2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán közhely, hogy Hollóhátasként valóban olvasott vagyok, de valójában elég erősen logikus, hiszen sosem mentem sehová, mindig készen álltam arra, hogy a legkisebb problémára is a testvéreim mellett teremjek és segítsek. Sokáig az egész életem ennyiből állt, nem voltam világlátott, nem volt semmilyen gyakorlati tapasztalatom, csak az, amit olvastam a világról, az összes elmélet, hogy hogyan KÉNE csinálni a dolgokat, akkor és ott, de sosem jött el az ideje az egésznek. Mondhatjuk, hogy még igencsak puhány is voltam, de ezen erőteljesen változtatott a vámpírlét és az auror kiképzés. Csak elmosolyodom a válaszára, én természetesen azonnal McGalagonyra gondolok, de nem teszem szóvá, nem igazán ragaszkodom a régi illedelmes dolgokhoz, még is jól esik, hogy pont egy régivágású férfit fogtam ki. Lehet, hogy ez egy kissé kettősmérce, hiszen elfogadom az udvariasságát és én még sem tartom magamat a kimondatlan követelményekhez. Persze nem vagyok alapvetően se trágár, se neveletlen, se fiús, de azért éppen úrikisasszony sem. Ahogy kissé elváltozik a hangom és meg is akadok a beszédben, elrévedve, undorodva gondolok arra a helyre, amit reményeim szerint porig égetett a tűz és utána Nicolas minden erejével hajtóvadászatot indított a mádámok és a gusztustalan emberek után, akik kiskorúakat a beleegyezésük nélkül kihasználtak. Nem mintha a Minisztériumnak túl sok erőforrása lenne mostanában, de... biztosan nem tudnék nyugodtan aludni, ha nem tudnám, hogy mindent megtettünk, hogy a bűnösöket elítéljék. Az Auror kiképzés óta pedig már én is kaptam jelvényt és mondhatjuk azt is, hogy valamivel több hatalmat fellépni egy-egy helyzetben. Azért nem lettem azonnal igazságosztó, de már nem csak egy családcentrikus háziboszorkány vagyok széleskörű lexikálus tudással, de nulla tapasztalattal. Az, hogy elmondjuk a családnak már eldöntetett és a kumisszal örülök, hogy meglepem. Nincsen arról szó, hogy lenézné a tudásomat, habár több, mint tíz évvel fiatalabbként amúgy is nyilvánvaló lenne, hogy nincs annyi élettapasztalatom. Tényleg megragadtak a fejemben olyan dolgok, olyan hagyományok más nemzetektől, amit más agyából lehet, hogy pillanatok alatt kimosott volna valami "fontosabb". Ahogy felcsillanni látom az esélyét, hogy a kumisz helyett megcsókoljon, azonnal gondolkodás nélkül visszazárom a kulacsot és előrehajolok. Nagyon hosszú volt ez a randevú, legalább is lélekben úgy érzem, mintha hónapokat töltöttünk volna a titkaim és problémáim fejtegetésével és ez a csók, minden érintése menedék és gyógyír a lelkemnek. A kumisz pedig úgy hallottam nagyon megosztó erjesztett ital, szóval ameddig esély van arra, hogy összefonódjunk, addig biztosan nem iszom bele, potenciálisan elrontva a szájízemet. Egy kevés idővel később, bár már teljesen elvesztettem az időérzékem, végül elválunk, és megkezdődhet a levelezés, hogy a testvéreimet és Danielt egy helyre citáljuk, hiszen Nicolasnak annyira nem egyszerű, már végzett a Roxfortban. Mikor, hol és hogyan, már csak ez lebeg a szemünk előtt, de az a biztos, hogy nemsokára megtörténik.
// Köszönöm szépen én is a játékot, családos felvezetésénél tali. <3 //
Elmosolyodom azon, hogy még a McGalagony-Dumbledore témakörben is mennyire képben van az adatokkal kapcsolatosan. Olyan, mint egy két lábon járó, lélegző, végtelenül csinos lexikon, ami mosolyra fakaszt. És büszke is vagyok rá, hogy éppen ő, akiben ennyi kvalitás van engem választott, holott én nem vagyok a varázsvilág büszkesége, tekintve hogy mindig a muglikat választottam inkább a magaméi helyett. - Igaz, már akkor se volt mai darab, amikor először beléptem a Nagyterembe. - értek egyet az álláspontjával. Persze azt nem konkretizálom, hogy melyik tanerőre gondolok, de remélem azért nem fogja egy pillanatig sem azt hinni, hogy Minervára. Elvégre vagyok olyan udvarias, hogy a nők korát nemcsak ne firtassam, hanem ne is tegyek rá megjegyzéseket semmilyen formában. - Ó, te jó ég! Hangom megtelik haraggal. Nem az én húgomról van szó, de mélységesen felháborít, hogyha valakit abuzálnak és kihasználnak úgy, mintha egy darab hús lenne, s amit Sera elmesél abból egyértelműen lejön számomra, hogy mire is gondolt. Nem is firtatom tovább, mert érződik a hangján, hogy a téma rettenetesen kellemetlen és rosszul érinti őt, márpedig nem szeretném, hogyha bármi rosszra kéne gondolnia. Nem szeretek valótlant állítani és ígérni, éppen ezért nem áltatom hamis illúziókkal azt illetőn, hogy valószínűleg mindenki boldogan fogja fogadni az együttlétünket. Vagyis.. nem annyira a boldog a legjobb kifejezés rá, hanem a kitörő öröm, vagy nem is tudom. Lényeg, hogy a kitörő még csak-csak megállja a helyét szerintem Daniel esetében, de az öröm messziről el fogja kerülni. Viszont nem vagyok hajlandó megfutamodni a lehetséges reakciók elől, hiszen semmi rosszat nem követünk el. Csak szeretjük egymást. az pedig nem bűn. - Az bizony. - füttyentek elismerően, hogy tudja mi az a kumisz. Persze nem kellene meglepődjek, hiszen mégis Seráról van szó, de azért erre nem számítottam. - Egyáltalán nem muszáj, semmit nem szeretnék rád erőltetni, ami nem esik jól. - ingatom meg a fejem. Hálás vagyok azért, ahogy fogalmaz - "a kedvemért" - ellenben tényleg nem várom el tőle. Közelebb hajolok hozzá, s az italt egyelőre elfelejtve inkább csükért ácsingózom, ajkaira lehelem minden vele kapcsolatos elfogódottságomat.
//Következő kör? Köszönöm szépen a játékot, ezt is nagyon élveztem tőlük!
Ahogy megpuszilja a kezemet átjár a melegség, lépésről lépésre száll el belőlem a feszültség, bár tény, ami tény, varázsütésre nem tudok majd túllépni azon, hogy lényegében bűnrészese vagyok egy gyilkosság eltussolásának és Sheree-t választottam az áldozat könyörgése helyett. Az elmúlt két évem romokban hever, bár a szüleink halála miatt és a képességem miatt talán soha nem is volt egyben. A vigyora ragadós, egy mosollyal tükrözöm, még mindig meglep és elképesztően hálás vagyok, hogy olyan, amilyen. Nekem fogalmam sincs arról, hogy más tanárnak is van kapcsolata diákkal, sőt, nálam fiatalabb diákkal, de ha Grayson úgy ítéli meg, hogy szerinte nincsen veszélye rá nézve a kapcsolat felvállalásának, akkor el kell fogadnom az álláspontját, még ha én nem is vagyok benne olyan biztos. Pont elméleti tárgyakat oktat, amikből amúgy is mindig is jeleskedtem, szóval akárki élcelődne azon, hogy kivételezik ha jól teljesítek, akkor magabiztos tudással védem meg a jegyeimet. Iszonyatosan rosszul esne, de nem mutatnám, tűrném, mert nem akarom, hogy miattam elhagyja az iskolát. - Nem igazán. - válaszolom, még a felvetésre is kikerekedett szemekkel, hitetlenül. - Tudom, hogy jól tartja magát az igazgató úr, de azért közöttük vagy ötven év lehet. - teszem hozzá, azon kevesek egyike vagyok, aki tényleg olvassa a Roxfort történelmét és az új kiadásokban ott vannak sorban az igazgatók és bizony Dumbledore 1881-ben született. Még rá gondolni is elképesztő. Azt nem teszem hozzá, hogy McGalagony pedig özvegy, ha jól tudom, mert ezzel lehet azt mondanám, hogy akinek már volt egy házassága, annak már vége is van a szerelmi életének, ami a mi esetünkben nagyon nincs így. Arról pedig nyilván nem írt a könyv, hogy Dumbledore irányultsága nem éppen "egyenes", csak arról, hogy sose házasodott meg és nincs is gyermeke. A húgommal kapcsolatban látszik, hogy hiába ismerem születésétől kezdve - nyilván -, akkor is nagyon bizonytalan vagyok. - Nem tudom, hogy a felnőtt a legjobb szó-e rá, de... megváltozott. Miután azt hittük, hogy meghalt, előkerült egy teljesen más városban, ahol szolgasorban használták ki és a mezsgyéjén volt, hogy ne csak szolgának használják, hanem... - elhallgatok, de a tekintetem mindent elmond. Undorodom még a gondolatától is, hogy az én kicsi húgomból szajhát csináljanak, ráadásul nagyon összezavart, amikor Ashley-nek hívatta magát és még mindig látszik rajta, hogy az egész élmény, trauma, beleivódott a Morgan-birtoktól egészen addig, hogy a Szent Mungóban magához tért. Kicsit elmosolyodom, bár nevetni sajnos nem tudok azon, hogy kicsi az esély az üdvrivalgásra. Nem akarom szóról szóra begyakorolni, hogy mit fogok mondani nekik és hogyan, de valószínűleg az eminens énem konkrétan ezt fogja csinálni a tükör előtt a következő napokban. - Igen, így lesz a legjobb. - bólintok, koncentrálva arra, hogy azután már vége lesz a titkolózásnak és ezért megéri, akármilyen kellemetlen lesz a család elé állni. A váltásra kissé megdöntöm a fejemet és kíváncsian nézem, ahogy előveszi a kulacsot. - Ittam én már rémeset, miért futnék el egy italtól? Ó... Kancatej, ugye? - válaszolok a kérdésére, majd kicsit megingatva a fejemet folytatom. - Még soha nem ittam, valahogy még a tehén tej se szimpatikus, mióta átalakultam, de megkóstolom... a kedvedért. Csak azt tudom, hogy erjesztett, szóval nem is tudom, hasonlít a kefír italra? - tapogatózom azért, mielőtt átvenném tőle és belekóstolnék. Megszagolom a kulacsot és a furcsa savanykás tejes illat nem éppen sarkall arra, hogy neki essek hirtelen.
