2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Szükség szobája (VII. emelet) 2019-01-03, 12:35
First topic message reminder :
Szükség szobája
A Szükség Szobája egy olyan mágikus szoba, amit csak az fedezhet fel, akinek épp szüksége van rá. Roxfort házimanói Jössz és Mész Szobának is nevezik. Az elmúlt években futótűzként terjedt a létezésének híre a diákok között, már számtalan bulit rendeztek itt a diákok (például az egyetemisták néhány éve a Valentin napot itt tartották), biztonságban a tanárok figyelő tekintetétől, de párocskák is tartanak itt randevúkat és gyakorolni vágyó diákok is érkeznek, ha valami olyanhoz támad kedvük, amit az iskola termeiben nem tudnak vagy nem akarnak a többiek előtt kivitelezni. A Szükség Szobája mindig olyan berendezéssel nyílik meg a belépő diák előtt, amire szüksége van és amikor használatban van csak az tudja újra kinyitni, aki pontosan tudja, hogy kit és mit keres odabent. Ha egyszer már foglalt, akkor másoknak bizony nem nyílik ki és vissza kell térniük egy másik alkalommal.
Kicsit elhúzom a szám és fintorgok egyet. Ér engem elég inger, azt hiszem legalábbis… De talán tényleg nem ártana kideríteni, hogy akkor most mi is van. -Hát…talán ki kéne dugjam az orromat a homokból. - válaszolok végül a kérdésére, bár lehet csak költően tette fel, de már mindegy is. Aztán a téma végre kicsit más felé veszi az irányt, és most Ava kezd el mesélni, hogy vele mi történt eddig. Örülök, hogy megtalálta az egyik régi barátját még a költözések előtti időből. Így már kevésbé kell aggódni érte, de azért még van miért. -Szerintem téged senki nem tudna elfelejteni. Ha egyszer találkozik veled, akkor utána felejthetetlen lesz az az élmény. - cukkolom most egy kicsit őt, még egy apró sunyi mosoly is az ajkaimra kiül. A haja színe is változik a metamorf képessége miatt, amit mindig is menőnek tartottam nála. Csak azt sajnálom, hogy a szemét is ezzel takarja el. -Bevallom csak valami kaparta hátul az agyamat, mintha ismerős lenne ez a név. Viszont most már tudom, hogy akkor innen volt. Eléggé rá voltál pörögve a témára. - talán még jobban is örült annak, hogy visszajövünk, mint én. Vagy legalábbis tutira látványosabban örült neki, mint én. Ami nem nagy szám, hiszen engem nem nehéz lekörözni az ilyesmiben. -Na és még mindig ugyan olyan a Roxfort, mint mikor elmentél? - kérdezek rá, hogy ne csak én beszéljek végre. -Milyenek a tanárok szerinted? Szigorúbbak vagy sem? - nézem őt és várok a válaszára. Azért jobb, ha előre felkészülök, hogy melyik tanár milyen lesz, még ha nem is mindenkit ismer, azért többet tud még így is. -Ja és még valami. Vannak itt olyan helyek ahova nem lehet menni esetleg diáknak? - gondolok én itt arra a tiltott folyosóra, amit még Szeptember elején találtam meg. Azt is megszívhattam volna, ha akkor nem segítenek ki, khm…
Figyeltem őt és valahogy érthető volt a reakciója valljuk be. Hiszen úgy őszintén most miként tudná elmondani úgy, hogy még otthon sem vagyunk? Meg ennek érnie kell, nem mintha én annyira nagyon tapasztalt lennék. Volt olyan eset mikor próbáltam randizgatni, de semmi sem történt egyik sráccal sem. Lehet túl finnyás lennék az első nagy lépésnél? Fene se tudja pedig igazi csapás lehetel általában a jellememmel és az ügyetlenséggel. - Ne aggódj emiatt. Van egy egész éved úgymond. Meg nagyjából egy egész élet, de érted mire akarok kilyukadni. Nem fog senki, semmire sem kényszeríteni téged. – nézek rá komoly tekintettel és aki megmeri őt bántani én azt én páholom el. Nem mintha nagyon ijesztő lennék, de azért egy dühös nőpalánta elég szépen feltudja szívni magát na. Mégis mosoly ül ki arcomra amolyan csillogó kislány tekintettel, hogy hát itt bármi is lesz nem fogsz elmenekülni sajnálom. Mit tehetnék most ez ellen, na? Ez vagyok én. Akinek nem tetszik az majd úgy is elkerül. Nem mintha egy annyira vadállat lennék aki bárkire rákényszeríti az akaratát vagy ilyesmi, csak szépen kérem meg az illetőt, hogy naaa azért kezdjünk már valamit. Így hozakodok elő a sakk klub ötletével is. Neki sem árt valami kis szocializáció, hiszen mindig is kis magányos farkas volt. Ez aggaszt most is a legjobban. Én magam is ennyire visszahúzódó voltam és akarva-akaratlanul kezdtem átváltozni ezzé a hiperaktív vörös bombává ami jelenleg is vagyok. Kicsit azért duzzogva nézek rá ahogy már habozik. Kicsit rá sandítok amolyan ugye nem akarsz menekülni pillantással. - Jó lesz, de tényleg! Biztos azért össze jön egy jó társaság, persze mint mindenütt itt is lesznek érdekes figurák, de ettől színesebb az egész, nem? – mosolygok bizakodóan és úgy nézek rá mint egy kiskutya aki nagyon szeretné, hogy csináljon meg valamit. Persze tényleg szeretném, de azért valljuk be, hogy leginkább ő jó szándékból akarom magammal rángatni. - Megértem mire gondolsz, de ilyenkor nem jobb egy picit emberek közé menni? Az sem jó, ha magadba zárkózol és nem dugod ki az orrodat. Mondjuk úgy, hogy ingereknek kell érnie téged, hogy tudd mit is szeretnél. – próbálok valami okosat mondani és talán segítek is ezzel, de… nem tudom mennyire sikerül. Kicsit rossz, hogy tehetetlennek érzem magamat ezzel szempontban mivel nincs tapasztalatom. Lehet nálam némi bizalomhiány az oka annak, hogy ennyire nem sikerült senki? Elhessegetem a gondolatot inkább és úgy nézek az öcsémre. - Jól van… ez is már több mint a semmi. – sóhajtok fel halkan. Azért valljuk be ő nála már a próbálkozás is valami isteni jel. Persze jó felé, de akkor is. Nem szeretném, ha csak begubózna és ki se dugná az orrát például a hálókörletből pedig ott is azért emberekkel érintkezik. Egy nagyon halk sóhaj elhagyja az ajkaimat mire felkapom a fejemet a kérdésére és kicsit pislogok majd bólintok és elmosolyodom megint mint valami vidám kisgyerek. - Igen Devan. Ő a klub vezetője és alapítója. Örülök, hogy sikerült találkoznom vele, amúgy is megakartam keresni. Kicsit féltem, hogy vagy nincs itt… vagy nem is akar majd találkozni. – mondom kicsit elhümmögve a dolgot és el is kalandoznak a gondolataim egy picit. Régen kis csendes voltam… most már inkább harsány vagyok és kétlábonjáró veszélyforrás. Az a kérdés mennyire is fogok az idegeire menni. Kicsit megrázva magamat jövök rá, hogy amúgy nem most kéne álmodozni. - Amúgy meglep, hogy emlékszel rá. Vagy ennyire sokat beszéltem neked a Roxfortos évekről? – kínosan elmosolyodom mert belegondolva lehet túl sokat pörögtem ezeken a dolgokon mikor kiderült, hogy Angliába fogunk költözni. Szinte a hajam is mélyvörössé válik zavaromat kifejezve. Hát remélem, hogy pont ez a sztori nem fog Devan fülébe visszaszállingózni mert akkor menten elsüllyedek zavaromban!
Amikor a szüleinkről kezd el beszélni, hirtelen befeszülök és levegőt is elfelejtek venni. Persze megnyugszom és már nem is feszülök, amikor ő is azt mondja, hogy a szüleinknek még ne mondjam el. -Neeem, az kizárt. Nem mondom el nekik. Vagyis legalábbis még nem. Arra nem készültem még fel lelkileg. Először magamban akarom ezt tisztázni mindenképp. - jelentem ki, kivételesen határozottan a dolgot. Tényleg nem szeretnék semmit sem elkapkodni. Lehet, hogy csak most vagyok ilyen és később ez elmúlik. Soha nem lehet tudni, hogy mégis mit fog majd hozni az élet. Hirtelen megjelenik az a tipikus arcmimika, a csillogó szemek és végül az a tipikus mosoly az arcán és ekkor tudom, hogy lassan eljön a végzetem. Ugyan is, tudni kell Ava-ról, hogy szeret bele rángatni dolgokba, akár akarod, akár nem. És ha kell, akkor könyörög érte. Ami bizonyos helyzetekben néha kissé kínos tud lenni. Persze, van amikor jó dolog sül ki belőle, és ő nem akar rosszat senkinek sem. Viszont, amikor megemlíti a sakk klubbot, rögtön tudtam, hogy igazam lesz. Kérdőn felhúzom az egyik szemöldökömet erre a kijelentésére. Igazából nem bánom, mert értek valamennyire a sakkhoz és tényleg nincs bajom ezzel a játékkal. Sőt, ugye megígértem magamnak, hogy próbálok találni valamilyen hobbit és ismerkedni, de… Nem hittem volna, hogy ez a pillanat ilyen hamar el fog jönni majd. Mondjuk sejthettem volna Ava mellett… -Nem is tudom. - nézek rá, majd félre elgondolkodom. -Mondjuk egy ilyen klub tényleg nem lenne rossz arra, hogy megismerjem jobban kicsit az itteni embereket. - próbálok pozitívan állni hozzá. Nem maradhatok örökre a magányos farkas. Vagyis...próbálok nem az maradni. -Csak közben mégis úgy érzem, hogy talán nem kéne, amíg ilyen zavart vagyok. - ez a kettőség nagyon idegesítő tud lenni. Akarja is az ember, de nem is, mert valami gátolja őt ebben. Mint most engem az, hogy kit vagy kiket is szeretek… -Nem ígérek semmit sem, Ava. Viszont annyit megígérhetek, hogy majd egyszer veled benézek, és akkor majd eldől, hogy mi lesz. Így oké a dolog? - nézem őt kíváncsian várva a válaszát. Biztosan örülni fog neki, sőt még azt is feltételezni tudom, hogy vidáman fog vigyorogni és a nyakamba ugrani egy öleléssel. Hát igen, azt hiszem mondtad azt, hogy elég jól ismerem a nővéremet és szeretem is. Az ilyen furcsa dolgai mellett is. Nem panaszkodhatok, nekem is elég sok furcsaságom van, szóval néhány szempontból hasonlítunk is. -Egyébként…jól hallottam, hogy azt mondtad Devan? - kérdezek rá. Rémlik ez a név, csak nem tudom hirtelen hova tenni.
Teljes mértékben mellette akarok állni bármiről is legyen szó, ezért vannak a testvérek, nem? Legalábbis lehet, hogy én vagyok csak így összerakva, hogy mindig szeretném segíteni őt. Itt a Roxfortban család szempontjából csak mi vagyunk egymásnak. Magunkra vagyunk utalva és egymásra, na meg persze a barátokra akik majd lassan körbevesznek minket. Nekem könnyebb a helyzetem, hisz pár régi számomra fontos személy mégis csak itt van jó eséllyel. Viszont Ewan-nek ez teljesen új terep. Mély levegőt vettem és úgy figyelem őt miközben mesél. Szóval azért volt ott is ennyire furcsa, most már mindent értek. - Nincs azzal semmi baj, hogy srác… Legalábbis én nem gondolom bűnnek, ha egy srác tetszett. Akkor is az én öcsém maradsz. – mosolygok rá szeretettel. Most jelenleg a szélvész Ava semerre sincs. Átvette a helyét helyette a megbízható lány aki tényleg ott van bármi történjék. Örökké bolondos és hóbortos sem lehetek, nem igaz? - Figyelj, szépen… megoldjuk ezt és kiderítjük, oké? Lehet nem lesz éppenséggel könnyű a dolog, de nem is lehetetlen. Apáéknak sem feltétlenül kell még erről beszélned majd, ha úgy érzed most már tényleg mersz mesélni. Addig se aggódj semmit, rendben? Bármi van nekem nyugodtan elmondhatod. – mosolyom nem lankad és ugyan úgy szeretet sugároz. Már csak meg kell oldanom azt, hogy egyáltalán elmerjen menni emberek közé még így is. Nem fogom utálni azért, hogy ő esetleg a fiúkat vagy a lányokat… esetleg mind a kettőt szereti. Lehet sokan kiakadnának, de most nem mindegy kit szeret? Legyen boldog! Ekkor ugrik be a jelentkezésem a klubhoz és rá pillantok Ewan-re. - Mit szólnál, ha eljönnél velem a sakk klubba? Jelentkeztem és igaz Devan mondta, hogy versenyekre is akar majd menni, de tudunk egymásnak segíteni is. Megismerhetnél pár embert akár, kicsit könnyebb lehetne barátkozni. – vetem fel neki. Csak aggodalomból van az egész meg azért valljuk be tényleg szeretném, ha barátokra lelne. Nem a legbarátkozósabb típus, de épp ezért vagyok én itt, nem igaz? Na nem mintha én mindenki nyakába vetném magamat aki szembe jön… még csak az kéne. Így kicsit várakozásteljesen néztem öcsémre remélve azért, hogy őt is belerángathatom ebbe. Persze nem erőszak a disznótor mégis talán egy kicsit… csak picit majd rágnám érte a fülét, hogy jöjjön.
