2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Lesznek még gondok, ha ilyen könnyen elkalandozik a fiú, de ez nem Madre tartozik, legalább is jelenleg még egyáltalán nem rá tartozik. a majd sikerül felvételt nyernie, és a gyakornoka lesz, akkor majd fog ezzel foglalkozni, addig azonban békésen hátradőlhet - persze csak képletesen. Amíg a srác itt van, addig nem fog lazázgatni. A fiú válasza pedig kifejezetten érdekli, a végén azonban egy finom félmosolyt megenged magának, de az el is illan, és még a szemei is mintha kissé gyilkosan villannának meg, egyfajta figyelmeztető fénnyel. Nem agresszívan, inkább óvatosságra próbál inteni vele. - A szép szavak nem fogják megmenteni Mr Warrington, hacsak nem akar mégis bent ragadni az irodában. És az ellenfél túlbecslése pontosan olyan veszélyes, mint annak alá becslése. - hárítja finom, laza eleganciával a bókot, mint aki könnyedén határolódik el minden ilyesmitől. - Mr Warrington. - biccent az elköszönésre,és a távozó fiú után néz. Valahol kedves a megszólítás, valahol pedig mintha ez s csak egy kis flörtölős ügyeskedés lenne a részéről. De hagyja, nem szólja le, de bele sem megy a játékba. Megmarad teljesen pártatlannak. Ami pedig az egyedül állsóágát illeti, azt fedje jótékony homály, ahogy eddig is. Miután a fiú becsukta az ajtót, még átnéz néhány papírt, aztán felskicceli magának, milyen akadálypályát is szeretne összeállítani.
Azért zavartan elkapom a pillantásomat, hiszen nem illik egy tanárnővel, egy professzorral így szemezni, ám ő állja a tekintetemet, sőt vidámságából azt szűröm le, hogy ha nem is flörtölésről van szó, legalább szimpatizál velem. Nem tudom, hogy mikor változott meg az életszemléletem, de Lavender volt az utolsó diáklány, akivel kezdtem, mert fel kell nőnöm, és ha Daphne talán komolytalannak is tart, akkor is egy érettebb, komolyabb gondolkozású hölgyeménnyel tudnám manapság elképzelni magamat. Na nem azt mondom, hogy legközelebb virágot hozok a professzornak, de azért irigylem alaposan azt, akivel majd összeköti az életét, hiszen okos, és csinos is. Nem, azért Daphne se marad le ezen a szinten, sőt, korban közelebb áll hozzám. De most miért ezeken gondolkozom? Arra kéne figyelnem, ami a pályámat meghatározhatja… Na de állandóan elkalandozom.. - Nem sokkal. Kettővel. Az egyik állandóan leugatott, a másikat pedig nekem kellett megmentenem.. De mégis, mindkettő világlátott, és komoly gondolkozású. Olyan, amilyen én is szeretnék lenni. És mint Ön persze. – Teszem hozzá, hiszen tőle szeretnék tanulni, nem pedig másoktól. Különben is, aki képzett auror, még nem lesz jó tanár, mint ahogyan Ms. Eastwickről hírlik. A kezeimet tördelve hallgatom az elképzeléseit, és igaza lehet, ebben még nem mélyültem el annyira. Aztán mégiscsak felkapom a fejemet az utolsó, lényeges kérdésre, aztán heves bólogatásba kezdek. - Hogyne! Köszönöm a lehetőséget, kisasszony! – Ez utóbbit még amolyan búcsúzó bóknak tekintem, mert bár a kora az asszonyom megszólítást indokolná, hátha jól esik neki, hogy olyan fiatalosnak tartom, sőt, függetlennek is! Felállok, és mivel megbeszéltük a lényeget, apró meghajlás, aztán távozom is.
Az iskola falain belül kifejezetten jól esik még neki is, hogyha tud néhanapján valakivel szemezni egy jót, és egyenrangú partnerként kezelheti, mert ami azt illeti, itt a legtöbb ember diák, akik inkább korrepetálásra, meg javító dolgozatok ügyén jelennek meg, vagy pedig valamiféle pátyolgatásra szorulnak. Az izgalmas részek pedig e felett kezdődnek, és az Aurorközponti munka is ezért fekszik annyira a nőnek. De itt mégis annál kedvesebb és kezelhetőbb férfiak és nők jelennek meg, akiket nem kell legyőznie, és nem kell ellenük fellépnie intézkedési céllal - jobb esetben. Amikor Gerard a robotokat említi, akkor finoman felszalad az egyik szemöldöke, és lassan ingatja meg a fejét, mielőtt megszólalna. -Rossz úton jár Mr Warrington, ha úgy gondolja, hogy a gyengeségeinken való túllépés együtt jár azzal, hogy valaki érzelemmentes robot legyen. Mennyi aurorral találkozott eddig? És milyennek ismerte meg őket? - teszi fel a kérdést, jelezve, hogy szeretné, ha a fiú maga mutatna rá saját logikai hibájára.. Ami pedig az álmokat illeti, persze, mindenkinek szüksége van rájuk, így amikor a fiú rámutat erre, akkor biccent egyet. Tetszik neki a fiú lelkesedése, csak látott eleget ahhoz, hogy tudja, ebből két felé vezet az út, és nem biztos, hogy mindenki a jó és hasznos, helyes utat fogja választani. - Aurornak lenni nem azt jelenti, hogy megszüntetjük álmainkat és gyengeségeinket, hanem, hogy a helyén kezeljük őket és megtanuljuk a saját javunkra felhasználni őket. Megismerni és irányítani. Ezt a két szót jó, ha előre megjegyzi. - aztán a naptárjára pillant, és az akadálypályán kezd el gondolkozni, hogy mikorra tud valami közepesen nehezet összerakni. Mad tipikusan nem az a nő, aki hosszasan elcseveg és elteázgat a lehetőségekről. Ha a fiú tényleg át akar jelentkezni, akkor bizony ugyanazokat a dolgokat kell megcsinálnia, mint a többieknek. És egy laza akadálypálya pontosan erre alkalmas. Felméri a fiú lehetőségeit, megmutatja hiányosságait, és elgondolkoztatja, mennyire akarja ezt tovább csinálni. Nem kell mindenkinek ugyanolyan erősnek lennie, de mindenkinek ugyanazt kell megoldania. Az, hogy ezt hogyan viszi véghez, már alkatától függ.Lehet csellel, ravaszsággal, vagy puszta erővel. A képzés során ezért is vannak a szelekciós pályák, amik a megoldási módszereket figyelik meg az egyes gyakornokoknál és jelölteknél. - Holnap este fél 9kor legyen a gyakorlóterem előtt. - és ahogy a naptárra néz, már be is vésődik a programja, aztán visszanéz a fiúra,olyan "még valamit?" pillantással.
