2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hát pedig esélyes, hogy Rose modellt állt Caseynek, ám a képek teljesen művésziek, nincsen bennük erotika, sem pedig érzékiség, inkább amolyan festői önkifejezés. Leroy már nyomozgat egy ideje, és még mindig nem biztos benne, hogy rajta kivül a lánynak volt-e bárkivel is testi kapcsolata, nem csak lelkileg volt másokra is ráhangolódva. Bár vitatkozni lehetne róla, hogy melyik a rosszabb. Mindenesetre a kirakós darabjai egyre inkább körvonalazódnak, eddig Leroy bárhova megy, mindig a titokzatos lány nyomait követi, s úgy fest, mindennek ez a lány a központja. Bármerre is jár, halál jár a lépteiben. Eddig úgy tűnt, hogy Leroynak segíteni akar, még a kulcsot is odaadta neki. Ám mi van, ha olyan rejtett, félelmetes erő birtokosa, hogy nem tud a vérszomjának parancsolni, s ő maga teszi el láb alól mindazokat, akik kedvesek számára? Vagy a lány ártatlan, és Leroy merhet hinni abban, hogy valaki, akinek eddig nem látta az arcát, mindvégig ott járt a közös ösvényen? Leroy még arc nélkül is be tudja azonosítani a karcsú testet, főleg hogy ott vannak rajta az egykori durva ütlegelés nyomai, na meg a fa formájú tetoválás. Ez biztosan Rose, főleg hogy a félig égett papírok között az egyiken tényleg látszik az arca, nagyon durván sminkeli magát, ezért nem vehette észre elsőre, amikor Sandránál azzal a siető lánnyal majdnem fellökték egymást. Vagy.. mefamorfmágus lenne? Valahogy változtatni tudja a külsejét? Hogy jobban tetszen mindenkinek, akire ráhangolódik? Az alap vonásait Leroy azért fel tudja ismerni, de mégis, valahogy más ezeken a képeken, na meg Sandránál egy vörös paróka, napszemüveg is volt rajta. Vajon mi a célja, hogy ennyit hazudott mindenkinek? Leroy azonban ahogyan keresgéli a festőt, meg is találja a dohányzóasztal alatt, a gyomra szegycsontig felszántva, vélhetően ugyanaz az éles, fűrészfogas kés lehetett, mint amivel Bobot megölték. Elkezdenek hullani a tanuk! Ha Leroy még nincs rosszul, még mindig vannak opciói, mint mondjuk hogy tényleg bemegy az irodába a csoport maradékához, netán elmehet az aurorokhoz, ott van még a fa, amit nem keresett meg, na meg ott van a titokzatos medimágus, amit Bob minden Richie-vel kapcsolatos feljegyzésén hatalmas felkiáltójelekkel látott el.
Nem sok választásom van. Azok alapján, amit Casey a rögzítőre mondott gyakorlatilag muszáj nála kezdenem, hiszen talán már most veszélyben van. Nem tudom, hogy nem hallotta-e más is ezt az üzenetet, vagy hogy nincs-e eleve veszélyben, ha a gyilkos tudja, hogy rájött. Igazából még az sem teljesen biztos, hogy csak egy gyilkos van. Gyakorlagilag, ha jól átgondolom szinte semmit sem tudok, ami támpontot adna, hiszen csak egyre több a kérdés a helyett, hogy válaszokat találnék. Ha Rose őszinte lenne... ha elmondaná az igazat... Nem értem, hogy miért nem teszi, hiszen ha fél akkor megvédhetem, ha úgy gondolja, hogy nem tudom megvédeni, akkor pedig mit akar egyáltalán tőlem? Főleg, hogy nem hiheti azt, hogy ez működhet hosszútávon akkor, ha végül engem úgyis eltesz lábalól az, aki ezt az egészet intézi a háttérben, már persze ha az nem eleve Rose, vagy Rose és valaki, akivel együtt dolgozik, netán aki kényszeríti. Sietősen indulok el hát a célhoz, a címre, amit sikerül az aktájából kinéznem. Tudom, hogy talán már eleve elkéstem, de akkor is meg kell próbálnom, ha csak kis esély is van rá, hogy megmenthetem valahogy. A nyitott ajtó persze nem jelent semmi jót. A kezembe kerül automatikusan a pálcám, amikor elérem az ajtót. Nem érdekel vannak-e itt muglik, most nem ez a fajta biztonság az első, hanem az, ha még a gyilkos odabent van, akkor megtudjam védeni magamat, esetleg magát Caseyt, ha még életben van. A képeket azért egy pillanatra megnézem magamnak, mert bár arc nincs, de Roset láttam már ruha nélkül. Tényleg ő lett volna itt? Ő ült modellt a festőnek ilyen környezetben? Ennyire segíteni akar másokon? Nehéz elhinni, hogy csak szimplán pucéran festegette Casey és nem akart tőle semmi mást... Gyorsan kiverem a fejemből a féltékeny gondolatokat, hiszen a vérszag egyértelműen betolakszik az orromba. Gyorsítok át a lépteimen, követve a forrást, hogy megnézzem van-e még itt valaki, közben megpróbálom kizárva a vért felmérni, hogy érzek-e mást, egyéb szagot, el tudom-e különíteni, hogy egy valaki van itt, aki vérzik, vagy akár többen is. - Casey... megkaptam az üzenetét! - szólalok meg, nem túl hangosan, de azért mégis csak felhívva magamra a figyelmét, ha itt van esetleg, és ha épp haldolik, akkor jelezni tudjon, hogy csipkedjem magamat mielőtt elvérzik, netán ha más is tartózkodik a lakásban, akkor figyelmeztethessen.
Hiába oly éhes, végigrohanja a napot, mert a riasztó nyomok azt sejtetik, hogy valamibe nagyon beletenyerelt. Vajon Bobnak is azért kellett meghalnia, mert rájött valamire, ami akár az egész spanyol kisváros életére hatással lehet? Leroy jól sejti, túl kis pont, hogy ennyi mindent átlásson, viszont mégiscsak egykor auror volt, és még mindig vérfarkas. Ez utóbbit nem tudja kiírtani magából, a szimata nem csal, s lépésről lépésre mégiscsak közelebb juthat a megoldáshoz. Talán közben belehabarodott a szexi és rejtélyes Rose-ba, s nagyon úgy tűnik, hogy az érzés kölcsönös, de közben a lány körüli állandó titkolózások mégis felemésztik a friss kapcsolatot. Nem lehet mindent csak szenvedélyből kezelni! Ám Rose most mégis segített neki, a kezébe adta a kulcsot. Ha ő lenne a gyilkos, miért tette volna? Vagy nem is épelméjű, s macskaegér játékot játszik, hogy a végső csapdába csalja a férfit? Ha ő ölte meg Bobot, vajon vele is eljátszotta már ugyanezt? Mindenesetre Leroynak ismét döntenie kell, hogy merre megy tovább. Bár a telefon sürgető, hogy be kéne mennie az irodába, ahol a késő este ellenére sokan gyülekeznek, de Casey vele akar beszélni, csak vele. Nem ment az aurorokhoz, de talán jobban bízik egykori medimágusa barátjában. Leroy tehát néhány falat után kocsiba vágja magát, s az aktákból kivadászott címre megy. Casey egy toronyház egyik lakásában lakik. Leroy kiszáll a liftből, s közelít az ajtó felé, amely viszont tárva nyitva. Már kintről lehet látni, hogy az egész lakás be van rendezve egy szado-mazó kéjlaknak, megannyi korbács, kikötözős gépek. S körülöttük ott a rengeteg festmény, ami egy nőalakot ábrázol. A képek arca helyét azonban valaki kivágta, nem is olyan régen, s a kandallóban lévő tűzbe dobta, legalábbis ott égnek egy halom papír. De hol lehet Casey? Leroy viszont egyértelműen vérszagot érez, tömény vért, valakiből csak úgy ömlik. A hálószoba irányából?