Karomat simító kezére fektetem tenyerem zárójelét, ajkaimhoz vonva a kacsóját gyengéd csókot lehelek rá. Visszahallva a szájából az inzultálás szót el kéne nevessem magam, de inkább csak szelídnek nem nevezhető vigyor szalad képemre. Nem a korkülönbség miatt, mert az bennem fel sem merül, hogy emiatt lehetne más a szókincsünk, viszont az tény, hogy valahogy olyan idegenül hangzik Sera szájából ez a szó, korábban sose hallottam, hogy használta volna és ezért szórakoztatónak találom, ahogy visszatükrözi. - Nem hiszem, hogy a vezetőség foglalkozna ilyesmivel. - mosolyodom el. Dumbledoret nem olyan fajtának ismerem, mint akit különösebben foglalkoztat bárkinek a szerelmi élete. Az is meglepne, hogyha egyáltalán tudná, hogy mi az a szerelmi élet, bár ezt így ki nem mondom hangosan, mert elég kínos lenne. - Sose jutott még eszedbe, hogy Dumbledore professzor és McGalagony professzor milyen szép pár lennének? - úszom el egy kicsit más vízre, de ha már a vezetőség és a szerelmi életek, ez olyasmi ami kicsúszott a számon. Sokszor jutott már eszembe, hogy tán nemcsak azok lennének, hanem azok is, de ezen gondolataimat nem volt kivel megosszam. Maddievel nem került szóba, Danynek nyilván nem mondhatom, szóval Sera az első, aki előtt ezen ügyben sem takargatom a gondolataim. Még akkor se, ha furcsán fogja kivenni magát az esetleges pletykaszintű témafeldobásom. - Úgy érzed, hogy már nem tartana? Azért nem, mert időközben ő is felnőtt, vagy történt valami, ami miatt így lehet? - kérdezek rá a Sashával kapcsolatos dolgokra. A folytatáson elnevetem magam. - A hangost tényleg tudom borítékolni, de az üdvrivalgás erősem kétséges. Bólintok. Logikus, hogy együtt könnyebb, mert nem kell ugyanazon a procedúrán végigmenni annyiszor ahány személyről van szó, de az is benne van a pakliban, hogy nagyobb dózisban kapni a véleményt nem biztos, hogy olyan kellemes és jó vért szülhet majd. Persze valamit valamiért. Mivel nem vagyok médium - hála Merlinnek - így nem tudhatom kinek mennyire akad ki a mutatója, ha kiakad egyáltalán. - Legyen együtt. Viszont akkor már az együtt lehetne teljesen együtt. McCaine család és Dany, s akkor mindkettőnk részéről lekerül a ragtapasz. - ajánlom fel, s fűzöm bele a magam ötletét. - Mennyire vagy merész? Készültem egy kis kóstolóval valamiből, de nem mertem az elején bedobni. Féltem, hogy elfutnál. - helyet változtatva kicsit eltávolodom tőle és egy kulacsot hozok elő. - Mond neked valamit az a szó, hogy kumisz?
Igen sokáig söpörtem minden bajomat a szőnyeg alá és őszintén nagyon jó érzés elhagyni ezt a rossz szokást. Hiába Nicolas volt a legidősebb testvér, ő az auror pályára koncentrált, én pedig szinte rögeszmésen láttam el mindenkit, mintha valami tyúkanyó lennék és ők pedig életképtelenek. Pedig Sasha volt az egyetlen, aki tényleg fiatal volt, akinek tényleg szüksége volt rám, azt hiszem. Elmosolyodom a viccére, tény, ami tény, hogy elképesztően férfiasnak és jóképűnek tartom Graysont, így még el is felejtek valami csipkelődéssel visszavágni, annyira igazat adok neki. Viszont, amikor neki is leesik, amit mondott, vagy csak szimplán az arckifejezésemről leolvassa a gondolataimat együttérzően simítok végig a karján. Szörnyűségen ment keresztül, ahogy Dany-t is megviselte a húga elvesztése és azok után, hogy Sasháról hónapokig azt hittük, hogy meghalt, valamilyen fogalmam van az érzésről. Nyilván Sasha a húgom volt, nem a lányom, szóval ha valakinek a fájdalmához hasonlítanom kéne, az Dany-é, még is, valahol a szüleink halálával Sasha inkább a lányom lett, mint a húgom. - Nem érdekel, ha inzultálnak. - válaszolom azonnal, bár a szót egy kissé megmosolygom, hiszen ebben talán kiütközik a korkülönbségünk, én egyszerűen annyit mondtam volna, hogy beszólogatnak, piszkálnak. - Az utolsó évemet végzem, ha nem az iskola vezetőségétől jön az elbocsájtásod, akkor nem akarom, hogy elmenj semmiképpen. Akárki, akármit mondhat, nem fog érdekelni. - mondom magabiztosan, persze ki tudja, hogy amennyiben tényleg megtörténik, mennyi ideig maradna a magabiztosságomból. Mindig is figyeltem arra, hogy mindenki jó véleménnyel legyen rólam, de ahogy soha senkit nem helyeztem a testvéreim elé, úgy most végre eljött a pont, hogy senkinek a véleményét ne helyezzem kettőnk elé. - De azért köszönöm, hogy védelmezni akarsz, csak nincsen rá szükségem. - teszem hozzá, bár valószínűleg ez nem teljesen igaz, különben sokkal hamarabb felkészültem volna arra, hogy a világ elé álljunk. Elképesztő, hogy egy ilyen kapcsolat nőtte ki magát abból a hisztiből, amivel letámadtam a birtokon néhány éve Dany miatt... Ha akkor valaki azt mondja, hogy megkockáztatom az életem szerelmével vitatkozom, biztosan hülyének nézem. Hiába mondja, hogy nem romantikus, azért egy kicsit összeugrik a gyomrom arra, amit mond. Nekem soha nem volt komoly kapcsolatom, akihez hasonlíthatnám ezt, gyerekem pedig főleg nem és... valószínűleg nem is lesz, de ezt még olyan korai kivesézni egy olyan kapcsolatban, ami bár titokban is szorossá vált, még is csak ezután lesz "igazi". Csak bólintok inkább a testvéreimre visszatérve, jobb, ha nem gondolkozom milyen élete volt a feleségével és hogy vajon én tudok-e neki annyi boldogságot nyújtani. - Ez is benne van a pakliban, ő volt az egyetlen testvérem, aki igényt tartott a figyelmemre valaha. - vallom be, de az az igazság, hogy érződik a hangomon a bizonytalanság. Mióta Sasha előkerült lényegében olyan érzésem van, mintha mindannyiunknak újra meg kéne ismernünk őt. - Egy hangos üdvrivalgásnak örülnék. - válaszolom, mert a vigyora miatt képtelen vagyok nem halkan felnevetni és jobb kedvre derülni. Az utolsó kérdés mondjuk fogós, de végül is tőlem három ember, tőle pedig Dany, ez nem akkora tömeg és ha egyszer már úgy is szegről-végről egy családba fognak tartozni... - Együtt, nem akarom eljátszani a "miért ő tudta meg előbb?" játékot semmiképpen. Ha ez neked is megfelel. - teszem hozzá, mert már annyi mindenben úgy érzem, hogy a tenyerén hordozott és az igényeim alá rendelte magát, hogy nem akarom, hogy nagy lovagiasságában mindent úgy csináljunk, ahogy én akarom, hiába van különvéleménye. Bár Angeláról is őszintén válaszolt, de még is, jobb, ha visszafordítom a kérdést.
de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Grayson Paisley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat 2022-02-09, 22:24
- S remélem, hogy ez még sokáig így marad. Már nem a hála, hanem hogy megtisztelsz azzal, hogy bármit megbeszélsz velem. - mosolygok rá szerelmesen. Egyébként is abban hiszek, hogy a kommunikáció mindennek az alfája és omegája, tehát ha olyat akarna mondani, amivel nem értenék egyet - vagy viszont - akkor sem kívánnám a szőnyeg alá seperni a témát. Szóval én magam is hálás vagyok. Azért, hogy megbeszéli velem a dolgait. - Na igen. És maga is láthatja majd milyen jó géneket örökített. - nevetem el magam. Természetesen nem vagyon egy öbtelt csóka, így ez egyértelműen vicc tőlem, tovább fűzve azt, amit Sera mondott a fiatalos a kora ellenére dolgot, ami szerintem szintén jópofa volt. - Oké, ezt tovább gondolva elég morbid volt, tekintve hogy igencsak inverz módon értékelte a sors ezt az örökséget. - sóhajtok fel. Vittoria örökölhetett volna hosszú életet, ehhez képest igen fiatalon elhunyt szegény. És bár alapvetően nem zavartatom magam az akasztófahumor miatt, ennek kár volt kicsúsznia a számon. De így legalább tán valamelyest érteni fogja, hogy nem Danyre céloztam az imént. Bár ha tudnám, hogy neki is hosszú életet adott a sors fintora, igen vicces dramaturgiának tartanám. - Nincsen semmi baj! - cirógatom meg a hátát, haját. - Az én renomémnak nem számít, de te itt tanulsz. Természetes, hogy fel kellett készülj s nemcsak a testvéreid miatt. Viszont ha már itt tartunk.. szeretném ha tudnád, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki inzultáljon téged azért, mert együtt vagyunk. Ha a továbbtanulásodnak az a feltétele, hogy el kell hagyjam az iskolát azonnal megteszem. Roxmortsból úgyse tilthatnak ki. Nem hiszem, hogy lenne olyan prűd Dumbledore professzor, hogy kiadja az utamat azért, mert egy diákkal van romantikus kapcsolatom, s Serát sem bélyegezné meg valószínűleg, de az ördög nem alszik. Egy biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy őt érje negatívan bármi. Az első rosszízű pletykánál inkább távozóra fogom - nem nem az életéből -, semmint ártsak neki. - Érzelmek kötnek, de nem romantikus természetűek. Mindig szeretni fogom, mint a nőt aki egy csodás gyermekkel ajándékozott meg, s mint akibe először beleszerettem, de ez nem azt jelenti, hogy bármit újra kívánnék kezdeni vele. - fűzöm a témát tovább. Nem vagyok biztos abban, hogy Sera ezt a választ akarta hallani tőlem, de tény hogy nem tagadhatom le, angela mindig a lelkem része lesz még akkor is, hogyha nem úgy. Ez is egyfajta érzelem. És bár sejtem, hogy kedvesem mire gondolt "érzelmek" alatt azért muszáj voltam ezt így megjegyezni. - Ha nem akarod elmondani neki, amíg úgy nem érzed, hogy képes lenne feldolgozni azt is megértem. Mindazonáltal nem hiszem, hogy a szerelmi életed olyasmi lenne, amivel megtörhetnéd a törékeny testvéredet. Hacsak nem attól félne, hogy ezáltal kevésbé tudsz figyelni rá. Szerinted erről lenne szó esetében? - próbálok logikát találni a felhozottakban. A kérdésére viszont jókora ráncrengetegbe szalad a homlokom. - Fogalmam sincs, de valószínűleg hangos lesz a fogadtatás. Olasz vér.. - a végére azéert elvigyorodom. Daniel szerelmi élete sem matyóhímzés, ha már itt tartunk, szóval nem vethet a szememre semmit Ollivander 1 és Ollivander 2 után, de ezt azért így ebben a formában nem tartanám illendőnek felhozni, így inkább hallgatok. - Mindenkinek egyszerre szeretnéd elmondani, vagy inkább külön-külön tépnéd le a ragtapaszt?