Többször összeakad a tekintetünk, és amolyan kellemes, zavarbaejtően bizsergető, amikor az embert egy ilyen gyönyörű, és okos nő vizslatja. Ám nem azért vagyok itt, hogy megremegjen a térdem, főleg, hogy Daphne miatt vagyok itt, aki manapság igencsak megmozgatta a fantáziámat. Ám mivel mégiscsak jólesik az embernek már csak esztétikai szemszögből, ha elveszhet a smaragdtükrökben. Alaposan össze kell magamat szednem, hogy tárgyilagosan összefoglaljam, hogy miért is akarok pályát módosítani. itt nem csupán a lelkesedésről van szó, hanem arról az erőszakról, amit Nox elkövetett ellenem. Általában az ilyesmit nem szokták erőszaknak megítélni, mondván egy férfi mindent élvez, de mégis, lelkileg kellőképpen összetört a dolog, hogy minek is lettem az áldozata. - Nem arról van szó, hogy valami érzelemmentes robot akarok lenni. A gyengeségeimmel együtt vagyok az, aki. De magamat, és másokat is meg szeretném tudni védeni. – Foglalom össze, noha értem, hogy mit szeretne, valamiféle indoklást kicsikarni, amely szerint az új pályára szeretnék állni. Azt hiszen igen prózai az indok, és talán nem is állja meg a helyét, hogy egy rossz tapasztalat alapján máris váltanék, de meg kell értenie, hogy a gondolat a jelenlegi munkámat illetően már bőven érett egy ideje, Nox csupán a végső lökést adta meg, igen keserű, lélekölő módon. - Ennyire nem vagyok nagyratörő, viszont értem a hasonlatot. Három év múlva azért még nem vezető szeretnék lenni, csupán gyakorlott auror. Azért nagyot álmodni ér.. – Mosolyodom el, hiszen pont azzal kerültem túl közel a naphoz, hogy nem volt meg a megfelelő védelmem. Éppen hogy akkor tudnék biztonságosabb életet élni, ha tudnám, hogy mire is vagyok képes. Azért az akadálypálya ötletére kissé bennakad a levegő, látszik, hogy itt már nem a csinos pofim a belépő bárhova, hanem komoly a tét. Nem is mértem fel, azt gondoltam, hogy ha csak felvázolom a tényeket, és az elképzeléseimet, máris ad egy esélyt. Tévedtem. Visszaút ellenben már nincs. Ha elhatároztam magamat, akkor csináljuk. – Mikor és hol? – Na nem mintha sürgetni akarnám a dolgot, biztosan némi időbe telik, amíg összerakja a pályát.
A srácnak nem is kell mindent észrevennie, Mad tele van olyan aparó mozdulatokkal és metakommunikációs trükkökkel melyek sokszor csak az ember tudatalattijára hatnak, és csak az veszi őket észre, aki hasonlóan sokat dolgozott a vallató szobákban, vagy sokat foglalkozott a lelkek egyéb megnyilvánulásaival, pszichológiával, arcelemzéssel.. de ez a nő sajátja, képzésének és képességeinek része, így alapvetően ő igyekszik minden rezdülést észrevenni és mindenből olvasni, míg a maga kifejezéseit inkább tudat alá küldeni, légkört teremtve. Sokszor az a leginkább célravezető. Amikor mesélni kezd, azt csendesen hallgatja végig, nem szakítja félbe a fiút, csak akkor szólal meg, amikor az lehajtja a fejét, és érezhetően elakad a szava. - Nem kell többet mondania, mint amennyit akar. Azt hiszem értem. Túl akar lépni gyengeségén, hogy ez többet ne fordulhasson elő. - és itt egy pillanatra elkalandozik, hogy kiábrándítsa-e már most a fiút, hogy pont a felé rohan vakon, ami elől menekülni szeretne, mintha egy sötét labirintusban lenne, és nem vette volna észre, mikor fordult rossz vagy más irányba. De úgy dönt, hogy nem ebben a pillanatban fogja összetörni az álmait, elég sebezhető így is. És mégiscsak egy diák reményekkel és álmokkal, nem egy bűnöző, akit még jobban meg kell törnie. - Az ambíciók szép dolgok, de mindenki onnan kezdi. És az már csak magán áll, melyik osztályra fog utána jelentkezni. - biccent egyet az egész erős kijelentésre, hogy nem akar levéltáros lenni, majd eltöpreng a fiú szavain, hogy hol is képzeli el magát később. - Ahogy elnézem, mélyről jön, és kifejezetten magasra vágyik. Csak ne kerüljön túl közel a naphoz, mint egy régi mondahős, aki aztán szárnyait elveszítve hullott még mélyebbre. - rövid hatásszünet, miközben végig a fiút nézi. - Nem tűnik lehetetlennek. Az irány jó, de a tempója biztosan gyors. Minden esetre van egy alkalmassági amin át kell mennie, ha szeretne átjelentkezni. Egy egyszerű akadálypálya. Ha sikerrel veszi, akkor beszélhetünk a továbbiakról. - érezhetően hajlik a dologra, legalábbis első körben nem lát benne nagyon nagy hátrányokat, bár tény, hogy az indító ok nem biztos, hogy a legbölcsebb tanácsadó, de van elég ideje a fiúnak ezt feldolgozni, és Mad ismeri a gyakornokokat. A legtöbbnek ilyesmi indokai vannak, mármint valamiféle ellenirányú érzés vagy mozgás, amit itt akarnak leküzdeni. Fiatalként sokan meg akarják váltani a világot, miért vegye el hát pont a fiútól ezt a lehetőséget? Ráadásul egy banki dolgozóval több vagy kevesebb, nem számít. És ha nem tudja venni az akadálypályát, akkor a jelentkezése úgyis esélytelen, ha viszont sikeresen teljesíti, akkor utána rengeteg ideje lesz tanulni, fejlődni, átgondolni a dolgokat, és megismerni közelebbről, mire is vállalkozott.
Azt nem mondhatnám, hogy a szüleimtől tanultam a jómodort, mert mindkettő egy arrogáns zsarnok. Ám talán az ő példájuk indított el azon az úton, hogy én igyekszem mindenkivel figyelmes, empatikus lenni. Mondhatni ha nem kaphattam, legalább adni tudjak. Azon azért nem kéne meglepődnöm, hogy ennyire tartja a szemkontaktust, hiszen felnőtt, érett nőciről van szó, akikkel meg én kezdtem eddig, javarészt tini diáklányok, akik gyakorta már attól zavarba jöttek, hogy megszólítom őket. Ettől azért én pirulok el kissé, hogy akaratlanul is összehasonlítom őt a gyengébb nem többi tagjával, de a külsejéből ítélve biztosan nem először nézi meg valaki férfiszemmel. Próbálom visszaszedni a gondolatmenetet, amin elindultam, a kedves mosoly azért segít visszazökkennem, a ravaszságot, sokat sejtetést valahogy észre sem veszem. - Nos más esetben nem szívesen mesélek róla, de mivel itt tényleg van jelentőse a szándéknak.. – Hebegem nehezen találva a szavakat, hiszen még csupán Daphének meséltem, no meg annak idején Lavendernek, de főleg magamba fojtottam a történteket. – Nos professzor, mint említettem, nem éreztem magam sosem ütőképes varázslónak, noha mások felé segítőkészen fordultam. A bank megbízásából kellett tárgyalnom, de összetévesztettem a partnert valaki mással, és elkábítottak. Valamiféle port csempésztek az italomba, és az történt, ami általában a nőkkel szembeni erőszak.. Vagyis velük a gyakoribb. Egy boszorkány a szerelmi bájitalnál erősebb vágyfokozóval.. tett magáévá, és ez.. – Hajtom le a fejemet, nehéz tovább mondani, de sejtheti, hogy azt akartam mondani, hogy olyan törést jelentett, amivel nem tudtam folytatni a korábbi életemet. Az már mindegy, hogy ez a szerelmi kapcsolatomat is teljesen felrúgta, de leginkább arról van szó, hogy nem akarok ilyen tétlen életet élni tovább. Inkább válaszolok a többi kérdésére. - Nem, aurorként semmiképpen sem levéltáros szeretnék lenni. Csakis terepen, éles helyzetben. – Ez nem holmi dacos fellángolás, az elmúlt hónapokban rengeteget gondolkoztam rajta. A jelenlegi munkámat sem adtam fel, de egyre inkább azt érzem, hogy ez már nem én vagyok. Nyilván az átképzésem során, már ha sikerül, kettős életet kell élnem, de akkor legalább tudnám, hogy van remény számomra. – Nem is tudom. Ötletem azért lenne. A bankban sosem volt karrier út. A koboldok voltak a főnökség, az emberek pedig csak az adminisztratív, kiszolgáló személyzet. Ám évek múlva, ha ügyes leszek, szeretném én is átadni a tudásomat, amolyan csapatvezetőként az aurorok között.. Ha ez lehetséges.