A gyomrom megkorran. Ha Rose maradt volna és befejezi, amit főzött... Azért ránézek majd, hogy mit tudok felhasználni belőle, ha még nem égett el, amit készített, vagy mi van a hűtőben, ha tovább akarom folytatni ezt a napot, ami már tényleg elég hosszú volt, de jelenleg nem igazán van rá időm, hogy pihenjek, hiszen akármikor megölhetnek, vagy Rosenak bántódása esik, vagy ki tudja kinek. Túl sok a kérdés, nem tehetem meg, hogy nem foglalkozom a részletekkel és még annyi mindent nem tudok. A végén rám kenik a balhét és akkor végképp nincs mit tenni, nem mehetek csak úgy haza és a rácsok mögül már nem nyomozhatok tovább. Egy biztos, Rose valahogy mindenhol ott van, tehát sokkal többet tud, mint amit elmond és ennek a fának is köze van a dologhoz, ahogyan a tisztás is fontos, de mégis mi köti őket össze, vagy ki? És miért annyira fontosak ezek, hogy valaki könnyedén öl is miattuk? Felkapok hát valami kaját a konyhából, mielőtt elindulnék kifelé, de úgy fest nem megy ez olyan könnyen, mert villog a rögzítő. Gyorsan benyomom, hogy meghallgassam ki keres és miért. - Osztódnom kellene... - mormogok az orrom alatt, de tudom, hogy nem tehetem meg, hogy az irodában kezdek. Ha Casey tud valamit, vagy akár csak azt hiszi, hogy tud, akkor valószínűleg veszélyben van, vagy akár már bántódása is eshetett. Vajon, aki megakart ölni, figyeli a lakást? Azért körülnézek futtában, megnézem a telefont is, hátha van rajta valami lehallgató. Jobb félni, mint megijedni alapon, csak aztán kapom a kabátomat és a kocsikulcsot, hogy elinduljak újra. Pár falatot már legalább ettem, ennél többre most nincs lehetőségem. Casey veszélyben lehet, vagy én, ha csak úgy odamegyek, de arra is számítok, hogy esetleg csapda lesz.
Úgy fest, ennek a napnak sosem lesz vége. Jól bírja, hiszen vérfarkas, ám elszokott már attól, hogy nyomozzon, hogy hajszát folytasson. Nem igazán evett ma, csak az állandó rohanás, megpróbálták megölni, s lelkileg sem viseli jól, hogy akaratán kívül belekveredett ebbe a különös játszmába, ahol minden kérdés válaszok helyett további kérdéseket szül. Ám a nyomok is beindultak jócskán, kezdi már sejti, hogy hova is vezethet az útvesztő. A kirakós darabjai szépen lassan állnak a helyükre, talán már nem sok kell, hogy rájőjjön, mi is köt össze ennyi embert. Talán Rose? Róla beszélt volna mindenki? Már éppen indulna az irodába, noha már késő este van, amikor észreveszi, hogy Bob egykori üzetrögzítője villog, és amikor elhalad mellette, be is kapcsol. – Senor Sanchez? Sajnálom, hogy nem tudtam elérni, ezek szerint nincs otthon. Azonnal találkoznunk kell. Rájöttem, hogy ki ölte meg Bobot! Amint lehet, keressen meg, mert ha nem tévedek.. Mindegy, jőjjön, amilyen gyorsan csak lehet. – Leroy nem tudja felmérni, hogy nem csapda-e, hiszen már megpróbálták megölni ma, ráadásul nem ártana beszélnie Richie egykori medimágusával, na meg ott a fa az erdőben, végső soron pedig a könyv az irodában, ami ki tudja, hogy milyen nyomot rejt. Ám Casey-nél még nem járt, ki tudja, hogy mi járhat az illető fejében, eddig sem tűnt éppenséggel százasnak, de a többiek sem. Viszont ha tényleg tud valamit, és Leroy nem keresi meg, akkor ki tudja, hogy milyen következményekkel járhat.
Mennyivel könnyebb lett volna már az elejétől, ha Rose elmondja az igazat? Ha beavat ebbe a nem is tudom pontosan mibe és akkor most nem próbálnám kínlódva összerakni a kirakós darabjait. De nem, nem avatott be és még most is maximum morzsákat dob, vagy még azt se, én pedig mintha csak egy sötét szobában kellene megtalálnom az ajtót, ami a tetejében még mindig helyet is vált. Lehetetlen feladatnak tűnik. Az ügy pedig egyre szerteágazóbb, mintha minden nyom után újabb két kérdést kapnék, és valahogy sehogy se keveredhetek a végére. Tovább figyelem hát az emléket, amíg véget nem ér. Sok a lehetőség, az erdő és a fa, a csoport és a kapcsolataik Rose-zal. Valószínűleg ők sem tudják, hogy ugyanaz a személy, amihez kötődnek, ahogyan azt sem, hogy talán Bobnak is köze volt hozzá. És a könyv az irodában... de vajon ki ártott Rosenak? Hiszen láttam rajta a sérüléseket a tengerparton és egyértelműen fél, valaki sakkban tartja. Az, aki megölte Bobot és engem is megpróbált? - Talán Bobra te hoztad a bajt... - mormogom szinte csak magamnak, hiszen ennek fényében akár mindenki veszélyben lehet, én pedig nagyon beletenyereltem ebbe az ügybe. Hatalmasat sóhajtok, hogy végül visszazárjam a kis rejtett emléket oda, ahol találtam. Megjegyeztem, amit kellett, legalábbis remélem. Pihenés tehát nincs, pedig az illatok még mindig kellemesek az után, amit Rose a konyhában alakított. Miért minden ennyire bonyolult? Nagy sóhajjal indulok el végül kifelé a házból. Vajon Bob tudta, hogy mind ugyanahoz a lányhoz kötődnek? Az irodájába indulok hát, megnézem azt a könyvet és keresek valamit, ami arra utalhat, hogy gyanította Rose minden páciensének a bizalmába férkőzött és az övébe is.
