2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Természetüknél fogva igen, hiszen ez a szárnypróbálgatások időszaka, amikor próbálgatják a határaikat, még nem eléggé önállóak, de már azok akarnak lenni, vagy... annak hiszik magukat. Ilyenkor a legnehezebb úgy támogatni őket, hogy ne érezzék parancsolgatásnak, de mégis segítsünk, ha tudjuk, hogy szükség van rá. - észbe kapok végül, hogy talán kissé hosszú lett és hogy túlzásba vittem, mert nem egy idézetet várt valamelyik szakkönyvből, bár persze a szakszöveg egészen más, én azért érthetően próbáltam megfogalmazni, de mégis egyáltalán nem biztos, hogy erre volt kíváncsi, inkább hogy az ő lánya bizonyára kivétel és nem lesz semmi gond, de sajnos a kivételek igen ritkák, maximum vannak kevésbé problémás és problémásabb esetek. - Igen, dolgozni kell rajta, talán én sem próbálkoztam eléggé, talán túl sok időt szántam a munkára, de tudja ön is, hogy nem ez a megoldás, de így talán látja, hogy átérzem a helyzetét. - bár nem teljesen egyforma a miénk, hiszen én azért igen sokat tettem a kapcsolatunkért, csak épp a férjemnek kellett egy fiatalabb, aki kéznél volt, egy kaland és... azt hiszem ennyi. Nem is akarok a részletekre gondolni, csak az a legszomorúbb az egészben, hogy valószínűleg már jó ideje nem működött közöttünk úgy, ahogyan kellett volna, csak épp én nem vettem ezt észre és nem tettem azért... Nem, tudom, hogy az önvád semmit sem ér, hiszen ő csalt meg, ő választott egy fiatalabbat és ültette el bennem a gondolatot, hogy én már kevés vagyok, és végül is talán igaza van. A korom okán is már igen nehéz új életet kezdenem és hogy valamikor is családom legyen... E miatt is viselem a szívemen Bastien életét, hiszen neki adott a család, van egy lánya, nekem pedig talán soha sem lesz gyermekem, hiába vágyom rá annyira. - Oh én nem érzem így. Boldog gyerekkorom volt és talán csak azt hittem, de amíg azt hittem boldog házasságom is. - hát igen lehetséges, hogy csak én gondoltam így és most tény nem igazán boldog az életem, de itt a munka. Az ember megtalálhatja a boldogságot másban is, csak meg kell tanulnia átérzékelni a dolgokat. Ez még számomra is egy hosszú folyamat lesz ,de mindent megteszek azért, hogy sikerüljön. - Akkor azok az akták... Nem, elnézést, nincs közöm hozzá. - rázom meg a fejemet és amúgy sem lenne okos döntés belefolynom egy véres sorozatgyilkossági ügybe, főleg ha ő sem teszi, bár ha az aktákat nézegette... - Tudja jól, soha sem késő másképp dönteni és más utat választani, de arra is gondoljon, hogy most itt a lánya és biztos vagyok benne, hogy ő még ha nem is a legjobb most a viszonyuk, nem akarná elveszíteni önt. - és hát lássuk be az aurorok között ritka az, aki megéri a hosszú életet, főleg akkor, ha az illető komolyabb ügyekkel foglalkozik, ezért jó, ha ő is jól átgondolja, hogy belevág-e újra a nyomozásba. Arról nem is beszélve, hogy ezzel akár a családját, a lányát is veszélybe sodorhatja. Nem ritka az olyan eset, amikor az üldözött gyilkos végül az őt kereső családját veszi célpontba afféle ráijesztés, vagy bosszú, netán csak játék végett.
- Erről már hallottam valamennyit. Miért számít, hogy kamasz? Minden kamasz lázadó? – Kérdezek vissza, mert ez nekem tényleg magas. Nem volt számomra átmenet, most kilenc évesen kapom meg őt, és Jane szerint máris kamasz. Na nem mintha könnyebb dolgom lett volna, ha baba korában hagyja itt nekem az anyja. Feltételezem így is kimaradt sok kemény év, amit ő egyedül átvészelt a lányommal, míg én a saját életemet éltem. Ha őszinte akarnék lenni, az, hogy kamaszodik, talán kisebb gond, mint megtanítani mondjuk járni. - Elhiszem. Nem akartam ennyire belemászni a dolgaiba, de meg kell értenie, nekem ez az egész terápia.. nagyon új, és egyoldalúnak gondolom, hogy ha csak válaszolgatok. Mindenesetre.. Sajnálom. Egy kapcsolaton mint kiderült dolgozni kell, én sem tettem meg, és a férje sem. Csak ellentétes irányban vagyunk, mindkettőnket.. megcsaltak. – Húzom el a számat, azért az ellentétes helyzet, mert Shelley vélhetően sokáig próbálkozott, hogy egybetartsa a családot, és én voltam az önző, esetében pedig a fickó vélhetően csak egy fiatalabbat keresett. Mégsem teljesen ugyanaz. Mindenesetre míg Shelleyt nem tudom bántani, hogy végül nem elvált, hanem megcsalt, azért Jane egy tisztességes nő, akivel valóban le lehetett volna ülni átbeszélni, és talán békében kétfelé menni. - És ismét egy titok... Gyorsan kettőt is kaptam egyszerre, úgyhogy.. azt hiszem nekem sem árt felfednem néhány plusz lapot. Mindenesetre megértem a motivációkat, csak pocsék dolog lehet, hogy pont Önnek, aki a lélekszakértő, nem jut ki a boldogságból. – Előrehajolok kissé, nem is tudom, hogy ezt bóknak, vagy megítélésnek szántam, hiszen a nő közben ismét kérdez, ráadásul most pont egybecseng a mondandóm azzal, amire ő rá is akar vezetni. – Nos.. eredetileg aurornak tanultam, de túlságosan is sokat ellógtam zenélni a bandámmal, innen származik az ötlet, hogy egy a zenei világban tevékenykedő sorozatgyilkos nyomába eredjek. A sors iróniája, hogy nekem mégiscsak fontosabb volt a zene, és a nyilvánvaló nyomokon sem indultam el, mert egyre sikeresebb lettem. Emberek haltak meg, én pedig.. élveztem a showbizniszt.. – Rázom a fejemet, vélhetően most ismét nagyot csalódik bennem, de ha így megnyílt, nem tehetem, hogy előtte is holmi szerepet játszom.. Azaz, nekem a zene az életem, de szólhatna másról is.
Csak egy félmosollyal rázom meg a fejemet. Na igen, tény, hogy igyekezett bántóan viselkedni és fogalmazni, megsérteni, de hát lássuk be valahol érthető volt az elején, amikor semmi kedve nem volt az egészhez és nem gondolta, hogy neki bármiféle segítségre is szüksége lenne. Az élet sajnos nem mindig úgy működik, ahogyan szeretnénk, ahogyan ő nem akarta, hogy itt legyek, én sem vágytam a bántó szavakra, de számítottam rájuk nagyon is. - Ez igazán nem számít, a lányával viszont muszáj óvatosnak lennie, hiszen egyébként is kamasz. Olyan korban van, amikor sokszor úgy érzi senki se érti meg és most még az anyja is elment. Ellenséges és jó eséllyel negatív lesz, de próbálkoznia kell, mert csak úgy érhet el sikert. - hát igen valahogy meg kell találniuk valamiféle közös hobbit, hangot, érdeklődést és hátha ez épp a zene lesz majd. Viszont erőltetni se lehet, mert abból is baj lehet, ha túlzásba veszi és minden áron el akarja érni, hogy vele foglalkozzon a lánya és rá figyeljen és végre beszélgessenek. Mindez majd magától jön, talán először egy néma vacsorával indul majd, de lehetséges, hogy néhány nap múlva már egy-egy mondatváltás is elhangzik és a végén ha elég ügyes, türelmes és nyitott, talán többet megtudhat róla és élheti az életét akár újra majdnem úgy ahogyan régen, csak most már apaként is. - Ha ez úgy érzi, hogy segít... Két hete írtam alá a válási papírokat a mostmár exférjemmel, aki úgy döntött, hogy inkább a titkárnőjével tölti az idejét. Azaz... nem mondhatnám, hogy önként döntött így, inkább én hoztam meg helyette a döntést, de az élet megy tovább. - még egy halvány, bár nem kifejezetten őszinte mosoly is az arcomra szökik, bár tény és való, hogy egyértelműen nem hiteles és nagyjából érezheti a szavaimból a mögöttes tartalmat, miszerint a férjem kikezdett a titkárnőjével, sejthetően egy fiatalabbal, mint én vagyok, hogy aztán megcsaljon, nem is egyszer, amíg rá nem jöttem és ki nem adtam az útját. Az én életem sem mondható hát tökéletesnek, sőt... igen-igen távol áll tőle és én magam is átmentem azokon a dolgokon, mint ő. A harag, a csalódottság, a keserűség, az összeomlás... de neki itt a lánya, aki miatt érdemes legalább megpróbálni. Nekem még csak gyerekem sincs és valahogy attól tartok, hogy már nem is igen lesz, hiszen kissé túl vagyok már azon a koron, amikor az ember megtalálja élete párját. - Egy iskolai élmény hozott erre a pályára, bár nem mondható élménynek, ha nem pozitív, de e miatt volt. Az egyik középiskolás osztálytársam nem sokan múlt, hogy nem vetett véget az életének és történetesen én beszéltem le róla, hogy ne tegye meg, habár ezt akkor még nem is tudtam, csak néhány hónappal később, amikor elmondta, hogy én segítettem neki. Akkor döntöttem el, hogy talán másoknak is tudnék segíteni puszta odafigyeléssel, tanácsokkal és ha ennek még a szakmai hátterét is megtanulom úgy még inkább. És ön? Mi volt az oka, hogy a zenei pályát választotta? A zene iránti rajongás, vagy puszta lázadás a szülők ellen? - azért itt újfent elmosolyodom, hiszen nem bántó éllel szánom a kérdést, de persze ki tudja mi viszi az embert a rock irányába. Sokan tényleg azért teszik, mert lázadnak és végül életstílus lesz belőle, de van olyan is, akinél megmarad pusztán a lázadás szintjén.
