2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat 2019-01-03, 12:39
First topic message reminder :
Szükség szobája bejárat
A Szoba a hetedik emeleten található, szemben egy faliszőnyeggel, melyen Badar Barnabás próbálja a trollokat balettra tanítani. A leírás szerint egy üres falszakasz "rejti", aminek egyik végét egy ablak, másik végét egy embermagasságú váza határolja. Ha valaki belép a szobába, akkor az ajtó megjelenik a falon, ám csak akkor lehet kinyitni és utána menni, ha a következő érkező pontosan tudja, hogy ki és mi várja odabent. Más esetben a szoba masszívan ellenáll a betörni vágyóknak és nagyon nehéz erővel kirobbantani.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bólintok, valószínűleg francia a fazon, de az az igazság, hogy nem olvastam ennél jobban utána, nem volt sok elérhető információ, és kutatást pedig nem indítottam, annyira nem jártam a mélyére a dolognak. Éppen elég tanulnivalóm van, alig van időm arra, ami igazán érdekel, nem pazarolhatom az időmet feltalálok életrajzára. Ha vért izzadok is meg lesz az a karika, aztán egy kis fogcsikorgatással válaszolok. Szeretem azt a képet mutatni, hogy mindenhez értek, ez pedig egy eléggé egyértelmű példa arra, hogy ez nincsen így. - Nem a legnagyobb erősségem. Elképzelek egy vonalat és egy a kezem véletlenül se követi azt, amit szeretnék. - vállat vonok, mintha semmiség lenne, pedig látszik rajtam, hogy idegesít a dolog. Ha valamihez végképp nem értek, az nagyon fel tud idegesíteni, elvesztem a türelmem. Nyilván most nem, ezt a formát már nem egyszer kiszenvedtem magamból, így most is sikerül. Kihúzom magamat, és kicsit oldalt lépek, hogy Katherine-nek teljes rálátása legyen. - Azt hiszem úgy is lehet csinálni, hogy “meglepetés” legyen, de lehet manipulálni is. Én manipuláltam. Ha biztosra akarsz menni, akkor szőrszálat, fogat, valamilyen egyebet használhatsz a kívánt állatból, amit társul akarsz idézni. - magyarázom, egészen tárgyilagosan, ahhoz képest, hogy itt halott állatok testrészeiről is beszélhetünk, vérről, csontról, koponyáról, akármiről. A szőrszál az jóval barátságosabban hangzik, és egyébként tökéletesen elég is. - Familiárissal nem lehet problémájuk. Nem esznek, nem isznak, nem hullajtják a szőrüket úgy, ahogy az igazi állatok, nem csinálnak bajt, ha csak nem te kéred rá őket, és lényegében a létezésük értelme, hogy soha többé ne maradj egyedül. Egy megbízható, örök társ. - magyarázom, bár nem értem, hogy a szülei miért ilyen állat ellenesek. Minden házba kell egy-két cica vagy kutya, ahol gyerek van, azt hittem a normális családoknál így működik a dolog. Míg nem ismertük egymást, addig minden szavamat megfontoltam, amit megosztottam vele, velük, a Tekergőkkel, de most önkéntelenül szólalok meg újra. - Nekünk vadászkutyánk volt, nem egy kedves labrador vagy golden retriever, de velem teljesen kezes volt egész életében. A vadászgörényről Gina jut eszembe, mert olyan két éve nála láttam egyet, de valahogy azóta mintha a föld nyelte volna el, és inkább szóba se hozom. A rúna kész, szóval türelmesen várom, hogy elkezdje krétával felrajzolni magának. Mindig fontos és a varázslást erősíti, ha magának rajzolja fel a boszorkány az idézőrúnáit, nem valaki másét veszi át félúton.
Na igen látszik, mennyire mások vagyunk hiszen engem pedig az lep meg, hogy ő mennyire komolyan vesz mindent, pedig ismer már egy ideje és tudja jól, hogy nem vagyok én olyan profi, meg aztán el is rontok dolgokat nem is ritkán. A legutóbbi kis házidolgozat porraégés fiaskót még jó, hogy nem látta... De végül bólintok, tényleg úgy kellene hozzáállnom, mint ő, hogy menni fog, de remélem, hogy tényleg nem okozok majd csalódást. Sejtelmem sincs, hogy Corvus milyen tanár, de mivel mindent nagyon komolyan vesz, jó eséllyel ezt is és nem tudom tudja e kezelni a én kudarcomat, ha mégis erre kerülne sor. És a válaszát is elfogadom. Azt hiszem neki ezt még meg kell szoknia, tanulnia. Lehet, hogy ő komolyabban vesz mindent, viszont kevésbé ért az emberi kapcsolatokhoz és abban igenis én vagyok a jobb. Tény, hogy kíváncsi vagyok a válaszra, de el tudom fogadni, ha ezúttal azt mondja, hogy nem kapom meg. Ki tudja, lehet hogy egyszer majd mégis elmondja magától. - Tényleg nagyon fura neve van, olyan franciás. - és közben mégis furább még annál is, vagy csak kevés franciát ismerek, mert mondjuk tény, hogy nem tolonganak az ismerőseim között franciák. - Nem szeretsz rajzolni igaz? - látom én, hogy küzd rendesen, nekem könnyebben fog menni, ha fel kell rajzolnom krétával az asztalra. Nem volt gondom sosem a rajzolással. Nem vagyok profi, de lehet hogy akár még fejleszthetném is, de egy rúna jelet lemásolni nem okoz gondot, neki viszont totál nem áll rá a keze. Így persze még inkább értékelendő, hogy segít és türelmesen várok is, amíg küzd, gondolkodom a válaszon. Remek kérdés, végülis a patrónusom egyszer már öltött alakot és akkor nyuszi lett és imádom a nyulakat, de nem mást szeretnék. - Ezt én döntöm el? Mindig is szerettem volna macskát, vagy vadászgörényt, azok annyira cukik! Anyáék sosem akarták, hogy legyen állatunk, úgyhogy a suliban is baglyom lett. - húzom el picit a számat. Na igen, örüljek neki, hogy jöhettem miután apa összeomlott, nem hogy még válogassak is, de ha már lesz saját állatom milyen menő lenne egy vadászgörénnyel lófrálni! Bennem valahogy fel sem merül, hogy olyami legyen, mint egy farkas, vagy harcosabb állat, nem vagyok én magam sem az a harcos alkat úgy általában.
