és apát is, szörnyű volt úgy látni. Bízom benne, hogy meg fogod érteni, hogy miért kellett így döntenem, csak téged óvtalak. Akit láttál holtan a testvéred helyett, az csupán egy cseregyerek volt, a tündérek akkor alkotnak ilyet, ha elrabolnak valakit, de nem akarnak nyomot hagyni. Miután én felajánlottam Aililnak, hogy én megyek vele, szerettem volna, ha erősnek hiszed magad, hogy bátorrá válsz, és egyszer majd hős leszel. Te vagy Belle, mert így kellett leélned az életedet, mintha az én emlékeimmel élnél. Azonban ez nem változtat semmit, mindig is hittem, hogy az vagy, akinek lenned kell. Szeretettel, Kathrine."
[You must be registered and logged in to see this image.] Katherine visszakérdezésére látszik, hogy a mellkasom nagyot emelkedik és süpped és a tekintetem őszintén megtellik élettel és lelkesedéssel. - Nagyon... nagyon remélem. - vallom be, kicsit megcsillan egy nagyon ritkán látott gyermekiség. Viszont nem egyszerű az elméletet gyakorlatba önteni, bár nagy vagyonnal rendelkezem, még nem fordítottam arra, hogy egy sárkányt hozassak magamhoz, időm meg sosem volt, hogy én látogassak meg egy rezervátumot, pedig az egyik legnagyobb álmom. Azok után, hogy kiderült, hogy nimfák vagyunk, hogy vannak "emberi" tündérek, még ha nem is teljesen olyanok, mint a történetekben, talán nem is akkora nagy naivitás, ha reménykedem a tündérsárkányok létezésében. Aztán, hogy melyik forrás az igaz, az amelyik szerint macskaméretű mókamesterek, vagy az, amelyik szerint olyan mágikus-misztikus lények, amik emberi alakot tudnak felvenni... Valószínűleg semelyik, csak egy egyszerű szivárványos színváltozat. - Az is lehet. - válaszolom a lánynak, jobb ez így, ha kimondanám az anyját vagy az ikertestvérét aztán kiderülne, hogy nem róluk van szó csak darabokra törné a hirtelen kapott reményt. Inkább Bexley-t se hozom szóba, akiről kiderült, hogy nem Wildfield, hanem az egyik Benedict fivér fattya, hiszen úgy tudom elment valahova kelet-európába tanulni, kétlem, hogy hirtelen Benedict úrnővé avanzsálódott volna, míg nem láttuk. Egy jó kis belső viszály van kialakulóban előttünk, én pedig elégedetten konstatálom, hogy nincsen valami egyetértés közöttük. Persze kérdéses ettől függetlenül, hogy a megfelelő szavakkal lehet-e közéjük hathatós éket verni, hiszen én is afféle kakukktojás vagyok gyakran amiből idegenek arra számíthatnának, hogy elárulom a társaimat itt, vagy az All-starban, és mindkettő elképesztően téves. Így tévedhetek Ailil és Nuada kapcsolatával is. - Szerintetek tudják, hogy attól még, hogy tündérek nagyrészt ők is emberek, semmivel se különlegesebbek nálunk? Sőt? - suttogom halkan, rosszmájúan méregetve főleg Aililt, hiszen a kis csipetcsapatunk nem csak, hogy igencsak vegyesen örökölt született képességeket, de a Roxforti robbanásból származóakat is eléggé profin űzzük, nem csak a pálcavarázst. Egyértelműen kiütközik persze, hogy a gőgösségem mondatja ezt velem, hogy annyira semmibe vették, ahogy a pálcát a kezemben tartottam, vagy ignorálták, ahogy kissé Katherine elé léptem védelmezően. Arra, hogy a lovak közül kettő átváltoztatott, és hogy lehet, hogy a két rosszfiú volt az, csak elégedetten felszisszenek. - Megérdemlik. - mondok csak ennyit, vállatvonva, hiszen elrabolták Ginát, ketrecbezárták azzal a nénivel, habár fogalmunk sincs pontosan miért, de a jelenlegi állás szerint elkönyveltem őket a rosszfiúnak, amíg más információ be nem fut róluk. - Úgy hangzik, mintha a doboz és a Hősök próbája egy beavatási szertartás lenne a tizenhét évet betöltő tündéreknél. A nimfáknál létezik hasonló, csak akik elváltak a családjuktól, azoknak természetesen alakul ki beavatás nélkül. Azt viszont már itt szögezzük le, hogy csak az igazságot akarjuk tudni, Katherine nem fog veletek maradni vagy beállni közétek, csak azért mert tündér. - szólalok fel újra, bár erőteljesen ignorálva vagyunk mind a hárman, akik nem tündér vérűek, hátha azért néhány szó eljut az agyukig. Az, hogy végül Katherine vállalja-e csak rajta múlik, azt pontosan tudom, hogy mi Winifreddel versenyre születtünk amúgy is, és ez a tizenkét órás határidő úgy hangzik, mintha egy laza Trimágus tusát húznának fel nekünk. Ami bevallom... szintén élénk szereplője az álmaimnak, mióta tíz évesen Marcus és a szüleim befolyása ott lehettem, és végignézhettem az egészet. Igaz a vége egy kissé... megrázóra sikeredett, legalább is a szüleimnek, mindenki másnak örömteli. Viszont itt és most nem különösebben aggódom, hogy bármit is elbuknánk, amit elénk állítanak, és ez egyértelműen látszik is rajtam, ahogy kihúzom magam, állom a tekintetüket és egy percre se tűnik úgy, hogy meghátrálni készülnék. Lehet, hogy Katherine nem akar minket bajba keverni, de szinte süt rólam, hogy én nagyon szívesen ugrok fejest ebbe a bajba. Én nem kezdek el agyalni azon, hogy valami időutazásos balhé lesz-e, mert azt ebben az évben már letudtuk az őseinkkel, ami történt az megtörtént, ha akkor nem veszíti el a szeretteit lehet, hogy ez a csapat soha az életbe nem áll össze és teljesen más utakon járnánk. Járt utat járatlanért el ne hagyj, mélységesen egyetértek ezzel a mondással, nem véletlenül tellik évekbe, mire megemésztem és megfontolom, hogy mi legyen a szüleimmel és a Flint nevemmel. Mindenesetre nyilván csak akkor indulok vissza a szállásunkra, Cody lakásába, ha mindenki más is, és előtte elengedem az innen származó siklót néhány szisszenéssel, megkérdezve, hogy esetleg számíthatunk-e a segítségére, amikor visszatérünk, de ha nem, akkor nem, semmi probléma.