A szavai után egy kisebb kő esik le a szívemről. Megnyugtat a tény, hogy rá tényleg számíthatok, legyen szó bármiről is. Az ölelése is jól esik, főleg most. Bár még mindig kissé kínosnak érzem ezt a témát, de apuéknak tuti nem akarok erről beszélni, legalábbis még nem. Tuti, hogy kiakadnának, balhét pedig nem akarok. Itt barátaim még nincsenek, meg srácokkal fura is lenne ilyesmiről beszélni. Akkor lehet, hogy félre is értenék a dolgokat, hogy esetleg rájuk mozdulnék vagy valami… Miután elenged Ava és azt kérdezi, hogy tetszett-e már valaki, erre also ajkamba harapok. -Nos, igen. Tetszett, már valaki nekem a Beauxbatons-ban. Egy felsőbb éves, aki…srác volt. - nyögöm ki nagy nehezen, aztán gyorsan folytatom is, mielőtt bármit is mondhatna Ava. Tudom, hogy mennyire túl buzgó és hiperaktív tud lenni elég sokszor. Amivel nincs bajom egyébként, de most jó lenne, ha semmit sem kapkodnánk el. Ez nekem eléggé fontos jelenleg... -Viszont nem beszéltem vele és nem is ismerkedtem. Még pedig azért nem, mert megijedtem a saját érzéseimtől… Úgy, hogy nem igazán jutottam dülőre. Amikor apa mondta, hogy haza jövünk Angliába, akkor megkönyebbültem. Azt hittem, hogy az otthoni környezet, majd kitísztitja a fejemet, de nem így lett. És azóta se tudtam nagyon eldönteni, hogy akkor mi is van… - vakarom meg a fejemet kissé zavartan. Miért nem lehetek olyan, mint a többi korombeli srác? Normális, egyszerűen csak normális szeretnék lenni, de úgy érzem, hogy egyre elcseszettebb vagyok úgy kb minden téren. Utálom a jelenlegi helyzetet, de leginkább azért, mert összezavarodott vagyok emiatt és tehetetlen. Most se tudok mit csinálni, és Ava-ra akarok támaszkodni, hát ha ő tud valamit mondani, holott még neki se volt soha kapcsolata, nincsen sokkal több tapasztalata neki, mint nekem… font>
Igazán izgatott voltam amiatt, hogy megint itt lehetek a Roxfortban és, hogy most már Ewan is velem van igazán jó érzés. Így vére ő is megtudhatja milyen is az a Roxforti szellem vagy ilyesmi. Próbálok beilleszkedni illetve valamit kezdeni is magammal, hiszen valljuk be azért pár év eltelt már és, ha a suli belül nem is változik az emberek benne mindenképpen. Persze az új barátok mellett a régiek felkutatása is egy fontos napirendi pont és persze szeretnék Ewan-re is vigyázni illetve segíteni neki amiben csak tudok. Olykor úgy érzem olyan kis botor, de nagyon édes tud lenni. Talán túlságosan túl lövök a célon az anyáskodásommal, de hát istenem! Itt mégis csak én tudok rá vigyázni, anyáék nem lesznek itt, hogy tutujgassanak. Persze az egy kicsit fura volt, hogy ő a Mardekárba került, kicsit tartottam is tőle. Nem mintha előítéletes lennék, de azért az ember fülébe csak beleteszik a bogarat, na! Én meg túlságosan féltem Ewan-t, ha akarja, ha nem. Persze, ha valaki bántani merné simán legyepálom nem érdekel mennyire kisnövésű vagyok! Szóval reszkessen mindenki aki a családommal akar újat húzni! Kicsi a bors, de erős a mondás is azt tartja és én magam is ezt az igét hirdetem. Ma sem volt másként mint, hogy egy kis időt Ewan-nel töltsek így az újra felfedezett Szükség Szobája felé vettem vele az irányt. Ahogy belépünk egy kellemes kis szoba képében jelenik meg előttünk, ahol majd nyugodtan le tudunk ülni ámbár szerintem az én ízlésemnek megfelelő kissé élénk színekkel áldotta meg a szoba magát. Na mindegy, az öcskös most az egyszer ezt elbírja! Nem tehetek róla, hogy egy igazi energiabomba vagyok még, ha ügyetlen is emellé. Inkább nem is gondolok arra milyen galibákat tudok így okozni vagy okoztam már most. Inkább el is hessegetem és az érdekel, hogy mi is van az öcsémmel mert eléggé furán viselkedik mostanában. - Mi történt? – kérdezek rá és figyelem őt. Így szinte árgus szemekkel figyelem őt és hallgatom, hogy mit mesél és mond. Nem tudom miért kerüli a tekintetemet, de még inkább aggodalomra ad nekem okot. Mikor egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy mit is mond figyeltem őt. Nem szólalok meg végül ami nálam nagyon meglepő dolog. Megfogtam a kezét kedvesen és tekintetemben csak a szeretet látszódott. - Ne érezd rosszul magadat, oké? A testvéred vagyok és segíteni szeretnék! Nincs abban semmi szégyenleni való, ha mind a két nem iránt érdeklődsz. Így is az én drága öcsikém vagy akit imádok! – mondom komolyan neki majd magamhoz ölelem őt szeretettel. Még hajam színe is inkább melegebb vörös árnyalatot vesz fel, hisz tényleg átjár a szeretet mellette. Metamorfmágia hátránya, hogy lebuksz, ha nagyon heves érzelmet élsz át. - Szóval nem felejtünk el semmit, velem bármikor megoszthatod! Akkor.. nos már a Beauxbatons-ban is volt olyan aki tetszett? Mármint fiú akár vagy lány? – kérdezek rá puhatolózva persze nem akarok én bunkó lenni, de azért mégis szeretném tudni mi is történik vele. Próbálom visszafogni a hiperaktivitásom és nem lerohanni, de gondolom azt is látja, hogy ez mennyire nehezemre esik. Ismer már mint a rossz pénzt.
Ezen a héten, Szeptember harmadik hete kezdődött el, és az óta járok ide a Roxfortba. A családi költözések miatt, én negyedévesként kezdtem itt a suliban és a Mardekár házba sorsolt a teszlegsüveg. Ennek örülök is és nem is. Nem örülök, mert a nővérem, Ava a Hollóhátba jár. Emiatt még csak étkezéseknél sem ülhetünk együtt, és így elsőre eléggé nehézkés. Mások már három éve ismerik egymást, én pedig hirtelen csöppentem bele ebbe a közösségbe. Szóval ez eléggé megnehezíti a dolgomat, hiszen kialakultak, már három év alatt a barátságok és a klikkek, én pedig eleve nehézkésen kedvezményezek beszélgetést meg úgy….mindent is. Viszont olyan szempontból meg mégis csak örülök ennek, mert így legalább kénytelen leszek erőt venni magamon, hogy barátságosabb legyek, bár eddig nem sikerült még annyira. Vagy legalábbis én nem érzem úgy. Mindemellett azok a kétes érzések még mindig bennem vannak, amiket ez alatt a nyár alatt nem tudtam lerendezni magamban. Emiatt kissé kínosan érzem magam fiúk és lányok mellett is. Főleg, amikor a szobánkban vagyunk és megint csak össze vagyok zárva több sráccal is. Ezen, már többször is agyaltam, de jó lenne, ha néha külön szobája lehetne a diákoknak, de persze nem én hozom a szabályokat. Szerencsére, amikor szabadidőnk van, akkor tudok találkozni Ava-val és körbevezetett, már a Roxforton. Még jó, hogy ő már ismeri valamennyire a sulit. Most is miatta kötöttünk ki a szükség szobájában. Ahogyan sejtettem, az iskolában sem hagyott békén, és mindenképpen ki akar faggatni, hogy mégis mi bajom van. Jobb kezemmel a saját balfelkaromra simítok és félre pillantok. Nem igazán merek ránézni… -Nos…igazából nem most nyáron kezdődött ez el, ha nem már egy ideje. - kezdek bele a mondandómba. -Össze vagyok zavarodva, Ava… Elkezdtem megnézni a fiúkat és a lányokat is és egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mi bajom van. Az én koromban az lenne normális, ha csak a lányok után koslatnék, mint minden fiú, de mégis… - próbálom keresni a szavakat, végül az alsó ajkamba harapok és a hajamba túrok. -N-nem érdekes…felejtsd el inkább, amit mondtam.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Talán a közös tanulás még jobban kikapcsol majd és nem fogok folyamatosan a nyáron történteken gondolkodni. Nem mondom, hogy nem találok így is elég elfoglaltságot, hiszen tanulok, zenével foglalkozom vagy a lányokkal beszélgetünk, de vannak a bizonyos csak te magad vagy és akkor aztán pörög a fejed rendesen. Így mikor mondta Sammie, hogy megoldható a dolog akkor csak rá bólintottam. Igaz attól is függ majd gondolom ez, hogy mennyire lesz szabadideje a Blake-val való közös tanulás és a háztársaival való találka mellett. Amúgy is jó móka a közös tanulás egymástól is tanulunk meg olykor el lehet hülyéskedni rajta. Ámbár a következő beszélgetés nem volt a legkedvencebb a részemről. Persze természetes, hogy kiakad, ki nem akadna ki? Mégis vannak dolgok amiken nem tudunk változtatni illetve irányítani sem. Ezek pedig bizonyos emberi érzések. Persze általában a Mardekárosokkal meggyűlik a bajom, hiszen az exem sem volt egy díszcsomagolásban lapuló ékkő. De talán nem mindenki annyira romlott mint amilyennek látszik, legalábbis azt hiszem. Már őszintén néha nem tudom mi a fene megy végig a fejemben és lehet ebben az sem segít, hogy annyi véleményt hallok erről az egészről. Na jó annyira nem sokat… Hiszen Prairie, Damian, Sheilah és Sammie tudnak erről az egészről össz-visz. Bennük meg megbízok teljes mértékben akár az életemet is rájuk tenném. Annyira elvagyok merengve a saját gondolatiamban, hogy a kérdés mellbevág váratlanul ér. Kikerekedett szemekkel nézek rá a döbbenettől és még a hangomat se találom hirtelen. - Tetszeni? Sammie már nem azért, de szerinted úgy néztem ki mint aki vonzódik hozzá a viták közepette? Őszintén eddig a nyárig egyáltalán nem is gondolkodtam ilyesmin vele kapcsolatban. – fintorodom el és megrázom a fejemet. - Talán nem, de két mondás is van erre, hogy a részeg ember igazat mond… vagy az utálat és a szerelem között vékony a határvonal. – nézek most ki a fejemből csak úgy előre elgondolkodva a saját szavaimon. Talán tényleg ennyire könnyű átkerülni erre az oldalra? Esetleg nem is utáltam annyira mint gondoltam? Ah teljesen képzavar van a fejemben és nem bírom kiverni az agyamból! Bezzeg részegen tök értelmes tud lenni hiába akkor is nagy a szája… - De igen, Noah bandájának a tagja. Eléggé kemény fejű és a maga feje után megy szóval még velünk is tök normálisan szóba állt. – vállat vontam erre. Nem mennék messzemenő következtetésekbe, hogy nagy barátok lettünk, de míg Prairie-vel normálisan beszél addig nem lesz gondunk egymással. Amint megbántja az égen csináljon házat ott is a legsarkában vagy megnyúzom. Nem tudom mi a fene fog ebből kisülni úgy nagyjából… valamelyikünknél. Nehéz ez, hiszen konkrétan most teljesen más irányokba kalandozok mint ami az alap felállásunk volt. Én csak abban bízom, hogy a barátaim megbíznak bennem. Lehetséges furcsa vagyok, de nem feltétlen rossz ember mert hozok bizonyos döntéseket. Ezekből pedig mi fog következni még én sem tudom. - Úgy, hogy elveszíted az egyensúlyodat és összeér a szátok! Nem annyira lehetetlen képlet ez. Nem voltam éppen az egyensúly érzékem fénypontján akkor. Amúgy is csak meg akartam rángatni nem és nem magamra rántani… – nézek rá komolyan és kicsit még a kezeimet is széttárom most mint aki nem tudja mit mondhatna még erre. Hiába néz így rám nem tehetek róla, hogy magamra rántottam ahelyett, hogy megcibáltam volna a ruháját. Égnek a szemeim a könnyektől, de talán lassan kezdek megnyugodni. Persze ez nehéz ügy, hiszen talán hisz nekem, talán nem. Mégis én nem érzem úgy, hogy pont egy ilyen ügy miatt kellene érvágást csinálnom egy barátságon vagy bármin. Nem igen lett kicserélve a személyiségem mert történt egy-két dolog a nyáron… az érzelmeim meg konkrétan felborultak mint valami vödör amiből kiömlik minden. Eleresztek egy nagyon mély sóhajt, ahogy kapom továbbra is a dolgokat. Ez annyira bosszantó már most! - Tudom! Mintha nem váltanék szócsatát vele…! Nem igen terveztem odasietni és megkérni, hogy járjunk. Csak... szerelmes vagyok belé ezzel meg nem tudok mit kezdeni. – morogtam most már félig bosszankodva a sírás mellett. Értékelem, hogy félt, de teljesen nem ejtettek a fejemre attól függetlenül mi is a történés. Tudom, hogy milyen és már eléggé piszkáltuk mi egymást most is nem kell ahhoz segítség. Nem nagyon viselkedik úgy eleve mint akit annyira érdekelnének a történtek. Amit egyrészt nem tudok hova tenni és nagyon is bosszant, másrészt pedig bosszant, hogy ennyire átnéz a másikon. Talán mindenkinek bosszantaná a csőrét nem csak a megkönnyebbülés játszana már itt szerepet. - Komolyan mondom Prairie-vel igazi testőrséget fogtok alkotni… Csak nem lesz semmi sem. Amúgy sem hozta szóba eddig meg konkrétan a szóváltások közben sem jött fel. Nem igen tekint trófeának egy mugli származásút. Amúgy sem igazán hallottam eddig olyanról, hogy egyel is összeszűrte volna a levet akár csak úgy egyéjszakás téma terén is… Nem tudom, hogy hány nője volt itt, de nem is az én dolgom, hogy számon tartsam. Amúgy is, ha nagyon akarna ezzel valamit már biztos az orrom alá dörgölte volna. – törölgetem a könnyeimet és előkaparok egy zsepit is, hogy kifújjam az orromat. Értékelem Sammie viselkedését hasonló helyzetben én is megakarnám védeni. Igaz először saját magamban kell teljesen letisztáznom az érzelmeimet és megválaszolni a miérteket. Nagy sóhajt veszek és kifújom azt és megfogom Sammie kezét. - Minden rendben lesz, oké? Hisz a tanulás is a nyakunkon van nem csak a fiúk… - nevetek halkan. Persze talán magamat is győzködni akarom ezzel az egésszel. De jelenleg fáradtnak érzem magamat az egészhez. Azt hiszem megint adtam egy jó adag megemészteni valót a fejemnek. Kath pedig még erről nem is tud… talán ettől félek a legjobban, hogy ő elfordul emiatt tőlem. De bízom benne, hogy nem… hiszen én ugyan az maradtam.
