2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat 2019-01-03, 12:39
First topic message reminder :
Szükség szobája bejárat
A Szoba a hetedik emeleten található, szemben egy faliszőnyeggel, melyen Badar Barnabás próbálja a trollokat balettra tanítani. A leírás szerint egy üres falszakasz "rejti", aminek egyik végét egy ablak, másik végét egy embermagasságú váza határolja. Ha valaki belép a szobába, akkor az ajtó megjelenik a falon, ám csak akkor lehet kinyitni és utána menni, ha a következő érkező pontosan tudja, hogy ki és mi várja odabent. Más esetben a szoba masszívan ellenáll a betörni vágyóknak és nagyon nehéz erővel kirobbantani.
Kíváncsi voltam, a múltkori tervnek mi lesz a folytatása, és hogy végülis kik vesznek részt benne - az évfolyamon jópár ismerősöm akad, ami nemcsak a minden lében kanál stílusomnak köszönhető, hanem a közös óráknak, a párbajszakkörnek és hasonló elfoglaltságoknak is, de azért mégse ismerhet az ember mindenkit. Maximum egy arc és egy hozzá társított név, ami még lehetséges, múltkor pedig teljesen random sétáltam be a csajok beszélgetésébe, úgy, hogy annyira nem is voltam tisztában vele, milyen körökben mozognak. - Nem tudom, lehet. Igazából abban sem vagyok biztos, pontosan kik lesznek ott és hányan, de ne izgulj - villantok azért egy biztató mosolyt Gaby felé, akivel előbb együtt látogattuk meg a konyhát és sunnyogunk éppen a Szükség Szobája felé. A deszkám kivételesen nincs nálam, a szobában dekkol nélkülem (biztos magányos lehet szegény), a pizsamámon található felirat viszont egyértelműen mindenkit tájékoztat az elsőszámú hobbimról. - De te jobban is ismered a társaságot, nem? - kérdezek vissza, mivel nekem legutóbb úgy festett, mintha barátnők lennének a másik két lánnyal, de minimum beszélgettek már azelőtt jónéhányszor. Ironikus pont a hetedik emeleti kis trükkös szobában lebonyolítani a pizsipartit, ami rögtön az első helyek közt volt, amiket megmutattam neki, miután óra helyett körbevezetést tartottam neki. El is kap a nosztalgiaérzés. - Ha már kitalálták előttünk a helyszínt, remélhetőleg nem kerülünk rossz helyre - nevetek fel, hiszen emlékszem, mit hozott össze az első alkalommal. De végül ilyesmitől nem kell tartanunk, az ajtó könnyedén nyílik a jelszó után és nem nyitottunk téridőkaput vagy valami hasonló, mivelhogy egyértelműen van, aki már beelőzött minket. - Halihó - köszönök is a már bent lévőknek széles mosollyal, és a lányhoz hasonlóan leteszem a nálam lévő perecet tartalmazó tálkát az asztalra a többi közé, meg egy nagy csomag mindenízű drazsét. Az ezután hozzám lépő srác kézfogását örömmel fogadom, bár nekem ez egy kissé fura és merev, nem vagyok hozzászokva, de felőlem legyen. - Jeremy Frazer, de mindenkinek csak Remy - mosolyodom el, hátha átragad rá is valami belőle vagy ilyesmi. Bár nem sokra számítok ilyen téren, ahogy elnézem. A bemutatkozásom egyben a már többi bentlévőnek is szól, legalábbis akikhez nem volt még szerencsém korábban közelebbről is. Miután a kötelező körökön túlestünk, letelepedem Gaby mellé. Az utánunk érkezőknek is széles mosollyal köszönök és megismétlem a bemutatkozást immár lazábban. - Nem maradtatok le semmiről - vonok vállat lazán a kérdésre, ami MB és Adora szájából is elhangzott az imént; legalábbis tudtommal nem, hiszen ez még mindig elég megérkezős szakasznak tűnik.
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat 2020-07-15, 12:05
Tekik & Adora
[You must be registered and logged in to see this image.] Szeretek időben érkezni, de sajnos, ha az embernek dolga van akkor nem mindig barátja az idő. Márpedig el kellett intéznem, hogy a szükség szobája az én felügyeleti területem legyen ma este. Már vége van a büntetésemnek, de így legalább olybá tűnik, mintha még mindig önkéntesen vezekelnék. Szóval kapóra is jön és a nénikémnél is jó pont. A pizsamám talán kissé eltér a megszokott hosszú, családi címeres selyemcsodától, de már nagyon melegem van esténként, így kénytelen voltam váltani. Erre természetesen rávettem a taláromat, mert ha esetleg ki kell ugranom, hogy azt tettessem mennyire keményen dolgozok, akkor fura lenne egy szál semmiben flangálni. Illetve ez az a bizonyos talár, amit nem rég kaptam vissza és tele van mindenféle jóval. Nekem egy váltó ruhával, a többieknek pedig mézesfalás-os édességekkel és persze rengeteg termosznyi kávéval. El kellett ugyan végeznem pár sokszorosító bűbájt, hogy legyen elég mindenkinek, de ez a legkevesebb. Nyugodtan és teljesen felkészülten érkezek meg. - Tárulj szezám. – Halkan, de magabiztosan mondom ki a szavakat. Sokat segít, ha az ember tudja, hogy nem kaphatják el. Belépve azonnal elmormolok egy ’disaudio’-t, mert elvilege nem hallatszik ki semmi, de én nem kockáztatok. Mire a többiek felé fordulok már el is süllyesztem pálcámat a talárom zsebébe. - Sziasztok. Bocsi a késésért, el kellett intéznem valamit. – Eresztek meg egy halvány mosolyt. Ugyan már nem vagyok olyan fáradt, de a százszázalékos kipihentségtől messze állok. Mivel a többséget nem ismerem, így egyszerre mutatkozok be mindenkinek, hála az égnek nem jövök zavarba az engem vizslató tekintetektől. – Adora vagyok, nagyon örülök. – Biccentek és a már jócskán megrakott asztalra kipakolom a zsebeim tartalmát, s a talárt levéve egy kissé elgondolkozom azon, hogy lehet kicsit több ruhát kellett volna felvennem. Nem fázom vagy ilyesmi, de még sosem voltam ottalvós bulin és megfeledkeztem arról, hogy itt mások is fogják látni a pizsimet. Most már mindegy. Karomra vetem a palástot és máris magamhoz veszek egy kávét. Gondolkodás nélkül ülök le Lizzy közelében valamerre. Rajta kívül, csak Corvust és Bent ismerem és ebben az önérzetes pillanatban nincs kedvem fiúk mellé ülni. Hiányzik Gina. - Mi a helyzet? Sok mindenről maradtam le? – Magam mögé hajtom a sötét kék anyagot és már neki is esek a kávémnak.
Nem mondom, hogy a legideálisabb megbeszélésnek tartom a pizsama partit, főleg, mert pontosan tudom, hogy Maisie-Bee már szeptember óta emlegeti azt az üveg Lángnyelv Whiskey-t. Persze lehet, hogy már meg is ejtették azt az alkalmat, csak lemaradtam róla, ugyanis miután a születésnapom előestéjén sikerült elhoppanálnunk és átélnünk azt a kalandot, aztán Benjamin probléma megoldása abból állt, hogy kiütött egy Stuporral, nem voltam valami kommunikatív vagy partikész. Csak karácsony környékén kezdtem el újra beszélni velük többet, addig csak sértetten hallgattam, szóval majd három hónapig tartott a fasírt. Amúgy sem vagyok az a típus, aki vágyik a nagy társaságra és most aztán jó sok ember lett bevonva, hogy végre gátat állítsunk Jenkinsnek, szóval az estét várom is, meg nem is. Kimaradni viszont nem akarok, kíváncsi vagyok, hogy melyik csapat mire jutott, és... és talán megszokom a tömeget is. Talán jót tesz. Hangtalanul érkezem és teljesen üres kézzel, látszik, hogy soha nem volt ilyesféle pizsamapartim, vagy ha volt is, a szüleim intéztek mindent és én csak megjelentem, eszembe se jutott, hogy bármivel is előálljak. Csak magamat hozom, zöld-ezüst csíkos kétrészes hosszú pizsamában Mardekár hímzéssel, és persze a farkasomat. - Tárulj Szezám. - ejtem ki a számon, és mire belépek, már hatan bent vannak, pedig szeretek stílusosan korán érkezni és egy könyvet olvasgatni addig. Ó, igen, egy könyv ott lapul a kezemben, teljesen normális könyvvel érkezni egy ottalvós bulira.- Sziasztok. - köszönök egyszerűen, a tekintetem meg akar Remy-n, aki Gabrielle-lel érkezett, őt nem ismerem, így hát odalépek hozzá és formálisan kezet nyújtok. - Corvus Flint, Mard... - elhallgatok, kicsit felszalad a szemöldököm, afféle "Minek fejezzem be, elég egyértelmű a pizsamámból", mintha már kezdeném megtanulni, hogy nem kell állandóan, több frontról hangoztatni a Mardekár-büszkeségemet. Főleg, ha a teremben jelenleg én vagyok az egyetlen, és általában minden más ház közellenségként tekint ránk. Persze utána köszönök mindenkinek, akit ismerek sorban, először Gabrielle, mert mintha Remy-vel érkezett volna, talán párként, aztán Kath-MB-Benjamin hármasnak, nekik azért már nem kimért kézfogással, azon évek óta túl vagyunk, de se puszi se pacsi, csak egy félmosoly a nyuszis pizsamára, végül persze Lizzy-nek is.
