2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- A szabotálás az, amikor valaki akadályoz valamiben, ugye? - kérdek rá a szó jelentésére, hiszen olaszból még nem vagyok annyira penge, hiába járok Rómába idestova hat éve. Beszélem, megértik, amit én mondok, a nagyját én is értem, amit nekem mondanak, de néhány szó még így is szembejön velem a semmiből és olyankor rákérdezek, akár hülyének néznek miatta, akár nem. Az én anyanyelvem a német, pontosabban az osztrák ága, nem elvárható tehát részemről, hogy perfekt módon kenjem-vágjam a dolgokat. - És ezt miből gondolod? - teszem fel a következő kérdésemet, amint megerősíti az előzőt. Sok - ma már - felkapott zenekar mögött rengeteg munka áll, nyilván ők is érezték már Roccóhoz hasonlóan nehéznek az előremenetelüket. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy csak azért érzi úgy, mert ő már egyik pillanatról a másikra szeretne elérni valamit, hanem elképzelhető, hogy kissé keményebbnek érzi a haladást, mint amire eleinte számított. - Egyszer szívesen elmennék egy koncertetekre vagy legalább a próbátokra - jegyzem meg, hiszen eddig nem igazán hallottam énekelni Roccót. Pontosabban szólva egyszer sem. Pedig szeretem a zenét és talán a bennem csorgó mediterrán vér késztet arra is, hogy olyankor ne bírjam ki tánc nélkül. Ha pedig jó a zene, kifulladásig tombolok. Igazság szerint jó buli, hiszen egy jó koncert keretén belül hatalmas energiák szabadulnak fel, amelyek átragadnak egyik emberről a másikra. És valamiért szeretném meghallgatni őt élőben... Így is karcos hangja van, amolyan mikrofonra termett. Mégis hogy nem vettem észre eddig? - Nem vagy te szörnyeteg! - nevetem el magam arra vonatkozóan, amikor a maskarás téma kerül szóba, még csak nem is sejtve, mire is gondolt valójában. Amikor levágja a vicsort és felém nyújtja azokat a begörbített ujjakat, cseppet sem ijedek meg, mi több... Valamiért a szemem még több csillogással telik meg és a nevetésem is jóval hangosabba csap át. Annyira más így... Cuki és irtó helyes egyszerre. Nem olyan, akinek gondoltam eleinte. Ég és föld a különbség. - Oké - biccentek egyet, majd követem engedelmesen és igaza van, valóban mellkasomig ér a víz, ami miatt magamban enyhén be is pánikolok, ezt azonban egyelőre eszem ágában sincs kimutatni. - Biztos vagy te ebben? - károgok azért egy keveset, amint rám varázsolja azt a bizonyos bűbájt, de amikor lebukik a víz alá, nem mozdulok. Félek. - Én... - hebegem, mialatt a tekintetem rémülten pásztázza az előttünk elterülő hatalmas víztömeget és máris érzem, amint a mellkasom összeszorul és a levegő bennreked. - Ez nem fog menni, sajnálom... - csóválom meg a fejem, a buborék alatt, amely elméletileg biztosítaná, hogy kapjak levegőt, mégis gyáva vagyok. Pedig annyira lelkes voltam előtte és annyira biztos magamban! Viszont itt állok és képtelen vagyok megtenni, noha a szívem szeretné, de a testem határozottan tiltakozik ellene és mintha valahogy két részre szeretnék szakadni. Az egyik egy olyan Alex, aki élvezné ezt az egészet, pont úgy, ahogy előre elterveztem magamban, míg a másik bőgve rohanna ki a partra, hogy kiheverje ezt a stresszt...
- Egyenlőre csak garázsban jah.. A basszus gitárusunkék garázsában. Meg néha sikerül bejutnunk klubokba. De néha kicsit irreálisan nehéznek tűnik ahogy haladunk… Mintha szabotálva lennénk. - vonok vállat kitoldva egy mellék gondolattal. De inkább nem kezdem el fejtegetni. Valójában nem is lenne mit, hiszen tényleg nem tudom miért van több kudarcunk és vissza mondásunk, semmint inkább sikerünk. Pedig.. Pedig a zene amit játszuk jó. Van mondanivalója is.. Van bennünk tűz, szenvedély és még elkötelezettség is! Inkább nem akarok azon kattogni hogy mit kéne másképp csinálnunk. Hiszen ez a nyers valója a bandának ez az igazi arca. Mindenkiből táplálkozik egy kicsit aki benne van és amilyen formában benne van. - Nem feltétlenül érzem szükségét. És Daniel barátai, bírom őket, viszont nagyon más világ igazából. Az öcsém, Frankie és Camille, velük viszont nincs miért visszafognom magam. Ismernek. Együtt nőttünk fel. - ha már szóba került a banda akkor pár szót ejtek róluk. Ami meg a hajamat illeti, már amúgy is ki akartam próbálni. Már csak jóanyánk idegszálain való táncolás miatt is. Látom a vágyódását a víz felé és biccentek amikor beadja a derekát. A maskarára viszont hümmentek egyet. - Ez ismerős.. csak az én maskarámat emberi alaknak hívják. - mondom ki teljes nyugalommal bár utána vágok egy vicsorgó grimaszt és felé morranok begörbített ujjakkal mintha karmokat imitálnék. Persze viccnek szánom és ez látszik is, még a fapofa ellenére is. Felállok és a hawai naci zsebébe nyúlva elő szedem a pálcámat. - Menjünk a vízbe! - mondok ennyit és be is gázolok derékig, ami neki esélyesen mellkasig fog érni, de ha ott van mellettem, rávarázsolom a buborék bűbájt. - Ez nem egy látványos dolog ameddig a levegőn vagy. Bukj le egy kicsit itt a sekélyesben, hogy kitapasztald. - mondok ennyit, és magamra is varázsolok egy ilyet, elteszem a pálcámat és el is merülök.
- Ellenzi? - csillan meg valami részvétféleség a tekintetemben, ahogy Rocco megemlíti az anyját. Tisztában vagyok azzal, milyen érzés egy olyan anya mellett felnőni, aki szinte mindig mindenben helyetted dönt, úgyhogy ezt a részét tökéletesen megértem. Személy szerint nem török zenei babérokra, de el tudom képzelni, hogy Lydia mennyire nem lenne elragadtatva, ha netalántán megfordulna a fejemben valami ilyesmi. - És hol szoktatok játszani? Garázsban? Partikon? Rendezvényeken? - faggatom kitartóan. Nekem nincs hangom az ilyesmihez, de nagyon tudom élvezni, amikor mások adnak elő valamit. A saját stílusomat még nem találtam meg a zenében sem, egyelőre mindenevő vagyok, később majd alakul. De ha nem, azt se bánom, nem kötelező mindenkinek egy műfajt kiválasztania. Amikor az újraélesztést hozza szóba, elnémulok, pislantok párat, majd elnevetem magam és megcsóválom a fejem: - Ne aggódj, ott még nem tartok - törlöm le a jókedvem könnycseppeit a szemem sarkából. Ejha! Ilyen se volt még. A kérdése hallatán hirtelen képtelen vagyok mit felelni, majd tanácstalanul vonom meg a vállam: - Hát, nem tudom - ingatom meg a fejem. - Nem olyannak tűntél, mint aki annyira szeret a középpontban lenni - osztom meg vele a véleményemet. - Fogalmam sincs, miként viselkedsz a barátaiddal, de amikor Daniellel láttalak, nem te voltál az, aki vitte a hangot. Gondolom más, amikor a színpadra lépsz és átlényegülsz, nem tudom. Bár igen, ha megnövesztenéd a hajad, az esélyesen rengeteget dobna rajtad - biccentek egyet végül, hirtelen komollyá vált arcot vágva, mintha én magam lennék a napkeleti bölcs. - Egy esélyt adhatunk neki - harapok az ajkamba, majd téved a tekintetem vágyakozva a hatalmas víztömegre. Létezik olyan, hogy egyszerre vonz és taszít valami? Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érdekel, mi rejtőzik a vízfelszín alatt... Amikor pedig pacsira emeli a kezét, engedelmesen csapok bele. - Néha szeretnék az lenni - vallom be. - De ez inkább csak valamiféle maskara, amit fogalmam sincs, miért öltöttem magamra - sóhajtok egyet. És az igazat megvallva ötletem sincs arra vonatkozóan, hogy miért is lettem olyan, amilyen. Talán csak könnyebb volt Dany háta mögé bújni, ha elkövettem valamit és azt hittem, így mindent elérhetek. Mindenesetre, ezt szavakkal nem ismerem be, de talán nem is szükséges. Rocco csak úgy rátapint a lényegre, én pedig néha nem bánom. Végre őszinte lehetek valakivel és ez felemelő érzés. - Nos, hogy gondoltad azt a bűbájt? - pattanok végül fel a helyemről és nyújtóztatom ki a csontjaimat, majd segítem fel Roccót is, ha szükséges. Úszni jöttünk ide, a lelkizésre ráérünk később is. Valamiért nem szeretnék visszasietni abba az állapotba, amikor két szónál többet nem váltottunk egymással, de ha hazamegyünk, már nem fogom tudni kisajátítani magamnak. Pedig szívem szerint azt tenném.