- Oh! - szalad ki a számon kíváncsian rácsodálkozva arra amit Corvus mond. A Titkok kamrájáról azért keringtek legendák, így nem teljesen ér új információként. De mindenképpen izgalmasan hangzik a gondolat, főleg amikor Kath kontrázik, hogy Corvus lehet később még sárkányokkal is képes lesz cseverészni! Tudom, hogy a varázslótörténelemben nagyon elítélik azt, aki értett a kígyók nyelvén, pedig még Merlinről is azt mondják, hogy képes volt rá! Az más kérdés, hogy nem lelkendezem túl, hiszen ha úgy vesszük, ez a képesség egy “jegy” amit Voldemort gyűrűje hagyott hátra benne… Ez pedig akárhonnan nézem nem egy pozitív dolog. Azért arra, hogy Corvus tud olyasmiről, hogy itt vérfarkasfalka van a környéken, vagyis a Brighton-i erdőkben egy kicsit elkap a féltékenység és az, hogy muszáj vagyok leülni és csiszolni az ismereteimet, mert most különösen elhanyagoltnak érzem! Persze a féltékenység sem erős és nem is mérgező, hamar elillan és csak versenyszellem éledését és motivációt hagy. A tündérek válaszait és Corvus fejtegetését a Testvériségről oda vissza járatott tekintettel hallgatom. Nuada azt mondja, nem neki tiszte elmondani mi történt.. Tehát valami történt.. Aztán már arra eszmélek, hogy valami próbát emlegetnek. És elég gyorsan történik innentől minden. Erre még rátetőzik az amikor Gina a lovakra kérdez rá és a tekintetem automatikusan követi is őket. - Talán csak a két elrabló lett lóvá téve.. Végtére is a dobozt akarták eltűntetni.. Mégis itt vagyunk! - mégis Kath kezébe kerül az emlegetett doboz! - A dobozban olyasmi van ami a próbához, vagy a balesethez kapcsolódik? - másfelől még valamin megakad a figyelmem és kikívánkozik belőlem. - Megállíthatjuk… Mit? A balesetet? Talán vár az igazság..? - kissé idegesen préselem össze a számat. Nem amiatt mert bármiféle próbát ki kéne állnunk, hiszen közvetlen Kath születésnapja után Corvussal megyünk az Allstarra. Aligha riasztanak a próbatételek. Inkább csak az üt szöget a fejembe, hogy akkor a dobozban van valami a próbához.. A próba pedig szükséges az igazsághoz.. és hogyan állítunk meg és micsodát? Vagy a próbák teljesítésével egy egy darabot kapunk az igazságból a végén pedig… megállíthatjuk az igazság ismeretében? Persze az egész agymenés csak elméleti és az végeredményben azt jelentené, hogy nem az igazságért kell kockáztatnunk magunkat, hanem azért, hogy…? Nagyon próbálom össze rakni, bármennyire is szürreális az egész. Azt a gondolatot pedig már ki sem merem mondani, többször, ráerősítve… hogy ez most akkor azt jelentené, hogy Kath esélyt kap a balesetet megakadályozni..? Az agyam pedig pillanatokon belül exponenciálisan kezdi szülni a téziseket és teóriákat… Ugyanakkor valahol feléled bennem némi düh is. Tekintve, hogy Kath kérdése, miszerint mindez nélkül miért nem tudhatja az igazságot?! Nagyon is jogos! Ráadásul elég kegyetlen, hogy ezek szerint, ha véletlen valami miatt elbukunk.. Amivel kapcsolatban megmakacsolom magamat, hogy ha bele megyünk mindent meg fogok tenni, hogy ne fordulhasson elő! Viszont ha valami szabotázs miatt mégsem sikerülne.. Akkor Kath ott marad a kételyeivel.. Ha válaszoltak még ha nem, miután elkezdtek eltávolodni halkan szólalok meg Kath vállára téve az egyik kezemet gyengéden. - Azt hiszem tényleg az lesz a legjobb, ha vissza húzódunk a lakásba.
