2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A helyzetre való tekintettel igen nehéz ezt úgy megbeszélnünk egymással, hogy ne ütközzenek ki rajtunk itt-ott az érzelmeink. Egy mindkettőnk számára nagyon fontos embert öltek meg, érthető tehát, hogy olykor képtelenek vagyunk maszkot ölteni magunkra. Igazság szerint, a mai napig nem is értem, mégis miként voltam képes ép ésszel elviselni a bezártságot. Amikor megtaláltam Polly testét élettelenül heverve a földön, elsőként magatehetetlen düh kerített a hatalmába, de amint volt alkalmam magamra maradni a gondolataimmal és az érzelmeimmel, no meg persze azzal a tudattal, hogy voltaképp Charlie infója miatt lettem én az egyik fő gyanúsított... Hát, elég nehéz napokat kellett átélnem. Csupán a családom tartotta akkoriban bennem a lelket, akik mindennek ellenére hittek az ártatlanságomban. Azt hiszem, érthető tehát, hogy akaratomon kívül is úgy érzem, az én nyakamba szakadt minden teher Polly halálával kapcsolatban. Pedig igenis tenni szerettem volna valamit, de akkor és ott, abban az érzelmi állapotban megszüntem létezni. Leginkább magamat sajnáltam, ami elég szégyenletes, de - véleményem szerint - normális emberi reakció. Amikor pedig végre sikerült tisztára mosnom a nevem, én magam is Európába utaztam, de nem a múlt elől való menekvés volt a legfőbb célom. A családom olasz, abban az országban éltünk évekig, Rocco pedig idevonzott engem, a Roxfortba. A zenélés és a fellépések mindent kitörölnek belőlem legalább egy kis ideig és ez lett az én "drogom". Néha képes vagyok órákon keresztül gyakorolni annak érdekében, hogy ne itt legyek. A fáradtság olyankor az ágyba dönt és nincsenek zavaró gondolatok, lelkiismeretfurdalásosok. Csak a jótékony sötétség... - Tudod, az aranyvérű családok ügyelnek a látszatra - jelentem ki magabiztosan. Luxusban nőttem fel, anyuci pici fia vagyok, a tökéletes gyermeke. Bár, ez Rocco után nem is volt valami nehéz feladat számomra. - Anyám pedig elég szigorú asszony, aki eddig még egyszer sem nyúlt ennyire kockázatos fegyverhez - Nem, nem kockáztatna, de hiszem, hogy van az a pont, amikor gondol egyet és mégis megteszi. Bár mindig is beérte egy exmemoriannal, de esélyes, hogy Polly esetében ez nem volt elég számára. Amikor azonban Charlie megcsóválja a fejét, megszakítom a beszámolómat. Igen, még semmi se biztos, de anyámból kinézek ilyesmit. Jó asszony, csupán a kényszer formálta azzá, aki, de van egy családi titkunk, egy olyan titok, amely túl veszélyes ahhoz, hogy csak úgy kiderüljön. És talán Polly sejtett valamit, bár ebben se vagyok biztos. - Vannak, de néha ezek jelentik az egyetlen kiutat - válaszolom csendesen. Nem vádolom semmivel sem Polly szüleit, de talán tényleg nem ártana minden egyes pontot figyelembe venni. Ha nem tettek semmit sem, akkor nincs félnivalójuk, nem igaz? - Muszáj, hiszen ők az egyetlenek, akik mellettem állnak - vonom meg a vállam. - A testvéreim pedig semmiről se tehetnek. Anyám pedig... Nos, amíg nem derül ki róla az ellenkezője, addig szeretnék abban hinni, hogy ártatlan. Nem könnyű pont őt okolnom a történtek miatt, de igenis vannak olyan körülmények, amelyek jelenlétéről Charlie mit sem sejt és ez így van jól. Nem szabad megtudnia, hogy mi is vagyok valójában, ahogy esélyesen Polly talán megsejthetett valamit ezzel kapcsolatban. Bár, az események összemosódnak bennem a halála óta, szóval igazság szerint képtelen vagyok felidézni egyetlen olyan alkalmat is, amikor rájöhetett. Próbáltam nem sokat inni a bulikban, amikor vele voltam, de mégis összejött volna egyetlen olyan alkalom, amikor túllőttem a célon? - Hé! - nyújtanám ki vigasztalóan a kezem, hogy ujjaimat lágyan Charlie kézfejére ejtsem, mintegy vigasztalásként, de hamar észbe kapok és gyorsan visszahúzom az ölembe. Talán ez még nagyon korai... - Még nekem se sikerült túltennem ezen magam teljesen, szóval megértem és... van időd - jelentem ki. A mai napig vannak még álmaim Pollyval. Rémálmok inkább, de valami ostoba okból kifolyólag kissé megnyugtatnak néha és az agyam elhiteti velem azt, hogy ő is ott fekszik mellettem. Csak fel kell ébrednem. Csupán némán biccentek, amikor feláll és távozóra fogja a dolgot, miközben elég vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt örülök annak, hogy láthattam őt, másrészt viszont némi kesernyés szájízt is hagy maga után a dolog. Talán még egy kis ideig várathatott volna magára a viszontlátás öröme...
(Köszi a játékot, szupi volt )
Charlotte Graves
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-04-02, 13:56
Érzem, hogy bár nem mondja ki szavakkal, de azért mégis csak odaszúr, hogy neki rosszabb volt, amiben igaza is van, de akkoriban nem igazán tudtam arra gondolni, hogy másnak rosszabb nálam, pedig Polly szülei is sokkal jobban szenvedhettek, mint én. Nem tudom, hogy miért viselt ez annyira meg, vagy hogy miért voltam képtelen talpra állni, hogy miért az volt az egyetlen megoldás, hogy még a kontinensről is elmenekülök, de nem tehettem mást, egyszerűen képtelen voltam ott maradni. Az egész pedig annyira abszurd, hogy most Diego ittlétével, mintha utánam nyúlt volna a múlt, amit megpróbáltam hátrahagyni. Azóta talán már erősebb lettem és ott van nekem Hunter is, de ő most nincs itt és túlságosan ritkán tudunk találkozni, hiszen két külön világban élünk gyakorlatilag. Mégsem tudok most mit felelni a szavaira. Nem lenne értelme védekeznem, hiszen őt gyanúsították és én láttam, hogy felpofozta Pollyt. Amikor pedig még hozzá is teszi, hogy hibásnak érzi magát... - Szóval úgy gondolod a te hibád... de ha volt rá esély, hogy miattad bántják őket, miért nem...? - elharapom a mondatot és végül lógva hagyom a dolgot a levegőben, hiszen mi értelme lenne szót fecsérelni valamire, ami elmúlt? Polly már nem jön vissza, és ha hibásokat keresünk akkor sem hozzuk vissza vele. Nem Diego tehet arról, hogy a családja, vagy bárki ártott egy ártatlan lánynak csak mert rossz szemmel néztek a kapcsolatukra, főleg hogy ez még csak nem is biztos. Végül sóhajtok egyet és csak megrázom a fejemet, mintha ezzel is jelezném, hogy kár erre szótfecsérelni. - Nem Diego, vannak lehetőségek, amiket nem szabad számításba venni. - rázom meg most újra határozottan a fejemet, hiszen Polly szülei biztos, hogy nem tettek semmi rosszat, ehhez kétség sem férhet és nem tetszik, hogy akár csak ilyesit is feltételezzen róluk. Főleg, ha sokkal komolyabb a gyanú arra, hogy esetleg pont Diego szülei tették. De vajn képesek lettek volna megölni Pollyt, csak hogy Diego azt tegye, amit ők akarnak? Annyira borzasztó ebbe még csak belegondolni is. - És nem... nem akartad kideríteni? Ha a családodnak köze van ehhez, hogy tudsz a szemükbe nézni? - kérdezem végül, mert bár én sosem akartam nyomozni ezügyben. Nem vagyok auror típus, de most valahogy mégis úgy érzem, nem kellene annyiban hagyni. Polly meghalt és valaki bántotta őt, aki ezek szerint lehetséges, hogy még most is szabadlábon van. De mégis hogyan deríthetnénk ki mi, hogy mi történt pontosan, ha ennyi idő alatt az aurorok se jöttek rá? Évek alatt a nyomok is teljesen kihűltek. - Talán megpróbálhatom, de nem ígérhetek semmit. Nagyon nehéz volt túllépnem azon, ami történt és... tudom neked nehezebb volt, ha még ok nélkül meg is hurcoltak, de én azt hiszem túl gyenge voltam, hogy feldolgozzam. - ebben benne van, hogy talán már vagyok elég erős, hogy esetleg sikerüljön, de nem vagyok benne teljesen biztos. És ez az a pont, mintha csak kiszámított lett volna az időnk, amikor megcsendül a gong, amit azt jelzi, hogy a fiúk tovább ülhetnek a következő asztalhoz. Diegora pillantok még és végül halkan sóhajtok egyet. - Beszélünk még... jó? Csak kell egy kis idő. - őszintén szólva semmi kedvem tovább itt ücsörögni és semmitmondó témákról beszélgetni bárkivel is, ezért úgy döntök, hogy eltolom magamat az asztaltól és felállok. Nem akarok megint egy újabb nyomulós, vagy épp béna alakkal beszélgetni, inkább lenne jobb lelépni és megpróbálni feldolgozni azt, ami ma történt. Azt persze nem tudhatom, hogy ez nem biztos, hogy olyan egyszerű lesz, mert bár hátatfordítok egy "bocs" kibökése után az asztalnak, intek a barátnőmnek is, de aztán már nem figyelem, hogy a srác is feláll, aki az asztalomhoz ült le és azon tanakodik, hogy utánam induljon-e. Pedig ez teljességgel ellenkezik a szabályokkal.