Elképzelhető, hogy így visszaemlékezve, hogy Rose valami erős parfümmel fújta be magát, amikor Sandránál találkoztak. De akkor miért sietett el oly nagyon? Direkt nem akarta, hogy kiderüljön, hogy Bonnie, ahogyan Sandra ismeri őt, az maga Rose? Vagy Rose valami módon tudja változtatni az illatát, s talán a kinézetét is, hogy Leroy nem tudta felismerni? Ahogyan nézi tovább a felvételt, és mardossa a féltékenység, az kezd nyilvánvaló lenni, hogy Rose nem feküdt le senki mással, de talán még csók sem csattant el, vagy ha igen, maximum Sandrával, akinek fizikai vágyai is vannak. De a társaság főleg lelkileg neurotikus, ilyenben segíthetett nekik Rose, még Bobnak is, akinek csak amolyan plátói barátnője lehetett, inkább beszélgethettek, a lány próbálhatott neki támpontokat adni, hogy hogyan kéne felépítenie a csoportot. Ha viszont Rose ennyire megmentő angyalként mutatkozik mindenki előtt, annak kell, hogy legyen oka. A szerelme viszont őszintének tűnik, talán ő sem úgy gondolta, hogy megeshet az, hogy beleszeret valakibe, akit csak óvni próbál. De vajon mitől? Tehát Leroy úgy dönt, hogy hallgatja tovább a merengős emlék végét. Clarke az ügyvéd jön, őt kérdezi Bob. – Nos igen Sandra, bármilyen hihetetlen, nekem is van valakim. Mindig rámfogjátok, hogy rögeszmés vagyok, a múltkor is megszámoltam, hogy hány könyv van az irodában. Negyvenkettő! Most pedig negyvenhárom! Magyarázza meg nekem valaki, hogyan lesz egyel több könyv? – Sandra elpirul, és felemeli a kezét. – Jaj bocsánat, a kleptománia. Elvittem múltkor Bob egyik könyvét, mert szépek voltak a festmények benne, és megnéztük a barátnőmmel. A Van Gogh-ot. De visszatettem, ott van a helyén. – Bob csak leinti, láthatóan nem zavarja az ilyesmi, de Leroyban felmerülhet, hogy ha Rose Sandra barátnője, talán a könyvben lehet valami, ami újabb nyom. Clarke viszont folytatja. – Na persze. Tehát ez a lány.. szinte alig látom. Csak jön, és megy. És ő tart rendetlennek engem! – Mormolja elégedetten, mintha végre úgy érezné, hogy a katonás rendű életébe valaki őt uralhatja. Mint ahogyan az előbb Casey, aki mesélte, hogy le tudott festeni valakit, de közben látni azért a csuklóin, hogy megkötözték, amolyan szado-mazo, élvezkedős stílusban. Rose nem csak, hogy modelt állt neki, verte is a fájdalomra izguló srácot. Hát kinek mi. – Richie? – Kérdezi Bob az utolsó delikvenst, aki láthatóan zavarban van. Ő talán a kakukktojás, aki nem köthető Rose-hoz. Lehet, hogy ő már annyira zakkant és fiatal, hogy neki nem tudott segíteni. – Nekem nincsenek kapcsolataim. Nekem csak bátyám van. – Dadogja félszegen. Leroy egyébként az aktájából úgy emlékszik, hogy az a medimágus, aki kezelte a srácot, hatalmas felkiáltójelekkel szerepelt Bob mappájában. Valamiért különösképpen fontos lehetett Bob felvetéseiben. Na meg ott a fa, amely az erdőben rejlik. Vagy látogassa meg Caseyt, aki elméletileg ha nagyon részletesen lefestette a lányt, akkor tudja, hogy hogy néz ki? Talán ez lenne a legfontosabb, de az egész csoporttal lassan nem ártana beszélni, mielőtt még az auror őt tartóztatja le, mint főgyanusított. Ráadásul az irodában megnézhetné a könyvet is.
Figyelek és hallgatok és ahogyan felidézem a nő illatát beugrik Rose. Hogy akkor és ott miért nem vettem észre?! Elvonta a figyelmemet Sandra és a rám váró beszéltetés, de most már biztos vagyok benne, hogy az, aki tőle kisietett épp Rose volt és ahogyan hallgatom a beszégetést, ezt az utolsó terápiát egyre erősebb a sejtésem, hogy talán mindenkit ismert? Ő ilyen, segíteni akar, de mi van akkor, ha valami mégis félresikerült? Mi van akkor, ha bár ő jót akart, de mindenkit magába bolondított, aztán már nem volt kiút belőle? Talám Bobhoz is köze volt, talán nem úgy, mint hozzám, de... Egy pillanatra azért mégis ökölbe szorítom a kezeimet, hiszen levetkőzött a festőnek és ki tudja, hogy miket vállalt még be, hogy segítsen nekik? Féltékeny vagyok és valahogy legszívesebben lelépnék innen. Miért voltam ennyire naiv? Miért gondoltam, hogy egy olyan szerencsétlen alaknak, mint én még akár jó is lehet? Rose csak mindenkiben a megmentendőt látja, csak mindenkin segíteni akar, ahogyan rajtam is igaz? Én is csak egy voltam, és mindenkinek azt adja, amire szüksége van és ezzel ki tudja, hogy kinek a haragját vonja magára? - Rose... Rose... hogy gondoltad ezt? - és mi van, ha nem tudta kezelni, ha valaki túlzásba esett és megpróbálta megoldani a maga módján? De nem, nem hiszem, hogy ő akart volna leszorítani az útról, de megölhette Bobot, mert ő rájött, hogy mindenkihez köze van a csoportban? Véletlenül megtörténhetett, vagy valaki tette, aki birtokolni akarja Roset? Az már egyre biztosabb, hogy ő van mindennek a középpontjában, de vajon mit jelent ez pontosan? Hatalmasat sóhajtok, de mégis tovább figyelem a jelenetet. Most már muszáj tudnom. A riasztó be van kapcsolva, a ház védett, tehát itt nem lehet bajom, de muszáj tudnom, hogy vajon tényleg mindenkihez ugyanúgy köze volt? És akkor én is csak egy vagyok a listáján, akiket meg akar menteni, vagy jobbá akar tenni? Hogy is gondolhattam, hogy különleges lennék, hiába mondta, hogy azt hitte ez működhet, de hogyan, ha mindenkivel csak a bolondját járatja? Mindenkinek ilyesmiket mondhat csak hogy növelje az önbizalmukat. Ő is épp olyan elcseszett, mint mi mind.
Miközben Leroy nézi az egykori emléket, feltárul előtte az utolsó foglalkozás, amelyet Bob talán nem is véletlenül hagyott itt meg az utókornak. És nem véletlenül került Leroyhoz. De akkor honnan volt Rose-nak ide kulcsa? Valóban ő lett volna Bob rejtélyes barátnője? Egyébként nőnek nyoma sem volt eddig a házban, elképzelhető, hogy csak valami plátói dolog lehetett, mintha Rose neki is segíteni akart volna, csak nem tudott. Ám Rose olyan szemekkel néz állandóan Leroyra, hogy nehéz elhinni, hogy Bob és közte volt valami fizikai kapcsolat is. Ilyen könnyen azért nem lehet váltani. – Otthonhagyta a címlistáját, azért mond egy lányt. – Feleli Clark lezárva Sandra összegzését, de aztán elnézést kérően néz Bobra. Aki viszont nem megy bele vitába, hanem továbbadja a sort. – Casey? Most maga jön. – A művész eddig csak vigyorgott Sandra felvetésein, simán lerí róla, hogy el tudta volna képzelni Sandrát meg a barátnőjét egy ágyban szeretkezve. De aztán ocsódik, és Bobra néz. – Hát ööö.. Találkoztam egy lánnyal, nemrég. És részletesen lefestettem minden porcikáját. A legtökéletesebb modell, teljesen gátlástalan. Akármit kérek tőle, megteszi, nem számít neki. Így van, és itt kezdődik a probléma. Ahogyan a bőr alá látsz, ahogyan tanulmányozol valakit, mint egy művész. Tökéletes szépséget látok. Ami felülmúlja minden képzeletemet. – Bob bólogat, és visszakérdez. – És ő hogy érez maga iránt? – Felnéz rám, mert tehetésges vagyok. Szeretne segíteni, hogy megvalósítsam magam. De mi a tehetség? Felrúgsz egy kukát és éhező művészek bújnak ki alóla. De van igazi különlegesség, ő! Ez szerelem, legalábbis részemről. És nem tudom, hogy most mit csináljak.. – Most kivételesen nem viccelődik, még Buck is közbeveti. – Tipikus művészlélek, szeret szenvedni. – A többiek feszülten figyelnek, miközben Bob jegyzetel. Nagyon összecsengenek a válaszok, de ezt a betegek észre sem veszik. Leroy közben agyal, és igen, igaza van, ha Rose nagyon fél valamitől, akkor annak köze lehet a csoporthoz! Beugrik neki, hogy a Sandrától sietősen távozó nő, vörös göndör tincsekkel, napszemüvegben, illatfelhővel, de az igazi szaga mégiscsak megbújt alatta. Leroy pedig auror volt, de még most is vérfarkas! Rose volt az! És talán róla beszélt Casey is? – Buck? – Kérdezi most Bob tovább. – Oh, semmi ehhez foghatóval nem szolgálhatok, de.. Van újdonság az életemben.. Egy királylány.. Fiatal, nagyon. Hétvégente találkozunk. Átkozottul csinos, de még nagyon visszafogott, próbál viszont engem bátorítani. Mintha valami apafigurát látna bennem, mert még csak meg sem csókolhatom. Nem zavarja az ősz halánték. Két ember volt, akit szerettem, meghaltak. Nem hittem, hogy érezhetek még ilyet. – Még ketten maradtak, kérdés, hogy Leroy marad a kirakós utolsó részét meghallgatni, vagy lefekszik aludni, mert késő van, vagy most azonnal cselekvésre indul. Úgy érezheti, hogy nagyon közel jár. Rose lenne a gyilkos? Az indíték viszont nem látszik, semennyire.