- Igen, ezt belátom, de azt sajnos nem tudom garantálni, hogy mennyire leszek finom. Nem arról vagyok híres. Gondolom Önt is megsértettem többször is, csak nem mondja.. – Mert udvarias, és feltételezem megszokta ezeket a tahó faszokat, mint én is vagyok. Gondolom immunis tud lenni az ember szemétkedésére, mint valami állatidomár, akinek az a célja, hogy a roncsokból épkézláb lényeket varázsoljon. Én azért nem vagyok roncs, csak egy önző alak, aki mindent elhanyagolt és leszart, így most ébred rá, hogy már régen kisiklott az élete. Késő bánat. De a nő szerint nem helyrehozhatatlan. Hát legyen így.. - Én sem gondolom, hogy rám erőltetné, csak kiváncsi vagyok, kevésbé tűnik mesterségesnek ez az egész, ha én is megtudok valamit a másik félről. Főleg, ha vannak gondjai, akkor legalább tudom, hogy nem én vagyok ennyire elcseszve. Na nem mintha én értenék hozzá, hogy bárki problémáit megoldjam. – Döntöm oldalra a fejemet játékos mosollyal, hiszen ő az orvos, a szakember, én csak ismerkednék. Nekem fontos a közönség, aki esetünkben csakis ő. Szeretem az interakciót, úgy kevésbé van kihallgatás jellege az egésznek, és már többedszerre próbálkozom, hátha legalább valami minimális elárulna, hálás lennék érte. - Ha annyira hálás, akkor mondja meg, hogy mi vitte rá erre a pályára? Most azon kívül, hogy hitvallásának tekinti, hogy segítsen a szerencsétleneken. Az a rész tiszta, de hátha volt valami komoly személyes tapasztalat, amire manapság alapozni is tud. – Teszem le a teát az asztalra, hogy aztán hátradőljek a kanapén. Egy ilyen szép nőnek ugyan milyen gondjai lehetnek? Hiszen mind a külseje, mind pedig az érzelmi inteligenciája megvan ahhoz, hogy boldoguljon. Lehet, hogy valaki olyannal hozta a sors össze, akire nem tud hatást gyakorolni, így mégse ért révbe úgy, ahogyan azt várta volna?
- Ezúttal azt hiszem nem is az számít, hogy mások mit gondolnak, hanem elsősorban az, hogy mit gondol saját magáról. Rocksztárság ide, vagy oda. - na igen ez most apaság, nem valami munka, vagy ilyesmi. Nem az számít, hogy mások mit gondolnak, csak és kizárólag,hogy önmagának, vagy a lányának meg tud-e felelni, de az első, hogy önmagának meg tudjon,hiszen ha már az nem megy eleve, akkor régen baj van. Mellette zenélhet és megpróbálhatja részlegesen élni a régi életét is, na de ugyanúgy nem, mint ahogyan előtte tette. Bár ezt legalább már belátta. - Oh erről szó sincsen, hiszen mindent meg kell tennie, amit egy apának, főleg anya nélkül, hogy a lánya semmiben se szenvedjen hiányt, de ha erővel ront neki és minden áron reakciót akar kierőszakolni azzal sajnos semmit sem ér el. - oh nem mondom én egy szóval sem,hogy ne is próbálkozzon, vagy túl lassan haladjon, de meg kell tanulnia látni, főleg egy tinédzser esetén, hogy mikor kell inkább visszavonulót fújnia, mint hogy tovább erőltesse az esetleges beszélgetést és akkor idővel majd van rá esély, hogy elérheti, hogy még erőltetésre sem lesz szükség, minimálisra sem, de ehhez rengeteg türelemre lesz szüksége. - Ezt nem tudhatjuk, még nekem sincs mindenre válaszom, de ha esélyt sem ad neki... Mégis csak az ön lánya, könnyen lehet, hogy hasonló az érdeklődési körük, épp e miatt kell esélyt adnia a dologra. Persze nem erőltetéssel, csak finoman ,felvetni a lehetőséget és még az is lehet, hogy kellemesen meglepődik majd. - egyáltalán nem biztos az, hogy elítéli a lánya a zenét, csak azért, mert az apja e miatt nem tudott annyit foglalkozni vele kiskorában. Sőt arra is van esély, hogy pont azért fogja érdekelni majd a zene, mert kíváncsi, hogy mi az, ami annyira és olyan sokszor elvonta az apját tőle és mit szeret benne annyira. A kérdése azért egy pillanatra megakaszt, hiszen tudom már többször is érdeklődött felőlem és tudom, hogy ez a kérdés is erre megy ki. Egy apró sóhajt hallatok, aztán egy félmosolyt kap azért. - Tudja mindenki beleviszi a saját tapasztalatait is a kezelésekbe, de sosem gondoltam, hogy a saját életemről kellene beszélnem, vagy épp a problémáimról, hiszen nem azért vagyunk most itt. Természetesen nekem is vannak, de nem az ön dolga megoldani őket. - és főleg nem gondolkodni rajtuk, vagy foglalkozni velük, ezért is nem beszélek saját magamról egy páciensnek sem, bár a legtöbbjük nem is igen szokott ennyire érdeklődni. A legtöbben a saját bajaikkal vannak elfoglalva és nem érdekli őket semmi más, mint hogy azt oldjuk meg valahogy. - De hálás vagyok, hogy érdeklődik. - teszem még hozzá, hogy érezze igazán nem lekoptatni akarom, vagy lepattintani, csupán szakmailag sem lenne helyénvaló, hogy a saját életem, netán kudarcaimról meséljek, meg aztán mennyire gondolna hitelesnek, ha én magam is rengeteg problémával küzdök, amiket nem tudok csak úgy megoldani?
- Sikerélménnyel? Valahogy én nem annak vagyok a híve, hogy ki mit gondol rólam, tudja rocksztár vagyok. – Rázom a fejemet, nem volt szokásom megfelelni senkinek, vélhetően ezért is nem mentem rá túlzottan a nyomozásra sem, pedig nem ártott volna. Lehet, hogy mások azért haltak meg, mert nem voltam elég felelősségteljes. Most pedig mégiscsak annak kéne lennem, de nem azért, mert ezt várják tőlem, hanem mert a doktornő szerint ez így helyes. Hát elég nagy szívás így belegondolni, hogy tulajdonképpen mennyi minden állt már rajtam, de lényegében mindent elcsesztem. Most az egyszer talán mégiscsak oda kéne magamat tenni. A nő elég inspiratívan tárta fel a problémákat, és fel kéne élednie az apai ösztöneimnek. Csak hát mivel magáról nem mond semmit, ezért nehéz empatikusnak is éreznem őt. - Lassan, és óvatosan? Hm.. ezzel viszont azt állítja, hogy nem kell a mai naptól teljes értékű apának lennem, csak amolyan tessék-lássék alapon, aztán majd kialakul. Ezt kezdem nem érteni. – Aztán persze lehet, hogy a dokinő az emberi kapcsolatok terén érti a fokozatosság elvét, és Rachel felé kéne óvatosnak, ismerkedősnek lennem. Végülis ebben is van ráció, csak még nehezen tudom magamat ebbe az irányba állítani. Ráadásul nagyon egyoldalú ez az egész, most engem irányítanak, holott eddig én voltam az egyetlen személy az életemben, aki bármire is hatást gyakorolt. Furcsa a másik oldalon ülni. Furcsa, de azért nem reménytelen. - Ez talán még rendben is lenne, de Rachel nem fogja erőltetésnek venni azt, hogy ha valami olyat próbálok, ami miatt éveken keresztül távol voltam tőle? – Mert maga az elgondolás jól hangzik, a saját nyelvezetemmel próbálnám meg megszólítani a kislányt, de mi van, ha az ő véleménye szerint ez megintcsak valami, ami nem róla, hanem rólam szól. Nem szeretném még jobban eltaszítani magamtól, de a nő elég hitelesnek tűnik, elgondolkoztatnak a szavai. Ugyan sosem fogok rá teljesen oldottan gondolni, de mégiscsak elfogadtam, hogy ebben ő az okosabb. Viszont sosem hagy visszakérdezni, és ez dühít, pedig próbálkozom. - Jane, mennyire szokta belevinni a tanácsaiba a saját tapasztalatait? Mármint nem a páciensektől szerzett visszajelzésekre gondolok. – Nyilván az ő saját életére, a családjára, mert igenis kiváncsi vagyok, és ha sokáig próbálkozom kapargatni a felszínt, talán feladja ezt a robotikus bánásmódot, mert csak úgy látom értelmét kiadni a saját titkaimat, ha nem futószalagon próbál meggyógyítani, hanem az empátiája mögött meglátom olykor őt is.