[You must be registered and logged in to see this image.] Mikor felnevet egy kicsit kizökkenek, amikor én a tanítóimmal vagyok szóba se jöhet nevetés és jókedv. Csak szigorú koncentráció és végeláthatatlan gyakorlás, ameddig tökéletesítem az igét vagy metódust, amit kell. Katherine-nel ez teljesen más, bár tény, hogy nem a tanára vagyok, egyetlen év van közöttünk, de akkor is furcsa nekem, hogy felnevet. Egyetlen emberrel tudtam volna nevetni, de ő már nincs itt… Csak picit felvonom a szemöldököm és megrázom a fejem. - Ne legyél kishitű. Úgy kell neki menned, hogy bármire képes vagy. Boszorkány vagy. Varázserő folyik az ereidben. Évek óta tanulod uralni az elemeket, bűbájokat, átkokat igézni. Erős vagy és ez az erő egy új életet hív majd életre. - mondom, átható komoly tekintetemmel a lány szemébe nézve. Így kell gondolnia magára, én így gondolok magamra, amikor egy-egy kihívással szembe állok. És mi van akkor, ha tényleg sikertelenül zárjuk a napot? Nem tudom. Attól függ, hogy tényleg próbálkozott-e teljes erejével. Ha igen, és így is elbukik, akkor nem hiszem, hogy használ neki, ha újra kizárom. Velem azt tennék, büntetést kapnék, de teljesen más fából faragtak minket. - Ez esetben nem szeretnék róla beszélni. - válaszolom teljesen őszintén és egyenesen. Ha azt mondja, hogy ez egy járható út, akkor elhiszem neki. Mellé állok az asztalhoz, átnézem a dolgokat, amiket összegyűjtütt, aztán egy pergament és egy pennát veszek a kezembe és elkezdem felskiccelni a rúnát, amit én használtam. - Idézőkör az alapja, és arra jön még néhány jel, amiket a familiáris feltalálója tett hozzá. Valami… Hamon Joulice-Melange. Furcsa egy neve van. - vonom meg a vállamat miután közbevetem ezt a kis megjegyzést. Egészen biztos vagyok benne, hogy valami franciás kiejtéssel kéne mondanom, de beletörik a nyelvem. Mindegy is. Szinte Katherine fölé magasodom azzal a húsz centis különbséggel a magasságunkban, de ahogy lehajolok a rajzoláshoz az arcunk közel egy magasságba kerül. Látszik az arcomon, hogy a rajzolás nem éppen a kedvenc elfoglaltságom, a vonalaim szögletesek, nincsen benne semmi elegancia vagy szépség. A rúnamágia igen szép mágiaág, de a kezem nem így gondolja, egyszerűen sehogy se lesz olyan szép a vonal, ahogy elképzelem. De ez van, a célnak megfelelnek, csak vért izzadok, mire elkészülnek. - Milyen állatra gondoltál társnak? - kérdezem, mintegy közbevetve, míg húzom a vonalakat.
Hát igen és én pont azért nem vagyok oda értük, mert nem igazán szeretem ezt a rettenetesen törtető stílust, amit képviselnek és egyébként is annyira mások, mint én. Bennük még valahogy nem sikerült meglátnom azt a pozitívumot, amit Corvusban igen. Persze ő is elég jól elrejti, de az ő arcán a dac mellett azért ott ült mindig is valamiféle szomorúság, úgyhogy igen neki szüksége van másokra is, az Ollivanderek meg csak simán fenn hordják az orrukat. - Akkor lehet, hogy holnapig itt leszünk. - zavartan nevetem el magamat, mert na lássuk be Corvus megjegyzése annyira komoly volt így ebben a formában és igen azt hiszem komolyan is gondolta. Persze tudom, sejtem, gondolom én hogy pont e miatt sokkal jobban teljesít, mint én vagy akár a legtöbben az iskolában, csak hát én ennyire azért nem vagyok kemény és kicsit félek, hogy mi van, ha tényleg nem jön össze és megorrol rám és... akkor megint haragban leszünk hónapokig? - Tényleg elég bonyolultnak hangzik és... tudod, ha nem szerentél valamire válaszolni azt is megértem, ha csak azt mondod, hogy nem szeretnéd elmondani. - teszem még hozzá gyorsan és egészen halkan miközben próbálom elpakolászni a dolgokat úgy, hogy a kezem ügyében legyenek, amikor kelleni fognak majd, aztán már a kezemben a kréta és újra kérdőn pillantok rá, hiszen nem tudom a rúnát, amit fel kell rajzolni, vagy azt is érzésből kell? Nem, azért azt nem hiszem, úgyhogy megvárom, amíg megmutatja, vagy elmondja pontosan hogyan néz ki, akkor tudom elhelyezni a többit is szép sorban. A bűbájtan, ami mindig is a legjobban ment nekem, bár még nem tudom milyen varázsigét kapjak elő, de gondolom eszembe fog jutni és olyasmit érdemes, ami a legközelebb áll hozzám.