Talán megtehetném, talán megpróbálhatnék kiszedni még belőle valamit, de sejtem, hogy nem érnék el túl sok sikert. Az is valami, hogy eddig eljutottunk, hogy hajlandó volt odaadni a kulcsot és nem azonnal rohant el, amikor kérdőre vontam. Rose rettenetesen labilis. Furcsa eddig azt hittem, hogy én vagyok az, de úgy tűnik, hogy még engem is könnyedén lehet überelni, legalábbis neki ez elég jól sikerült ezúttal is. Nem tudom, hogy pontosan mit titkolhat, de az biztos, hogy nem valami kellemes, ami a háttérben van, főleg ha már meg is akartak ölni miatta, akkor egyértelmű, hogy nagyon komoly dolgokba sikerült tenyerelnem. Megnézem hát a széfet, ahol újabb morzsára bukkanok, vagy inkább kirakós darabra? Az a nehézség, hogy mindig úgy fest, mintha a kirakós egyre több darabból állna és sehogy se akar összeállni a végső kép. Ezúttal is csak egy újabb részletet kapok az emlékkel, amit sikerül fellelnem, amit Bob hagyott itt, talán pont azért, mert sejtette, hogy nem végződhet jól a kutatása? De miért volt neki ez annyira fontos, miért nem hagyta a fenébe az egészet, ha már az élete múlt rajta? Sejthette, talán őt is próbálták megölni és azt tudtuk, hogy fenyegették, azért hívott ide. Sejthette, hogy rossz vége lesz, mégis maradt és tovább keresett. Jó oka lehetett rá, mint nekem Rose... Még mindig furcsa, hogy a lány ilyen könnyen járt-kelt a lakásban. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ő volt Bob rejtélyes barátnője. - Mi a fenébe keveredtél Bob? - morgom szinte csak magamnak az orrom alatt, amikor elindul az emlék. Természetesen, ha már elkezdtem akkor nem is kérdés, hogy megnézem az elejétől a végéig. Bármi lehet, ami fontos, nem hagyhatom csak úgy annyiban a felénél. A ház elvileg védett, és tudom, hogy az időm fogy, de ha nem kapok válaszokat akkor csak vaktában rohangálok és az eddig se vezetett semmi jóra, Rose pedig láthatóan jobban fél valamitól annál, mint hogy segítsen nekem. Megpróbálom felidézni azért a nő emlékét a gondolataim között, különösen az illatát, hogy nem találkoztam-e már vele máshol is. Mármint azt a nőt, aki Sandrától távozott legutóbb olyan sietősen.
Leroy nem szalad a lány után, aki mintha már teljesen össze lenne omolva. Ám a férfi már jól tette, hogy a sarkára árt, mert Rose nem bírja a nyomást, és a kulcs talán végre közelebb viheti valamihez. Valamihez, ami eddig nagyon messze volt, a kérdései csak további kérdéseket szültek. A biztonsági rendszert át tudja állítani, saját jelszót, mágikus védelmet beállítani. A széf kódját ugye tudja a nyomozó által, hiszen rá hagyták a házat. Ám a titkos kulcs helyét eddig nem vette észre. Most már feltárul a széf belseje, a kulcs szinte magától röppen egy sötét nyílásba, amely felnyílva nem is egy apró üreget nyit fel, hanem merengőként működik. Mintha Bob egyik utolsó emléke lenne. Egy csoportterápia, amit még Bob vezet. Mind az öt beteg ott ücsörög, s Bob talán azért rejtette ide ezt az emléket, mert félt, hogy az elméjéből szedheti ki majd valaki. Talán éppen Leroynak tette félre, hátha ő majd rájöhet a megoldásra. – A mai foglalkozás különösen fontos lesz a gyógyulásotok szempontjából. Talán az egyik legfontosabb örömforrásunk, félelmünk alapja, vágyaink megtestesítője. – A négy hímnemű hallgat, ám Sandra kéjesen elmosolyodik. - Szex.. – Bob bólogat, mire a többiek talán Richie kivételével érdeklődve kapják fel a fejüket. – Ahogy mondod Sandra. Meséljetek pár szót a partneretekről, és azt is, hogy mit változtatnátok benne, ha most leszámítjuk a szerelmi bájital adta lehetőségeket. Sandra kezded te? – Kérdez vissza a nőnél, mire Casey gúnyosan nevetgélni kezd, Clarke és Buck viszont nagyon bezárkózni kezd, láthatóan nincsen ínyükre a téma. – A férfiakkal nincsen mostanság szerencsém. Ám van egy barátnőm. Vele mindent meg tudok beszélni, vásárolni.. Bárcsak férfi lenne.. – Leroy talán emlékezhet is rá, ez lehetett az a napszemüveges, kapkodva siető nő, aki szinte majdnem fellökte Leroyt, amikor a férfi megérkezett Sandrához. Az emlék persze folytatódik, bárhányszor megnézheti, de nagyon fogy az idő, mert ha jól sejti, amit mondott Rose-nak, hogy a gyilkos bármikor lecsaphat ismét, akkor nagyon gyorsan ki kell gondolnia, hogy mit tesz.
Őszintén nehezemre esik megállni, de mégis meg kell tennem. Egyszerűen túl sok ez és amikor felcsattan döbbenten szökken fel a szemöldököm. Ő a főnök? De hiszen még mindig nem érti? Mintha tényleg fel sem fogná, hogy mi történik, hogy miközben játszik a kis titkaival körülötte szépen lassan összeomlanak a dolgok. Nem tudom, hogy mi a fene van a háttérben, hogy neki mi a jó élet a köze ehhez az egészhez, de az biztos, hogy eléggé nagy szarban vagyok már és egyszerűen nem tehetem meg, hogy csak úgy a szőnyegalá söpröm a dolgot megint. - A főnök? Rose... lehetsz te a főnök, de holnap már lehet, hogy az én temetésemen állhatsz. Felfogtad ezt egyáltalán? - nem rég majdnem megöltek, legalábbis nagyon közel voltam hozzá. Vajon hogy érezte volna magát, ha itt vár, sütöget, én pedig nem jövök, mert már odalent fekszem a szakadék alján az összeroncsolódott kocsi romjai között? És már azt hiszem meg sem szabad lepődnöm rajta, hogy fogja magát és elviharzik, miután megkaptam a kulcsot. Csak nézek utána és bármennyire is nagy a késztetés, hogy ne hagyjam csak így elmenni valahogy sejtem, hogy úgy se tudnék kihúzni belőle semmit, amíg ő nem akarja elmondani. És még mindig nem tudom, hogy ezzel engem akar védeni, vagy valami akadályozza abban, hogy beszéljen? Ha utóbbi, akkor valahogy segítenem kell, ha előbbi akkor fel kell fognia, hogy kezd a dolog értelmetlenné válni, mert már nem mászhatok ki ebből és ha hallgat csak nagyobb bajba kerülök. - A komoly dolgok alapja az őszinteség és... nem árt, hogy mindkét fél életben maradjon hozzá! - kiáltok még utána, amit még hallhat, amikor kifelé rohan, de aztán annyiban hagyom. Abban sem vagyok biztso, hogy ha ilyen könnyedén ki-be jár ide, akkor nem lenne jobb a házat biztosítanom. Első körben megnézem a kulcs helyét a széfnél, hogy megtalálom-e. Aztán viszont a biztonsági rendszert és ha értek hozzá annyira, akkor megváltoztatom legalább a kódokat. Rose valahogy bejár ide gond nélkül és nem derült ki, hogy van valami trükkje, vagy szimplán Bobbal állt kapcsolatban és e miatt megy neki ilyen könnyedén.