- És a sárkányokat? - bukik ki belőlem, amikor félfüllel hallom Winnie megjegyzését a varázshüllőkről. Valójában nem is tudom, hogy a sárkány minek számít. Nem vagyok én Hollóhátas, hogy nagy lexikális tudásom legyen, de végtére is a sárkány is egy túlméretezett gyíkféle, akkor végtére is hüllő... nem? De most tény, hogy ez a legkevésbé fontos, hiszen annyi kérdésem lenne és még a többiek is hozzáteszik a magukét. Már így is kellően össze vagyok zavarodva. Másik Benedict úrnő? Valaki a bátyám családjából? Hiszen anya nem is volt Benedict, csak mint feleség vette fel a nevet, a húgom pedig... Ha Belle élne akkor biztosan felkeresett volna és hát én azonosítottam őket, mert apa nem volt rá képes. Igaz, hogy épp csak odapillantottam, de akkor is annyira lehetetlen helyzet lenne. Nem csoda, ha még az sem esik le, hogy a mai nap a szülinapom miatt különleges, de igazából nem is gondolok rá, hogy ezeknek a tündér akákiknek jelenthet valamit az én szülinapom. - Igaz... - felelem sután, amikor Corvusnak bizony eszébe jut helyettem. Attól még persze lehet, hogy van valami más fontos dátum is, a jó ég tudja. Igazából már kezdek semmit se tudni. Ki lehet a másik Benedict úrnő? Egyáltalán mitől lesz valaki úrnő? Én aztán nagyon nem érzem magamat annak. És miért most kerültek elő? Mary néni igazán odaadhatta volna előbb is ezt a dobozt, akkor talán nem próbálják meg elvenni tőle. - Talán a bátyám egyik testvére? - kérdezem még a kedvesebbnek tűnő tündért, hiszen ha jól tudom akkor Dariusnak vannak testvérei és azt hiszem lány is van közöttük, vagy apának van testvére talán, de nem tudom pontosan. Nem ismerem a Benedict ágat és a legutóbbi rokoni találkozásom Nevenával volt, aki éppenséggel nem számolt be részletes családfáról, főleg mert nem is igen tudhatott a mai Benedictekről sokat, hiszen ő meghalt már jó rég. A doboz viszont hirtelen a kezemben találja magát, én pedig automatikusan majdnem megpróbálom kinyitni, amíg a szigorú hangú tündér el nem kezd beszélni valami vesszőfutásról, meg hogy majd magától ki fog nyílni, szóval ne próbáljam gondolom feszegetni. - De e nélkül miért nem tudhatom meg az igazat? - kérdezem talán kissé nyafogós, ijedt hangon. Nem igazán tetszik, hogy bajba kell sodornom a barátaimat egy talán miatt. Azt most nem is nagyon hallom meg, amit Winnie kap infot, hogy nem baleset volt, amiben anya és Belle meghaltak. Túlságosan leköt ez az egész nagyon fura helyzet. Mondjuk, ha visszamegyünk a házba legalább Ben ott lesz és kicsit erőt tudok meríteni belőle, ha ő is velünk jön. Ennyi előnye mindenképpen van a dolognak. Azért még én sem indulok el, amíg Gina nem kap választ. - És, ha nem vállalom? - kérdezem még meg a végén, hiszen igenis át kell gondolnom. Ha túlságosan veszélyes, ha baja lehet miattam mindenkinek, vagy ló formájában végezzük, ha nem járunk sikerrel... Egyáltalán nem biztos, hogy annyira fontos az igazság. Úgyhogy csak a válaszok után indulok el vissza, hogy majd közös döntést hozzunk az ügyben. Pro és kontra.
Ha tudnám, hogy valójában Codyról van szó, akkor meg is beszélhetnénk a dolgot Corvus-szal, bár esélyesen nem itt és most. Vagy már rég megbeszélhettük volna. Sajnos azonban legilimentor nem vagyok, csak erdőnimfa. Szóval, ezt egyenlőre talán bölcsebb is félre tenni. - Valamiféle rejtett, ősi erdő? - nem véletlen volt már az ide út is kacifántos a partról. Ráadásul egy átokverte barlangon keresztül. Azért érezni az erdő kisugárzásán, hogy ez nem olyan, mint egy egyszerű mugli látogatta séta erdő. A tündér-lovasok jelenléte is erre utal. Én nem mutatkozom be, és nem próbálok jópofizni sem a fennhéjézó népséggel. Ezt meghagyom a többieknek, de azért figyelek beszélgetésre. Tehát nem baleset. Minő meglepő. A másik Benedict úrnő viszont egy új szál. Vajon ő ki lehet? És Kath-nek lehet rá ötlete? Az sem igazán nyeri el a tetszésem, ahogyan a dobozt el akarták venni Kath-től, és a lehetőséget is az igazság feltárására. Amire szerény véleményem szerint minden joga megvan. Ha az én apám halálának körülményeiről és a származásomról lenne szó, lényegében az örökségemről, akkor én is tudni akarnám. Akarom is, de ez más tészta, és nem most van itt az ideje. Végül azonban a doboz mégis visszakerül a tulajdonosához, bár a próbák, vesszőfutás, éjfél egy minden bizonnyal mágikus erdőben, cseppet sem hangzik biztatóan. Mindezt azért, hogy talán? sikerrel járjunk. Nem szeretem a feltételes módokat. Közben pedig a lovakat is szemügyre veszem. Az kevésbé meglepő, hogy tudnak repülni, és jó állapotúak. Az viszont igen, hogy kettő mégis kilóg közülük. - Szép állatok. Kedvelem a lóféléket. Kicsit értek is hozzájuk. - vetem közbe, mintegy megjegyzésként. Ámbár nem célzás nélkül. - És mi lesz, ha nem járunk sikerrel? Úgy végezzük, mint ők ketten? - pillantok a két lóra, akik egyértelműen kilógnak a sorból, mintha animágusok, vagy még inkább átváltoztatott emberek lennének. A hangom semleges, és közönbös egyéb iránt, mintha csak annyit jegyeztem volna meg, hogy "Szép idő van." Ettől eltekintve, bármi lesz is a válasz, persze Kath-tel tartunk. Bárhogy is döntsön. Nem hagyjuk magára. Főleg nem valami veszélyesnek ígérkező próbákban...