Én pedig azt hiszem képtelen lennék megszokni, hogy eszméletlen mennyiségű idő elmegy az életemből utazással. Persze van amikor nem bánom én sem meg kikapcsol legalább. De azért jobban szeretek rövid idő alatt célba érni. Sokkal több lehetősége van így az embernek. Sokkal jobban kinyílik a világ is. - Hja.. elég kis porbafingó korom óta anyám bánatára.. - felelem egy fél mosollyal. - Ha az egész alatt azt érted, hogy minden tag a helyén van akkor igen, van egy egész bandám, de igazából ez közös álom. - osztok meg vele ennyit. Hiszen tényleg az. A levegő kapkodását azért kicsit túlzásnak érzem és ki is bukik belőlem - Azért lehetőleg ne fulladj meg, nem értek az újraélesztéshez.. - szívom a vérét, de igazából csak ugratom. Hallgatom és pislogok egyet. Szóval Dany beszélt rólunk.. vagy hát legalábbis rólam ezek szerint. - Ennyire idegennek gondolod tőlem ezt az egészet? - teszem fel a kérdést egy kissé grimaszolva. - Lehet attól van, hogy nincs hosszabb hajam.. - vigyorodok el egy röpke pillanatra. Hogy aztán lebuktassam a vízzel kapcsolatban és ahogy mesél már valami elkezd megfogalmazódni a fejemben. Valami dallam, de kivételesen nem ragadok füzetet és kezdek körmölni. - És mi a helyzet a Légbuborék bűbájjal? Ha kapsz levegőt mindenhogyan, akkor is megrémít..? - próbálom megérteni. Jelenleg ténylegesen. Ez látszik is rajtam hiszen őrá figyelek, nem csak úgy a nagyvilágba kérdezem. Viszont amikor azt mondja, hogy egészen aranyos vagyok nem tudom megállni, hogy ne röhögjem el magamat. - Ilyennel sem vádoltak még! - még a szemeim is jókedvvel és némi csibészes éllel csillannak fel. Mintha ezzel amolyan kihívást állított volna elém, amit azonnal meg kell döntenem, hogy rácáfoljak az állítására. - Kezet foghatunk. - emelem pacsira a kezemet - Én is félre ismertelek. Valahogy csak egy elkényeztetett királykisasszonynak tűntél… Nagyon túltolt jellemmel.. Engem is leginkább a hideglelés kerülgetett.. De örülök, hogy tévedtem. - ismerem el a végére.
Kétlem, hogy bármikor is képes lennék megszokni a mágikus utazás eme formáját, habár - tény, ami tény - elég hasznos és gyors megoldás a távolságok áthidalására. Mindenesetre nem áll szándékomban olyan sűrűn kipróbálni, hogy az emésztőrendszerem rá is álljon, szóval inkább maradok a busznál, kocsinál és repülőnél. Van abban valami megnyugtató, amikor a füleden a fejhallgató, te pedig úgy gyönyörködsz az elsuhanó tájakban. Így viszont minden kimarad. - Zenélek? - kerekedik el a tekintetem, mialatt papagájt játszom. - Te zenélsz? - hüledezek egy sort. - Van egy egész bandád? - szűrök le ennyit a "srácok" kifejezés hallatán. Ezek szerint ő az, akiről Dany szokott mesélni, hogy voltaképp egész jó bulikat nyomnak. De persze engem még egyre se vitt el egyszer sem... -Váó! - kapkodok levegő után, mintha máris egy rocksztár állna előttem, aztán meg ki tudja... Talán tényleg elég felkapottak. - Daniel említette, hogy az egyik haverja ilyen művészlélek, de hogy pont te lennél az... Sose gondoltam volna - nevetem el magam enyhén kínomban, hiszen Rocco két szónál többet nem igazán nyögött ki, amikor a közelében voltam. Mindennek tűnt, csak éppen zenésznek nem. Azt hittem, sportol és őrült módon benne van a kviddicsben, de hogy szabadidejében dalokat írna vagy éppen felkapna egy hangszert... Nem, az nem passzolt hozzá. Azért amikor azt fejtegeti, hogy sziklákra másznak és onnan potyognak bele a vízbe, szerintem szintén kifut a szín az arcomból, de az még bőven fogható a rosszullétre és nem a gyávaságra. - Én? - kérdezek vissza zavartan a következő kérdése hallatán, habár számíthattam volna arra, hogy rá fog jönni, tekintettel arra, hogy egészen jó legilimentor. - Oké, lebuktam - fújom ki a levegőt. - A mély pontjait nem kedvelem - vonom meg a vállam. - De amíg nem kötelező úszni benne, addig haverok vagyunk, szóval ne aggódj, nem lesz gond. Szeretem a tengert, de nagyon vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban - ismerem el zavartan. Fogalmam sincs, honnan ez a rossz érzés bennem, de hát akad olyan is, akit még sose csípett meg pók, mégis retteg tőle, szóval én is betudom annak, hogy ez van és kész. Azért amikor elnyúlik a földön és én lepillantok rá, kénytelen-kelletlen megállapítom magamban, hogy egyébként elég helyes. Sose néztem rá "olyan" szemmel, mindig fintorogtam, amikor kiderült, hogy Daniel őt is meghívta hozzánk, de most, hogy ennyi minden történt velünk ilyen rövid idő alatt és még sikerült is megnyílnia valamennyire... Valahogy egészen más szemmel látom őt. - Tudtad, hogy a magad módján egészen aranyos vagy? - terülök el mellette végül én is, hogy utána az eget kémlelhessem. - Sose hittem volna, hogy pont te leszel az, aki kihúz a pácból - vallom be őszintén. - Rohadt unszimpatikus voltál számomra, a gyomorideg kerülgetett már attól is, ha a házban voltál - ismerem el, de azt hiszem, ezt már eddig is sejtette. - Félreismertelek. Bocsi - fordítom végül a fejem oldalra és még egy barátságos mosolyt is kap részemről. Tényleg irtó helyes srác azt meg kell hagyni.
Azért arra, hogy kidobja a taccsot egy kissé vissza kell fognom azt, hogy kinevessem. - Rá se ránts, az öcsém is eleinte ilyen rosszul viselte.. De aztán kénytelen volt megszoknia mellettem. - mondom ahogy én is ledobálom a cuccokat a homokba és épp csak egy hőtartó bűbájt dobok a táskámra, hogy a kaját ne buggyantsa meg benne a nap. Aztán nemes egyszerűséggel ledobálom a pólómat meg a gatyámat is, hogy maradjon a fürdőnaci. - Akikkel zenélek, velük szoktam itt lógni. Meg megmászni a sziklákat meg ugrálni róluk, vagy épp merülni.. Ilyesmik. - válaszolom egyszerűen egy kis vállvonással. - Arrafelé van egy víz alatti barlangrendszer. A levegő beszorul dagálykor is és tele van légbuborékokkal. - mutatok el az egyik irányba aztán elmutatok egy másikba - Arrafelé pedig van egy szirt, ami állítólag már a varázsvilág része, de még sosem találtuk meg.. - mesélem egészen készségesen - Amúúgy.. mennyire vagy jóban a vízzel? - jön a kérdés valami megérzés végett. Mert tök jó, hogy rálelkesült én meg magammal raboltam, de most valamiért mégis mintha lenne némi disszonancia abban ahogy viselkedik. Akárhogy is, úgy döntök, hogy nem kapom fel és rohanok be vele a vízbe, hanem egyszerűen csak hanyatt eldobom magamat a homokban és miközben válaszol, vagy öltözik, vagy csinál ami épp jólesik neki, hallgatom ahogy a sziklák visszaverik a víz hangjait.