2002 szeptember legeleje Elhiszem, hogy Felicity jót akar számomra, tényleg, de van egy olyan dolog, amelybe nem szeretem, ha bárki is beleszól, az pedig a szerelmi életem. Én és ő egy időben zúgtunk bele egy pasiba, akiről a későbbiek folyamán kiderült, hogy egy vérbeli tahó. Mindketten tapsot érdemelnénk azért a hisztiért, amelyet lefolytattunk egymással annak idején, nekem pedig soha többé nem áll szándékomban egy ekkora hibát elkövetni. Ezért is tartom hát távol a fiúkat magamtól, ez alól pedig Blake sem kivétel. Na, nem mintha bepróbálkozott volna vagy hasonló. És nem, egyelőre még csak meg sem fordult a fejemben, mint valamiféle esélyes lovag-jelölt. Igazán hálás vagyok azért, amiért akkor és ott kihúzott a bajból, de ez nem valamiféle szerelmi románc kezdete. Szerintem bárki más ezt tette volna, még abban az esetben is, ha lány lett volna az a bizonyos illető. - Talán megoldható - dünnyögöm magam elé a gondolataimba mélyedve. Most ugyan van még némi szabadidőm, de a fene se tudja, mikor változik meg ez a helyzet. Szóval igazán bölcs dolog lenne részemről elfogadni Felicity segítségét és javaslatát. Egyedül elég nehéz lenne mindent átvennem és nem szeretnék úgy visszaülni az órákra, hogy nézek ki a fejemből, mert semmi se elég világos számomra. Hát, én gyűlölöm Jenkinst, szóval tényleg nem értem, mégis mi a fészkes fenét eszik benne a barátnőm. Főleg úgy nem, hogy mi is az áldozatai közé tartoztunk annak idején... Őszintén szólva, legszívesebben egy kalap alá venném őt is Felicity exével. Bár - azt el kell ismernem - fizikailag egyszer sem ártott számunkra, de a lelki oldala ennek az egésznek már sokkal, de sokkal összetettebb fogalom a szememben. Bántott minket. Szavakkal. Amelyek néha sokkal jobban fájtak, mint az esetleges pofonok. Az ember nem tehet arról, hogy minek születik, ezt pedig Jenkins képtelen felfogni. Az a kölyök egy éretlen tuskó a szememben, semmi több. - Nem lehet, hogy előtte is tetszett már neked? - bököm ki végül a kérdést némi habozás után és a lehető legnehezebb szívvel egyben. - Az ember még részegen se keveredik össze olyasvalakivel, akit alapvetően ki nem állhat - osztom meg bölcs meglátásomat. Mintha rengeteg tapasztalatom lenne az itallal és az egyéjszakás kalandokkal. Ugyan, Sammie! Életedben nem volt még senkid sem, minek is okoskodsz hát? - Az a srác nem Jenkins bandájának a tagja? - döntöm oldalra kíváncsian a fejem. Mintha láttam volna már a mardekáros sleppel, habár ebben nem vagyok teljes mértékben biztos. Ha viszont az és erről Felicity is tudott, akkor esélyes, hogy tudat alatt ő kereste arra a lehetőséget, hogy összeakadjon azzal a rémes figurával. Mondják, hogy az ember rengeteg hülyeséget tesz, amikor szerelmes, de ez azért már messze túlmutat minden butaságon. Felicity jóformán a szakadék irányába löki magát. - Véletlen megcsókoltad? - hördülök fel, félig-meddig hitetlenkedő képet vágva a szavaim mellé. - Mégis miként lehet valakit véletlenül megcsókolni? Ez már csak mese habbal és igenis bosszant, hogy a legjobb barátnőm ennyire ostobának néz engem. Tapasztalatlan vagyok ugyan a dologban, tényleg nem volt még senkim sem, de azért na... A csókot ismerem, ahogy azt is, miként kell végrehajtani és hát nem véletlenül esik meg. Vagy akarod vagy nem. Nincs arany középút. - Teljesen mindegy, hogy jártok-e vagy sem, de ez akkor se normális! - szögezem le. Tényleg, miért nem egy tanár? Szerény véleményem szerint még az is sokkal jobb lenne, mint Jenkins. - Belegondoltál már abba, hogy mennyire rossz lesz így neked? Ő többre becsüli a származást, mint bármi mást! Tuti nem fog olyasvalakivel leállni, aki nem elég megfelelő a szemében - dobom hátra a hajamat az arcomból a szavaim közben. Nem szeretném megsérteni Felicitiet, de ő és én egy teljesen más világból származunk. Nem vagyunk aranyvérűek, habár az én szüleim mindketten varázshasználók, de akkor is... Nincs messzemenő családfám erről. Pont ezért nem is számítok. És ő sem, bármennyire is hihetetlen. - Majd mellettem ülsz és a lehető legtávolabb kerülünk attól az idiótától - jegyzem meg puffogva. - Én pedig gondosan ügyelek arra, hogy egy pillanatra se válthass szót vele. Ki kell őt verned a fejedből, érted? És ezt nem azért mondom, mert neked sikerült valami, ami nekem nem, hanem azért, mert azt az alakot ismerve, előbb-utóbb ennek is csalódás lesz a vége. Ő esélyesen csak szórakozik veled, te pedig annál jobban beleszeretsz. Nem szeretném, ha ismét nagyot koppannál, tényleg nem. De ez... - sóhajtok egyet gondterhelten. Igen, nehéz ennyi idősnek lenni. Nekem még nincs barátom és nem is volt soha, de Felicity révén bőven van már tapasztalatom ebben a témában. Legalább, valamennyire felkészült leszek, ha egyszer az életben eljutok odáig. - De jusson eszedbe az is, hogy ki volt az a fiú előtte - felelem komoly arcot vágva. - Ahogy arra is gondolnod kell, hogy mi van abban az esetben, ha ez is csak valami hülye móka részéről - teszem még hozzá. - Ki tudja, talán pont arra játszik, hogy hány lányt képes az ágyába cipelni. Veled pedig valamiért még inkább szeret szórakozni. Nem tudom, talán trófeának tekint, semmi többnek. Esetleg fogadtak a haverokkal, hogy hányszor tud majd ágyba csalogatni. Nem tudom, de ez akkor se normális. Jenkins nem az a fajta ember, aki pont sárvérűekkel állna le. Nem, itt valami más van a háttérben. Komolyan valamiféle kellemetlen tréfára gondolok jelen pillanatban is, amitől feltett szándékomban megóvni a barátnőmet. Nem szeretném ugyanis, ha ismét csalódnia kellene.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Inkább megadom magamat mielőtt ezen verjük össze a port, hogy melyikünk pontosan mit is szeretne. Persze a srácot nem ismerem… talán még nem is láttam, vagy igen és jelenleg nem ugrik be a dolog. Viszont Sammie-nek tényleg csak jót akarok, hiszen szinte a testvérem. Annyi mindenen mentünk már keresztül még odahaza is főleg az én verekedős dolgaim miatt… Viszont akkor is csak védtem magamat a srácoktól, volt elég bajom velük. Valahol még hiszek a szerelemben és mégsem, hiszen az exemmel jól megsütöttem a számat. Gondolom nem hiába érezzük azt egy másik ember iránt amit érzünk és nem kukába dobható ez az egész. Ezért is szeretném, hogy egy nagyon jó srácot találjon ő aki tényleg megtudja becsülni majd. Nem mintha nekem akkora nagy tapasztalatom lenne a srácoknál, hisz sosem voltam a fiúk után futkározó típus. Legtöbbször a könyveket bújom ezért is volt csak egy barátom az évek alatt. - Nem fogsz, ne aggódj, hisz ketten csak megoldjuk. Ez természetes, igaz néha az órán is elég érdekesen néz ki minden. – nevetek fel halkan ezen és megrázom a fejemet. Viszont majd segítek neki és akkor csak nem lesz semmi gáz ezt illetően. Igaz ki tudja, hogy mi a fene vár még ránk amikor elérjük azt a drága jó egyetemet. Állítólag több gyakorlati óránk lesz mint elméleti, de hát ez nem éppen azt sugallja, hogy még jobban igyekeznünk kell? Nem mintha bánnám jó akarok majd lenni a szakmában és amúgy is ez is egy bizonyítási lehetőség. - Miért ne? Hiszen van bőven mit átnéznünk így mindent elővehetnénk, nem? Majd elővesszük azt előrébb ami nagyon nehéz. – vetettem fel neki ezt az ötletet. Minél előbb átnézzük annál jobb és tudjuk gyakorolni is. Én magam pedig elfogom foglalni az agyamat a tanulással és nem a gondok pörögnek újra meg újra át rajta. Jól érzem e magamat a vallomás miatt amit most lepakoltam Sammie-nek? Egyrészt határozottan könnyebb, nem kell előtte hazudnom. Másrészről nehéz, hiszen egyáltalán nem egy könnyű esetbe vágtam bele a fejszémet. Nem mintha bele akarnám vágni vagy ilyesmi… inkább csak ami történt az egész nem könnyű főleg magamban hova tennem. Káosz van a gondolataim között és általában a zene vagy a parfümkészítés kapcsol ki, esetleg a tanulás na meg, ha barátokkal vagyok, Prairie, Sammie és a többik vagy Damian-nel és Sheilah-val. A felvetése miszerint nem szerettem bele… nos én szeretnék a legjobban hinni ebben! Oh, de mennyire szeretnék, de akibe nem vagy szerelmes nem igen gondolsz rá napjában többször. Főleg nem úgy, hogy most kétes érzések dúlnak a lelkedben. Igaz azt szokták mondani, hogy a szerelem és a gyűlölet között vékony a határ… - Szerintem a fesztivált nem kell részleteznem azt már elmeséltem… Pia ennyi az egész aztán csak megtörtént. Daiki bulija viszont… először meg sem láttam, hogy ott van. Prairie-vel mentünk ketten és próbált ügyelni rám, de mikor kimentem levegőzni a gangra ott pedig valahogy… odakeveredett. Szóváltásunk volt… - akadok meg mert hát igen ott is majdnem volt valami. Fura volt az egész helyzet, de csak megrázom a fejemet. - Egy jó pár órára el is kerültem más merre mászkáltam, jól éreztem magamat aztán kimentem a mosdóba. Mikor kijöttem megint belebotlottam mert azt hittem Prairie jött utánam merre kódorgok sokáig és a sör rajtam landolt amit tartott… Megint vitáztunk én megráncigáltam vagyis akartam és véletlenül elveszítettem az egyensúlyomat, jött ő is és bezuhantunk az egyik szobába én meg véletlen… megcsókoltam. Próbáltam azután szabadulni meg átakartam öltözni, de nem ment és végül egyik dolog követte a másikat… az ágyban kötöttünk ki. – mesélem el hiszen tök mindegy mi van tudnia kell. Azzal meg én magam is tökre tisztában vagyok mit tart a mugli születésűekről. Én ne tudnám?! Többet vitatkoztam vele az évek alatt mint amit megtudok számolni a két kezemen, hiszen sosem hátráltam meg. Meghunyászkodásról meg hallani se akartam. Nem abból a fából faragtak, ha belém kötnek akkor ne adjam vissza a kölcsönt. - Jézusom! Egy tanárral?! Az még hibbantabb ötlet lenne meg úgy őszintén egyik sem valami kecsegtető… Sammie én sem tudom teljesen mit érzek, érted? Két hang van bennem és teljes masszává váltak a gondolataim. Amúgy sem vagyunk együtt csak lefeküdtünk egymással. Ezt nem nevezném járásnak vagy összejövésnek. Láttál minket mostanában? Mint kutya és a macska esete. Nem igen változott sokat a dolog, vagy direkt nem is foglalkozik vele… vagy tudja a fene. Volt már azóta szóváltásunk azért hiába szeptember eleje van. – tényleg nem igazán tudtam hova tenni ezt az egészet és valahol ez is foglalkoztatott. Mármint csak nem lehet amnéziás… gondolom én. Na nem mintha most ez segítene azon, hogy Sammie mennyire fel van tüzelve konkrétan erre és ezerfokon mérges és társai. - Amúgy is már annyi mindent átéltünk… pedig még csak most tapossuk majd a tizenhetet! Na jó nem annyira hű, de nagy dolgok. Viszont nekünk szerintem igenis azok, hiszen ez is erősítette a barátságunkat. – mondom ám amit mond, hogy kerüljem szinte már felnevettem ezen az abszurd dolgon. Egy évfolyamtársat akivel konkrétan majdnem ugyan azok az óráink mégis, hogy a búbánatos picsába kerüljek? Ha nem lesz hirtelen láthatatlanná tévő köpenyem esélyem sincs. - Megpróbálhatom, de évfolyamtársak lettünk itt nincs már vagy-vagy. Viszont az érzelmeimet nagyon le kell tisztáznom még, ha nem akarom bevallani azt sem, hogy lehet tényleg… nem csak érzek valamit hanem… érted. Beleszerettem… - törölgetem le a könnyeimet. Nem tudom mi lenne a legjobb döntés, beszélnem Noah-val és valahogy a végére járni a miérteknek, vagy… tényleg kerülni, ahogy Sammie kéri. Megértem a nézőpontját, nem erről van szó, hiszen elég sok borsot tört már az orrunk alá a dolgaival meg piszkált is rendesen. De az érzelmeimet sem dobhatom ki az ablakon, amúgy sem így működik az egész, hogy gondolok egyet és már nem érzek semmit. A szerelem olyan dolog, hogy megérkezik és nem ír kérvényt az elfogadásra. Kész agybaj az egész! Meg kell először magamban rágni teljesen ezt az egészet és nem elutasítani egy lehetőséget sem. A hajamba túrtam próbáltam nem sírni, de még a könnyeim eléggé csordogáltak, hisz nem könnyű egy ilyet csak úgy megélni. - Tudod… biztos úgy érzel, hogy teljesen megőrültem vagy ilyesmi. Komolyan mondom teljesen megértem, de… nem tudom megfogni az egészet egyenlőre. Én ettől nem változom meg és nem nő hat fejem… mert érzek valamit iránta. Az pedig, hogy mi fog történni ezután a fene sem tudja. – rázom meg a fejemet újra letörölve a könnyeimet és nagy levegőt véve szaggatottan eresztem azt ki. Aki azt hiszi bárki élete könnyű nagyot téved. Ez sohasem lesz könnyebb, sőt! Csak bonyolódik szépen fokozatosan. Viszont lehet megkéne fejtenem Noah miért játszik teljesen emlékezet kiesőset.