Az egyik láthatatlanná tevő köpönyeget használom arra a célra, hogy a szajrét - ami nem más, mint egy tálca különféle ízesítésű pirog, krumplis szirnyiki és blini a hozzátartozó tejfölös mártogatóssal - eltüntessem vele. Úgy gondoltam, hogy stílszerűen oroszos fogásokkal készülök, egyik se főétel, de mind extraság, s meg kellett harcoljak a manókkal, hogy beeresszenek a konyhába sütni-főzni. Amit amúgy újabban imádok és tudok is. Nemcsak oroszt, hanem vegyes famíliánk vegyes származása okán mindenfélét, de most az apai örökségemből fakadó finomságokkal - majd kiderül, hogy másnak is ízlenek-e rajtam kívül - készültem. A szezámtárulj után be is libbenek a szükség szobájába a rózsaszín-fekete kockás nadrágú, fekete pólós, szintén a gatyóhoz passzoló mamuszos pizsimben. Hajam ezúttal nincs fonva, hagytam az afrotincseket és csak kiegyenesítettem a rőzsét, jól van az úgy alapon. - Sziasztok! - köszönök, s majdnem integetni is szottyan kedvem, de még idejében rájövök, hogy teli van a kezem hozzá, szóval inkább leteszem előbb a terhemet a padlón valami üres helyre, s fellibentem róla az apámtól csórt köpönyeget, hogy láthatóvá váljon a kajahalom. Egyelőre be nem mutatkozom, mert az itt jelenlevőket ismerem minimum látásból, s feltételezem, hogy emlékeznek a nevemre. - Remélem nem utáljátok a halszagot. A blinihez a lazac és a kaviár a legjobb a tejföl mellett. De ha gondoljátok rájuk ereszthetek szagtalanító bűbájt. - nevetem el magam, rámutatva a tálcámra és ami azon sorakozik. - Lemaradtam valamiről, vagy még nem kezdtetek bele semmi témába? Nemcsak Jenkins kapcsán, hanem úgy általában gondolom. Ha Kath Bennel átellenes oldalán elférek, akkor letelepszem oda, törökülésbe csapva magam, csak úgy kényelmesen.
//Megizzadtam, mire leltem egy pizsipartis gifet, amin nem csak csajok vannak. Tessék megdicsérni érte.
Gabrielle Delacour
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat 2020-07-12, 18:32
Már izgatottan vártam a mai estét. A múltkori történések után, csak reménykedhettem abban, hogy még jobban megismerhetem a csapatot, hiszen érdekesebbnél érdekesebb személyiségekkel fújt össze a szél az utóbbi néhány hétben. A kalandozásunk végén már egészen magaménak is éreztem ezt a társaságot, soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmibe részem lenne... de örülök, a múltkori hátrányoktól és problémáktól eltekintve, hogy én is itt lehetek. Az pedig, ha hozzátenném a magamét ahhoz, hogy az iskola is szuperebb legyen, egy plusz löket, amivel kicsit be szeretném amúgy bizonyítani azt is, hogy annyira nem is vagyok elveszett és ügyetlen, mint a múltkor mutattam. Az unikornisos kezeslábasomban biztosan kicsit viccesen festhetek. Egy egyszerű szőrös papucsot vettem fel hozzá, hajam kiengedve, kezemben két tálka. Az alagsorból kicsit nehezebb volt az eljutás a hetedikre úgy, hogy ne vegyen észre minket senki, de én bizakodóan és kicsit talán rájátszva a kommandózásra, lépdelek hangtalanul Remy mellett. - Kicsit izgulok azért. Szerinted lesznek olyanok, akiket nem ismerek? - Arányaiba nézve, azért nem vagyok olyan rossz, hiszen a múltkor egészen jól megismerkedtem néhányukkal, talán lesz kivel beszélgetnem. Persze Remy is tökéletes a célra, de nem szeretném, hogy a többiek azt gondolják, hogy csak vele találtam meg a közös hangot. A Szükség Szobáját már az első napomon megismertem a fiú jóvoltából. Ahogy beérünk a hetedik emeletre, az emlékek feltörnek és kicsit vigyorogva tekintek felé, sugallva is ezt. Remélem, most nem járunk úgy mint akkor, de valószínűleg nem mi leszünk itt az elsők és így talán nem vétem el a helyzetet. Azért biztosra megyek. - Szerintem most te gondolj a helyre, ki tudja, hogy hová kerülünk, ha rajtam múlik. - Kuncogok fel halkan, de amint megjelenik az ajtó és kimondjuk a bűvös szavakat, szerencsére, belépve ismerős arcokra bukkanunk. - Sziasztok! - Nézek körül, és a kezemben lévő tálakat az egyik közeli asztalra teszem. - Hoztunk sós harapnivalót. Huh, nagyon szupi a hely! - Jegyzem meg kicsit próbálva feloldani magam és a hangulatot, de inkább magam, hogy ne legyek zavarban. A többiekhez közel foglalok helyet, remélem Remy is mellém ül majd. Az arcmemóriám szörnyen rossz, de azért ha valakit nem ismerek vagy úgy pillantanak felém, hogy "hát ez meg ki a fene?" akkor bizony egyből be is mutatkozom, udvariasan, kissé franciásan.
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Elég sok rossz dolog ért engem a VMS óta, szóval úgy érzem, ha máskor nem is, de talán most pont itt lenne az ideje annak, hogy kissé elengedjem magam. Az utóbbi időben gyakran lehet engem egyedül látni a folyosókon, leginkább egy ablakpárkányon ücsörögve, a Kviddics évszázadaival a kezemben. Ennek nem az az oka, hogy szeretek olvasni, hanem leginkább az, hogy nincs senkim. Tényleg senkim. Gilly és én teljesen eltávolodtunk egymástól, Chris is leginkább a nővéremhez áll közelebb, Ginának megvan a maga dolga, nem várhatom el tőle állandóan, hogy velem lógjon, Dany Gilly barátja, ciki lenne ráakaszkodnom. Cash pedig egyetemista, rengeteg órája és tanulnivalója van, vele csak suli után tudok összefutni, azt is leginkább hétvégente. Jól érzem magam a bőrömben, de a szociális kapcsolataim érezhetően egyenlőek a nullával, még számomra is. Egyszóval, a mai napon igazán kiteszek magamért annak érdekében, hogy még véletlenül se utáljanak meg a kelleténél többen. A konyháról rengeteg vajsört és sütit szerzek, melyeket magam előtt lebegtetve megyek végig a folyosókon, miközben magamban azért rimánkodom, hogy Frics ne ilyenkor méltóztasson erre tévedni. Kockázat nélkül nincs győzelem ugyebár, de azért csak nem szeretném annyira vásárra vinni a bőrömet. - Tárulj Szezám! - szólalok meg, majd a jelenleg odabent lévők annyit láthatnak, hogy egy nagy halom sütemény és pár üveg vajsörös korsó lebeg be az ajtón, végül én lépem át a küszöböt halvány barack színű pizsamában. Az alsó egy csini kis rövidnaci, amolyan csajos, míg a felsőm egy haspóló, a köldökömben pedig egy csillogó piercing foglal helyet. Nem vagyok rá valami büszke ugyan, de ha már van, ne vesszen kárba, megtartom hát. Még tavaly lövettem be valamelyik mágikus helyen, Londonban. Aligha lesz több, ez valahogy nem az én stílusom. - Szia, Ben! - intek a fiúnak, miközben megállok, majd óvatosan lenavigálom az asztalra a holmikat. Nem könnyű varázslat egyszerre ennyi mindent megtartani, szóval itt-ott azért összekoccan két vajsörös üveg, majd egy-két szelet sütemény is előbb éri az asztalt, mint maga a tálca. Mindenesetre, kis idő múltán sikerül a dolog, én pedig úgy fújom ki magam, mintha valamiféle hőstettet hajtottam volna végre. Végül a lány felé fordulok, aki Ben társaságában üldögél. - Szia, a nevem Elizabeth Ollivander, de mindenki csak Lizzienek hív – nyújtom felé a kezem egy barátságos mosollyal. - Griffendél, hatodik évfolyam. Nem ismerem a lányt, habár nemrég részt vettünk egy hoppanálás órán, de ott se nyílt alkalmunk közelebbről megismerni a másikat. Úgy érzem, ezen itt és most talán javíthatnánk. - Kiket várunk még? - huppanok le én is egy ülőalkalmatosságra, miközben körbenézek. Csak reménykedni merek abban, hogy Gilly és szerény személyen nem fogjuk elrontani az este hangulatát. Legfeljebb majd nem szólunk egymáshoz, elvégre nem áll szándékomban semmit se tönkretenni, főleg ennyi ember előtt nem.