- Legalább már azt megértette, hogy nincs mit tenni, ha nincs mit tenni és látja azért mégis csak tud alkalmazkodni, ez hátha sikerélménnyel tölti el. Gondolom a zenélésben is voltak időnként nehezebb időszakok. - na persze nem biztos, de azért úgy vélem minden nem lehet mindig tökéletes. Még akkor sem, ha valamit szeretünk csinálni, igenis benne van a pakliban, hogy nem mennek úgy a dolgok, ahogyan azt várjuk és nehezebbé válik minden. A zenében is lehettek azért kihívások és hát idővel az apaságot is megszeretheti, bár tény hogy egy lázadó és jó eséllyel szomorú és elhagyatott kamasszal jóval nehezebb, mintha már kiskora óta összeszoktak volna, de az időt mint tudjuk nem lehet visszatekerni, tehát most kénytelen javítani a helyzeten. - Azért azt nem mondanám. - viszonozom a mosolyt, hiszen én tényleg nem szándékozom őt gyerekként kezelni, de ha úgy nézzük akkor végtére is a kezelés is majdnem olyan, hiszen óvatosan és fokozatosan kell haladni. - De sokszor mégis csak az a célra vezető, ha az ember lassan és óvatosan halad. - teszem még hozzá, de legalább már értékelem, hogy nem értelmez mindent negatívumként és nem úgy áll hozzám és a helyzethez, mint aki mindent támadásnak vesz. Ez már eleve nagy előrelépés az előző alkalomhoz képest. - Tudja ez akár ösztönözheti is, hogy jobban csinálja, mint a szüle, viszont arra nem gondolt még, hogy megmutassa a zenei világot a lányának? Elég nagy már, talán még élvezné is és megtalálnák a közös hangot, vagy legalábbis könnyebben, mint most. Végül is az ön lánya, lehetséges, hogy ugyanúgy fontos neki a zene, mint önnek. - csak ezt lehetséges, hogy nehezebben tudja kideríteni és erre talán egy-egy kérdés sem elég, de ha egyszerűen közli a tényt és elviszi a lányát akár egy bárba, ahol zongorázik... ki tudja, akár még valami jó is kisülhet belőle. Egy próbát úgy vélem mindenképpen megér. Nem mondom, hogy én jól értek a gyerekekhez, de az emberekhez azért igen. - Mondja csak önnél hogyan és mikor derült ki, hogy a zene ilyen jó hatással van önre és kikapcsolja? A lányát nem látta még zenével foglalkozni? - jó persze minden tini hallgat zenét, de akár komolyabban. Ehhez az is elég lehet, ha megfigyel, vagy netán a tanárait kérdezi ki arról, hogy mondjuk nem vettek-e észre jeleket. Ki tudja a végén még meglepődik és tényleg kiderül, hogy ez lehet a közös pont, ami segít áthidalni a jelenlegi nehézségeket. Egy próbát mindenképpen megér.
- Higgye el doktornő, csak kínomban mosolygok, hiszen nem tudom magamat apaként elképzelni. Viszont ez nem a képzeletről szól, hanem tenni kell, méghozzá azonnal, további határidők nélkül. – A kell itt azért egy elég súlyos szó, de hát nem akarok képmutató lenni, mint akinek mindehhez még kedve is van. Lerí rólam, hogy szenvedek a helyzettől, de fel kell vállalnom a felelősséget, már évekkel ezelőtt ezt meg kellett volna lépnem, akkor még a saját döntésemből, és akkor nem tartanék most itt. - Egy-egy kérdést, óvatosan? Hm.. nagyon is ismerős ez a metódus. Csak nem Ön is ezt csinálja velem? Gyerekként kezel? – Kérdezek hamiskás mosollyal, mondhatni kissé rosszallóan is, de végülis igaza van, Rachelhez hasonlóan én is kész tények elé lettem állítva, és bár mindkettőnknek máshogyan kell megküzdeni a kialakult környezettel, mindennek az alapja a türelem, amiből osztálypéldát sajátíthatok el Jane-től, hiszen fokozatosan próbálkozik betörni a védvonalaim mögé. Egészen ügyesen teszi, hiszen magamról már olyanokat is elmeséltem, amiket a menedzseremnek sem. Mégsem az a kontár kis asszisztens, akinek elsőnek láttam. - Nem tudom, valahogy sosem jöttem ki velük, lehet, hogy én is rossz sablonokat vettem át tőlük, amitől most kéne elszakadnom. Ha nincs egységes útmutató, akkor mi alapján lehet csinálni ezt az egészet? Lövésem sincsen doki, csak ránézek arra a gyerekre, akinek az apja is lehettem volna, de hosszú éveket hagytam ki. Szívem szerint elmennék egy bárba zongorázni, énekelni, de kétlem, hogy Rachel értékelné, ha valami szitterre bíznám éjjelre. – Nem, ez most nem az pont, amikor önző lehetek, amikor csak magamra gondolhatok. Mi van, ha rosszat álmodik, és csak valami fizetős dajka van itt? Ahogyan Jane mondja, most a kislány lelkivilága a fontos, bármennyire is elvágyódom, kell valami kapocs, hogy kialakuljon egyfajta kötődés, ha még nincs ehhez késő. A nő szerint érdemes próbálkoznom. Kissé elmerengek a kávézás közepette, észre sem veszem, hogy alaposan kilötyköltem a nadrágomra is. Ezúttal nyugta lehet tőlem, nem kérdezek vissza, viszont láthatóan nagyon elgondolkoztatott..
Nem vagyok annyira elszállva magamtól, hogy úgy véljem csak nekem köszönhető a pozitív változás. Ha nem lenne akarata hozzá, ha nem akarta volna, hogy jobb helyzetben legyen a lánya, akkor nem tesz semmit. Nem csak rajtam múlt a dolog, ezt neki is akarnia kell és úgy fest, hogy akarja. Reméljük, hogy nem csak időleges a dolog, hanem hosszú távon is így marad és tényleg megtalálja majd a közös hangot a lányával. - Nem hiszem, hogy komikus lenne, hogy valaki próbál igazi apává válni. Szerintem becsülendő. - és egyben tudom én, hogy nagyon nehéz is lehet, hiába hogy nekem nincs gyerekem és nincs e téren tapasztalatom, de attól még tudom, hogy biztosan nehéz dolga van, főleg mert az egész élete változik rövid idő alatt és persze kényszerből. Úgy más lenne, ha az ő döntéséből születik, de nem erről van szó. Biztosan szívesebben állna a színpadon, mint hogy itthon próbáljon a lánya lelki világával kezdeni valamit, főleg hogy láthatóan még mindig nem ért el sikereket, de ez várható, hogy időbe fog telni. Nem lehet csak úgy könnyedén helyretenni valamit, amit az ember évek alatt rontott el. A megoldás is hosszabb időt vesz igénybe. - Adjon neki időt. Ez most neki is nagyon nehéz és még gyerek, akinek épp elég gondja van a tinikorban, nem hogy még kezeljen egy válást és hogy az anyja itt hagyta. Ez nem lesz könnyű, de próbáljon óvatosan közeledni, időnként egy-egy kérdéssel, de ne erőltessen semmit. - hát igen sejtem, hogy nehezek lehetnek a napok így együtt, hogy a lánya nem is próbálkozik, de hát meg kell értenie, hogy neki is most nagyon nehéz és időbe telik, amíg ezt az új helyzetet fel tudja majd dolgozni valahogy. Talán nem lesz elég rá pár hét, talán annál is több, de idővel majd megbékél, főleg ha látja, hogy az apja azért mégis csak igyekszik és próbál közeledni felé. Itt az a nehéz, ha netán az anyja ezek után mégis felbukkan újra az életében, hiszen akkor jó eséllyel megint meg fogja zavarni a kialakult esetleg lassan lenyugvó helyzetet. Nem lep meg az sem, hogy újabb kérdései vannak és sejtem, hogy azt várja közben magamról is beszéljek, de ez nem erről szól, maximum felületesen említhetek pár apróságot magamról, de itt most a legfőbb, hogy az ő problémáit oldjuk meg, nem pedig hogy az enyémeket hozzuk a felszínre. - Másoknak se könnyebb ne aggódjon, de miért is akarna mintaszülő lenni? Nincs erre sablon, főleg mert nem is egyforma minden gyerek, vagy minden helyzet. Ön úgy véli a szülei mintaszülők voltak? - persze nem kap tőlem konkrét választ, de végül is konkrét kérdést se tette fel ,viszont így lehetőséget ad, hogy egy újabb mélységet közelítsünk meg, ezúttal persze megint róla, a szüleiről, a gyerekkoráról. Vajon milyen mintát látott el tőlük, mi alapján alakította ki a saját életét és szülői képét? Elég fontos ez ahhoz, hogy megértsük miben kell változtatnia, mitől lehet jobb szülő, hiszen az okos ember mások hibáiból tanul, jelen esetben esetleg a szülei hibáiból.