Bennem még csak fel sem ötlik egy pillanatra sem, hogy a nemrég történt események miatt rajtam vagy a szüleimen csattanna az ostor. Igazság szerint sokkal nagyobb a pillanatnyi boldogságom, semmint hogy ilyesmi megforduljon a fejemben. A pasi gazdag, hiszen anyám szereti a pénzes palikat, de hogy a keze meddig is ér el voltaképp, arról fogalmam sincs. Örültem, amikor sikerült látótávolságon kívül érnem tőle, a kelleténél többet nem tartózkodtam vele sose egy légtérben. Még csak azt se tudom, mivel foglalkozik... Amikor nálunk volt, sose ejtett szót a munkájáról. Talán nincs is, csak beleszületett a jóba, ki tudja. - Igen - biccentek egy széles vigyorral a képemen, majd engedelmesen megfogom Rocco kezét. Nem kedvencem a hoppanálás, de azt hiszem, ezt nem teszem szóvá számára, nehogy a végén még meggondolja magát az úti célunkat illetően. Az apámnak írt cetlin pedig csupán annyi áll, hogy Roccóval lementünk a partra és kinézünk az ünnepségre, később jelentkezünk. Ha pedig ezt betartjuk, nem lesz gond. Apám elég laza, anyám már tuti kiakadt volna azon, hogy az ő megkérdezése helyett hagytam egy cetlit és kalap-kabát. Amint ismét földet ér a talpam, szédülök meg és ahelyett, hogy a bámulatos kilátást élvezném, emelem fel a mutatóujjam, hajítom le a táskám a földre, majd minden szó nélkül támolygok arrébb Roccótól és öklendezek egy párat kétrét görnyedve. Szerencsére nem ettem ma még semmit, szóval nem kell szemezgetnem a legutóbbi menüvel, de azért így se valami kellemes a dolog és ezt még neki is végig kell hallgatnia... Kínos. - Egy kis türelmet kérek... - hápogom, ahogy homlokomat most én döntöm neki a hűvös sziklának, majd hunyom le a szemem és türelmesen megvárom, amíg a gyomrom megnyugszik és a világ se forog már körülöttem. - Bocsi, de a hoppanálást nagyon nem bírom - nyöszörgöm, majd fordulok meg. Az arcom még mindig falfehér, de hát ez egy kis utazási betegség, semmi komoly. Pár perc és rendben leszek, a nehezén már túl is estem. - Oké, már jobban is vagyok - veszek egy nagy levegőt, majd söpröm ki a hajamat a szemem elől és lépek ki a szikla takarásából. A látvány tényleg lenyűgöző, bár a nagy víztömeg láttán vet egy bukfencet a gyomrom... Még nem is közöltem Roccóval, hogy amúgy baromira nem ugrálok a tengerért és csakis a sekély vízben vagyok hajlandó meglenni, sehol máshol. - Gyönyörű - sóhajtom, egyelőre félresöpörve magamban a tengeriszonyomat. - Sűrűn jársz ide? - teszem fel neki a kérdést, miközben elképzelem, ahogy ide hordja a lányokat randizni. Romantikus hely, annyi szent, nyilván mindenkinek bejön, aki látja. A víz élénkkék, a levegő kellemes és a tipikus olasz épületek szintén dobnak a hangulaton. Miközben a válaszára várok, azért már dobom is le magamról a ruháimat, hogy végül egy kétrészes fürdőruhában feszíthessek. Mellem már akad valamennyi, ahogy a popsim is kerekedik, vagyis nem lehet rám mondani, hogy elől deszka, hátul léc lennék, de messze állok még a tökéletestől.
Ameddig válogat voltaképp addig a mosogatóhoz lépek és töltök egy pohár vizet magamnak, hogy igyak valamit, mert azért ez a Lydiás történet eléggé kivette az energiámat most. Hiába vagyok tisztában vele, hogy fizikálisan mit bírok és hiába tudom, hogy a pasas nem tudott volna bennem kárt tenni… Hiába verekedtem a korombeliekkel egy csomószor suliban főleg.. Azért egy felnőttet helyre rakni, egészen más élmény. És csak reménykedek benne, hogy a tagnak tényleg csak az arca volt nagy és amúgy nem valami olyan akinek a keze messzebbre ér és képes lehet kárt okozni akár Lucanak akár Alexnak utólagosan.. Vagy ne adj isten Lydianak. Egy pillanatra leteszem a poharat és csak megmosom az arcomat, hogy felfrissüljek. Aztán mire ő is végez én is vissza lépek az ajtóhoz. - Fürdőruha, törülköző, papucs, naptej van nálad? - ha biccent akkor én is biccentek neki. - Hoppanálva megyünk. Amalfi-ba. A Fiordo di Furore partra. - árulom el neki végül és nyújtom a kezemet, hogy akkor le is lépjünk szépen mint akik jól végezték a dolgokuat. Mint két felfedező akiknek nem állhat útjába senki és semmi innentől. Az eszembe sem jut, hogy ellenőrizzem Alex miféle levelet írt az apjának vagy Danynek. Bízom abban hogy olyan üzenetet hagyott ami után nem fognak aggódni miatta. Nem mintha nem hoznám vissza épségben Alexet. Igazából én magam is menni akarok valamerre, ki akarom szellőztetni a fejemet. De Alexet nem hagyhatom itt csak így, nem mintha nem lenne el magában a lakásban… Viszont a történtek után még bennem is van annyi, hogy némi pozitív élmény rá is rá fog férni.
Ahogy megérkezünk az egyik szikla takarásába, és miután kiléptünk mögüle azonnal arcba csaphatja az öböl lélegzetelállító látványa. A parton tényleg nincs most senki, valószínűleg minden desztinációban az ünnepséggel vannak elfoglalva. Tehát nekünk lesz időnk és terünk.
Csak pislogok nagyokat, amikor a kistáskát az orrom elé nyomja és némi csalódottság is úrrá lesz rajtam, de azért leb*szom a bőröndömet a földre, majd kinyitom és igazság szerint pár percig ülnöm kell felette, mire eldöntöm, voltaképp mi is lenne lényeges. - Ez! - emelem ki a csomagomból azt a ruhát, ami a legjobban tetszik és amelyet - reményeim szerint - estére fogok magamra kapni. Egy bugyit és melltartót is a tatyóba vágok majdhogynem villámgyors mozdulatokkal, magamban abban reménykedve, hogy Rocco nem szúrta ki ezeket is, mert valamiért irtó cikinek érezném, ha megtudná, mi rejtőzik a ruhám alatt. - És ez... - emelek át egy törölközőt és egy parfümöt, habár a sminkkészletet még hírből sem ismerem, habár - igazság szerint - eljátszottam már azzal a gondolattal, hogy kirittyentem magam, de Rocco felhívta rá a figyelmemet, hogy ne gondoljam túl és ha mindenfélét magamra kenek, azzal ismét csak túlgondolok mindent, azt pedig végképp nem szeretném. - Papucs - nevezem meg a következő tárgyat, de az a táska helyett immár a tornacipőmet váltja a lábamon. Ebben még az ünnepségen is lejthetek, ami az igazat illeti. - Hmmm... - vágok némileg töprengő képet, miközben a szemöldökömet ráncolom és azon agyalok, hogy mit is felejthettem el. - Fene... - motyogom, majd még a walkmanem is a tatyóban landol, mert Roccót eddig nem ismertem meg valami szószátyárnak és hát szándékomban áll napozni is, szóval a következő immár a naptejem. - Azt hiszem, meg is vagyok - zárom le ismét a bőröndömet, majd támasztom a falnak. Danielt ismerve nem fog kotorászni benne, bár nem bánnám, ha megtenné, mert abban az esetben a kismanók a fejében arra késztetnék, hogy pakoljon vissza mindent a szekrényembe és már az se az én feladatom lenne. - Ez így megfelel? Túl sok vagy éppen az, hogy kihagytam valamit? - pillantok tanácstalanul Roccóra. A fürdőruci éppen a ruhán alatt foglal helyet, azzal nem lesz gond, de az ünnepségre már normális fehérneműben szeretnék lenni.
A részemről már megmondtam neki, hogy túltolta és hogy nem lett volna rá szükség, hogy ilyesmit csináljon mert hittem volna neki enélkül is. De hát ami már megtörtént, hát megtörtént. A válasza hallatán biccentek. - Valahogy sejtettem. - viszont amikor megemlíti azt az apróságot akkor esik le, hogy a Szent Iván éjnek van egy ilyen vonala is. - Ömm… ne gondold túl. De az ünnepségre tényleg megéri kimenni. - töröm le egy kicsit a szarvát amikor meglátom a fene nagy pirulását, bár valahol ez önkénytelenül bennem is hasonlót vált ki. Az én fejem is kicsit vörösbe vált, noha nem olyan látványosan. És nos igen, szó mi szó, a barátaim a családom. Időnként sajnos jobban mint az igaziak. Legalábbis elég gyakran érzem így. Ez alól pedig csak Diego képez kivételt és a húgunk. De hát egyenlőre őket is pórázon tartja anyánk és az öcsémmel is csak nyaranta találkozom.. Elszelel össze pakolni én pedig már majdnem felmegyek, hogy rá kopogjak, nem-e szökött meg ismét.. De ekkor meghallom a nyöszörgését meg a bőrönd puffanását és egyre inkább kikerekedő szemekkel nézem végig ahogy teljesen a lépcső végéig levonszolja a bőröndöt. Aztán csak pislogok kettőt és leakasztok valahonnan egy kistáskát. Egy olyat amivel jó esetben egy ember szokott lemenni a partra és a törülközőn, papucson meg valami tisztálkodó-neszeszeren kívül csak néhány jól megválasztott cucc fér bele. - Akkor most válogasd ki ebbe a lényeget. - nyújtom át neki. Az én vállamon szintén egy nem különösebben nagy táska van, de ennek a nagyja meg ugyebár kaja. Még elég sok óránk van estig. Lydiaék tényleg nagoyn angyon korán érkeztek. Lényeg a lényeg, ha csavargunk, biztosan meg fogunk szomjazni és éhezni. És ahova megyünk, ott nincs a sarkon egy hot-dogos vagy fagyis, vagy jégkásás.