[You must be registered and logged in to see this image.] Bár sokszor tűnik úgy, hogy a könyveimre jobban figyelek, mint a barátaimra, a szemem sarkából mindig felpillantok, ha valami érdekes csapja meg a fülemet, vagy a sokadik érzékemet. És ezek közé tartozik az is, hogy számon tartom a viszonyokat a lányok között. Azaz nem csak a lányok között, hiszen Benjamin is itt van, és azt is látom, hogy ők ketten Katherine-nel milyen közel állnak. Vagy álltak? Ameddig egy hadsereg lány be nem jött a képbe, mint a fiú legújabb legjobb barátja. Persze tipikusan a kedves szomszédfiú, persze, hogy minden lány barátkozik vele. - Ha ők ott lesznek, akkor biztosan találok valami okot, hogy az Ollivanderekkel érdemes kapcsolatot építeni, vagy akármi. - bólintok, ezzel lezárva a témát. Ők tényleg törtetőek, akkor bukkannak fel, amikor belefér a ragyogó életükbe. Végül is ebben én pedig hozzájuk húzok, valamilyen szinten ők még kívülállóak, ahogy én is az voltam, ameddig újra meg újra a körülmények arra nem kényszertítettek, hogy csatlakozzak. Már csak egy kósza emlék, amikor csapatostul nekem rontottak a tóparton, több, mint két és fél éve. - Addig próbálod, ameddig nem sikerül. - válaszolom egyszerűen, és talán egyben egy kicsit szárazan. Érezhető a hangomon és ezen a válaszon, hogy én pontosan így lettem tanítva. A végkimerülésig tökéletesítettem a tanult varázslatokat, mindent megtettem, amit elvártak tőlem, perfekcionista mágusok perfekcionista diákokat teremtenek. De ez az attitűd tett azzá, aki vagyok ma, emiatt idéztem meg az évfolyamon elsőként a familiárisomat, ezzel értem el, hogy a legtöbb mágiágban kiemelkedjek a többiek közül. Amire csak szükségem lehet ahhoz, hogy a jövő nagy mágusai közé tartozzak. Nagy tetteket várnak tőlem… Talán sötéteket, de nagy tetteket. Bár ne visszhangozna bennem minden, amit Voldemort Nagyúrról valaha is megtudhattunk, minden, amiben a szüleim követni akarják őt és a mintájára szabni! Körbesétál, én pedig csak a tekintetemmel követem végig a mozgását. Egy kicsit talán nyúlt az elmúlt években, de hiába, mert én mint mindenben, ebben is megelőztem a többieket és már tizenhat éves koromra majdnem egynyolcvanig nyúltam és most, hogy betöltöttem a tizenhetet, úgy tűnik már így is maradok. Ő viszont még mindig apró, nem is csak hozzám képest. - Van egy rúna, amit fel kell rajzolnod és fölötte égőt állítani és egy apró ónedényt. El kell morzsolnod a füveket, amiket választottál és kiválasztani azt a mágiát, ami a legközelebb áll hozzád és annak a pálcaintését használni, aztán hozzáadni azt a dolgot, amit helyesnek vélsz. Ha nem sikerül, akkor nem sikerül. Lejegyzeteljük, hogy mikor mit milyen sorrendben tettél, és elkezdjük elölről, megváltoztatva. - magyarázom neki, de elsikkasztom a kérdésére a választ. Elhallgatok, fapofát vágok, mintha csak véletlen felejtettem volna el válaszolni és meredten nézek a munkaasztalra, amin a kréták, edények, égők sorakoznak. Ez nem egy egyszerű idézőbűbáj, bár úgy lenne! Egy ige, egy pálcaintés, és kész. Vajon annyira fellelkesül, hogy neki is esik, vagy észreveszi, hogy nem válaszoltam?
- Meghívtam őket, nem lett volna fair, ha nem. - bár azért ebből setjethető, hogy nem épp ők állnak hozzám a legközelebb. Lizzyt alig ismerem, Gilly pedig már elsőre is elég fura érzéseket váltott ki belőlem. Innen nézve még mindig jobban kedvelem a nem rég felbukkant MB-t, aki bár mint kiderült Ben elég jó barátja, akiről én semmit se tudtam eddig, de mégis stílusban jóval közelebb áll hozzám, mint a törtető és nagyon csini Ollivanderek. Inkább jobb is, ha most az ajándékra koncentrálok, miszerint Corvus segít nekem cserébe a kis meglepetésért. Nem vártam én el ilyesmit, de ha akarnám se tudnám az izgatottságomat leplezni. - Tehát ez egy speciális varázslat. És, ha nem sikerül, mert nem vagyok elég jó? - persze, hogy félek, hiszen a kis csapatban én vagyok a legfiatlabb és közismerten nem vagyok a legprofibb boszorkány, főleg hogy eleve mugli családból származom. Mármint apa varázsló, de hát ezt sose mondta el nekünk. Az egyedüli kvázi meglepő különlegességem az, hogy bánni tudok a vízzel és ez valahogy egyre jobban és erősebben megy. Nem is értem, hogyan sikerült ilyesmire szert tennem. - Nem is tudom... na jó. - hümmögök kicsit, aztán megpróbálok koncentrálni, körülnézni a szobában a hozzávalók között, amikor megjelentek a polcokon. Megpróbálok ráhangolódni a dologra, remélve, hogy egyszerűen megérzem, hogy mire van szükségem, ahogyan Corvus mondta. Szépen végigmegyek a polcok előtt, aztán néhány perc múlva már pár aprósággal térek vissza. Van ott két féle gyógynövény, valami vörös por, áttetsző gyöngyök egy kis csészében, és érezhetően a pálcám is majdhogynem bizsereg, így azt is előveszem. Ettől függetlenül kissé ráncolom a homlokomat még így is. - Te mit csináltál hozzá? - kíváncsi vagyok, mert azt látom, hogy ott van mellette a farkas, na de vajon mi lehet Corvus lelkének a magja, mi lehet az ő esszenciája, amiből létrejött a farkas?