A srác kifejezetten úriembernek tűnik, ami eddig jó pont. És ahogy megnézi, meg végigméri, nem is annyira srác, mint inkább fiatal felnőtt, valahogy a húszas éveinek az elejét taposhatja, vagyis még minden bizonnyal ambiciózus, meg akarja menteni a világot, vagy legalább egy részét. És a megítélésében ismételten nem kell csalódnia. Könnyedén állja Gerard tekintetét, és mélyzöld szemei kifejezetten szépen csillognak,ahogy a fiút méregeti, majd amint leült, ő maga is helyet foglal, és amit elmond, az egészen karcsúnak tűnik. Az udvarias körre nem mond semmit, mely szerint nem marad sokáig, mert ez majd úgyis kiderül. Eddig nem dobta ki, és ez is haladás, de az indítékok és a szándékok, meg az elhatározás eddig elég karcsúnak tűnik Madeleine számára, és nincs meggyőzve arról, hogy neki valóban foglalkoznia kellene a fiúval. - Mesélje el nekem, Mr Warrington, miféle szörnyűségek vezették ide, éppen az én szobám ajtaja elé? - és valami kifejezetten ravasz, sokat sejtető félmosoly jelenik meg a száján. - És ki a szerencsés, akit meg szeretne védeni mindettől, vagy még több mindentől? - dönti enyhén oldalra a fejét, miközben a fiút nézi, és nem csak azt hallgatja, amit, hanem azt is, ahogyan mondja. Ami pedig az állását hirdeti, az valóban nem a legizgalmasabbnak hangzó valami. - Tudja azzal, hogy a munkája unalmas, és átlagos, az állásközvetítők szoktak foglalkozni. A történelem és a Reggeli Próféta is nem egy ereklyevadászt ismer, aki terepen dolgozik. Ugyanúgy, ahogy az Auror Központban is számtalan aktakukac és irodai dolgozó lapul meg, vagy levéltáros.. - és a hangja mintha kellemes csevegőbe váltana át, ahogy ezekről a dolgokról mesél, mintha egy délutáni teát fogyasztanának, és mindjárt áttérnének az időjárásra. Szemei azonban semmit nem árulnak el, de még csak azt sem lehet érezni, hogy Gerard veséjébe látnak. Mad nem szereti direktbe megfélemlíteni a tekintetével a másikat, ennél sokkal kifinomultabban kommunikál és ha másokra, de hát valahol e a szakmája. - Hogyan képzeli el magát három év múlva? Írja le hellyel-közzel pontosan, milyen kép él maga előtt. Hova szeretne eljutni? - és ebben rejtetten az is benne van, hogy Mad arra a legkíváncsibb, mégis mit gondol erről az egész aurorosdiról, gyakornokságról, és pálcaforgatásról a másik. Azonban a hangjából, meg a magatartásából is érződik, hogy egyelőre tájékozódik, és ellenségességnek, vagy támadásnak szikrája sincs a szavaiban. A kérdések ettől függetlenül lehetnek kényelmetlenek, de nem direktbe támadják a griffendélest.
Másféleképpen is köszönhettem volna, inthettem volna, a meghajlás is ide illő, ám már én is felnőtt vagyok, nem holmi kisdiák, s nagyon értékelem, hogy egyenlő félnek tekintve elfogadja a kéznyújtásomat. Igaz, hogy ha elfogad tanítványának, továbbra is meg fogom adni a tiszteletet, de a bemutatkozás talán legyen olyan, mintha egy üzleti ajánlat lenne. Lényegében az is, hiszen nem kötelező átvennie, valamit igenis nyújtanom kell, ha mást nem, hát a szolgálataimat. Amik most még igen csekélyek, de mindenki elkezdi valahol. - Köszönöm. Mindenesetre ezúttal nem szándékozom sokáig feltartani, ha már bejelentés, vagy egyeztetés nélkül jöttem. – Foglalok helyet elsőként, hiszen ő a házigazda, így neki kell belátni az egész terepet. Kellemesen felsóhajtok, nahát ez aztán roppant kényelmes fotel. A mélyzöld szemek zavarbaejtően szépek, nyitottak a világ dolgaira, most éppen rám, így akaratlanul is elmosolyodom, szokásom értékelni, ami így megfog. – Úgy vélem, hogy a világban több szörnyűség bújik meg, mint korábban hittem, és.. tehetetlennek érzem magamat. Nem tudok megvédeni senkit, ha egy gringottsi bankpultban ülve a galleonokat számolgatom, és aranyvérű befektetőket szolgálok ki. – Nem akarom túlzottan unatni, ám a kérdései jogosak, nyilvánvalóan szükség van rájuk, mint egy állásinterjún. Mindig is jó voltam a tárgyából, de más dolog pajzsokat felhúzni gyakorlópályán, és bábukat megsorozni átkokkal mint élő ellenféllel szemben. Összefonom a kezeimet, hogy legalább saját magamba tudjak kapaszkodni. - Nos nem nevezhető túlzottan karriernek, mert mindössze a szak neve volt ereklyevadász, valójában a gringottsi koboldoknak dolgoztam eddig. Azokkal kellett tárgyalnom, akik a bankban szerették volna tartani a galleonjaikat, vagy egyéb értéküket. Jobbára veszélytelen, unalmas munka. Félre ne értsen, nem az izgalom számít, nem azt keresem. Sokkal inkább segíteni szeretnék aktívabban másoknak, ha ez lehetséges. – Pillantok bele ismét a zöld szemekbe, tudom, hogy mindez túl kevés, de hátha úgy érzi, hogy legalább még formálható vagyok, nem pedig valami elszállt, arrogáns alak, aki csak újabb hatalomra vágyik.
Immáron tiszta asztal fogadja a belépő fiút, aki valóban ismeretlen a hölgy számára első ránézésre, de ez még nem jelent semmit, hiszen rengetegen járnak az iskolába, rengeteg diák van, akit nem tanított, és ha esetleg nem diák, akkor jobb, ha nem is emlékszik rá. Ez ugyanis azt jelenti, hogy még nem húzta ki a gyufát, és semmi komoly bűncselekménye nem volt, ami miatt a vallatóban kellett volna találkozniuk. Az meg, hogy hogyan is kapta meg ezt a helyet, és meddig marad itt, izgalmas kérdés, hosszú is lenne elmesélni, de bizonyos, hogy nem jelen tárgyalásra tartozik. Ugyanis mosta jelen helyzetre kell reagálni, és ez a szoba jelenleg Madeleine tulajdona - ha úgy tetszik. Amikor a fiú végül belép, és odasétál az asztalhoz, hogy bemutatkozzon, Mad is kezet nyújt, és határozottan szorítja meg, de nem túlságosan erősen. Sose volt munkás keze, de érződik, hogy nem a leggyengébb valakiről van szó. - Örvendek Mr Warrington, foglaljon helyet. Azt hiszem, ez egy hosszabb beszélgetés lesz. - invitálja hellyel a fiút,és ő maga is helyet foglal, miután meghallja, mi is az a bizonyos indok, amivel megkeresték. Mélyzöld szemei érdeklődve csillannak meg, kevés olyannal találkozott, aki szakot szeretett volna váltani, és olyannal még kevésbé, aki pont nála kötött ki, így érdekli, milyen motivációi is vannak a fiúnak. - Gondolom ezek szerint tudja, hogy nálam alapvetően auror gyakornokok szoktak megjelenni. Mi az oka, hogy erre a szakra szeretne váltani? - dől hátra egy kissé a székében, miközben tekintetét le nem veszi a fiúról, igyekszik megfigyelni annak nem csak szavait, de magatartását és hozzáállását, gesztusait is. Az emberi beszél nagyobb része ugyanis ott bújik meg. - És meséljem nekem egy kicsit az ereklyevadász karrierjéről is, csak, hogy kicsit megismerjem. - a konkrét tantárgy és tudásanyag pedig majd egy következő kör lesz, de nem akar annyira belemenni a dolgokba, meglehet, hogy ezekből a kérdésekből is kijön, hogy milyen képességekkel rendelkezik Gerard.