Minden hétvégén, amikor nem Kathrine-nel, vagy a többiekkel vagyok, visszamegyek a régi birtokra füvet kaszálni, mert hihetetlen módon nő a gaz. Tudom, hogy rendben lehetne tartani mágiával is, de szeretek ott időt tölteni, és valahogy a fizikai munka is jót tesz. Ha ott vagyok, mintha még mindig anyáék is ott lennének. Nem akarok a múltban élni, de képtelen vagyok elengedni őket. Sírt emeltettem, noha csak apa testét találták meg, de úgy képzelem, hogy együtt nyugszanak. Alaposan megnyúltam az elmúlt hónapokban, és valahogy a kártyaversenyeket is sikerült kihagynom, noha majd augusztusban jön az angol főbajnokság, amin csak a legjobbak vehetnek részt, de a fizikai munkának köszönhetően az izmaim is elkezdtek látszani, ami engem is meglep, hiszen már a lányok sem gúnyosan néznek rám a folyosón, hanem inkább összesúgnak mögöttem vihogva, amit nem igazán értek, biztosan sajnálkoznak a szüleim mögött, vagy ilyesmi. Április van, már kezd meleg lenni, a tavaszi fuvallat miatt nem olyan rég lecseréltem a téli pizsamát egy ujjatlan pólóra, és egy boxer jellegű rövidnadrágra. A hajam kicsit össze van borzolva, mert szunyokáltam mielőtt elindultam volna, hiszen ha fent leszünk egész éjjel nem akarok ásitozni. Gondolkoztam rajta, hogy mit is hozzak, ezért már napokkal ezelőtt megkértem az amúgy mogorva nagybácsit, hogy valami éppenhogy alkoholost küldjön már a családi pincéből, amolyan likőrre gondoltam, és meglepő módon szó nélkül teljesítette a kérésemet. Lehet, hogy lassan át kéne értékelnem, hogy nem is annyira mogorva? Végülis neki a huga halt meg, biztosan ő is gyászol. Mivel úgy beszéltük meg, hogy Kath érkezik majd elsőre, és ő képzeli el a szobát a titkos jelszóval, leutánzom, majd belépek nem sokkal utána, és erőltetem a szememet a félhomályba. – De jó, hogy még csak te vagy. Jó kis pizsi. Tetszik. Te vagy a főnyuszi? – Hajolok oda egy puszit nyomva az arcára, majd lecsüccsenek mellé a bonbon lilőrös üveggel a kezemben, beleszimatolva a levegőbe. – Te sütötted? – Azért körbenézek, van itt limonádé is, ami jól hangzik, de remélem a többiek is megkóstolják, amit hoztam, ciki lenne, ha nem.
Mennyivel jobb lenne csak simán szórakozni egyet és mondjuk együtt tölteni az estét és kész ugye? De nem, nagyon úgy fest, hogy nem sikerül valahogy sosem nyugodt időszakot kifognunk, mert folyton történik valami. Ben már jobban van, Sasha lassan nem borít ki senkit, ha felmerül a neve és azt hiszem az a mézeskalácsházas incidens és végül egész értelmesen zárult, kivéve persze hogy Corvus kiakadt, de vele is sikerült rendbe tennem a dolgokat, erre újabb kellemetlenséget veszünk a nyakunkba. De hát ha mi nem tesszük, akkor ki fogja? Jenkins nem teheti ezt tovább másokkal, valamit tényleg leépnünk kell és végül is attól még kicsit szórakozhatunk, hogy közben megbeszéljük mi legyen a terv. Azért fura lesz, úgy tudom jönnek olyanok is, akiket még nem is nagyon ismerek, Ben említett egy Adora nevű lányt például, róla szinte semmit sem tudok. Na igen mindig kellemetlenül érzem magamat, ha Benről kiderül, hogy van egy újabb lány ismerőse. Főleg, hogy ha jól tudom akkor Gilly is jön, akivel még mindig nem sikerült teljesen megbékélnem és ha jól tudom akkor a testévre is, aki eléggé hasonlít rá úgy külsőre azt mondják. Talán csak nem bírom a szőkéket, pedig igazán nem az ő hibájuk, Gaby is kedves lány, csak hát ez a szőke haj, kék szem, bájos arc és persze csinos ruhák dolog... mindig rémesen kisebbségi érzésem van. De legalább MB is jön és vele tök jól érzem magamat, ő olyan laza és egyáltalán nem szőke! Elsőként érkezem meg a szükség szobájához, ami nem rossz, így végülis én határozom meg a helyet. Pizsiben vagyok természetesen, hosszú ujjú, hosszú szárú fajtában, nem hálóingben. Igen tudom ez se egy csinos darab, de kényelmetlenül érezném magamat másban. A színét tekintve fehér, apró kis szürke nyuszik díszítik, olyan cuki fajták, hiszen nem sokár húsvét lesz. - Tárulj Szezám! - suttogom amikor megtalálom az ajtót. Azért nem hangoskodom, mert a jó ég tudja, hogy mikor jár erre Friccs és nem kellene már az elején lebukni. A karomon kis kosárka, a lábamon egy nyuszis mamusz, amin még fülek és kis orrocska is van. A kosárban letakarva van egy kis muffin, amit külön a manóktól kértem. Nem tudtam volna semmi srágát hozni, Missy mégis csak egyedül nevel most már három gyereket, én igazán nem tehetem meg, hogy túl sok mindent kérek tőle, így is tuti, hogy nehéz lehet neki. Persze ettől nem kevésbé rossz érzés néha, hogy... hát nincs sok pénzünk na. Ilyenkor azért rossz érzés, hogy apa lelépett a tök gazdag családjától. Belépek végül az ajtón, odabent nincs erős fény, a falakon gyertyák pislákolnak, olyan kellemes kis középvilágos van. A földön hálózsákok, kényelmes, puha párnák és kis asztalok is vannak, amiket akad pár pohár és még néhány kancsó víz és limonádé is. Azért nagyon sokat nem kellene persze inni, mert külön wc-t nem képzeltem el a szobába, szóval kellemetlen lenne, ha sokat kellene szaladgálni pisilni, kockáztatva, hogy lebukunk Friccs előtt.
//Határidő: július 22. Következő hozzászólás: július 23.//
Azért igyekszem, hiszen tudom, hogy Corvus más, mint én, mint szinte mindenki, akit ismerek és pont e miatt másképp is kezeli a legtöbb helyzetet. Ő is a maga módján igyekszik alkalmazkodni hozzám, hozzánk, ezért alapvető, hogy én is próbálkozom és nem veszek magamra minden egyes olyan helyzetet, amikor úgy szólal meg, ami számomra nem a legkellemesebb. Ő mindent jóval komolyabban vesz és végülis ezzel nincs is baj, nem lehetünk egyformák, csak tudnom kell, hogy ezzel már nem akar szándékosan bűntó lenni, legalábbis az esetek nagy részében. - Persze, az úgy tökéletes, az információk már úgy se szaladnak el. - bólintok immár egy félmosollyal, a kis odaszúrása utána nagyjából már feloldódva. Végül is tényleg velem szeretne kutatni az tök jó dolog és remélem, hogy nem szúrom majd el, vagy jön rá az első öt percben, hogy jobban járna bárki mással, aki okosabb, körültekintőbb és több elméleti tudás szorult a fejébe, mint nekem. - Hétfő hat, persze ott leszek! - csak el ne felejtsem! Jesszus, még néha az óráimról is majdnem elkésem. Egyszer elkéstem bájitaltanról. Szent meggyőződésem volt, hogy azon túl, hogy pontlevonást kaptam Piton be sem enged majd az órájára. Végül is beengedett, de persze az összes órán feltett kérdést utána nekem szegezte és persze én a nagyrészére nem tudtam a választ. Totál égő volt, legszívesebben elsüllyedtem volna aznap. - Igen én is remélem és biztosan tetszeni fog majd nekik! - bár majdnem kijavítom, hogy igen távol áll majd a kis bulitól a parti megnevezés és lehetséges, hogy Corvus ha el is tud jönni úgy érzi majd, hogy tök béna az egész azokhoz képest, amikhez ő szokott, de... azért remélem, hogy nem így lesz és el tud jönni és jól is érzi majd magát. Fehérkét mondjuk valószínűleg azoknak, akik közelebbi barátaim úgyis már előtte be fogom mutatni, mert hát no nem tudok én titkot tartani, vagy egy ilyen nagy hírt csak úgy magamban tartani úgy sem. - Szia Corvus! - intek még neki és akaratlanul is pár pillanatig követem a tekintetemmel, ahogyan távolodik a farkasával. Hát igen, ha most valaki megállna középen és nézné, ahogyan én indulok el, ruganyos léptekkel, lelkesen szorongatva a kis vadászgörényt, időnként megdögönyözve a fejét, míg a másik irányban a határozott és kemény léptek,kihúzott háttal és egy fenséges, felszegett fejű farkassal... Tűz és víz és a víz végül is még pont igaz is rám.