[You must be registered and logged in to see this image.] Még ha az a Benedict is lenne, nem egy kissé oldalági, hanem a nagyhírű család, akkor se lenne elég ahhoz, hogy a szüleim elengedjenek hozzájuk. Nem tagjai a 28 nagy családnak, az igaz aranyvérűek csoportjának, bár Morganék sem azok, és oda is elengedtek… Csak tőlük akartak valamit. De Benedictékről még csak szó se nagyon esett a házban, csak akkor, amikor kiderült, hogy Bexley nem is Wildfield, hanem egy Benedict lánya, akkor is a szüleim hidegen és gyorsan lezárták, hogy micsoda szégyent hoztak a családjaik nevére és kvázi megszakították a szociális kapcsolatot velük. Persze próbáltak volna csak tőle eltiltani akkor, esélyük se lett volna. Alig páran tudnak arról, hogy mielőtt elment volna végleg, azelőtt egy ideig egy párt alkottunk, elcsattant néhány csók, soha nem beszéltem erről senkivel, de az iskolának szeme és füle van, a pletykák megindultak. Egy kicsit reménykedek benne, hogy a nevek között megbújik valaki, aki miatt szívesen engednének el, de ha nincsen valaki “különleges”, már a szüleim számára, akkor nem sok esélyem lehet. Talán ha az Ollivander lányok ott lesznek, az elég. A pálcakészítő mester unokái igazi megállíthatatlan, törtető, céltudatos kis boszorkák, éppen olyanok, amilyeneknek a szüleim képzelnek el egy sokra hivatott aranyvérűt. És ugye a 28 nagy ház tagjai… - Meglátjuk. Talán ha az Ollivandereket is meghívtad, vagy egyszerűen azt mondom, hogy úgy tudom ott lesznek. Megpróbálom, köszönöm a meghívást, Katherine. - biccentem meg a fejemet, egy picit formálisan, mintha ezzel akarnám visszaszerezni a tartásomat, ami az ajándékok és a meghívás miatt picit megborult. Mintha nem érezném magam biztonságban, ha nem tartom a távolságot és látja, hogy vannak érzéseim. Végigszalad rajta az izgatottság, ahogy leesik neki, hogy miért néztem olyan jelentőségteljesen a familiárisomra. Látványosan nem osztozom az izgalmában, nem ragadom meg a kezét, hogy lányosan sikongatva örömködjünk, de a magam módján azért élvezem, hogy ennyire felpörgött. Tehát a szám sarkában felsejlik egy elégedett félmosoly. Előre engedem, valahol kíváncsi vagyok arra, hogy milyennek is képzeli-e el ezt az egészet, aztán követem a megjelenő terembe. - Nincsen tökéletes eljárás, minden embernek magának kell összeraknia a folyamatot, amivel életrehívja a familiárisát. Egy olyan módot, ami illik hozzád, olyan alkotóelemekkel, amiket úgy érzel, hogy a lényed részei. Mert a familiáris egy olyan állati társ, ami lényegében a tested kivetülése, nem csak egy egyszerű bűvölt állat. - magyarázom neki, miközben próbálom felidézni, hogy én hogyan is csináltam. Mint majdnem mindenben, egy cseppet megelőztem a koromat, és nem is igazán volt, akihez fordultam volna, hogy segítsen az idézésben. Illetve voltak kérdéseim a tanáraimhoz, de kimondottan nem segítettek végig a folyamaton, mint ahogy én teszem most Kath-tel, és ahogy rengetegen csinálják itt egymással, átadva a tudást. Az én utam... Az biztosan nem lesz nekivaló. A farkasom csak leheveredik a közelünkben, mivel a lányt már elfogadta, így nincsen semmi morgás, közénk kerülés, távolságtartás, amit mással szemben csinálna. - Most, hogy ezt elmondtam, eszedbe juttatott valamit? Megérzés, hogy mi is a lelked... magja? - kérdezem, próbálva előhozni valami isteni szikrát a hozzávalókka kapcsolatban.