A zsebeimben turkálok némi pótcselekvés gyanánt, hiszen nem hoztam semmit. Annak idején, amikor már heti szinten mással kavartam, valahogy megszokott volt, hogy elhalmoztam mindenkit méregdrága ajándékokkal, virágokkal. A tanárnővel viszont ez nem randi, így ez nem szükséges, de csak úgy üres kézzel beállítani.. csóválom a fejemet rendesen. Különben meg nem sokat tudok a nőről, csak hogy a logikát követve nem kaphatta volna meg ezt a tárgyat, aki egyébként nem ért hozzá. A múltbéli sötét varázslatok kivédése tanárokkal nem hasonlítom össze, hiszen régen minden évben más volt, aki okított minket, de akkor azt hittem ez a normális rendszer. Esélyes, hogy el fogja utasítani a kérésemet, hiszen nem sok előképzettségem van, akkor marad az, hogy ereklyevadászként keresek olyan mentorokat, akiktől afféle nyomozást is lehet tanulni. Pótléka lesz csupán annak, amit most elképzeltem, de most minden ezen a nőn múlik. Tényleg hoznom kellett volna valami bonbont, a fenébe! Már nagyon nincs lehetőségem hátraarcot tenni, kopogtatásomra megérkezik a válasz, így lenyomom a kilincset, remélve, hogy egyedül találom. Nincs kedvem mások előtt magyarázkodni, vagy éppen új időpontban visszajönni. A nő egészen fiatalos, csinosnak is mondanám, de egy tanárnőt felszedni még nekem sem fér bele, főleg mivel Daphne-n agyalok mostanság. Közelebb lépve kezet nyújtok, hiszen már nem vagyok kisdiák. - Üdvözlöm Eastwick professzor. Még nem tanított, mert korábban végeztem az első hét évvel, utána pedig ereklyevadász szakra mentem. Gerard Warringhton vagyok. – Az aranyvérű családnév manapság már nem mindenki szemében ér bármit is, úgyhogy nem ezt fogom kihangsúlyozni. – Szeretnék szakot váltani, és Önhöz járni, ha ez megoldható. – Nem nagyon kerülgetem a témát, biztosan rengeteg dolga van, így jobb, ha a tárgyra térek.
A kellemes és laza napra való tekintettel éppen semmivel nem foglalkozik, nincs semmi dolga,ezért egyszerűen ül a tanszéki szobájában, és egy kicsit rendezkedik. Ha már annyiszor megkapta, hogy milyen egy hely ez, ugyanolyan, mint Lupin idejében volt, és egyébként sem neki kellett volna megkapnia az állást.. nem mindig dobják fel ezek a hangok a napját, de most nem engedi, hogy nagyon lehúzzák, vagy elrontsák a kedvét. A mai napi óráit megtartotta, és nem számít arra, hogy bármilyen vendége jönne, így úgy van vele, hogy van ideje elmolyolni. Rendezi az iratokat, jegyzőkönyveket, amiket az egyes auror gyakornokokról kell vezetnie, milyen tanulmányi eredményeik vannak, hogy tanulnak, milyen képességekben kell majd fejlődniük, és néhány végére még osztályt is javasol, ahova gyakornoknak küldik, vagy ahol a jelenlegi gyakornokok elhelyezkednek majd. De persze csak azért kapta ezt a rakat adminisztrációt, mert egyszerre dolgozik bent is, meg itt is. Az aktákkal együtt pedig az asztalán is rendet rak, meg helyezget dolgokat. A háttérben néhány új kép, meg egy-két érdekesnek tűnő terrárium foglal helyet, aki járt már itt, annak tűnhet fel, hogy új szerzemény is van benne. Egyébként illeszkedik a hely hangulatába. Amikor azonban kopogást hall, akkor megáll a keze az akták felett,majd egy könnyed kéz ill. pálcamozdulattal küldi be őket a fiókba. - Tessék! Fáradjon beljebb! - szólal meg jól hallható hangon, mélyzöld szemeit a bejárati ajtóra függesztve. Öltözéke, mivel nem készült látogatóra, neki is egyszerűbb, bár nála ez is kifogástalan öltözéket jelent, egy trapéznadrágot, egy világos színű felsőt, és egy hozzá illő blúzt. Haját hátul fogta össze egy kontyba, pár hajszál lelóg belőle. Csinos, mint mindig.
Az előző hetek tapasztalatait átgondolva, kezdve, hogy Nox mit tett velem, majd Daphne elrablása, mind ráébresztett, hogy nem akarok ilyen kiszolgáltatott lenni. Egy bank trezorjában ücsörögve meg vagyok ugyan védve, de összességében bárki azt tehet velem, amit akar. Azt hiszem kinőttem abból a korszakból, hogy passzívan szemlélem a külvilágot, és immár tenni akarok. Ereklyevadász szakra jártam eddig, ám szinte sosem voltam terepen, csak ha néha a gringottsi koboldok elküldtek valami ritkaságáért, de azt nem nekem kellett megszereznem, csupán megvenni, elcserélni. Így az egyetemi éveim nem igazán voltak tartalmasak, de ha át akarom képezni magamat, muszáj ezt mielőbb megtennem, hogy ne harminc éves koromra legyek valahol kezdő. A legjobb választás az egyik tanárra esett, aki nem csupán a sötét varázslatok kivédését oktatja a kicsiknek, hanem az aurorokat is ő készíti fel. Biztosan röhejesnek tartja majd az indokaimat, lehet, hogy meg sem kérdezi, csak a griffendéles címer miatt elfogadja, hogy hozzá járnék mostantól. A különórák, amikre én gondolnék, talán segíthet utolérni a mezőnyt, aminek nyilvánvalóan a legvégén leszek majd, több nyolcadikos is bőven le fog engem körözni, holott én már a kilencediket taposom. Veszek hát egy nagy levegőt, és miután megvan az elhatározás, utánanézek, hogy melyik emeleten van a szobája, s ezt célzom meg. Nem készültem különösebb beszéddel, a tárgyalásban legalább jó vagyok, ennyit megtanultam a bankban, így marad majd a rögtönzés, ahogyan a helyzet hozza. Viszont a hivatalos öltönyös megjelenést ezúttal hátrahagytam, marad a kényelmes, szabadidős viselet, ing, és farmer. Végtére is a nőt nem a külsőmmel szándékozom lenyűgözni, noha Lavender előtt sok ilyen évem volt.
Lassan indulok meg az ajtó felé. Fogalmam sincs mit vártam ettől az egésztől. Meglehet hülye ötlet volt idejönni. De megtorpanok, amikor meghallom a professoressa hangját. - Sajnos még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy feladjam. Akkor akár már most is öngyilkos lehetek. Amivel az a baj, hogy ki tudja mért, de még a hozzám hasonló nyomorultak is ragaszkodnak a lélegzéshez való jogukhoz, elképesztő módon tíz karommal. - sóhajtok egyet mélyen, ugyanakkor akár tekinthető nyelvbotlásnak is az utolsó szó, elvégre könnyű keverni a "karom" és "köröm" szavakat. Főleg azoknak akik több nyelven beszélnek. De mégsem olyasvalakitől, aki azóta foglalkozik állatokkal többek közt, amióta járni és beszélni tud. Főleg nem pedig olyasvalakitől, aki mániákusan javítja ki az efféle nyelvbotlásokat, ha más követi el őket. - A célirányossággal jelenleg csak az az egyetlen baj, hogy fogalmam sincs merre a cél. Hogy egy olyannak, mint én egyáltalán lehetnek-e céljai a puszta túlélésen, és örökös menekülésen túl? Kell egy kis idő, hogy rendezzek néhány dolgot önmagammal, hogy alkalmazkodjak a megváltozott körülményekhez. - egyszerűen tovább indulok, de nem nézek hátra. A bal kezem eléri kilincset, és lassan lenyomom azt. - Viszlát Professoressa. - egyszerűen kilépek és már be is csuktam magam mögött az ajtót. Jelenleg nem érzem magamban az erőt, hogy képes legyek bármi mélyrehatóra, vagy olyasmire, ami koncentrációt igényel. Talán egy másik alkalommal. Ha összeszedettebb leszek. Ha a tanárnőnek eszébe jutna véletlen kinézni a folyosóra utánam, akkor már nem lát mást mire oda ér, mint egy nyitott folyosó ablakot, amin éppen komótosan esnek befelé a folyosóra az esőcseppek...