Ösztönösen pakolászok még akkor is, amikor már itt van, most éppen a saját karosszékembe helyezett díszpárnákat boxolgatom, verem fel puhábbra, mintha tudatalatti kényszer lenne bennem arra, hogy mutassak valami jobbat, rendezettebbet magamból. Egyszerre csak egyre tudok koncentrálni, de arra nagyon. Hiszen nem véletlen, hogy annyira elhanyagoltam a nyomozást, amikor világkörüli túrnéra mentem. Aztán amikor jobban beleástam magamat a gyilkosságokba, elszürkültek a dalaim, nem tudtam elég érzelmet beléjük foglalni. Most az lenne a legfontosabb, hogy Rachelre figyeljek, de talán hozzá a doktornőn keresztül vezet az út, így most ebben próbálok maximumot nyújtani. - Köszönöm. Egészen komikusan hatna, ha nem véletlenül rólam lenne szó. – Ingatom a fejemet halovány mosollyal. Akár egy klisé is lehetne, hogy a munkamániás apuka hirtelen háztartásbeli életre kényszerül, és ebben csupa kínosan nevetős jelenet van. Én most még csak a kínost érzem magamon, de Rachelt kemény fából faragták, ő jobban alkalmazkodik, vagy talán Shelley már korábban felkészítette őt, hogy mi is vár majd rá. Lényegében ezt sem beszéltük meg. Viszont a gyilkosság aktáit sürgősen el kell rejtenem, ha már voltam olyan hülye, hogy elől hagytam. – Én már igen, lassacskán elfogadom, hogy most ez vagyok, de Rachelen nem látok semmi nyomasztót, pont ez benne a félelmetes. Magába zárkózik, vagy nem tudom. Olyan, mintha valami felügyelőtiszt lennék számára. Megteszi, amit kérek, de azon kívül semmi, csak a szobájában olvas. Szótlanul eszi meg a vacsoráját, aztán fürdik, és alszik. Nem tudom, hogy mit tehetnék. – Na igen, ha kérdezgetem, akkor kurtán válaszolgat, mintha valami kihallgatás lenne. Persze, hogy gyorsan feladom. Az anyja persze nem nézett ránk, meg is lepődnék, ha megtette volna. - Ha nem haragszik meg, ismét kérdeznék, hiszen magácska amúgy is beleüti az orrát mindenbe, lévén ez a dolga, de én nem szeretem az egyoldalú dolgokat. Tehát, hogy viszonyul a gyerekekhez? Csak én vagyok ilyen béna, vagy.. mások se születnek mintaszülőnek? – Kérdezem hamiskás tekintettel, mintha az lenne a célzat, hogy megtudjam, neki van-e gyereke.
Nem gondolom, hogy csak nekem köszönhető a változás, hogy már nem egy szedett-vedett lakásba érkezem, hanem viszonylag rend van és nem olyan áporodott szag, mint legutóbb, sőt pizzás dobozok sincsenek szétdobálva mindenhol, pedig az se lenne meglepő, ha nem lenne olyan gyors a változás, de úgy fest azért mégis csak azt akarta, hogy elérje a változás, hogy jobb legyen a helyzete és hogy a lánya is normális körülmények között nőjön fel, főleg hogy neki is igen nehéz lehet, hiszen lényegében elhagyta az anyja. - Igazság szerint minden beszélgetés más, hiszen nincsenek kötelező körök, csupán a beszélgetés és sosem lehet előre tudni, hogy milyen irányba jutunk. - na igen ennek nem az a lényeg,e hogy olyan kérdéseket teszek fel, amik egy könyvben le vannak írva. Beszélgetünk és a szavai, a megjegyzési alapján kérdezek és próbálom kibontani azt, ami benne van, hiszen minden esetben az embernek a legnehezebb feladata az, hogy megismerje önmagát és persze, hogy elfogadja, hogy milyen ember. Bastien esetén is erről van szó, hiszen a neje elhagyta, itt maradt vele a lánya és egyelőre nem tudhatja, hogy hogyan is kezelje az egészet, vagy mennyire hibáztassa önmagát, mennyire haragudjon inkább más valakire. Tudom én, hogy ez nehéz és persze esetemben sem könnyebb a helyzet, de mégis csak én vagyok, aki őt kezeli és nem fordítva. A saját problémáimat háttérbe kell szorítanom, ez a munkám. - Ez könnyen lehet, hiszen eddig megszokott ritmusban élte az életét, még ha felpörgetett tempóban is, de abban már volt gyakorlata. Most pedig minden teljesen új. Nem meglepő, ha ijesztő a helyzet, de úgy látom elég ügyesen veszi a kezdeti akadályokat. - és ezt nem valami anyáskodó dicséretnek szánom, hanem tényleg úgy látom azért sokat javult a helyzet a legutóbbi óta. Az iratokat bár látom fél szemmel, de diszkréten nem teszem szóvá. Meglepő, hogy nem egy kotta, hanem mintha akta lenne, de... nem az én dolgom, hogy ebbe jobban belemenjek, vagy akár csak foglalkozzam vele. - De ezen kívül jobban érzi magát, ahogy látom igaz? A lánya hogy van? Tudja már valamelyest kezelni a helyzetet, esetleg kereste az édesanyja? - nem feltétlenül kell csak róla beszélnünk, hiszen a lánya által is sok mindent megtudhatok róla és nekem most az is bőven elég, sőt talán sokkal jobban a mélyére láthatunk a dolgoknak, ha más irányból közelítünk. Az már legutóbb is látszott, hogy a nyílt rákérdezés inkább konfrontációhoz vezet, mint sem rendes válaszokhoz és bármennyire is jobb már a helyzete... azért jobb, ha óvatos vagyok és lassan haladunk.
Talán a nőnek tudható be a változás, ám én magam is beláttam, hogy Rachelnek immár szüksége van az apjára. Nem is tudom, hogy jobb-e így, hogy lány, nem pedig egy fiúval kell veszekednem. A nők bonyolult lelkek, már ilyen fiatal korukban is, és fogalmam sincsen, hogy mi rejtőzhet a sötét szemek mögött. Rachel szinte az anyjára ütött, barna hajú, barna szemű lányka, így ki sem törölhetem az életemből Shelley-t, bár azt hinné az ember, hogy ha két ember elválik, a gyerek lévén mindig össze lesznek kötve. Most viszont úgy tűnik, hogy soha többé nem is találkozunk. - Nem tudom, soha nem jártam még korábban ilyenen, így valami változatosságra gondoltam.. Gondolom ezt nem lehetséges. – Vonom meg a vállamat beengedve magam mellett a nőt, aki érezheti, hogy még az illatom is jobb. Tudok én adni magamra, hiszen hosszú éveken át abból éltem, hogy eladjam aki vagyok, csak néhány hétre zuhantam magamba a válás hírére, és hogy most főállású apának kell lennem. Ám maximalista lévén ezt is egy megoldandó feladatnak, leküzdendő akadálynak tekintem, de abból a szempontból Rachel lelkivilágát nem tekinthetem egy tökéletesen behatárolható halmaznak, segítséget kell kérnem nőktől, méghozzá hozzáértő nőktől. A szomszédok tekintetében is ismerkednem kéne, ez a dokinő is elég értelmes így egy találkozás után, meg hát... az anyám.. Fel kéne hívnom, hogy legalább egy kicsit próbáljon segíteni, úgy tudom, hogy ő azért valamennyire tartotta a lányommal a kapcsolatot a lányommal ebben a kilenc évben is, talán tudja, hogy mit eszik, és milyen plüssökkel alszik. Alszik még egyáltalán velük ilyen idősen? - Furcsa módon.. nyilal a mellkasom, azt hiszem stresszesebb az utóbbi időben, mint a színpadon.. – Hiába nézek ki jól, az csak amolyan felületi kezelés, nem oldja meg a lelki nyomást, hogy már egy másik életért is felelnem kell. Ez már más mint énekelni, vagy nyomozni. Ezúttal nem kérdezek vissza, csak biccentek, hogy foglaljon helyet. Legutóbb mintha nagyon hárított volna, ezért nem bonyolítom egyikünk életét sem. És persze gyorsan elpakoltam előtte, remélve, hogy nem igazán látott semmit a dohányzóasztalon felejtett anyagból.
Már az első pillanatban is jól látszik az egyértelműen pozitív változás, ahogyan a válla felett bepillantok a lakásba, ahonnan emberi illatok érkeznek és persze olyan hatalmas káosz sincsen, mint legutóbb volt. Arról nem is beszélve, hogy a fickó is rendbe van szedve. Bár tényleg ott van az a kevéske borosta, de sejtem én, hogy ez egyszerűen a külsejéhez tartozik és nem az esetleges ápolatlanság jele. Azt nem mondom, hogy bizonyára az én érdemem a változás, hiszen könnyen lehet, hogy egyébként is összekapta volna magát, de az a fő, hogy pozitív amit látok és ennek határozottan örülök. Nem is tudom az arcomról letörölni a kezdeti elismerő mosolyt, ahogyan belépdelek. - Egysíkú? - csodálkozom el egy pillanatra, hiszen nem tudom, hogy ezzel vajon pontosan mire is akar célozni. A beszélgetéseket gondolja vajon annak? Végül is talán ő, aki nem ismeri még ezt az egészet gondolhatja úgy, hogy egy-egy ilyen kezelés egysíkú, de pont az a fő, hogy minden alkalommal minél több derüljön ki és így mindig szépen egyre mélyebbre jussunk. Remélhetőleg tehát most is újabb lehetőségeket tárhatok majd fel, amik ott vannak benne és ki tudja ez akár az életében is megmutatkozhat majd, másfajta fejlődésben. A mappára épp csak egy pillantást vetek, azt is igazából akaratlanul, miközben körülnézek, de úgy teszek, mintha semmit sem láttam volna. Épp csak egy villanás, aztán tovább is siklik a tekintetem. Nem jegyzem meg, hogy milyen pozitív a változás, hiszen nem az én dolgom, hogy dicsérjem őt, mint valami anya, aki vállon veregeti a gyerekét, csak mert összekapta magát. Nem ez a dolgom, de az elismerő pillantás ott van, miközben leteszem a táskámat magam mellé és helyet foglalok. - Úgy látom jól van és ennek határozottan örülök. Hogy érzi magát? - a teát átveszem, közben ízesítem amíg leül és ő is tölt magának, ha úgy gondolja. Nem szoktam egyszerre több kérdést feltenni, így hát ezt most sem teszem, csak türelmesen várok, amíg ő is elkészül. Egyébként sem kell a közepébe vágni valami drasztikus kérdéssel, csak szépen fokozatosan. Neki is szoknia kell még, hogy itt vagyok és persze nekem is fel kell mérnem ez a mostani állapota nem csak valami gyorsan felvett álca, esetleg ügyes leplezése valami olyasminek, amit nem szeretné, hogy észre vegyek. Az emberek sok mindent megtesznek azért, hogy megússzanak bizonyos kérdéseket, én már csak tudom és ha úgy érzik sikerült, akkor könnyebb kihúzni belőlük az igazat.