Mindannyian különbözőek vagyunk, nekem pedig különösen más kapcsolatam van a halállal és a halottakkal még annak ellenére is, hogy Grayson is megért egy szörnyűséges tragédiát. A holtakkal való beszéd egyre jobban beivódott a csontjaimba, a képességem minden évvel egyre jobban fejlődött, és bár az az igazság, hogy még ma sem tudom pontosan mire vagyok képes, még is csak máshogy tekintek a halálra, mint sokan mások. - Hálás vagyok, hogy veled bármiről beszélhetek. - mondom csendesen, hiszen egyetlen korábbi párommal, sőt, barátommal se tudtam volna ennyire őszintén beszélni. Ashton tud a legtöbbet rólam, de Graysonhoz képest még ő is csak kapargatja a felszínt, nem láthatja a teljes képet, mert nem engedtem meg magamnak soha, hogy bárki láthassa. Még a kényszeresség, hogy mindent rendbetegyek, minden tökéletesen kisimítva, tisztán, párhuzamosan sorakozzon is kicsit felszabadul, ha együtt vagyunk. Egyszerűen úgy érzem, hogy a segítségével képes vagyok végre megtalálni az egyensúlyt az életemben, erőre kapni, megtalálni a saját utamat és egy egészséges életet élni... abból, amit kaptam. Mert mindannyian ezen a földön csak abból építkezhetünk, ami jutott, kitűzve a célt, amerre haladni akarunk. - A család az család, mi a legrosszabb eset? Bóknak veszi, hogy milyen fiatalos a kora ellenére? - mosolyodom el, ahogy lassan végleg felszáradnak a könnyeim és a halálról azért valamicskét még is csak átlovagolunk az életre, a hosszú életre. Mondjuk a következő kijelentése kissé összezavar, hiszen úgy hangzik, mintha a hosszú életet ő adná tovább a gyermekének, viszont Vittoria... Dany pedig nem a vérszerinti fia. Persze pillanatokon belül megértem, hogy a saját apjáról és a saját örökségéről beszél, mielőtt még az férkőzne a fejembe, hogy vajon akar-e gyereket a jövőben és vajon fontos-e neki, hogy továbbvigye a "vérvonalát". Hatalmasat dobban a mellkasom, amikor meghallom a válaszát és magához ölel. Szorosan visszaölelek, nem csak belebújok, kapaszkodom belé és mélyen beszívom az illatát. - Nem szabadott volna rád erőltetnem eddig se, de nem álltam készen rá. - mormogom a fülébe, a rendezett szakálla csiklandozza az arcomat, de most nem tereli el a figyelmemet. A mai randevúnk egy érzelmi hullámvasúttá változott és úgy érzem, mintha újabb és újabb problémák foszlanának el a semmibe. Legalább is egy kicsit, amíg hallgatom a válaszát és ölelem, nem gondolok bele a következményekbe többé. Nekem nincs is karrierem, sose volt, hiába érdekel szenvedéllyel az utazás, a mítikus varázstárgyak, a Roxfort falait alig hagytam el, egyáltalán semmit nem tettem le az asztalra. Azt hittem, hogy az Excalibur nyomára bukkanhatok, az egyik leghíresebb kardra, de hát olyan naív voltam... Minden eltelt nappal egyre biztosabb vagyok, hogy a vámpírok, akik átalakítottak meglovagolták a kalandvágyamat és csak azért találtam a nyomokat - legalább is én azt hittem, hogy nyomok -, hogy végre kiszedjenek az iskolából vagy a testvéreim köréből. Hiszen amikor nem volt tanítás, akkor is a testvéreim közelében voltam és az egyik egy tehetséges auror, nem lett volna olyan egyszerű elkapniuk. Hát én jócskán leegyszerűsítettem a helyzetet, amikor makacsul elhatároztam, hogy egyedül fogok elindulni... - Nem érdekel a papírmunka, ameddig nem érzelmek kötnek hozzá. - válaszolom azonnal, érzelmekkel teli tekintettel, látszik, hogy a válasz, hogy bármit feladna azért, hogy hivatalosan is együtt legyünk teljesen ellágyított. Nem is igazán akarok eltávolodni a karjából és őszintén nem érdekel, hogy hivatalosan házas-e vagy sem. Ha hazajárna a nőhöz nyaranta, na, akkor érdekelne! - Azt hiszem azon kívül, hogy meglepődnek, mindannyian teljesen másként, de nem hiszem, hogy beleszólnának az életembe vagy ellenünk lennének. Talán Sasha, ő... nos... eléggé törékeny állapotban van mióta megtaláltuk, de a többiek talán örülni fognak. Ebben reménykedem, legalább is. - mosolyodom el, mert valahogy úgy képzelem, hogy a döbbentség után Lioneah vállatvon, Nicolas pedig örül, hogy sikerülhet kialakítanom egy normális életet, nem eltűnve egy évre, de nem is a nyomukban járva anyáskodva. Viszont a kishúgunk kész rejtély, nem merek semmit sem feltételezni, főleg nem jót, hogy utána ne csalódjak akkorát. - Szerinted Daniel mit fog mondani? Évekig olyan volt nekem, mint egy kedves kisöcsi, én pedig neki, mint egy védelmező nővér, most pedig mi is lennék? Kvázi a mostoha-anyja? - döntöm meg a fejemet, habár Grayson csak a nevét adta és nem is töltöttek el együtt olyan hosszú időt, Danielnek az éppen eléggé meghatározó volt, hogy az apjának hívja. Amikor felbukkant és Daniel dühös és csalódott volt, hogy eltűnt az életéből és amikor visszatér a semmibe veszi még oda is csörtettem Grayhez kiosztani, hogy így nem bánhat vele, hogy van bőr a képén, hogy elvállal egy állást itt anélkül, hogy felkeresné, és amúgy is milyen dolog örökbefogadni aztán eltűnni szó nélkül. Az első találkozásunk... valljuk be, nem egy tipikus kezdete egy románcnak.
de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Grayson Paisley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat 2022-02-02, 22:02
- Ennek örülök. - simogatom meg az arcát, amikor a szüleiről beszél. Továbbra is úgy vélem, hogy a holtak attól még holtak maradnak, s nem fognak kevésbé hiéányozni, hogy elbúcsúzhattunk - vagy nem - tőlük, de nem szeretném elrontani az említettekhez fűzött emlékeit, ezért nem ismétlem meg önmagam. Tényleg boldoggá tesz, ha azt mondja, hogy ez segített neki, s készséggel el is hiszem, hogy így volt. - Ugyan, ne sajnáld! A halál az élet része, s sajnos előbb vagy utóbb, de mindenki találkozik vele. - sóhajtok fel, gondolatban útjára engedve Vittoriát a helyzetből. Szerettem a lányomat és őrülten hiányzik, de ennyi év alatt már beláttam, hogy nem lennék az, aki vagyok és nem tartanék ott ahol tartok ha nem esik meg az a tragégia velem, hogy elvesztettem őt. Így bár fáj, hogy nincs mégis tudok már sorsformáló eseményként gondolni rá ahelyett, hogy csak a fájdalom van bennem miatta és semmi más. - Röhejesen fog hangzani, de ez eszembe se jutott. Pedig elég kézenfekvő. - nevetek fel. Hiszen tényleg, a saját családomról van szó elvileg, logikus lenne őket kérdezni. Vagyis őt. - Mondjuk nem tudom hogy lehetne eszközölni egy ilyen beszélgetést. Akármelyik irányból közelítem elég nevetséges az végeredmény. - játszom el a gondolattal egy kicsit. - Ahogy a muglik közt mondani szokás, ha már kacsalábon forgó palotát nem tudok a gyerekre hagyni, legalább éveket igen. Az is több a semminél. - fűzöm hozzá az örökletesség témaköréhez. Elég új nekem ez az egész, hiszem is meg nem is, hogy ez valami létező dolog, s csak amiatt nem utasítja el a lehetőséget az agyam, mert amennyit a vámpírokról tudok - nem sok, nem ez a szakterületem, mégcsak nyomaiban sem - az magában foglalja a hosszabb életet. Sera hosszabb életét. Amit ha nem utasítja el, végig tudnék kísérni hosszabb ideig, mintha a dédnagyapám története hamis. - Nincs olyan, amit ne adnék fel azért, hogy nyíltan veled lehessek. - ölelem magamhoz a kijelentése hallatán. - Az, hogy tanítok csak egy állomása az életemnek, a nyelveket így átadhatom a varázstársadalomnak is. De tanítani mindig lehet, legfeljebb nem a Roxfortban. Nagyon boldog lennék, hogyha elmondhatnánk azt, hogy együtt vagyunk. Nem vagyok karrierista, nem úgy tekintek erre az állásra, mint valamire amit rettegnék elveszíteni. Dany talán még jobban is járna, hogyha nem oktatnék itt, hiszen egyetemista lesz, s tán kínos lehet számára, hogy az apja az egyetemen tanít. - Dany anyja pár éve a kezembe nyomott egy paksaméta válási papírt, de akkoriban nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Technikailag még házas vagyok, de jócskán eljött az ideje annak az aláírásnak. - fűzöm hozzá a témához. Nem érzelmi kötődés miatt nem akartam elválni, hanem mert nem éreztem fontosnak vagy szükségesnek. Egészen addig, míg Serát meg nem ismertem. Viszont nem akarnám tagadni előtte a tényt, hogy Angela még a nevemet viseli. Ezért is vallottam be az imént. - Van elképzelésed arról, hogy hogy fogják fogadni? - értem a kérdést a testvéreire a lehetséges bejelentés kapcsán. Nem árt tudni mire érdemes felkészülni.
Képtelen vagyok nem elmosolyodni a kacsintásra és a kis pimaszságra, még ki is szakad belőlem egy kis nevetés, egészen halkan, de őszintén. Nem elvenni akartam a kedvét, bár az enyémet néhány pillanatra beárnyékolja az a kissé kínos emlék Ashtonról és a sikátorról. Furcsa érzés, hogy piedesztálra emel azzal, hogy én jó lennék, pedig amiket elmondtam az éppen az ellenkezőjét jelenti nekem, hiába akarnék jó lenni, mindig valami szörnyű helyzetbe kerülök. - Nekem segített... Segített, amikor láttam a szüleink szellemét és elköszönhettem tőlük. - vallom be, egy következő szelete a bűntudatnak. Soha nem mondtam el a testvéreimnek, hogy milyen képességel születtem és hogy miből merítettem az erőt, hogy elsőként álljak fel és kezdjem rendbe tenni a megmaradt életünket a nagymamánknak és Nicolasnak segítve, aki az "apa" szerepét akarta betölteni, csak a teher alatt jócskán megroppant. Gyengéden végigsimítok Gray, aztán az arcán, amikor látom, hogy a lányának emléke a mai napig is ugyanúgy nyomasztja és kicsit kifacsarodik a szívem. - Sajnálom, mást se teszek, csak a halálról beszélek neked. - suttogom halkan, együttérzőn, igaz, hogy nekem nincsen gyerekem és nem is tervezek, de ez nem jelenti azt, hogy érzéketlen lennék másokéra, főleg, ha elvesztették. Elsőre elkerekedik a szemem aztán kissé összeráncolom a homlokomat. - Azt hittem Nicolas Flamel az egyetlen, aki ilyen drasztikusan meg tudta hosszabbítani az életét és ő is megöregedett, de... ha még mindig él, akkor egyenesen tőle is megkérdezhetjük a miérteket. - gondolkodom el. Nem én akartam vámpír lenni, így inkább a hátrányaira koncentráltam, mint az előnyeit kutattam volna, de talán igazad van és tényleg egy hosszabb élet áll előttünk. - Ha örökletességre gyanakszol, akkor talán van olyan gyógyító, aki meg tudja határozni, nem is tudom. - válaszolok akkor is, ha költői, bár túl nagy segítség nem vagyok. A kérésére azonnal bólintok, a könnyeim szépen fokozatosan felszáradtak az arcomról, de a tekintetem még kissé üvegesen csillog. - Ezt kérdezned se kellene. - válaszolom magabiztosan, hiszen nem véletlenül végeztem el az Auror képzést, két lábbal akarok állni a földön és nem megragadni a kedves mindenki nővére skatulyában, amibe tíz éve zártam magam. - Nem tudom, hogy akarja-e, hogy rátaláljak, de igen, aggódom érte, hogy merre járhat. Először megpróbálom elérni levelekkel, ha nem sikerül... Felvesszük a listára. - válaszolom, hálásan, hogy ilyen megértő és segítőkész lényegében mindennel kapcsolatban. Ahogy megszorítja a kezemet átjárja a melegség a mellkasomat, a szememből majdnem lepereg egy újabb könnycsepp, de most a hála érzése miatt. - Grayson, nem szeretném tovább titkolni a kapcsolatunkat, eddig se kellett volna rád erőltetnem. El akarom mondani a testvéreimnek és Dany-nek és akárki másnak, de csak ha nem veszélyeztetjük ezzel a karrieredet.