A zokogása lassan csillapodik, ahogyan Leroy átöleli, és arról bizonyítja, hogy a kapcsolatuk nem változott. Rose lassan mégis elmosolyodik, és a szemét törölgeti. Mintha a sok titok őt is összeroppantaná, és felemészti. Megcsókolja a férfit, láthatóan ismét benne lenne abban, hogy egymáséi legyenek, hiszen rajta így sincsen már szinte semmi, odadörgölőzik a férfi ágyékához, apró kezével már Leroy öcsét csatolná, ám a férfi kérdései megállítják, szinte megdöbben attól, amit hall. Fátyolos tekintete szinte vádló. – Azt hittem, hogy bízol bennem. Megmondtam, hogy higgy nekem, és légy türelmes. Azt hittem, hogy én vagyok a főnök.. – Szinte felcsattan, de mégis elcsuklik a végén a hangja. Nem válaszol arra, hogy járt-e már itt, vagy hogy ő lett volna Bob barátnője. Riadtan kapkodja a tekintetét, mintha belső hangokkal vívódna, mintha még beszélne is hozzá valaki, de végül mindig visszatér Leroyhoz a pillantása, próbál önmaga maradni. – Én azt hittem, lehet.. hogy lehet köztünk valami.. komoly. – A kezében a semmiből egy kulcs jelenik meg, aztán sarkon fordulva kiszalad a házból. Gyors, mint a villám, Leroynak talán esélye sincsen követni, de az biztos, hogy ha válaszokat megint nem kapott, de talán valami nyomot igen. A kulcs aprónak tűnik, és nagyon olyan színe van, mint Bob széfjének a belseje. Mintha lenne egy rejtett doboz, fakk, amit Leroy magától nem vehetett észre. Ám a kulcs mágikusnak tűnik, lehet, hogy ez fedi fel eleve a széf rejtett részét. Mi az, amiről Rose nem tud beszélni, de talán most már annyira tropára mentek az idegei, hogy mégis próbáljon segíteni Leroynak? Eddig úgy fest őt védte, mégsem adott érdemi válaszokat. Talán végre ez közelebb viszi a végső megoldáshoz?
Látom, ahogyan lépésről-lépésre közelít az összeomláshoz és tudom, hogy nem kellene megvárnom, amíg megtörténik, de mégis mit tehetnék? Ha nem mond igazat egy rosszabb dolgok történhetnek és már nem kérdés, hogy sokkal többet tud annál, mint amit elmond. Ez a város tele van titokkal és annak is jó oka van, hogy Rose gond nélkül bejár ebbe a házba, mint aki már nagyon jól ismeri. Kavarognak a fejemben a gondolatok, ő pedig válaszok helyett már a közelemben is van, hogy átöleljen és azzal a kellemes illatával próbálja meg kiverni a fejemből a sok kusza gondolatok. Felállok a székről és nem tudok mit tenni megölelem, hiszen sírt, miattam a tetejében, mert faggatom, de mit tehetnék, ha túl sok a titok? Engedek neki, legalábbis az első néhány mozdulat erejéig. Túlságosan könnyen veszi el az eszemet, amíg aztán akaratlanul is be nem villan a kellemetlen kép és a még kellemetlenebb gondolat, hogy mi van akkor ha... - Nem Rose, ez most... Jártál már itt ugye? Te voltál Bob barátnője? - szegezem neki a kérdést, ha kell akkor leállítom a kezeit. Muszáj az eszemnek ezúttal erősebbnek lennie. Hiába kezdene a vér már máshová tolulni és dudorogni a nadrágom akkor is muszáj leállnom, vagyis leállítnom őt. Nem rég majdnem megöltek, hiába egy kis légyott, ha másnap ugyanez folytatódik tovább. Valahogy ösztönösen tartom meg a kezeit, mintha attól tartanék, hogy ha újabb kérdéseket szegezek neki, akkor felpattan és egyszerűen elszalad. Persze nem fogom szorítani és ha mindenáron fel akar pattanni, akkor hagyni fogom neki, de a fenébe is túlságosan kezd eldurvulni ez az egész! Ha pedig arra gondolok, hogy ki tudja, hogy pár hete nem Bob ágyába bújt-e, aki azóta már meghalt... Nem valami jó kilátások. - Én is úgy fogom végezni, mint ő felfogtad ezt? Vagy lelépek innen, vagy valaki eltesz láb alól, mert beletenyereltem valami nagyon csúnyába. El nem mehetek Bob miatt, tehát vagy segítesz, vagy tudod, hogy mi lesz a vége. - szegezem neki most már egészen tárgyilagosan a szavakat. Túlságosan megindító a sírása, bódító az illata, de egyszerűen nem hagyhatom magamat mindig. Muszáj megértenie, hogy ez nagyon is komoly és nem játszadozhat tovább, mert semmi jó vége nem lesz. Ez nem egy kapcsolat akkor, ha ő nem mond el semmit. A titkok úgyis mindig kiderülnek, csak nem lenne kellemes, ha akkor derülnének ki, amikor a halál kapujában állok.
Rose a szája elé kapja a kezét, mintha tényleg valami kislány lenne, aki nem számol a következményekkel, s most rajtakapták. Nem lehet eldönteni, hogy igazat mond, de talán éppen ezért is nem árul el szinte semmit, hogy ne kelljen hazudnia. Két véglet között ingadozik. Az egyik a már említett kislány, aki önzetlen, csak adni akar, s közben végtelenül szeretéhes. Na meg ott az érzéki, titokzatos nő, aki körül egyre nyilvánvalóbban ott van a sötét titok, hogy közel sem az, akinek mondja magát. Ám az, ahogyan megérinti, ahogyan néz Leroyra, az igenis őszinte, semmi mesterkélt nincsen benne. Mintha olyan kapcsolatot szeretne, ahol megmaradnak bizonyos dolgok a ki nem mondott szavak szintjén, hogy ne kelljen bonyolítani semmit. Éppen ezért oly bonyolult ez az egész. Rose mintha most már az összeomlás határán lenne, mégis olyan kívánatos a maga törékeny módján, hogy az adott pillanatra akar koncentrálni, s nem arra, hogy mi lesz holnap. – Én csak.. – Törölgeti most már a szemét szakadatlanul, nem tudja megállítani a könnyeit, noha még hangtalanul sír, ám látszik, hogy hamarosan kitör belőle a zokogás, ha Leroy tovább faggatja. – Sajnálom, nagyon sajnálom, csak boldoggá akartalak tenni.. Én csak.. úgy érzem, hogy minden az én hibám. Ha miattam bánt valaki téged, akkor mit tehetnék? Ez az egész túlnőtt már rajtam. Azt hittem, hogy ez működhet. Működnie kell. – Aztán Leroy is bocsánatot kér, itt már végképp kitör belőle a zokogás, nem akarta, hogy az, akit így megszeretett, az még magára is vegye a dolgokat. Végül elmosolyodik, és Leroy nyaka köré fonja a karjait. – Tényleg? Csak bízz bennem, és valahogy majd megoldjuk! Csak azért élek, hogy jobban legyél. – Nyom most egy könnyes-nedves csókot Leroy ajkára, s bár a vacsora bent a sütőben, most mégsem azzal foglalkozik, hanem hozzányomul a férfi testéhez, hogy egészen összesimuljanak. Ebből megint nem derült ki semmi, de Rose tényleg a szeszélyes pillanatok embere, noha úgy tűnik, nagyon is szereti eltervezni a dolgait, ám ezúttal ez nem figyelemelterelés, sokkal inkább búfelejtő. A konyha melletti kanapéra vonja a férfit, s elkezdi megoldani annak ingét, s nadrágját, tekintetében érzéki vágy éled.