- Igen és azt hiszem, ez volt a lehető legjobb, amit tehettem - biccentek egyet Rocco szavai hallatán. - Mármint, neked nem volt kellemes, de látnod kellett ahhoz, hogy biztosra tudd, miszerint igazat mondok... Elég pofátlan húzás volt ez részemről, hiszen csúnya dolog kihasználni mások képességeit és a magunk javára fordítani azt, de már legalább tudom, hogy a süvegnek azért akadt legalább egy nyomós oka arra, hogy miért is a mardekárba osztott annak idején. Akad bennem némi jellemvonás abból a házból, annyi szent. - Nem leszek ott - csóválom meg a fejem határozottan. - Eszem ágában sincs megbeszélni vele semmit sem. Meg lett volna rá az esélye, hogy az én oldalamon álljon és bizonyítson, de nem tette. Elég csúnyán kellett az értésére adni, hogy ebben nem én vagyok a hibás. Ha te nem vagy, még mindig annak a herének a pártját fogta volna - ráz ki a hideg egy röpke pillanatra. Ő az anyám, nekem kellett volna hinnie, mellettem lennie, mégse tette, amikor bajba kerültem. Azt hiszem, ezek után talán nem is olyan meglepő, ha inkább maradok Rómában apuval és Daniellel. - Tényleg? - ragyog fel az arcom az öböl említése hallatán és lelkesen bólogatok az ötletére. - Még soha nem mentem fiúval a Szent Iván éji ünnepségre - pirulok bele a gondolatba, mivel akaratlanul is a randi szó villan fel bennem, habár szokásom mindent annak titulálni, amikor egy sráccal töltök kettesben egy kis időt, pedig tudom, hogy Roccót aligha érdeklem olyan szempontból és ő se igazán az esetem. Mármint, a velem szembeni viselkedése miatt eddig inkább ellenszenves volt és most ugyan kiállt értem, amiért máris ugrott egy fokot a kapcsolatunk, de még nem abba az irányba. Bár, azt legalább kezdem érteni, Daniel miért van vele jóban. Nyilván a barátai mellett is kiáll, ha a helyzet úgy kívánja. - Megírom a levelet és összepakolok pár cuccot - biccentek végül, majd sietek fel a lépcsőn, hogy laza fél óra múlva már egy hatalmas bőröndöt cipeljek lefelé magammal, a számban egy papírfecnivel, amelyet végül a bejárati ajtó mellett elhelyezkedő szekrénykére helyezek, ami pont erre van fenntartva és még a tollat is ráteszem, mintegy súlyként. - Bepakoltam egy-két ruhát - jegyzem meg ártatlanul, noha a nyögés, amellyel a bőröndöt cibálom magam után, nem éppen arról árulkodik mások számára, hogy megálltam volna egy pár felsőnél. - Mivel megyünk? - teszem fel a kérdést. - Taxi? Busz? - pislogok kíváncsian, hol a telefonra, hol Roccóra pillantva kíváncsian. Talán már meg is rendelte a fuvart, amíg fenn voltam, ki tudja.
Azért ahogy nekem csapódik kissé nyekkenek, mert valahogy hiába számíthattam volna rá, mégis hírtelen ér az érintés. Féloldalasan vagyok, így az oldalamra van tapadva. - Nyilván nem. Hiszen láttam mi történt. Rám zúdítottad emlékszel? - lapogatom meg a karját, de aztán csak megpróbálom lefejteni magamról. - Azt mondta, hogy ha haza mész vele, megbeszélhetitek.. De ha nem leszel ott a reptéren, akkor hajlandó lemondani a felügyeleti jogáról Luca javára… - bár hogy ez pontosan mit is jelent, vagy mi is fog megkattanni benne, ha Alex tényleg nem megy haza vele… Elképzelésem sincs. Mindenesetre azt hiszem ennek most örülhetünk. - Azt hiszem… előtted áll az egész nyár innentől. - motymogom - Tényleg kimehetnénk a partra amúgy. Távolabb innen, de tudok egy elég pofás öblöt. Nem nagyon jár arra senki általában. Meg este a Szent Iván éji ünnepségre vissza jöhetnénk. - én szívesen kimennék mindkettőre. Akár egymás után… Jót is tenne. Kitisztulna az agyam legalább. - Majd írunk egy levelet Lucanak meg Danynek. - mondom könnyedén egy vállvonással, aztán a hűtőhöz lépek. Hiszen a kaja a legfontosabb ilyen esetben, amit magunkkal kell vinni! Meg egy felfújhatós matrac amiről be lehet borogatni a másikat a vízbe… - Van tengerjárós cipőd? - teszem fel még a nagy kérdést, hiszen azzal lényegesen könnyebb bármit csinálni egy öbölben a víz alatt.
- Köszönöm - biccent egyet Lydia, amikor Rocco lerendezi a taxikat és egyáltalán nem áll neki tiltakozni az ellen, hogy ő ne menjen a kórházba. Nyilván érzékeli a helyzet súlyát és valamilyen szinten hisz is immár a lányának, de még egyáltalán nem áll készen arra, hogy ezt szavakkal bármilyen szinten is elismerje. Amikor megérkeznek a kocsik, még betámogatja a nyöszörgő férfit az utastérbe, de ő a másikba ül át, majd egyenesen a szállására kéri magát, amelyet arra a kis időre vett ki, amíg el nem kell indulnia a reptérre. Esélyesen csak összekapja a holmiját és már indul is, mintegy kihasználva azt, hogy lesz a gépig még pár szabad órája, amíg elrágódhat magában a történteken és eldöntheti, kinek is higgyen.
Amikor Rocco becsukja az ajtót és a homlokát neki dönti, habozás nélkül pattanok fel és robogok le a lépcsőn, mintegy kettesével szedve a fokokat. Épp eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, mi minden történt odalenn, noha arról lemaradtam, hogy a kocsi anyu párját a kapitányságra viszi egyenesen és nem a kórházba. Az örömöm ettől függetlenül teljes mértékben felhőtlen, szóval - amint odaérek a langalétához - csapódok neki és ölelem át szorosan, minden hálámat ebbe az egyetlen mozdulatba sűrítve, akár megfordul, akár nem, mire leérek. - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - hajtogatom, a boldogságtól elcsukló hangon. - Remélem, nem hitted el, amit anyu mondott. Nem hallottam sok mindent, de sejtem, hogy azt akarta bemagyarázni neked, hogy én vagyok az, aki kitalálja ezeket a dolgokat - fűzöm még hozzá, hiszen engem is ezzel koptatott le magáról, amikor hozzá fordultam segítségért. - És most? Mit beszéltetek? - engedem el végül és lépek hátrébb, de a tekintetem olyan elánnal csillog, mint még soha életemben. - Nem kell visszamennem Bécsbe, ugye? Anyu is elment, szóval... - harapok az ajkamba, mialatt kissé alábbhagy a lelkesedésem, amint belegondolok a lehetséges opcióba. - Visszajön értem? - szegezem végül Roccónak a kérdést egyenesen. - Szeretnék apuval maradni, Rómában sokkal jobban érzem magam... Igazság szerint nem csak Lydia párjaival volt gondom eddigi életem folyamán, bár ők voltak a fő okai annak, hogy rettegek Bécstől, de szívesen lemondanék arról a sok szabályról is, amely odahaza vár engem. Ráadásul, anyám tervei is, miszerint férjhez ad, amint elérem a megfelelő kort... Mit fogok tenni abban az esetben?
Meghagyom Lydianak, hogy elzárja az érzéseit és gondolatait. Egyáltalán nem célom túrkálni a fejében, csak egyszerűen tovább akartam adni számára azt amit tudok.. - Ismerem Lucat kissrác korom óta és egyáltalán nem hergel senkit senki ellen. És Alexnek nem életcélja, hogy maga ne legyen boldog. Az a baja, ha olyan alak mellett akar boldog lenni, aki a lányához hozzá ért. - mutatok itt a földön fetrengő egyénre már higgadtan. - Aki folyamatosan rá nyitott amikor a fürdőben volt épp véletlenül! És aki folyton a szobája körül somfordált miután magával már lerendezte amit akart.. Semmi baja nem lenne, ha egy tényleg fontos helyzetben meghallaná őt. - csóválom meg a fejemet. Arra a részre egyáltalán nem reagálok, hogy mit tudok vagy mit nem arról milyen folyamatosan marakodó szülőkkel felnőni. Bár az utolsó mondata sokkal inkább hat nekem úgy, mintha amúgy ezt pont Lydia akarná… Belebetegedve, hogy amúgy sosem fog már megtörténni… Az utolsókra viszont teljesen meglepetten pislogok kettőt, de aztán csak biccentek - Két taxit. Nincs szükség arra, hogy egy ilyen embert pátyolgasson. - ezzel pedig a zsebemből elő szedek egy mobilt és olaszra váltva már kérem is a taxikat. Aztán csak elteszem azt a kis kocka mobilomat - Pár perc és itt vannak. A maga sofőrje beszél németül. - mondom még a nőnek. Ezt követően pedig tényleg befut a két sofőr. Az aki Lydiat viszi lelkesen száll ki és nyit ajtót a nőnek. A másik sofőrrel viszont váltok pár mondatot olaszul mire azért elég megvetően néz le a férfire, de csak bólintva besegíti a kocsiba aztán elhajt vele.. Szerencsétlen flótás biztosan nagyot fog nézni, hogy ha nem a kórházban hanem a kapitányságon köt ki…
Miután mindenki elhúzta a csíkot, lepillantok a ház portáján lévő vércseppekre, de csak a cipőmmel rárúgok egy adag homokot, aztán bemegyek a házba vissza. Becsukom az ajtót és a homlokomat neki támasztom a csiszolt fa felületnek, miközben az ajkaimat egy fáradt sóhaj hagyja el.