Azt azért szögezzük le, hogy csak azért nem fogok senkivel se összejönni, mert megmentett egy veszélyes helyzetből. Különben is, egy darabig elegem van a fiúkból és Blake egyébként sem az az ismerkedős típus. Szóval nálam egyelőre pasi-stop van. Még Felicity méregetése sem hat meg igazán, mert egyszerűen szándékomban áll hanyagolni a témát. Majd jön, amikor itt lesz az ideje és amúgy meg így érzem magam tökéletesen. Szabadon. Barátnőm példáján okulva pedig szintén óvatosabb vagyok. Én már nem lennék képes ennyire könnyedén kilábalni egy bántalmazó kapcsolatból sem. Ahhoz nem vagyok elég... hm... tökös? - Nem zárkózom el, csak hallgatok a józan eszemre is - csóválom meg a fejem rosszallóan. - Hidd el, Blake nem az a csajozós típus, szóval kérlek, ne magán akciózz itt nekem - vetek egy jelentőségteljes pillantást Felicity irányába. - És attól, hogy neked beindult a szerelmi életed, az enyém még várathat magára, nem igaz? Hol van az megírva, hogy mindenkinek egyidősen kell bepasiznia? Felicity néha hajlamos a párkapcsolatot egy kalap alá venni a boldogsággal, de ez nem mindig helyes megközelítés. Én egyelőre a tanulmányaimra szeretnék koncentrálni és igen, érdekelnek a fiúk, ettől függetlenül azonban nem keresem mindenáron a leendő nagy Ő-t. - Vért fogunk izzadni vele - biccentek egyet helyeslően, habár az nem kerülte el a figyelmemet, hogy barátnőm gondolatban ismét nem itt járt. Talán még csak a Föld nevű bolygón sem. - Nekem most annyiból könnyebb, hogy van elég időm a tanulásra, de a tankönyvek alapján leírt elméletet elég nehéz átültetnem a gyakorlatba - sóhajtok egyet, hiszen a varázslatok csuklómozdulatai elég bonyolultan vannak taglalva. Az első és második évfolyamban még nem annyira vészes, de mi már rég nem tartunk ott. Sokkal, de sokkal könnyebb, ha egy tanár mutatja meg és magyarázza el. - Igen, akár már ma is -[/b] mosolyodom el szélesen, habár van egy olyan sanda gyanúm, hogy griffendéles barátnőm nem pont a mai napot szeretné erre áldozni. Talán megint sikerült kapnia egy büntetőmunkát, ami mostanában igen szép hagyománnyá nőtte ki magát esetében. Nem tudom, mitől bolondult meg ennyire, de esélyesen fogható a hormonokra. A kamaszkor hibája, ebben biztos vagyok. Örülhetek annak, hogy engem nem sikerült teljesen lesepernie a lábamról. A hír, miszerint ő és Jenkins valamilyen szinten egy párt alkotnak, teljes mértékben a földbe döngöl. Megfogadtam ugyan, hogy soha többé nem veszek össze vele egyetlen fiún sem, de ez már megint olyasmi, amit képtelen vagyok csendben és engedelmesen legyűrni magamban. Kiakaszt a gondolat, ahogy azok az emlékek is megviselnek, hogy miket tett velünk az a srác annak idején. Amiket a fejünkhöz vágott... Hogy szeretheti mégis őt Felicity? Mégis miként? - Oké, nagy levegő és gondoljuk át a helyzetet, rendben? - hunyom le a szemeim, majd megdörzsölöm a homlokom, mintha ezzel a mozdulattal bármilyen szempontból is előrébb lennénk. - Talán nem is szerettél bele, egyszerűen csak öntött valamit az italodba vagy nem is tudom... - találgatok, amely feltételezés elég vérszegény részemről, de egyelőre nincs ennél jobb ötletem a történteket illetően. Ráadásul, Jenkinsből és a bandájából egy ehhez hasonló húzást simán kinézek. Felicity könnyei egyelőre nem kötik le a figyelmem. Látom ugyan, hogy sír, de a szavai hallatán annyira leblokkoltam, hogy nem ugrom neki megvigasztalni őt. Inkább a megoldáson töprengem jelenleg is. Mert ennek kell az elsőnek lennie, nem igaz? - És mégis miként sikerült egy ágyba keverednetek? - csusszan fel a szemöldököm a homlokom közepére. - Ő utálja a hozzánk hasonlókat, mi pedig ki nem állhatjuk őt. Szóval? - nézek rá kérdőn. Rettentő rossz passzban van, látom én rajta, de ez az egész hülye ügy akkor is magyarázatért kiált a szememben. Nem szeretném Noah Jenkinst a barátnőm közelében tudni. Nagyon nem. Mert tényleg nem hiszek abban, hogy a srác érzelmei a helyükön lennének egyáltalán, ezt pedig Felicitynek is sejtenie kell valamilyen szinten. - Vagy egy Jenkins-elleni itallal többre mennénk - sóhajtok egyet gondterhelten. - Nekem tényleg mindegy, kivel jössz össze, csak ne vele - jelentem ki határozottan. - Akár egy tanárral is kavarhatsz, de pont ő... Ez egy elég ostoba döntés volt még tőled is, ugye tudod? Próbáld meg valahogy leállítani ezt az egészet. Tudom, hogy nem egyszerű, de Jenkins mellett se lenne jobb sorsod egy fokkal sem. Ne vegye már el ismét az eszedet a szerelem! Hallottam már, hogy az ilyesmi vak és nem válogat, de hogy ennyire rossz döntésekbe taszítsa az embert... Ez azért már határozottan sok. Felicity pedig kifejezetten megbánhatja még, hogy azt a fiút szemelte ki magának. Miért van az, hogy az emberek többsége ennyire nem gondolkodik? - Nem veszünk össze. Azon az idiótán nem - csóválom meg a fejem. - Segítek lekoptatni, rendben? - Mert le akarja, igaz? Nem szeretheti igazán! - Kerüld el egy kis időre, Felicity - szólalok meg csendesen. - Ha lépten-nyomon belé botlasz, akkor aligha leszel képes elfelejteni őt, de ha nem keresed a társaságát, akkor nem lesz gond. Megteszed a kedvemért? Az ő boldogságának kellene számomra fontosnak lennie, de úgy érzem, akkor lenne igazán boldog, ha nem kellene Jenkins mellett lennie. Az a gyökér bizonyára megkeseríti majd az életét és úgy bánik majd vele, mint az előző. Ezt azért határozottan nem szeretném és leszek én most a józan esze, ha már a sajátja ilyen szépen csendben hagyta. - Ő a rossz ember, nem te. Inkább áldozat vagy, amiért megszeretted őt - jelentem ki határozottan. És így is gondolom. Felicity ismét csapdába esett. Ezúttal pedig Jenkins a háló, amely elkapta.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Amikor próbálja letagadni, hogy nem a lovagja csak viccesen megforgatom a szemeimet. Komolyan gondoltam azt, hogy talán lehetne is közöttük valami. Ugyan már azért neki is kijár bőven a boldogságból nem kell csak úgy nézni a semmibe folyamatosan. Így kicsit összehúztam a szemeimet úgy fixíroztam a kisasszonyt. Jobban örülnék, ha már kifogna valami értelmes srácot aki megbecsüli és nem a kihasználásra megy. Megérdemelné végre, csak remélni merem, hogy a balszerencsémből nem ragasztottam ő rá is. Így is elég lehetett ez a vámpíros szarság is így összességében. - Ugyan már, hiszen nem kell ettől az eshetőségtől elzárkóznod! Sosem tudni, hol kopogtat a szerelem. – vigyorgok rá mint egy kislány aki a mesében olvasta ezt. Mégis agyam hátsó szegletében a saját magam gondja is kezdi kérvényezni a figyelmet a megoldás útján. Na nem mintha erre lenne bármi ésszerű vagy értelmes megoldás, nem igaz? Figyeltem biccentését és úgy látszik kezd most visszatérni a régi önmagához amire elmosolyodom egy kicsit és próbálok megnyugodni. Itt van, jól van. Nem lett szerencsére nagyobb baja, remélhetőleg az emlék is majd némiképp elhalványul és egy tanulságos emlék marad semmi több. Megint elkalandozom mire kicsit elhúzom a számat, de rendezem azonnal az arcvonásaimat amint megszólal szinte majdnem megugrok. Ah jesszus! ennyire elmélyedni a gondolataimba tiszta ciki. Mikor kimondja, hogy szerinte kirúgták a csajt én helyeslően bólintok, nem akarom nagyon húzni neki ezt a témát, gondolom nem a legkényelmesebb erről beszélgetni. Amikor az órákat megemlíti sikerül egy grimasz ami inkább vicces mint nem bosszús. - Igazából néha nem olyan vészesek, de most kezdik igazán a nyakunkba szakítani a dolgokat. Viszont ezen nem is csodálkozom, belegondolsz elég hajrás év lesz ez és félő megfogunk szakadni az egész alatt. De majd amúgy is tanulunk együtt is megint, nem? – nézek rá érdeklődve kis mosollyal. Még tavaly kezdtük el ezt én pedig jól el vagyok ezzel. Igaz amikor sikerül benyelnem egy-egy büntetőmelót akkor kénytelenek vagyunk néha napolni a dolgot, de mindig behozzuk az elvesztegetett tanulást. Ez gondolom most sem lesz másként, igaz eléggé örülnék, ha nem nagyon kellene büntetőt kapni, de hát embert tervez… aztán jön a sors és jól nyakonver. Amikor teljes lángon kezd kiakadni a vallomásom miatt, hát nem éppen a legjobban érzem magamat a bőrömben. Nem azt mondom, hogy nem jogos a kifakadása, de vannak dolgok amiket akárhogy akarsz nem tudsz kontrollálni. Azt sem tudom miért kellett így történnie, miért hozott így össze a sors vele? MIÉRT?! - Tudom! – fakadok ki és érem most már megint kezd erőtvenni rajtam a pánik. Oh hány álmatlan éjszakám volt nekem emiatt! Damian-nel is próbáltam átbeszélni nem egyszer ezt az egészet hátha válaszra lelek, konkrétan nyáron nagyjából ő kapart össze. Prairie és Damian tudott eddig a titkomról, de Sammie-t semmiképp nem akartam kihagyni sem pedig becsapni. Olyan nekem mint egy édestestvér… Annyira bonyolult ez a szerencsétlen felnőtté válás! Én csak… nem tudom. Ennyi az egész olyan mintha az agyam és a szívem ketté húzna és nem bírom egyensúlyba hozni. Teljes elmebaj az egész és félek teljesen beleőrülök. - Nem azt mondom, hogy nem volt egy részről hiba, oké?! A nyáron konkrétan már becsavarodtam ettől, nem aludtam. Főleg a Daiki-s buli után. Nem akartam én senkinek rosszat, oké?! Se neked, se senkinek, de ezt a dolgot nem tudom irányítani, hiába akarom! Rühellem őt, mégis vonz. Merlinre nem tudom mi történik velem! – folytak a könnyeim megállíthatatlanul már. A helyzetből okulva jobbnak láttam már bogyót is beszerezni biztos ami biztos alapon. Nem mintha valamire is számítanék! Isten őrizz! Itt csak nem tudunk olyan szituba keveredni vele, főleg, hogy valószínűsítem halálra fog idegesíteni megint. Remegő kezekkel próbálom nyugtatni magamat szinte lefagyok amikor Sammie nekem szegezi a kérdést. Tök egyszerű én mégis most úgy kapom rá a tekintetemet mintha kísértetet látnék. El is fehéredem rendesen és némán sírok. Nem lehet! Nincs! Ennyire kicseszettül kegyetlen nem lehet velem az élet! Egy ideig talán esélyes, hogy kivételesen én a nagyszájú kisasszony elájulok de inkább még jobban elfog a sírás. - Nem! Lehet… talán… nem tudom! Oh Sammie! Miként sikerült ezt is jól elcsesznem? Nem mintha kértem volna ezt az egész szarcsomagot. Beleszerethettem volna egy… mit tudom én könyvimádó csendes srácba! – hajamba túrok elcsukló hangon. Az pedig amit mond egyrészről nagyon is igaz, de másrészről csak még jobban ront ezen az egész katyvaszon. Rá nézek tehetetlen fájdalommal a tekintetemben. Szerinte nem próbáltam én ezt eltakarni? Elfelejteni? Kitörölni? Oh! Dehogynem egészen eddig a szerelem gondolatára hajlandó sem voltam gondolni. Lehet amúgy is csak a vonzalmat gondolom annak? - Lehet, nem tudom. Bár nem hiszem, hogy pont egy „sárvérűvel” csak ezért ágyba bújna. Előbb harapná le a karját tudod nagyon jól, hogy savaz mindenkit aki mugli szülőktől származik. Bár én már nem tudok semmit. Csak elegem van ebből a szarságból. Mintha vonzanám a kicseszett Mardekárosokat… - fújok egyet és hátra hajtom a fejemet nagyokat nyelve majd keresni kezdek egy zsepit így is már valószínűleg full vörös a szemem. Na jó, nem mindegyik egy gyökér, hiszen ott van Juniper is aki tök értelmes. Miért van az, hogy szerelmi bájital van, de valami antihatású nincs? Ha van is akkor tök veszélyes és esélytelen, hogy megpróbáljam. Azért öngyilkos szándékaim még nincsenek. Egyáltalán van még olyan a földön aki azért sír kibe szeretett bele vagy csak én vagyok ilyen idióta? Hiába próbálkozom nem bírom megbánni azokat a pillanatokat. Rossz ember lennék ettől? Nem hiszem, legalábbis nem gondolom, hogy emiatt feltétlenül a pokolra kellene mennem. A könnyeim még mindig csak úgy jönnek, nem bírom leállítani hiába itatgatom a zsepivel. - Lehet egy olyan italt kéne kikevernünk, hogy kerülje el a baj az illetőt, ha megissza legalább 24 óráig. – nyögöm ki kissé epésen leginkább magamra haragudva. Mély levegőket veszek, próbálva lehiggadni, de látszik rajtam, hogy egyáltalán nem érzem magamat a legjobban. Nem tudom mit tehetnék, őszinte akarok teljesen lenni Sammie-vel, megbeszélni vele ezt az egész… poklot. Tudom nem a legjobb döntésekbe vetem magamat bele, de talán már ez lesz a védjegyem is. - Nem akarok emiatt veled összeveszni Sammie… elég volt nekem amiatt a nyomorult miatt tavaly. Csak… nem akarok hazudni neked érted? Olyan vagy nekem mint egy ikertestvér még, ha én vagyok a problémásabb fél is… - rázom meg a fejemet kicsit szipogva és gyűrögetem az anyagot ujjaim között. Csodálatos! Mikor voltam én ennyire összetörve utoljára? Már idejét sem tudom igazán! - Tudod mi a legszarabb? Jó volt azzal a gyökérrel… az. Amit az első nyomorultról elmondani nem lehetett… az inkább trauma. Nem mintha ez nem lenne az, hogy pont azzal… fekszem le és kezdek érezni valamit akit megfojtanék egy kanál vízbe vagy úgy megütném, hogy feldagadjon valamije! – nevetek magamon keserűen. Az-az igazság, hogy félek. Egész nyáron ezt próbáltam elhessegetni, vágyra fogni. Nem mintha most nem azon küszködnék. Szerintem még az is jobban néz ki, aki a Tiltottrengetegben sétál egyet dalolva. - Rossz ember lennék? Amiért… pont ő az? – kérdezem meg remegő hangon, olyan halkan mintha attól félnék, hogy az egész iskola meghall engem. Nézem barátnőmet elkeseredve, akárhogy csavarom az érzelmek nem kapcsoló alapján működnek. Jön és kész.