Gina szemügyre veszi a lovakat. Az állatok rendkívül jól tápláltak, ápoltak, van valamellyest egy mágikus jellegük is, szükség esetén repülésre is alkalmasak, ha az alakulat a levegőben folytatná a vándorlást. A patájuk aranylóan csillog, ami azt jelenti, hogy nem szó szerinti repülésről lehet szó, hanem fent is tudnak poroszkálni, vágtázni, mint a Mikulás rénszarvasai. Kettő azonban (a vezérlovas és a mögötte haladó nő) lova egyértelműen más, kitűnik a többi közül. Nem igazi lovak lehetnek, hanem animágusok? Nem, sokkal inkább kényszerrel átváltoztatott emberek. Lehet, hogy bűntetésül kell állati alakban lenniük? Nuada Alililhez képest nagyon barátságos, mintha nem lenne az a gőgös tündér, aki lenézi a halandókat, kifejezetten emberbarátnak tűnik. – Nem az én tisztem elmondani, hogy mi is történt, de igen, van egy másik Benedict úrnő. – Ezen a ponton Ailil felcsattan, hátralépdel dühösen, majdnem fellökve a védelmező szerepébe átment Corvust. – Nuada! Hogy merészeled? – Az ezüstkaru tündérlovag csililngelően felkacag. – Talán mert joga van hozzá! A születésnapja van! Nem tagadhatod meg tőle a dobozt! Sőt, esélyt kell adnod, hogy kiállják a Hősök Próbáját! – A tündérkirály felhorkan, és megrázza a fejét. – Ne akarjátok megmondani, hogy mi a joga! – Azért itt már több tündér is zugolódva bólogat, bizony Nuadával értenek egyet. Ailil itt kelletlenül előveszi a köpenye alól a dobozt, amit Gina üldözött. Az aurorok vélhetően a Sidhe megbízásából dolgoztak. Odadobja Kathrine-nek, aki akkor is el tudja kapni, ha nem lenne reakcióideje, vagy ügyetlen lenne. A doboz engedelmesen simul a kezébe. – Menjetek a házba, ahonnan indultatok. A doboz hamarosan kinyílik. – Mondja Ailil jobbkezeként funkcionáló tündérnő gőgösen. Nuada pedig meghallván Wini kedves bemutatkozását, súg nekik pár dolgot. – Igen, a baleset körülményei.. Nem baleset volt! Ti végre megállíthatjátok! Sok sikert! – Ailil itt ismét átveszi a szót. – Nos botor gyermekek.. Éjfélkor fog itt várni Titeket Próba ura, és megkezdődik a vesszőfutás. Tizenkét órátok lesz, hogy teljesítsétek a három próbát, amelynek a végén talán, ismétlem talán vár az igazság. – Még vet egy gőgös, lenéző pillantást Kathrine irányába, aztán int, és a lovasok elindulnak tovább az erdőbe. Itt már Nuada sem int búcsút, besorol a többiek mögé.