Lydia nem mutat hajlandóságot arra, hogy az "udvarlóját" bármilyen szinten is lebeszélje arról, hogy Roccót fizikailag is móresre tanítsa, amikor viszont a srác a férfi arcába fejel, egy kiadós sikoly azért az ő torkán is kicsusszan, de még emellett is hallani lehet azt a jellegzetes reccsenést, amelyet a férfi orra produkál, mire az fájdalmasat nyögve tántorodna hátra, Rocco viszont még azelőtt elkapja a karját, hogy elereszthetné és töri el az ujjait, egytől-egyig. A férfi végül a földön köt ki, fájdalmasan nyöszörögve, könnyekben úszó szemmel, mialatt lüktető ujjait a mellkasához szorítva próbál enyhíteni a fájdalmán, szinte el is feledkezve az orráról, amelyből most is patakokban távozik a vér. Rocco auráját nem láthatja ugyan, de annak súlyát érzékelheti, melynek hatására kétrét görnyed és szipogva, arcát a földbe temetve zokogni kezd. - Arnold! - kiált fel a szőke nő, majd pattan fürgén a férfi mellé, hogy végül felsegíthesse őt a földről. - Neked teljesen elment a józan eszed?! - csattan fel, mialatt élete párját segíti ülő helyzetbe, hogy legalább ennyiben megőrizhesse a méltóságát. Rocco kérdése hallatán viszont enyhén megütközve mered rá, mintha váratlanul érné, majd ingerülten szusszant egyet. - Tudod, nem könnyű olyan szülők gyermekének lenni, akik nincsenek jóban egymással és Luca folyamatosan ellenem hangolja Alexet, bár gondolom, te erről mit sem tudsz. Nem egyszer fordult elő, hogy Alex megpróbált mások ellen hangolni, mert éppen úgy tartotta kedve - forgatja meg a szemét mérgesen. - Voltaképp mindent megtesz annak érdekében, hogy még véletlenül se legyek boldog valaki más oldalán, mert ő azt szeretné, ha én meg az apja ismét összejönnénk - nevet fel kínjában és Rocco még érzékelheti is felőle, hogy tényleg ebben hisz, ezt tartja igaznak. Amikor megérzi a kopogtatást, megrándul az arca, mindenesetre Rocco könnyedén elküldheti számára az üzenetet, mire a szőkeség vonásai ismét megkeményednek és olyan arcot ölt magára, amely még véletlenül se árulja el, mit is gondol vagy érez pontosan a történtekkel vagy a mentális üzenettel kapcsolatban. - Elviszem Arnoldot a kórházba - jegyzi meg végül, egyelőre semmit se reagálva Roccó üzenetére, mialatt a férfit nagy nehezen talpra állítja, akinek az inge már most tiszta vér és hát nem fest éppen a legméltóságteljesebben, még Lydiától is sikerül bezsebelnie egy "szánalmasvagy"-pillantást. - Alex tudja, mikor indul haza a gépem, a jegye nálam lesz. Ha ott lesz a reptéren, Bécsben megbeszélhetjük a történteket, de ha nem, akkor hajlandó vagyok lemondani a felügyeleti jogáról Luca javára - sóhajt egyet lehunyt szemmel. Látszik rajta, hogy tépelődik, de közben Alex kezébe helyezi a saját életére kiható döntést, ezzel is nyitva valamennyit a lánya irányába. - Megtennéd nekem, hogy hívsz egy taxit? - fordul azért még Rocco irányába.
Nem igazán veszem fel Alex anyjának a picsogását. Bár amikor anyámat a szájára veszi azért kicsit megvillannak a szemeim. A csávója amikor megragadja a felsőmet egyrészt érzékelheti, hogy sokkal nehezebb vagyok, mint azt ahogy ő gondolta, és bizony nem vagyok egy kisdarab gyerek, legalábbis magasnak már most is magas vagyok és vállam is van. A csávó a közép termetével nem mondható, hogy magasabb lenne nálam így veszedelmesen villannak a szemeim az utolsó mondatánál és ezzel a lendülettel keményítem meg a bőrömet és fejelem arcba olyan erővel, hogy biztosan eltörjön kegyetlenül az orra. A kezére fogok akár egy satu, amivel a pólómat tartja és a fejelés után valószínűleg belé is akarna kapaszkodni, de csak készségesen lefejtem a kezét a pólómról voltaképp azáltal, hogy eltöröm az ujjait majd a földre lököm a tagot. - Ne merj, így beszélni róla te féreg! Rohadtul megérdemelnéd, hogy feljelentsen! - sziszegem oda neki és teljes valójában zúdítom rá a sárkányaurámat, hogy súly alatt érezze magát. Viszont egy pár hosszúnak tűnő pillanattal fújok visszavonulót, az aurám is eltűnik és lenyugszom amennyire tudok. Lydia felé fordulok, de ezúttal nem vagyok fenyegető, nem akarom bántani - Te vagy az anyja. Miért nem tudsz hinni neki?! Miért olyan nehéz mellette állnod? - aztán érezhet az elméjében egy kopogtatást és meg hallhatja a hangomat. “Láttam az emlékét, mit tett vele ez a rohadék. Jobb lenne, ha te is távol tartanád magadat tőle, a saját érdekedben is!” Ezen a ponton Lydia azért az érzékelheti és felismerheti, hogy az egész reakcióm, amióta megérkeztek, nem teljesen neki szólt, sokkal inkább a csávónak, akit magával hozott. Persze Lydiára is rohadtul dühös vagyok. Mert azt már most látom hogy mekkora egy számító kurva… De megadom neki a lehetőséget, hogy talán mégsem legyen az most ebben a helyzetben.
Lydiát jól láthatóan arcon csapásként érintik Rocco szavai, hiszen egy dühös fintor szalad át az arcán, amelyet már esze ágában sincs leplezni. Az ujjai ökölbe szorulnak, de egyelőre nem mozdul a helyéről, helyette minden egyes megvetését az ajtóban álló fiúra zúdítja a tekintetével. - Te most komolyan engem oktatsz ki? - vonja fel a szemöldökét némi hitetlenkedés keretében. Látszik rajta, hogy nem szokta meg az ellentmondást és utálja azokat a helyzeteket, amelyeket képtelen irányítani. - Hány éves is vagy? Tizenhét-tizennyolc? A tojáshéj még ott virít a seggeden, szóval lehetne benned annyi tisztelet, hogy most szépen bocsánatot kérsz és visszaveszel az arcodból. Bár, gondolom, anyád nem verte beléd az illemet, szóval nyilván feleslegesen tépem itt a számat - sóhajt egy nagyot lemondóan, noha elég nagy erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy a dühét ne úgy mutassa ki, hogy megtépi a kölyköt. Hiába egy felnőtt nő, az erőviszonyok nem neki kedveznek, ezt már sikerült belátnia magában. A mágiája valamiért lepattan a srácról, anélkül pedig semmire se megy. - Most úgy őszintén... Alex tömte tele a fejed mindenféle ostobasággal? - bukik ki Lydiából a kérdés, mialatt a palija dermedten áll egy helyben, minden bizonnyal Rocco aurájának hatására. - Csak úgy megsúgom, hogy szeret a középpontban lenni és minden hülyeséggel traktálni másokat. Komolyan benyelted neki ezt a sok baromságot? - ölti magára ismét a nyugalom álarcát, ám ahogy ezeket kimondja, a pasi már rázza is le magáról azt a fura bénultságot, amely nemrég megülte, majd hihetetlen gyorsasággal terem Rocco előtt és ragadja meg a felsőjének egy pontját: - Te most azzal vádolsz, hogy szexuálisan zaklattam egy tizenéves lányt? - fröcsögi felháborodva. - Különben is... Ő kezdett ki velem, nem fordítva! - közli végül Roccóval az információt, Lydia arcára pedig eközben kiül valami felismerésféleség, de egyelőre hagyja, hadd intézkedjen valaki más helyette. - Amikor pedig elhajtottam, megfenyegetett, hogy mindenkinek ezt fogja mondani... Megérdemelt volna egy kiadós verést, hálás lehetne, amiért nem tettem. Szóval áruld el, merre van pontosan, különben itt bajok lesznek!