Kár lenne titkolni, elképedek amikor meglátom Roset, bár valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy van rá esély, hogy vele találom majd szembe magamat. Azért nem mondom, hogy boldog vagyok annak ellenére, hogy azért egy pillanatra rajta felejtem a tekintetemet. Ki ne tenné? Mégis csak finom illatokra és egy ruhátlan, kötényes nőre értem "haza", csak hát az előzmények után ez nem olyan, mintha mondjuk eleve itt lakna, vagy bejárása lenne, legalábbis olyan, amiről én is tudok. Túlságosan gyanús, hogy csak úgy kezelni tudja az itteni rendszert. A pálcámat mégis leengedem, még ha nem is láthatja rajtam, hogy boldog lennék a látványtól, de amikor magát hibáztatja és felmerül, hogy esetleg valaki más is van odakint egyből sóhajtok és bár igazán jól esne közelebb lépni, de végül csak fáradtan rogyok le az asztalhoz. - Rose... nem járkálhatsz csak úgy ki és be. Nem is tudom honnan ismered a számkódokat. Ez nem... ezt így nem lehet. Túl sok a kérdés körülötted és mindenki körül, mintha ez az egész nyamvadt város egy nagy titok lenne! - morcosan temetem a kezeimbe az arcomat. Nyaralni jöttem, megismertem egy csodálatos nőt, de ez a nő tele van kérdésekkel és még magam sem értem, hogy mit miért tesz, aztán persze beletenyereltem valami nagyon kellemetlenbe miután Bob meghalt. Hát persze, hogy nem vagyok a legboldogabb, hiszen nem rég még meg akartak ölni. Bármennyire is finomak az illatok és hívogató a vacsora, azért még sem úgy megy ez, hogy csak úgy hopp túllépek a mai délután eseményein. - Nem rég le akart valaki szorítani az útról, valami olyanba nyúltam, amibe valószínűleg Bob is, amiért megölték, ahogyan engem is meg akarnak. Muszáj elmondanod, hogy mit tudsz az egészről Rose. Ez már nem játék! - nem csattanok fel, de közel vagyok hozzá, talán kissé korholó is vagyok, mintha az apa próbálná rendre teremteni a gyermekét. Persze nem így van, nem is annak szánom, hiszen Rose valami szívdöglesztő most is, de ha az embert el akarják tenni láb alól akkor azért még sem tud csak arra gondolni, hogy amíg elkészül az étel feldobja ezt a gyönyörű és ártatlan teremtést az asztalra és... Koncentrálj Leroy! - Sajnálom, én nem... de kérlek segíts! - próbálom kicsit enyhíteni a szavaimat, mert annyira már ismerem, hogy a végén még a felcsattanásomat zokon veszi. Na nem mondom, hogy jogos lenne, hiszen egyértelmű, hogy titkai vannak, hogy nem őszinte, de nem teheti meg, hogy csak úgy belibben ide és úgy teszünk mintha minden normális lenne körülöttünk.
Első körben semmilyen választ nem kap, de elég riasztó, hogy nyitva az ajtó, bár betörésnek nyoma sincsen. A konyhában láthatóan nincsen senki, aztán a pult mögül Rose bukkan fel, szinte egy szál semmiben, csak egy kötény van rajta, még a feneke is simán kilátszik, meg a keblei. Éppen valamit süthet, mert kellemes gőz száll fel a konyha közepéről, és kezdenek finom illatok is formát ölteni. A lány széles mosolya nem azt mutatja, hogy kicsit is zavartatná magát, inkább odalibben a férfihez, egy cuppanós csókot nyomva az ajkára. – Hát veled meg mi történt? Csapzott vagy! – Mutat arra, hogy Leroy elázott, az arca nyúzott a mai nap eseményeitől, de fel sem fogja, hogy a férfi esetleg valamin átesett, és hogy nem kéne csak úgy itt ki-be mászkálnia. Mintha Rose-nak egy külön világa lenne, amiben boldog akar lenni, s Leroyt is boldoggá tenni. De azért lassan leesik neki a tantusz, megrökönyödve fagy le róla a mosoly. – Vagy.. rosszul csináltam valamit? Netán.. vár valaki kint a kocsiban? – Tippel arra, hogy Leroy máris dobta őt, és csak beszaladt megnézni, hogy miért ég a villany, de már hozna is fel valakit. Az őzikeszemek meggyűlnek gyorsan könnyel, le is veszi gyorsan a sütőkesztyűket, hogy a szemét törölgesse, láthatóan képtelen nem magát hibáztatni, hogy így a frászt hozta Leroyra, de minden sokban függ a férfi válaszától. A konyha egyébként szép tiszta, rendezett, több fogás is elő van készítve, a nőci nem úgy tűnik, mintha betört volna, sokkal inkább olyan az egésznek a benyomása, mintha várta volna este valami finom vacsival a kedvesét, na meg a ruhátlanság is amolyan felhívó-vágykeltő, hogy egy hosszú nap után Leroynak ne legyen gondja semmire. Ám lehet, hogy Rose ezzel a magánakcióval mindent elrontott? A túlzott titkolózás végül önmaga csapdájába löki?
Elköszönök végül Bucktól, hogy kifelé vegyem az irányt. A nyomok már kihűltek, sajnos nem találok arra jutaló nyomot, hogy egyértelmű legyen ki is használhatta a kocsit, aki megróbált leszorítani az útról. Egyelőre hát nincs mit tenni, késő is van visszaülök a saját kocsimba, hogy Bob háza felé vegyem az irányt. Persze jóval figyelmesebb vagyok, mint idefelé jövet. Az már biztos, hogy jó, ha folyamatosan a hátam mögé is nézek, mert sose lehet tudni, hogy ki és mikor akar majd ártani nekem. A kocsival gyorsan parkolok a háznál, amikor meglátom, hogy a kapu tárva-nyitva. Ez újfent semmi jót nem jelent. Azért megvizsgálom a zárat, hogy feltörték, vagy valaki simán bement, netán ismeri a kódot, hiszen a riasztó nem szól, én pedig úgy mentem el innen, hogy minden rendesen be volt zárva. Akiről pedig már biztosan tudom, hogy ismeri a jelszókat és a rendszert az bizony Rose... de miért jött volna vissza és miért így? - Ki van ott?! - adok egy esélyt az esetleges válaszra, ha mégis csak Rose lenne odabent. Azért megpróbálok elsőkörben a kamerák felé lavírozni a sötétben, mielőtt a motoszkálás irányába a konyhába mennék. Érdekel, hogy mit látok a képernyőn, már ha egyáltalán nincs az egész kikapcsolva. Csak a képernyő csekkolása után indulok természetesen kivont pálcával és kiélesített érzékekkel a konyha irányába. Ha Rose, ha nem akkor sem mehetek be csak úgy gyanútlanul. Nem tudom, hogy ha a nő van itt hogyan fogok reagálni. Túl sok a furcsa körülmény immár körülötte is. Bármennyire is elborul az agyam, ha a közelében vagyok mégis csak meghalt Bob, nem lehetek gyanútlan és nem számolhatok azzal, hogy vele minden rendben van. Ha nem lenne ennyi kérdés vele kapcsolatban is... de van és ez semmi jót nem jelent.