Körülnézek, egész értelmesre sikerült kiglancolni a lakást, elfogadtam, hogy most már ez az életem, és ez is lesz egy jó ideig. Az elmúlt kilenc évben mindent megtettem, hogy sikeres legyek mint előadó, talán a nyomozást elhanyagoltam, és a családot teljesen a szőnyeg alá söpörtem, de ha egy dologra tudok koncentrálni, akkor ez az apaszerep kell, hogy legyen. Legalább addig, amíg Rachel és köztem normalizálódik a viszony, akkor talán másodlagos, és harmadlagos dolgokat be tudok iktatni, de már beláttam, első sorban az számít, hogy itt legyek neki. Még mindig túlságosan csendes, megteszi, amit kérek, és pont ezért rémisztő, mert csak ül a szobájában, és olvas. Azt hittem, hogy veszekedni fogunk, de tényleg úgy kezel, mint egy idegent, ami egyszerre jó, és rossz, mert nem vádol, viszont így még inkább lelkiismeretfurdalást érezhetek. A söröket azért most már hanyagolom, és rendet is tettem, talán a dokicsaj egyetlen látogatása is felébresztett bennem valami kötelességtudatot. Így amikor ajtót nyitok, akkor láthatja, hogy rendezettebbnek tűnök. Ugyan most is van egy kétnapos borostám, sosem fogom leszedni naponta. A hajam még félhosszú, de tegnapi mosás, és a ruhámból is öblítő illat árad. Na igen, felhívtam Jerryt, és a felesége elmagyarázta, hogy kell használni a mosógépet. Egyszerű farmert, és otthoni inget viselek, ami kiábrándító lehetne egy rajongónak, de Jane inkább orvos, és őszintén nem érdekli, hogy mit lát. Legalábbis legutóbb úgy tűnt. - Üdv Jane. Doki. Kissé egysíkú ez így, de azért csak tessék. – Tárom fel az ajtót jobban, és hátralépek, hogy beléphessen. Ekkor látom csak meg, hogy a dohányzóasztalon mégiscsak otthagytam a nyomozással kapcsolatos aktámat, éppen felül nyitva a fényképekkel a brutálisan lecsonkolt zenésztársaim mementójával. Ajjaj.. Ám már nem vághatok be a nő elé, de remélhetem, hogy van annyira tapintatos, hogy nem néz bele a magánügyeimbe. - Ahova tetszik. Hozom a teát. – Ha még nézelődne, akkor addig el tudok lépni mellette, összecsapva a mappát, bevágva az egyik szekrényba. Remélem, hogy a nagy kapkodásban nem esik ki semmi belőle.
Nem maradtam hát sokáig, csak amennyit kellett legutóbb és amennyi belefért az idejébe. Egy hét telt el azóta, hogy beszéltünk és egyértelműen úgy érzem, bár újfent nehéz fejszébe vágtam a fejszémet, de azért mégis csak van rá esély, hogy ebből az egészből sikerüljön kihozni majd valamit. Egyelőre nagy az ellenállás, de erre számítottam. Épp e miatt nem erőltettem semmit az elején sem és nem erőltetem a következő alkalommal sem majd, azaz most, hiszen újra itt vagyok. Egy valamivel korábbi időponton, ami úgy érzi megfelelő lesz arra, hogy addigra mindent rendbe szedjen és ne kelljen sietősen távoznom, mint legutóbb. Egyelőre tehát szedem a lépcsőket, amíg fel nem érek az emeleti lakásig és erősen remélem, hogy egy hét alatt sikerült valamelyest emberibb állapotokat varázsolnia ide. Főként az ő és a lánya érdekében, hiszen talán tisztában van azzal is, hogy amennyiben nagyon elhanyagolja ezt a dolgot akár úgy is dönthet egy komolyabb szerv, hogy elveszi tőle a felügyeleti jogot, netán az anyja mégis úgy dönt, hogy visszatér és elviszi a lányát. Kétlem, hogy azt szeretné, ha végleg el is veszítené nem csak a régen szeretett nőt, hanem vele együtt a lányát is, még ha nincsenek is éppenséggel a legjobb viszonyban. Most azért már egészen határozottan emelem a kezemet kopogtatásra és várom az ajtó nyitást. Időben érkeztem és már azt is tudja nem egy fickót kell várnia, úgyhogy remélhetőleg nem egy szakadt atlétában kerül elő megint. Persze én mindenre fel vagyok készülve. Amennyiben pedig nyílik az ajtó apró biccentéssel köszönök. - Üdvözlöm Bastien, hát akkor belevághatunk a következő beszélgetésbe? - nem lépek be persze automatikusan, ezúttal is megvárom, hogy beinvitáljon. Bár a lehetőséget megadtam, hogy az irodámban találkozzunk, de nem vártam el, hogy belemenjen. Ha neki így egyszerűbb, akkor nincs ezzel gond. Ha mégis idővel úgy döntene inkább váltsunk helyszínt, hát azzal sincs probléma. Na persze ehhez az kell, hogy elfogadja, akár magától javasolja, hogy a három kötelező alkalmon túl is találkozzunk. Ehhez viszont igen ügyesnek kell lennem, hiszen az nem kérdés szüksége lenne rá, de hogy ezt elismeri-e... az más tészta. Akkor lépdelek hát be és teszem le a kabátomat, ha behívott. Nem nézek körül látványosan, csak lopva. Ő van itthon, nem kritizálni jöttem, mint egy anya, csak azért, hogy segítsek amennyit tudok.
Nagyot sóhajtok, s sötéten forgatom a szemeimet, ez a nő tényleg jó, sőt, nagyon is jó. Alaposan félreismertem. Nem tudok rajta fogást találni. Nem valami holmi kezdő asszisztens, nem hagyja magát felhüdíteni, provokálni, hanem elfogadja azt is, hogy rajta élem ki a dühömet, és olyan finoman irányítja a beszélgetést, hogy szinte faszkalapnak érzem magamat, hogy így ráförmedtem, s olyan állapotok között fogadtam, mintha valami disznóólban élnék. Így nem is válaszolok elsőre, csak bólintok, mintha nehéz lenne kimondani, hogy a kommunikáció hiányában Shellyvel én is könyékig benne voltam, hogy így elkúrtuk. - Nem is tudom, most magamat sem érzem senkinek. Vagyis semminek, hiszen mindenben csődöt mondtam, ám nincs előttem más út, csakis az, hogy mint apa megpróbálok helyt állni. Rachel perceken belül hazaér, és nem akarom, hogy még ezzel kapcsolatban is kérdéseket tegyen fel, így ha nem haragszik meg, ha megitta a teát, akkor legközelebb folytassuk, még valami uzsonnát is össze kéne dobnom neki. Állítólag szereti a bundáskenyeret, de a múltkor is.. még azt is elbasztam. – Emelem égnek a tekintetemet, hogy aztán a tenyereimbe temessem az arcomat, amolyan kínlódós, keserves mosollyal, már én magam is fejcsóválok, hogy milyen szánalmas lettem. A mennyből a pokolba. Noha apaként nem kéne pokolba kívánnom az egészet. Inkább csak magammal nem tudok kibékülni. - De igen, pontosan ezt gondolom. A zene összehoz, lelki töltetet ad. Igenis felelősséggel tartozunk másokért, ám úgy fest, hogy ahogy mondja, ezt túlgondoltam, és lehet, hogy fél év múlva már a nevemre sem emlékeznek majd. Most ez vagyok én. – Állok fel, és körbenézek a ház romjain, valamiféle rendet kéne csinálnom, mielőtt a kislány megjöt. A szennyest máris elkezdem kihurcolni a fürdő irányába, egyenlőre csak összefogom bálába, és ledobom a csempékre, majd elindítok valami háztartási bűbájos mosást. A szemetet is pakolom be egy zsákba, amit majd a kamrába fogok betenni, ha már nem lesz időm Rachel érkezése előtt az utcai kukához vinni. Tiszta szolgamunka az egész.. !