Pont leszarom mennyire fogytán a türelmük. - Miért ne engedélyezte volna? Hiszen tisztán és érthetően elmagyarázta valószínűleg neki, hogy este érkezik. Tekintve, hogy estére vártuk volna magukat.. - kicsit kikémlelek az égre és még össze is hunyorítom a szemeimet - És most nincs még este. - adom az ártatlan idiótát. - Ezen kívül épp az imént említette, hogy változtatott a visszafelé járat idején.. Szerintem nincs sok értelme Lucat hibáztatni ebben a helyzetben. - ütöm vissza a labdát. Hiszen ebben az esetben a kedves Lydia baszta el a saját helyzetüket. Amikor a bikája neki áll erősködni azért felszalad a szemöldököm a homlokom közepére. - Nem. Nem leszek olyan szíves. Azzal bíztak meg, hogy vigyázzak a házra ameddig mindenki vissza nem ér. Én pedig senkit nem fogok ebbe a házba beengedni, aki gyermekelhelyezési perrel fenyegetőzik. Egy olyan helyzet kapcsán, amit egyértelműen maguknak generáltak. - a hangomat nem emelem meg, sőt teljesen nyugodtan magyarázok mint a hülyegyerekeknek. De a csávó bizony megérezhet felőlem valami hódolatot parancsoló aurát és felé fordulva ki is bukik belőlem - Ráadásul nem szerencsés pont magának ilyesmivel fenyegetőznie.. Hiszen mind tudjuk, hogy miket csinált. - aztán átfordulok Lydia felé - Maga meg egyébként rohadtul szégyellhetné magát, amiért egy ilyen undorító alakkal szórakozik és hagyja hogy azt tegyen amihez kedve szottyan… Tényleg ennyire kell a pénze…? - csóválom meg a fejemet lesajnálóan aztán átfordulok a csávó felé - Magának meg tényleg ennyire kell a nőjének a lánya..? - minden dühömet és undoromat rájuk zúdítom a sárkányaurán keresztül, hogy had szégyelljék el magukat a sárga földig. - Úgy érzem egyikkőjük sem a másik miatt van a kapcsolatukban.. Jó lenne ha újra gondolnák! - villantok rájuk egy alattomos vigyort és remélhetőleg kellően sikerül felhergelnem őket, hogy egymással kezdjenek el patáliázni.
- Ez igazán kedves tőletek, szép gesztus - mosolyog Lydia kitartóan továbbra is, noha fogytán már a türelme, de ez egyelőre csupán a hangján érezhető. Esélyesen kezdi untatni a felesleges bájcsevej, azt pedig végképp nem tudja hova tenni magában, hogy a fiú miért nem invitálja már be végre, amikor nagyon jól tudja, hogy ki is ő pontosan. - Még a mai nap folyamán hazaviszem őt, szóval, ha nem kezdődik időben a partitok, Alex minden bizonnyal lemarad róla. Luca engedélyezte ezt egyáltalán? - csóválja meg enyhén rosszallóan a fejét. - El nem tudom képzelni, hogy csak úgy belemegy ilyesmibe, miközben tisztán és érthetően elmagyaráztam számára, hogy mikor jövök a lányomért. Mindegy, ez már igazán nem a te gondod - próbál meg visszatérni a normális hangnembe, habár tisztán érződik immár rajta, hogy az imént már majdnem kimutatta az igazi énjét. Rocco válasza hallatán azért némi komorság átsuhan az arcán, hogy aztán végleg a tekintetében állapodjon meg és mintha még a mosolya is halványodna valamennyit... A képességével mindent elért eddig, de úgy tűnik, ez a fiú még számára is kemény dió, ez pedig cseppet sem nyeri el a tetszését. - A Szent Iván éj? - visszhangozza, végül megkeményedik az arca, amint levonja magában a következtetést: - Alex pedig a barátnőivel csavarog a parton? - neveti el magát halkan, habár a hangjában egy csepp vidámság sincs. Sokkal inkább kételkedés. - Remélem, tud a kis bulitokról, különben holnap reggelig színét se látjátok - magyarázza meg végül a "vidámsága" okát, a férfi pedig automatikusan ellent próbál fogni az ajtónak, amelyet Rocco csapna a képükbe. - Lassan a testtel, kölyök... - dünnyögi komor tekintettel, de láthatóan minden erejére szüksége van annak érdekében, hogy ellentartson. - Van vezetékes telefon a házban? Felhívjuk az exedet, ő pedig készségesen előkeríti a lányodat, ha nem szeretne egy gyermekelhelyezési pert a nyakába - fordul immár Lydia irányába, az ajtót egy pillanatra se elengedve, mire a szőke szépség kimérten biccent. Már nyoma sincs az iménti jókedvének, hiszen kezdi sejteni, hogy ez mégse lesz olyan könnyű menet, mint amire számolt magában. Egyelőre azt hiszi, hogy Alex kilógott az ünnepségre a barátnőivel, amely vélhetően egész éjszaka tartani fog majd, a lánya pedig hajnalok-hajnalán esik majd haza, nagyjából pár órával azután, hogy a gépük landolt Bécsben. - Ha nem gond, itt várnánk meg őket és valóban szükségem lenne arra a telefonra - pillant újfent Roccóra, ezúttal azonban esze ágában sincs bevetni a képességét, hiszen eddig se ment vele valami sokra. - Szóval, ha lennél olyan szíves beengedni minket... - rándul meg az arca kelletlenül, vélhetően nem kenyere az, hogy bekönyörögje magát bárhova is, a mostani helyzet pedig nagyon nem tetszik számára.
Szerencsére az önuralmamat sikerül egészen hamar vissza nyernem és egyenlőre Lydia sem teljesen úgy viselkedik, ami okot adna komolyabban az akadékoskodásra, persze ez nem jelenti, hogy akkor most úgy ugrálok ahogy ő fütyül. - Nincs itthon. Mivel mindenki úgy tudta, hogy csak este jönnek Alexért, szerettek volna készülni valami aprósággal. Így most mindenki leginkább a meglepetés búcsúztató miatt van beszerző körúton. - mondom ki miközben keresztbe fonom a karjaimat - Kimondhatatlan csalódást okoznának, ha Alexet idő előtt haza akarnák vinni… - viszont az egész megakad amikor a pasas közbe szól, de mielőtt az aurám felvillanna és ráborulhatna Lydia villantja az övét és szól közbe csitítólag, de az egész úgy siklik le rólam, mint egy nyári hullám Szicília szirtjeiről. Annyit ér el, hogy nem a pasasnak válaszolok hanem neki. - Nos.. egyáltalán nem kell az ajtóban megvárniuk. Ma van a Nyári napforduló. A főtereken a Szent Iván éjre készül mindenki. Azt mondják a szerelmeseknek a paradicsom ilyenkor Róma. Bizonyára le fogják tudni kötni az idejüket délutánig. - adom a tudtukra egy fokkal jobb hangnemben, mint ahogy ajtót nyitottam, de ezzel a lendülettel igazából vissza rájuk is zárnám az ajtót, mint aki minden lényeges információt átadott és nem kíván tovább velük bajlódni.. Persze ezzel most jól le is lepleztem azt, hogy Dany és Luca tulajdonképpen miért hagyták itt velem Alexet és lépett le mindenki “dolgozni”… De legalább Lydia sem neszelhet meg irányomból semmit, hiszen nem hazudtam. Alex hollétét leszámítva, de ugyan már? Ki hinné el, hogy nem csavarog hanem itt szenved a szobájában és kínlódik a létezéssel lényegében. Persze ott van a stílusomban az is, mintha ismeretlenül is élvezném bosszantani Lydia bikáját, pusztán faszméregetésből. Semmi más nem igazán érződik rajtam.
- A partra - biccent egyet a szőke szépség, mintha meg se lepné, hogy a lánya nem sokkal a hazaindulása előtt csavarog. - Még kész szerencse, hogy az eggyel későbbi gépre foglaltam helyet, mint amelyikre eredetileg terveztem - ingatja meg a fejét mosolyogva. - És mond csak kedvesem, Luca itthon van? - fordul egy újabb kérdéssel Rocco felé, mialatt az oldalán álló férfi megvetően horkant egyet, mint akinek gondja lenne a ház tulajával. Ő láthatóan sietne és kezdi is idegesíteni a helyzet, de Lydia esélyesen türelmesebb alkat. Ismeri a lányát, számolt azzal, hogy nem lesz otthon, szóval ez lehet az oka annak is, hogy módosított a hazaindulás időpontján. Alex immár évek óta eléri, hogy lekéssék a Bécsbe induló gépet, de itt és most a szőkeség kellően magabiztos. Az arcáról szinte sugárzik, hogy ezúttal minden a lehető legnagyobb rendben fog menni és Alex se áll le makacskodni vele, ha pedig Luca sincs idehaza, az pár fokkal még javít is a helyzeten. - Azért remélem, beinvitálsz minket - szólal meg a Lydia oldalán álló férfi is, egyetlen várakozó pillantást vetve Rocco irányába. Normális hangnemben beszél vele, éppen csak némi sürgető él hallatszódik ki a hangjából, semmi más. - Nem sok kedvem van Alexet az ajtóban állni hazavárni - teszi azért még hozzá, miközben Rocco mentális úton elkaphatja tőle a "kis csitri" jelzőt is. Láthatóan bosszantja, hogy itt kell lennie. A férfi ismerős lehet a srác számára Alex emlékképeiből, nyilván ő volt az, aki zaklatta a lányt. Lydia eközben csupán a szemét forgatja, majd vet egy "ne vedd magadra"-mosolyt Roccóra. Jól láthatóan szimpatikus számára a kamasz fiú, még abban az esetben is, ha nem indított vele valami kedvesen, ahogy azt az ellenkező nem tagjai szokták tenni, amikor összefutnak egy hozzá hasonlóval. - Ezt nyilván ő se várná el tőlünk, édesem - érinti meg ujjaival békítőleg a férfi karját, mire az némileg megnyugszik. Úgy tűnik, a véla mágia igencsak érvényesül ebben a kapcsolatban is. - Nem említette Alex, hogy mikorra ér haza? - szegezi végül a kérdést Roccónak. - Ha nem gond, itt megvárnánk, nem fogunk zavarni - mosolyodik el újfent negédesen, még egy lökettel rápróbálva a srác mentális képességeire. Feltűnt ugyanis számára, hogy az előző nem igazán működött, szóval mindezt betudja annak, hogy esetleg elkalandozott a figyelme vagy hasonló és emiatt nem volt képes teljes mértékben bevetni a képességét.