Leroy már nem sokat tud kihúzni Buck-ból, az öreg láthatóan elmondta, amit tudott, szerzett egy térképet, az viszont nem derült ki, hogy ki használja még rajta kívül a most kissé behurpadt piros sportkocsit. Leroy tehát elindul hazafelé, Bob egykori házába, ami immár az övé. Jó hosszú napja volt, de a sok kérdésre alig talált választ, rengeteg a zsákutca, és újabb vadhajtások merültek fel nyomozása során. Ha azért nyitott kocsmát Jimmyvel, hogy végre nyugta legyen, most alaposan belecsöppent ismét a közepébe, szinte aurornak érezheti magát, annyi a megválaszolatlan rejtély. Bob, aki ide hívta vakációzni, halott, van öt neurotikus beteg, akivel lehet, hogy foglalkozni kéne, de az is lehet, hogy időpocsékolás, ha nem köztük van a gyilkos. Ráadásul a városka története mintha az erdő közelébe vonzaná a kiváncsiskodókat. És persze ne feledkezzünk a titokzatos Rose-ról, akivel teljesen egymásra hangoldótak, a fiatal, szintén rejtélyekkel teli nő tényleg mindent meg akar neki adni, de vajon nem köthető mégiscsak össze a gyilkosságokkal? Hiszen az ő vállán is ott a tetoválás, amit már Leroy a város számos pontján látott. Ám meglehet, már nem most este fog tudni válaszokat kapni. Megérkezik hát a házhoz, és legnagyobb meglepetésére, nyitva van a kapu, kocsi viszont nem áll a felhajtón. Mintha valaki behatolt volna, és csak rá vár. Talán maga a gyilkos unta meg a játszadozást, és egy vargabetűvel Leroy lakhelyét vette célba, hogy véget vessen a kutakodásnak. A villanyok alig vannak felkapcsolva, viszont a földszinti konyhából szűrődik ki némi zaj, mintha ott lenne valaki. A legjobb talán, ha Leroy minden eshetőségre felkészül.
- Az csak nem zavaros, hogy kinek adja kölcsön azt az autót Buck. - próbálkozom tovább, hiszen úgy sejtem mégis tudja a választ, de láthatóan nehezen böki ki. Érthető, mármint olyan szempontból, hogy nem akar a kelleténél jobban belefolyni, ha egyébként fél, vagy már túl sok rossz történt vele e miatt, vagy bármi más miatt, de... akkor is muszáj információt szereznem hiszen... - Azt hiszem ezen már késő rágódni, már beletenyereltem elég mélyen. - vonom meg a vállamat. Nem hiszem, hogy ki tudnék hátrálni, ha csak nem vennék egy repülőjegyet és mennék haza pár órán belül, de ezt nem tehetem meg Bobbal és persze Roset se szeretném itt hagyni. Ha pedig maradok, akkor már nincs visszaút, hiszen most akartak leszorítani az útról és megölni. Nem hiszem, hogy azt mondhatnám oh elfelejtem gyorsan, amit tudok, még ha számomra is igen zavaros ez az egész ügy. Sokkal szerteágazóbb, mint gondolni mertem. - Igazán sajnálom, hogy elveszítette őt. - pillantok a térképre, hiszen átérzem a fájdalmát. Tudom milyen elveszíteni valakit, aki fontos és azt is tudom, hogy milyen egy olyan angyallal találkozni, akiről beszél. Persze, hogy eszembe jut Rose. Rose, akit nem tudnék megtalálni, hiszen még csak azt sem tudom hol él és hogy mitől fél annyira, vagyis kitől fél annyira. - Jól van Buck, egyelőre még nem megyek el, nem tehetem, találkozhatunk a csoportban. Minden rendben lesz! - előre nyúlok kicsit és megszorítom bíztatóan az öreg vállát. Látszik, hogy nem fogok előbbre jutni, hiába próbálkozom, mert úgy fest ő sem tudja pontosan, hogy mi történt. Tagadni próbál, pedig ott lehetnek fontos válaszok a fejében. Így hát elköszönök és a kocsit célzom meg odakint. Megpróbálom legalább futólag átvizsgálni, megnézni vajon mágiával jutok-e valamire, hogy ki lehetett az a másik sofőr, vagy merre indult innen. Ha ez nem derül ki, akkor jó eséllyel hazatérek. Nem lenne rossz ötlet megnézni azt a tisztást, de az biztos, hogy miután meg akartak ölni ez nem a legjobb éjszakai program lenne.
- Az enyém de.. valaki más is szokta használni. – Ad kitérő választ, de nem úgy tűnik, mintha magyarázkodni akarna. Végül mégis sóhajt, ahogyan Leroy direktbe rákérdez, s megrázza a fejét. – Ne senior Sanchez, ne akarjon ilyen sokat tudni, hát látja, hogy a barátja hogy járt? Remélem, hogy nem fogják Önt bántani. Nem árulhatom el az illető kilétét, mert még számomra is zavaros, hogy mi történik, de próbálok rájönni. Ám így az idők távlatából kezd minden olyan homályos, zavaros lenni... – A kezeibe temeti az arcát, hiszen ismét villámlik. Hitetlenkedve hallgatja, hogy Leroyt majdnem megölték már egyszer, sőt, nem is olyan régen, és zsákutcákat is emleget. Végül az öreg feláll, és elővesz egy nagyon régi térképet. Kihajtja, s látszik, hogy a város melletti erdő térképe olyan alakzatú, mint amilyet Leroy már többször felfedezett festményeken, de még Rose bőrén is a tetkóként. – Ő.. mindig adni akart nekem. Olyan volt, mint egy angyal. Az erdőben találkoztunk még nagyon régen. Elaludtam éjszaka a volánnál, nekimentem egy fának, és eltört a pálcám. Át akartam vágni a fák között, ott találkoztam vele. Egymásba szerettünk, és úgy éreztem egész életemben, mintha nem lakozna benne más, csak az adni vágyás.. – Ha Leroy eddig nem talált válaszokat, most újabb kérdések nehezítik meg a dolgát. Ám Buck szavaiból kezd valami gyanus párhuzam éledni, mert mintha Rose is olyan alkat lenne, mint Buck halott felesége. Az öreg rámutat egy tisztásra a térképen, mintha azt sugallná, hogy ott találkozott a nővel. – Kérem, hogy folytassuk a terápiát.. Szükségem van a közös beszélgetéseinkre.. Én ezt egyedül nem tudom feldolgozni... – Láthatóan teljesen össze van törve, lehet, hogy Leroynak érdemes lenne mennie mára, mert már nem tud Buckból khúzni mást.