Csak bólintok a válaszára. Eszem ágában sincs direkt többet kihúzni belőle,mint amit el akar mondani. az én munkámban a kényszerítés nem sokat ér, még ha vannak olyanok, akiknél esetleg haszna is lenne, de jelen esetben egyértelmű, hogy ez a fickó nem sorolható ide. Arról nem is beszélve, hogy még nem ismertem ki annyira, hogy kényszerítsem a válaszokra, netán az állásfoglalásra. Csak szépen fokozatosan, hiszen úgyis találkozunk még, bármennyire is nem fűlik hozzá a foga. - Rendben van, elnézést, végül is az ön döntése, hogy mennyire beszélte meg a nejével ezt az egészet és persze ha már úgy se helyre hozható minek bele energiát fektetni. - elnéző mosollyal pillantok rá, kortyolva a teámból egy keveset. Persze valamilyen szinten ez is inkább finom célzás, mint sem tényleg így gondolnám, hiszen lássuk be a neje elment, de a lánya itt maradt és jelenleg nem igazán foglalkozik ezzel az apró ténnyel és a lányával sem, pedig számára még nehezebb lehet, mint amennyire nehéz a fickónak, hiszen az anyja ment el. - A lánya szempontjából mindenképpen számít, hiszen egyedül maradt hirtelen. Neki is nehéz lehet ezt kezelni, de ha még tartják a kapcsolatot talán valamivel könnyebb dolga van, ami az ön válláról is levehet egy kis terhet. - finoman célzok csak újfent arra, hogy az ő dolga lenne gondolni arra a lánya hogyan viseli ezt az egészet, hogy egy kicsit óvja és vigyázzon rá végre, ha már eddig nem tette. A lánya még kamasz, túlságosan fiatal ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet fel tudjon dolgozni, de itt most úgy fest, hogy a fickó is úgy viselkedik, mint egy sértett gyerek és nem igen gondol bele, hogy körülötte milyen fájdalmat okoz másoknak ezzel, vagy mennyire kellene óvnia legalább a lányát, a vele való kapcsolatát. - És miért nem érzi most se hivatásnak, se munkának? - pillantok rá újfent kérdőn, de persze kapok vissza én is kérdéseket, amin cseppet se lepődöm meg. Végtére is nincs azzal baj, hogy ő is kíváncsi, ez legalább azt jelenti, hogy érdeklődik, még ha éppenséggel csak azért is, hogy megpróbáljon belekötni minden egyes szavamba. - Angyalnak? Cseppet sem, miért tartanám angyalnak magamat? Én csak segítek, ahol tudok. Ön sem gondolja többnek magát másoknál csak, mert a dalai esetleg segítenek másoknak túllépni egy-egy lelki válságon nem igaz? - kérdezek, sokat és sokszor, de ezt hamar észreveheti. Válaszokat is kap, de azért a válaszaimból is tudok újabb és újabb kérdéseket kihozni, csak hogy még többet tudjak meg róla és a gondolkodásmódjáról. Fontos, hogy a felszínre hozzuk azt, ami a mélyben van és amit jelenleg még jó eséllyel nem nagyon akar elmondani, de idővel majd ez is sikerülni fog. Egy-egy őszinte megnyilvánulás is elég már nekem, legalábbis így az első alkalommal.
Nem csodálom, hogy nehéz dolga lesz velem, lévén én olykor még a saját közönségemnek is bemutattam, vagy a hátsómat fordítottam feléjük. Nem vagyok egy egyszerű eset, de ez talán már régen félresiklott, túl sok minden volt a nyakamban, egyszerűbbnek tűnt igazából úgy tenni, mint akit senki sem érdekel. Nem mondom, hogy totálisan bunkó vagyok, hiszen van valami következetesség a stílusomban, aztán jól meg tudom lepni a környezetemet, amikor mégiscsak rájuk cáfolok. - Nos, nem. Ez már az a pont volt, amikor már nem volt miről beszélni. Ha elhagyott, hát elhagyott, a francot se érdekli. – Persze ez nyilvánvaló hazugság, az ember legbelül marcangolja magát, és csak jobban igazolni látja, hogy nincs értelme senkivel sem kedvesnek lenni, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi jár a másik fejében, és ha rendezettnek is tűnik az élet, akkor is minden felfordulhat. Felelősségteljes munkám volt, sokaknak örömöt okoztam, ráadásul még nyomoztam is, valóban hülyeség volt gyereket vállalni, hiszen végül pont miatta merült el minden. - Talán igen. Ám a felelősségrevonást nem tűröm. Nekem még tükörbe kell néznem, szemben önmagammal, nem kell még a magácska ténymegállapítása is. Ha úgy tetszik, kívül tágasabb. – Mordulok fel. Bár belenyugodtam, hogy beszélgessünk, de ez a nő nincsen tisztában azzal, hogy nem csak a hideg tények vannak. Csak mert én bunkón beszélek vele, tőle nem fogadom el, hogy csak így kioktasson. Végül mégiscsak biccentek, tudom, hogy igaza van, csak nehéz ki is mondani. – Ezt látja, nem tudom. Miért számít? – Amióta az exem elment, én nem kerestem, és fogalmam sincsen, hogy Rachel telefonált, vagy más módon üzent-e neki. Nem is tudom, hogy mit mondana neki, hiszen elhagyta az anyja. Vagy csak én látom ilyen drasztikusan? Nekem úgy fest, hogy a lányomnak az anyja volt a mindene, és ez a személy most megszűnt létezni, maradt helyette egy ócska pótlék. Vagy én vagyok a nagy gyerek, és ők még mindig jóban vannak? - Én tudtam. És most se hivatás, se munka. – Kortyolok bele a kávémba, és csak úgy gondolatébresztőként jut eszembe, hogy felvessek valamit, hiszen a nő egyértelműen kitért a kérdésem elől. – A pácienst nem lehet félretenni, de akkor reggeltől estig munka, aztán alvás? Másokért él? Ezek szerint tényleg valami angyalnak tartja magát?
Végtére is az a dolgom, hogy elviseljem a stílusát, sőt lehetőség szerint kezelni is tudjam és mennie is kell, különben nem lenne értelme annak, hogy itt vagyok. Az én szakmámban a türelem elsődleges fontosságú. Nem is igen teljesíthet senki sem jól, akinek ez nem alapvető és ezen a fickón már az első pillanatokban is jól látszott, hogy nagyon sok türelemre lesz majd szükség ahhoz, hogy egyáltalán csak beszélgetni tudjak vele, nem hogy még jussunk is valamire. - Természetesen, vannak dolgok, amiket sehogy se szabadna megtenni, de mindennek van oka. Egyáltalán megkérdezte a feleségét, hogy miért? - van, amikor magától történnek a dolgok, bármennyire is nem akarja az ember, de persze ez nem jelenti azt, hogy jogosan történik meg a tett, ahogyan a férjem sem jogosan lépett félre. Ő is megtehette volna, hogy megbeszéli velem, hogy valami nincs rendben, vagy már nem erre van szüksége, de nem tette, inkább a titkárnőjével foglalkozott helyette, ahogyan valószínűleg Shelly is a könnyebb utat választott, a megbeszélés helyett, amikor jött valaki, aki boldoggá tette, akkor csak sodródott az árral és hagyta, hogy a dolgok megtörténjenek és kész. A tea nekem megfelel, nem kérek most külön még kávét is. Egyébként sem szeretnék alkalmatlankodni és a sok tea meg kávé... a végén nem bírnám hazáig a mosdóba való kiszaladás nélkül és az mégis csak furcsa lenne egy páciensnél. - Akkor legalább látja a hiba alapjait, hiszen ha próbált önnel beszélni a neje akkor mégis csak meg voltak azok a lépések, de végül feladata, bár ez már talán nem is igazán számít, viszont a lánya most attól még itt van. - ahogyan erre ő is rájött, hogy a lányával is nagyon elszúrta, vele se foglalkozott és vannak időszakok, amik már nem jönnek csak úgy vissza, akármennyire is szeretné az ember. Tenni kell minden kapcsolatért, építeni és ez az apa-lánya kapcsolatokra is igaz, nem csak a férj-feleség viszonyra is. Utóbbin már úgy se lehet változtatni, de a lánya örökre a lánya marad és most itt is maradt vele és ha nem figyel rá oda nagyon rossz irányba mehet el a sorsa. - De a kérdésem áll, a lánya beszél Shelleyvel, vagy van rá alkalma? - nem szabad e felett csak úgy elsiklani, most már el kell fogadnia, hogy apa lett és bele kell tanulnia ebbe a szerepbe is, ha eddig nem tette meg. Sokáig már nem húzhatja a dolgot, ezt neki is be kell látni, hiszen csak rosszabb lesz a helyzet és ha teljesen elhidegülnek azzal csak azt segíti elő, hogy Rachel igazi lázadóvá válik és ez rá nézve is igen rossz következményekkel járhat. - Egyszerűen csak szeretem a munkámat, mindig is sok időt fordítottam rá. Egy pácienst nem lehet csak úgy félretenni, ha az embernek épp nincs kedve hozzá, de gondolom aki zenész tudja, hogy ez hivatás és nem pedig munka. - talán kitérek a válasz elől, talán nem, de azért nem szívesen kötném az orrára, hogy a férjem lelépése óta, azaz hogy kitettem a szűrét még több időt foglalkozom a munkámmal. Igazából előtte is már épp eleget voltam bent az irodában, de így ez még inkább megnövekedett, különben otthon ülnék és kénytelen lennék átgondolni az életemet és hát az... nem sok jót szülne.