Tudom én, hogy nem könnyű a szüleivel, vagy meggyőzni őket, hogy elengedjék főleg hozzánk. Nem vagyok nagyhírű család tagja... vagyis de a nevem alapján, csak hát úgy rendesen nem. Missy pedig végképp nem valaki, csak egy tanár, aki a tetejében egyedül neveli az ikreket. Nem a legjobb ajánlólevél ez olyan emberek előtt, mint Corvus szülei. - Hátha sikerül! - én azért reménykedem. Hátha kitalál valami jót, amivel be lehet adni a szüleinek, hogy fontos, vagy csak visszakéreckedik az iskolába és akkor itt már nem olyan nehéz leugrani Roxmortsba pár órára, abba már nehezebben szólhatnak bele a szülei, ha egyszer itt sincsenek. - Tudod, csak a többieket. - na jó nem mondom, hogy mindenkit ugyanakkora lelkesedéssel, de egy csapat vagyunk, vagy mi a szösz, úgyhogy végülis fura lett volna kihagyni bárkit is a meghívásból. Persze így is benne van a pakliban, hogy nem mindenki tud jönni, mert a családjával karácsonyozik. Azt hiszem valahol tudat alatt ,vagy nem is csak tudat alatt részben Ben miatt van az egész, hogy neki egy kicsit jobb legyen az ünnep. Amikor pedig kiderül, hogy Corvus mire gondol cserébe azért, hogy hoztam neki meglepit elkerekedik a szemem és persze egyből felpörög a lelkesedésem is. - Tényleg? Komolyan? Szerinted menne nekem? Jajj azt se tudom, hogy milyen állat legyen! Egyáltalán ezt én döntöm el? - izgatottam topogok egyik lábamból a másikra, miközben ő hátrébb lép, hogy a szoba az én vágyaimat helyezze előtérbe, így pár pillant múlva már ki is rajzolódik egy ajtó és amikor az izgalomtó kissé remegő kézzel lenyomom a kilincset egy kis terem tárul a szemünk elé, a fal mellett asztalok, néhány szék és vitrinek is vannak, mindenféle hozzávalókkal és egyebekkel. Kérdőn pillantok Corvusra, hogy ilyesmire gondolt, számított-e, hiszen nekem gőzöm sincs mi kell egy familiárishoz, de nem mondom, hogy nem irigyeltem már régóta, hogy neki van.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem beszéltük meg azt az esetet, ami miatt haragudtam rá, de valljuk be, hogy már lassan fél év telt el azóta. És lehet, hogy egy karótnyelt sznob arisztokratát lát csak bennem, mert nem engedek sokkal többet látni, de… nem vagyok ennyi. Talán, ha korábban egymásra találnak Bex-szel , akkor könnyebb lenne, vagy ha Bex nem hagyott volna itt… Mindegy. - Ez nem ilyen egyszerű. Nem hülyék. Morganékhez is csak azért engedtek el, mert át akartak adatni velem egy levelet a szüleinek, de… nem úgy történtek a dolgok, ahogy kellett volna. - elhallgatok. Régen nem gondoltam már arra a levélre, ami a kabátom belső zsebéből sosem került Mr. Morgan kezébe. - De gondolkozom majd rajta minden esetre. Kiket hívtál még meg? - kérdezem, mert a legutóbb is úgy engedtek el, hogy kaptam egy, úgymond, diplomáciai küldetést. Jó is így felnőni, hogy már az első naptól csak úgy rendelkeznek az életemről, hogy mi hozhat hasznot számukra, a kapcsolataik számára, és persze az elméjükben az én számomra. Hogy végigkövessem a kijelölt utam, hogy olyan babérokra törhessek idővel, mint a Sötét Nagyúr, hogy én legyek az, aki majd továbbviszi az örökségét. A Flintek soha nem hagyták el Voldemortot, sőt, titokban életben tartották a muglik alsóbbrendűségének betonbiztos hitét. Mert mi többre vagyunk képesek, bennünk ott dübörög a mágia, és a muglik hozzánképest olyanok, mint unikornis mellett az öszvér. Ha valaha kaptam valamit, akkor azok könyvek voltak, mágikus eszközök, vagy családi ereklyék. De olyan, ami a lelkemet táplálná, amiben van egy cseppnyi szentimentalizmus, olyat soha. - Próbáljunk ki valamit. Katherine, szeretnél te is familiárist? Ha nagyon szeretnél, akkor talán képesek vagyunk arra, hogy a Szükség Szobájában megtaláljunk hozzá mindent, ami kell. És megmutatom, hogy hogyan hívtam én a farkasomat életre. - magyarázom neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy ilyesmire is lehet használni a mágikus termet, de végül is egy próbát megérhet. Ezért is hátráltam ki, hogy az ajtó lassan eltűnjön, az én vágyaim szertefoszlanak, és a griffendéles lány kívánságát teljesítse majd a szoba. Egy próbát minden esetre megér. És hogy a csapatban ki micsoda? Az én szerepem nyilvánvaló. Én vagyok az ördög ügyvédje, aki mindent megkérdőjelez és mindent máshogy lát. Egy másik szemszög, egy görbe tükör, az agy, ami másként fordul. Mondjuk pont ezért is vagyok kicsit kívülálló, akármit is csinálunk közösen, bár én tényleg törődök velük a szívem mélyén, csak nem tudom kimutatni.