Bármi is volt ezzel az iskola szándéka, azért - valljuk be - valamilyen szinten érthető. Nem hibáztatom a vezetőséget a történtekért, habár tényleg nem értem, miért hagyják, hogy egy friss vámpír kószáljon a folyosókon. Azokkal semmi bajom sincs, akik képesek uralkodni a vérszomjukon, de ez a lány láthatóan nem volt önmaga. A csodával határos, hogy pont velem akadt össze és nem valaki mással. Na, nem mintha annyira örülnék ennek a véletlennek. A hideg is kiráz attól a gondolattól, hogy ennek sokkal súlyosabb következményei is lehettek volna. - Milyen lovagomnak? - kerekedik el a tekintetem Felicity szavai hallatán és sikerül elég szépen el is pirulnom a szavai hallatán. - Nehogy a fejedbe vegyél valami butaságot! Én és ő... Nem vagyunk semmik egymásnak - csóválom meg a fejem, hiszen Blake csak korrepetál, semmit több. Az, hogy pont ő volt a támadás idején a közelben, még semmit se jelent. Elég mogorva a srác, néha komolyan az őrületbe kerget, megint máskor pedig jól ki lehet jönni vele, de tényleg nincs semmi se köztünk. Még csak az hiányzik számomra, hogy Felicity megpróbáljon összehozni minket egymással. Igen kínos helyzet lenne Blake előtt tisztára mosni magam és azt bizonygatni, hogy a barátnőm egy komplett idióta, semmi több. - Bizonyára ez lenne a legjobb - biccentek egyet, miután sikerül úrrá lennem az iménti zavaromon, de azért néha-néha még megjelenik előttem Blake arca, amit nagyon nem tudok mire vélni magamban. Mindenesetre, igyekszem normális képet erőltetni magamra és nem arra gondolni, hogy az életemet mentette meg és egy kis ideig a karjaiban tartott és... áh! Felejtsd el, Sammie, a srác egyértelműen nem szociális alkat. - Egyértelműen kirúgták - vonom meg lazán a vállamat barátnőm szavai hallatán. Bizonyára nem dicséretet és oklevelet kapott a tetteiért, mert abban az esetben én leszek az első, aki csomagol és távozik innen. Nem áll szándékomban ismét összefutni vele, pont emiatt járok ritkán bármerre is és ez volt az oka annak, hogy Bimba professzor még javasolt némi pihenőt számomra. Az iskolába ugyan vissza kellett jönnöm, egyelőre azonban nem kell megjelennem az óráimon. De muszáj lesz előbb-utóbb összekaparnom magam és helyrebillennem, mert ez az állapot sem tarthat örökké, bármennyire is szeretném. - Nagyon nehezek az órák? - pillantok barátnőmre, némileg tartva a válaszától, hiszen sejtem, hogy most mennyi mindent követelnek tőlünk. Közeledik a véghajrá, lassan tudnunk kellene, milyen szakirányba indulnánk tovább, nekem azonban még ötletem sincs. Amúgy is üres az agyam a sok leckétől, ez pedig kimerít. A kviddicsben se vagyok képes teljes mértékben odatenni magam, ami szintén nem jó. Anyu ugyan nyújtott némi lelki támaszt a nyári szünet folyamán, de még így se sikerült maradéktalanul feldolgoznom a történteket. Ez elméletileg normális, de én kételkedem ebben. Komolyan annak kellene lennie? - Neked elmentek otthonról! - nyögöm ki döbbenten, amint ő is közli, voltaképp mi is történt vele a szünet alatt. - Ennyire még te se lehetsz meggondolatlan! Noah Jenkinsről beszélünk, Felicity! Arról a Jenkinsről, akit ki nem állhattál eddig! Hiszen folyamatosan azt hallgattam tőle, hogy mennyire utálja és hogy kedve lenne felképelni azt a beképzelt majmot. Amióta az eszemet tudom, piszkál minket. Erre nincs semmi mentség sem. Annyira még nem is néz ki jól, mint gyakran hiszi magáról... - Hát igen, ez már csak így szokott működni - suhan át egy halvány fintor az arcomon a meséje hallatán. - Te pedig nyilván kézzel-lábbal védekeztél ellene, gondolom én... - állapítom meg némileg gúnyosan. Remek. Nem állt szándékomban a történtek mellett még a legjobb barátnőmmel is összeveszni, de elég nagy hülyeséget művelt, ezt be kell látnia magában. Összefeküdni azzal, akit zsigerből utálunk... Nem hiszem, hogy normális ez a helyzet. Esetleg tévednék és én gondolom rosszul? - Mi az, hogy ne akadjak ki? - hápogok döbbenten. - Még jó, hogy nincs gyerek, de mégis mit értesz az alatt, hogy ne akadjak ki ezer fokkal? Eszednél vagy? Nem, ő csak ne nyugtasson engem, mert annál inkább felidegel ez az egész helyzet. Néha komolyan úgy érzem, hogy kettőnk közül én vagyok az egyetlen, aki valamennyire az agyát is képes használni. Nincs az az alkoholmennyiség, amely erre mentség lenne. - Te beleszerettél? - esik le az állam, szinte hallom, ahogy koppan, de igyekszem nem olyan képet vágni, mint aki nem érti a szerelem fogalmát. Oké, ennek tényleg nem lehet parancsolni, de akkor is... Próbálkozni kell! - El kell őt felejtened, mert ez tuti valami hülye csapda részéről - harapok tűnődve az ajkaimba. - Talán ő is le szeretne járatni téged, nem gondolod? Csúnya vége lesz még ennek, azt garantálom - csóválom meg a fejem. Bár ne lenne igazam!
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Nem tudom, hogy tényleg az volt e az iskola célja, hogy ne legyen pánik vagy csak a hírnevet védték. Ez elég kétélű fegyver szerintem amit valljuk be nehezen lehet nem rossz néven venni per pillanat. Magamban elnyomok egy sóhajt, hiszen nem akarom még jobban belenyomni ebbe az egészbe így is elég nagy baj a számára, hogy mindent megkellett élnie. Mégis féltem őt és hiába fakad most ki rám nem változtat a véleményemen. Olykor többször meg kell gondolni kin segít az ember mert nem tudhatja mi vár rá. - Jól van szélvész kisasszony. Tudom, hogy te vagy az angyalka, de azért néha kétszer meg kell gondolni te is tudod! Gondolom a lovagodnak is meg volt az oka amiért ezt mondja, de nem fejmosásnak szántam úgyhogy csigavér. – sóhajtok fel. Istenem hát mit kezdhetnék én ezzel a lánnyal? Egyszer tényleg az lesz a veszte mert mindenkin segíteni akar én hiába próbálom védeni a fenekét. Jó persze nem azt mondom imádom ezt az oldalát, de valljuk be nem csak mi emberek vagyunk itt. Vannak sellők, vámpírok, vérfarkasok és miegymás amire figyelnünk kell. Nem azt mondom, hogy lenézem őket vagy félek tőlük, de nekik is megvannak a rosszabb napjaik és nem mindegyik egy kedves cukorfalat, hiába akarjuk ezt. - Ki tudja, lehet tényleg nem látod többet, azt hiszem az lenne a legjobb. Igaz nem tudni miként is kezelte le pontosan ezt az egész szituációt az iskolai vezetőség. Viszont ígérd meg vigyázol magadra. – mondom neki halálos komolysággal. Tényleg féltem őt, nem egy kis kerti sétát tett azt valljuk be és nem is tudom, hogy ez meddig hagy nyomot majd a lelkében. Lehetséges örökre, akár sosem heveri ki teljesen ezt az egész mizériát. Merlinre, hogy velünk mindig történik valami ilyesmi! Bár én szerintem meg se szólaljak az érzelmi viharral ami bennem van ezután a nyár után. Úgy érzem néha magamat mintha két személyiségre szakadnék, többet gondolok a dolgokra mint kellene és egyáltalán nem is bánom. Miért ilyen nehéz minden? Szerintem úgy viselkedek vele most mint valami édesanya aki mindenre rá akarja beszélni a kicsi lánya lelkét és szinte már túlfélti. Viszont nem tudok mit kezdeni ezzel az énemmel sem. Most örülnék igazán annak, ha egy házba kerültünk volna jobban mellette tudnék lenni és tartani rajta a szememet. Persze ez nem azt jelenti, hogy szünetekbe nem tudunk találkozni vagy ilyesmi, de egy klubhelyiségben tartózkodás azért mégis csak más tészta. EZ az év pedig igen csak nagy mérföldkő a tanulásunk szempontjából főleg az egyetemi jelentkezés miatt. Na meg valljuk be, hogy jó lenne egy jó munka hely is és egy igen csak jól sikerült R.A.V.A.S.Z. vizsga eléggé nagy benyomást tud kelteni bárkiben. - Jobb is, hiszen nem jó egyedül mászkálni. A pihenésnek hála pedig nagyobb lendülettel tudsz majd nekiveselkedni a vizsgára tanulásnak. - ami valljuk be, hogy nem rossz dolog igaz én már a fél könyvtárat kezdem kivenni a különböző tantárgyak miatt pedig még csak szeptember legelejében sétálunk. Azt hiszem nem csak a zenébe próbálok én elbújni, hanem a tanulásba is mint valami mentőövben. Amíg elfoglalom az agyamat addig nem kell amiatt félnem, hogy Noah miatt elkalandoznak a gondolataim. Legalábbis a történtek miatt… nem is a személy. Dehogy. Hát azt hiszem itt a színvallás ideje így megadom a választ a kérdésére, hogy mit is csináltunk. Nem éppen malompárbajra hívtuk meg egymást egy jó kis vajsör mellett közbe mogyorót vagy ropit szemezgetve mint két öreg cimbora az már biztos. Rá nézek tényleg elveszetten mikor rá kérdez a dolgokra és elmesélem azért, hogy mi is történt. Ámbár a visszakérdezés az már mindent elárul. Ha most ettől nem kap még egy sokkot akkor semmitől! - Lefeküdtem vele a nyáron… többször is. – nyögtem ki megint neki és nagyokat nyelek. Hát ez aztán frappánsan sikerült. Az utána jövő szóáradat meg hát valljuk be, nem lepődök meg rajta. Minimum elmebajosnak nézném magamat a dolog után akinél valami félre ment számításban. - Igen az a Noah Jenkins! Nem hiszem, hogy még egy ugyan olyan futkorászik a világon mint ő! – fakadok ki most én kivételesen. Oké, Damian-től is megkaptam a fejmosást már ezért, hogy mi a fene ütött belém leginkább a nyáron ő lapátolt össze Prairie mellett. Hiszen Sammie-t nem akartam terhelni ezzel, de neki sem akarok hazudni. Egy kicsit behúzom a nyakamat azért a mérges tekintet láttán. Nem nagyon örül az már egyszer biztos és szerintem örülhetek ,ha nem keres nekem minimum valahol egy jó kis helyet az elföldelésemre. Nem akarok most Noah miatt is összeveszni vele. - Csak sört… meg… utána ezt… meg azt. El akartam felejteni, hogy ott van. Vagy azt, hogy veszekedtem vele és pont mellettünk volt a sátruk is. Egyszerűen csak jött, oké? Kint voltam, énekelgettem magamban hallgatva a zenét. Ő megjelent és a többi történt magától. – annyi részletet lehagyva, hogy konkrétan Noah húzott vissza mert én megakartam lépni részegen. A Daiki házában rendezett buli meg hát… igen. Az volt aztán a spontán téma! - Izé, Daiki házában… az valahol elmaradt… khöm… - kicsit megköszörültem a torkomat és doboltam a térdeimen kicsit fészkelődve, de úgy néztem rá most minimum mint egy elárvult kismacska. - De! Nem történt úgy… semmi. Mármint nincs gólya meg ilyenek szóval ne akadj ki ezerfokkal. – próbálom menteni a menthetőt, de valljuk be kb annyira áll jól a szénám mintha kint állnék egy nagy viharban feltartva az esernyőmet és imádkozom, hogy máshol csapjon le a villám és ne belém. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy tényleg nem bántam meg a dolgot és nem értem, hogy miért. Megérintettem most én a nyakamat és elveszettnek éreztem magamat. Nem tudtam már sírjak vagy nevessek magamon. Leejtem kezemet az ölembe úgy nézek Sammie-re. Reménykedem benne, hogy elég erős a barátságunk ehhez. Lehet önző tőlem, de szükségem van rá. Sírni pedig nem akarok pont most, végén úgy érezné ezzel akarom megváltani a kedvességét mégis érzem, hogy kezdik égetni a szemeimet a könnyek így lenézek inkább a kezeimre. - Nem azt mondom, hogy ne légy mérges mert elhiheted a nyáron konkrétan már őrületig pörgettem ezt az egészet magamban. Nem tudok rendes választ vagy magyarázatot az egészre. Lehet kifogásnak tűnik, de valahogy totál más volt akkor. És… nem tudom. Egyszerűen nem tudom mi van bennem, vagy csak nem akarom beismerni… - mondom felpattanva és járkálni kezdek. Olyan dolgok az érzelmek amit egyáltalán nem tudsz megmagyarázni hiába szeretnél. Ha jön a kémia akkor jön és nincs parancsszó a lekapcsolására. Azt hiszem ez volt az egyik olyan dolog amit most Noah-val kapcsolatban megtanultam. Elég betegül hangzik, hogy utálsz valakit és megtudnád fojtani… mégis vonzódsz hozzá. Megrázom a fejemet megállva a saját gondolataimra és úgy sandítok Sammie-re. Mikor elkezdenek a kósza könnycseppek utat törni maguknak megtörlöm a szemeimet. - Emlékszel a tavalyi beszélgetésünkre? Mikor beszélgettünk kihez milyen srác illene. Azt hiszem vonzom a rosszfiúkat. – próbálom kicsit viccesebben elütni a dolog élét, de hangom remeg és mosolyom sem az igazi könnyekkel teli szemmel. Hányszor is sírtam én Prairie-nek már emiatt! Megszámolni nem tudom a két kezemen. Beharapom alsó ajkamat és próbálok mély lélegzeteket venni, de hát ez nem túl sok segítség azt tekintve, hogy jelenleg marcangolom magamat is. Ez nem lehet szerelem mert akkor tényleg megőrülök! Hogy tudok ennyire szerencsétlenül választani? Jó persze ez csak vonzalom. Biztos, hogy csak az! Igazából Sammie-nek még azt sem merem elmondani, hogy nem bántam meg. Próbálok rosszként gondolni a dologra, de nem megy. Végül remegő térdekkel ülök vissza és a hajamat hátra túrom ujjaimmal. Azt hiszem valahogy meg vagyok áldva a Mardekár házzal.