Azért az túlzás, hogy én okoztam a galibát de megszokhattam volna már, hogy Alex mindent másra akar ráhúzni. Azt pedig tökéletesen jól gondolja, egy érzelmi hullámvasútra ültetett. Tényleg nem szoktam így viselkedni, de hát.. Csak véla.. És csak rám tolt mindent a képességével rásegítve amikor épp nyitottam volna felé.. Mégsem tudom hibáztatni. Legalábbis nem annyira, hogy neki álljak számon kérni. - Ez hülyeség.. Mármint értem a félelemedet.. De félelemből még csak segítséget sem kérni szerintem nem jó taktika. Érted? - mondom ki elég nyíltan minden körítés nélkül. Még ha ez nyersnek is tűnik. Arra viszont határozottan meglepődöm hogy az a kikötése, hogy én is ott legyek. De végülis egy kissé vontatottan de biccentek. - Rendben. Legyen. - adom be a derekam. Ha a jelenlétem segít a helyzeten hát legyen. Csak legyen valami előre lépés. Érzem ahogy megül a türelem, holott épp az előbb mondtam neki, hogy ha kell várjon az egésszel nyár végéig. - Ott leszek. Megígérem. - ezzel pedig kinyújtom felé a kezemet, a kisujjamat felmutatva. A bal kezem nyújtom felé, így a mozdulat közben még a hiányzó ujjpercemet is kiszúrhatja. Ha pedig elfogadja a kisujjamat, az érintés nyomán egy apró kis szikra keletkezik, de nem olyan bántó, hogy el kellene kapnia a kezét. Inkább olyasmi, mintha valami beindult volna. Valami elkezdett kibontakozni ami később több jelentőséggel fog bírni mint bármelyikünk is gondolná.
Meg kell valljam mindig is gyengéim voltak az idősebb nők és Alex anyja is több mint különleges, főleg ahogy szembe nézek vele. Bár nem láthat rajtam semmiféle változást, hogy hatással lenne rám, ha tartja a tekintetemet feltűnő lehet, hogy egyszerűen állom, mintha csak meglepett volna valahol. Futtában végig nézek rajtuk és persze kiszúrom, hogy a pasi az óráját nézi. - Áh. Elment a partra a barátnőivel, mivel úgy volt, hogy csak este érkeznek. - Eszemben sincs bocsánatot kérni amiért bunkón indítottam vagy lekezeltem őket és eszemben sincs kedvező választ adni. Lássuk csak, hogy mi történik, ha rabolom a drága idejüket! De alapvetően teljesen nyugodt vagyok. És persze eszemben sincs beinvitálni őket, hogy meginduljon bármiféle bájcsevely vagy esetleg Alex után küldjenek ők meg addig a házban dekkolhassanak. A pasival kapcsolatban sincs bennem semmiféle “jahj most aztán felelnem kell” attitűd. Kellően laza vagyok de egyben stabil is. Tökéletesen álcázott ajtótorlasz. Azt azért meg kell jegyeznem magamban, hogy Lidya olyan szinten az ellentéte Alexnak hogy ennél jobban ki sem ütközhetett volna a lányában az apja vére.
Meglep Rocco kirohanása, hiszen nem számítottam arra, hogy ennyi empátia szorult belé, főleg velem kapcsolatban nem. Persze, rendes volt tőle, hogy segített megkeresni a karkötőmet, hiszen hatalmas bajba kerültem volna, ha nem lesz meg, de voltaképp ő is okozta a galibát, úgyhogy legalább ennyit törlesztett irányomba. Mással nem tartozik. Megtehetné, hogy visszaküld a szobámba és megvárja Danielt, aztán majd megoldom a problémámat, ahogy szeretném, hiszen kinek hiányzik egy családi dráma? Elvégre, nem ő a zaklatóm, én pedig nem is várom el tőle, hogy a hős megmentő szerepében tetszelegjen. - Tudom, csak... - szólalok meg végül csendesen, immár a házban, a kanapén ücsörögve, magam elé húzott lábaimat átkarolva, az államat pedig a térdemen pihentetve pillantok fel még mindig könnyes szemekkel a srácra, aki konkrétan úgy néz ki, mintha egy érzelmi hullámvasúton üldögélne. Nyilván nem kellett volna kihasználnom a képessége adta adottságokat és mindent a fejébe tolni képek formájában, de mi mást tehettem volna? - De mégis ki hinne nekem, hm? - vonom fel a szemöldököm. - Félek attól, hogy ha apu elveszíti az ügyet, soha többé nem láthatom őket. Senkit. Ha belemennek ebbe, az egész családomat teszem fel tétnek, érted? - vetek egy könyörgő pillantást Roccóra, mintha csak azt kérném tőle, hogy segítsen vagy legalább értse meg az én helyzetemet. - Ráadásul, ilyesmiről beszélni valakinek, aki az apád, de alig ismered... - vonom meg a vállamat. - Elmondom neki, de csak abban az esetben, ha te is ott leszel - szólalok meg végül hirtelen elhatározással. Igen, ez a megoldás! Rocco hisz nekem, szóval a jelenléte feltölt némi reménnyel azzal kapcsolatban, hogy ha ő velem van, akkor apu se kérdőjelezi meg a mondandómat és nem is lesz annyira ciki ilyesmiről beszámolnom számára. - Nem, szerintem szavakkal kellene elmondanom... - csóválom meg a fejem, habár ebben a helyzetben képtelen vagyok fixen megmondani, mi lenne a jobb számomra. - Ha levelet írok nekik, nem fogom látni a reakciójukat és az rossz, mert felőrölne ez az egész... Üljek és várjam, mikor olvassák el és mit szólnak majd hozzá? - fintorodom el. - Tényleg szeretném, ha ott lennél mellettem. Sokkal könnyebb lenne. Nagyon intim téma, nem olyasmi, amit idegenek előtt boncolgatnék, a családom előtt pedig pláne nem, de Rocco voltaképp már ismeri a sztorit, úgyhogy nagyon is bennfentes a szememben. Eszembe jutott, hogy megkérhetném, miszerint ő mondjon el mindent apámnak vagy Danielnek, de az olyan lenne, mintha az egészet rátolnám és noha csábító a gondolat, mégis kitolásnak érzem valahol. Csendben ücsörgünk tehát, biztos távolságban egymástól a kanapén, én viszont egy-két alkalommal kilibbenek azért a konyhába egy kis folyadékért, no meg egy várakozó pillantást is vetni a faliórára, magamban azon agyalva, vajon mikor toppan be ismét Daniel, mert ez a hallgatás baromi kínos és Rocco pont ugyanazt emészti magában, amit én, ami csak egy fokkal abszurdabbá teszi az egész helyzetet. Éppen visszatérek a nappaliba, hogy ismét levethessem magam a kanapéra egy jóleső frissítő után, amikor közeledő hangok ütik meg a fülemet, én pedig mozdulatlanná dermedve kapom tekintetem az ajtó irányába, a szívem pedig lassan, de biztosan áll neki ketyegni a mellkasomban, egyre gyorsabban, mialatt a gyomrom akkorára szűkül, hogy ha lenne benne valami, hát isten bizony kihánynám... - Ők azok! - nyögöm ki sápadtan, hiszen anyám hangját azért ezer közül felismerem, amikor pedig Rocco a szobámba küld, látszólag engedelmesen indulok neki a távolságnak, de amint felérek a lépcsőfordulón, ahonnan lentről engem már senki sem láthat, de én némi trükközés árán rálátást nyerhetek a jelenetre, megállok és onnan figyelem tovább az eseményeket.
Az ajtó túloldalán egy hideg-rideg szépség áll a maga valójában, akinek tökéletes ellentéte a lánya, már ha a külsejét vesszük alapul... Lydiának szőke haja, jégkék szeme, fehér bőre van, az alakja pedig mondhatni a tökéletes homokóra-alak, mindenki álma. Ahol kell, kerekded, gömbölyű, de a megfelelő helyeken vékony. Mellette egy elegáns, a negyvenes évei elején járó férfi áll, láthatóan igen gazdag, befolyásos pasi, akivel nem érdemes ujjat húzni. Nem különösebben izmos, teljesen átlagos, Roccónál alacsonyabb, de a nővel tökéletesen passzolnak egymáshoz látszólag. - A lányomért jöttem, Lydia Heller vagyok - szólal meg egy elnéző mosollyal a nő, hiszen nem ismeri Roccót, de sejti, hogy Luca unokaöccsének a barátja, szóval egyelőre nem csinál túl nagy ügyet a szemtelen stílusból. Nem úgy néznek ki ugyan, mint a házaló ügynökök, hiszen a férfi szinte félpercenként lesi a karóráját, amely az esélyesen méregdrága öltöny alatt rejtőzik, nyilván sietős lenne a dolga, de a nő most még türelmes, mi több, kedves. Láthatóan jó napja van és nem számít semmire, ami ezt elronthatná. - Szólnál Alexnek, kérlek? Persze, csak abban az esetben, ha itthon van - szalad át némi komolyság egy pillanatra az arcán, de végül a vonásai ismét rendeződnek és újfent kedves mosollyal pillant Roccóra, amely kifejezetten megszépíti és még némi empátiát is ébreszthet benne a nő iránt. Kétségtelen, hogy megpróbálja ezt rövidre zárni és a képességével hatni a srácra, hogy szaladjon Alexért vagy - ha más nem is - adja meg a jelenlegi tartózkodási helyét. Még ha Rocco le is rázza magáról ezt, azért érezheti, hogy Lydia a kora révén egy egészen más szinten van, mint a lánya.