Már azt is félsikernek könyvelem el, hogy nem Benedictként szólít meg, e mellett már fel sem veszem azt a cseppnyi piszkálódást a miatt, hogy rohantam utána. Ez most bőven elég, legalább már kisebb esélye van, hogy mondjuk simán lerázna, sőt még az ajándékot is átveszi, ami újabb lépés, hogy rendeződjön a viszonyunk, már amennyivel ugye az egyébként is magának való Corvusszal bárkinek is rendes viszonya lehet. - Oh, sajnálom. Akkor... titokban tartjuk, te pedig valami mást mondasz nekik. - vágom rá azonnal, mert nekünk Bellel mindig ment azért az ilyen kisebb füllentés, de közben leesik, hogy nem biztos, hogy az ő esetében, az ő szüleivel is működhet az ilyesmi. - Mármint, hátha működne. - teszem gyorsan hozzá. Azért lássuk be Corvus esetén óvatosnak kell lenni, mit mond az ember, a végén még zokon veszi, vagy mifene. - Én igazán nem is vártam semmit, nem azért adom. - mondom egy mosollyal, mert hát nem azért ad ajándékot az ember, mert viszonzást vár. Egyébként is szerintem Corvus még nem sok olyan ajándékot kaphatott, amkit igazán szívből adtak neki és ez olyan nagyon szomorú. Épp ezért úgy gondolom, hogy már neki is jár egy kis apróság, én már kaptam sokféle ajándékot, az elmúlt években, de kétlem, hogy őt elszokták halmozni a szülei. - Oh mit? - pillantok rá meglepetten és kissé értetlenkedve nézek a familiárisra. Nem, persze hogy elsőre nem rakom össze, hogy mire is gondol, de na lássuk be még mindig nem én vagyok a csapat esze, bár... ha jobban belegondolok igazából gőzöm sincs, hogy akkor én a csapat milye vagyok.
[You must be registered and logged in to see this image.] Megrezzenek, már-már úgy, mintha megijednék, amit természetesen nem szoktam. Még is a kiabálásra, ahogy a nevemen szólítanak átjár az idegesség. Nem azért, mert olyan ritkán hívnak Corvusnak a Flint helyett, ezt már sikerült megszoknom. Viszont a kiáltás olyan emlékeket ébreszt fel bennem, amik nagyon is kellemetlenül érnek. A sok menekülés, életveszély, katasztrófa, amit együtt sikerült átélnünk nyomot hagyott bennem, pedig talán éppen belőlem nézné ki mindenki az érzéketlenséget. - Katherine? - fordulok vissza, egy kicsit megmerevedve, és a kezem már keresné a pálcát. Nem vagyok egy izmos gyerek, soha nem volt semmire a két kezem a válaszom, csak a pálcám, így ez egy igazán ösztönös mozdulat. - Valami baj van, hogy így rohansz utánam? - vonom össze a szemöldökömet, kicsit piszkálódva, de különösebben nem gonosz éllel. Régen volt, hogy elárulta a titkomat Morgannek, azóta rengeteg víz lefolyt már a Temzén, de azóta se kimondottan mondtam neki olyasmit, hogy megbocsátanék. - Ó! - szalad fel még jobban a szemöldököm, amikor egy kicsit szétszórtan elkezd beszélni, aztán a kezembe nyom egy csomagot, rajta egy kis levéllel. A hónom alá fogom a könyvemet, hogy mind a két kezem szabad legyen, és először a kis borítékkal kezdek, azt könnyebben kicsomagolhatónak ítélem. - Karácsonyi ajándékot hoztál nekem? És meghívót vendégségbe? - mondom ki az egyértelműt, átfutva a meghívó szövegét. Átszalad a számon egy kicsi fintor, aztán felemelem a pillantásaimat a lányra, és a szenvedő képemet szavakkal támasztom alá. - Nem tudom még, hogy a szüleim elengednek-e, a korábbi tapasztalatok alapján a lehető legtávolabb akarnak tartani tőletek. Még itt az iskolában is kapom a leveleket, ha visszajön az információ, hogy veletek lógok. - közlöm vele egy kicsit szájhúzva - tehát a szájhúzás nem a meghívásra magára szól, hanem inkább arra, hogy a szüleimmel feszültséget kelt ez az egész. Aztán rátérek a könyvre, és jön az újabb szemöldök ráncolás. Megforgatom, belelapozok, először az első lapon lévő feliratot futom át, és valami fájdalmas együttérzés átszalad a szememen, aztán a Jancsi és Juliskánál akadok meg és egy sötét mosoly kerül az arcomra. - Milyen ötletes! - majd egy kínos köhintéssel nézek fel a könyvből. - Nagyon köszönöm a könyvet, de én nem készültem semmivel, Katherine. - vallom be őszintén, már-már bűnbánó hangon. Hiába vagyok a legmódosabb a csapatból, talán Morgannel vetekedve, de az ajándékozási képességeim igen csak hiányosak. Nem is gondoltam arra, hogy kéne ajándékoznunk. - De talán még is tudok valamit adni, ami jobb lehet, mintha egy pár zoknival leplek meg. - indulnak meg a fejemben a fogaskerekek, és lépek még egyet hátra a Szükség szobájának ajtajából és sokatmondóan letekintek a familiárisomra, aki pedig lustán és büszkén felemeli a fejét és kihúzza magát mellettem. Miért is ne? Egy próbát igazán megér!