// Köszönöm szépen én a is játékot, familiáris pipa. //
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem vagyok egy egyszerű eset, úgy neveltek, hogy hercegként viselkedjek, mindenkinek parancsoljak, ne törődjek olyan nagyon az emberek érzésével, mondjam ki, amit gondolok és ennyi, mert megtehetem. Persze amikor kikerültem abból a közegből, ami biztosította, hogy tényleg bármit megtehessek, akkor érkezett el a konfrontáció a tóparton. És azóta is tanulom, hogy hogyan fejezzem ki magam, hogyan maradjak igazán én, de legyek még is kevésbé megosztó a szemükben. Mert akármilyen érinthetetlennek tűntem akkor, azért még mindig amikor visszatekintek arra, ahogy csapatostul estek nekem, nem egy jó emlék. De ezúttal nem veszi magára a fogalmazásmódom, nem zökkenünk ki a nagyjából pozitív élményből. Még ha legutóbb még eléggé haragudtam is rá, meg úgy általában egyik nap rendben vagyunk, a másik nap pedig kitör a vihar. - Már csak pár nap van a karácsonyi szünetig. Mit szólnál ahhoz, ha a szünet után kezdenénk neki? Lehet, hogy Emma már nincs is az iskolában, a mesterszakosoknak máshogy megy az egész oktatás. Küldenék neki egy baglyot, hogy találkozzon velünk januárban. - vázolom fel, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy imádja annak a gondolatát, hogy Fehérke beszélhessen. Ráadásul tényleg mindjárt vége az évnek. - De talán még egy gyors könyvtárazás belefér, hátha találunk néhány könyvet, amit majd a szünetben elolvasunk és a karácsonyi partin összevetjük. - mondom, egy kicsit elgondolkozva, ránézve, de még sem őt nézve. - Hétfőn hatkor a könyvtárban leszek, remélem te is. Szokásomhoz híven nem is igazán kérdezem, hogy neki mikor jó, inkább megmondom, hogy én mikor leszek ott, és azt az érzést keltem, hogy neki el kell intéznie, hogy ráérjen. És mivel most egészen rám hagyta a döntést a mikorra, talán ez nem is lesz probléma. Most már tényleg a kijárat felé pillantok, és ha Katherine is csatlakozik, akkor újra a folyosón köszönök el tőle. - Remélem sikerül a karácsonyi partidon megjelennem, kíváncsi leszek a többiek arcára, amikor bemutatod nekik… Fehérkét. - szemforgatok, és még is a szám sarkában ott a mosoly és érezni lehet, hogy ez inkább csak csipkelődés. Ha mindent megbeszéltünk röviden elköszönök, semmi ölelés, csak egy szó, egy biccentés, egy intés, és már hátat is fordítunk a farkasommal, a hónom alatt most már két könyvvel. Minden bizonnyal az estét a sehová se mutató ablakpárkányban ülve fogom tölteni a klubhelységben, egy mugli mesekönyvvel a kezemben.
Az tényleg izgalmas lenne, ha a Familiárisom tudna beszélni, akkor sokkal több mindent megtudhatnék tőle róla... mármint végül is ki tudhat a legtöbbet a familiárisokról, ha nem ők maguk? Vagy ők csak azt tudják, amit mi is és tanítani kell őket, egyébként nincs semmiféle alapvető tudásuk? Hm... mennyi kérdés, pedig csak egy kis állatról van szó, még ha tudom is, hogy például Corvus egyáltalán nem mint kis állat gondol a farkasára és nem csak azért, mert nem olyan kicsi, mint egy vadászgörény. - Köszönöm! - kezdem úgy érezni, hogy tényleg egyre jobban érdekel ez a téma, de mégis Corvust és a számomra sajátos stílusát még mindig nehezen kezelem és nem tudom, hogy ez valaha változni fog-e. Lássuk be a viszonyunk eleve hullámzó és ki tudja, hogy mikor csinálok majd megint valami olyasmit, amivel kiverem nála a biztosítékot? Nehéz megszerezni a bizalmát és talán most már jó úton járok, hogy visszaszerezzem, amit sikerült eljátszanom, de ehhez óvatosnak kell lennem és talán nem mindig teljes mértékben magamat adni, ami lássuk be nehéz, hiszen én én vagyok, nem pedig valaki más. Ezért is hihetetlen számomra, hogy tényleg velem akar ennek a témának utána járni, hiszen nem vagyok egy kutató típus, a könyvtárba is akkor megyek, ha muszáj, vagy Bent keresem ott, de magamtól csak úgy... na az nem gyakran fordul el, sőt inkáb soha. - Oh... akkor oké. - bólintok végül. Igyekszem én, de nem hiszem, hogy valaha is gyökeresen megváltoznék. Persze idősödöm, de az a komolyság és határozottság, ami meg van Corvusban iszonyatosan távol áll tőlem és őszintén szólva mindig úgy gondoltam, hogy neki se szabadna ennyire... ilyennek lennie. Egyszerűen nem egészséges. - Akkor megbeszéljük, hogy mikor és hogyan kezdjünk neki. Küldesz mondjuk egy baglyot, vagy már holnap? - azt hiszem kettőnk közül ő az elfoglaltabb. Mármint nekem sok barátom van, de most egy szimpla szórakozást simán át tudok tenni bárkivel máskorra, ha mondjuk ő csak akkor ér rá, mert tanulnia kell amúgy, vagy tudom is én. Mint mondtam Corvus olyan nagyon komoly tud lenni és mindent nagyon komolyan is vesz. Jesszus, hogy a fenébe fogja tudni kezelni, hogy én nem, ha közösen próbálunk meg ennek a familiáris dolognak utána járni?
[You must be registered and logged in to see this image.] Sok mindent mondhatott volna, hogy ijesztő, ragadozó, fenséges, büszke, de még is a visszafogottat mondja, ami nos… Igen, így van. Lényegében arra is használom a familiáris sokak számára rémisztő külsejét, hogy a vicsorgásával távol tartsam a nem kívánt társaságot. Amikor pedig nincsenek ilyen feladatai, akkor csak csendesen, méltóságteljesen bandukol mellettem, semmi vonyítás, semmi játékosság, amit például Katherine vadászgörényébe előre kinézek. - Természetesen. - válaszolom egyszerűen, tényleg magától értetődően. Az aranyvérűek között alapvető, hogy az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, és ugyan Emma pont nem a szüleim kedvence, de azért az tagadhatatlan, hogy tehetséges gyógyító és hogy segített a bátyámnak végre valahára befejezni a Roxfortot, tehát a megtűrt kategóriába esik. - Nem tudom én se, hogy hogyan csinálta, annyira nem vagyunk jóban, de szerintem semmi akadálya, hogy segítsen benne, ha szeretnéd, hogy beszéljen. - válaszolom neki, bár úgy pakolgatva a szavakat, hogy azért nem ígérem meg, hogy biztosan összejön, csak azt, hogy Emma segíteni fog. Ebben biztos vagyok. Takarítás nem lesz, az fix, bár gálánsabb lett volna, ha inkább azt mondom, hogy azért ne takarítson, mert majd én megcsinálom, de az esélytelen. A saját holmijaimat rendben tartom, de hogy ténylegesen takarítsak, na, erre vannak a házimanók és a háztartási bűbájok, amiket a házvezető otthon kiszór. Kicsit kizökkent, ahogy teljesen elbizonytalanodik és akadozva nyögi ki, hogy csatlakozna, és ez ki is ül az arcomra. A türelmetlenséget és értetlenséget csak úgy sugárzom, ahogy összevont szemöldökkel nézek rá. - Eddig is azt mondtam, hogy akkor kezdek bele, ha téged is érdekel. Mit vagy úgy oda? - kérdezem, egy kicsit talán élesen, de valójában nem rosszindulattal, csak a totojázása olyan kis esetlen, amit képtelen vagyok kezelni. Mondja ki mit akar, ne motyogjon meg nyögdössön, ideje egy kicsit rátalálni a hangjára, már nem az a pici 12 éves, akit sírásig lehetett szekálni. Legalább is ideje lenne, ha kinőne belőle, még ha azért égi meszelőre nem is nyúlt.