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
A hallgatás egy izgalmas taktika, de a nő most él vele, mert lassan kezdenek rátérni a lényegre. Nem is akarja félbeszakítani a lányt, és amikor kisebb szüneteket tart, akkor csak hümmög és figyeli továbbra is. Ezekben a mondataiban már van egy kis ráció, egy kis adat, egy kis valóságérzet, amire ezekben a tanulmányokban kifejezetten szüksége lesz. Ám amikor azt feleli, hogy csak meg akarta szokni, akkor önkéntelenül elmosolyodik, afféle furcsa fintorral, majd ez tova is tűnik, és ahogy ott van az a kis hatásszünet, Mad már éppen szólalna meg, ahogy Gina elindul az ajtó felé. A lány tekintetét persze gond nélkül állja, mindenféle rezzenés nélkül. - Hamar adja fel, signorina Accipiter. Pedig harmadszori nekifutásra sikerült kilyukadnunk a lényegnél. Elmével kapcsolatos mágiák első szabálya: mindig a feladatra fókuszáljunk. Ha hagyjuk magunkat eltéríteni, vagy a gondolataink elkalandoztak, végünk. Mindig célirányosan. - aztán ő maga is tart egy kis szünetet. - Persze, ha úgy gondolja, korán jött, és még nem érett az ilyesmire, megértem. Ha később meggondolja magát, várom vissza. Vagy ha már megszokott. - toldja a végére, ezzel is mutatva, hogy bizony nagyon is figyelt a lány szavaira, de nem tartóztatja fel, nem fut utána és semmi egyéb. Ha menni akar, menjen, ha maradni, ám legyen.
Mit mondjak kezd elég nyomott lenni ez a találkozó. Talán jobb is volna lelépni. Néha magam sem tudom mi tart még itt. Talán egy jobb, normálisabb élet reménye. De a remény tünékeny, illúziv jószág. Nem árt óvatosnak lenni vele. - Meglehet. És meglehet nem látok át mindet hibátlanul. Még. De a kőfalak, és emberek sosem tartottak vissza semmitől. Nem jelentenek határt, vagy korlátokat, ahogy védelmet is csak bizonyos részleges esetekben, és nem mindig lehet ebben sem bízni. Ami az elmémben lévő védőhálót illeti, az más kérdés. Gyakran csak az irodalom, vagy művészet az, és semmi más. Néha csak ebbe kapaszkodhatunk menedékként, hogy ép elmével kibírjuk, amit az élet hoz. Aztán tovább lépünk, élünk, és úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem lennének rajtunk hegek. - egy kis időre elhallgatok. Talán így is többet mondtam mint kéne. Talán a rókának igaza van. A beszéd csak félreértések forrása, és nem is baj, ha csak hallgat néha az ember. Hogy mit keresek még itt. Mért nem megyek már? Mittudom én. Talán csak esélyt akartam adni annak, hogy megszokjam a nőt, ahogy a róka is megszokta a kis herceget. Talán máskor talán később könnyebbé válik. Vagy nem. De az élet már csak ilyen. Átláthatatlanul bonyolult. - Mért vagyok itt? Nem tudom. Talán csak úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt, annak hogy megszokjam. Talán csak már nem elég a szimpla túlélés. Nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Örökös bizonytalanság az életem. De azt tudom, hogy tanulni akarok. Oklumenciát, és legilimenciát, önvédelmet, és támadási taktikát. Nem. Nem leszek auror. Sem hivatalnok. Engem nem lehet pénzen kilóra megvenni, mint őket. Szóval vagy segít, vagy tévedtem, és jobb ha megyek. - csendes, és hideg a hangom. Nem kiabálok, az arcomról sem lehet különösebb érzelmet leolvasni, ahogy szembe fordulok a tanárnővel. De azt tudom én felelek azokért, akik megszoktak, és akiket én megszoktam. Ahogy a kis herceg a rózsáért. Nem eset bajuk miattam nekik is. Szóval vagy visz valahova ez az egész, vagy jobb, ha a nő helyett olyasvalakit keresek, aki tényleg segít... - Áhh... hagyjuk. Felejtse el. - legyintek végül türelmetlenül, és az ajtó felé indulok. Nem tudom mit vártam, de nem ilyesmit. Talán hiba volt. Talán nem kellett volna ennyit sem mondanom, és úgy egyáltalán azt hinni, hogy képes leszek megszokni a nőt....
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
Csendesen, és minden szó, vagy megjegyzés nélkül hallgatja meg a lány szavait, válaszait, miközben kényelmesen támaszkodik a tanári asztalán, mint aki kifejezetten élvezi a műsort, bár ezt Gina nem láthatja, hiszen nem néz a professzornőre. És talán nem is teljesen igaz, mert tény, hogy műsornak műsor, ami itt zajlik, de úgy fest, nem a legszórakoztatóbb. Egy gladiátor viadal sokkal izgalmasabb lenne. Az elején még számolja, hány helyen hibázik, vagy mond ellent saját magának a lány, aztán már ezt sem számolja, inkább igyekszik valami értelmet elővarázsolnia az elmondottakból. Valamit, ami esetleg hasznos lehet. - Korán jött. - feleli egyszerű, hideg hangon a nő, egy kis hatásszünet után a lány kifejezetten filozofikus, és egzisztenciális kérdéseire, szavaira, megfogalmazásaira. - Maga még nem képes túllátni magán és a határain. A védőháló, amiről én beszélek, téren és időn kívül van, az elméjében, amit ön teremt meg. Nem kőfalak és húsvér emberek. - egy rendes, megszokott ember most a fejét ingatná, ám Mad sokkal másabb, mint egy átlagos valaki. Végighallgatja a hosszas idézetet a Kis hercegből, amit a lány valóban egész szépen prezentált, majd amikor befejezte, tapsol néhányat, lassú, ütemes módon. - Brava, brava. Amint látom, a szavakat jól facsarja, azonban nem az áll az ajtómon, hogy művészbejáró, és retorika kurzust sem készülök tartani. Ha bármi ilyesmi végett kopogott be, úgy fest, ajtót tévesztett, úgyhogy akár be is csukhatja az említett ajtót - kívülről. Hacsak nincs valami egyéb. - és talán keményen hangzanak a szavak, és egy kissé hidegen is, de tény, ami tény, hogy Gina nem válaszolt a kérdésre, miért jött, mit akar most itt, csak filozofál és szenved. Amivel nincsen semmi probléma, de ez nem Madeleine asztala, hanem esetleg annak a védőhálónak a terepe, amit Gina is emlegetett. Sajnos vannak szerepek, amiket úgy fest tisztázni kell, mert a nő nem fog nekiállni szeliditgetni senkit sem. Ő egy tanár, akihez lehet jönni különórákra, büntetőmunkára, házi feladattal kapcsolat kérdésekkel, a griffendéles lány pedig egy diák, aki élhet ezekkel a lehetőségekkel. Szó sincs semmiféle barátkozásról, és Mad igyekszik ezt érzékeltetni. Hogy mennyi emögött a jó szándék, és az esetleges későbbi legillimenciára való felkészítés, vagy érzelmi stabilitás, azt külső szemlélő nehezen mondaná meg. De tény, hogy a volt kihallgatótiszt nem szándékozik semmit sem különös, direkt kegyetlenségből tenni, és minden szavának oka és súlya van.