Már vagy félórája szaladgálok és próbálom előkeríteni Corvust, ami most igen nagy kihívásnak tűnik, de akkor is jó lenne ma ezt elintézni, mert holnap tanulnom kell, aztán mindjárt itt a szünet és sejtelmem sincs, hogy hazamegy-e majd, mert azt tudom otthon lenni nem szeret, de ez nem jelenti, hogy nem kell mennie. Én Roxmortsban leszek és nem húzhatom sokáig, hogy odaadjam neki, amit akarok. Persze tudom, hogy még mindig pipa rám, de nagyon remélem, hogy idővel azért megbékél, hiszen már régen volt ez a nagy hiba, amit elkövettem és bocsánatot is kértem érte, örökké még sem haragudhat rám ugye? Remélem legalábbis, hogy ő is tudja, hogy a barátoknak még ha hibáznak is megillik bocsátani, bár néha sejtelmem sincs, hogy ő ténylegesen barátoknak gondol-e minket... engem, vagy csak nincs más, akivel lehetne és ezért van időnként velünk? Végre sikerül kiszúrnom a folyosón. Igaza volt annak a srácnak az ebédlő környékén, hogy látta a klubhelyiség irányából errefelé jönni és nem maradtam le róla, hogy még utolérjem épp az előtt, hogy eltűnne a Szükség szobájában, mert mint tudjuk, ha oda bemegy akkor aztán végképp tuti, hogy nem találom majd meg. - Corvus! - kiáltok utána, mielőtt még tényleg eltűnne a falban és nagyon remélem, hogy ha már megláttam, akkor nem fog mondjuk direkt meglógni előlem, vagy szabadítja rám szándékosan a familiárisát. Olyan jó lenne, ha nekem is lenne! De nem tudom, hogy kit kérjek meg, hogy segítsen megtanulni és lássuk be Corvusszal se olyan a viszonyom, hogy még én kérjek tőle szívességet, Ben meg ha tudja is hogyan kell, mostanában semmihez sincs kedve igazából. Végre loholva remélhetőleg sikerül utolérnem Corvust. Egy csomagot szorongatok, szép piros masnival van átkötve a zöld zörgős papírba csomagolt vékony kis csomag, a tetején a masni alatt egy piros boríték bújik még meg. - Remélem van pár perced, mielőtt... Mármint ugye nem zavarok? Csak odaszeretném adni ezt, mielőbb mindenki hazautazik. - és ezzel a mozdulattal a kezébe is nyomom a csomagot. A nagy lihegés közepette még a Boldog Karácsonyt is elmarad, pedig akartam ám mondani, de aztán valahogy mégis elmarad, ha nem jut eszembe majd kis késéssel. Ha netán nekiállna kibontani a kis csomagot, akkor egy könyv van benne, történetesen egy mesekönyv, egyszerű mugli darab. Grimm mesék, többek között a Jancsi és Juliska is benne van. A könyv különlegessége, hogy nem úgy vettem, kicsit már viseltesebb darab, az első lapján pedig kézzel írott szöveg: "Kathnek és Bellnek 6-dik születésnapjára. Apa és Anya" A borítékban pedig egy meghívót találhat, amiben egy kis karácsony utáni vendégségbe hívom meg Missy-hez, ahogyan a többieket is meghívtam, mármint akinek már sikerült odaadnom a meghívót.
[You must be registered and logged in to see this image.] Egy újabb év eltelt, közeledik a karácsony, és ez a legnyomorúságosabb időszak egy olyannak, akinek nincsen igazi családja. Persze, van egy bátyám, vannak szüleim, vannak, de minek... Sok-sok éven keresztül annyi örömöm volt, hogy a karácsonyi időszakban Bexékhez átmentünk vendégségbe, vagy ők jöttek hozzánk, de mióta Bexley elköltözött Bulgáriába és itthagyta a Roxfortot... És ez már egy éve volt. És a levelek ritkultak, és már karácsonykor sem találkozunk. Úgy tűnik, hogy ebben az évben tényleg nincs mit várnom a nagy szeretet ünnepétől. Persze ott vannak a többiek, még ha nem is mutatom olyan sok jelét, hogy a barátaimnak tekintem őket, még is észrevétlenül egyre több időt töltök velük. Ha csak olvasok is, a farkasom oltalma alatt, akkor is ott vagyok a közelben, míg ők beszélgetnek, játszanak, szórakoznak, de valljuk be... Ha valamit együtt csinálunk, az soha nem sül el jól, és ez már kezd bizonyosság válni. A halál lebeg felettünk, pengeéles kaszáját lebegtetve, és lépten-nyomon eszünkbe juttatja, amik történtek. Az én eszembe legalább is biztosan. Nehéz így nyugalmat és lelkibékét találni, ha a lelkem teli van sötét gondolatokkal, nem csak a szüleim miatt, a tanítóim miatt, de Sasha miatt is, Ben családja miatt, a sok horrorisztikus, traumatizáló élmény miatt. Még jó, hogy az arcom merev márványszobor, és így megtartom magamnak ezt a sötétséget. És akkor még a vérről nem is beszéltem... a vér... Befordulok a sarkon, és egyenesen a Szükség szobája felé veszem az utamat. Még csak nemrég fedeztem fel, illetve hallottam a létezéséről, de sosem éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá. El tudtam határolódni a világtól egy könyvvel, és a farkas morgásával, vagy az éles megjegyzéseimmel, és ez elég volt. De most annyira nem tudom, hogy mire van szükségem, hogy... Valójában kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán mit adna a terem. Már ha üresen találom, mert egyszerre csak egy alakot tud ölteni, és ha valaki már van bent, akihez nem akarok csatlakozni, akkor így jártam. Már pedig, mivel többen is tudnak a Szükség szobájáról, sokszor marad hoppon az ember. A szokásos Flint és Mardekár hímzéssel díszített uniformisomban sétálok, egy könyvvel a kezemben, farkasommal a másik oldalamon, arcomon a túlvilági gőgösség, amivel falat vonok a világ és magamköré, hogy véletlenül se akarjanak velem beszélgetni - meg persze kikezdeni, ha a még mindig sértett Noah-ra gondolunk.