Meglep, amit a vámpírharapásról mond. Fogalmam nem volt arról, hogy milyen hatásai lehetnek, épp csak annyira vagyok képben a vámpírokat illetően, hogy tudjam: vérre van szükségük. Az én tudásom sem hiánytalan, még mindig a mugliismeret a nyelvészet után a főtantárgyam, mondjuk úgy. Nem véletlenül. Varázslócsaládban - ha messze nem aranyvérűben, akkor is - nőttem fel, de a muglik világában otthonosabban mozgok tudásilag. Legalábbis humanoid fajismeretben mindenképp. - Ha most ezzel akartad elvenni tőle a kedvemet, akkor jelzem, hogy nem sikerült. - kacsintok rá, s enyhe cinkos pimaszsággal megnyalom ajkamat, mint aki egyértelműen jelzi, hogy beszélgetőpartnernője és az élvezet amúgy is kéz a kézben jár. Kár lenne tagadjam, felcsigázó ez a szösszenet, amit Sera elejtett az imént, de nem akarom elvinni illetlen irányba a beszélgetést, így visszafogom nyelvemet és továbbiakat nem fűzök hozzá. - Értem, hogy miért merült fel mindez benned. Túl jó vagy ahhoz, hogy ilyen teherrel élj. De nézd egy másik oldalról. A testvérük halott. Semmi sem fogja visszahozni, nem valószínű, hogy javított volna a helyzeten, hogyha elmondod nekik az igazat. A halál az halál. Vittoria sem hiányozna kevésbé, hogyha esélyem lenne utoljára beszélni vele. Azzal, hogy nem szóltál csak tiszteletben tartottad a gyógyuló sebeiket. - sóhajtok fel kissé gondterheltebbül a kelleténél. Ennyi év távlatából is nehéz szívvel emlegetem fel a lányomat, mert bár nem emésztő már a hiánya úgy, mint a legelején, de sosem fogok tudni könnyen beszélni róla, ezt már elkönyveltem magamban. Túlzás lenne azt mondanom, hogy mély depresszióba esem, hogyha Vita szóba kerül, de a hangom karcosságán mindig hallani a múltat azért. - Kíváncsiságból kutattam egy kicsit a családom történetét és elég furcsa dolgokra találtam. Nem mindenkinek lelhető fel a halotti anyakönyve. Ami így önmagában nem furcsa, de ha azt mondom, hogy a dédapám még mindig él és egy napot sem öregedett azóta, hogy az utolsó fénykép készült róla úgy harmincéves korában, akkor az azért mág elég.. khm.. érdekes. - kezdek bele a magyarázatba, mert én hoztam szóba és jogos Sera visszakérdezése. Ellenben ahogy beszélek róla csak még hihetetlenebbnek és hülyébben hangzik ez az egész. Hiszen eddig úgy voltam vele, hogy a jó családi genetika miatt nem öregszenek a vonásaim annyira, mint tán kellene. De ha belegondolok, hogy így fogok maradni még vagy kétszáz évig.. nem tudom, hogy akarok-e olyan hosszú életet még akkor se, hogyha ez nem kívánságműsor. - Persze lehet, hogy túlgondoltam és nem is jelent ez számomra semmit. Vajon van, aki meg tudná állapítani, hogy igazam van-e? - a kérdésem egyszerre költői és egyszerre nem az. Halálosan nem vagyok képben a képességekkel, nem hittem hogy valaha különlegességet vélek felfedezni ilyetén magamban így azt sem tudom, hogy van-e valami képességkémlelő vagy ilyesmi. Ezért is dobom át a kérdést Serának, hiszen könnyen elképzelhető, hogy ő többet tud nálam. - Nem volna ellenedre, hogyha megkérnélek, hogy segíts utánajárni nekem? Teszem még fel a kérdést, de aztán a következő, amit feldobok megintcsak eléggé belenyúl a törékeny nyugalomba. amint az aggodalmat vélem átlovagolni vonásain ismét, úgy megnyugtatón a keze után nyúlok, finoman megszorítom, hátha ezzel kicsit kiszakítom az aggodalma fantazmagóriájából és visszahúzom a valóságba őt. - Szeretnéd tudni, hogy mi van vele? Megkeressük együtt, hogy újra kapcsolatban lehessetek?
Mélyen beszívom az illatát, kapaszkodom a jelenlétébe, a csókjába és a szavaiba egyaránt. Sokkal érzékenyebb vagyok, mint mondjuk a testvéreim, a gondoskodással is át tudok esni a ló túloldalára, de ilyen szinten nagyon ritkán hagyom magamnak, hogy eltörjön a mécses. Az pedig, amiket elmondok neki itt... soha, senkinek nem tettem meg. Lehet, hogy ő sem érti pontosan, hogy mennyire tehernek érzem a rengeteg rossz döntést, amit hoztam, de az biztos, hogy a húgom csak vállat vonna arra, hogy egy már amúgy is halotton nem segítettem és nem értené miért törtem ettől össze. Én vagyok az idősebb és még is a megkeményedés útján én követem őt, már ha egyáltalán tényleg szeretnék a végén olyan távolságtartóvá válni, mint Lio. A gondolat, hogy Gray felajánlja a vérét felébreszt bennem egy emléket Ashtonnal és az éjszakát, amikor először találkoztunk a visszatérésem után és ő is felajánlotta az övét. Bűnösnek érzem magam már az emléktől is, hogy a harapásom kéjet okozott a barátomnak, de vajon vele is így lenne? - A vámpír harapás, ha tényleg tudom kontrollálni magam... még élvezetes is lehet. - teszem hozzá, lépésről lépésre megoldásokat ajánl így ahogy látom a fényt az alagút végén egyre jobban megnyugszom. Persze nem lehet mindenre választ találni egy nap alatt, ezt én is tudom, de hatalmas mérföldkő az, hogy ezekbe beavattam és az sem kevésbé, hogy szerelmet vallott. - A bűntudatom nyáron visszavitt a sírhoz, ahol elpusztítottuk a szellem maradványait és láttam a nevét, Erika Herbs volt. Két testvére is ide jár a Roxfortba és az egyikkel együtt jártam az Auror kiképzésre, Grayson! - itt kicsit újra megcsuklik a hangom, de mély levegőt veszek és nem hagyom, hogy a bűntudat úgy letaglózzon, hogy megint beszélni se tudjak. - Elmondhattam volna nekik mi történt a nővérükkel, hogy ki tette, elköszönhettek volna tőle rajtam keresztül és én elűztem és elpusztítottam minden maradványát, hogy megvédjem a barátomat. - teszem hozzá halkan, teljesen biztosan abban, hogy Erika már nincs többé, pedig... Amikor a korunkról beszél kicsit összevonom a szemöldökömet és fészkelődve húzom ki magam, hogy most már tényleg több tartással, nem annyira széthullva nézzek a szemébe. Ott dübörög bennem, hogy szeret, hogy én is szeretem, hogy eljött az ideje, hogy ne tagadjuk le az egészet a világ elől, de annyi mindenről beszélünk, hogy még sem jön az ajkamra a javaslat. - Hogy érted? - teszem fel az egyszerű kérdést, mielőtt Sheree-re kérdezne. Nagyot nyelek azért ez is eléggé fájó pont, pedig lényegében "megérdemlem", hiszen én voltam az, aki lelépett elsőnek, ő pedig utána. - Fogalmam sincsen. Elveszítettük a kapcsolatot. - vallom be, de most, hogy így mondja az aggodalom elég rendesen elkezdi szorongatni a mellkasomat. Mi van, ha elment és még mindig nem sikerült gátat szabnia a vérszomjának? Mi van, ha azóta még többeket megölt, mert nem voltam mellette, mert hagytam, hogy büntetlenül megússza az elsőt? Látszik a riadt tekintetemben, hogy elég erősen rám hozta a frászt a kérdéssel, pedig igazán nem volt olyan bonyolult még sem gondoltam végig eddig az egészet.