Persze, hogy tudom mire célzott a professoressa. Mégsem számít igazn, mert a lényegen nem változtat. -Tudom. Azonban nincs értelme oda menni. Cody nincs ott. - válaszolom csendesen a kurta mondatra, az utolsó mondatot olyan jellegzetesen Pitonos tagoltságban, amiből kitűnik, hogy nem a gyengélkedő helyszíne, az orvosi ellátás, de még csak nem is a saját állapotom felmérése, esetleges kezelése a lényeges számomra, hanem az említett fiú jelenléte mindeközben. Ebből nem engedek. Ha Cody nincs a gyengélkedőn, akkor én sem megyek. Ő az egyetlen, aki ilyen téren a közelembe jöhet. Nézem a kis terrárium lakót, de közben a tanárnőre éppúgy figyelek, mintha az óráján, egy új izgalmas anyagrészt magyarázna. - "Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Ki tudja, mi mindent nem lát meg a szem, és amit meglát, arról is hányszor emlékeztet, olyasmire ami nem is annyira fontos, vagy nem is annyira helytálló? - válaszolok csendesen egy idézettel, és egy kérdéssel az eső mondatra, miszerint inkább emberre emlékeztetek. Jelenleg talán igen. De egyre jobban megkedvelem a karvaly formájában való létezést is. Noha ezt nem mondom ki ennyire egyértelműen. Kalitkákról mégis mit mondhatnék? Sosem viseltem jól a fizikai bezártságot. Persze az átvitt értelemben vett, csak az elmémben létező rácsok, falak, árnyak, nevezzük akár hogyan is, az már más kérdés. Ezeket nem olyan könnyű felismerni, vagy ha ismered is őket, nem olyan könnyű átlépni rajtuk. Például a szocializációs hiányosságaimon. Próbálom megtanulni, hogy mit jelent barátkozni. Van akit viszonylag közel is engedtem magamhoz, de ez nem teszi könnyebbé a dolgot. Próbálok nem elhúzódni az érintések elől, és nem élből elutasító lenni minden közeledésre. Mégis félek valahol, hogy ezzel pont azoknak árthatok, akiket már megszoktam magam körül. Ez bizony egy igazi ördöglakat... - A Roxfort maga egy védőháló. De nem tart örökké. Mi lesz az után? Az életben nincsenek védőhálók. Ha hibázol, akkor ártasz magadnak, vagy rosszabb esetben azoknak, akiknek sosem akarnál. Akiket megszoktál. Nem lehet visszacsinálni, és nem lehet jóvá tenni a hibákat. Nem próbálhatod újra játszani, mint itt egy elfuserált varázslatot. Mert ilyen a kastélyon kívüli élet. Van amire az iskola nem készíthet fel. Van amivel szembe kell nézni, és csak remélheted, hogy ha sérülten is, de túléled, és közben nem rántod magaddal azokat akiket megszoktál. Mert ilyen az élet. Láttam belőle eleget. - talán túl sokat is láttam. A rossz oldalát. Annyiszor, hogy most a Roxfortban sokszor még mindig nem tudok mit kezdeni a jóval. Nehéz és fárasztó úgy élni, hogy az ember folyton a legrosszabbat feltételezi, és folyton esetleges vészhelyzeti készültségben van. Mégsem tudom, hogyan engedjem el ezeket. Hiszen ez tartott életben az utcán. Noha, tudom itt nincs szükségem ilyesmire, még jöhet kutyára szalonna. Elhallgatok, amikor rájövök, hogy már így is túl sokat mondtam. Inkább megkocogtatom a terrárium üvegét, és a kis lény mozdulatait kezdem utánozni az ujjammal. Azonban az ismételt kérdésre, hogy mért jöttem visszafordulok a professzoressa felé. Egy darabi csak félre billentett fejjel nézem, mintha csak mérlegelném, mit, és mennyit válaszolhatok. Végül egy újabb idézet lesz a válasz, olyan tökéletesen mese szerű hangsúlyozásban, mintha csak épp a jól ismert könyvből olvasnám fel. -"Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását... A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget. - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta. - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..."
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
- Maga is pontosan tudja, hogy nem erre utaltam. - fűzi kurta válaszként a lány szavaira, de nem kötekedik vele, inkább ráhagyja a dolgot. Azt már kifigyelte Ginán, hogyha valamit nem akar, azt nem fogja megtenni, és a makacssága határtalan, elképesztő nagyságrenddel bír. Kérdőn szalad fel az egyik szemöldöke, miközben finoman támaszkodik neki az asztalnak, és összefonja karjait maga előtt, és onnan szemléli a lányt, aki egyre több problémát érzékel, és nem tudja, hogy ez a fáradtság, a makacsság, vagy a sokszor emlegetett múltjának tudható be. - Jól álcázza magát, mert nekem eléggé egy Homo sapiens sapiens-re emlékeztet. Ami pedig a kalitkát illeti.. az emberi elme a legnagyobb varázsló, és a legveszélyesebb kalitkákat képes önmaga számára létrehozni. Gyakran észre sem veszi. - tart egy kis hatásszünetet. - Abban a témakörben, amivel maga akar foglalkozni, ez alapvetés. Magának egy hálóra van szüksége, ami elkapja és megtartja kötéltánca közben, nem egy kalitkára, ami megakadályozza, hogy túllépjen adott esetben saját magán, és önmaga börtönéből és elvárásai ketrecéből kilépjen. - magyarázza olyan hangsúllyal, ahogy azt a lány az órákon már megszokhatta. Az, hogy a lány nem rá figyel, nem zavarja. Nem lesz tőle idegesebb és nem emeli fel a hangját. Biztos van, akit ez zavarna, vagy tiszteletlenségnek venné,de tudja és érzékeli, hogy bár Gina jelenleg a kis terrárium lakóval foglalkozik, és rá néz, figyelme teljes mértékben Madeleine szavaira irányul. Éppen ezért nem is szól rá, hogy forduljon meg, vagy nézze a szemébe. Feleslegesnek gondolja. A filozofikus kérdésre azonban nem reagál rögtön. Na nem azért, mert valóban elgondolkozna rajta. Nem fog belemenni semmilyen játékba, vagy játszmába. Első körben el akarja érni, hogy Gina egyszerű, világos célokat fogalmazzon meg, mert a nélkül nem tudja magát összébb kaparni. - Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart. Megismételem tehát ragazza. Árulja el nekem, pontosan miért jött be azon az ajtón? - válaszol egy régi, antik bölcs idézetével,majd kissé feljebb emeli az állát, és úgy kérdezi meg ismét, amit a előbb már megtett.
A megjegyzésre, hogy inkább a gyengélkedőt kellett volna választanom felnézek a nőre. Végre. Most először mintha egy kis gúnyos mosolyfélének az árnya suhanna át az arcomon. - Nincs értelme oda mennem. Cody csak holnap lesz éjszakai ügyeletben. Esetleg akkor meglátogatom egy sakk parti erejéig. - közlöm száraz tárgyilagos hangon, majd visszafordulok a terrárium lakó felé, mintha ő sokkal jobban érdekelne, mint a professoressa mondandója. Egyébként is, van amiből nem engedek. Senkinek se engedem, hogy hozzám érjen, csak és kizárólagosan Codynak. Amíg ő nincs a gyengélkedőn én sem megyek oda, és punktum. Az más kérdés, hogy valószínűleg megtalálnám valamelyik üvegházban, ha a keresésére indulnék. - Én egy Accipiter nisus vagyok. Ne higgye, hogy bárki bármire rákényszeríthet egy szabad lelkű ragadózómadarat. Különben is klausztrofóbiám van. Többé nem viselném el a bezártság, vagy kényszerűség semmilyen formáját.- a hangom csendes és tárgyilagos. Talán túlontúl színtelen. Élettelen. Az pedig szintén más kérdés, hogy most inkább nézek ki egy ázott csurinak, mintsem egy félelmetes és titokzatos ragadozómadárnak. De ez meg fog változni. Csak egy kis idő kell, hogy összeszedjem magam, és a széthulló gondolataim, és érzelmeim káoszát egyetlen rendezett szigorú rendszerré. Nem nézek hátra, nem tartom fontos elemnek, hogy a tanárnő megkerülte az asztalt, és nekitámaszkodva engem néz. Inkább a terrátiumlakó lény tekintetét keresem. Figyelem ahogy ő figyel engem, ahogy lassan mozgatom az ujjam az üveglap előtt... - Ki tudja, mit miért tesz az ember? Maga milyen okból tesz, vagy nem tesz bármit is?- a kérdés csendes, és már-már túlontúl filozofikus. Úgy látszik, ma én sem teszem könnyűvé a beszélgetést egyenes válaszokkal. Közben pedig még csak egy pillantásnyi időre sem nézek hátra a nőre. Csak előttem a terráriumra. Pedig a hangjára nagyon is figyelek. De nem mozdulok arrébb. Véletlen sem.