- Érthető, hogy nem akartak pánikot - esem gondolkodóba egy pillanatra Felicity szavai hallatán. Azért egy ilyen támadás rontana a suli hírnevén és szerencsére azért elég ritkán is fordul elő. Vagyis... Hát, az igazat megvallva én még egyetlen alkalommal se futottam ilyesmibe. A Roxfort jó iskola, sok szülő íratja be a gyermekét még a vérlények ellenére is. Sokat elárul azonban, hogy még anyu se könnyű szívvel engedett vissza ide és Bobby esetében is majdnem meggondolta magát. Ez azért mondjuk érthető is. Sokáig kellett rágnom a fülét ezzel kapcsolatban, habár még én se értem igazán, miért is ragaszkodom annyira a Roxforthoz. Felicity egyértelműen hiányozna és én szeretek is ide járni, de miért is volt számomra annyira fontos a visszatérés? - De ezt miért tartja mindenki butaságnak? - fakadok ki kissé értetlenül, amint Felicity lereagálja a történteket. - Blake is ezzel jött és most te is. Csak azt nem értem, hogy mi erre az okotok - csóválom meg a fejem. - Ha valaki láthatóan beteg, akkor nem elfutni fogok előle, hanem segíteni rajta - szögezem le. És különben is, akkor és ott nem gondoltam semmi rosszra. Volt egy lány, aki rosszul nézett ki, én pedig felajánlottam számára a segítségemet. A fene se hitte volna, hogy friss vámpír lenne. Olvastam már ezekről a lényekről, de nem ismerem őket annyira behatóan, hogy ránézésből bárkiről is megmondjam, hogy az. Szimplán csak beteg volt. - Nem tudom, mi van vele, de igazság szerint nem is érdekel - sóhajtok egy nagyot barátnőm kérdése hallatán. Nem kérdezősködtem utána, örüljön annak, hogy egyáltalán segítséget küldtünk neki is a Gyengélkedőről. - Bizonyára kapott valami főzetet, ami csillapítja az éhségét és a nyár folyamán talán már meg is tanult bánni az erejével - vonom meg a vállam. - De azt nagyon remélem, hogy már nincs az iskolában. Egy ilyenért cserébe kicsapatás a minimum. Sokan mások is megérdemelnék ezt a sorsot, példának okáért szinte rögtön ott van Jenkins és a bandája, de azért na... Kis különbség mégis van a kettő között. Ha választani kellene, akkor lökjenek oda a mardekárosoknak, hogy gúnyolódjanak rajtam, de ez a támadás tényleg elég kemény volt, ahogy az utána lévő napok, hetek is. Szinte folyamatosan rémálmaim voltak, a mai napig se merek egyedül kóricálni a folyosókon. Nem is megyek ki, ha nincs senki sem a társaságomban. Azóta ugyan nem láttam a lányt, de fő a biztonság, nem igaz? Még egy ilyen esetet nem áll szándékomban megkockáztatni. - Ez nagyon kedves tőled - viszonozom halk sóhaj közepette az ölelését. Remélem azonban, hogy Felicity nem lesz annyira buta és megy neki valami veszélyes vérlénynek, ha esetleg bajom esne. Bár, nyilván én is ezt tenném fordított helyzetben, de azért sokkal könnyebb lenne az a tudat, hogy nem kell még miatta is aggódnom. Kész szerencse, hogy semmit se mondtak számára a történtekről, hiszen akkor nyilvánvalóan nagy balhét csapott volna ott helyben. - Jó, rendben, igyekszem - forgatom meg a szemem, amint kibontakozom az öleléséből és ő óvatosságra int. Persze, a szavaim sokat nem érnek, tekintettel arra, hogy az alaptermészetem ilyen és ez nem fog egyhamar változni, hacsak be nem kapok még egy ilyen támadást. - De már nem mászkálok egyedül semerre sem, szóval nem lesz semmi baj - jegyzem meg halkan, mosolyogva. - Igyekszem kerülni a kihalt, üres termeket. Nem is voltam azóta a gyakorlóterem közelében sem, hiszen állandóan csak azon járna az agyam, hogy mikor támadnak rám ismét. Pedig jó lenne nekihasalnom a tanulásnak, hiszen ez a R.A.V.A.S.Z.-ok éve és vészesen fogy az időm. Mégis, irtó nehezen veszem rá magam arra, hogy elmenjek odáig. Az emlékek szó szerint fájdalmasak. - Rendben, pihenek - biccentek beleegyezően, de szinte egyből össze is szalad a szemöldököm, amikor a kérdésem hallatán meghallom a reakcióját. - Történt valami? - szólalok meg gyanakodva, habár itt inkább arra gondolok, hogy esetleg őt is érte egy kisebb baleset vagy hasonló a nyár folyamán. Elképzelhető, hiszen - ha jól tudom - valamiféle fesztiválon vett részt néhány másik barátnőjével. - Jaj, ne csináld már, megijesztesz! - sürgetem, amikor észreveszem rajta, hogy minimum harapófogóval kell nekiesnem, hiszen annyira nem akaródzik számára választ adni. Vagyis, inkább csak látom innen is, ahogy megpróbálja összeszedni a gondolatait és ez soha, semmi jót se jelent. - Mit műveltetek? - nyögöm ki a kérdésem, amint egyértelművé válik számomra, hogy van valami rossz a háttérben. - Ugye senki sem sérült meg? Mert tuti csináltak valami butaságot és valakinek esélyesen komolyabb baja esett, Felicity pedig okkal nem számolt be róla. Nyilván úgy volt vele, hogy elég nekem a saját gondom is, amiben részben igaza is volt, de mégis örültem volna annak, ha megírja, ha van valami. Mindenki úgy kezelt a nyár folyamán, mint valami hímes tojást és már nagyon untam. - Hogy mit csináltál? - kerekedik el a tekintetem, amint beszámol arról, hogy végül is mit művelt. - Noah Jenkins? Az a Noah Jenkins? - teszem fel döbbenten a kérdést, hátha csak valamit félreértettem. - A mardekáros srác? Aki folyamatosan piszkált minket? Akinek minimum a halálát kívántad néha? Te és ő... Felicity! - csattanok fel végül hirtelen, amint a kezdeti döbbenetem helyét átveszi valami más. Nem pontosan tudom meghatározni, hogy mi lehet ez az érzés, de semmi jót se jelent a barátnőmre nézve. Egyelőre viszont úgy pillantok rá, mint egy mérges anyuka a rossz gyerekére, aki a nap folyamán már vagy huszadjára hozta ki a sodrából. Villámokat szór a tekintetem, hiszen elég mérges vagyok rá. - Teljesen elment a józan eszed? Mit ittál te azon a fesztiválon? - esem neki, habár nem kiabálok, inkább csak hitetlenkedő arcot vágva suttogok neki felháborodva, mintha bárki is meghallhatná a szavaimat rajta kívül. - És még örülj neki, hogy csak ennyi szuvenírt kaptál tőle! - célzok itt a harapásnyomra. - Ugye legalább védekeztetek? De nekem is miért pont ez a legfontosabb kérdésem? Kit érdekel, hogy védekeztek-e? Elvégre Felicity olyasvalakivel bújt ágyba, aki eddig semmi pozitívumot nem tett velünk szemben. Mégis miként jutott ez eszébe egyáltalán? Ennyire ostoba még ő sem lehet!
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
A mostani nyár szerintem pontosan arról szolt, hogy milyen is az amikor egy hurrikán átsöpör az életeden. Szó szerint teljesen kész voltam. A folyamatos aggodalom, a gondolkodás, ahogy pörögtek a gondolataim. Minden annyira lehetetlennek tűnt ami megtörtént mégis igaz volt. Így mikor tényleg megkaptam az üzenetet Sammie-től siettem a szükségszobájába. Nem tudom mi történhetett pontosan. Így teljesen tehetetlennek érzem magamat. Csak bizakodtam benne, hogy végre megtudom a miértekre a választ amik a fejemben sorakoztak. Így mikor belépek hozzá tényleg megkönnyebbülök és kicsit el is mosolyodom. Amikor köszönök és megfogom a kezét kicsit összevonom a szemöldökömet. Mégis mi a franc volt az amitől ennyire kiborult? Akkor hétpecsétes titokként kezelték ezt az egészet a suliban, hogy szinte már undorító volt. Persze mint diák nem igen tehettem semmit sem ellene, el kellett fogadnom azt amit mondtak a tanárok. - Igen, semmit sem lehetett tudni arról, hogy mi történt veled. Mintha minimum hétpecsétes titok övezné ezt az egészet, nagyon furcsa volt. – vonom össze a szemöldökömet mire szól, hogy üljek le és megyek utána és hagyom, hogy lenyomjon. Fürkészően figyeltem őt mint aki most azt latolgatja mikor tűnik el újra előlem. Amikor viszont mesélni kezd nem tudom, hogy hirtelen rosszul legyek, elájuljak vagy egyszerűen haragudjak ezért, hogy az iskolába ilyesmi megtörténhet bármiféle nagyobb feltűnés nélkül. Nem siettettem és nem is vágtam közbe e mondadójánál. Hagytam, hogy a saját maga tempójában elmondja mi történt vele. Próbáltam támasza lenni most ebben a nagyon rossz helyzetben. - Nem haragszom, csak féltelek tudod jól. Amúgy is valami rossz sejtésem volt, hogy történt egy igen rossz eset. Azt sajnálom csak, hogy nem tudtam rendesen melletted lenni. Viszont szerencse, hogy a srác arra járt éppen. Remélhetőleg a diák aki megharapott ő kapott legalább büntetést. Egyszer tényleg az aranyszíved fog téged a legnagyobb bajba sodorni. Kérlek legközelebb ilyen butaságot ne csinálj, jó? Komolyan mondom valami megfigyelés kellene, hogy minden tuti biztos legyen és véletlen se csinálj ostobaságot. – rázom meg a fejemet és kedvesen rá mosolygok. Persze nem akarom én is esetlegesen csúnyán megfedni vagy bármi. Csak elég ijesztő belegondolni, hogy akár ott is hagyhatta volna a fogát ebben a manőverben. Ámbár bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Nem igen tisztem pont nekem megmondani másnak miként is cselekedjen. Kicsit már fáradtnak érzem magamat a folyamatos gondolkodás miatt, főleg milyen lelki vihar dúl bennem. Viszont elég irónikus, hogy a két barátnő is harapásnyommal díszeleg. Igaz nekem egész máshonnan szedődött össze mint neki. - Ne is legyen semmi bajod. Legközelebb aki bántani mer esküszöm velem gyűlik meg a baja. – ígérem meg halálos komolysággal és megöleltem őt. Szeretném tényleg segíteni őt, ha más nem abban, hogy jobban érezze végre magát. Amúgy is majd a közös tanulások, meg a bájitalkészítések biztosra veszem segítik majd neki azt, hogy kicsit terelődjenek a gondolatai. Reményeim szerint egy idő után ez az igen rossz emlék elhomályosul neki és nem fog ennyire félni. Ilyenkor az ember úgy érzi teljesen tehetetlen olyan szempontból, hogy rendesen eltörölje a rossz érzéseket. Igaz talán nekem sem ártana összeszednem magamat. - Figyelj, lehetséges, hogy én sem gyanakodom hirtelen, ha valakit rossz bőrben látok. Sajnos ez egy olyan tanulópénz volt amit senki sem érdemelne meg. Te olyan ember vagy aki zokszó nélkül segíteni akar másokon és én ezt szeretem benned, de tényleg. Csak annyit kérek, hogy légy óvatos ezentúl vagy kénytelen leszek téged elfenekelni. – mosolygok kedvesen. Szerintem már mindenki körbe hisztériázta szerencsétlent így próbálom megzabolázni a feltörő kurva életbe című káromkodás sorozatot ami a nyelvem hegyén táncol. Legszívesebben ízekre szedném az illetőt aki rátámadott. Most jelenleg még az indíték sem érdekel. Csak jól megmutatnám neki merre is induljon meg legközelebb, ha meglát minket. - Majd akkor együtt pótoljuk későbbiekben, ha már teljesen visszatér a tanulási szellemed. Addig se törd rajta a buksidat. Élvezd ki a pihenést. – mosolygok én is lágyan. Valahogy némiképp megkönnyebbültem, hogy tényleg választ kaptam azokra amik nagy talányok voltak. Így nem kell a sötétben tapogatóznom és lehet, hogy nem tetszett ez az egész, de a múlton akkor sem változtathatunk, ha akarnánk. Nos viszont mikor megkapom a visszalabdát majdnem felnyögök egy olyan stílusban, hogy inkább skippeljük ezt. Mégis megsimogatom a karját kedvesen és próbálok erőt gyűjteni a nagy témához. Őszintén szólva rosszul vagyok, hogy mit fog szólni. Ha megint egy srác miatt kell haragba lennünk vagy fordít hátat nekem Merlinre mondom valami agymosási kurzusra beiratom magamat. - Igen rég, valóban viszont… Ahj Sammie olyan bonyolult. – mondom kicsit összepréselve az ajkaimat és szabad kezemmel a hajamba túrtam. - Szerintem a harmadik nevemnek felveszem a bajt. Ühm a nyáron elmentünk a lányokkal fesztiválra… és, öh… találkoztam Noah-val. A szokásos vita lement, ivópárbajunk volt és legyőztem, de utána nem igazán számoltam, hogy történni fog más is. Lefeküdtünk a fesztiválon többször is… utána pedig egy buliban. A fesztiválról maradt némi szuvenír is… - húzom el a nyakamról hajamat, ahol Noah harapása látható volt. Nem durva meg semmi, de a helye megmaradt. Egy kissé parázok most, hogy egy tízes skálán mennyire lesz baj. Így elég nagy baja van és még ez is. Látszott rajtam a feszültség. Ugyan ki nem félne, hogy elveszíti a barátnőjét? Azt meg sem merem említeni, hogy Daiki buliján el is felejtettük a védekezést. Persze nem lett semmi belőle, de kb lehet most kapnék a fejemre még így is. Hátra dőlök a padon és néztem őt fürkészően. - Mielőtt bármit mondasz tudom, hogy ki ő, mit tett… de nem tudom megmagyarázni ezt az egészet. Tudom hülyén hangzik, de totál más arcát mutatta akkor. – rázom meg a fejemet egy kicsit. Annyira zsong a fejem. Az a legrosszabb, hogy nem bántam meg az egészet. Ehhez két ember kell és én is benne voltam. Igaz eddig erről az egészről csak Prairie tudott… Most pedig Sammie is tud a titokról, neki csak nem fogok hazudni erről. Abból semmi jó dolog nem sülne ki.