Nem bánom, hogy nem mondja vissza, nem azért vallottam be neki, hogy mit érzek iránta, mert elkönyveltem azt, hogy biztos viszont is hallom majd. Amikor kész van rá, akkor majd kimondja. Vagy nem. Igazából túl vagyok már azon a koron, hogy azt gondoljam csak akkor van meg valami érzés, hogyha ki is mondjuk. Én se azért tettem, mert azt feltételeztem, hogy Sera esetleg nem érzi, s bizonyosságra vágyik felőlem. Csak így éreztem helyesnek, hát megtettem. Ahogyan a csóknak is úgy vélem itt a helye, s amit az előbb szavakkal, azt a jelenben tettel is kifejezem, belefullasztva a csókba mindent, amit leáltünk már együtt, s amit remélem még fogunk. Mindegy, hogy minek indult, magamban sose firtattam. És mind mai napig nem is tudom mit gondoltam akkor és ott a szórakozóhelyen. De azóta tudom, hogy akármi is sodort Sera mellé, a legjobban tette, s amíg lehetőségem van rá, addig szeretném ha érezné, hogy bármit kész vagyok megtenni érte. - Értem. - jegyzem, mintha könnyed téma volna, s olyan egyszerűen tudnám elengedni a tényt, hogy egy barát mibe vitte bele ezt a csodálatos és tisztalelkű nőt. Véleményem szerint egy barát nem tett volna ilyet, hanem foggal-körömmel ellenezte volna azt, hogy Sera bemocskolja a kezét, de nem gondolom, hogy ennek hangos kinyilatkoztatásával segítenék neki feldolgozni a történteket, így a bajt tetézni nem kívánva inkább hallgatok. - Kezdjük a végén. - zárom finoman két tenyerem zárójelébe az arcát, kifejezve hogy velem mindig biztonságban van. - Veled ilyesmi nem fog történni. A vérszomj csak akkor veszélyes, hogyha nem táplálják megfelelően. De ha szükséged van vérre, kérned sem kell, itt vagyok. Bármikor. Sose tettem még ilyet, de őszinte nyíltsággal ajánlkozom vérbanknak. Nem számít mennyire furcsa, mennyire idegen az egész, ez is Sera része és az, hogy szeretem őt magában foglalja azt is, hogy mindent szeretek benne. Azt is, amit adott esetben éppen nem. mert nyilván lesznek súrlódásaink, semmi sem tökéletes, de az elfogadás számomra mindig is egy kapcsolat alapja, enélkül semmi sem működik. - Azt pedig nem tudom, hogy mit kellett volna tenned. Azt sem tudom, hogy én mit tettem volna. Viszont azon teljesen felesleges emésztened magad, hogy mi lett volna ha. Megtörtént. Túl vagytok rajta. A kérdés az, hogy van-e még elvarratlan szál vagy csak egy történet a múltból és semmi több? Miben tudnék segíteni? Ha van még mit elvarrni, ha csak egy váll kell amin hiperventillálhat a téma miatt.. akármi: én itt vagyok. - Lásd a jó oldalát. Az átlagosnál hosszabb időnk lesz egymás mellett minden múltbeli ballépésünket kibeszélni és megemészteni is. - jegyzem meg mintegy mellékesen, s bár a téma valójában nem egy mellékvágányos dolog, nem megyek bele hosszabb fejtegetésbe. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy igaz-e, amit sejteni vélek magammal kapcsolatosan, így mérget nem vennék rá, de a családfakutatásom érdekes tényekkel állított szembe élethossz tekintetében. És egyelőre nem tudom, hogy örüljek-e neki. Őszintén szólva az egyetlen vélt pozitívuma csak az, amit most Serának is mondtam. Ezt találtam kapaszkodónak arra, hogy ne érezzem torzszülöttnek magam. - És most mi van vele? Azóta nem keveredett több bajba ez a barátod?
A mellkasom már nem csak a titkoktól feszül, amik kikivánkoznak belőlem, hanem attól is, amit ő mond. Soha, senkivel nem jutott el a kapcsolatom odáig, hogy elhangozzon ez a különös kis szó, aminek olyan nagy ereje lehet. Még a családomban se hangzik el olyan sokszor, inkább éreztem magam mindig is egy cselédnek, aki mindent megtesz értünk, mintsem érzelgősen négyesben egymás nyakába borultunk volna. Lioneah előbb ugrott volna ki a Kilátóból, minthogy ilyenekre kényszerítsem a családi ünnepeken. Most itt ülök, ledermedve minden fájdalomtól, amit előhozott belőlem csupán pár perc a saját gondolataimmal és nem tudom, hogy hogyan válaszoljak. Tudom, hogy mi szokott következni ez után, nekem is illene válaszolnom, elmondanom, hogy mennyire sokat jelent nekem, hogy úgy érzem mindent megváltoztatott az az este, hogy ő az egyetlen döntés az életemben, amit soha nem fogok megbánni a hadseregnyi rémes mellett. Még is csak hallgatom, magamba szívom a szavait és amikor összebillenti az arcomat majd megcsókol, bár még a könnyeim nem teljesen száradtak fel, teljesen átadom magam a csóknak, hogy minél közelebb húzódjak hozzá. Aznap este csak menekülésre akartam használni, kétségbeesetten akartam elfelejteni az életem, azt amivel meg kell birkóznom és szinte a karjaiba vetettem magam, mint valami kiéhezett szuka. Erre nincsenek nagyon szebb szavak, így volt. És ő még is ellenállt, legalább is a reggelig, hiszen miután együtt ébredtünk... Ez már történelem. Nincs szükségem leánykérésre, így is sokkal többet adott, mint amiről valaha is álmodni mertem volna, hiszen ezek a szavak adnak erőt ahhoz, hogy elmondjak neki mindent végre valahára. És bízzak benne, hogy nem fog felállni, nem fog elhagyni, esélyt ad arra, hogy megértse, amit tettem, még ha én sem értem teljesen. Már éppen fogalmaznám a szavakat, hogy miért is tettem, amikor kimondja az aggályait és én teljes erőmmel megrázom a fejemet, szinte reflexből védelmezve Sheree-t, ahogy azt hiszem egész életemben védelmezni akartam mindentől, mintha ő is egy lenne a testvéreim közül. - Nem, dehogy, azért védtem meg, mert a barátom! - vágom rá gyorsan, mielőtt róla gondolna ilyen szörnyűséget, bár az, amit tett vagy éppen amit én, az semmiképpen se nyer bocsánatot csak ennyivel. Még mindig szinte kapaszkodok belé, megszorítom a kezeit és az ajkamba harapok, mielőtt folytatnám, vívódva az egésszel. - Friss vámpír volt és nem bírt a vérszomjával, azt ígérte, hogy minden rendben van, de tévedett, nem tudott uralkodni magán, baleset volt és tudom, hogy nem ezt kellett volna csinálnom, de ha nem ezt, akkor mit? Elárulni és ráhívni a Minisztériumot? Mi van, ha azonnal az Azkabanba zárják? Mi van, ha... ha megölik, mert vért ontott vámpírként...? Mi van, ha egyszer velem is ez történik? - záporoznak a kérdések, mintha nem lenne elég nagy baj, hogy eltussoltam egy gyilkosságot, jöhet mellé a kétely, hogy habár eddig jól kezeltem az átváltozásomat és úgy érzem nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy ne tudjak megállni, még is ez történik. Sheree is azt hitte, hogy tudja kezelni, azt mondta nekem, hogy minden rendben, de tévedett. Gray társaságában mondjuk sose féltem attól, hogy valaha is ártanék neki, nem csak azért, mert óvatos vagyok és erős érzelmeket táplálok iránta, hanem azért, mert bízom is benne, hogy meg tudja védeni magát... akár tőlem is, ha kell. Nem meséltem neki túl sokat arról, hogy hogyan is történt az átváltozásom, de nyilván nem titkolhattam el előle sokáig egy ilyen volumenű dolgot, minthogy vámpír vagyok.
♫ Oh, tears make kaleidoscopes in your eyes (...) And love, if your wings are broken Borrow mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you ♫
Amikor visszakérdez, akkor jövök rá, hogy kimondhattam hangosan azt, ami egy jóideje már ott zsong a fejemben, amikor csak együtt vagyunk és akkor is, ha egyszerűen csak rágondolok. - Szeretlek. - bólintok mellé, s kicsit elhúzódom tőle, de épp csak annyira, hogy gyönyörű arcába tekintve elkaphassam pillantását, rabul ejtve tekintetemmel az övét. Még kisírt szemmel is a legszebbnek látom, finoman megsimítom hüvelykujjammal orcáján a könnyek nyomát, majd arcát két tenyerem zárójelébe fogva megismétlem azt, amit az előbb bevallottam neki.- Szeretlek Seraphine McCaine. Annyira, amennyire nem hittem, hogy valaha szeretni fogok még. Boldoggá teszel és bár fogalmam sincs arról, hogy mit láttál meg bennem, de minden egyes nap hálát adok azért, hogy így történt. Nem titkolom előtte, hogy volt már olyan, akit szerettem, akinek odaadtam mindenem. A feleségem - mert Angela még mindig az - örökké a részem lesz, az iránta érzett szerelmemet nem tagadnám le semmi és senki kedvéért soha, mert ha így tennék, akkor képtelen lennék tükörbe nézni. Ellenben az az igazság, hogy amióta Serával vagyok - pedig voltak Angela után próbálkozásaim más nőkkel, de egyikük sem tudott eljutni odáig, hogy akárcsak egy másodpercre felüsse bennem a fejét a szerelem érzése - Angelára már nem úgy gondolok, mint aki az életem része, hanem csak mint aki a múltamé. És tudom, hogy le kell zárjam vele ezt az egészet, előttem áll egy nagyon nehéz beszélgetés nemcsak vele, hanem Daniellel is, de ez nem változtat azon, amit Serának mondtam az imént. - Életem hátralevő részében mindennap éreztetni kívánom veled, hogy mennyire sokat jelentesz nekem. - hajolok közel hozzá, s orrának érintem a magamét, hogy ezúttal inkább csókba fullasszam azt, amit nem mondtam ki, de ami mégis benne van a mondandómban. Nem kértem meg a kezét, de tulajdonképpen valahol mégis kijelentettem, hogy örök életre társamul választanám. Olyat nem ígérhetek, amihez törvényileg még nincs jogom - hisz házas vagyok papíron -, s nem is vagyunk annyi ideje együtt, hogy erre feljogosítva érezzem magam, de.. azért egy bizonyos szinten mégis elárultam neki. S a bizonytalanságot, illetve cseppnyi félelmet annak kapcsán, hogy majd a jövőben megun, s inkább mégis egy korban jobban hozzáillőt választ helyettem inkább csókba fullasztom, ajkainak édes ízével mosva el a kétségek kesernyésségét. De nem húzom el soká, hiszen nagyon fontos beszélgetésben voltunk és szeretném, hogyha ki tudná adni magából mindazt, ami nyomasztja, hát figyelek rá továbbra is. - Értem. - nyugtázom mindazt, amit a képességéről mond. Valóban félreértettem, de legalább most már tisztán látom, megértem jobban őt és mindazt, amin keresztül kell mennie a képessége miatt. A folytatás viszont valahol mélyen gyomorszájon vág. Nem, nem haragszom Serára. Nem akarom megszidni, mint ahogy hasonló esetben a fiammal tennék, hiszen más nexusban vagyunk és nincs is hozzá jogom. Arról sincsen szó, hogy elítélném, csak.. egyelőre keveset tudok ahhoz, hogy magamban azt tudjam mondani, hogy igaza volt, s így viselkedett helyesen akkor is, ha alapvetően helyteleníthetőt tett. - Miért tetted? Biztos vagyok abban, hogy megvolt rá a megfelelő okod, nem kételkedem. De szeretném érteni, s hátha neked is könnyebb lesz, hogyha kimondod hangosan. Őszintén? Nem érdekel, hogy kiért tette. Hogy ki a gyilkos. Nem vagyok bíró, sem ítélőszék, hogy kezembe vegyem az ügyet. Viszont az tényleg érdekel, hogy Serának mi volt az indoka arra, amiért ebbe az egész szörnyűségbe belement. Rossz érzés kerít hatalmába, féltem őt. És hogy ne értse félre miért kérdezem, ki is mondom hangosan az aggályaimat. - Valamivel megfenyegetett téged? Sakkban tart és azért segítettél neki? Ha nem így van, akkor az ő dolguk, de ha igen, akkor az már az enyém. Mert senkinek nem fogom hagyni, hogy a páromat bántsa és terrorizálja. Nincs az a hatalom, ami erre feljogosíthatná, abban biztos lehet!