Nem csodálkozom Charlie reakcióján, hiszen az ő helyében esélyesen én se vágynék arra, hogy újra meg újra fel kelljen idéznem a legjobb barátom halálának körülményeit. Egészen Angliáig menekült annak érdekében, hogy ne kelljen a múltban élnie, erre ismét felbukkanok én az életében, aki elég erősen köthető Pollyhoz és ez a kötelék nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra. Mi több, még én magam is rendesen szenvedek a történtektől, hiszen szerettem a lányt, erre pont engem hurcolnak meg, miközben időm sincs feldolgozni a tragédiát. Kemény időszak áll mögöttem, ezért is hagytam ott az Ilvermorny-t, de hiába futottam egészen a Roxfortig, a múltam utolért, Charlie személyében. Annyiban hagyom tehát a dolgot és csupán hallgatólag egyezek bele abba, hogy nem kell részt vennie a kihallgatásomon. Különben is, már rögtön a kérdésem elhangzása után rájöttem, hogy mekkora bakot is lőttem az iménti szavaimmal. Mindenesetre, a kérdés elhangzott, a szőkeség pedig esélyesen egy hatalmas bolondnak könyvelt el azóta magában. Dehát az is vagyok, nem igaz? Egy bolond, akit bárki rászedhet... - Én hónapokig nem mozdultam ki az előzetesből - felelem rezignáltan, hiszen a lány problémáját annyira aprócskának érzem a sajátom mellett, hogy az szinte hihetetlen. Mindenesetre, igyekszem nem vádló hangnemben közölni vele a mondandómat, de ha csak sejtené, mennyi mindenen mentem keresztül... - Az aurorok az Azkabannal fenyegettek, hogy oda dugnak, ha nem vallom be azt, amit tettem - szólalok meg ismét. Nyilván nem pont a legjobb ötlet részemről pont Charlieval megosztani ezt, de úgy érzem, illene tudnia róla.- Igazság szerint hisznek abban, hogy bűnrészes vagyok benne, ha nem is én követtem el a gyilkosságot - köszörülöm meg a torkom, hiszen a mai napig mélységesen felháborít, hogy ilyesmit feltételeznek rólam. Anyám túlbuzgó módon igyekszik tisztára mosni a nevem, amivel csak saját magára tereli a gyanút a szememben. - Polly tudta és úgy vállalta a velem való kapcsolatot, miközben figyelmeztettem arra, hogy ez anyámnak nem fog tetszeni. Számítottam arra, hogy komolyabban rászállnak majd, de ez... sose hittem volna - csóválom meg végül a fejem. Persze, nekem is lehetett volna több eszem azzal kapcsolatban, hogy nem teszem ki őt ekkora veszélynek. Mégis, akkoriban ez tűnt a lehető legjobb ötletnek. Még abban az esetben is, hogy nem csak Polly tetszett számomra. A szerelmünket egy eljegyzéssel szerettem volna megpecsételni, hiszen majdnem biztosra vettem, hogy ebből akkora botrány kerekedik majd, hogy Janette családja eláll a dologtól. Hát, nem jött össze... Anyám, mint minden mást, ezt is csendben elsimította és esélyesen egy-két Alohomora is elhangozhatott a szent cél érdekében. - Nem vádolom őket semmivel, de meg kell értened, hogy minden lehetőséget számításba kell vennem - szögezem le gyorsan, amikor észreveszem, hogy Charliet mennyire felháborítja már maga a kérdés is. Ezek szerint ő ismeri őket, noha ezen nincs is mit csodálkoznom, hiszen a két lány majdhogynem testvéri kapcsolatot ápolt egymással. Bezzeg az én testvéreim... Oké, akadnak köztük jó fejek is, de a családom kattant valamilyen szinten, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Meg kellene próbálnunk elengednünk a múltat, de ez majdhogynem lehetetlen - állapítom meg némileg gondterhelten. - Én... - nyitom ki a szám, majd csukom is be rögtön. Nincs szükségem arra, hogy itt és most mondjam el Charlienak mindazt, amit iránta éreztem Polly mellett. Egyrészt már akkor sem volt helyes, másrészt pedig még a végén azt hinné, hogy nem szerettem Pollyt igazán. Nem. - Túl sok minden történt és túl nagy jelentőséggel bírnak, hogy csak úgy lazán elsétáljunk mellette - jelentem ki a nyilvánvalót. - De talán, ha az alapoktól kezdenénk... Ha nem lennénk rögtön barátok, csak egyszerűen megismernénk egymást... - szedem össze bizonytalanul a szavaimat. Még én magam sem értem, mire is gondolok pontosan. - Fordulj hozzám bátran, ha bármiben is segítségre lenne szükséged - szólalok meg végül magabiztosan. Igen, abban az esetben helyretehetek valamit, ha Polly helyett innentől Charliet védelmezem és neki segítek. Nem én vagyok a szeretett nő gyilkosa, de úgy érzem, ennyivel tartozom az emlékének.
[/color][/b]
Charlotte Graves
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-03-20, 14:49
A felvetésére olyan hevesen rázom meg a fejemet, amennyire csak lehetséges, hogy ne essen le a fejem a helyéről és guruljon arrébb. Ebből azt hiszem látszik, hogy egyáltalán nem látom jó ötletnek. Hiszen hónapokba telt, mire egyáltalán talpra álltam azután, ami történt és el kellett hagynom az egész kontinenst, hogy képes legyek tovább lépni. Akkor mégis miért mennék vissza, hogy felidézzem azt, ami történt és újra halljam a részleteket, ahogyan kikérdezik őt? - Nem... nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. - úgyis lehozzák majd az újságok, de hogy ott legyek és végig hallgassam az egészet... Nem akarom. Biztosan részleteket is kérdeznének tőle és egyébként sem tudjuk, hogy ha nem ő volt akkor mi történt pontosan. Nem akarok belefolyni, örülök neki, hogy sikerült tovább lépnem és nem fájdalommal és kínnal gondolok Pollyra. Most sem tudom, hogy mégis mit mondhatnék a kérdéseire. Hogy gyilkosnak hittem-e? Igazából magam sem tudom, én csak... - Csak túl akartam élni, érted? Nem... Hetekig nem mozdultam ki a szobámból se. - őszintén szólva ez az egész nem Diegoról szólt, hanem elsősorban arról, hogy az összeomlásomból valahogy kitudjak keveredni. Talán önzőség, de nekem akkor is Polly volt a legjobb barátnőm. Diego egy srác volt, aki a pasija volt egy ideig és persze nekem is nagyon tetszett, de ez a része igazán nem számít, hiszen ők voltak együtt és én sose voltam féltékeny vagy ilyesmi. De arra képtelen voltam, hogy annál jobban belefollyak az egészbe, mint amennyire muszáj. Csak a vallomásomat tettem le arról, mit láttam, a pofonról, ami elcsattant és többet az egész közelébe se mentem. - De... de Polly tudta, hogy máshoz akarnak téged hozzáadni. Ha ezért halt meg, akkor is... akkor is miattad történt... - mondom halkan. Ezúttal azért nem felcsattanva, vagy komoly vádaskodással a hangombam szólalok meg, de ha úgy van, ahogyan gondolja, akkor igenis miatta történt. Persze más kérdés, ha csak egy zakkant akárki volt, vagy esetleg Polly másik pasija, akivel megcsalta Diegot. Azóta se tudjuk, hogy ő ki volt és szerintem a nyomozók se jutottak semmire. Nem tudom, hogy bárkinek is könnyebbség lenne tudni, hogy pontosan mi történt, de talán a szülei is könnyebben tovább lépnének, bár sejtelmem sincs, hogyan bírhat ki egy szülő olyan nagy fájdalmat, hogy elveszítse a gyermekét. - A szülei biztos, hogy nem tettek volna semmit vele! - most már azért kicsit felemelem a hangomat, mert bár az apját csak egyszer láttam, de az anyja rendes volt, vele találkoztam párszor nyaranta és nem volt vele semmi baj. Nekik biztos, hogy semmi közük Polly halálához és hát tudom mennyire összetörtek. - Én...én nem tudom Diego. Ez túl bonyolult. Pollyra emlékeztetsz és nem tudom, hogy hogyan tudnék ezen változtatni. - rázom meg sóhajtva a fejemet. Ez így nagyon nehéz és sejtelmem sincs, hogy mit tehetnék. Azt hiszem értem Diegot is. Neki se könnyű, ha egyszer szerette Pollyt, ő meghalt, Diegot pedig még meg is hurcolták az elmúlt két évben. De ez még nem jelenti azt, hogy egyszerűen csak képes lennék rá, hogy barátkozzak vele, akiről folyton a barátnőm és ezáltalán a halála okozta fájdalom jut eszembe. Vagy, ha igen, hát az biztos, hogy ez hosszú folyamat lesz.
Régebben folyamatosan csacsogott, most viszont - érthető okokból - szinte meg se nyikkan. Csupán a fejét csóválja, én pedig nem tudnék egyetlen épkézláb magyarázatot sem adni arra, hogy miért kellett volna a szüleinek is velük költöznie Angliába. Egyszerűen csak nem bírtam tovább elviselni a csendet, kellett valami téma és talán a családja miatt meglódult volna a nyelve, de ezzel is rossz lóra tettem. Úgy tűnik, a Pollyval való közös múltunk nemcsak összekovácsolt annak idején minket, hanem szét is szakított egymástól. - Eljöhetnél, ha gondolod - ejtem ki a következő szavaimat, mindenféle előzetes gondolkodás nélkül. Komolyan, mintha egy randira hívnám meg vagy hasonló... Figyu már, lesz egy kihallgatásom, gyilkossággal vádolnak, gondoltam, részt vehetnél rajta, utána pedig megihatnánk egy kávét közösen... Ugyan már! Nem, Charlie nyilván nem kíváncsi erre. - Mármint, csak abban az esetben, ha szeretnél saját magad is megbizonyosodni mindenről. Nekem nincs Grindelwaldhoz hasonló mentális erőm, hiába születtem sárkánynak. Ehhez azért hosszú évtizedek tapasztalata szükséges és képes lennék ugyan elérni azt a szintet, de nem ennyi idősen. Nem leszek képes becsapni a kihallgatóimat, ahogy a Veritaserumot sem kijátszani, ezt pedig ők is nagyon jól tudják. Bármilyen kérdést is tesznek fel számomra, őszintén fogok felelni nekik, még abban az esetben is, ha az rám nézve baromi kínos lenne. - Azért egy gyilkosság elég komoly lett volna még részemről is - jegyzem meg csendesen, miközben azért eltöprengek azon, hogy vajon mi is vezethetett ahhoz, miszerint Charlie képes lenne ilyesmit is kinézni belőlem. Egyszer. Egyetlen egyszer ütöttem csak meg Pollyt, nem többször. Igaz ugyan, hogy túlzásba estem, de ettől még nem lettem gyilkos. - Én nem... én soha... Charlie, te gyilkosnak hittél engem? Válaszolj őszintén! - emelem végül rá a tekintetem, noha ez egyáltalán nem egy villámrandira passzoló kérdés, mégis tudnom kell, mit gondolt rólam akkoriban. Végtére is, ő ismert engem és látott bele kettőnk kapcsolatába, nem más. Polly esélyesen minden egyes apró részletet megosztott a szőke lánnyal. - Azt hiszem, van erre egy válaszom, de nem áll szándékomban bizonyítékok nélkül mutogatni - hümmentek egyet gondterhelten. - Anyám sose kedvelte Pollyt, mivel ő azt a Troops-lányt szánta nekem, de hogy odáig menjen, hogy megölesse őt... Nem, azt nem hiszem - csóválom meg a fejem, noha maga a gondolat elég szépen beleette magát az elmémbe. - Esetleg Janette családja... - ötlik eszembe hirtelen a következő lehetőség. - De nem, ők azért elég tekintélyes névvel bírnak, ráadásul aurorok, aligha kockáztatnának egy ekkora foltot - fejtegetem a háttérben lévő okokat, már-már annyira belelendülve, hogy Charlie esélyesen szóhoz se jut mellettem, hacsak nem vág eltökélten a mondandóm kellős közepébe. - Ismerted esetleg Polly szüleit? - emelem fel végül ismét a tekintetem az asztallapról, miközben lesöprök róla néhány idegesítő konfettit. Engem sose mutatott be számukra és erre talán meg is volt az oka. Talán az ő háttere is hasonló volt az enyémhez? - Mert Pollyn kívül te voltál még a barátom - felelem halkan. - Te és ő... Hatással voltatok rám - És talán nem szabad ilyesmit még csak gondolnom sem, de ha Polly nem lett volna, esélyesen Charlieba szerettem volna bele. Ő se hagyott sose hidegen, de mivel hűséges típus vagyok, nem csaltam meg Pollyt. Egyszerűen csak eszembe ötlött ez a lehetőség is, de ennyi és nem több. - Mindig is fontos voltál nekem és... tisztában vagyok azzal, hogy semmi se lehet ismét a régi, de ha újra jóban lehetnénk valamilyen szinten, az... annak nagyon örülnék - fejezem be sután a gondolatmenetemet, majd igyekszem kerülni a lány tekintetét. Az esélye ugyanis annak, hogy faképnél hagy az iménti szavaim hallatán, eléggé nagy továbbra is.