Hiába próbálok szaglászni is, de tényleg nem érzek senkit sem az épületben. Mielőtt bejöttem mintha lett volna kint még valakinek az itt maradt szaga, de most már az is igen halovány, tehát aki az autót vezette nem jött be a házba, de akkor miért itt parkolt le? - Odakint van egy autó, akkor nem az öné Buck? - pillantok az ablak irányába, onnan nagyjából talán látni lehet az autót. Ha az övé, akkor valaki vajon elvitte? Már csak az a kérdés, hogy ha igen aki ki és hogy a férfi tudott-e róla. - Kinek van még kulcsa a kinti kocsihoz?- teszek fel egy újabb kérdést, bár persze sejtelmem sincs, hogy egyáltalán kapok-e érdemi választ, mert Buck láthatóan nincs a legjobb állapotban, finoman szólva, főleg hogy pár pillanat múlva már zokogva omlik össze. - Csak folyton újabb kérdésekbe futok, de úgy tűnik, hogy még így is olyasmiket tudtam meg, ami már valakinek szemet szúrt. Az előbb le akartak szorítani az útról a kinti autóval. - intek az állammal újfent az ablakban felsejlő autó felé. Úgy látom, hogy Bucknak ehhez nincs köze, bár még mindig nem vehetem biztosra, de megpróbálhatok úgy tenni, mintha lenne valamennyi bizalmam felé, még úgy is, hogy jelenleg lassan senki felé se szabadna lennie. - A felesége... boldog volt a házasságuk? - dobom be az óvatos kérdést, hiszen ha a feleségének köze volt a nyomozóhoz is és közösen jártak pszichiáterhez akkor ez is fontos lehet. A jó ég tudja, hogy a nő hogyan halt meg egyáltalán. Elvileg baleset volt, de hát lássuk be az én halálmat is könnyen balesetnek állíthatták volna be, ha sikeresen leszorít az útról az, aki megpróbált kinyírni.
Buck a fenyegető pillantása ellenére nem úgy tűnik, mintha támadni akarna. Leül tehát a fotelbe, miután becsukta Leroy mögött az ajtót, és többször is megrezzen, amikor villám hasítja ketté az egyet. A csoportban is látszott, hogy súlyos terhet cipel, de lehet, hogy ilyenkor esténként, magányosan még inkább rátörnek a depressziójával kapcsolatos sötét emlékek. A pálca, amíg Leroy kezében van, cseppet sem érdekli, nem tartja fenyegetésnek a férfit. Ő azért belekortyol a sörbe, és próbálja összeszedni magát. – Nem, csak maga meg én. – És valóban, Leroy nem hall mozgást, de igen szagot sem érez. Ám valami ismerőset kintről a kocsi irányából igen, de már nagyon gyenge, tehát bárki is vezette a kocsit, már lelépett, ebből kifolyólag nem Buck volt az, hanem volt még itt valaki. – Igen, jó régen visszavonultam. – Biccent az öreg, tehát ez azért egy közös pont bennük. – Akkor is így esett.. A feleségem meg a kislányom.. – Temeti most szinte zokogva az arcát a tenyerébe, törölgetve a könnyeit, de aztán felnéz. – Mit tudott meg..? Nem tudom, hogyan segíthetnék. Bob halott, a csoport pedig teljesen szétesik hármunk marakodása miatt.. Én Clarkon nevetek, Clark Sandrát gondolja kurvának, Sandra meg engem egy idiótának. A másik két őrült meg kész téboly.. Amíg legalább Bob élt, volt, aki összefogjon minket, volt folytonosság, rendszeresség. Kibeszélhettük magunkból a félelmeinket.. – Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert Buck aktája szinte teljesen üres volt, de így, hogy Anderson jelezte, hogy auror volt, vélhetően azért nem kaphatta meg Bob, mert titkosítva voltak az adatai. Ám talán pont Buck múltjában van valami, amit Bob nem vett észre, s mire kibogozta volna a szálakat, már megölték.
Az, hogy a kocsi itt van egyáltalán nem jó jel, de még nem vonhatok le belőle messzmenő következtetéseket. Az öreg nem tűnt úgy, mintha ilyesmiket véghez tudna vinni, de mindig érheti az embert meglepetés. Ha nem ő volt, de a kocsi itt van, akkor viszont nincs egyedül, ami túlerőnek számít, és még inkább bajban vagyok. Az úton nem csak jelezni akarták, hogy húzzak haza, sokkal inkább kivégezni, hogy biztos ne legyen velem több gond. Csoda, hogy a nyomozó, akivel beszéltem még életben van ezek alapján egyáltalán. - Az idő tényleg nem a legideálisabb, de idebent nem esik. - automatikusan körülnézek, felmérem a terepet, akár még vizes lábnyomot is keresek, hiszen valaki volt abban az autóban és most lenni kell valahol, hiszen az öreg papucsban van és egyáltalán nem úgy fest, mint aki képes lenne vezetni, ha egyszer a legapróbb villámlástól is megijed. A jelvényt észreveszem, a sört bár átveszem, de a pálca a kezemben marad, az italba pedig nem kortyolok bele, inkább csak leteszem a legközelebbi asztalra. Masszív alkoholistaként nem épp a legjobb, ha az ember sört iszogat, amikor épp komoly életveszélyben van. Kis hezitálás után végül csak a mellett döntök, hogy leülök szépen az öreggel szemben. - Nem tudtam, hogy auror volt. - kezdek bele, jelezve, hogy észrevettem a jelvényt és megpróbálom felmérni mennyire tudok vele értelmesen beszélni, miközben ilyen állapotban van. - Más is tartózkodik a házban Buck? - a figyelmem nem lankad, a vérfarkas ösztönök automatikusan kapcsolnak be ilyenkor, figyelek a hangokra, a szagokra is, érzékelem-e, hogy rajtunk kívül van-e más a közelben, vagy az illető nem jött be a házba. - Sok mindent megtudtam az utóbbi időben Bob halálával kapcsolatosan. Talán tényleg nem ez a legjobb idő, de ha mégis tudna figyelni rám azért nagyon hálás lennék. Bob érdemel ennyit nem gondolja? - nem úgy tűnik, mintha képes lenne ártani valakinek, de hát akadnak remek színészek, arról nem beszélve, hogy esetleg olyasmire is képes lehet, amire az ember nem is gondol, akár ő sincs vele tisztában.
Az eső egyre jobban szakad, villámok hasítják ketté az eget, némiképpen megvilágítva a kertváros amúgy halványan pislákoló útjait. A piros sportkocsin látszik a horpadás, s pici még gőzölög a motor is, ahogyan a hideg levegő lehűti, így eltéveszhetetlen, ezzel akarták leszorítani az útról Leroyt. A kezében tartott pálca azonban nem rémíti meg a házigazdát, aki simán ajtót is nyit, s bár az arcán elég fenyegető kifejezés ül, nem úgy tűnik, mintha neki akarna támadni Leroynak. – Rosszkor jött. – Bent ég a villany, kitárja az ajtót, hogy Leroy bemehessen, de nagyon csúnya tekintettel méregeti. Ha hősünk úgy dönt, hogy beóvakodik, bent sem kap a nyakába semmilyen támadást, átkot, teljesen nyugodt, és csendes minden. Buck kinyitja a hűtőt, elővesz két sört, kinyitja őket, az egyiket Leroy kezébe nyomja, majd a sajátjával lehuppan az egyik karosszékbe. Villám hasítja ketté ismét az eget, mire Buck megrezzen, szinte az arca elé kapva a kezét, mintha félne a vihartól. Leroy ebből gyaníthatja, bármi is a saját neurotikus betegsége, a viharral függ össze. Az egyik polcon egyébként egy régi auror jelvény található, Buck tehát régen a spanyol mágiaügyi minisztériumnak dolgozott. – Mint mondtam, nagyon rosszkor jött. – Ringatja magát előre és hátra, és megnyugtatásul inkább iszik a saját söréből. Nem úgy tűnik, mintha ő vezette volna a kocsit, már csak azért sem, mert semennyire nincs elázva, ráadásul papucsban van.