Tudom, hogy szükségem van a sírásra, szükségem van arra, hogy átkaroljon, hogy kiadjak magamból mindent és ebben a pillanatban nem is gondolok másra, csak arra, hogy képtelen vagyok egyedül cipelni a terheket, amiket az évek során magamra szedtem. Eszemben sincsen haragudni rá, meg is rázom a fejemet gyengéden, bár az az igazság, hogy úgy zsong, hogy egy kicsit még bele is szédülök. A könnyeim nem akarnak elapadni és a ronda zokogás is újra-újra előtör belőlem, egészen addig, ameddig meg nem hallom, ahogy kimondja... ahogy először kimondja, amit érez. Először nem is tudok neki válaszolni a továbbiakra, csak visszhangzik bennem az a kis szó, ami annyira sokat jelent és egyre jobban átmelegíti a bennsőmet, szinte elmosva minden mást, ami elhagyta a száját, pedig azokban is igaza van és annak az együttérzésnek is nagyon örülök. - Szeretsz? - lehelem vissza, felemelve az újra és újra szipogva lebicsakló arcomat, amikor éppen nem simít rajta végig letörölve a könnyeimet. Ha már egyszer belekezdtem mindenbe, nem fogom figyelmen kívül hagyni a kérdéseit, hiába szeretném még egyszer hallani, még százszor hallani, ahogy kimondja, amit én eddig sosem mertem. - Nem tudnak... erősebb vagyok náluk. Régen megijesztettek, próbáltam őket ignorálni és ahogy egyre jobban tudtam kezelni a képességet... képes lettem arra, hogy egyszerűen elnémítsam vagy elűzzem őket. - válaszolok, néha el-elakadozva, de azért teljesen érthetően. Kicsit félreérti, hogy miért is sírok olyan nagyon, hiszen már tudom annyira kezelni az egészet, hogy ne legyenek rémálmaim, ne tudjanak ártani nekem, éppen az rág olyan nagyon, hogy jól használtam a képességemet. Nem jóra, de jól... - Két éve egy szellem a segítségemet kérte... meg akarta mutatni, hogy ki ölte meg, hogy megkapja a méltó büntetését... - kezdek bele, de képtelen vagyok konkrétumokat mondani, még úgy se, hogy azt ígéri, hogy nem mondaná el senkinek. Nem az én titkom, másért tettem, Sheree-ért tettem, és tudom, hogy ő nem akarná, hogy akárkinek is elmondjam, de a bűntudat azért, amit tettem ezúttal erősebb annál, mint amit azért érzek, hogy elárulom Graynek. - Ismertem, akihez vezetett, ismertem Gray és képtelen voltam elárulni... elűztem véglegesen a szellemet és még a maradványait is kiástunk és elégettük, hogy véletlen se térhessen vissza... Tudtam, hogy ő tette, hogy embert ölt, hogy erre nincs bocsánat és még is... én képtelen voltam... nem tehettem mást... - szakad fel újra és újra belőlem a sírás, de szinte érzem, ahogy egy mázsás súly száll fel a mellkasomról minden elmúló pillanattal. Még mindig vadul kapaszkodok a férfiba, rettegve attól, hogy a következő pillanatban visszakozni fog, visszavonja hogy szeret, csalódik bennem azért, amit tettem és már nem tehetek majd semmit, nem tudom visszagyömöszölni a kiszabadult szellemet a palackba.
Csak ölelem őt és nem sürgetem, csitítom hanggal és simítással, karjaimban tartom és megadom a lehetőséget, hogy elmondja ami a szívét nyomja, de minden kényszer nélkül. Szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok mellette, hogy nem ítélkezem, hogy bármit meghallgatok, de hosszas monológba nem kezdek erről, csak a jelenlétemmel és a kapcsolódásunkkal adom át neki mindezen felszabadító ionformációkat. Néha csókot nyomok hajára, lassan és egyenletesen lélegzem, hátha ezzel is nyugtatólag tudok hatni rá. - Szólhattam volna, hogy lehetnek ilyen hatásai is a meditációnak. Ne haragudj! - duruzsolom, mikor az "annyi minden felgyűlt bennem" után kis elakadási szünetet hagy. Ennyit hozzá kellett tennem, úgy éreztem itt a helye, de nem akarom megakasztani, mert úgy érzem, hogy talán készen áll elmondani mindazt, ami miatt így összetört. Végighallgatom, nem vágok a szavába, s amikor már nem beszél, akkor is tartok egy kis szünetet, hogy biztos legyen, hogy már nem folytatná, már nem akadályoznám a további beszédben. Csak akkor szólalok meg, egyben reagálva mindenre, amit hallottam eddig tőle. De el továbbra sem engedem, mert véletlenül sem akarom, hogy azt érezze, hogy elborzadtam attól, amit hallottam tőle. - Attól, mert a magad életét akartad élni még nem lettél rossz ember, s biztos vagyok abban, hogy nem miattad történt a húgoddal az, ami. Mindenkinek joga van az önálló élethez, nem élheted másokét, hiszen neked is csak egyetlen egy életed van. - simogatom meg az arcát. - Megértem, hogy miért kértél arra, hogy titkolózzunk. Itt nem én vagyok az, akinek kellemetlenséget okozhat, hogyha kiderül, hogy egy nála fiatalabb nő mellett találta meg a boldogságot. Egy pillanatig se érezd úgy, hogy neheztelek rád emiatt. Amikor készen állsz rá, akkor felvállalod, én pedig kivárom, mert szeretlek. Ez az első, hogy hangosan kimondom ezt, s észre sem veszem. Olyan ösztönösen pereg le a szó ajkaimról, mintha minden egyes percben mondanám neki. - Ez egy képesség, van aki szerint áldás, de.. bántanak téged? - kérdezek a szellemek kapcsán. Én nem vagyok Látó, nem tudom elképzelni sem, hogy milyen érzés lehet ez a teher számára, így talán a kérdésem ostobán hangzik, de mindenképp törődésből fakad. - esetleg felkereshetnénk valakit, aki szintén látja őket, érzékeli, s hátha tudna tanítani neked valamiféle stratégiát, amivel könnyebb lenne megküzdj ezzel a tudással. Hiszem, hogy ajándék, s hogy nincsenek véletlenek, okkal éppen te vagy az, aki képes ilyesmire. Az utolsó vallomás megdöbbent ugyan, de nem a gyilkosság ténye miatt, hanem mert el nem tudom képzelni ki vehette rá Serát ilyesmire. Abban biztos vagyok, hogy magától sose tett volna szörnyűséget, így a haragom ami lelkemet rágja nem neki szól, hanem az ismeretlennek. - Mikor és hogyan történt? Nem mondom el senkinek, ne félj!
Az, hogy hosszútávra tervez egyszerre jár át melegséggel és riaszt meg. Nem azért, mert jellemző lenne rám az egy éjszakás kaland - bár előfordult már az életemben, de egyértelműen közöttünk erről szó sincs, hiszen hónapok óta tart -, hanem azért, mert még soha nem állt mellettem olyan, akivel sikerült volna. Mindig valami szöget ütött közém és a fiúk közé, legtöbbször az, hogy rögeszmésen a családom jólétét tartottam szem előtt és csak utána jött az, hogy az aktuális párommal időt töltsek. Fogalmam sincsen, hogy minek kéne történnie, de biztos vagyok benne, hogy nem ő rontott el valamit, hiszen csak zenélt, még is mit ronthatott volna el, eszemben sincsen okolni vagy haragudni rá, hogy nem hagyta abba. Csak ömlenek a könnyeim, ahogy szinte kétségbeesetten kapaszkodok belé, teljesen megnyílva előtte, hiszen még is csak a kapcsolatunk még a "nászutas időszakban" volt eddig, több volt az öröm és a szórakozás és csak cseppnyi a dráma. Próbálom elcsitítani magamat, de nehezen megy, pedig a rengeteg érzés között így még a szégyen is belekeveredhet, hiszen nem vagyok az a csendes, elegánsan síró. - Nem tudom... Minden... Annyi minden felgyűlt bennem... - indulok neki újra meg újra a beszédnek, de mindig elakadok. A gombóc a torkomban elviselhetetlen, próbálok nyelni, de még az is fáj, pedig Grayson karjaiban tényleg biztonságban érezhetem magam. Talán éppen ezért csapódott ki belőlem minden, mert tudom, hogy vele megbeszélhetem, sőt meg kell beszélnem. - Szörnyűséget tettem... és nem csak azt, hogy éppen akkor történt a tragédia Sashával, amikor önző módon saját magamra akartam szentelni az összes időmet... és nem csak azzal, hogy belekényszerítettelek a titkolózásba, amit egyáltalán nem érdemelsz meg. - kezdenek el legördülni végre a szavak, egészen érthetően artikulálva, de még mindig a szívszorító zokogással küzdve. Ezeket is bánom, bár előbbivel már úgy-ahogy meg tudtam békélni, hiszen Sasha haza került azután a "családi" kaland után Coldburgh-ban, de az utóbbin tudom, hogy itt az ideje változtatni. Viszont van még más is... - Soha nem mondtam el, mert gyerekkorom óta próbálom elnyomni, de látom, érzékelem azokat a szellemeket is, akiket mások nem. - kezdek bele ezzel, hiszen ez azért igen csak fontos momentum. Egyszerre vagyok vámpír és született kísértetvadász, ami igen csak furcsa páros, de így hozta a sors. A hangom egészen elvékonyodik, hiszen olyanról beszélek, amit ha bárkinek elmond örökre tönkreteszi az én és a barátnőm életét is, de... bíznom kell abban, hogy hozzám hűséges és nem a Minisztériumhoz. Hinnem kell benne... - Grayson... Én... segítettem elfedni egy gyilkosságot...
Röviden felnevetek a bakancslistás megjegyzés hallatán. Sera ajkaira csókolom nevetésem ízét, s csak azután szólalok meg. - Rendben van, akkor ezt is hozzáírom a tervezett többihez. Remélem ráérsz az elkövetkező évtizedekben. - mosolygok rá kis cinkossággal a hangomban. Egyértelmű célzást teszek arra, hogy továbbra sem változott a véleményem és hosszú távra tervezek Serával lenni, de persze csak akkor, ha erre ő is vevő. Nyilvánvalóan nincsenek hamis illúzióim, tisztában vagyok a korkülönbséggel és azzal is, hogy talán nem én leszek az, aki mellett élete végéig lecövekel, de akárhogy is, legyne az ő döntése. Én nem látnám értelmét úgy belemenni valamibe, ha nem gondolom komolyan. És igazából róla sem feltételezem, hogy csak szórakozna. Egyszerűen nem olyannak ismerem, mint aki ilyen sekélyes volna. - Sose köszönd azt, ami természetes. - rázom meg a fejemet csendesen, mielőtt felemelkednék, hogy a jurta belseje felé kísérjem Serát, s elkezdhessem a szeánszot. Ezelőtt csak egy alkalommal vezettem így meditációt a gyakorlási fázison kívül, s hát az sem tegnao volt. Kicsit izgulok, hogy egyáltalán sikerül-e megszólaltassam a tálakat, vagy csak klimpírozó zajt fogok csapni. Kínos lenne, ha már így beharangoztam. Ellenben amint elkezdem a hangok életre hívását, egy pillanat alatt átszellemülök, s elengedem ezt a parát. Közben a tálakra figyelek és a hangjukra, így nem veszem észre az első könnycseppeket. Amint viszont Sera zokogva bújik az ölelésembe, hirtelen mélységesen elszégyellem magam. Szorosan ölelem át, hajába fúrom arcomat és nyugodt hangon csitítom őt, picit még ringatva is az ölelésben. - Ne haragudj! Abba kellett volna hagyjam. - súgom rekedten, belesemmisülve a pillanatba. Nem akartam ártani neki, balga voltam és figyelmetlen, s emiatt nagyon haragszom magamra. De most nem annak van itt az ideje, hogy az én érzéseimet éljem meg. Addig nem, míg Serát meg nem nyugtatom. - Mondd el mi bánt, kérlek! Avass be, itt vagyok.