Most hogy nekem is van familiárisom valahogy még jobban érdekel, hogy vajon mire képesek. Mennyire értenek minket, mennyire értik ha beszélünk hozzájuk, vagy csak egymás között, hiszen a farkasa határozottan kíváncsi volt, hogy látta, hogyan lett Fehérke. Tényleg fura lehetett neki látni, de vajon hogyan érzi magát ezek után? Eddig is tudta, hogy ő csak egy varázslény? Vagy, hogy megsemmisülhet ugyanúgy, ahogyan létrejött? Vajon, ha újra létre kellene hozni, akkor már egy másik farkas lenne az emlékei nélkül? Oh rengeteg kérdésem lett hirtelen! - Erre nem is gondoltam, de ő tényleg hasonlít rád. Ugyanolyan visszafogott. - az én görényem azóta is a nyakamban foglal helyet, bújós és szerintem az is marad. Egyelőre még ahhoz se volt bátorsága, hogy odamenjen a nálánál jóval termetesebb farkashoz, akár csak megszaglászni. Egyelőre még a sok kérdést sem mondom ki, amik a fejemben vannak. Részben pont azért, amit Corvus is tud magáról, hogy ő eléggé kritikus típus. Lehet, hogy simán kinevetne némelyik felvetésemért és azt nem szeretném. - Nem ismerem, de bemutatsz neki? Lehet, hogy idővel Fehérke is tud majd beszélni? - igen egyértelmű, hogy igazából nem sokat tudok a familiárisokról. Mintha szerettem volna egy kocsit, de nem lenne jogosítványom hozzá. De persze buta dolognak érezném, ha mindent megkérdeznék, no meg amúgy se gondolok hirtelen bele, hogy ők fejlődhetnek, vagy is fejlődni fognak és nem csak egy kis háziállat lesznek a jövőben. A kutatás is érdekesnek hangzik, de gőzöm sincs, hogy Corvus mennyire akarna ilyesmit épp velem csinálni, hiszen tény nem vagyok nagy könyvmoly. - Öh... oké. - nagyon nyelek, pedig nem érzem ezt most komoly dorgálásnak a részéről, inkább maga a helyzet fura és szokatlan, ahogy a szemembe néz, hogy ne takarítsak. Szóval nem fogok, ez már biztos, de tény hirtelen beáll valami fura csend és bár én mindenkivel nagyon jól el vagyok, de tény Corvusszal igazából sose voltunk még ketten, főleg úgy, hogy épp nem arról szólt a dolog, hogy kiosztott valamiért. Most meg kellene köszönnöm újra és elköszönni? Vagy... gőzöm sincs, vele valahogy azért nem tudok csak úgy elbeszélgetni, mint másokkal, mintha cak mindig attól félnék, hogy úgyis elszúrok valamit, amit szerinte másképp kellene mondani... tenni, akármi. - Szóval... ha van kedved kutatásba kezdeni és nem zavarnálak benne, ha csatlakoznék... - kezdek bele kissé megakadva. Szinte bármelyik másik barátom esetén már lelkesen hasítanánk a könyvtár felé, most pedig bizonytalanul teszem fel a félig megfogalmazott kérdést, vagy kérdésszerűséget. Izgalmas lenne azt mondta, de egyáltalán nem biztos, hogy örülne, ha én is részt vennék benne.
[You must be registered and logged in to see this image.] Csak biccentek, a familiárisának a neve olyan szinten érdektelen a számomra - illetve nem vetíteném rá a saját ízlésemet, de persze azért kíváncsi vagyok, hogy mivel áll elő -, hogy akármit is mondana véglegesnek, csak bólintanék és elfogadnám. Ha valami fontos dologról van szó, akkor keményen megmondom a véleményem, ha például a teljesítményt kell kritizálni, de egy név nem tartozik a komoly témák közé. És ez így van jól, hiszen ameddig nem megyünk mélyebbre, addig biztonságban van a beszélgetés, nem mondok neki valami olyat, amit az én szemszögemből építőnek látok, az övéből pedig tisztán bunkóság. Mert előfordul az ilyen, a kis szúrásaim, a grimaszaim, ha egy-egy ötletüket lefikázom a többieknek, valójában csak az ördög ügyvédjét akarom játszani, rámutatni a hibákra és kijavítani őket. De érzem, hogy néha leginkább csak újra csoportosan támadnának le és dobnának ki páros lábbal, ha megmondom az őszintét. Mondjuk ugyanígy van Accipiterrel is, amikor a vörös lányból előbújik az növény-állathatározó és mindenki kaparja a falat a felesleges információk tömegétől. Tehát eszemben sincsen megorrolni, hogy ha nem is gej, de azért egészen aranyos nevet választ. Ha ez tükrözi az énjét, akkor nincs mit szégyellni rajta. - Szeretem azt hinni, hogy mindent. A valódi állatok is rengeteget értenek, de ezek a varázslények tőlünk is örököltek, így átláthatnak mindent, amit mi is, emberi értelemmel. Az, hogy van-e valós jellemük, vagy csak a mi visszatükröződéseink… - lassan félrebillentem a fejem, látszik rajtam, hogy ez az elméleti kérdés egészen feltüzeli a kis elmélkedős énemet. Ilyet csak akkor látni rajtam, ha a kviddicsről van szó, vagy ha éppen belátást engedek a kis lelkembe és a varázslényekről olvasottakat mesélem el a többieknek, hiába azokon az órákon igen csak a háttérbe vonulok, szenvedélyesen szeretem a mitikus lényeket. - Érdekes lenne utána járni ennek, de a Mardekárban senkinek nem beszél az állata… Viszont Emmának beszél a hiúza. Emma Marshallnak, a gyógyító lánynak. - mondom a teljes nevét, bár így se vagyok biztos, hogy Katherine tudja, hogy kiről beszélek, ugyan Griffendéles a csinos gyógyító lány, de a mesterszakon végzős, szóval van közöttük több, mint hat év, talán hét évfolyam. - Biztos vagyok benne, hogy segítene nekünk, ha tényleg érdekel téged is ez a kérdés. Még sokminden nem tisztázott a familiárisokkal kapcsolatban és izgalmas lenne ennyi idősen egy ilyen kutatással foglalkozni. - mondom, bár ez talán kicsit… könyvmolyosan hangzik. Hiszen mindenki tudja, hogy vajmi kevésszer látni engem könyv nélkül, viszont Katherine-nek igen valószínű, hogy nem a familiárisok lélektanának feltérképezése jelenti az igazán izgalmas programot. Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor meghallom a kérdését, és egy laza mozdulattal nyúlok az álla alá, hogy a tekintetét az én arcomra fordítsam, ahelyett, hogy a rendetlenséget nézné körülöttünk. - Eszedbe ne jusson takarítani, cikeszke. - mondom magabiztosan, aztán elengedem, bár magam sem tudom, hogy miért volt ilyen fontos, hogy a szemébe mondjam ezt, és ne csak úgy a levegőbe. Talán azért, mert azt mondtam, hogy ez lesz a karácsonyi ajándéka és igen gáz lenne, ha még rendet kéne raknia. Ez egy mágikus szoba, valószínűleg nem is fogunk többet itt járni, legalább is nem így fog kinézni a szoba, hiszen nincsen szükségünk remélhetőleg a jövőben familiáris idézésre. Miután most leengedtem a kezem, és már a farkas sem szaglássza a vadászgörényt, kicsit Katherine-nen ragad a tekintetem, hiszen az ajándékán túl vagyunk, takarítani nem kell, és lényegében soha nem maradtunk még úgy kettesben, hogy nem veszekedtünk éppen. Soha nem töltöttünk el időt "csak úgy".
Van abban valami, amit mond, de lássuk be nem vagyok olyan jellem, akihez passzol egy "Vadász". Valahogy ez olyan túlságosan komoly megnevezés és egyébként sem hiszem, hogy szeretném, ha a kis újdonsült plüss állatom vadász lenne és aggódnom kellene a testi épségéért. - Nem tudom, azt hiszem ez nem jönne a nyelvemre. - és szerintem ezt ő is tudja és megérti, hiszen annyira már ismer, hogy tudja okkal fel sem merült bennem, hogy így hívjam. Még ha nem is egy ultracuki nevet választok, mint mondjuk Bolyhoska, attól még azért inkább a cuki felé tendálok, mint a nagyon komoly irányába. Jó lesz nekem a Fehérke. Végül is ezt nekem kell eldönteni, mármint hogy mi legyen a neve és azért azt hiszem, remélem, hogy Corvus se lenne azért annyira kiakadva, ha mégis valami cuki nevet kapna a kis jószág. Ezzel inkább csak hogy is mondjam most beijeszt, hogy aggódjak utána esetleg megorrolna rám. Annyira azért már én is ismerem őt, hogy néha tud viccelni, a maga módján persze, sose túl hevesen, de már ez is bőven nagy előrelépés a régi énjéhez képest. Amikor a farkas közelebb jön, sejtem én, hogy nem simogatásra vágyik, vagy ilyesmi, ezért csak óvatosan közelebb nyújtom hozzá Fehérkét, hogy megszaglászhassa. - Tényleg fura lehetett neki látni. Szerinted mennyire értenek ők meg mindent, amit teszünk és mondunk? - tudom ők nem állatok, úgy teljes mértékben, sőt úgy tudom akad olyan is, aki beszélni képes, mintha azt mondták volna egyszer az idősebbek a Griffendél toronyban, de még sem emerek. Mindenesetre nagyon-nagy a kísértés, hogy megsimogassam a farkas fejét, de végül erőt veszek magamon és nem teszem meg. Remélem azért Corvus azt a kutyát, akiről mesélt legalább időnként megszeretgette. - Szerinted nem kell rendet rakni? - áh ez a Szükség szobája, igazából kétlem, hogy rendet kellene tennünk, hiszen ha kimegyünk úgyis minden eltűnik majd innen és vár a szoba majd egy következő delikvensre, de fura módon azóta, hogy a Roxfortban töltöm a napjaimat egészen rendes lettem, pedig odahaza nagyon távol állt tőlem a rendszeretet.