A történtekhez képest tavasszal elég hamar kiengedtek a Gyengélkedőről, de pár napot még így is ott kellett töltenem. Eléggé legyengültem, hiszen igen sok vért vesztettem és - igazság szerint - szinte folyamatosan rémálmaim voltak, ahol jóformán állandóan a támadóm arca és hangja volt a főszerepben. Ezek után talán nem is olyan nagy csoda, hogy eszem ágában sincs egyedül kóricálni a folyosókon. Még pár nap felmentést kaptam az óráim alól, szóval mostanában leginkább a Hugrabug klubhelyiségében töltöm időm nagy részét, de továbbra is bűntudatom van amiatt, hogy Felicitynek erről még csak tudomása sincs. Bizonyára halálra aggódta magát miattam, szóval annyit tényleg megérdemel, hogy elmeséljek neki mindent, nem igaz? Egy üzenetet küldtem hát számára nemrég, miszerint itt várom majd, a Szükség szobájában, amely most egy kellemes hangulatú kert kinézetét ölti magára. A közelben egy patak csordogál, mindenfelől madárszó hallatszik és ami a legfontosabb: béke honol. Igen, itt és most leginkább erre van szükségem. Egy stresszmentes környezetre, ahol semmi és senki sem árthat számomra. Felicity mellett nagy általánosságban biztonságban érzem magam, de egy vámpír ellen ő se tud semmit se tenni, én pedig félek. Egyenesen rettegek azóta a nap óta és még az is kérdés számomra, hogy ezek után vajon miként fogok bejárni az óráimra. Blake megmentett, de mi van abban az esetben, ha legközelebb nem jár senki sem arra? - Szia! - mosolyodom el némileg reszketegen, amikor pedig megfogja a kezem, akkor ő is érezheti, hogy enyhén remegek egész testemben. A félelem továbbra is átjárja minden porcikámat, nem lesz hát egyszerű továbblépnem ezen. Vannak ugyan jobb pillanataim, de még mindig nem az igazi. - Titokban? - döbbenek meg egy pillanatra, hatalmas, kíváncsi szemeket meresztve barátnőmre. Örülök, hogy itt van, bár a szavai nagyon is meglepnek. Senki se tudna az esetről? Ez azért elég kockázatos játék, ha azt vesszük alapul, hogy az, aki megtámadott, szintén egy diák. Esetleg a családja elsimította volna az ügyet? Igen, csakis ez lehet a magyarázat. - Gyere, ülj le! - vezetem ahhoz a kis padhoz, amelyen eddig én foglaltam helyet, majd nyomom le gyengéden, hogy végül én is mellé huppanhassak. Ehhez a témához mindenképp le kell ülnünk. - Tudod, megtámadott egy vámpír - kezdek bele a történetembe. - A bájital gyakorlóteremnél történt, elég betegen nézett ki, én csak segíteni szerettem volna rajta, ő pedig... - ennél a pontnál kissé zaklatottan nyúlok a nyakam ama pontjához, ahol megharapott. A seb már nem látszik annyira, de a heg még jól kivehető. - Egy Blake Flynn nevű fiú mentett meg a Hollóhátból - ejtem vissza beszéd közben a kezem az ölembe. Láthatóan felzaklatott az eset. - Bocsáss meg, hogy eddig nem írtam, de nem voltam olyan állapotban és utána anyu is megjelent. Nem volt hát időm Felicityn agyalni, hiszen anyu eléggé kikelt magából, még soha életemben nem láttam ennyire feszültnek. Általában ő az, aki nyugtatni próbálja maga körül az embereket, de most... Eléggé kiakadt, ami engem nagyon is meglepett. A nyári szünet alatt állandóan túlféltett engem, habár azt engedte, hogy találkozzam a barátnőmmel. Akkor és ott azonban nem számoltam be Felicitienek semmiről sem. - Most már nincs semmi baj, nyugi - bújok hozzá, hogy érezhesse, mellette vagyok és tényleg nem váltam szellemmé vagy hasonló zombivá. Én vagyok, élek és viszonylag jól is viselem a történteket. Vagyis, majd fogom viselni idővel. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mennyire aggódott értem az utóbbi napokban, hiszen én is ezt tettem volna abban az esetben, ha vele történik valami. A viszonyunk szerencsére teljes mértékben rendeződött a srác esete óta, én pedig örülök, hogy képesek voltunk mindent tisztázni. - Fizikailag jobban vagyok, de lelkileg... - csóválom meg a fejem, majd sóhajtok is mellé egy hatalmasat. - Annyira ostoba voltam! - fakadok ki a saját hülyeségem miatt. - Láthattam volna rajta, hogy valami nem stimmel vele, segítséget kellett volna kérnem és nem jótékonykodnom - csóválom meg a fejem. Még Blake is letolt, amit talán nem annak szánt, én mégis kissé zokon vettem a szavait. - Még egy hétig nem - vonom meg a vállam. - Tanulni sincs sok kedvem, szóval esélyesen elúszom majd mindennel, de nem érdekel. Pihenni szeretnék - pillantok barátnőmre, majd lágyan elmosolyodom. - Rég találkoztunk. Mi újság veled? Hiszen nem beszéltünk semmi ilyesmiről sem, amióta belépett ide, márpedig bizonyára eseménydúsan teltek a napjai. Hiszen Felicity mindig ott van ahol nem kellene, nem igaz?
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Teljesen feszült voltam és nem elég, hogy a Noah ügy is a nyakamba szakadt még Sammie-vel is történt valami. Hiába próbáltam bemenni hozzá a gyengélkedőre és egyáltalán nem engedtek be, sőt! Titkolták azt is mi is volt ez az egész. Kicsit rossz előérzetem volt, hogy nagyobb volt a gond mint amit az iskola kezelni tudna egyáltalán? Reménykedtem benne, hogy csak rossz dolgokat látok ebbe bele és most kivételesen nem lesz igazam. Törtem már a fejemet, hogy tudnék információhoz jutni esetleg a barátain keresztül? AZ is nagyon jó ötlet lenne, de ha nekem nem adtak ki semmit akkor pont nekik fognak? Viszont végre egy üzenet várt Sammie-től, hogy a hetedik emeleti Szükség Szobájában vár rám. Valamennyire kieresztem a feszültséget mégis a gyomrom olyan kicsire összezsugorodott mintha egy kis kavics lenne benne semmi más. Az is elég necces lesz, hogy megosztom vele ezt az egészet ami nyáron történt. Féltem megint meg fog rám haragudni vagy ilyesmi, hiszen… annyira szar ez az egész! Lehet valami Stockholm-szindrómám van ami kialakult. Miként is vonzódhatnék pont Noah Jenkins-hez? Főleg, hogy milyen meccseket letoltam már vele eddig is, például a piszkálások, mások bántása miatt. A kezem akaratlanul is a nyakamra tettem. Összepréseltem ajkaimat így tartottam a megbeszélt hely felé. Amikor felérek meg is jelenik az ajtó mire kifújom a levegőt. Gyerünk Felicity! Nem lesz semmi baj, aggódsz érte és talán nem fogtok ezen a szarságon össze sem veszni. Minden okés lesz! Így hát lassan benyitok és szétnézek, a szoba hasonlóan van berendezve mint amikor idejárkálunk elbújni tanulni vagy csak trécselni úgy, hogy senki ne hallgasson ki bennünket. - Sammie! – hangom egyszerre megkönnyebbült, kicsit feszült, de arcomról teljes mértékben leolvasni az aggodalmat úgy sietek hozzá. Megfogtam a kezét és szinte átkutattam őt a tekintetemmel mint valami anya a lányát. - Mégis mi történt? Először azt vettem észre, hogy nem jársz órákra ám amikor próbáltam kideríteni, hogy mi is történt nem engedtek be hozzád, sőt! A gyengélkedő közeléből el is kergettek. Mi a fene történt? Csak nem olyasmi amit titokba kellett tartani? – hadarom a kérdéseimet mintha nem lenne holnap igazándiból. Persze szép sorjában is letudhatnánk, de most nagyon is megmutatkozik a sebezhető, aggodalmas énem aki tehetetlennek érzi magát mert nem tudott segíteni. Leroskadok az egyik puffra és Sammie-re pillantok. - Nagyon megijedtem. Ez egyáltalán nem olyan dolog amit csak félre lehetne söpörni, hisz felszívódtál szó szerint. – vontam össze a szemöldökömet és kicsit meg is köszörültem a torkomat. Jól van Felicity most már lenyugodhatsz nem kell háborút indítanod a világ ellen bármennyire is szeretnél. De csessze már meg ez az egész! Minden most hirtelen történik és jön a szar a nyakunkba. Pedig ez a hetedik évünk az istenért. Nem most kellene mindennek a pokol valamelyik síkságára tévednie. Érzelmeim cikáznak mintha csak megszakadnának félúton. A nyaram sem sokkal telt jobban, jó persze akkor is találkoztam June-val és Sammie-vel is, de akkor már féllábbal az iskola előtt voltunk. Akkor még nem is beszéltem ezekről a dolgokról, oh dehogy is tettem! Még bennem is tisztázódnia kellett jó pár dolognak. Igaz ez kevesebb sikerrel ment mint hittem volna. Talán nem is akarok bizonyos dolgokat megérteni ezzel az egész helyzettel kapcsolatban ami kialakult. Mégis talán a kettőnk kis történetét egyszerre kellene letudni és megbeszélni. - Jól vagy már teljesen? Hogy érzed magadat? – nézek a szemeibe nyíltan. Ilyenkor érzi talán a legjobban azt az ember mintha tehetetlen lenne. Hisz segíteni nem tudtam neki és a közelébe sem engedtek, mintha valami kárt tehettem volna ott benne. Jelenleg azt kell teljesen kiderítenem mi is volt vele, aztán rá ér az én mesélésem. Amúgy is, szerencsétlenségből-szerencsétlenségbe mászom pedig egyáltalán nem keresem soha sem a bajt. Mintha valami örök törvény lépne érvénybe és megtalál ő magának. Remélem szegény Sammie-nek nem adtam át ebből. - Egyáltalán már jöhetsz órákra? – állok fel mert nem bírok egy helyben ülni majd mégis valahogy kikötök Sammie mellett. Azt hiszem eléggé sikerült most ellátnom kérdések sokaságával ami lehet majdnem ugyan az, de mégis. Annyira furcsa ez az egész! Az iskola titkolózik. Mik történhetnek mégis a falak között?
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2020-07-25, 15:05
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]Elmélkedve pillantok felé. Nem tudom igazán, milyenek is voltak a régi bulik. Sok mindent kihagytam ezt be kell vallanom, de azért némi bepillantásom mégiscsak volt a múltban történt eseményekbe. Inkább csak megvonom a vállam. Nem tudom. - Lehetséges. Mondjuk, azért mi sem vagyunk vén csotrogányok, ezt tegyük hozzá. Úgy beszélünk, mintha már annyi mindent megéltünk volna. - Nevetek fel picit, hiszen hozzá hasonlóan érzek még ha ezt konkrétan nem is mondjuk ki. Különös érzés, hogy ennyi időn keresztül csak elmentünk egymás mellett, aztán most kiderült, mennyire hasonlítunk. Némileg aggaszt a versenyszellem ami mindkettőnket átjár, de ez egyelőre csak elmélet, a későbbiekben bizonyára ki fog derülni, hogy ez milyen hatással is lesz ránk. Most igazán jól érzem magam Cory társaságában, sikerült feloldódnom és a mondandóiból, tetteiből kiindulva kissé magamba is bolondítottam. Persze ezt ő nem is titkolja, a következő szavai már pontosan ezt sugallják. Az arcomon apró pír jelenik meg, a mosollyal pedig ez tökéletes összhangot képez. Megborzongok, amikor közelebb hajol, amikor hozzám ér, és a tekintetemben talán felfedezhető némi vágyakozás, de megelégszem az összebújással és azzal, hogy a homlokunk össze ér, ez csak fokozza az érzéseket. Ezért még válaszolni is elfelejtek a kérdésre, amit egyébként valószínűleg tényleg nem hagytam volna szó nélkül, de most eltereli a figyelmem. Végig a szemeit kémlelem és érdeklődéssel hallgatom a mondandóját. Bólintok. - Ez egy jó ötlet. - Picit ismét elmosolyodom, ki akarná, hogy rajta vezessék le a feszkót? Nyilván senki. Nekem ez az edzéseken megy, Neira nagyon jó ebben. Hagyom, hogy Cory végigmondja amit szeretne, és őszintén egyáltalán nem lep meg amit kérdez tőlem. Ezek után, még ha nem is akarom még 100%-ig bevallani magamnak, hogy mit is jelentett ez az este, valahogy elvártam volna, hogy egy randira elhívjon. - Rendben, benne vagyok. Nézzük meg, hogy működik e a kémia. - Szemeit kémlelem mindvégig. - És akkor reménykedjünk benne, hogy senki nem zavar be. - Nem akarom, hogy ez a téma fájó pont legyen tovább, csak jó lenne, ha nevetnénk rajta, ha viccelődnénk már ezen ezek után, és tovább lépnénk. Azt mindenképp el kell érnem, hogy ha ez a dolog folytatódik közöttünk, hogy Cory ne úgy gondoljon rám, mint egy törékeny porcelánbabára.
- Vagy csak mi változunk, és a fiatalok ugyanúgy buliznak, mint mi egykor. – Felelem viszonozva a fintorgós mosolyát, nem érzem magam idősnek, sőt, nagyon is erőm teljében vagyok, de már lejárt lemeznek tartom üresfejű szőkékkel múlatni az időt. Persze a barátnője, Hermione Granger lehetett volna a zsánerem, de azt hiszem idejekorán rádöbbentem, hogy nem tudnék mit kezdeni egy karosszékben olvasgató lánnyal, aki semmi mást nem csinál. Nekem a nagy rivális mindig is Ginny volt, aki hasonlóan győztes alkat, mint én, és hozzám hasonlóan nem tud megülni a fenekén. - Azért tudod, hogy teljesen megbolondítasz..? – Kérdezek vissza elmerülve a bociszemekben, mert nagyjából tényleg szétverném azt, aki ezeket a lila foltokat ejtette, mert hogy nem sport sérülés, abban egészen biztos vagyok. Lágyan végighuzom az ujjamat az alsóajkán, hogy közelebb hajoljak, befejezvén, amit az előbb durván félbeszakítottak, de végül csak a homokomat illesztem az övének, miközben a korlátot támasztjuk kissé összebújva. – Azt hiszem már nem ártana lehiggadnom, de kérdezni akarok valamit. – Bólintok megértően, az én korábbi partnereim is egy kaptafára készültek, de csak magamat okolhatom, ilyenek voltak a választásaim. Felsóhajtok, mert tudom, hogy ha csak beszélgetünk, akkor nem tudom kiereszteni a gőzt, és hiába mondja, hogy ő már nem olyan törékeny, mint hinném, mégsem akarom valami ostoba, elhamarkodott cselekedettel azt elszúrni, hogy valami komoly kialakuljon. – Ma már szerintem elmegyek futni, hogy ne rajtad vezessem le a feszkót, de Ginny.. – Szólítom most először a nevén, és az álla alá nyúlok gyengéd érzékiséggel. – Mindig is menő volt, hogy így harcolunk, vagy hülyülünk, de mit szólnál, ha legközelebb.. igazi randi lenne? – Talán már ez a mostani is az volt, noha nem mondtuk ki. Azt tudom, hogy nem egy nyálas alkat, tehát felesleges köröket nem kell nála futni, de tisztázzuk, hogy ez nem csak amolyan baráti szándék, hanem egy lány elméletileg idejekorán eldönti, hogy kitől mit akar. Lássuk, hogy esetemben ez hová juthat.
hold on to what you're feeling that feeling is the best thing [You must be registered and logged in to see this image.]