Én nem akarok vele gonosz lenni és nem akarom, hogy miattam érezze magát kellemetlenül vagy miattam romoljon el ez a... baráti viszony, ami kezdett kialakulni. Nem is nevezném igazán barátságnak, hiszen nem tudom, hogy barátok vagyunk e, hiszen múltkor megszánt, amikor látta, hogy éppen szenvedek. Természetesen jól esett nekem, hogy odajött és segített, bár inkább az a helyzet, hogy Daniel miatt vagyok ennyire paprikás. Nem hiszem, hogy sértésnek vagy bántásnak tervezte volna a megnyilvánulásait, de akkor is éppen eléggé voltak sértőek. Arról meg ne is beszéljünk, hogy nem fogta fel, hogy NEM akarok vele franciául beszélgetni. Megértem azt, hogy hogyan reagált, biztosan neki sincs jó kedve, nem is haragszom rá. Csak valahogy nem jött jókor ez a fajta reakció és ezt nem is akarom titkolni előtte. - Nem vagyok legilimentor, de ezt még én is tudtam. - mondtam neki teljesen normális hangerőn vagy talán a kelleténél kicsit hangosabban, bár még mindig semmilyen érzelmet nem tükröz a hangnemem és a hangom sem. Egyszerűen azt veheti le, hogy sehogyan sem érzek a megnyilvánulásával kapcsolatosan. Egész jól megtanultam ezt, hiszen anyám mellett csak így tudtam életben maradni és normális maradni a viselkedése... borzalmas volt. Egyszerűbbnek tűnt a dolog, ha csak simán elsétálok és elmegyek, legalább nem fogunk összeveszni és... meglep, amikor utánam szól. Szépen lassan megfordulok, miközben elgondolkodom, hogy hogyan is kéne válaszolnom a kérdésére. A szükség szobájának az ajtaja pedig kitárul és... A hattyúk tava jelenik meg az ajtó mögött. Kiskoromban mindig is ezt a mesét olvastam el, ha zaklatott voltam és ideges. - Folytathatjuk a beszélgetést bent? - bár válaszát meg se várva indultam el befelé. Gondolom követni fog, ha a kérdését komolyan nekem szánta, de addig én gyönyörködtem a tájban és a látottakban, majd a tó melletti kiemelkedő tisztáshoz mentem.
Még mindig nem tudom magam tovább tenni ezen a dolgon, jobban mondva ezen az órán, amit Daniellel kellett eltöltenem. Ahogyan egyre többet gondolok vissza, úgy egyre jobban gyűlik bennem a harag és a düh. Egyszerűen nem tudom, hogy miért volt olyan és miért kellett ennyire erőltetetten barátkoznia velem. Persze megértem, én voltam az új lány, akinek minden még új és idegen, de akkor is. És az a megjegyzés, hogy megtanítsa e nekem a fordítőbűbájt. Egy kupát nem tudott megtölteni a legegyszerűbb bájitallal és majd pont ő fog nekem tanítani bármit is? Na ne nevettessen már. Igen, tényleg gonosz vagyok és tényleg nem kéne ilyeneket mondanom rá, de igazából túlzásba viszi ezt a barátkozás dolgot. Mindennek meg van a maga mértéke és ennek is meg kéne. Csak egy kis magaslati levegőre vágytam és egy kis friss levegőre. Szerettem volna az egyik torony ablakából kinézni és lenyugodni kicsit. Nem is kellene ennyire felhúznom magam ezen a dolgon, hiszen természetes, hogy mindenkinek van olyasmi, ami nem tetszik, csak mostanában túl sok ilyen dolog jön. Főleg visszagondolva a pár hónappal ezelőtt történt dolgokra... Ninonnal való találkozás is ráébresztett, hogy valójában mennyire haragszom Andréra és mennyire nem tudtam elfelejteni, hogy mit tett velem akkor a barátaival. Igazából én csak próbáltam elmenni a folyosón és nem is én voltam az, aki hirtelen csak ott teremt a másik előtt, de még idejében észrevettem a közeledőt és léptem egyet hátra. A legelső dolog, ami feltűnt nekem, hogy egy fiú az, így örültem, hogy a testem még időben reagált és nem értem hozzá. Valahogy még mindig nem megy nekem ez az érintkezés dolog a férfiakkal és nem hiszem, hogy ez mostanában fog megváltozni. Talán sosem fog. - lábad elé figyelni vagy nézni? - nem kell legilimentornak lenni ahhoz, hogy az ember befejezze ezt a mondatot. Bár a hang meglepett. Nem hittem volna, hogy pont majd Masonnal fogok itt összefutni. - Nem gond. - olyna semleges a hangom, talán látszik is rajtam, hogy nincs valami jó kedvem és hát az egyik legsötétebb árnyalatú rúzst kentem az ajkaimra. Ő biztosan nem tudja a jelentését, az egyetlen ember aki ismeri, az Cody, bár ő sem azért tudta meg, mert én azt annyira szerettem volna. - Nem történt semmi baj. - mondom neki, majd csak ellépek mellette és elindulok. Nem hiszem, hogy beszélgetni fog velem és most nem is érzem úgy, hogy nekem is kéne vele. Nem akarom, hogy rajta vezessem le a sok feszültséget, ami egy ideje csak termelődik benne.
Tárgy: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat 2019-01-03, 12:39
Szükség szobája bejárat
A Szoba a hetedik emeleten található, szemben egy faliszőnyeggel, melyen Badar Barnabás próbálja a trollokat balettra tanítani. A leírás szerint egy üres falszakasz "rejti", aminek egyik végét egy ablak, másik végét egy embermagasságú váza határolja. Ha valaki belép a szobába, akkor az ajtó megjelenik a falon, ám csak akkor lehet kinyitni és utána menni, ha a következő érkező pontosan tudja, hogy ki és mi várja odabent. Más esetben a szoba masszívan ellenáll a betörni vágyóknak és nagyon nehéz erővel kirobbantani.
| Clothes