[You must be registered and logged in to see this image.] Csak egy sóhaj hagyja el a számat, semmi több, amikor Gina tesónak hív. Nem tudom pontosan, hogy miért vagyok ilyen végletes, miért nem tudom elfogadni, hogy ha ő a bizalmába fogadta Cody-t, akkor bíznom kell benne, hogy jól ítélte meg, de még erősen emésztem és nem akarok róla beszélni. Az is kicsinyes volt, hogy felcsillant bennem egy önelégültség a párszaszájjal kapcsolatban, hogy én tényleg tudok beszélgetni a kis lábatlan jószágommal. Még csak egy perc telt el, de már így is kissé szégyellem az egészet, persze ha kínoznak se vallanám be. - Olyan rengeteg varázshüllőt nem tanítottak sajnos, szóval soha nem próbáltam, de ha lehet hinni annak, hogy mi történt a Titkok kamrájában, akkor igen. - válaszolom Winifrednek, felemlítve azt a bizonyos eseményt, amiről lehet, hogy nem is mindannyian tudnak, hiszen még nem voltunk az iskola diákjai. Én is csak azért tudom, mert Marcus igen, illetve azért, mert ugye az én családom is... nos... szimpatizáltak a sötét nagyúrral. Most viszont inkább a kirajzolódó rejtélyre koncentrálok, hogy megfejtsük pontosan milyen titkokat rejt még Katherine múltja és a családjának a tündér-ága. - Nem tudom, de nem egyszerűen a Brighton környéki erdőknek tűnik. Ott vérfarkasfalka van legjobb tudomásom szerint, nem tündérek. - válaszolok Winifred kérdésére, bár sajnos csak fél-információval szolgálhatok. - Tehát a te rokonaid is. - vonom össze a szemöldökömet. Nyilvánvalóan nekem is feltűnik a "másik Benedict úrnő", amiből újra az következik, hogy talán az anyja vagy a húga, vagy mind a ketten túlélték azt a balesetet, ami lehet, hogy nem is baleset volt. Viszont amennyire én se szeretném, ha hiú reményeket keltene valaki bennem a szüleinkkel kapcsolatban Winifreddel, úgy én sem szándékozom azelőtt ilyet tenni Katherine-nel, mielőtt biztos nem lenne, hogy ők azok. Lehet, hogy csak valami távoli rokonok, mondjuk a nagyanyja. Benedict úrnőként igazából körülbelül ennyi a lehetőség, ami még valamennyire érzelmileg megrázná, ha valami huszadunokatestvér már kevésbé. Amikor Winifred bemutatkozik kicsit kéretlen kellettlen, de én is megteszem. - Corvus Flint. - csak hogy "személyesebbé" tegyem én is magam, bár a fapofa és a hanghordozásom nem különösebben simulékony éppen, hiszen árad felőlem a gyanakvás. - Nemesvérű tündéralakulat, semlegesek. Viszont a Testvériség is éppen ugyanebből a mondakörből származtatja magát, ugyanúgy kelta neveket használnak és a két elrabló is erre tűnt el. - mondom ki az információkat, félhangosan, de nem kimondottan suttogva félszemmel figyelve, hogy a csoportosulás reagál-e rá valamit. Ugyan látom, hogy túl sokra nem tartják a pálcámat, ez nem jelenti azt, hogy egy milimétert is elmozdítanám róla a kezemet. Nem bízok meg idegenekben egyik pillanatról a másikra, még ha Katherine-t ki is emelték közülünk, nem tudjuk, hogy simlisek-e valamiben. - A születésnapodon kívül. - toldom hozzá, amikor a lány visszakérdez, hogy milyen nap van ma. Talán valamilyen kelta ünnepkör is lenne éppen? A fogaskerekek forognak, de ahogy Katherine elmerül a baleset napjába, amikor elveszítette az ikertestvérét és az anyját egy kicsit közelebb húzódok hozzá. Valahol megmoccan bennem valami, felsejlik a lelki szemeim előtt Alison, amit a közelébe érzek, ahogy minden döntést együtt hozunk meg és támogat, és most egyértelműen Katherine-nek is valami ilyesmire lenne szüksége. Jobb híjján tőlem kell beérnie, hogy odalépek mellé és bátorítóan a vállára helyezem a szabad kezemet. - Nyomon vagyunk. - suttogok csak ennyit. Akármennyire kellemetlen visszagondolnia, biztos vagyok benne, hogy okkal kérdeztek rá, így érdemes túráztatnia magát rajta, hátha eszébe jut valami most, ami korábban soha nem tűnt fel. Ettől függetlenül egyértelműen úgy állok mellette, mint valamilyen bástya - egy karcsú, nyúlánk bástya - és minden rezdülését figyelem az idegeneknek, mintha kész lennék azonnal belépni a szülinapos barátunk elé, ha érte nyúlnának.
Úgy értem az a tárgy még jó darabig el fogja kísérni Corvust az utóhatásaival még ha csak távolról szivárog is vissza, akkor is ott maradt a nyoma.. Megborzongok, de nem attól, hogy úristen párszaszájú és hát ez mekkora sötét ómen!- Érdekes. Kíváncsi lennék, hogy vajon a legendás lények közötti hüllőket is megérted-e? - ötlik fel bennem, és mintha lenne valami sejtelmem arról, hogy a baziliszkuszok meg a párszaszájúak.. De a LLG sosem volt a zsigerből jövő tárgyaim között, így nem is mondom ki, nehogy hülyeséget mondjak. Mindenesetre határozottan furcsa, hogy egy tengerpati, hatalmas víz fölé nyúló móló-pavilonból, már valahol valami erdőben vagyunk.. - Szerintetek, ez miféle erdő? -dünnyögöm a többieknek címezve. Bár lehet nem is számít hol vagyunk.. Amikor azért már közelebb érnek nehéz lenne nem látni a lovasokat. De tény, hogy ameddig távol voltak azt is mondhatta volna bárki, hogy pinata van a távolban.. Kutatok én is az emlékeimben, de én csak nemrég kezdtem foglalkozni a kelta hagyományokkal, legendákkal és mindenfélékkel ami a nimfákhoz is kapcsolódhat így az ismereteim meglehetősen hiányosak még. Automatikusan odébb húzódom amikor a lovas megindul felénk, nem szeretnék útban lenni, bár nem amiatt mert bármiféle alázatot kiváltott volna. Kath arra kérdez vissza, hogy “úrnő” belőlem viszont kibukik - Az én nevem, Winifred. - mutatkozom be, ha már egyszer a barátságosabb tündér is megtette. Bár a vezetéknevemet így is rászoktam, hogy lehagyjam, mert.. nem igazán érzem már a magaménak, de fogalmam sincs miként hivatkozhatnék az egy szem keresztnevemen kívül magamra.. Így maradok ennél az egy biztos pontnál. Ami ha rábukkanunk valahol az igazi nevünkre valaha is, bizonyosan ki fog egészülni.. Csak nem anélkül adtak tovább minket a szüleink, hogy elneveztek volna minket..! - Bocsásd meg Nuada, de hogy érted, hogy a másik Benedict úrnő? - ha már ő volt olyan jó fej, hogy nem akart fellökni a lovával sem akkor hozzá fogok beszélni.. Mondjuk az engem is meglep amikor Kath vissza kérdez, hiszen.. a születésnapja van! Bár ha innen nézem ez az egész még furcsább! Így inkább csak figyelek a továbbiakban. A légmágiámat kéznél tartom ugyan. Pálca nélkül, hiszen láttam miként néztek Corvusra, de egyenlőre nem áll szándékomban bármit is tenni. A flegmaság még nem jelenti, hogy ellenségek. - Ismertek véletlenül kevésbé lovagias tündéreket is? Olyanokat, akik ártani akarhatnak a Benedict-eknek? - teszem fel immár az egész szárnyas alakulat számára a kérdéseimet, miután Kath feltette a sajátjait.