[/color][/b]
Charlotte Graves
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-03-04, 14:57
Meglep azért a kérdés, hiszen a szüleimnek miért kellett volna elhagyni Amerikát azért, mert mi eljöttünk ide tanulni Chrisszel? Így hát csak szótlanul megrázom a fejemet, de amennyire mindig túlbeszélem a dolgokat, most nem igazán megy, hogy bármit is bővebben kifejtsek. De ebből azért kisakkozhatja, hogy a szüleim bizony otthon maradtak. Nem is vártam volna, hogy az egész család miattam költözzön egy másik kontinensre. - Ühüm, értem. - bólintok csendesen. Gondolom akkor aztán tényleg minden ki fog derülni majd, mármint hogy igazat mond-e. A veritaserumot nem lehet csak úgy kijátszani, bár azt mondják, hogy van olyan, aki képes rá. Nagyon erős mentális felkészültség kell hozzá és igen komoly akarat és gondolom alig néhányan vannak, akik megtudják tenni. Gondolom például Grindelwaldot nem lehetne ilyen módon kihallgatni, már persze, ha eltudnák kapni. Furcsa azért ez az egész, hiszen mégis csak a rokonom és ebbe mindig hátborzongató belegondolni. Főleg, ha az ember azt nézi, hogy végülis az a cél, hogy a varázsvilág ne legyen rejtve, nem is annyira elrugaszkodott. Legalábbis, ahogyan ezt Annabelle néni adta elő, de ha meg azt nézem, hogy miket tesznek meg a nagyobb jó érdekében... Én sose lennék képes ártani másoknak, de a nénikém meg gond nélkül. - Tudom... tudtam, de mégis bántottad és hirtelen felindulásból sokmindenre képes az ember. - sóhajtok, most már csendesebben megszólalva, hiszen így is hirtelen túl sok szem szegeződött ránk. Hogy úgy gondolom-e Diego tette? Nem tudom, nem néztem volna ki belőle sose, de Annabelle néniből sem, hogy rossz dolgokat tett. És, ha egyszerűen túlságosan naiv vagyok és bízom mindenkiben? Lehet, hogy nem kellene, főleg amíg nem bizonyosodik be egyértelműen, hogy nem Diego tette. - És, ha nem te voltál, mégis ki? Kinek lett volna oka rá? Polly... lehet, hogy nem volt tökéletes, de... - nagyot nyelek és próbálom tartani magamat, de ahogyan róla beszélünk akaratlanul is feldereng előttem a pillantása és a legrosszabb, hogy ha a mosolyára és a nevetésére gondolok, mindig az a vége, hogy az egész elmosódik és valami csúnya halott verzió jelenik meg előttem, pedig nem láttam őt holtan, de mégis nehéz nem erre asszociálni. - Én nem... nem tudok erről beszélni. - zárom meg a fejmet szinte csak suttogva, egészen elsápadva. Lecsukom a szememet és próbálom nem azt a képet látni, hogy Polly már nem él. Tudom, hogy nem voltak sérülései, nem durván ölték meg, de nekem mégis mindig olyan képek villannak be, ahol minden tiszta vér. Hetekig alig aludtam a halála után és most újra idézzem fel? - Miért fontos annyira, hogy én mit gondolok? Éled... te éled tovább az életedet. - mondom halkan, szinte már kicsit rekedten is. Nem értem, hogy mit szeretne. Miért az én véleményem a fontos? Sose mondtam azt, hogy ő ölte meg Pollyt, én csak elmondtam, amit láttam, hogy megütötte és hogy Polly megcsalta őt. Tehát volt indoka bántani, de mást nem mondtam sosem. Akkor miért olyan fontos? Majd a veritaserum igazolja, amit mond és kész.
Érzékelem én, amint körülöttünk megfagy a levegő, habár ez nem pont olyasvalami, ami ellen bármit is tehetnék, még úgy sem, hogy sárkánynak születtem és lételemem a tűz és a meleg. Legvadabb rémálmaimban se számoltam azzal, hogy belefuthatok a lányba, habár bőven lehetett volna annyi eszem, hogy megpróbálom kideríteni, merre is lehet pontosan. Ha tudom, hogy ő és Chris ide jöttek... Nos, abban az esetben messziről elkerülöm a Roxfortot. Charlie ellenem vallott, a bátyja pedig érthető módon neki hitt. Na, nem mintha tisztában lennék azzal, mit is beszéltek egymás között pontosan, miután engem a kihallgatószobába vittek... De mégis, feltételezem Chrisről, hogy a történtek után nem lát valami szívesen a húga közelében, nekem pedig eszem ágában sincs verekedésbe keveredni senkivel sem. Békés természet vagyok, otthon is leginkább én töltöm be a villámhárító szerepét anyám és Rocco között, ha szóban egymásnak esnek, de ha valaki nekem jön, nem hagyom magam. - Két éve... - rágom meg magamban a válaszát. Ezek szerint rögtön az eset után cuccoltak és leléptek onnan. - A szüleid is? - emelem fel a tekintetem, kétségbeesetten azon igyekezve minden erőmmel, hogy legalább egyfajta normális mederbe tereljem a beszélgetésünket. Igyekszem a múltba kapaszkodni, arra gondolni, mennyire jóban voltunk egymással mi hárman a tragédia előtt és valamiféle ostoba módon reménykedem abban, hogy ez helyrehozható. Hogy legalább Charlie megbocsát számomra. Ha másért nem is, de azért a bizonyos pofonért legalább... - Lesz még egy kihallgatásom, ahol elméletileg Veritaserumot itatnak majd velem - szólalok meg végül. - Egyelőre azonban még a papírmunkát intézik és ez hónapokig is elhúzódhat... - fejezem be. Nem minden esetben vetik be az igazságszérumot, ez leginkább a kétes ügyeknél elvárható. Ahol van elég bizonyíték, ott nem tökölnek vele, hiszen hosszadalmas folyamat a rengeteg engedély kikérése miatt. Ráadásul, ez leginkább a vagyonos családok játékszere. Anyám azonban hajlandó állni a vizsgálat felmerülő költségeit, ha ennek révén tisztára mosható a családom és az én nevem is. - Én nem ezt mondtam, Charlie, én csak... - nyitom ki a szám, amikor a szőkeség hirtelen felcsattan. Polly a barátnője volt, bármit is tett velem a hátam mögött. A felháborodását pedig képes vagyok megérteni valamilyen szinten, hiszen én és Rocco is hasonlóan vagyunk egymással. Számára bármilyen hülyeséget képes lennék elnézni és fedezni a hátát. - Én is szerettem, hiszen tudod! - bizonygatom. - Annak ellenére is eljegyeztem, hogy tudtam, anyám nem fog örülni ennek és hogy hivatalosan már volt egy menyasszonyom... Mindent megtettem volna érte. Mindent. Bevállaltam az otthoni balhét, ami az eljegyzésünk híre hallatán tört ki és képes voltam most az egyszer ellentmondani anyám számára. Mindent félredobtam volna Pollyért, ez pedig igenis hatalmas szó. A vagyont, a nevemet, az ezzel járó befolyást... És igazság szerint már az is eszembe jutott, hogy anyám keze van a dologban, de erre nincsenek bizonyítékaim. Ha ő is ölette meg Pollyt, hogy ne vegyem feleségül, akkor igen szép munkát végzett. - Nem szabadott volna, de megtörtént és ezen sajnos semmit sem változtathatok - sóhajtok egyet gondterhelten. - Tudom, hogy nem szívesen beszélsz erről, de tudnod kell az igazat... Amikor visszamentem Pollyhoz, hogy felbontsam a kapcsolatunkat, már nem élt. Próbáltam rajta segíteni, de késő volt... És emlékszem mindenre. Az üveges tekintetére, ahogy a mennyezetre mered, habár a teste még nem hűlt ki teljesen. Ott ültem és sírva öleltem magamhoz, amikor ránk találtak. Fogalmam sincs arról, mi okozta a halálát pontosan, de én a halálos átokra gondolok, hiszen semmi külsérelmi nyom sem volt a testén.
Charlotte Graves
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-02-27, 14:29
Tudom én persze, hogy a kérdése mire vonatkozott, mármint az eszem tudja, de most nem ő dominál, ezért nem tudok értelmes választ adni a kérdésre. Az is kész csoda, hogy sikerül megszólalnom egyáltalán, nem hogy még normálisan beszélgessek is vele. Mégis csak pont azt eleveníti fel, amit olyan nehezen töröltem ki a fejemből, vagy legalábbis próbáltam túllépni rajta. Polly meghalt és mivel a környezetemben előtte még soha senki, hát nem volt kellemes a legjobb barátnőmmel indítani. Azóta pedig már olyan sokminden történt, hogy néha olyan érzés, mintha mindez egy másik életben történt volna, más valakivel. De most, hogy Diego itt van előttem egyértelmű, hogy velem történt és bizony nem is olyan régen, csak pár éve. - Két éve jöttünk a bátyámmal. - felelek, bár persze továbbra se valami bőbeszédűen, csak tőmondatokban sikerül. Az is valami, hogy egyáltalán válaszolok, de amikor még fel is emlegeti a dolgot és azt próbálja bizonygatni, hogy nem ő volt. Bevallom alig követtem az otthoni eseményeket, arról se tudtam, hogy felmentették, a szüleim és persze Chris bizonyára tisztában vannak vele, de nem mondták nekem. Tudták, hogy nem lenne hasznos, ha emlékeztetnének általa arra, ami történt. - Ha elengedtek, akkor biztosan nem volt bizonyíték, vagy volt, aki hitt neked. Én... én nem tudom. - rázom meg a fejemet, hiszen igazából sose néztem volna ki Diegoból, hogy képes lenne bárkit bántani, de a nénikémből se nézném ki, hogy rossz ember és mégis tele vannak vele az újságok és elkapták, és most a Minisztériumban próbálják kihallgatni. Talán utána meg az Azkabanba kerül majd, ha rátudnak bizonyítani dolgokat, én nem is tudom. Azt hiszem ettől is próbálom kicsit távol tartani magamat. - De ez... ez nem ok arra, hogy meghaljon! - csattanok fel hirtelen, amikor faggatni próbál tovább és igyekszik Pollyt rossznak beállítani azáltal, hogy a megcsalást emlegeti. Polly egyéniség volt, aki a maga módján élte az életét. - Lehet, hogy megcsalt, de szeretett is téged... én tudom. - bukik ki aztán belőlem most már halkabban, mert az előbbi felcsattanás így is azt ereményezi, hogy többen is meglepetten néznek felénk és kell néhány pillanat, amíg elhal a susmus, no meg a tekintetek újra elszakadnak tőlünk. - Ez nem indok rá, te is tudod. Nem... nem szabadott volna. - rázom meg idegesen a fejemet. Olyan sokidőbe telt, amíg jobban lettem és most megint úgy érzem, hogy a gyomrom egészen kicsire szűkül össze és hogy szeretnék elszaladni innen. Diego megütötte Pollyt és tudom, hogy Polly megcsalta, de Diego él, Polly viszont hallott. Akármit is tette, nem ezt érdemelte. Még olyan sokminden volt előtte, még annyi mindent megakart tenni és... Talán hibázott, de ki ne hibázna néha? Ahogyan Diego is hibázott, amikor megütötte Pollyt.