Sejtem, hogy Alexnak nem a legkellemesebb az, hogy azt mondtam, nem igazán érdekelt. Hiszen ha azt szokta meg, hogy mindenki körül rajongja, de legalábbis senkit nem hagy hidegen, annak valószínűleg furcsa, vagy ellenszenves ha valaki mégis tesz a fejére. Ennek ellenére ahogy halad előre a történetben ökölbe szorul a kezem és érzem ahogy végig borsódzik a dühtől a libabőr a hátamon. - Megvesztél?! Kismillió olyan történt veled, ami miatt fel lehetne jelenteni anyádnak az aktuális párját! És kismillió olyasmit elmondtál, csak most, amivel simán el lehetne perelni anyádtól a felügyeleti jogot. Mert már ne is haragudj de ez valami végtelenül undorító és gusztustalan ahogy kezel!! - harapom össze az állkapcsomat és nyelek is egy nagyot. Lehet nem kéne még nekem is lecsesznem szóval pár mély, fújtató lélegzet után, meg miután bementünk a házba felhúzott orral fonom karba a kezeimet. -… Bocs csak.. sokkolt, hogy mennyire… Az, hogy ilyen állapotban vagy és teljesen egyedül érzed magadat… Annyira, hogy világgá mennél.. Pedig jogilag minden amit most elmondtál… Az amit az emlékekben láttam.. - talán az a másik ami még hatással van rám és emiatt reagálok ennyire hevesen és dühödten, mintha szinte engem ért volna bántalom. - Nagyon rossz… hogy ennyire elhitették veled, hogy tehetetlen vagy és hogy nem bízhatsz senkiben. - mondom ki egyszerűen végül. Persze a többit is megértem amiket mond, de hozzá képest az én nyomorom anyámmal meg az ikremmel és a családon belüli helyzetemmel semmi ehhez képest. Hosszan hallgatok, próbálom megemészteni ezt az egészet. Eszemben sincs őt hibáztatni egy pillanatra is! Az kéne még! - Bármennyire is kellemetlen, szerintem erről szólnod kellene Lucanak, vagy Danielnek.. Vagy ha szólni nem tudsz, írd le nekik. Írj le mindent és kérj segítséget. Daniel biztos, hogy minden követ megmozgatna érted és megértené… Nem hiszem el, hogy nem! Luca pedig tudna jogi úton is lépni az érdekedben.. - újra elhallgatok - Tudom, hogy ez sok.. de mondjuk nyár végéig írj le mindent. Az még két hónap. - nah most érezhetően valamiféle hatást tényleg rám húzott, mert kismilliószor annyit beszélek mint alap járaton és amire gondolok, azt nagyjából ki is mondom, pedig én aztán ha tehetem inkább megtartom a gondolataimat magamnak. Csak percek múlva kezdek megnyugodni és vissza vonulni a szótlanságba de ezzel együtt Alexnek is hagyom, hogy emésszen mindent. Talán egy bő fél órát csak ücsörgünk egymás mellett a kanapé két végén emésztve a tapasztaltakat és a hallottakat és úgy mindent amikor is valaki egyszer csak kopogtat az ajtón és egy női nevetgélő hang és valami másik nevetgélő férfi hang zaja szűrődik be hozzánk. Alex pedig eltéveszthetetlenül felismerheti az anyja hangját… Rá nézek, talán találkozik a tekintetünk mire csak annyit mondok neki nagyon komolyan - Menj be a szobádba. De ha lehet, ezúttal ne akarj megszökni. Megpróbálom őket leszerelni. - mondok ennyit neki és az ajtónyitással megvárom ameddig Alex elpucol. Utána pedig az ajtóhoz lépek és a legflegmább énemet elővéve nyitom ki az ajtót, de úgy, hogy meglehetősen masszívan meg is tartom épp csak annyira, hogy ne tudjanak igazából bejönni. Van bennem elég erő még így kamaszként is, ez miatt egyáltalán nem aggódom. Rajtam nem fognak tudni csak úgy átjönni még ha egy buldózer az aktuális pasija Lidyanak akkor sem. - Ki az és mi a francot akartok? Nem veszünk semmit!
- Sajnálom - ismétlem meg újfent, hiszen szégyellem is magam valamilyen szinten, de közben egyfajta megkönnyebbülés volt számomra ezt másra borítani. Nem volt kellemes ezeket az emlékeket újfent magam előtt látni, de mintha egy kisebb teher lekerült volna rólam. - Én általában mindenkit érdekelek - vonom meg a vállam amolyan "mindegyeznemfontos"-arckifejezéssel, miközben ő magát dörzsölgeti ott, ahol én megérintettem őt. Fogalmam sincs azt illetően, miért csinálja ezt, de betudom annak, hogy az iménti emlékképeket próbálja úgymond "lemosni" magáról ezekkel a mozdulatokkal. - Nem mondom el, ne aggódj - biccentek ünnepélyesen komoly arccal, végül hozzáteszem: - De ha egyetlen mód van rá, te se szólj erről senkinek se, rendben? Daniel nekimenne Lydiának és abból semmi jó se sülne ki, ráadásul nem hiszem, hogy bármi mód is lenne arra, hogy Rómában maradjak. Anyué a felügyeleti jog és semmi olyasmi se történt, amelyek miatt elvehetnének tőle - rágom meg magamban a dolgot alaposabban. Még ha jogi útra is menne a dolog, mindezt bizonyítani kellene, de senki sem tett kárt bennem, az pedig, hogy anyám nem hisz nekem, még nem rendőrségi ügy. Apu pedig akkor se lenne képes magánál tartani, ha akarna, hiszen van egy hivatalos papír arról, hogy hol is kell lennem, azt pedig nem lehet csak úgy random felrúgni. Hosszú időbe telne. - Most úgy őszintén... segítettél volna nélküle is? - teszem fel a kérdést csendesen, amolyan "beletörődöménanemlegesválaszba" is hangszínnel. - Csak láttam egy kis rést megnyílni és hirtelen ehhez tudtam csupán nyúlni - ismerem el végül. - Pánikba estem és hülye voltam, ennyi az egész. Ha pedig fél az ember, olyan eszközökhöz is hozzányúl, amelyekhez nem feltétlenül lenne érdemes. Nyilván te is voltál már így ezzel. Nem láttam más lehetőséget és más kiutat. Amikor megtalálja a karkötőmet, csillogó szemekkel hagyom abba a keresést, majd hálás tekintettel veszem át azt Roccótól és legszívesebben még egy csókot is nyomnék az arcára, ha nem idegenkednék annyira a fiúkkal való kontakt gondolatától. - Kösz - biccentek végül, majd helyezem azt újfent a csuklómra. Én ugyan nem érzek semmiféle változást, de talán a srác észrevehet valamit. - Nem - csóválom meg a fejem a kérdése hallatán és indulok meg engedelmesen a ház irányába, noha minden egyes lépésnél újfent mázsás teherként nehezedik rám ama gondolat, hogy Lydia estére már itt lesz értem, hogy hazavigyen és hogy én ezt mennyire nem akarom. A következő kérdése hallatán azért egy önkéntelen fintor megjelenik az arcomon és igyekszem végiggondolni mindazt, amit tettem vagy éppen mondtam neki, végül csupán sóhajtok egyet: - Nem - füllentem, de mivel legilimentor, nincs értelme hazudni, úgyhogy inkább az őszinte választ mondom: - Vagyis de - ismerem el gondterhelten. - Tudod, én csak egy eszköz vagyok anyám kezében, semmi más. Apámat szipolyozza pénzzel és folyamatosan velem zsarolja őt. Ez így baromira megterhelő lelkileg... Mármint, nem tartozom se Bécsbe, se Rómába... El tudod képzelni, milyen rossz két olyan ember között ingadozni, akiknek fogalmuk sincs róla miként viszonyuljanak hozzád? - pillantok fel végül Roccóra. - Anyu porcelánbabaként nevel, apunak pedig fogalma sincs, ki is vagyok valójában. Néha még nekem se - mosolyodom el halványan. - Bécsben patentül kell viselkednem, Rómában pedig teljesen szabadjára vagyok engedve és ez így nem a legjobb - vonom meg a vállam. Vajon érti Rocco, hogy mire is szeretnék kilyukadni? - Jó lenne egy kis állandóság. Egy biztos pont. Egy biztonságos hely, ahol Lydia nem érhet el - lépek be végül a házba, majd indulok meg a kanapé irányába és huppanok le rá gondterhelten. Apu számára kéretlen teher lehetek, akit a nyakába varrtak, anyám pedig egyértelműen nem az édesanyák gyöngye...