Azért a tekintetem így is ijedtre vált, hiszen abba belegondolni, hogy talán az egész baleset gyilkosság volt... rettentő ijesztő, de akkor én miért...? Zakatolnak a fejemben a kérdések, de nem mondom most ki őket hangosan. Egyszerűbb másra figyelni, mint Corvus párszaszájúsága teszem azt. Amikor a gyűrűjéből szinte ömlött az az ijesztő minden... hát elég rémes volt. Talán részben a gyűrű hatása is volt a viselkedése anno, meg persze a családja és a barátai befolyása is. Inkább figyelek most én is a tündérekre. Furcsa, hogy többen vannak együtt. - Örökletes, talán valamilyen szinten mind rokonok. - motyogom, hiszen mint a metamorfmágia ez is örökletes képesség, bár nem faji adottság, mint mondjuk esetükben a nimfaság. Azért hiányzik Ben! Kilógok a rokonságból jelenleg, de cseppet sem érzem úgy, hogy ezekhez a tündérszárnyúakhoz bármi közöm lenne. Egyébként is nekem ott van a bácsikám, őt legalább valamelyest ismerem, bár szó se róla eddigi életem során már többfelé csapódtam, akiket előtte nem ismertem, mint a bátyám, aztán Missy. Kicsit olyan érzés, mintha mindig hiányozna az egyik lábad, az egész élet olyan bizonytalannak tűnik. - Úrnő? - ráncolom meglepetten a homlokomat. Azért ez igen fura megszólítás és rettentően nem illik hozzám. Nem csoda, ha első körben ezen akadok fenn és nem azon, hogy a másik nem túl kedves fickó majdnem fellöki szegény Winiet és Ginát. Inkább tehát ahhoz fordulok, aki jóval normálisabbnek tűnt. - Milyen nap van? - kérdezem óvatosan, mert már előre látom, hogy ezt bizony tuti, hogy tudnom kellene és az arrogáns alak majd jól kinevet, vagy minimum furán fog nézni rám, amiért nem tudom eleve. Aztán meg arról a napról kérdez, na de melyikről? A balesetről? És miért másik úrnő? A testvéremre céloznak? Újra csak zakatolni kezd a fejem a kérdésektől, csoda, hogy nem mondom ki mindet egyszerre, mert akkor ők is csak kapkodnák a fejüket. - A balesetre gondolsz? - kérdezek vissza kicsit hátrálva a többiek közé, mert egyelőre nem túl bizalomgerjesztő ez a fura tündér népség, főleg hogy valami halandókként emlegetnek minket, mintha ők valami halhatatlan akárkik lennének. Azért persz akaratlanul is felidézem a baleset napját, de nekem annyi maradt meg belőle, hogy értesítettek és apa összeomlott, ezért nekem kellett azonosítani... Rettenetes nap volt és őszintén szólva egyáltalán nincs kedvem gondolni sem rá.