Az az igazság, hogy túlságosan jól hangzik egy tibeti tanulmányi út ahhoz, hogy elkezdjek ellenkezni és komolyan véve megijedjek a kivételezéstől. Én kértem, hogy tartsuk a kapcsolatot titokba, hiszen hiába vagyok már bőven nagykorú az életem egy káosz és ezek a találkozók jelentik a menekvést. Sosem állt mellettem egy férfi, akire támaszkodhatok, soha nem volt komoly kapcsolatom, de így is minden héttel egyre jobban vágyom arra, hogy vége legyen a hazugságoknak és a családjaink elé álljunk, de... de félek. Szörnyen félek, hogy mit fognak mondani a korkülönbségre, arra, hogy a tanárom vagy éppen arra, hogy Dany-re évek óta az öcsémként tekintek és így hirtelen mostoha anya minőségbe lépnék elő, még ha vérben nem is osztoznak, csak névben és persze a közös múltjukban. - Azért azt se vegyük le a bakancslistáról, jó? - mosolyodom el, a szája szegletére pillantva, egyszerre vágyakozva a csókja után és azután is, hogy megismerjem az egész világot. Attól még, hogy az elmúlt években alig vettem részt igazi ereklyevadász küldetéseken, mert vagy a család jött közbe vagy a... vámpírrá válásom, nem jelenti azt, hogy nem is akarok. Valahogy ez jelenti nekem az igazi szabadságot, hogy oda mehessek ahova akarok, amikor akarok és egyelőre ezt még nem értem el, túl sok minden köt a Roxforthoz, a tanulmányaim, a családom, a barátaim és most már Grayson is. Figyelmesen hallgatom, amit mesél a hangtálakról, nem igazán értek a hangmágiához és sosem éltem ilyesmivel, kivéve, ha a szórakozóhelyen táncolást vesszük, ami Ashtonnal bevett szokásunk volt egészen fiatalkorunk óta kiadni a gőzt vagy éppen a gyászt, miután elvesztettem a szüleimet. A csókra a nyakamon halkan felsóhajtok és hálásan elmosolyodom, végig simítva szakállas arcán és a szemébe nézve. - Tudom és köszönöm. - válaszolok, de ott marad egy kis kimondatlan bűntudat a háttérben, hiszen én nem érzem feltétlenül úgy, hogy kellőképpen viszonoznék mindent, amit tőle kapok. Persze kettesben akármiről beszélgethetünk, de úgy érzem, hogy ez egyszerűen nem elég, ha lenne valami baj és hívna, vajon elmennék vagy nem mernék, mert hátha valakinek egyértelművé válik a kapcsolatunk? Önkéntelenül felnevetek kicsit a paskolásra és lefekszem a szőttesre, miután néhány pillanatig nézelődök a jurta belsejében. Ahogy ledőlök megpróbálok mély levegőket venni, de jó néhány pillanatig nem hunyom le a szememet, mintha nehéz lenne elszakadnom a világtól - mert így is van. Ha Gray társaságában kettesben ennyire félek, hogy kiadjam a kezemből az irányítást, akkor mindenki elképzelheti, hogy milyen vagyok nélküle. Ahogy valami váratlan érkezik, teljesen elveszek. Végül bólintok picit a kérdésre és lehunyom a szememet, igyekezve nyugodtan tartani a légzésemet, de minden rezgéssel ahelyett, hogy megnyugodnék, egyre mélyebb érzések és kételyek szakadnak fel. Bár a testem nem mozdul és az arcom sem rezzen, már az első percben legördül néhány könnycsepp, ahogy végre időt és teret hagyok annak, hogy végig suhanjon rajtam az egész életem minden tragédiájával együtt. Ahelyett, hogy nyugalmat éreznék, elhagyatottnak érzem magam, a mellkasomban a szívem úgy kalapál, mintha versenylovak dübörögnének és ahogy elhalnak a rezgések a könnyeim nem hajlandóak elapadni és végül csak kiszakad belőlem a sírás. Annyi minden van az életemben, amit megbántam, annyi döntés, amit elrontottam és most kétségbeesetten ülök fel, hogy mindent félrelökve bújjak zokogva Grayson karjaiba. Az első este, amikor igazán megismerkedtünk azt kértem, hogy ne legyenek kérdések és vannak olyan dolgok, amik azóta se lettek kimondva és főleg nem zokogtam még így soha a karjaiban, de képtelen vagyok megállni, szinte rázkódom a felszakadó érzelmektől. - Úgy sajnálom... annyira sajnálom... - suttogom halkan, bár kontextus nélkül lehet, hogy fogalma sincsen, hogy mit és hogy egyáltalán neki szól-e. Az biztos, hogy nem éppen úgy reagáltam az egészre, mint amiben valószínűleg reménykedett.
- Amikor belekezdtem én sem tudtam, hogy pontosan mi fog kisülni belőle. Úgy voltam vele, hogy vagy ez, vagy kénytelen leszek kikérőt írni McCaine kisasszonynak egy halaszthatatlan tibeti tanulmányút miatt. - humorizálok természetesen, de hangom olyan tettetetten komoly, hogy talán Sera tényleg elhiheti elsőre, hogy képes lettem volna rá. Persze pár pillanat és légvételnyi hatásszünet épp elég ahhoz, hogy megjelenjen szám szegletében egy pimasz kis mosolykezdemény, mely világosan elárulja, hogy az előbb nem állítottam valóságot. Nyilván szívesen elvinném Tibetbe. Bárhova elvinném a világon, s büszkén mutatkoznék az oldalán, de nyilván elég nevetséges lett volna egy kitalált tanulmányút, úgyhogy alap, hogy ilyenre nem vetemedem. De poénnak jó volt azért, legalábbis nekem tetszett, aztán hogy Sera mit gondol róla majd leolvasom az arcáról. Ha hagyja. - Valójában nem. Csak a föld természetes rezgéseit használják, s a hanghullámokét. Varázsló volt ő is, de épp az ragadta meg a hangtálakban, hogy olyan energiát és erőt hordoznak, melyről azt hinnénk, hogy mágikus, de valójában nem az. Így mind a muglik, mind a varázslók és boszorkányok világa számára különleges talány. Ajándék a természettől. - magyarázom, s közben elmélyülten cirógatom Seraphine kézfejét, majd alkarját, végül felkarján keresztül simításom a hátára, gerincoszlopa mentére siklik. - Tudod, hogy bármiben segítek. Kikapcsolni is. - csókolok nyakának kecses hattyúívébe finoman. Szíves örömest átvenném minden terhét, s amikor csak igényli ott vagyok neki, bármit is szeretne elmondani. Nem vagyok az az önként tolakodó egyén, ezért is hagytam rá a titoktartást is, de azt minduntalan szeretem megjegyezni, hogy tényleg számíthat rám. - Az enyém se, de ne aggódj. Ehhez nem is kell. Pláne, mert most csak a füledre és a nyitottságodra lesz szükség így elsőre. Finoman megpaskolom a fenekét, jelezve ezzel, hogy iparkodjunk befelé a jurta belseje felé. Odabent pedig az előre bekészített, kéziszőttessel leterített szalmazsákra mutatok. - Csak feküdj hanyatt, helyezkedj kényelembe és hunyd le a szemed. - kérem, s közben én magam térdelő ülésbe helyezkedem a tálak mellett. - Készen állsz? - kacsintok Serára, mint valami lámpalázas művész, majd hogyha elhelyezkedett, akkor mély levegőt véve belekezdek a tálak hangjainak életre hívásába. Amint az utolsó hang is elhal, még csendben maradok egy kicsit, s kíváncsian figyelem Sera ösztönös reakcióját. Nem akarom megtörni a harmóniát, érdekel, hogy kérdés nélkül mit reagál. Remélem, hogy tényleg sikerült átadjam neki a nyugalmat, s a pozitív energuákat, melyeket szerettem volna tenni emígy.
Egy igazi lovag - mondanám magamban, amikor látom, hogy fel akarna emelkedni, de a megállapítás tovaszáll, ahogy kibillent az egyensúlyomból és az ölébe húz. Kicsit belekuncogok a csókba, az upsz annyira megjátszott és hihetetlen, hogy esélyem sincs visszatartani. Lehet, hogy le akartam szúrni kicsit, hogy túl feltűnően flörtölget a folyosókon, de az most úgy szertefoszlik, mintha sose gondoltam volna rá. - Lehet, hogy a fantáziámmal van a baj, eszembe se jutott volna, hogy ennyire extrém is lehet a környezet. Azt tudom, hogy néha használják randevúkra mások is, hallottam, hogy gyakorolni is néhány tantárgyra, vagy raktárnak eldugni dolgokat, de ez... Hű! - nézek körbe újra, csak úgy szokva a környezetet. Jól eső érzés árad végig bennem, a biztonság és a nyugalom, amiket Gray karjaiban érezhetek csak, bár mindig ott van az a kicsi feszültség is. Hónapok óta randevúzunk, de a testi vonzalom egy cseppet sem apadt bennem, a csókja, az érintése ugyanúgy lázba hoz, még ha tudom is, hogy készült valamivel és nem csak izgalmasabb környezetet akart arra, hogy ledöntsön a földön. A levesestálas megjegyzésemen végül én is elnevetem magamat, bár valahol ott van bennem egy kis tüske is, hogy talán alkalmatlan vagyok az egészre a levesestálak és hangtálak megkülönböztetésén felül, de ezt most biztosan nem fogom felhozni. - Akkor ezek afféle hangmágiával működnek? - kérdezek vissza, érdeklődő tekintettel, de boszorkányhoz illően azonnal mágiára gyanakodva. - Vagy a kísérőd mugli volt és ez egy mugli dolog? - teszem hozzá, hiszen lehet, hogy félreértettem. A meditációt tudom, hogy alkalmazzák, de az, hogy egy hangtál gyógyítani is tud, az boszorkányosságnak tűnik nekem. Lehet, hogy nem tudnak róla, de varázstárgyról és hangmágiáról van szó és még is tudják használni? - Érdekesen hangzik, lehet, hogy segítene néha kicsit csak... kikapcsolni. - jegyzem meg, hiszen mostanra már tudhatja, hogy mennyire a szívemre veszem a testvéreim minden szükségletét és azt is, hogy egy kicsit kényszeresen szervezem mindenkinek az életét. Azaz szerveztem, már nem hagynák, csak a saját életemet próbálhatom a kezemben tartani, de akármennyit agyalok, hogy minden tökéletes legyen, sosem az és mindig valami balul sül el. Mellette próbálok nem kényszeres lenni, nem simítgatni annyit a ruhámat, tisztogatni minden kis foltot, vagy csak... olyan hatással van rám, hogy nincsen rá szükségem annyira? - Szívesen kipróbálnám, de azt előre bocsájtom, hogy a művészi vénám nem a legerősebb. - mosolyodom el és végül kissé eltávolodom tőle, hogy feltérdelve, érdeklődve előre hajoljak a fém tálak felé. - Mit kell vele pontosan csinálni? - kérdezek újra, bár valami rémlik, hogy azokat a vastag botokat kell használni, hogy berezonáljon az edény, de inkább nem nyúlok érte és nem kezdek el önállóan gongatni, türelmesen kivárom, hogy megmutassa.