Meg sem próbálom visszafogni magamt, eleve ezt várják el tőlem, és most nem is vagyok olyan hangulatban, hogy picit is megpróbáljak szalonképes lenni. A kis vörös egyébként nagyon profin tűri a stílusomat, és ez tényleg elismerésre méltó, de több dícséretet nem tudok kipréselni magamból. Most valahogy minden olyan zsákutcának tűnik, amiből nincs kiút. Mintha egy kalózhajó pallóján állnék a tenger felett, amelyben csak úgy nyüzsögnek a cápák, akik csak rám várnak. - Ha bánnám, akkor nem lennék jobb, mint ő. Nem, azt bánom, hogy nem voltam figyelmesebb, hagytam túl sok felé szakítani, mint valmi nagy gyerek, a saját örömömre koncentráltam. Nem volt egyensúly. Ám ez akkor is aljas árulás volt. Ha igazán szeretünk valakit, nem teszünk ilyet. Vagy ha már nem szeretjük, akkor legalább lezárjuk. A magány nagy úr, értem én, de a megcsalás már elfogadhatatlan. – Na és végre sikerült néhány őszinte mondatot kinyögnöm, amiben nincs is káromlat. Tudok én, ha akarok. Más kérdés, hogy miért is akarok.. Ez a nő egészen ügyesen forgatja a szavakat, és úgy kérdez vissza, hogy akarjak is magamról beszélni. Volt már jó pár riporter az elmúlt években, aki vagy túl passzív volt, vagy nagyon erőszakos, de ez a nő oly finom érzékkel nyúl a kérdésekhez, hogy máris valami terápián érzem magamat, ami különös módon valóban nem kényelmetlen, hanem megnyugtató. Lehet, hogy a munkáját végzi csak, de azt oly őszintén teszi, hogy lelassul a szívverésem, és a tea helyett, ami pótcselekvésként lett felajánlva, inkább meginnék egy kávét, hiszen az már tényleg komfortossá teszi a helyzetet. Fel is pattanok, ám olykor azért hátranézek, hogy figyelek. Felteszem a kávét, ami alig másfél perc alatt le is fő. A nőnek egyenlőre nem hozok, majd szól, ha ő is kér. Feketén iszom, hogy ne vonja el semmi a figyelmemet az aromáról. - Időnként próbált velem beszélni, de turné közben ez nem igazán lehetésges. Az év tíz hónapjában messze voltam, és a telefon vagy a mágia nem olyan hatékony kommunikáció, fizikálisan nem ugyanaz. A zene volt az életem, de ha valaki most így hallja ezt, az felém ciki, hiszen lehetett volna a család is az életem. Talán Shelley és én eleve nem illettünk össze, de a lányomat ettől még nem kellett volna hanyagolnom. Nem is ismerem, nem beszélgettünk, a karácsonyi plüssmacik nem pótolják az apját. – Beharapom a számat, hiszen a nő kérdése nagyon is helytálló, azt sem tudom, hogy Rachellel most mi van. Az biztos, hogy a pár nap, amióta itt vagyok, katasztrófálisan telt, a bundáskenyeret nem volt ötletem, hogy hogyan panírozzam meg, beleöntöttem a tojást egy bögrébe, mert nem találtam a tányérokat, ám utána már hogy oldom meg a kenyeret? Összehajtogattam egy szeletet, és beletuszkoltam a pohárba, így kaptam valami ázott szart, ami mindenre hasonlított, csak bundáskenyérre nem. Nem is csoda, hogy ha semmi tekintélyem nincs előtte. Így csak vállat vonok, fogalmam sincs, mi játszódik le benne. - Jelenleg? Akkor volt valami múltbéli kisiklás, ami munkamániássá tette? – Azért ez tényleg érdekel, mert nem szeretem a ködösítést, válaszoljon ő is, ha már kérdezget. Csak azért, mert valami pszichodoki, nem kell robotként léteznie, válaszolhat nyugodtan.
Nem zavartatom magamat a szabatos szóhasználat miatt, hiszen eleve számíthattam rá az alapján, amit a menedzsere mondott róla, no meg aztán az első benyomás se volt éppenséggel jobb. Nem csodálom, hogy ilyen lazán fejezi ki magát, hiszen végtére is zenész, gondolom ha az ember efféle berkekben mozog, akkor ragadnak rá a dolgok, még ha netán eredetileg nem is volt olyan, aztán persze lehetséges, hogy ez már régen sem állt távol tőle. De nekem az arcom se rezzen, azt jól láthatja, hiába beszél úgy a volt feleségéről, vagy épp azokról, akik akár vele tették meg volna, hogy félreléphessen. - És már bánja, hogy nem tette meg, amit lehetett volna? Tudja nem mindenki egyformán kezeli a nehézségeket, talán Shelly már úgy vélte úgy sem segít semmit a beszélgetés. - na igen lássuk be én aztán tudom, hogy milyen dühöt szül, ha az embert megcsalják, de nem azért vagyok itt, hogy a csaját bajomról beszéljek. Persze az ember csak a másikat hibáztatja, pedig általában minden két félen múlik, ha más nem, hát az egyik vakságán, vagy naivitásán. Igazából nem számít, az sem számított, hogy az én férjem miért tette. Szimplán csak kapuzárási pánik, vagy velem nem volt meg az, amit akart... de a kezdeti idegesség után túlléptem rajta, bár tény és való, hogy utánunk nem maradt gyerek. Így egy egész kicsit más a helyzet. - Hát persze és engem érdekel is a véleménye, épp e miatt vagyok itt, de látnia kell más szemszögből is, teszem azt a neje nem is próbálta az ön tudtára adni, hogy nincs rendben minden? - ha jobban belegondol minden bizonnyal látni fogja az előzményeket, amiket észrevehetett volna, ha netán Shelly nem is ült le vele megbeszélni, de ki tudja, talán akarta, talán próbálta, csak nem eléggé és végül a könnyebb utat választotta, amikor valaki mást sodort elé az élet, aki mellett boldog lehetett, ha netán előtte nem volt az hosszú ideig. A boldogtalanság igen rossz döntésekre tudja sarkallni az embert. - És önt is boldoggá teszi? - az egy dolog, hogy jó benne, vagy boldoggá tesz másokat a zenéjével, de vajon ő is ugyanúgy boldog lesz tőle és ér ez annyit, mint hogy elveszítse a családját, netán a lánya szóba se álljon vele? Jól sejti, hogy nem lesz elég a pizza rendelés, sőt az sem, ha megtanul főzni, ennél több kell. Kapcsolat a lányával, együtt töltött minőségi idő. - Rachel hogyan viseli az anyja hirtelen távozását? Ő sejtett valamit, vele tartja a kapcsolatot a neje? - na igen azért erre is gondolnia illene, hogy itt maradt egy gyerek, egy fiatal lány, akinek valószínűleg tiniként van épp elég nehézség az életében, amiket jelenleg a világ legnagyobb problémájaként él meg és erre még az apja sem segít és nem próbál meg neki segíteni, vagy megérteni őt. Azt kell megérteni, hogy ennek sokkal komolyabb következményei is lehetnek, mint pár ajtó csapkodás. Akár el is vehetik tőle Rachelt, ha nem képes őt gondozni és figyelni a nevelésére. - Nincs, jelenleg a munkámnak élek. - nem hárítom a kérdést, de nem is teregetem ki a nem régen végbe ment válásomat, hiszen ez most itt nem ennek a helye, de a kérdéseire válaszolok, hiszen ez egy beszélgetés lényegében, nem valamiféle vallatás. - Ahogyan ön is, számomra is fontos, amit csinálok és tudom, hogy jót teszek vele, ez jelenleg kitölti az életemet. - és végtére is kitöltötte akkor is, amikor férjnél voltam. Nem ritkán dolgoztam késő estig én sem, ahogyan ő is, csak épp... neki ott volt a fiatal titkárnő az irodában, én ellenben tényleg dolgoztam. Pech, főleg számomra.
Nehéz most megszólalni, mert az indulattól talán olyat mondanék, amivel akaratlanul is megbántom. Nem ismer, és én sem őt, így nincs közünk egymáshoz, nem csattanhat rajta az ostor. Fújtatok egyet, és csak hümmentek, mint aki rohadtul elégedetlen a helyzetével, de nem tud rajta változtatni. Egyszer a világ ura voltam, hiszen enyém volt a színpad, most pedig koszos pizzásdobozokat kerülhetek, arra várva, hogy amikor megérkezik a lányom, kölcsönösen kiakasszuk egymást. Mennyből a pokolba, bár, akik családosok, biztosan idiótának gondolnak. - Miért ne lenne az? Miért számítana? Shelley számára.. neki más volt a házasság, kompromisszumok és megbeszélés híjján egyszerűen félrekúrt, míg én nem tettem ilyesmit, pedig higgye el szivi, nyíltak ott a blúzok, és csúsztak a zippzárok. – Vonom meg a vállamat. Eddig sem voltam szívbajos a szabadszájúságot illetően, és feltételezem, dokiként hallott már ennél cifrábbakat. Érdeklődő, s kezdeményező, tehát van jogosítványa ahhoz is, hogy ne vegye magára, amiket mondok. - Igen, ez most az egyetlen dolgom. Attól még meg lehet a véleményem az egész hátteréről. Igen, én vagyok a hibás, hogy magamra gondoltam, s ez lett a következménye. – Felesleges most az érzésekről beszélni, az végtére is nem tartozik ide, csak a tettek meg az okozatok. Azt, hogy mellette ezt hogy rágom meg, az már teljesen mellékes, nem is kell kitárgyalnunk. – Azért, mert értek hozzá. Mert jó vagyok benne bassza meg. Azért, mert számokat írok, és örömöt okozok. Szívás, hogy ebből pont a lányom maradt ki, így.. Az egész a feje tetejére állt. Ha már Shelley ezt lépte meg, Rachel dolgát kell helyrehoznom. Még nem tudom, hogy hogyan, de feltételezem, hogy ha pizzákat rendelek, az önmagában még nem megoldás. – Kissé talán sokat beszéltem most, nem is szoktam, hiszen a rajongókkal se közvetlenül tartom a kapcsolatot, ráadásul nem is érzem magamat konfortosnak, hiszen borostás vagyok, nem ártana zuhanyoznom sem. Nem akarok ugyan semmit a nőtől, de nem gondoltam, hogy ő jön, és azért szokásom annyira másokat lenyűgözni, hogy gáz így mutatni a gyengébb nem előtt.. – Na és Ön? Vőlegény? Férj? Gyerek? Barátnő? – Kérdezek vissza, nem gondolnám, hogy csak neki van joga kérdéseket feltenni, hiszen lényegében beszélgetni jött, akkor már kettőn áll a vásár.