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
Ahogy Madeleine végignézi a lányon, ahogy az becsukja maga mögött az ajtót, majd úgy sétál végig a szobán, mint egy lajhár, vagy egy rossz élőhalott, akit valamely diák elrontott mozgatórúnája irányít, éppen ezért kifejezetten lassú, vontatott és hibás a mozgása, egyik szemöldöke kérdőn felszalad. De nem mond semmit, csak végigméri a lányt. A szavakra pedig halkan hümmög egyet, miközben tekintete ismét végigfut tetőtől talpig a lányon. - Ahogy elnézem, inkább a Gyengélkedőre kellett volna mennie. - de nem ragozza túl, mennyire pocsékul fest a lány, van egy olyan sejtése, hogy pontosan tudja. Ha meg nem, akkor majd később felhívja rá a figyelmet. Ami azonban a leányzó szavai mögött rejtőzik, az kifejezetten aggasztja. Megint ez a mártírkodó hang, ami azt sugallja, hogy nincs az égegyadta világon semmi választása, ki kell magát csavarnia és facsarnia teljesen, fel kell őrölnie magát, hogy minden lehetőségbe belekapaszkodjon. Mad szerint ez elmebaj, de nem tudja, mennyire az ő posztja felébreszteni a lányt ebből a rémálomból. Minden esetre az alapvető szabályokat neki kell tisztáznia. - Felajánlottam egy lehetőséget. Ennek a szobának egy szabálya van - az pedig a szabad akarat. Ha bármiféle külső vagy belső kényszer vezette ide, akkor megkérem, hogy maga mögött a másik oldalról zárja be az ajtót ezúttal. - közben lassan a saját asztala elé sétál, és finoman nekitámaszkodik, karba fonja a kezeit, és úgy méregeti az előtte álló lányt, aki úgy fest, mint aki a következő pillanatban holtan fog összeesni. Ami Madet nem azért zavarja, mert rossz fényt vet rá, vagy nehezen magyarázza ki McGalagonynak, hanem mert minden csak nem biztató. - Mondja csak, pontosan miért jött be azon az ajtón? - ó nem, semmi könnyű menet nem lesz ebben. Mad szeretne megbizonyosodni arról, hogy Gina legalább azt tudja, mit is beszéltek meg, és miért hívta ide a nő. Ha csak úgy idejött, mert Mad azt mondta neki, akkor a közös kalandjuk itt ért véget.
Gyors mozdulattal csukom be az ajtót magam mögött. Valahogy praktikus, hogy a figyelmem lefelé irányul a szőnyegre, így láthatom a sajátos mintázatát. Alapvetően egy más időpontban nagyon is tetszene a professoressa szobája. Hogy ezt be is vallanám neki? Ugyan. Semmi esetre sem. Ma valahogy mégsem vagyok teljesen önmagam. Lassú kimért, szinte vontatott mozdulatokkal lépkedek előre. Mintha még a járásomból is kiveszett volna a játékos könnyedség. Egy pillanatig elnézek a lefüggönyözött részre, mintha kíváncsi volnék rá, de aztán mégis hagyom a dolgot egy lemondó sóhajjal. Mintha még a kíváncsiság is elveszett volna. Végül is egy terráriumhoz bóklászok, és megkocogtatom az üveget. Mintha a bent tanyázó lénytől, amit elsőre nem ismerek fel várnék valamiféle biztatást, vagy kommunikációt, sokkal inkább, mint a nőtől. - Maga mondta, hogy jöjjek ide.- szólalok meg végül színtelen, csendes, de tárgyilagos hangon, utalva a karámnál lezajló beszélgetésre, és a három napos időpontra. Ez a hangszín mintha nyomokban sem emlékeztetne az első óra szemtelen, vidám okoskodó hangjára. A már-már pimasz élettel teli, elevenen sétáló, beszélő, kötözködő Ginára. Most még egy gúnyos mosolyra sem telik. Igaz nincs is miért. Mindehhez hozzájön a cseppet sem biztató kinézetem. A sápadt arcom, karikás szemeim, amit csak kiemel a vöröset leváltó szőke haj. Mintha ez aki itt van a terrárium mellett, nem is ugyanaz a lány lenne. Inkább csak valami elcseszett, beteges árnyéka. Még azt is csak magamban veszem sorra, hogy mi mindenben más most a szoba, mint egy éve. És miben tetszik jobban. Pedig alapvetően Lupin szobáját is kedveltem annak ellenére, hogy nem túl sűrűn látogattam. De nem osztom meg a véleményem, ahogy semmi mást sem. Mintha azóta is tartana a merev távolságtartás, amióta a nő elkergette a lány kedvenc játszó társait a thesztrálokat. Meglehet a tanárnő pont ott követte el a hibát a lánynál, azon a ponton. Lehet Ginának szüksége van az állatokkal való kapcsolatra, hogy önmaga legyen. Ha már az emberek többségével nehezen jön ki. Hogy a professoressával hogy jön majd ki ezek után? Minimum két esélyes a mai nap függvényében...
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
Ahogy Lupin nyugdíjba vonult, és valaki más vette át a helyét, a szoba is formálódott egy kissé, olyan stílusra, ami inkább Mad személyiségét tükrözi. Néhány szőnyeg a falon, egy kellemes, karosszékes sarok, előtte kerek asztal, ahol teázni lehet, mert egy jó tea nagyon sok dologra adhat megoldást, az egyik nagyobb falon pedig egy elfüggönyözött falrész található, és, hogy mi van alatta? Az Madeleine-re tartozik. Amikor valaki belép az ajtón, akkor egy hosszú szőnyeg fut végig a padlón, azon is - mint a többi szőnyegen, varázslények elevenednek meg, vagy bújnak el, attól függően, milyen kedvük van éppenséggel. Semmi flancolás, vagy hívság nincs a szobában, az egyetlen izgalmas dolog az elfüggönyözött rész. Egyébként valami könnyed stílus van az egészben, ami olyan, mint Mad. Titokzatos, vad, de ugyanakkor elegáns. Erre kontrázik rá még néhány terrárium, ami a szoba eldugottabb részében található. A padlószőnyeg végén pedig ott a nagy íróasztal, ami mindig is itt állt, ezt a nő nem cserélte le, két oldalán székkel, mély fiókokkal. Az asztala is kifejezetten rendezett, néhány papírkupac, egy pennatartó, és egy zsebóra nyugszik rajta. Kifejezetten kedves szoba lett ez végül, ami megfelel arra, amire meg kell felelnie. Az ajtó mellett pedig a kihagyhatatlan fogas áll, rajta a nő széles karimájú kalapjával, talárjával és kabátjával, mert ezeket mégsem viseli folyton senki sem. Mad most is hosszú nadrágot visel, magassarkút, és egy könnyed, világoszöld blúzt, aminek hosszú ujja kiszélesedik. Vörösbarna haja könnyedén a vállaira omlik. Amikor meghallja, hogy valaki kopog, éppen az egyik terrárium mellett áll, így hát sarkon fordul, elsétál az íróasztalhoz, felkapja a zsebórát, meglesi mennyi az idő. - Szabad! - válaszol, miközben már le is ült az íróasztala mögé. Amikor meglátja, hogy Gina jelent meg nála, akkor finoman biccent neki. - Buon giorno. Egész nap ott fog ácsorogni és szellőztetni, vagy beljebb fárad és megtisztel azzal, elmondja, miért is érkezett és meddig marad? - teszi fel a kérdést, mikor látja a lány bizonytalan toporgását. Reméli a kérdés és a stílus legalább valamennyire kizökkenti.