Amikor belép az ajtón, azonnal felemelkednék ültemből, hogy illő módon köszönthessem őt, ám olyan lendületesen közeledik, hogy csak elnevetni van időm magam a kérdésén. - Neked bármit, ezt mondtam már. Szerettem volna, ha ezt továbbra sem felejted el. - kacsintok rá, s amint letérdel mellém, nem vagyok rest szemtelenül megpróbálni kibillenteni az egyensúlyából, hogy a csókot megelőzendő mintegy "hopplá véletlen" az ölembe huppanjon. Még egy tettetetten meglepődött, álmegszeppent upsz is kiszalad a számon, majd éledő nevetésemet csókjába oltom, s szenvedéllyé korbácsolom. -Akkoriban én sem tudtam róla, de sok mindent megtudhat az ember, hogyha nyitott füllel jár a folyosókon, s már nem vonatkozik rá a kijárási tilalom sötétedés után. - nevetem el magam. Valóban, már itt dolgoztam tanerőként, amikor diákok susmusából megneszeltem, hogy van ez a hely, s igazából először vagyok itt. Sosem foglalkoztattak a kihágások és csínyek annyira, hogy diákként keressek egy ilyen helyet, úgyhogy igaz rám ezügyben a jobb későn, mint soha esete. - Ez a hely varázsa. Bárhova elrepíthet, hogyha elég szépen kéred. - magyarázom, s közben elfogódott örömmel figyelem, ahogy csodálkozik. Szép szemeinek tágra nyíltsága és az arcáról leolvasható érdeklődés arra enged következtetnem, hogy tetszik neki, amit lát. Mondandóját hallva jóízű kacagás robban ki belőlem. - Ej, látod, ezért már megérte ezt a szakot annak idején megindítani. - vigyorgok, s kedvtelve fűzöm tovább a poénját. Majd amikor végre kinevetgéltük magunk, akkor rátérek arra, hogy valójában miről is van itt szó. - Amikor először jártam Tibetben, kissé ferde szemmel és szkeptikusan nézegettem ezeket a tálakat. Hangtálnak nevezte őket a kísérőm, s azt állította, hogy segíthet vele ellazulnom, pihennem és ha bármi gondom van, még meg is tudja gyógyítani azt. Nem akartam udvariatlan lenni és humbugnak nevezni, hiszen egy varázslótól elég röhejesen vette volna ki magát, szóval hagytam, hogy bevonjon. S olyannyira sikerült bizonyítsa szavainak igazát számomra, hogy megkértem tanítson meg a használatukra. Csodálatosak. Ha nyitott vagy rá, szeretnélek megismertetni velük.
[You must be registered and logged in to see this image.]A lopott pillanatok megfűszerezik a kapcsolatot, az udvarlás és a randevúk elhalmoznak és még se érzem azt a fojtogatást, amit korábban más férfinél éreztem. Valószínűleg persze én is változtam az elmúlt pár évben, és nem csak a vámpírság miatt, ahogy a körülményeim is. Sasha visszatértével és azzal, hogy Lioneah-val is egy fokkal jobb a viszonyunk, illetve a tény, hogy Nicolassal több időt fogok tölteni a kiképzésen vélhetően, mint évek óta akármikor azért fontos tényezők. A szabadság és a megértés, amit tőle kapok teljesen más, mint korábban, amikor a testvéreimmel foglalkozva minden sráccal megromlott a kapcsolatom, mert úgy érezték, hogy ők nem is elég fontosak. Talán... talán igazuk is volt és nem voltak azok és ezen nincs mit szépíteni. Most viszont úgy tűnik, hogy rendben van minden, bár igen furcsa mércével élhetek, ha egy eltitkolt kapcsolat tanár és diák között, amitől mind a két család vélhetően kitérne a hitéből egyenlő a "rendben"-nel. Azért néha készen állok egy kis szócsatára, ha úgy ítélem, hogy a folyosón a flörtölő pillantások már túlzásba estek. Mivel én voltam az, aki végül úgy döntött, hogy ne mondjuk el senkinek addig, míg nem vagyunk biztosak a dolgunkban, nem ő, így nyilvánvaló, hogy én is vagyok az, aki jobban rejtegeti a dolgot és nem ő. De tiszteletben tartotta a kérésemet és ennél többet nem is várhatok el, főleg, hogy... hónapokról beszélünk. Talán már eljött az idő, hogy bevalljam magamnak ez nem csak egy múló kapcsolat, amivel soha nem állok a testvéreim elé, hanem valami sokkal több? Nem sokat árult el a mai napról, rábízom magamat, de azért a Tibet jelszó egy kicsit még is csak árulkodó. Tudom, hogy szervesen kapcsolódik hozzá, de természetesen nem tudok mindent és főleg arról nincs fogalmam, hogy pontosan mit is látok, amikor belépek a Szükség szobájába. Jurta, fém edények, Gray törökülésben, és még tűz is ropog. - Mikor változott a bejárat kilincse zsupszkulccsá...? - mosolyodom el, az első döbbeneten túllépve, ahogy megközelítem és lassan letérdelve mellé megcsókolom, mielőtt elhelyezkednék mellette a földön, ugyan első körben nem törökülésben, csak a lábaimat magam alá húzva, érdeklődve nézve az egész helyet. - Amikor fiatal voltam még nem is tudtam ennek a helynek a létezéséről, aztán néhány barátom elmesélte, hogy mi mindenre képes, de ez... Olyan, mintha nem is a Roxfortban lennénk már. - jegyzem meg, körbe pillantva a teremben, ami ugyan megtartotta a falait, de az egész atmoszféra olyan ismeretlen. Nyilván sosem jártam még Tibetben, jurtát se nagyon láttam, persze, hogy hatalmas szemekkel kell nézelődnöm még egy darabig. A tekintetem végül rajta pihen meg, egy újabb mosollyal, aztán lepillantok a fém edényekre, felvont szemöldökkel. Valamilyen meditálós hangszer lehet, de hogy pontosan hogyan működik és milyen hangot kéne kiadnia, arról fogalmam sincs. Motoszkál bennem egy komolyabb lélegzetvételű téma, de vélhetően elég sokat készült erre az egészre, nem fogom azonnal kibökni. - A hihetetlenül éles ereklyevadász szemeim azt súgják, hogy ez nem antik levesestál. - biccentek a hangtálak felé, miközben kibújok a cipőmből és a zoknimból, követve a példáját. Szoknyában érkeztem, de nem feszes a szabása, szóval a kényelemmel nem lesz probléma, maximum némely pillanatban némely szögből nem fog túl sokat takarni...
Egy ideje már tervezgetem ezt a találkozást, vagyis a találkozás kereteit inkább. Tudatosan nem a Roxforton kívülre, hanem ide invitáltam Serat, mert a témához, amit fel kívánok vetni ez a hely sokkal szervesebben kapcsolódik, mint bármi más Roxmortsban vagy a környező városkákban. Meg egyébként sem szeretném, ha elunná magát mellettem, így igyekszem igen változatos helyekre és körülmények közé szervezni a randevúinkat. Mert igen. Attól, hogy egy ideje már teljes titokban együtt vagyunk, még minden találkozásnak úgy állok neki, mintha az randevú lenne. Szeretem megleni őt, apróságokkal kedveskedni, előzékenyen bánni vele, bókolni amikor csak alkalmam adódik rá. És persze az utóbbi időben felvettem azt a szokást is, hogyha a Kastély folyosóin találkozunk, akkor is úgy pillantsak rá, hogy érezze tekintetemet maga köré olvadni, s néha még egy-egy kacsintást is megengedek magamnak cinkosul. Sosem esem túlzásba, mert a helyzetünk nem egyszerű, de ettől még szeretném, hogyha tudná, tartom magam ahhoz, amit az első estén mondtam neki. Nem szégyellem. És bár nem kürtöltük világgá, hogy egy pár vagyunk, ettől függetlenül nem tagadnám le, ha valaki megneszelné és nyíltan rákérdezne. A szükség szobája most egy jurtát foglal magában, s annak a környékét. Ezúttal valami olyasmit kívánok megismertetni vele, amit Tibetben tanultam, s ami egy viszonylag különleges, törzsi tematikájú dolog, s ez nem más, mint a tradicionális hangtálazás. Megszokhatta már, hogy néha elrugaszkodott ökörségekkel tudok előállni, s talán ezt is annak fogja tartani, de annyi baj legyen. Nem sértődnék meg rajta, s abban biztos vagyok, hogy ő se akarna sértegetni, szóval akármit is reagál majd, nem kétlem, hogy kellemes időtöltésnek nézünk elébe. A jelszó stílusosan "Tibet", amire nyílik a szükség szobája. Én a magam részéről a jurta előtt, törökülésben ülve várom, hogy Sera megérkezzen. Egyszerű farmert viselek kockás inggel, ezúttal az inget panyókán nem betűrve a nadrág korcába. Se cipőt, se zoknit nem viselek. Kellemes idebent az idő. A jurta belsejében autentikusan még a tűz is ég.
Csak pislogok, mint kocsonyába fagyott varangyos béka a bérhajadonos és Corvus édesanyjának saját szavú emlegetésére. Kis híja van annak, hogy fel ne röhögjek, annyira nem számítottam erre a kifakadásra. Persze tudom, hogy micsoda kis harcimarci kígyópitbull, de valahogy azt hittem most legalább veszi a lapot és rájön, hogy humorral jobb töltődni, mint pipával. Tévedtem, ismét. Sebaj, vállat vonva tudomásul veszem. - Ha ez számít, szerintem igazad van. De nekik is. Mindenki a saját oldaláról érzi jogosnak a kifakadást. - szólok mér corvus után, majd amikor Adora Lizzyt emlegeti kissé elfintorodom. Nem rosszallóan inkább amolyan kétkedőn. - Nem hinném, hogy szeretne velük egy levegőt szívni. Bár nem értem a kiakadást igazából egyikük részéről sem. Elsős korom óta szerelmes voltam évekig Benbe, de ő sose nézett úgy rám. Nem is baj. Corvust se rugdosnám ki az intim szférámból, de nyilván ő se bagózik rám. És ez se baj. Ettől még tök simán tudok a társaságukban időzni. Na mindegy. - vállvonogatva szedem a sátorfámat, s intek búcsút a maradóknak. Így, hogy már nem bandázunk itt mind kissé okafogyottá vált számomra a pizsipartizás. - Amúgy jó buli volt és az üvegezés frankó ötlet. Mondják, hogy aminek ki kell jönnie annak jobb kint, mint bent, s ezt nemcsak a böfögésre meg a fingásra lehet érteni, hanem szerintem az érzelemviharokra is. Remélhetőleg mind kialusszák. - vigyorodom el, s farcolok le a szükség szobájából ezennel.
//Köszönöm a játékot!
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) - Bejárat
Köszönöm szépen a játékot, ezt is nagyon élveztem tőlük! 