[You must be registered and logged in to see this image.] Azért az talán csúnyán hangozna, hogy eltűröm, ezzel nem sérteném meg. Hiszen ennek olyan erős éle van, mintha még mindig ott tartanánk, ahol két éve, pedig annyi minden történt azóta. Szóval még ha kissé esetlen is, ahogy lapogatom, jelenleg ez a maximum, amit nyújtani tudok neki. Főleg, mert mindig, mikor már igazán közel kerülnénk, jön valami, ami miatt előtör belőlem a masszív szemétség és a földig szídom sértettségemben. - Érdekes, hogy éppen azt a részét vetted elő a nevének, miért nem Vadász? - kérdezek vissza, egy kis kekeckedéssel a hangomban. A Vadász sokkal jobban hangzik, a Görény tényleg kicsit… félreérthető, tekintve, hogy valóban pejoratív jelentéssel bír. Viszont Vadásznak ritkán hívunk akárkit is, maximum a nagyobb birtokokon van, itt senki se fordulna vissza érte, hiába vannak bestiamester szakosok, azért senki se hivatja magát Vadásznak. - Fehérke, hm. - végignézem az állatot, mintha az egyértelműt méregetném: hogy mennyire illik hozzá a név. Fehérnek fehér, és egy szavam se lehet, hiszen az enyémnek nincs is neve, így képmutatás lenne, ha azt mondanám, hogy adjon neki akkor már normálisat, mondjuk Josephina, az ük-ük-ükanyám, akit kétszer is megválasztottak Mágiaügyi Miniszternek. Büszkeség tölt el, ahogy eszembe jut, hogy mennyire régi is a családom, és milyen sikereket ért el valaha. És ezt a fényt majd talán én hozom el újra a Flint családnak, talán én leszek a következő… Már nem a Miniszterek sorában, mert még csak 17 éves vagyok, legalább négy-öt választás lefut, mire egyáltalán felkerülhetnék a választás listájára, és már elég idős vagyok, hogy ne nézzenek viccnek. A farkasom feláll a helyéről és lassan érdeklődve nyújtózik Kath kezének magasságába, egészen pontosan a fehér vadászgörényhez, és megszaglássa, ami egészen hasonlít egy igazi állat reakciójára, de ahogy felvonom a szemöldökömet más ok jut eszembe. - Még soha nem segítettünk familiárist idézni, valószínűleg érdekes látvány, hogy hogyan született a “semmiből”. - jegyzem meg, és közben a farkas lassan visszavonulót fúj és csak visszaül a fenekére.
Tudom én, hogy az ilyesmi felettébb kényelmetlen neki, ezért hagyok csak épp mondhatni magamnak néhány másodpercet arra, hogy kicsit talán kiélvezzem. Azért elég nagy dolog ahhoz képest, ahogyan Corvus pár éve bánt velem, hogy most megölelem, még ha csak mértékkel is engedélyezett az ilyesmi, vagy csak mondhatni eltűri a részemről, sőt még a maga esetlen módján vissza is ölel és meglapogatja a hátamat. Na igen nálam azért nem ilyen egy baráti ölelés, de sejtem én, hogy nála már ez is baromi nagy dolognak számít. És nem állok le vitázni sem vele, hogy azért igenis hálás vagyok és jár a köszönet, még ha ő nem is várja el. - Farkas, az mondjuk legalább rövid, de még se szólíthatom úgy, hogy Görény, az... elég fura lenne. - mosolyodom el szélesen, már-már nevetősen. Na lássuk be, ha mennék a folyosón, ő meg lemaradna és kiabálnék vissza, hogy "Gyere Görény!".. kétlem, hogy a fél folyosó nem törne ki röhögésben. Ciki is lenne, meg amúgy is nagyon hülyén hangzik. - Pedig a Maszat nagyon cuki! De jó, a kevedért elengedem. Akkor legyen egyszerűen Fehérke. Az belefér? - tudom nem a legkülönlegesebb név, de azért nem nevezném el mondjuk a húgomról, folyton csak rossz érzés lenne szólni neki. És mivel nem egy kutya, nem lehet buksi, vagy hasonló, no meg azt hiszem akkor Corvus is morcos lenne, de a színe mégis csak jó lehet névnek és mivel cuki muszáj vagyok odatenni azt a kicsinyítő jelzőt.
[You must be registered and logged in to see this image.] Mikor felém fordul és megölel egy kicsit meghökkenek, hiszen azóta nem ölelt meg, hogy az üvegházban a hallucinációban a húgának nézett. Egyébként sem vagyok az az ölelkezős fajta, még az ember kezét is csak okkal fogom meg, az én kifejező szótáramban a testi érintkezés már nagyon… nagyon ritka és bensőséges. Viszont vagyok már annyira férfi, hogy ne térjek ki az ölelés elől és ne húzzak nyúlcipőt. Visszafogottan bár, de átkarolom, úgy, hogy a kis lényt ne szorítsuk magunk közé. Az az igazság, hogy az igazi állatokat pedig nagyon szívesen simogatom titokban, de egy a vadászgörény nem egyszerű állat, szóval igyekszem nem is hozzáérni. Esetlenül meglapogatom a hátát, szerencsére nem hosszú az ölelés, aztán megingatom a fejem. - Nincs mit megköszönnöd. - válaszolom higgadtan, és végül teljesen eltűntetek minden hibát a megjelenésemben. Én nem vagyok hajlandó foltosan, koszosan végigmenni a folyosón, mindenem frissen vasalt és kifogástalan. Az egyetlen, ami egy kicsit rendezetlen rajtam, az a fürtös hajam, de azt már mindenki megszokta és ahogy onnan a gyilkos tekintetemre szalad valakinek a tekintete, már el is felejti, hogy Raffaello -nagyra nyúlt- angyalkája is lehetnék. - Ahogy szeretnéd, a tiéd, de az az igazság, hogy az ő neve csak… Farkas. - pillantok le újra a familiárisomra. Se nem ölelgetem, se nem kapott egyedi nevet, tényleg valahol úgy kezelem, mint egy életre hívott mágiát, ami azért létezik, hogy engem védelmezzen és persze hogy idővel képességekkel gazdagítsam, ha sikerül. Nem háziállatként. - Milyen névre gondoltál? Ha ilyen Csutka, Maszat vagy Menyus, akkor esküszöm megbánom, hogy valaha beléptem azon az ajtón és sarkon fordulok. - biccentek a Szükség Szobájának bejárata-kijárata felé, de a hangom akármennyire komoly, a szememben ott van valamiféle ördögi játékosság.
Nem veszem észre, főleg mivel nem is nagyon figyelem, hogy mit csinál épp, hogy a farkasára sandít, mintha csak elemezné a mozdulataimat és gondolkodna neki is ezt kellene-e tennie. De nem, ha az embernek nem jön természetesen, mint ahogyan nekem, akkor nem. Hiszen én nem gondolkodom rajta és igen jó eséllyel én nem fogom csak úgy hagyni,hogy folyton a nyomomban loholjon, hanem velem lesz mindig és majd az ágyamban alszik és a vállamon pihen és cseppet sem fogom e miatt furcsán érezni magamat, mert tényleg annyira cuki! Most már persze miután kellően megölelgettem a kis bundást Corvus felé fordulok és persze ha már a túlcsorduló szeretetemről van szó... biztosan nem fogja értékelni, de bár a kezemben ott van az újdonsült familiáris azért mégis odalépek hozzá és félkézzel, de megölelem. Nem hosszan, de elég hirtelen ahhoz, hogy ne tudjon ellenkezni, aztán hátra is lépek, mert tudom, hogy az ilyesmi nem kifejezetten van az ínyére, vagy legalábbis ezt mondja, gondolja magáról. - Köszönöm! - mosolyodom el aztán, hagyom, hogy letörölgesse magáról a maradék színt, ha van. Én most ezzel nem foglalkozom, végül is majd lejön, vagy a szobámban letörlöm. - Ugye adnom kellene neki nevet? - nem is tudom, talán nem figyeltem eléggé, de tényleg gőzöm sincs, hogy vajon a farkasnak van-e neve. Mintha szólította volna már a tóparton, azon az ominózus kellemetlen napon valahogy Corvus, de akkor elég pipa voltam rá, hogy rendesen figyeljek, vagy netán meg is jegyezzem.