Na igen, a helyes kommunikációban vannak hiányosságaim, ezt aláírom. Ugyanakkor nagyon is jól tudom, hogy Corvus mennyire jó legendás lények gondozásából. Hiszen évekig rivalizáltunk ezeken az órákon. Bár ő csendesebb, és visszafogottabb volt sokszor, nehogy ciki legyen a mardekáros brancs előtt, de attól még tagadhatatlanul kiemelkedően jó volt. - Úgy tűnik ma cserben hagy az évődő-kekeckedő humorod tesó. - teszem még hozzá Corvus számára, jelezve, hogy részemről ez már csak ennyi volt. Nem igazán szándékoztam semmi olyat mondani, aminek a bőre alá kéne kúsznia, negatív értelemben pláne, de persze ettől még lehet, hogy véletlen megint rátenyereltem nála valamire, amire nem kellett volna. - Én már semmin nem lepődnék meg. - sóhajtok egyet Kath felé, bár ahogy mondtam, akármi is derül ki, azzal együtt nézünk szembe. Nem hagyjuk magára ezzel az egésszel. - Nekem kissé másként működik a képességem. - toldom még hozzá Corvus párszaszájuságról adott magyarázatához, bár ez egyszerű tényközlés, és nyoma sincs benne a várt féltékenységnek. Egyszerűen mások vagyunk, és a képességeink is másként működnek. Ez egyszerű tény, amihez nem kell külön érzelmeket társítani. Én tökéletesen boldog, és elégedett vagyok a saját képességeimmel. - Sidhe? - érdekes. Nem igazán hallottam ezt a szót korábban, vagy csak simán átaludtam Binns kifejezetten pihentető óráját, amikor erről beszélt. Talán Kath is kötődne valami módon ehhez a szervezethez? Talán azok az alakok pont azt nem akarták, hogy ezt felfedezze? Legalábbis a fejlemények tükrében egyre inkább ez kezd motoszkálni bennem, ahogy Kathnek sikerül magára vonni a figyelmet, és végül szemtől szembe találjuk magunkat a lovasokkal. A beszélgetés is egyre inkább erre kezd utalni, és ahogy Kath-re néznek. Lehet minket jelentéktelennek tartanak, de őt valamiért nem. Sőt úrnőnek hívták. Ez egyre cifrább, és érdekesebb. Persze ettől még elnézek arra, amerről jöttünk. Egy másodpercre eltűnődök, hogy Ben hol lehet, és mért nem jön már? Persze csak percekkel ezelőtt ment el, és lehet váratlan akadályba botlott, de nem szeretek aggódni miatta, hogy egyikünk nincs jelen. Én Corvussal ellentétben nem húzok pálcát, de egyenlőre osztom a véleményt, hogy nem tudni, hogy ezek a lovasok kikhez is húznak, barátok vagy ellenségek, így jobb az óvatosság. Szóval inkább a lovaikat próbálom szemügyre venni, milyen állapotú a szőrük, jól tápláltak-e, megérezni a képességemmel, hogy nyugodtak-e, vagy türelmetlenek? Milyen az összhang köztük, és a gazdájuk között? Elvégre az sokat elmond egy csapat tagjairól, hogy hogyan bánnak az állataikkal. Persze talán a környezetváltás is határozottan segít, itt természetes közegben végre kezdem sokkal jobban érezni magam. Mintha visszatérne minden erőm.
//Druida: 1. szint: Kisebb testű állatok (béka, mókus) hívása, és egyszerűbb parancsok kiadása, de egyszerre csak egy állatnak. (nem igazán akar parancsolni, inkább csak ráhangolódni az állatokra) Erdei nimfa: Saját elemükhöz kapcsolódó varázslataik/mágikus adottságuk jóval hatékonyabb. (erdei-druida és természetvarázslatok)//
Valóban furcsa lehet a csoportosulás, ám mind Kath mind Corvus visszaemlékszik arra, hogy mit is tudnak a Sidhe-ről. A Sidhe az ír mágusvilág mondáihoz tartozik. Afféle tündér lovagi alakulat, ahol a született, nemesvérű tündéreket emelik be magukhoz, hogy együtt alkossanak közösséget, s döntsenek a számukra fontos kérdésekben. Ha a fiatalok felteszik maguknak a kérdést, jók, vagy gonoszok, nos egyik sem. Amolyan semlegesek, akik az egyensúlyra törekszenek, mint a kelta druidák. Tündérlátás nélkül aligha lehet őket csak úgy felfedezni, ebben pedig még Kath is gyakorlatlan, a nagyító segíthetett volna, így jól megerőltette a szemét. Ám most, hogy látja őket, na meg a kígyó is, fel tudják hívni rájuk a többiek figyelmét. Kath tehát hahózik, az utolsó lovas le is marad kissé, megállítva a menetet. Corvus pálcáját megmosolyogják, nem hatja meg őket. A menetet utóvédjét alkotó lovas hátra is kanyarodik a paripájával. – Áh, a másik Benedict úrnő. Légy üdvözölve, Ezüstkezű Nuada vagyok. Különös véletlen, hogy pont ezen a napon látsz meg minket. – Erre egy másik tündér, egy hófehér, hosszúhajú, de kortalannak tetsző férfi, gőgős fintorokkal lépdel melléjük, majdnem fellökve Ginát és Winit. – Nuada.. Ki engedte meg, hogy halandókhoz szólj? – Nuada vidám szemcsillogással rázza a fejét. – Ailil.. Attól mert a Sidhét vezeted, még nem parancsolsz.. – Ailil szinte lesújtóan mered le Kathrine-re. – Csak idő kérdése. Leány.. Tehát tudsz már rólunk. Mire emlékszel abból az éjszakából? – Azt amúgy észrevehetik a tekergők, hogy a legtöbb tündér igen csodálattal mered rá, talán csak az Ailil jobbján lovagoló nő az, aki hasonlóan gőgős, ellenséges. Viszont a jó hír az, hogy a társaikat is vizslatja mindenki, tehát bárki szólásra emelkedhet, őket is úgy kezelik, mint egy másik lovagi alakulat, mondjuk lovak nélkül.