Igen, felmentettek. Igaz ugyan, hogy ebben anyám keze és a családunk pénze is elég nagy szerepet játszott, hiszen a nyomozás továbbra is folyik, ugyanúgy gyanúsítottként tekintenek rám, de hát hogy is szól az a bizonyos mondás? Pénz beszél, kutya ugat? Drága jó édesanyám pedig elég jó a nevek tisztára mosásában. Általában az exmemoriant szereti előszeretettel használni másokon, főleg azokon a személyeken, akik közel kerülnek a családi titkokhoz, de ez a varázslat ezúttal nem húzott volna ki minket a pácból. Túl sok az érintett, képtelenség lett volna minden egyes szálat olyan alaposan és tisztán elvarrni. Ártatlan vagyok, ezt én biztosan tudom magamról, szóval nincs félnivalóm. Az újságok pedig írnak, ennek révén tehát hírt adtak a szabadulásomról is. Látom Charlien, hogy valakit nagyon keres a tekintetével, de én csupán türelmesen fürkészem továbbra is a lány arcát. Tudja, hogy tudom. És esélyesen azt hiszi, képes lennék őt is megütni amiatt, amiért azt tette. Amiért ellenem vallott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam mérges, amikor hírét vettem, hogy végtére is Charlie miatt kerültem a rácsok mögé, az ő vallomása tette tönkre az életemet. Elvégre, a Vivanti-család egyik örököse vagyok és egyáltalán nem áll szándékomban kiesni eme szerepkörből. Az a folt azonban, amelyet a szőkeség ejtett a nevemen... Nehezen mosható tisztára. - Mármint, mit keresel a Roxfortban? - pontosítok a kérdésemen. - Mióta jársz ide? Talán nincs jogom erről faggatni, hiszen teljes mértékben érthető, hogy az emlékei elől menekült ide. Polly és ő nagyon jó barátnők voltak és valahogy annyira ellentétesek is egymással... Két teljesen különböző világ, ha szabad így fogalmaznom. - Nem én tettem, ezt ugye tudod? - bököm ki végül mégis nagy nehezen a szavakat. Tisztázni szeretném vele a történteket és igen, ártatlan vagyok, de nagyon is érdekel, hogy Charlie miként is vélekedik erről. A régi életemet és kapcsolataimat még nem sikerült teljes mértékbe rendbe hoznom a botrány óta, de ha mások látnák, hogy Polly legjobb barátnője az én oldalamon áll, hinni fognak nekem. Miért is ne tennék? Bárki bármit is mondott, nem én tettem! - Te ismerted Polly valódi természetét, nem igaz? - szegezem neki a kérdést. - Teljesen össze voltatok nőve, tudnod kellett, hogy megcsal engem... Nem hiszem el, hogy Charlie nem tudott volna erről. Ő és Polly nagyon jóban voltak és aligha hihető számomra, hogy pont a legjobb barátnője elől képes lett volna elrejteni a másik életét. - Aznap, amikor megütöttem... kiderült, hogy mit tett - próbálom végül összefoglalni a történteket. - Csakis emiatt tettem, de nem akartam ártani neki. Ezt szívesen elmondtam volna számodra is, de hát, tudod... semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna - sóhajtok egyet gondterhelten. És igen, valóban tisztázni szerettem volna a szőkeséggel a történteket, végül azonban Polly élettelen testével találtam szembe magam és ez minden mást felülírt bennem. Elhallgatok hát, hagyom Charlie számára, hogy megeméssze magában a szavaimat. Vajon tudott erről eddig is? Mit mondott neki Polly, miközben a gyengélkedőre tartottak?
Charlotte Graves
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-02-19, 14:05
Enyhén szólva sokkol, amikor meglátom, hogy ki ül velem szemben. Eleve nem volt sok kedvem eljönni ide, de most már biztos vagyok benne, hogy rémesen rossz ötlet volt! Gaby láthatóan jól érzi magát, de én csak azért jöttem, hogy ő ne jöjjön egyedül, erre most pont az a személy ül előttem, aki lényegében talán az oka annak, hogy eljöttem Amerikából, aki miatt ott hagytam az otthonomat? Persze nem tudom, hogy tényleg bűnös-e. Valószínűleg felmenttték, tehát ha hiszünk a rendszerben, akkor nem ő tette, de akkor is belekeveredett és én lényegében ellene vallottam, legalábbis elmondtam mindazt, amit láttam, hogy mennyire komoly mélypontjuk volt Pollyval. Nem csoda, ha e miatt a gyanúsítottak közé került és most itt van és én nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, főleg hogy mennyire tetszett. Ő végül megszólal, de én még akkor is kukán pislogok csak, amikor aztán kis hezitálás után kérdez. Most erre mégis mit mondhatnék? Újra Gabyt keresem a tekintetemmel, hátha sikerül vele szemkontaktust felvenni és esetleg végre jelezhetek neki hogy elakarok menni, de egyelőre úgy fest, hogy esélytelen. A vörös hajú nagyszájú annyira a hatalma alá kerítette, hogy bármennyire is igyekszem még csak oldalra se pillant. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, amikor újra visszapillantok Diegora. Hiszen, ha nem ő tette, ha Polly fontos volt neki, akkor neki ugyanúgy fájt, hogy meghalt, de mellette még gyanúba is keveredett. - A barátnőm rángatott el, én... én nem akartam jönni, csak elkísértem. - bököm ki, bár jó eséllyel Diego inkább arra kíváncsi, hogy mit keresek itt a Roxfortban, hiszen nem ide jártam régen. Ő meg hát arról nem tud, hogy Chrisszel együtt jöttem a Roxfortba most már vagy két éve. Valószínűleg inkább erre lenne kíváncsi, hogy miért jöttünk. Egyszerűen muszáj volt elszakadnom onnan, hogy megpróbáljak magamra találni, ami esélytelennek tűnt ott, ahol olyan sok volt az emlék. Túlságosan kikészített Polly halála, de most minden jól alakul. Az iskolát is megszoktam, talpra álltam, összeszedtem magamat, és találkoztam Hunterrel is. Nem akarom, hogy Diego újra visszarántson abba a múltbéli depressziós állapotba, amiből képtelen voltam kimászni, hiába próbált annyira segíteni a családom.
Nem áltatom magam, nagyon is tisztában vagyok azzal, miszerint nem itt fogom megtalálni életem szerelmét. Az a pár perc, amely megadatik a két fél között zajló párbeszédre, voltaképp semmit sem jelent. Üres locsifecsi, nem több. Én hallgatom a lányokat, ők pedig engem. Természetesen csakis abban az esetben, ha hagynak szóhoz jutni. Azt hiszem, az első lány, valami Amanda... Hát, neki be nem állt a szája egy pillanatra se. Rocco a másodperc tört része alatt szétzúzta volna a lány beszélőkéjét valami őrült mondatával, esetleg a nézésével fojtotta volna belé a szót, de én még úgy is túlontúl udvarias vagyok néha, hogy anyám jelen sincs. A jófiú szerepe annyira átragadt rám, hogy akadnak alkalmak, amikor erőltetnem sem szükséges a dolgot. Csak úgy jön magától. Igazság szerint Janette mellett kellene lennem. A lány, aki hivatalosan is a menyasszonyom. Amikor megvádoltak Polly meggyilkolásával, annak nem örült a családja kifejezetten, a jegyesség azonban továbbra is bontatlan maradt egyelőre, anyám pedig elvárja tőlem, hogy tegyem őt boldoggá a puszta jelenlétemmel. Mindenki azt várja el tőlünk, hogy kézen fogva parádézzunk végig a folyosókon és a kastély rejtett zugaiban váltsunk lopott csókot egymással. Én azonban nem erre vágyom. Mindketten megjelenünk a hivatalos eseményeken, de ennyi és nem több. Inkább kerülöm a lányt, amikor csak lehetséges. Azt pedig végképp nem áll szándékomban titkolni, hogy nem vagyok boldog abban a "kapcsolatban". Egy kis kaland kedvéért jöttem hát el erre a helyre, arra azonban még a legvadabb rémálmaimban sem számítottam, hogy pont VELE futhatok össze. A füleimet ismerős hang üti meg, miközben a konfettit söpröm le magamról és mivel zenész vagyok, különösen jól megjegyzem az emberek hangjait. Nagyjából úgy, mint az arcukat. Látatlanul összerezzenek tehát, majd némileg habozva emelem fel a tekintetem partneremre és a szívem pár dobbanásnyi ütemet ki is hagy rögtön. A tenyerem izzadni kezd, miközben gondolatban máris üvöltve rohanok ki a teremből, de a testem ennek ellenére sem mozdul. Szoborrá dermedve ülök hát egy helyben, miközben egymásra meredünk és még a kezem is megáll a mozdulat közepette. - Charlie, én... - nyögöm ki végül, amint sikerül ismét levegőhöz és egyúttal szóhoz is jutnom. Automatikusan folytatnám azzal, hogy nem én tettem, de azt hiszem, ezt felesleges is lenne bizonygatnom. Szabadon engedtek, tisztáztak a vádak alól, amit a lánynak is tudnia kell, hiszen esélyesen figyelemmel követte az eseményeket. Vagy ha ő nem is, de más nyilván és értesíthette a fejleményekről. - Mit keresel te itt? - formálom végül nehézkesen a szavaimat, habár a szám eléggé kiszáradt, így ujjaimmal máris az előttünk heverő ital felé nyúlok. Ó, igen, érzem én, hogy szükségem lesz valami ütősre! Egyelőre azonban nem iszom, csupán magam elé húzom a poharat és a szőkeség arcát fürkészem. Polly halála eléggé megviselte annak idején, azzal pedig teljes mértékben tisztában vagyok, hogy ellenem vallott. Hogy hibáztatom-e emiatt? Valamilyen szinten igen. Azt hittem, barátok vagyunk, de ő elárult. Még csak esélyt sem hagyott számomra arra, hogy megmagyarázzam, mi is történt pontosan. Mindenesetre, itt és most nem vetem ezt a szemére. Mindketten olyasmit éltünk át, ami alaposan megtépázott minket legbelül. Egyikünk se úgy reagált akkor és ott, ahogy kellett volna. Hiszen mindig utólag okos az ember, nem igaz? Persze, azt nem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, hogy már nem neheztelek rá.