[You must be registered and logged in to see this image.] Elkélpesztően keveset nevetek, ez így igaz. Társaságban leginkább semennyit, de ketten, vagy kis csoportban, távol a világtól, el lehet csípni egy-egy mosolyt, ami nincsen átitatva gúnnyal vagy rosszindulattal. Mert olyat nem nehéz találni, hiszen nagyon könnyedén tudok kekeckedni és kritizálni. Nem mondom végül ki, hogy milyen másnak találom az arcát, hülyeség is lenne, még a végén azt hinné, hogy rámozdultam, vagy hogy bókolok, vagy egyéb hülyeség. Inkább nem mondok semmit, nem szeretném magam kényelmetlen helyzetbe hozni. Inkább megtörlöm magamat is, amennyire látatlanba tudom, majd mielőtt távozunk belenézek egy tükörbe. Nem is tudom meglepődjek-e azon, hogy a világ egyik legegyszerűbb varázslatát veti be, és hogy ez a varázslat maga a fény. Hiába ismerjük már Gina elképesztő gyógyítóképességeit, ha valakihez párosítani kell a pozitivitást és a fényt, az valóban Katherine. És Ben akármennyire elkeseredett a szüleivel történtek miatt… ha a sötétségre gondolunk, vajmi kevéssé jutna eszébe bárkinek őt mondani, helyettem. - Szép munka! - jelentem ki, mikor megjelenik a kis lény a rúnák közepén. Összefonom a kezeimet elégedetten, mintha az én érdemem lenne, de egy kicsit elképedek, mikor odapattan és elkezdi ölelgetni a familiárisát, mintha egy egyszerű kisállat lenne a boltból. Lesandítok a szemem sarkából a farkasomra, azon gondolkozva, hogy vajon nekem is kéne-e néha így viselkednem, igényli-e ezt a kedveskedést, de a farkason nincsen semmiféle érdeklődés, maximum ugyanolyan furcsállás, mint az én fejemen. De végül is logikus… ezek a lények a lelkünkből is fakadnak, leginkább arra van igényük, mint amire nekünk is. - Hm. Igen. Aranyos. - mondom egyszerűen, miközben várom, hogy vajon a friss familiárisát kapásból megfojtja-e a szeretetével. Akkor aztán kezdhetnénk elölről. - És megjegyezném, hogy elsőre sikerült. - szólalok meg, rámutatva, hogy olyan kicsi volt az önbizalma, hogy azt hitte, holnapig itt fogunk vesztegelni. Most, hogy végzett, ellépek mellőle, és keresek egy tükröt, hogy letöröljem magamról a maradék szivárványszínt, bár nem sok maradt, többnyire eltaláltam a foltokat az arcomon, nyakamon. - Remélem ez megteszi afféle karácsonyi ajándéknak, bár magadnak csináltad.
Ezúttal még az sem tudja visszafogni a nevetésemt, hogy majdnem elkezd leteremteni a lábamról, de szerencsére mire ez tudatosulna bennem, addigra mégis csak visszafogja és nem szerencsétlenez le a kissé túlsikerült robbanás miatt. Nehezen hagyom abba a nevetést, főleg hogy bár elsőre morcos, de aztán látom, hogy igenis Corvus is elmosolyodik, sőt mintha még röviden fel is nevetne, amit aztán tőle még tényleg sosem hallottam. Meglepő, fura, de mégis ez kellene, hogy a normális legyen. Gőzöm sincs, hogy ennyi komolysággal hogyan lehet egyáltalán létezni. Még akkor is nevetek, amikor nekiáll letörölgetni az arcomat, csak akkor csendesedek el, amikor olyan furán mered rám, aztán mintha minimum zavarban is lenne hátrébb lép. Kissé megköszörülöm a torkomat, nem tudom, hogy mit láthatott rajtam, ami ennyire meglepte, na persze a szivárvány színein kívül, de még a felszólítását se tudom most rossznéven venni. Nehéz komolyságot erőltetnem magamra na, hiszen az ő haja is az arca is csupa szín. - Bocs, azt hiszem kicsit... túlzásba vitte ez a szmötyi. - még mindig mosolygok, de próbálok lassacskán egy-egy levezető kuncogás kíséretében megnyugodni és elnyomni a megállíthatatlannak tűnő nevetést. Végül csak bólitok, bár nagyon ott van a nyelvem hegyén, hogy többet kellene nevetnie, de kétlem, hogy ez menne neki felszólításra. Tényleg még sose láttam nem komolyan, morcosan, vádlón, vagy épp szomorkásan nézni. Fú, én így biztos, hogy képtelen lennék élni! - Oké, akkor... - elgondolkodom és köhintek egyet, hiszen most kellene a varázsige, ami befejezi a varázslatot és készít nekem egy familiárist. - Lumos! - fordulok végül a legegyszerűbb bűbájhoz, ami eszembe jut és amit azért már elég korán minden alsós diáknak sikerül elsajátítani és nekem is elsők között volt, ami tényleg gyakorlás nélkül is jól sikerült. A varázslat betalál a színes szmötyibe, ami már nem okoz legalább újabb robbanást, hanem valamiféle módon az egész mindta összesűrűsödne felemelkedve a levegőbe, aztán durran egyet, mint valami minirobbanás, de ezúttal csak látni lehet ezt és nem érzékelünk belőle semmit, ami ránk kerülne, maximum egy gyenge fuvallatot. Az üst pedig felszívódik a szmötyivel együtt, mintha ott se lett volna, hogy az asztal közepén a felrajzolt rúnajelekben ott ücsörögjön egy kis kék szemű, hófehér bundás kis vadászgörény. - Úristen, iszonyú cuki! - felkiáltással pattanok máris oda, és kapom fel. Áh nem, nem úgy kezelem mint valami komoly familiárist, sokkal inkább mint egy kis háziállatot. Dögönyözni és ölelgetni kezdem, kb. mint egy plüss állatot, de láthatóan elég jól tűri.
[You must be registered and logged in to see this image.] Örülök, hogy nem veszi észre, így sokkal gyorsabban lefoszlik rólam a feszültség, mintha elkezdene visszakozni vagy bocsánatot kérni. Az csak tovább mélyíti a zavart, ha túl sokáig ragozzuk. Ha másról van szó, akkor nagyon szívesen belemegyek az okokba és okozatokba, hogy miért is bénák, miben kéne fejlődniük, de a magam elemzése már jóval kellemetlenebb. Nekiesik az első lépéseknek, én pedig érdeklődve figyelem, nem olyan nagyon eltávolódva, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen anyagokat és eszközöket választott. Talán minden hozzávaló elmond valamit rólunk is, azokról, akik familiárist idézünk. Néhány másodperc múlva, mikor az egész forrásba jön, kíváncsian várom, hogy mikor indul meg a színes pattogás, ami nálam megjelent, de őszintén meglepődök, amikor egy nagy szivárványszínű robbanás szakad fel. Hátrálnék, de már késő, és éppen csak a szemeimet csukom be szorosan, amikor a szivárványhányás eltalál. - Az istenért te szerencsé… - szaladna ki a számon ugyanaz, mint amit akkor mondtam, mikor évekkel ezelőtt a büntetőmunkán a nyakamba szórta a mágikus trágyát és megindult az a fejetlenség a kenőcsökkel, a látomásokkal. Ahogy kiszakad belőle a nevetés úgy jelenik meg az arcomon egy vékony mosoly, még fel is nevetek körülbelül három hang erejéig - de még ez is milyen szokatlan! Végül megingatom a fejemet, aztán egy rongyot ragadok meg, és egyik kezemmel gyengéden megfogom a lány vállát, a másik kezemben a ronggyal pedig elkezdem letörölni az arcáról a színt. - Koncentrálj, Benedict, egy kis komolyságot! - mondom, de valójában a hangom nem olyan metsző, nem olyan hideg, nem vagyok két lábon járó Piton-pótlék. Viszont ahogy törölném le Katherine arcáról a színeket valami furcsa történik. Nem tudom miért, de valahogy a lányon valami változást érzek, mindig ilyen színű volt a szeme? Vagy a haja változott meg? Vagy a szeplői? Meghatározhatatlan, de nem csak a szivárvány színei nem illenek hozzá, hanem valami más is változott. Néhány másodperc eltellik, ameddig a kezem megáll a törölgetésben és figyelem a vonásait, aztán lassan leesik, hogy ilyen bennsőséges, barátságos mozdulatot ezelőtt még soha nem engedtem meg magamnak Kath-tel szemben, így elengedem, lépek egyet hátra, és magamat kezdem el törölgetni a ronggyal, bár tükörbe nem nézek, szóval csak remélem, hogy mindenhonnan eltűnik a szívárványszín. - Csak folytasd, jó? - mormogom, félig elgondolkozva azon, hogy még is mi változhatott a lányon hirtelen. Azon kívül, hogy ránk robbantott egy kis színt, megint! De legalább most nem viszketünk, nem marad zöld folt, nem fogunk hallucinálva beájulni. Remélhetőleg.