[You must be registered and logged in to see this image.] Ginának, mint általában - hozzám hasonlóan - nem igazán sikerül a megfelelő dolgot mondania ahhoz, hogy kicsit megtörjön a jég közöttünk, sőt. Én vérmágiát és sötétséget örököltem, ő pedig természetmágiákat és druidaságot, emiatt az általában teljesen el van felejtve, hogy a legendás lények ismerete az egyik, ha nem a kedvenc tárgyam, és hogy én is értek az állatokhoz. Így azt feltételezni, hogy nem tudom, mi a jó a siklónak vagy hogy ritkán hallgatnak rám még jobban bekúszik a bőröm alá. - Többször, mint gondolnád, ezek szerint. - válaszolom, és szó szerint beszélgetek a kis lábatlan jószággal, amire, ha minden igaz, egy druida nem is képes, csak utasításokat adni. Én szó szerint értem és visszasziszegek neki, ami mondjuk kívülről kicsit fura, de nekem olyan, mintha csak egy másik nyelven beszélnék. - Nem tudom, Katherine, ez is egy eshetőség. - válaszolom, amikor visszakérdez, de azért vele szemben együttérzőbb a tekintetem, még mindig emlékszem az első ölelésére, amikor a növényházban Belle-nek hívott. Akkor még nem mondanám, hogy ténylegesen barátok voltunk, de ettől függetlenül azt könyveltem el az első baráti ölelésnek a szüleim előválogatott és támogatott baráti csokrán kívülről. - Párszaszájú vagyok. Körülbelül tizenegy éves koromban kezdődött, később összekötöttem azzal, hogy akkor kaptam meg... A Sötét Nagyúr gyűrűjét... - azért ezt még én se tudom könnyedén kimondani, kicsit megakadok, emlékezhet még a többség a megjelenő sikolyokra és szellemekre Little Hangletonban -, de miután elvették tőlem, ugyanúgy megmaradt. Értem őket, és ők is ugyanúgy értenek engem. - válaszolok neki, egy kicsit talán gőgösen-büszkén kihúzva magam, mintha a szemem sarkából féltékenységet várnék Ginától. Elindulunk előre és Katherine kiszúr valamit, amire azonnal kissé befeszülök, arra készen, hogy takarásba vonuljunk sietve. Semmiképpen nem fordulunk már vissza, már túlságosan a mélyén járunk, a barátunkat se hagyhatjuk ilyen kételyek között, főleg, hogy majdnem egy tucat lovas is megjelenik a távolban. - Tehát tényleg köze van a tündérségedhez. Azt hittem ez egy képesség inkább, nem faj, de ha mindegyiknek szárnya van, kétlem, hogy az ország minden pontjáról gyűjtötték őket egy csokorba. - suttogom a többieknek, óvatosan, rejtőzködve, miközben lefordítom, amit a sikló mond. - A Sidhe, így hívta őket a sikló. Hasszaszinussszkosszinussz... - fordulok vissza az állathoz, rákérdezve, hogy "barátok, vagy ellenség?", miközben erősen forognak az agytekervények a Mágiatörténelem ismereteimmel. Természetesen, mint mindig, Katherine már meg is indul hogy kiabálva segítséget kérjen tőlük, én pedig egy lélegzetvételnyit lemaradok az esélyről, hogy elcsitítsam, ezúttal nem nyúlok érte, kivéve, ha a sikló vagy a tudásom azt diktálja, hogy veszély. Ha megállnak és beérjük őket, akkor is egyik kezemben a sikló, de a másikban már is pálca, bizalmatlanul nézegetve a tündéreket, próbálva elfolytani a csodálatot a szememben, mert nagyon is leköt a hártyás szárnyuk látványa. Azt viszont nem felejthetjük el, hogy akár az elrablók társai is lehetnek.
// Nekem is siker a próba, mindent megosztok a többiekkel. //
Hallgatom Corvus magyarázatát a képessége kapcsán és mivel nem jut eszembe használható megoldás kicsit elhúzom a számat, de a “csalódottság” magamnak szól, hogy nem tudok lényegében semmit sem hozzá fűzni, tehát segíteni sem tudok ötletelés tekintetében sem. Gina válasza nem mondom, hogy megnyugtat, de elengedem a gondolatot. Végtére is az a lényeg, hogy most már itt van velünk. A félre értéses körnél csak pislogok körbe, hol az egyikükre, hol a másikukra, de inkább nem szólok bele. Amikor viszont Kath besorol mellém biztatóan nézek rá. Valószínűsítem, hogy Corvus és Gina között rendeződni fog a helyzet, csak nem itt és nem most. Egyébiránt hiába a rokonság, Ginaval nagyon távol vagyunk egymástól valójában és nem is gondolom, hogy erőltetnünk kéne. Kiérve azért ha megérzem, hogy már nem a nyomasztó föld alatt vagyunk hanem friss levegőn, mélyeket kezdek lélegezni, mintha végre víz alól a felszínre értem volna. Amikor Kath kimondja, hogy valakik vannak a fák között én bizony megtorpanok és amikor elmondja, hogy mit lát csak pislogok arra amerre mondja. - Tündérszárnyas lovasok..? - visszhangzom halkan. Corvus pedig ha megosztja mire jut a siklóval, eltűnődöm. Noha, most, hogy már kap oxigént az agyam főként azon gondolkozom el, hogy Corvus mégis hogyan társalog azzal a hüllővel..? Előzőleg is mintha felmerült volna bennem a gondolat, csak akkor még nem állt össze a kérdés - Amúgy.. ez valamilyen druida képesség nálad is, vagy.. párszaszájúság? - kérdezek rá halkan. Hiszen tudtommal a druida képességgel bírók sem értik meg az állatokat, csak “irányítani” tudják őket.. Kath kérdésére végül biccentek - Talán még segíteni is tudnak. Nem hiszem, hogy véletlenül láttad meg őket. - és ha mindenki egyet ért, Kath pedig mutatja merre, én meg is indulok, ha csak Corvusnak nincs valami ellenvetése közben.