Öltözet
Charlotte Graves
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-02-08, 14:27
Ez annyira nem én vagyok! Tényleg nem tudom, hogy miért vagyok itt pontosan, hiszen ott van nekem Hunter. Bár persze még minden alakul vele, de az esküvő után nekem aztán baromira nincs erre szükségem. Csak hát Gaby nem akart egyedül jönni, én pedig hosszas unszolás után végül beadtam a derekamat. Nem volt egyszerű dolga, annyi biztos. Még most is úgy gondolom, hogy nem kellene itt lennem, de nincs mit tenni, ha egyszer vállaltam, akkor nem léphetek le félúton, bár mintha láttam volna olyat, aki megtette. Fene a nagy szabálykövetésembe. Igazán megtehetném néha azt, ami nekem jó és nem foglalkoznék azzal mi kellemetlen másnak. Nagyot sóhajtok, amikor végre az aktuális srác arrébb ül. Jesszus, én nem hittem, hogy létezik pasi aki ennyit tud beszélni teljesen érdektelen dolgokról! Eddig hárman ültek az asztalomnál és egy volt, aki legalább érdekeseket mondott, vagy legalábbis volt egy-egy érdekes témája egy olyan kislexikon számára, mint én. De amúgy kész kínzás ez az egész, főleg hogy már a legelején leszögezem, hogy nem akarok pasit találni magamnak, mert van, bár igen bonyolult kapcsolatban, ami távkapcsolatnak mondható a legjobb esetben, főleg hogy az illető még mugli is... de ez más tészta. - Valójában az egészre nincs szükség. - emelem fel a fejemet, mert a legutóbbi távozó után már a tenyereimbe temetett arccal fixíroztam inkább pár percig az asztalt, azaz inkább a rajta lévő giccses rózsaszín terítőt. Most viszont, ahogy felpillantok tudatosul bennem, hogy aki épp leülni készül és sepregeti magáról az apró vackokat nagyon is ismerős, sőt én tudom, hogy ki ő és neki nem kellene itt lennie! Egészen kikerekedik a szemem, ami amúgy se volt soha sem kicsinek mondható. A szám is tátva marad résnyire és totál sikerül lefagynom úgy, ahogy vagyok. A szó benn akad és úgy nézek az illetőre, mint aki minimum szellemet lát, de kb. úgy is érzem magamat. A tekintetemből már-már néha segélykiáltás sugárzik, de nem valószínű, hogy bárki is észrevenné, hiszen Gaby jópár asztallal arébb ül és épp belefeledkezve beszélget egy igen nagyszájú vörös sráccal, mindenki más pedig szintén az épp aktuális partnerével van elfoglalva vagy jó, vagy rossz értelemben, hiszen olyan is van, aki látványosan szenved és próbálja ivással elütni az időt, meg a beálló kényelmetlen néma csendeket. Ez utóbbi jó eséllyel nálunk is megtörténik majd, mert én tényleg úgy nézek ki így résnyire nyílt ajkakkal és kikerekedett szemmel, amint akit sóbálvánnyá változtattak, így pedig nehéz lesz beszélni, pedig tudok, ha előbújuk a tudálékos énem. Erre most persze nem sok esély van.
Magány. Azt hiszem, ez az a szó, amely folyamatosan szembeötlik velem Polly halála óta. Janette ugyan hivatalosan a menyasszonyom, de nem a szerelem köt össze minket. Érdekházasság. Igazság szerint ki nem állhatjuk egymást, noha mások szemében mi vagyunk a tökéletes pár. Aranyvérűek, helyesek. A kulisszák mögött viszont képesek lennénk megfojtani egymást. De anyám kedveli, így marad a jelenlegi helyzet és ha nem lépünk időben, össze kell házasodnunk. Bár, Polly halála óta eléggé rezeg a léc a talpunk alatt, hiszen én voltam a fő gyanúsított az ügyben és hát a mátkám családja aligha nézné jó szemmel, ahogy a hölgyemény egy gyilkos oldalán vonul az oltár elé. Ez lehet tehát a mi mentsvárunk, habár én ilyesmihez nem adom a nevem. Nem áll szándékomban Polly kegyetlen halálát kihasználva kibújni a kötelességeim alól. Janette tegyen, amit akar, de engem hagyjon ki ebből. Az ismerkedés azonban továbbra is az én asztalom. Olasz vagyok, méghozzá zenész és rólunk joggal tartják úgy, hogy ízig-vérig szenvedélyesek vagyunk. Nos, ez igaz. Szükségem van a társaságra és fáj látnom, ahogy Rocco mindenféle bűntudat nélkül cipeli ágyba a csajokat. Számomra ez nem menne. Nem állítom, nekem is volt már egy éjszakás kalandom, de minden egyes lánnyal tisztáztam előtte, hogy ez ennyi és nem több. Más nem fér bele. Polly is annak indult, de valamiért leragadtunk egymás mellett. Szerettük egymást. Én legalábbis őt bizonyára. Itt és most tehát a Szükség szobájában üldögélek egy rózsaszín terítővel letakart kör alakú asztal mellett. A fejem felett gyertyák hada lebeg, amelyek biztosítják a kellemes félhomályt a teremben. Mindenfelé szív alakú konfettik hullanak alá a mennyezetről, amelyek kellőképpen bosszantóak, főleg abban az esetben, ha az ember kávéjában landolnak. Várok a soromra, vagyis arra, hogy az öt perc lejárta után egy újabb lánnyal szemben ülhessek le. Ha jól számoltam, ez lesz ma a harmadik köröm. Üres csacsogás, semmi más, miközben az orrunkba tódul az a tömény süteményillat, amely arra hivatott, hogy Madam Puddifott kávézójának hangulatát idézze meg. Fogalmam sincs azt illetően, ki találta ki ezt a villámrandit, ahogy arról sem, hogy mégis mi a fenéért éreztem bármiféle késztetést is magamban arra vonatkozóan, hogy eljöjjek. Túl giccses ez az egész hely, én pedig képtelen vagyok a lányokra koncentrálni, hiszen a figyelmemet folyamatosan elvonják azok az otromba festmények, amelyek a halvány rózsaszín falon kaptak helyet. Egytől-egyig romantikus jeleneteket ábrázolnak, rút kisasszonyokkal, akiket megmentenek a lapátfülű lovagjaik. Igen idétlenek, szerintem én szebbet festenék még annak ellenére is, hogy életemben nem fogtam a kezembe ecsetet. Végül lejár az idő, a házi Cupido-figura harsonával a kezében röppen a levegőbe, majd adja tudtunkra, hogy ideje tovább állnunk. Az asztalomnál nem ült egy lány sem, szóval nincs kitől elbúcsúznom, amikor felállok a helyemről. Esélyesen kevesen jelentkeztek, de ez nem az én gondom. Könnyedén állok hát tovább, majd pillanatokon belül le is vágódom a következő székre. Azonban még mielőtt a lányra pillantanék, seprem le a felsőmről az idegesítő, szív alakú papírdarabkákat. - Komolyan, mintha erre olyan nagy szükség lenne... - dünnyögöm bosszankodva az orrom alatt, mindezt pedig anélkül, hogy felmérném leendő partnerem arcát. Ami, mily meglepő, talán nem lenne olyan nagy hátrány...
Öltözet
Maisie-Bee Levieva
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-01-19, 09:49
- Dráma, dráma, dráma. - szűröm fogaim között, amikor egy pillanatra lanyhul a megszállóm figyelme. Legalábbis én merőben büszke vagyok magamra, hogy így ki tudtam cselezni, de az igazság az, hogy tetszik neki, amit mondani akartam ezért hagyta nekem. Igencsak húznám a szám, ha erre réjönnék, de amit nem tudok ugye, az nem fáj, így a büszkeség feszül bennem, nem más. - És még bőgni is képesek mindenen.. - ingerkedik Nevena, látva a vénasszony elérzékenyülését. Valószínűleg fiatalon is folyton szívták egymás vérét, de nincs ebben gonoszság, érezni, hogy kedveli a társnőjét, csak egyszerűen olyan fajta, aki akkor boldog, ha mindenkinek beszólogathat. - Amondó vagyok, hogy találkozzunk szombaton a tóparton, mintha csak véletlenül arra lófrálnánk az óráink után. Semi kedvem tanulni, de ha ellógjuk az időt helyettük, akkor még a végén büntetőmunkára kell menjenek és annyi a szervezkedési időnknek. - dobja be az ölttet, majd Treatre villan tekintetem általa. - Hogy mondod? - csillan fel a szemem és szíves örömest ráharapnék én is a témára, de Nevenának is tetszik az ötlet így - bármily' bosszantó is legyen ez számomra - ismét egy hullámhosszra kerülünk. - Igazat mond! - erősítem meg Ben próbálkozását, mert bár nem tudom, hogy mire gondol pontosan, de okos srác, biztos vagyok benne, hogy nem a levegőbe beszél. Mindenesetre hamarosan a belém költözött asztalt bont, s elköszönve a többiektől rám parancsol fejben, hogy mutassam a szobámat, ahol nyugovóra térést imitálhatunk. A többiektől legalább illendő módon elköszön, de hogy mi lesz még itt? Muszáj kitaláljunk valamit, mert ha ezek vérszemet kapnak, jajj a nyugalomnak.
//Köszönöm szépen a játékot! A tóparton találkozunk.