Igazából észre sem veszem, hogy Corvus ettől az ártatlannak szánt megjegyzéstől ennyire erősen befeszül, pedig én igazán nem akartam megbántani. Tisztában vagyok a hiányosságaimmal és számomra elképzelhetetlen, hogy valaki azt várja el magától, hogy mindenben jó legyen. Az én szüleim sosem vártak el ilyen jellegű maximalizmust. Lehetséges, hogy ezért is tudom lazábban kezelni a dolgokat és bizonyára Corvus majd sokkal többre viszi az életben, de vajon képes lesz-e boldognak lenni, ha mindent ennyire komolyan vesz? Erre gondolnék, ha belegondolnék ebbe a dologba komolyabb, de lássuk be nem vagyok az a típus, aki egyelőre túl sok mindent túlgondol. Talán majd pár év múlva... talán. Persze az azért szíven üt, hogy a szüleimet említi, de tudom, hogy nem szándékos a dolog és nem is bánt meg, csak kicsit érzem magamt kellemetlenül, de igyekszem hamar túllendülni a dolgon. - Rendben akkor csak sorban. - azért van bennem félsz, eleve nem vagyok jó bájitaltanból, eddig is mindig Ben segítségét kértem az összes házidolgozatnál és a többinél, de most nincs itt, szóval muszáj leszek megoldani valahogy. Szépen sorban öntöm bele a hozzávalókat, ahogyan Corvus mondta. Az elején semmi különös nem történik, csak a szín változik egy kicsit, ezért is merek közelebb menni, illetve hajolni picit nyújtózkodva, hogy mindent lássak, de amikor az utolsó kis csésze tartalma belekerül na akkor már tényleg pattogva színes szikrákkal kezd el az egész fortyogni és a végén egy nagy színes robbanással fejezi be a dolgot. Azért itt már hátraállok, de ennek ellenére én és az asztal közvetlen környezete is olyan lesz, mintha minimum valami szivárványszínű festékszóróval küldték volna meg. Ezáltal, ha nem hátrált már el közben akkor Corvus is kap belőle egy adagot. Na ezen a ponton már megállíthatatlanul kitör belőlem az első meglepetés után a nevetés még akkor is, ha esetleg ő megúszta a dolgot, vagy ha e miatt csúnyán néz. - Mindjárt... mindjárt a varázsige. - matatok a pálcámért, de őszintén szólva egyelőre nehéz lesz varázsigét is kimondanom, mert tényleg ráz a nevetés és ki tudja akkor lehet, hogy még történik valami újabb dolog, ha erre még rá is varázsolok.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem jó érzés, amikor valaki visszakapja, ahogy másokkal bánik, márpedig én pontosan így szoktam rámutatni az emberek hiányosságára és hibáira, csak éppen én még csak nem is a legkedvesebb formában szoktam. Odaszúrok, ahol fáj. Átszalad az arcomon egy kis feszültség, nem csak a megjegyzése miatt, hanem azért is, mert ahogy ő elkezd rajzolni, számára sokkal simábban a vonalak. A büszkeségem nem engedi, hogy válaszoljak, egyetértsek vele, inkább csak összevonom a karjaimat és várom, hogy végezzen, miközben magyarázom a továbbiakat. Ahogy megváltozik a hangja leesik, hogy rémesen rosszul fogalmaztam, hiszen már Missy a gyámja, és a többesszám maximum az unokatestvéreire érthető, nekik meg nyilván nincs beleszólásuk, kisbabák. Egy kicsit lazul a szorítás a karjaimon, amiket eddig összefontam magam előtt, mígnem leengedem őket és talán egy cseppnyi együttérzéssel szólalok meg, meg egy cseppnyi bűntudattal, hogy erre tereltem a szót. - Biztosan megengedi. - mondom, nem túlkomplikálva, nem érzelgős szavakkal, így az egyszerűbb. Szeretném inkább elfelejteni, hogy úgy beszéltem a szüleiről, mintha még mindig mellette lennének, pedig az apja szanatóriumban, az anyja pedig meghalt, még jó, hogy a testvérét nem hoztam fel… Agyalágyult. - Ez normális, én is izgultam. - vallom be, és egy vékony mosoly jelenik meg az ajkamon, ahogy lepillantok a farkasomra, és lassan lehajolva a bundájába mélyesztem a kezemet egy gyors simításra. Nem igazán szoktam háziállatként tekinteni rá, így hát ki is egyenesedem, és újra Katherine-re figyelek. - Eddig minden rendben. Most öntsd bele az üvegcsék tartalmát, kezdd a folyadékkal, aztán a porított kövekkel, aztán a növényi alapanyagokkal. Már ha választottál ilyeneket, de ez a sorrend, ha igen. Minden hozzávaló között várj öt másodpercet, és ne ijedj meg, ha felszikrázik vagy picit robban, az enyém elég látványos volt. - jegyzem meg, visszaemlékezve a csillagszórószerű színkavalkádra. Kíváncsi vagyok, hogy milyen varázslattal fogja az egészet befejezni, talán valami vízmágiával? Vagy egy bűbájjal? Egy évvel fiatalabb, sose figyeltem meg, hogy miben lenne kiemelkedő igazán, a kapcsolatunk nem azon alapult, hogy a családjára vagy a tehetségére figyeltem volna. Persze, ha a szüleimmel beszélek, akkor kiemelem mindenkinek a “jelentőségét”, hogy ne nézzenek annyira ferde szemmel. És valahol tényleg fontos nekem is, hogy ki kicsoda, legalább is azt hiszem. Nem akarok egész életemben egyedül maradni, egész életemben csak egyedül leküzdeni az elém álló feladatokat. A Sötét Nagyúrnak voltak Haláfalói, de soha nem voltak barátai, megfélemlítette a mágusokat, csak így szerzett nevet és hatalmat és végül elbukott. Én nem akarok elbukni, ha egyáltalán elindulok a nyomdokaiban... Már csak másfél évem van az iskolában és a szüleim elvárása ott ül a nyakamon.
- Talán túlságosan görcsösen akarod. - bököm ki, bár minden bizonnyal nem fog örülni neki, mert kétlem, hogy szereti ha kritizálják, de lássuk be rajzolni nem lehet akaratból és elég nehéz úgy, ahogyan Corvus csinálja. Nem tudom, hogy ő csinál-e csak úgy spontán dolgokat, vagy szórakozásból, de nem hiszem, hogy a szülei gyerekkorában adtak volna neki egy vödör krétát és kitették volna az udvarra, hogy alkosson. Igen-igen megtörtént és igen utána anya tetőtől talpig kimosott mindkettőnket és nem teljesen igaz, hogy azt a vödörnyi krétát megkaptuk, de nem a részletek a legfontosabbak, akkor is jó móka volt. - De honnan szerezzek most hirtelen szőrszálat? - a fogra inkább nem mondok semmit, az eléggé bizarr, még jó, hogy nem mondta tovább, hogy csontot vagy hasonlót. Persze nem esik le elsőre csak másodikra villan fel a kis égő a fejem felett, hogy a Szükség szobájában vagyunk, tehát elég körbemennem még egyszer, talán épp akad egy kis fiolányi szőrszál, s lőn elég csak felemelnem a fejemet és máris kiszúrom a szemben lévő polcon. Tuti, hogy az előbb még nem volt ott! - Áhá! - lépek is gyorsan oda és kapom le. Legalábbis gondolom, hogy ez az lehet, csak nem ver át a szoba és lesz a végén valami bazi nagy grizzly medvém. Na azzal elég fura lenne mászkálni. - Amúgy se lenne... most már Missyn múlna csak, de őt sose kérdeztem, hogy lehet-e mondjuk macskám. - egy pillanatr azért hallhatja, hogy halkul a hangom is, mintha elfelejtette volna, hogy a szüleim nem igazán szólnak már bele, hogy van-e állatom, vagy familiárisom, de én ezt nem nagyon tudom elfelejteni. - Szóval volt kutyád? De jó! Majd megkérdezem Missy-t, hátha nem bánná a kicsik mellett. - hát nálunk azért valahol érthető volt a szüleim döntése. Igazából elég nehéz lehetett rólunk is gondoskodni, sose voltunk azok az egy helyben ülő típusok, szóval egy állattal még több dolguk lett volna és ki tudja, hogy mennyire tudtunk volna gondoskodni róla Bellel és a kezdeti lelkesedés után nem marad-e az egész anyára. Közben most már magamhoz veszem a krétát is és Corvus rajza alapján felrajzolom az asztalra a jelet. Elég könnyen megy, nekem valahogy jobban enged a csuklóm, hogy szép íveket rajzoljak, mint neki az előbb. És amikor készen van akkor oda is teszem az üstöt. Meg van minden hozzávaló, de mégis nehéz elkezdeni. - Úgy izgulok! - és nem is csak azért, ha nem sikerül. Azért is, mert mi van ha igen? Akkor tényleg lesz egy familiárisom, egy saját állatom örökre, talán kicsit még ijesztő is, de sokkal izgalmasabb.
// 
//