Gina Accipiter
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A mindenkori SVK tanár szobája (II. emelet) 2018-08-23, 22:56
Most mégis mit mondhatnék? Aki ma végig néz rajtam eléggé lestrapáltnak láthat. Nem mintha nem fordult volna elő ilyesmi korábban. Csak most valahogy ez mégis más. Nem ettem egész nap, valahogy elfelejtettem. A gyomrom ugyan néha tiltakozik a bánásmód ellen, de ha ránézek az ételre mégsem megy, hogy egyek. Nem is aludtam az éjjel. Pedig megpróbáltam. Esküszöm. De úgy másfél óra nyűglődés után feladtam a dolgot. Felesleges vergődni egy ágyon. És persze ez sem az első alkalom. Gyakorlatilag mostanában... vagyis azóta a nyári... km... vonatbaleset óta még úgy se tudok aludni, mint azelőtt. Pedig már évek óta nem vagyok valami jó alvó. Piton professzor perel is velem eleget ez miatt. Cody meg szimplán sakk partikkal akar bealtatni a gyengélkedőn minden olyan este, amikor ő az ügyeletes. Így próbál segíteni, hogy néha napján aludjak is. De mostanában hamar véget ér az összes parti. Nem igazán megy, hogy koncentráljak. Codynak nincs igazán nehéz dolga velem. Pedig régen sokkal jobb voltam. Ahogy minden másban is. Ma még egy egyszerű átváltoztatástan gyakorlatot is el tudtam baltázni. Csak nézz rám. A vörös hajam szőke lett. Na ez aztán a blamázs. Még sosem fordult elő, hogy visszafele sült volna el a pálcám. Ráadásul szőkén még inkább kitűnik az egyre beesettebb sápadt fehér arcom, a karikás szemeim. Pedig tényleg nem akartam ennyire pocsékul kinézni. Fehér egyenruha ing van rajtam, fekete nadrág. Csak semmi cicoma. Nem flancolunk. Az nem nekem való. Gilly mindig olyan, mintha most lépett volna ki egy divatlapból, de szerencsére nem hasonlítunk. Legalábbis ebben nem. Most éppen a professoressa szobájának ajtaja előtt állok meg. Mit keresek itt? Azt mondta a karámoknál, hogy keressem fel. Ez felér egy ultimátummal az én helyzetemben. Nem sok választásom van, mert esélyem se sok bármire. Így mindenbe bele kell kapaszkodnom, amibe csak kapaszkodhatok. Még nem tudom hányadán állok a nővel. Még nem ismertem ki igazán. De van benne valami különös és fura. Általában kedvelem a különös és fura alakokat. Talán mert valahol én is az vagyok. Nem beilleszthető elem egy átlagos legoba. Vagy ha tetszik társadalmi közösségbe. Azt még később eldöntöm, hogy megszokom-e a tanárnőt vagy sem. A kiadott házidolgozatot persze újra írtam. Időben le is raktam a professoressa asztalára. Ámbár ha összehasonlítja a füzetben lévővel, gyakorlatilag szó szerint ugyanaz. Nem volt túl nehéz fejből újra írni. Kicsit több idő volt kézzel illusztrálni, de mivel egyszer megvolt már, másodjára könnyebben ment. Egyetlen különbség, hogy a füzetben a fejezeteket dátummal, és hellyel is jelöltem a végén, amikor elkészült egy-egy rész. Vagyis gyakran szerepelnek éjszakai időpontok, és helyszínek a füzetben. A kérdéses rész végén például a következő: Könyvtár, 2000.09.11. 00:28 Némi habozás után kopogtatok az ajtón. Ha válasz érkezik, akkor lenyomom a kilincset és belépek. Önkéntelenül mérem fel a szobát, összehasonlítva azzal, hogy mi minden változott Lupin professzor távozása óta. Na nem mintha olyan sokat lettem volna itt az ő időszakában. De a vizuális memóriám elég megbízható ilyen téren. Néhány alkalom is elég volt. Végül az ajtótól még mindig csupán fél lépésnyire megállva, valahol magam előtt egy ponton állapodik meg a tekintetem. A következő pillanatban az ajkaim egy elég vérszegényre sikerült köszönésféle hagyja el, miközben véletlen sem nézek a nőre. Inkább lefelé valamerre. - Buon giorno Professoressa!
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
- Nem hinném, hogy ne lenne elég jó tanár úr. Sirius sokat mesélt a régi időkről, és nem úgy tűnt azokból a történetekből, hogy félteni kéne önt. – persze, lehet, hogy Sirius túlzott egy kicsit, rá vallana, imádja a történeteket kicsit kiszínezni, főleg ha Lupin, apa és ő vannak benne, de gondolom ez a dolgok rendje, ennek így is kell lennie. Nagyon kedvelte apámat, nemcsak nekem hiányoznak a szüleim, és ez nagyon is jó érzés. Tudni, hogy nem mindenki úgy vélekedik apámról, mint Piton, bár… anyáról meglehetősen keveset hallottam eddig, úgyhogy…talán nem ártana utána kérdeznem, mert ha már őt nem kérdezhetem, róla miért ne kérdezhetnék? - Nem hinném, hogy létezik nyugalom tanár úr. Maga mondta, hogy mindig lesznek olyan emberek, mint Voldemort, és ezek az emberek többet akarnak majd, a nyomdokaiba lépni és… nem hinném, hogy ennek valaha is vége lesz. – talán én csak látom túl sötétnek a világot, de nem hinném, hogy beállna Voldemort utána a béke, sőt, az emberei, azok akik régen érte harcoltak csak még inkább dühösek, még inkább bosszúszomjasak, és ez nem jelent soha sem jót. Szerintem sok dolog van mögöttünk, de még több dolog lapul meg csendben előttünk, várva a pillanatot, mikor előugorhat és meglepheti a világot. - Soha nem voltam különleges, tudja tanár úr? Ez csak egy… sebhely. Meg kellett volna halnom aznap. – elég sok mindent hallottam már arról az éjszakáról, és még mindig elég kuszák a dolgok, hogy mégis miért éltem akkor túl, mert nem tudom kinek kéne hinnem. Ha Voldemort nem akar megölni, akkor pont olyan lennék, amilyen mindig is lenni akartam. Azzal tett csak mássá, hogy megpróbálta, és elbukott, én pedig kaptam egy emléket arról az éjszakáról, pedig még csak nem is emlékszem rá, a szüleim arcára is alig emlékeztem, amíg nem láttam róluk fotót. A múlt elmúlt, már nem számít, de nekem nagyon is fontos. Nem akarom őket elfelejteni. - Bocsásson meg, nem akartam… - megbántani, vagy bármi hasonlót tenni. Igazából nem is tudom miért pont erre a bájitalra esett a választásom. Talán mert fontos nekem Lupin révén, vagy mert leakartam csalni a munkát azzal, hogy valaki mást kérdezek meg róla… de igaza van a tanár úrnak, buta egy ötlet volt, majd keresek valami mást, és maximum megkérem Hermione-t, hogy segítsen be, hacsak nem szeretné, hogy Piton darabokban küldjön vissza a klubhelyiségbe. Azt se ártana megtudni, hogy mégis miért utál ennyire már az első pillanatoktól fogva, mert nem emlékszem, hogy bármit is tettem volna ellene az iskola előtt. - Tanár úr, ön…ismerte anyámat, igaz? – ha már a leckében nem tud segíteni, akkor miért ne beszélgethetnék el vele? Szeretném megismerni a szüleimet, ha már nekem ez nem adatott meg.
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A mindenkori SVK tanár szobája (II. emelet)