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-01-17, 15:37
Nem éppen a legcukibb felmenőt kaptam az biztos. Hozzám hasonlóan ugyan nyitott, de valami nagy szoknyavadász lehetett, ha így néz az általa úgy imádott tündérre. És ez még nem minden! A többiek úgy néznek rám, mintha undorodnának tőlem, holott tudom, hogy mindez nem nekem szól, de növeli a helyzet borzasztó voltát, hogy Kath és Corvus bújós ölelkezésbe kezdenek. Nem, nem voltam féltékeny, Corvusra legalábbis soha, előbb lökném ki Devant az ablakon, most viszont enyhén rágörcsölök, hogy mit taperolja a szerelmemet. Tudom, hogy igazából nem Corvus az, és valamiféle testvéri szeretetről van szó, de tipikus, hogy nem Maise-vel sikerült egymásba gabalyodniuk. Az arcom, így Treat vicsora Maise-re vetül, aki a kukacomat méltatja. Vagy éppen fújolja. De mi a jó élet az a testcsere kő? Ez még a megszállómnak is fejtörést okoz. – Cöh, ha nem valami primadonnát kell eljátszani, akkor a nyafka kamasz mindünknek megy. – Csóválja a fejét az ős, aki már tényleg azon van, hogy új testbe kerüljön, legyen szó az enyémről, vagy éppen valaki máséról. Látom Corvuson is, hogy amikor nem a vénasszony ütközik ki rajta, mennyire maga alatt van. Barátként egy csapattá kovácsolódtunk, nekünk is mer érzelmeket mutatni, és talán az az eljegyzés is jó hatással van rá, még ha nem is tudunk róla túl sokat. A családjának tud most bizonyítani. – Naugye! Ugye hogy nem csak nekem unalmas az örök alvás? – Csattan fel a jó fej ős, aki most már vérszemet kap, hogy mások is beszállnak abba, hogy új életre keljenek. Ha korábban tudtam is valamennyire megszólalni, most teljesen háttérbe vagyok szorítva. Lepillantok a szellentáblára, jó lenne valahogy felrúgni. Pedig ha nem ilyen arcoskodó testrablókról lenne szó, még benne is lettem volna, hogy az őseinket egy kicsit erre a világra engedjük, amolyan megoszott módon, de így, hogy nincs ráhatásunk, hogy ki kit szállt meg, és hogy némelyikük bármi áron, de maradni akar, ez még talán sötétebb gondolat is, mint amikor tudjukki birtokán villódzott Corvus gyűrűje, vagy ahogyan Sashát ették az alakváltó vámpírok. Micsoda kalandokat éltünk már át! Ezekhez képest Jenkins megszeppent kisiskolás.. Ámde.. az jut eszembe, hogy ha valahogy kicsalnánk az ősöket abba a favágós házba, ahol az a furcsa sötét anyag terjengett.. Hátha valahogy ott ragadnának, szó szerint, mi pedig megszabadulnánk tőlük. – Én tudok egy helyet, ahol a testkőcsere nem függ a teliholdtól. Meg tudom mutatni.. – Nyögök ki most pár szót, hátha a társaimban tudatosul, hogy mire is gondolok, és visszatérhetünk a testvérpár házába. Valamiért az ottani sötét dolgok ellenére jó előérzetem van az ötletemmel kapcsolatban.
[You must be registered and logged in to see this image.]Maisie-Bee felmenőjétől forog a gyomrom rendesen, még azon se tudok szórakozni, hogy milyen borzasztó neve van. Jutalomfalat protkó jut róla eszembe, de egy kicsit elviszi a cica a nyelvem, ahogy kirajzolódik a beszélgetés és a vénasszony, aki belémbújt kicsit összekuszálja a fejemet azzal, hogy Kath szelleme a rokonom és... és egy Mortimer, nem egy Flint. Nem kell sok hozzá, csak néhány perc konok hallgatás, hogy összerakjam a képet, éppen csak nem akarom elhinni az igazságot. Tűz és víz vagyunk a bátyámmal, ő nagydarab, izmos és valljuk be buta, a sötét hajunkon kívül semmi se stimmel, az ő bőre is sötétebb, ahogy a szüleim között sincs egy olyan göndörhajú, mint én. Az, aki átsejlik Katherine-nen viszont egyértelműen megmozdít bennem valamit, ismerősnek tűnik, még ha nem is tudok bízni a szavaiban csak úgy, ahogy a Sybille-ében sem. Az álmaim egészen tiszták voltak és azt hittem, hogy a Mortimer házaspárról szóltak, Cody szüleiről, még ha furcsa is volt, hogy már gyerekként együtt láttam őket, de azt hittem valami furcsa torzítása a valóságnak, a gondolataimnak... Nos, tévedtem. Nem véletlenül vagyok olyan gyatra jóslástanból és úgy a legtöbb misztikummágiához vezető tárgyból. A tényekre tudok alapozni, de a ködös jelekből, látomásokból, álmokból vagy éppen az emberek érzéseiből elképesztően nehezen olvasok. Mélységesen egyetértek Benjaminnal, hogy igazán nyugodhatnának békében, lehet, hogy furcsa adottsággal rendelkezem a vérrel kapcsolatban és a házi tanítóim - éppen a Mortimerek... - nagyon szerették volna tolni a sötét praktikákat, de a nekromanciának még az elméletét se vettem soha jól. Hiába tűnök sötétnek, távolságtartónak, a valóságban igen is tisztelem az élet rendjét, a természetet, sőt, a varázslényekhez, főleg a mítikusokhoz külön ragaszkodom ahelyett, hogy bugyuta mesének tartanám. Még ha nem is tudom kényszeríteni a testemet, hogy Ginához forduljon még is érzem legbelül, hogy minden figyelmem felé fordul ahogy mindkettőnknek összeáll a kép. A gyomrom már nem Protkótól bukfencezik, hanem a rengeteg hazugságtól és csavartól, miközben a testem az akaratomat semmibe véve cselekszik, a testvérpár tovább beszélget "felettünk". - Még is milyen bonyolult lehet néhány tinédzsert játszani, naponta változtatja mind, hogy mit akar. - válaszolja Sybille a kissé remegős, vén hangján, azon az elven maradva, hogy valahogy oldják meg, hogy mindenki a saját leszármazottja testébe kerüljön. Végül is valahol igaza van, de úgy tűnik a testcserélgetés nem annyira egyszerű. - Meg hát így most őket is el kell játszanunk, ha nem hagyják magukat olvasni, még a végén segítségért óbégatnak majd az első professzornak, ha nem figyelünk. - teszi hozzá, nyilvánvalóan nem lehet annyival meggyőzni a nénit, hogy letesszük neki a kisesküt, hogy jók leszünk. Amit... miért is tennénk meg? Most éppen túlságosan le vagyok súlytva ahhoz, hogy nagyon ellenkezzek és csúnya dolgokat vágjak hozzájuk, de tény, ami tény, érezheti, hogy ahogy kilépünk a Szükség szobájából és olyan közelébe kerülünk, aki segíthetne nekünk bizony szórni fogom az árulkodó jeleket tucatszámra, hogy valami baj van. Amikor Katherine... nem... Bryson közelít és megfogja a kezemet furcsa érzés szalad át rajtam. Nem, nem azért, mert Katherine iránt egy éve ilyenkor még titokban nagyon is sok mindent éreztem, hanem azért, mert valahol belül már elfogadtam, hogy igazat beszélnek és az ősöm érintett most meg. Hiába a fiatal test, mintha Sybille-be berögződött volna az idős kor, bizonytalanul, lassan állok fel, hogy aztán szoros ölelésbe vonjuk egymást. Érzem, ahogy a szemem elhomályosul, az arcom izzani kezd és kövér könnycseppek peregnek le az arcomon. - Kisöcsém... már olyan sokáig voltam türelmes. - jön ki a furcsán remegő hang az én számon, még is inkább az ő hangján, elfúlva, miközben próbálok rendesen belerondítani a gyönyörű pillanatba és kipréselni néhány szót. - Úgy sem fog sikerülni... kiűzünk titeket, ha a felmenőink vagytok, ha nem, vagy magunkból, vagy másból.- sziszegem, de nem túl meggyőző a hangom, hiszen éppen most sírt a testem és az öregasszony nem értékeli, hogy egy ilyen pillanatba szólok bele, amikor végre a nagyon, nagyon régen látott öccsével ölelkezik. Biztos vagyok benne, hogy ebben aztán mindenki egyetért a csapatból, hiszen valahogy azért verődtünk össze és ragadtunk meg egymás mellett, mert mindannyian törődünk egymással és kiállunk az igazunkért, szóval fix, hogy nem nézzük végig, hogy elveszik akárkinek is az életét, hogy ők újra élvezhessék, ami már egyszer megadatott és véget is ért.
Ben szokás szerint túl naiv. A Mortimerek nem arról híresek, hogy ártatlan kiscserkészek, ártalmatlan szándékokkal. És ha Corvusnak igaza van, már pedig az őt megszálló nyanya nem igazán tiltakozott ellene, akkor a legkevésbé se lennék meglepve, ha ez a sötét kis játék, valami sötét céllal az ő művük lenne. Legalábbis ők lennének az értelmi szerzők. Így esélytelen, hogy visszavonuljanak békében nyugodni. Még ezt a Melissát is csak szórakoztatja a saját leszármazottjának a szavai. - Kedvesem, már eleget nyugodtunk. Itt az ideje lépéseket tennünk. - elnéző mosollyal pillantva Benre a szavait hallva. Bár azt nem fejti ki bővebben, hogy ez után milyen lépéseket is szándékoznak tenni. Mert az eddig is sejthető volt, hogy nem ok nélkül szálltak meg. Pedig erre speciál kíváncsi lennék. Viszont a következő fordulatra tényleg nem számítok. Mármint, hogy Corvus is Mortimer leszármazott lenne? Valami nem stimmelne a származásával? De ha a szellem őseink nem tévednek, akkor Corvus és én rokonok lennénk? Ez olyan... Ha én uralnám a testem akkor most tátott szájjal néznék a srácra. - Köszönöm, mindig szerettem, ha hozzám vágták ezt a jelzőt! - szalad ki hirtelen a számon valamiféle sértett daccal. Nem tudom ki az öreglány, és mit akar pontosan. De cseppet sem tetszik a lekezelő stílusa, amivel mindannyiunkat elnyomna egy testcsere után. Ez totális diktatúrának hangzik. De legalábbis olyasminek, hogy a nyanya hozzá szokott, hogy senki nem mond ellent neki. Hát velem rossz lóra tett. Nem mondom, hogy ne lennék alkuképes, ha kiengednék a familiárisainkat, és emberszámba vennék a mi akaratunkat is. Végül is közölhetném velük, hogy mikor van holdtölte, és hogy talán a test problémájukra is tudok megoldást, csak a Szt. Mungoba kell ellátogatnunk a kóma osztályra. Azok az emberek maguktól vélhetően úgyse térnének már magukhoz, talán már rég halottak, épp csak a testük létezik még valamiféle mesterséges életben tartásnak köszönhetően. Viszont ahelyett, hogy a lehetséges megoldásom alkualapnak kínálnám, inkább dacos hallgatásba burkolózok. Át kell gondolnom ezt az egészet. Közben pedig az is fel ötlik bennem, hogy Corvus vajon most hogy érezheti magát? Min járhat az agya? Akár hogy is, ha vége lesz ennek a kalandnak fel kell dolgoznunk az információt. Akár az derül ki, hogy tényleg rokonok vagyunk, akár az, hogy nem mert a Mortimer nyanya téved. Neki pedig ez nehezebb lesz, mint nekem. Bár a magam suta módján biztosan mellette fogok állni. - Rendben. Aludjunk rá egyet. Holnap pedig utána nézek a holdtöltének. Amilyen bosszantóan tudálékos ez a kölyök biztos sok időt tölt a könyvtárban. Legalább ezzel nem lesz probléma. - egyezik bele a javaslatba helyettem Ben felmenője. Mondjuk azon nem kattogok különösebben, hogy a tisztálkodás mennyire lehet kínos ezzel a Melissával a testemben. Teszek rá. A sebhelyeimet nem szégyellem. Már nem. Az élet hagyott nyomokat rajtam, és ez jól van így. Csak erősebb lettem tőle. Még ha egyébként nem is szoktam fűnek fának mutogatni őket. Az pedig fikarcnyit sem fog érdekelni, hogy mit gondolnak erről a tisztelt ősszellemek. Az jobban foglalkoztat, hogy hosszú távon mire készülnek, és miért. Mármint a test szerzésen kívül. Valami mélyebb okának kell lennie ennek az egésznek, ami egyenlőre még nem világos...