Látom már most, hogy igen nehéz dolgom lesz, hiszen arra sincs szüksége, hogy itt legyek, nem hogy segíteni próbáljak neki, bár ezen cseppet sem szabadna meglepődnöm. Egyelőre viszont úgy fest, hogy bármennyire is nem fülik hozzá a foga, kénytelen lesz elviselni a jelenlétemet, én pedig már gyakorlott vagyok benne, hogy a szándékosan kötekedő kérdéseket egyszerűen elengedjem a fülem mellett. - Az én szakmámban a tapasztalat néha általánosítást is szülhet, amivel nem biztos, hogy jól járja, de természetesen tévedhetek is. - teszem hozzá egy félmosollyal. Senki sem tökéletes, épp erre akarok ezzel célozni és én sem vagyok a szakmámban a legjobb. Nem is gondolnám, hogy bármi értelme is lenne meghatározni, hogy ki mennyivel jobb a másiknál. Úgy vélem az a fő, hogy az ember minél többet kihozzon magából és úgy érezze magához képest a maximumot hozta. Erre kell rájönnie neki is, mert jó eséllyel most még bőven a hasonlítgatós fázisban van, amivel sokat nem fog elérni. - Soha sem mindegy, hogy mit gondol. - cáfolom meg, de átveszem a teát és leülök szépen most már elhelyezkedve, hogy rá figyeljek. Nem lesz egyszerű kihúznom belőle bármit is, mert jó eséllyel mindent olyan mélyen tart, amilyen mélyen csak lehet, de persze eszem ágában sincs feladni. Nem szokásom és mindenkinél el lehet érni a felszín alatt rejlő mélységeket, csak akad akinél jóval nehezebb, mint másnál. - Tehát úgy érzi megbántották és átverték? És még itt maradt egy kislány is, akiről gondoskodnia kellene. - eszem ágában sincs a témában állást foglalni, hiszen nem az a dolgom, hogy véleményt alkossak, se róla, se a feleségéről. Tőlem azt nem fogja megkapni, hogy vele együtt szidok valakit, inkább azt, hogy megpróbálja belátni hibás ő is, a nő is, ám most nem ez a fontos, hanem hogy képes legyen ezt rendezni magában, hogy képes legyen megoldani a helyzetet és beleszokni, mert most nem igen van más választása. Az ember pedig mint tudjuk elég rugalmas ahhoz, hogy kezelje az új helyzeteket, csak hát sok esetben könnyebb ellenkezni és nemet mondani, haraggal és daccal állni egy nem várt változáshoz. - Sose gondoltam bele mélyebben, pedig biztosan meg van az oka. Ön miért lett zenész? Nem minden döntésünk mögött van egyértelmű indok, van hogy az élet hozza így és persze van, hogy bele sem gondolunk mi is vitt egy adott pályára. - persze nálam is van ok, indíttatás, hiszen az embernek lehet a családi háttere is magyarázat, vagy egy olyan esemény, trauma, amit fel sem fogott igazán, de aztán idősebb korában erre a pályára vitte el. Persze esetében nem tudhatom, hogy egyébként nem csupán zenészről van szó, hiszen a menedzsere kért fel, nem pedig mondjuk egy auror parancsnok.
- Cöh, ez most olyan, mintha általánosítanék.. Ennyi erővel minden rocksztár szétveri a gitárját a színpadon. A kor az Ön szakmájában aligha gerjeszt ellentéteket, hiszen nő a tapasztalat. – Na nem mondom, hogy neki nincs, valamiért mégiscsak őt küldték, bár benne van, hogy széttette a lábát egy górénak ezért az ügyért, hogy előmenetelt, fizetésemelést kapjon. Na igen, de ahhoz sikerrel is zárnia kellene az aktámat. Nekem kéne mindezt megkönnyítenem? Most, ebben az esetben, hogy egy durcás kilencévest várok, nincsen idegzetem hatalmi játszmákhoz. - Lényegében akkor mindegy is, hogy mit gondolok. – Rántok a vállamon, és visszaülök a helyemre a teával, miután őt kiszolgáltam. Igaza van, jobb lenne, ha még valami rumot is önthetnék bele, ám akkor a nő még lehúzná az értékelésemet, arra pedig nincs szükségem. A színpadon kéne lennem, vagy legalábbis a gyilkos után nyomozni, és most mindenből kimaradok. Vagy önzőség ezt így nézni, hogy ha amúgy egy kislányról kéne gondoskodnom. - Minden esetben? Az előbb azt mondta, hogy gondoljak amit akarok. A feleségem távozása.. Úgy fest csak az én szemszögömből volt hirtelen. Tervezhette egy ideje, és mivel találtam némi pasi holmit is, bőven pótolta a hiányomat ahelyett, hogy leült volna megbeszélni velem. Ám én vagyok a hibás, igaz, elhanyagoltam, a saját életem fontosabb volt, de ez akkor sem megoldás. Én sosem bújtam ágyba másokkal, holott lett volna rá számtalan alkalmam. – Pislogok sötéten. Igen depresszív rockot játszom, amire a lányok egy jó része gerjed, ám bármennyire is vágyakoztak rám, a gyűrű nekem azért minden tekintetben határt szabott. És most kiderült, hogy semmi értelme nem volt tisztességes maradni, hiszen a feleségem magányossága a végén már becstelenséggel párosult. Végül pedig aljassággal is, hiszen ki képes otthagyni egy gyereket? Vagy én, hiszen eddig alig gondoltam Rachelre? Nem merengek el túlzottan, hanem inkább a nő arcát figyelem. – És Ön? Miért pont ezt a pályát választotta? Jó mások életében turkálni? – Kérdezem továbbra is éles hangsúllyal, pedig valójában tényleg érdekel, hogy mitől lesz valaki ilyen empatikus, hiszen az önzés az alaptermészetünk.
Azt említették nekem, hogy nem lesz könnyű eset, de azért nem számítottam rá, hogy ennyire. Végül is nem számít, talán a nagyobb kihívás még inkább elvonja a figyelmemet minden másról, így legalább nem a saját kisiklott életemmel foglalkozom. Kellemetlen, amikor pont az, akinek helyre kellene tennie más életét, pont az nem rendelkezik normális háttérrel, na de erről a velem szemben állónak nem kell tudnia. Így is láthatóan igen szkeptikus velem és jó eséllyel az egész kezeléssel szemben. - Szemüveges, idősödő fickót várt igaz? Pedig talán egy idős fickó nehezebben értené meg, mint egy korabeli, erre nem gondolt? - nem kötekszem, a mosolyomból látszik, hogy nem neheztelek rá, amiért mást várt. Az pedig, hogy van-e szüksége egyáltalán segítségre már más téma. Ezt majd én eldöntöm. Ha csak a lakásában és az ábrázatán ülő káoszt nézem, akkor nagyon is szükség van valakire, aki egy kicsit segít neki ezt a káoszt helyre tenni, bár egyértelmű, hogy ezt úgy sem ismerné el. - Kvóta és támogatás? Ha szeretné, hát gondolja így, de pusztán csak egy alkalom nem elég arra, hogy ténylegesen felmérjem a helyzetet. - azaz az ő helyzetet és meg kell értenie, hogy azért ez komoly helyzet. A lányáról van szó, akit itt hagyott az anyja és ha ilyen körülmények között próbálja nevelni abból semmi jó nem sülhet ki. Meg kell értenie, hogy tenni kell valamit, hogy jobb legyen a helyzet, mert egyszerűen el is vehetik tőle, ha úgy ítéli meg bárki is, hogy nem felel meg apának. A jelenlegi helyzet pedig nem azt mutatja, mintha túlzottan rugalmas lenne és túlságosan meg akarná oldani ezt a helyzetet. - Minden esetben számít az ön szemszöge, de ebből már értem, hogy úgy gondolta nincs szüksége segítségre. És, hogy miért pont én? Ezt nem tőlem kell megkérdeznie, hiszen nem én hívtam fel magamat. De akkor vágjunk bele. Kérem, meséljen róla, hogyan érintette a felesége hirtelen távozása? - persze egyértelműen nem jól, na de ez még nem válasz és főleg nem elegendő számomra. Vajon mennyire dühös, csalódott, egyáltalán mennyire érintette komolyan a dolog? Vagy inkább a kapott felelősség az, ami visszariasztja és nem feltétlenül az, hogy esetleg mindez miatta történt, netán a bűntudat ott munkál benne, amit nem tud elfojtani, de nagyon igyekszik? Az ember érzései igen sokrétűek, sokszor olyasmi is meghúzódik a háttérben, amiről nem is tudnak, vagy nem akarják elismerni és számomra ez a fontos, hogy oda tereljem a pácienseteket arra az útra, ahol felismerik, hogy pontosan milyen érzések is vannak bennük, amiket olyan nagy sikerrel nyomtak el eddig.