Láthatóan Kath arca gondterheltté válik, ahogyan a körülötte lévők eléggé változóan nyilatkoznak a témában. Van, aki maradna a helyén, más cserélni, meg aztán ott a telihold problémája és persze a testvére nem meglepő módon inkább elnyomná a gyerekeket, hogy ne okozzanak gondot. Így hát végül csak halkan sóhajt egyet, aztán megrázza a fejét. Persze láthatóan Ben szavait simán figyelmen kívül hagyják, hogy nyugodhatnának békében is akár. Úgy tűnik ez a megoldás nem szimpatikus egyiküknek sem. Túl sokáig voltak halottak. - Nem ártana közös nevezőre jutni. A gyerekekben nem maradunk és nem tartom jó ötletnek, hogy teljesen elnyomjuk őket. Nem ismerjük eléggé a jellemüket, hogy teljesen átvegyük a helyüket. Eltudnád játszani őt? Nem tudod kiket ismer és kiket nem. Több idő, amíg feltárjuk az elméjüket. - rázza meg a fejét, miközben tekintete a tesvéréről, azaz Corvusról MB-re siklik, hiszen az is sejthető, hogy Nevena nem igen hozna jól egy olyan lányt, mint MB. Kath hangját viszont nem hallják, nem tudhatják a többiek, hogy azért mert enged a fickónak, vagy mert a miatt, hogy hosszabb ideje van benne a szellem, talán könnyebben elnyomja. A táblát viszont akkurátusan összepakolja, hogy magához vegye. Annak ezek szerint még lehet szerepe akár a jövőben is, ha nem hagyná csak úgy itt. Azt viszont egyelőre nem tudják a többiek, hogy mit is kellene tenniük. Patthelyzetnek tűnik, hiszen a szellemeknek másik test kell, de mégis kit áldoznának be maguk helyett a fiatalok? - Esetleg alhatnánk rá egyet. Gondoljatok bele milyen lesz újra érezni az étel ízét reggel! - finoman elmosolyodik, már-már ábrándos tekintettel, de persze akad akinek bizony eszébe juthat, hogy mivel estefelé vannak hosszú távon a testüket elfoglalók majd fürdeni is elmennek, átöltöznek és ez főleg ott igen kellemetlen élmény lesz majd, ahol még a nem is eltér a test és a bitorló között. Mindenesetre Kath feláll az asztaltól, a táblát a hóna alá csapja és határozott lépekkel megy oda Sybillehez, hogy felhúzza a székről. - Nem hiszem, hogy a drasztikusság lenne a megoldás, csak légy türelmes. - szorítja meg a kezét, hogy aztán közelebb lépve át is ölelje. Ki tudja, hogy a két testvér mióta várt már egy újabb találkozásra, főleg hogy a nő komoly kort élt meg Bryson nélkül, aki fiatalon meghalt.
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-01-09, 21:18
- Ha most nekem is be kell mutatkoznom az olyan illuziorombolo. - forgatja meg a szellem a szemeimet, hangozzek ez barmilyen bizarrul. Szinte harapni lehet a pokhendiseget, hogy marpedig ot mindenkinem ismerbie kell anelkul is hogy elszajkozna a nevet. De azert mar majdnem beadja a derekat, amikor ez a Proctor szoba hozza a kukacat. - Maradhat kukacos, mert belem ugyan nem szall! - szalad ki belolem olyan hirtelen az utalat villama hogy Nevena is elfelejti megfekezni a nyelvemet. Mintha kivancsi lenne a drama okara, kisse hatterbe vonul de epp csak annyira hogy szolni tudjak de egyebet cselekedni ne. - Anyam felmenoivel nem kozoskodom! - morranok fel es meg mondanam tovabb is de a Benedict csajszi nem tarthatja eleg izgalmasnak a sztorit mert ujra atveszi a beszed stafetajat. - Egy a szovas, hogy a nyuves Testcsere-ko csak a teliholdra reagal, nem? szoval kenytelenek vagyunk megvarni vele a kovetkezot. Azt se tudom milyen evet irunk nemhogy napot meg holdallast. Zarjuk be oket a sajat elmejukbe egy idore aztan probaljunk meg ugy viselkedve mint ok elvegyulni mig el nwm jon az idonk. Bar Griffendelesek koze keverednem eleg lealacsonyito. Nevena Benedict nem az oroszlant szereti hanem inkabb a kigyot. Es ha felre mered erteni Treat, eskuszom hogy kihuzom a nyelvedet!
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2022-01-07, 14:10
Kezdem már sejteni, hogy ki kicsoda, mindenesetre jó lesz, ha a minket megszálló ősök bemutatkoznak. Legbelül mosolygok, ahogyan Maise fújol, ez egyértelműen ő volt, de ha közben összerakom, hogy vélhetően pont az ő őse szállt meg engem, és benne van egy lány, akit a megszállóm akart megkapni, érdekes a helyzet. Kissé azért irigykedek, hogy míg a többiek érdemben hozzá tudnak tenni, míg az enyém csupán valami nagy kandúr lehetett, a sorsomat viszont nem én választom. – Mindig kéretted magad. Ez most se változik? – Kissé azért nyalogatja a száját is az öreg, vagy legalábbis az enyémet. Ööö.. mindjárt elhányom magamat? Nyilván nem a saját nyelvem undorít, hanem az, hogy nem én mozgatom. Ójaj! – A saját leszármazottaink testében? Na ne.. bármennyire is gyönyörű a kis utódom, azért mégse hanyagolnám a kukacot. – Rázza a fejét az öreg, számára elképzelhetetlen, hogy Maise testében éljen új virágkort. Ezt a részét én is meg tudom érteni, habár én totálisan tapasztalatlan vagyok az olyan dolgok kapcsán, pirulnék, ha tudnék, már az is csoda volt, hogy pár mondatot ki tudtam nyögni. – Treat Proctor, nyilván kitaláltátok már. Benne lennék, hogy újrakezdjük az életünket.. – Lustán nyújtózik, ő aztán tényleg úgy van vele, hogy meg kell ragadni a lehetőséget. – Ha szabad közbeszólnom.. – Préselem ki a szavakat, és még fel is akarom emelni a kezemet, mintha jelentkeznék. – Minden tiszteletünk az Önöké, de.. nem ez az élet rendje. Nem lehetne békében nyugodni? – A fejemet nem tudom csóválni, az már nem megy. Bármennyire is békeszerető vagyok, ez még nekem is sok. Egyszerűen nem lehet elvenni valaki másnak az életét. Én csak tudom! A szüleim alakját valami metamorf szörnyek vették fel, és nem sokkal ezelőttig azt hittem, hogy Sasha is az áldozatuk lett. Nem tudom támogatni az ilyen megszállós dolgokat! Gina, vagyis a testében élősködő Melissa szól hozzám, de dacosan összeszorítom a számat, még a saját felmenőmmel szemben sem vagyok megbocsájtó. Az viszont nagyon is érdekel, hogy a Corvusból beszélő valaki mintha furcsán, más hangsúllyal ejtené azt, hogy szüleid. Corvus szüleivel valami nem stimmel? – Egye fene, legyen, időlegesen! Aztán férfi testet akarok! – Jegyzi meg Treat belőlem, én pedig lassan a sírás határán, kezdek összeomlani lassacskán, de ez őt nyilván nem érdekli.
[You must be registered and logged in to see this image.]Legbelül érzem, ahogy felébred bennem az undor Benjamin... nem, a Benbe bújt szellem viselkedése miatt, ahogy tündérkézik meg apucizik. Igazából van egy olyan furcsa érzésem, hogy az öregasszony, aki belémbújt nem csak a testemet bitorolja, hanem valamennyire érzi is, amit én, mert kissé felhorkan a gondolataimra, de szinte nevetve. El nem mondja a többieknek, hogy miért, de mintha élvezné, hogy ennyire ki vagyok akadva. Kicsit meglep, hogy míg én egyetlen nevet tudtam kimondani, addig Bennek a megszállója teljes mondatokat enged. Talán azért, mert az a fickó azonnal a csajozásra gondol, miközben az enyém összeszedett és igen csak tudhatja, hogy mit csinál. Végül is... Mortimer... ha a tanítóimból és a családfájukból indulok ki, nem lepne meg, ha ők instruálnák az egészet valami szörnyű vérmágiával vagy nekromanciával. Amikor Katherine szelleme bemutatkozik, a még csak huszonkörüli srác, azonnal dacosan felszegem az orromat. Ez az a pont, amikor az én szellemem is elenged és beszélni hagy. - Esélytelen. A Flintek vérvonalán soha nem volt Mortimer, ők nem a nagy házak egyikei. Ginát keresitek, ő az ükunokátok, nem én. - mondom azonnal, ellenkezve, hiszen azt már sikerült összeraknunk, hogy az én szellemem és Katherine-é testvérek voltak, Bryson és Sybille Mortimer. - Hogy egész pontosak legyünk, a sárvérű gyermek az én leszármazottam, az öcsémé pedig te vagy, fiú. Néha hasznos dolog a kétkedés, de csak azért, mert készpénzként veszed a "szüleid" szavát, ne legyél vak. - válaszol az idős asszony, ami igen furcsa érzés, hiszen nem látom kívülről, hogy hozzám beszélne, de még is. Konokul hallgatok, hiszen nem hiszek nekik, így Sybille halkan, de annál drámaibban felsóhajt és inkább a többi szellemhez szól. - Ha mindannyian elfoglaljuk a saját leszármazottunk testét akkor órákra, talán napokra is az uralmunk alatt tarthatjuk őket, pisszenés nélkül. - folytatja az öccse szavait, bár jóval radikálisabban, hiszen míg Bryson hagyná őket beszélni és segítséget kérne tőlük, addig a vénasszony inkább teljhatalmat és megoldanák maguknak az egészet. Nem igazán vagyok ura a testemnek, de azért a barátaim tudhatják, hogy teljesen lefagytam, nem jön csípős válasz, semmilyen frappáns vita, amivel tovább ellenkeznék. A szüleim már így is rengeteget hazudtak nekem, a bátyám a szöges ellentétem, lehet, hogy tényleg igazat mondtak és nem is vagyok Flint? Annyira távolinak érzem az egész helyzetet, hogy még abba se gondolok bele, hogy MENNYIRE gonoszak lehettek a felmenőink, ha tényleg a holtukból akarnak visszatérni elvéve ártatlanok életét.
Figyelem az eseményeket, közben pedig próbálok makacsul küzdeni az irányításért, hogy legalább a familiárisokat megszabadítsam a kényszer fogságtól, de lassan be kell látnom, hogy a figyelésen kívül egyetlen mozdulatom sem sikeres. Pedig Kath leverte a táblát, tehát én is elengedhetem a familiárisokat. Valahogy. Mert nem való nekik a bezártság, bárhogy okoskodik is ez a rémes nő! Viszont a beszélgetés fonalából lassan kezd tisztává válni, hogy a megszállóink, valójában az őseink? És mégis most mit akarnak? A Mortimerek nem sok jót az biztos. Legalábbis Corvus, és Cody korábbi szavai alapján a felmenőim mindenek, csak nem jó fejek. - Az én nevem Melissa Morgan. Ebből már sejtheted, hogy a te felmenőd vagyok. Okos fiúnak látszol. Ez mindig is családi vonás volt. - mosolygok gyengéden Ben felé, vagyis mosolyog az én testemmel ez a Melissa Morgan. De rém zavaró, és bosszantó, hogy nem én vagyok én! Arra persze nem tudna válaszolni, hogy mit is akar tulajdonképpen tőlünk. Főként, ha nem a mi testünkben akarják újra élni a fiatalságukat. Mert másként mért mondták volna, hogy az rém bizarr lenne. Amúgy meg tényleg! - A csere ötletét támogatom. Ez a lány nagyon makacs, és nagyon aggódik azokért a dögökért. Félek, ha szót kapna, az első mondatával kiengedné azokat. A bosszantó okoskodásától, hogy mért nem tartunk ketrecben állatot kezd megfájdulni a fejem. - néz Melissa előbb Nevanára, majd sóhajtva a ketrecre. Háhá! Na ugye, hogy én is tudok bosszantóan tudálékos lenni. Nem mellékesen igazam van. Nem tartunk állatot ketrecben. Rosszat tesz nekik, ez tudományos tény. És nem fogom abbahagyni az erről való duruzsolást, amíg célt nem érek. Arra pedig mindenki mérget is vehet, ha szót kapok az első egy Alohomora lesz, hogy a farkas, és a macskám kijöhessenek a ketrecből. - A kérdés csak az, hogy hol találunk megfelelő gazdatesteket. Ha ugyanúgy ellenállnak, ahogy a drága leszármazottjaink, akkor nem vagyunk semmivel sem előrébb. Már pedig ki akarná önként átadni a testét néhány kóbor szellemnek? - sóhajtok fel némileg gondterhelten. Vagyis ez a nő a testemben. Úgy tűnik, hogy alkalmi megszállóm is szeret rávilágítani a tervek gyenge pontjára, mint a mi csapatunkban Corvus. Ebben pedig igaza is van. Ki a fészkes fene akarná, hogy megszállják? Na erről van szó! Szóval akár ki is takarodhatnál belőlem te Melissa Morgan, vagy akárkicsoda! Arról nem is szólva, hogy igazam van, és az állatokat nem szabad bezárni! Érted?
Láthatóan Kath arca gondterheltté válik, ahogyan a körülötte lévők eléggé változóan nyilatkoznak a témában. Van, aki maradna a helyén, más cserélni, meg aztán ott a telihold problémája és persze a testvére nem meglepő módon inkább elnyomná a gyerekeket, hogy ne okozzanak gondot. Így hát végül csak halkan sóhajt egyet, aztán megrázza a fejét. Persze láthatóan Ben szavait simán figyelmen kívül hagyják, hogy nyugodhatnának békében is akár. Úgy tűnik ez a megoldás nem szimpatikus egyiküknek sem. Túl sokáig voltak halottak. - Nem ártana közös nevezőre jutni. A gyerekekben nem maradunk és nem tartom jó ötletnek, hogy teljesen elnyomjuk őket. Nem ismerjük eléggé a jellemüket, hogy teljesen átvegyük a helyüket. Eltudnád játszani őt? Nem tudod kiket ismer és kiket nem. Több idő, amíg feltárjuk az elméjüket. - rázza meg a fejét, miközben tekintete a tesvéréről, azaz Corvusról MB-re siklik, hiszen az is sejthető, hogy Nevena nem igen hozna jól egy olyan lányt, mint MB. Kath hangját viszont nem hallják, nem tudhatják a többiek, hogy azért mert enged a fickónak, vagy mert a miatt, hogy hosszabb ideje van benne a szellem, talán könnyebben elnyomja. A táblát viszont akkurátusan összepakolja, hogy magához vegye. Annak ezek szerint még lehet szerepe akár a jövőben is, ha nem hagyná csak úgy itt. Azt viszont egyelőre nem tudják a többiek, hogy mit is kellene tenniük. Patthelyzetnek tűnik, hiszen a szellemeknek másik test kell, de mégis kit áldoznának be maguk helyett a fiatalok? - Esetleg alhatnánk rá egyet. Gondoljatok bele milyen lesz újra érezni az étel ízét reggel! - finoman elmosolyodik, már-már ábrándos tekintettel, de persze akad akinek bizony eszébe juthat, hogy mivel estefelé vannak hosszú távon a testüket elfoglalók majd fürdeni is elmennek, átöltöznek és ez főleg ott igen kellemetlen élmény lesz majd, ahol még a nem is eltér a test és a bitorló között. Mindenesetre Kath feláll az asztaltól, a táblát a hóna alá csapja és határozott lépekkel megy oda Sybillehez, hogy felhúzza a székről. - Nem hiszem, hogy a drasztikusság lenne a megoldás, csak légy türelmes. - szorítja meg a kezét, hogy aztán közelebb lépve át is ölelje. Ki tudja, hogy a két testvér mióta várt már egy újabb találkozásra, főleg hogy a nő komoly kort élt meg Bryson nélkül, aki fiatalon meghalt.
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2022-01-12, 14:41-kor.
Maisie-Bee Levieva
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2021-12-01, 20:36
En, aki barkinek kepes vagyok lyukat beszelni a hasaba azon a ponton amikor a bennem tespedo undok banya kiperget valamit a szajan - az En szamon a szentsegit! - legszivesebben fognek egy ragtapaszt es beragasztanam. Plane mert megjegyzest tesz a borszinemre, s ugy meregetteti velem sajat magam mintha valami husdarab lennek a piacon. Erre a tortara csak hab amikor Benbol elovilaglik a felmenom - akirol legalabb azt se tudom hogy ki fia borja egyelore - es korulbelul ugy tesz mintha legalabbis fel akarna falni. - Fuj! - szakad ki belolem hirtelen es ezt a lenduletet meg a szellemboszi se tudja megtorni ugy meglepem vele szoval a megjott apucira a reakciom legalbb a sajat hangomon a sajat velemenyemkent jon. Viszont a folytatasban kiszol a masik es hiaba vergodok a sajat elmemben, nem sikerul kivonnom magam az uralma alol. - Nezz magadra. Tenyleg apuci lettel hozzam kepest. En legalabb meg mpst is szep vagyok. Bar elhettem volna tovabb is, de igy sikerult. Majd most ebben a masodik eselyben hatha. De mondjatok csak.. nem lehet valahogy cserelni? Igazan nem szimpatikus ez a fruska. Es nem is az en rokonom, ahogy elsore hittem. - dobom be mintha csak kartyak lennenek akiket csak ugy elcserelhetunk. A kezdeti osszezavarodas utan azert lassan osszerakom en is hogy ki kicsoda mar testileg es leszarmazottilag is. - Nem tudom ti hogy vagytok vele, de en szivesen elnek ujra. Bar a sajat leszarmazottunk vagy valamelyik baratja testeben eleg bizarr lenne. Kene kerestessunk magunknak gazdatestet veluk aztan hopp, intezni a megszallast. Bar ahhoz nem artana nemi kutatomunka is. Kisse berozsdasodott mar az agyam es ez a szemtelenke is zavarja a koncentraciom. - szid engem, szidom magam. Bonyolult ez. Mindenesetre legalabb azt sikerult elerjem, hogy a jellemvonasaim egy nemely resze ne kopjon el. Igy hat Nevena is ontja magabol a szavakat ahogy en tennem. Nem epp azt mondja amit en mondanek de igyekszem. Kezdetnek ez is jo aztan talan eljutunk valahova.
Benjamin Morgan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2021-12-01, 15:23
Egy idő után fel is adom az esélyét, hogy én tudjak megmoccanni, inkább lélekben hátradőlök, átmegyek békés szemlélődőbe, hogy kifigyeljem, miről is szól ez a színház. A belém szállt bárki is legyen az viszont nagyon jól szórakozik, rögtön megteszi magát a társaság alfájának, aki körbenézve szemlélgeti, hogy kiből mi lett. Alig látható finnyázással méregeti az öregasszonyt, akinek fiatal kori verzióját bizony párszor megkörnyékezte, talán egyszer sikerrel is, ezért hát marad a tündér, aki még így is jól tartja magát. Hullajól! – Tündérkém, hát megjött apuci! – Viszont én legbelül észreveszem, hogy Kathrine nagyon küzd, ő veri le a táblát, mintha ezzel is el akarná űzni a megszállókat. Vajon mi lehet a céljuk? Én még maradok higgadt, figyelem, hogy a csábító mit is akar a Maise-be beleszállt egykori tündérrel, aki vélhetően pont Kath felmenője lehet, ha már tündérnek szólítja. A Gina testében élő szellem sikeresen bezárja a familiárisokat, én csak belül sóhajtozom, hogy most nem sok esélyünk van bárki ellen is, talán jobb lenne kissé kivárni, hogy mi is sül ki belőle. Ez a nagyon humoros, nagyon csábító jellemű alak csak méregeti a testbirtoklót, nyilván az is megfordult a fejében, hogy őt is ledöntse egyszer a lábáról, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarta igazán. – Kár erőlködni, tudjátok, többet ésszel, mint erővel. – Igyekszem legalábbis megszólalni, hátha a többiek is érzékelik mindebből, hogy ki kell találnunk, hogy miért szálltak meg minket, attól félek, hogy Kath esetében már akkor megtörtént, amikor megtalálta a táblát, és nem is ő, hanem a benne élő alak hívott minket találkára. De ha valahogy fel tudnánk térképezni, hogy mik is a célok, visszaszerezhetnénk az irányítást. Vajon mi lehet a következő lépés? Aztán rá is kérdezek. – Össze is dolgozhatunk. Mi a célotok.. szellemek? Köthetünk alkut is, ha úgy tetszik. – Adom meg a végső lökést, mert nagyon nem tetszik az, ahogyan a társaim majd’ megfeszülnek az irányítás kapcsán, főleg Corvus küzd nagyon a banyával. És mivel én nem pazarlom az energiáimat, az egykori nagy szoknyavadász egyre jobban bámulja Maise-t, vagyis egykori tündérét.
)
A tóparton találkozunk. 