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2020-07-17, 17:13
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]- Ez igaz. - Helyeslek a mondandójára amit megoszt velem a bulival kapcsolatban és igyekszem más felé terelni a témát, akár Cormac gondolatait is, nem szeretnék nagyobb botrányba keveredni. Az egyikünknek sem lenne jó. Egy: nyilván nem tudnánk megúszni észrevétlenül; kettő: utálom, amikor a hátam mögött suttognak. Mondjuk ezek után valószínűleg az utóbbit amúgy sem tudom majd elkerülni, de hát ez már a jövő nagy kérdése. - Változnak az idők. Mi idősebbek vagyunk, a mostani fiatalabbak pedig már másként buliznak. Ez annyira nekem sem jön be. - Egy apró fintor - félmosoly jelenlétében tekintek vissza félpillantással a tömeg felé, akik ismét, mintha semmi sem történt volna, folytatták a beszélgetést egymással, a táncot valami pörgősebb zenére és az italozást is. Valahogy én sosem voltam az a bulizós típus. Kedvelem a csendesebb, családias összejöveteleket, a kellemes hangulatú egyszerű bálokat, ahol olyan könyvbélien esik ránk a hó miközben lassúzunk a partneremmel. Mondjuk az utóbbi időben ilyesmikről nem álmodoztam. Ezek a dolgok kicsit valahogy a tinédzser Ginny álmai voltak, de még újakat nem kerestem azóta. Pedig talán épp itt lenne az ideje. - Hát igen, mi lányok sem vagyunk egyformák. Régen tényleg sokkal törékenyebb voltam, de utána megfogadtam, hogy ha már mindig is így bírtam a kiképzést a fiúk mellett otthon, akkor miért is ne lehetnék keményebb, tudod...? - Tekintek rá boci szemekkel, majd ismét a lila foltokra meredek a karomon. Eszembe sem jutott őket eltüntetni, pedig megtehettem volna hogy elkerüljem a kérdezősködést. Mondjuk ebben a melegben, biztosan leolvadt volna róla a smink is. Közben nevetve felé nyújtom a közelebb eső karomat. - Már pálca nélkül is megállnám a helyem szerintem. Mit gondolsz? - Nevetek kicsit felszabadultabban. Furcsa, de jó érzés, hogy így sikerült levetkőznöm a gátlásaimat, elengednem magam még ha csak egy rövid ideig is. A lila foltos témát most is elkerülöm, nem szeretnék róla túl sokat beszélni, főleg arról nem, hogy úgy kellett kimenekíteni úgymond a Zsebkoszközből, mert buta voltam, de szerencsére Cory akkor és most sem faggatózott, így ebből a részből igen nyugodt vagyok. Ezek után pedig még megkockáztatnám azt mondani, hogy még a végén megkeresné a támadót és nekimenne. Elgondolkodtató. Gondolkodás nélkül fogom meg a kezét én is, és óvatosan vezetve, húzom ki a Szükség szobájának ajtaján. Miután meggyőződtünk róla, hogy biztonságos a terep, lassan az egyik közeli kijárathoz vezetem és lefelé veszem meg az irányt. Nem megyünk túlzottan messzire, csupán két emelettel lejjebb, hogy biztosan elkerüljük a bulizó népséget. Itt a folyosón át az egyik eldugott erkélyhez lépek - egy óriási faliszőnyeg mögé dugták - majd csendben, óvatosan nyomom le a kilincset és kilépek rajta, Coryval a hátam mögött. - Határozottan nem. Ők mind unalmasak voltak. - Hasonló pimasz mosollyal tekintek vissza felé, de hamar eltereli a figyelmemet a friss, hűvöskés levegő és a Roxfort felett szikrázó telihold. Itt csend van és nyugalom, a lámpák már nagyrészt kialudtak az ablakoknál, én pedig a korlátra könyökölök és a messzibe nézek. - Szeretem ezt a környéket. Olyan szép. És megnyugtató. - Egy ilyen este után kell is némi lélekmelengető, nyugtató szépség.
Nem csoda, hogy teljesen elönt a düh, hiszen akaratlanul is eszembe jut, amit a húgommal tettek. Én pedig pont azt a hibát vétem, amit egykor, ami miatt egy fél éven át kivettek az iskolából, és amolyan dühkezelési terápiára kellett járnom. Nem sokat ért, és ha kitudodna, hogy mondjuk szétvertem azt, akit Ginnyvel erőszakoskodott, nem az az erőszak lenne előtérben, hanem én, mint visszaeső lennék elővéve. Azt észreveszem, hogy mindenki minket bámul, de ingerülten lerázom magamról Ollie kezét, pedig ő aztán engem védett, hogy ne csináljak hülyeséget. – Igen, egy buli, de még egy buliban sem illik erőszakoskodni másokkal. – Nem mintha én valami fényes páncélos lovag lennék, mert imádok hódítani, legalábbis régebben mindig sikerélményként könyveltem el, ha sikerült ágyba cipelni valakit, de a nyomulás, udvarlás más tészta, mint a taperolás, vagy a fizikai erőszak. Végül nagy nehezen megnyugszom, hagyom, hogy Ginny megfogja a kezemet, és nagyokat lélegzem, ahogyan sikerül elengednem a dolgot, már nem nézek arra a srácra, akit sikerült kiosztanom. – Sajnálom, nem akartam elrontani a kedved, vagy hogy így láss csini. Én gyakori vendég voltam itt, de kezdek belőle kiábrándulni. – Húzom el a számat, elég bután hangzik, hogy szinte a főszervezője voltam a buliknak, most pedig már inkább a magány jellemez. Ha nem lett volna Ginny, beültem volna egy fotelbe, egy sörrel a kezemben, és mondjuk könyvet olvasva hallgatom a zenét. És reménykedtem volna benne, hogy Sadie sem talál meg. – Igen, van benne valami. Griffendélesek vagyunk, nyilván nekimész te magad. A hugomból indultam ki, aki viszont.. nem tudta megvédeni magát. És amikor ezeket a lila foltokat láttam a kezeden, ami nyilván lehet bármitől, elkönyveltem azt, hogy még mindig az a törékeny kislány vagy, mint alsóban. Pedig a kviddicsből tudjuk, hogy vannak ott izmok... Szabad? – Nyúlok oda finoman a lány felkarjához, ha bólintott, és megsimogatom, kitapintva a kecses testét. Azért az más, hogy ismerkedünk, mintha csak úgy a fenekét fognám meg. Végül bólintok, nem is kelletlenül, mert a bulihangulatomnak már úgyis lőttek. A kezét immár fogva megindulok vele, kissé sután csóválva a fejemet. – Akikkel korábban találkoztál, nem voltak ilyen elcseszettül tökéletesek, mint én, ugye? – Jelenik meg a csibészes mosoly ismét az arcomon, és várom, hogy merre kíván levegőzni.
hold on to what you're feeling that feeling is the best thing [You must be registered and logged in to see this image.]
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2020-07-11, 17:54
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]A sok év amit itt töltöttünk az iskolában mindent megváltoztatott. A dolgok amik történtek velünk és a körülöttünk lévőkkel... és végül most már ott tartunk, hogy felnőttünk és a céljainkat üldözzük. Nem mondhatom, hogy nem volt tartalmas ez a sok év. Átéltem szerelmet és bánatot, csalódást és örömöt, de a mai napig nem találtam meg azt a biztos pontot, amire még szükségem lenne a kviddics mellett. Egy ideje már nem is kerestem, mert úgy voltam vele, hogy itt az ideje ezt elengedni és majd ha az élet úgy hozza, akkor egyszer csak megtörténik. Most pedig szinte más nem is jár a fejemben, csak az, ami velünk történt az utóbbi pár hétben Cormac-kel. Valószínűleg egyikünk sem számít a váratlan támadóra, de úgy érzem, könnyedén kikerültem volna a markai közül, de még mielőtt bármit is tudtam volna lépni, a partnerem kezébe veszi az ügyet. Kicsit talán én is ingerültebb leszek a kelleténél és a forrófejűségem beüt egy pillanat erejéig, ameddig sikerül leosztanom Cormac-et a hirtelen durvulás miatt. Kissé idegesít, hogy mindenki minket bámul, és ebből kiindulva ragadom meg mihamarabb Cormac kezét és húzom el a tömegtől és lehetőleg a kíváncsi szemek elől is. Az arcom vörösben játszik, de a tekintetem már korántsem annyira dühös, mint pár pillanattal ezelőtt. - Ez egy buli... - Kezdek bele egy apró sóhaj kíséretében és a tekintetemet ismét a tömeg felé emelem. - Talán te jobban is tudod mint én, hogy egy buliban néha miket csinálnak. Gondolom a srác túl jól érezte magát és azért tette amit tett. Nem tudom, lehet más is volt mögötte. De mindegy is, engem ez nem érdekel. - Vonom meg a vállam, miközben egy kicsit erőteljesebb tekintetemet fúrom ismét Cormac-re. - De megértem, hogy téged ezek a dolgok máshogy érintenek. Csak ez ilyenkor mindig benne van a pakliban, azt hiszem. Na nem mintha olyan sokat jártam volna ilyen helyekre... - Mosolyodom el picit, ezzel talán éreztetve, hogy nem haragszom rá a történtek miatt, csak kellemetlenül érintett és még mielőtt bármit is tehettem volna ő már azonnal közbelépett. Pedig én az a típus vagyok, aki ha kell, ha nem, megpróbálja megvédeni magát valamilyen szinten. Ezért is volt jó, hogy annyi fiú között nőttem fel. - Na meg még véletlenül sem hagytál nekem egy másodperc időt sem arra, hogy megmutassam, milyen fából faragtak! - Remélem sikerül kicsit feloldanom az ő hangulatát is, eddig olyan jó volt ez az este, szeretném, ha mindennek ellenére folytatódna a dolog és még egy kicsit vinnénk valamerre ezt a beszélgetést. Amennyire nem akartam jönni ma, annyira beleéltem magam végül... - Mit szólnál, ha elmennénk innen? Mondjuk egy kicsit levegőzni? - Azért még megvárom mit válaszol, de ha beleegyezik, akkor kérdés nélkül indulok meg a kijárat felé, remélhetőleg vele együtt az oldalamon.
Valóban nem célom, hogy egy bizonyos szint felett zavarba hozzam, ám úgy vélem, nála elég széles a határ, ameddig el lehet menni, lévén rivalizálós, győztes típus, így úgy dobáljuk egymásnak a labdát, mint két marakodó kölyökkutya. Ez a játék pedig határozottan kedvemre való. Egyébként is szeretem azokat a lányokat, akik tudják, hogy mi a dörgés, ám nem dobják magukat oda könnyedén. És Ginny esetében mintha nem csak nekem kéne küzdeni, ő is megteszi, hogy minden közös pillantunk tartalmas legyen, megtöltve olyan fűszerekkel, ami talán már olykor a perverz érzékiség határát súrolja, mint hogy én valami tizenhárom évesre voltam ráállva, de hát én sem voltam sokkal idősebb. Most pedig már mindketten felnőttünk. Bár olykor elpocsékoltnak érzem ez az időt, ami kiesett, de sebaj, legalább már csak korlázotottan megyek a falnak. Ha az akkori énemet tárom a vöröske elé, vélhetően fel is képelt volna, és elküld a jó anyámra. Most, Sadie és a többi lány után már bizonyos mértékben elmondható, ismerem a gyengébbik nemet. Bólogatok, és közelebb hajolok, amikor valaki szinte lerángatja rólam kiszemeltemet, úgy letapizni, amit talán még én sem mernék ezen a szinten, bár ki tudja, ha én próbálkoznék, Ginny még az izzás miatt még jó jelnek is venné, de itt egy teljesen ismeretlen volt a bunkó. Ginny pedig pont hogy nem a támadót akarja leszerelni, hanem engem oszt ki, Ollie lép közbe, lerángatva a fiúról. Fújtatok, majdnem céklavörös vagyok az elfojtott indulattól, még a haveromat is arrébblököm, pedig csak jót akart. Akit meg a falnak löktem, csak hebeg és habog, elsunnyog hiszen mindenki őt nézi lesújtó tekintettel. Rólam tudják, hogy nagy nyomológép vagyok, de fizikai atrocitásban sosem részesítettem egy lányt sem. Végül Ollie-re vetek egy szikrázó pillantást, pedig engem akadályozott meg, hogy mondjuk ne törjem ki a srác állkapcsát, aztán hagyom magam elrángatni Ginny által, majd hallótávolságon kívül szólalok meg. – Bocsáss meg, nincs jogom közbeavatkozni, nem vagyok a testőröd, vagy ilyesmi. A hugom.. A hugom jutott eszembe, nem hagyhatom, hogy bárki azt tehesse a lányokkal, amit csak akar.. – Hajtom le a fejemet, hiszen ez kicsit visszás, nekem rengeteg lány volt az életemben, néhol már a zaklatást is súroltam, de az vehető erőteljes udvarlásnak, nem szexuális erőszaknak. Kelletlenül felnézek a vöröskére, most biztosan eljátszottam nála minden esélyt, ami a varázsról szólhatott volna. Az a hülye akaratos vérmérsékletem most közbeszólt. Talán végleg.
hold on to what you're feeling that feeling is the best thing [You must be registered and logged in to see this image.]
Ginny Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Szükség szobája (VII. emelet) 2020-05-31, 11:54
Cormac && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]Vigyorogva veszem a mondandóját. Még mindig úgy érzem, hogy ez egy játék, egy oda - vissza pimaszkodás, de ebben valahogy most jól érzem magam és Cormac is partner ebben. Nyilván van egy határ, amit egyikünk sem fog majd átlépni, de addig is feszegetjük a húrt, és meg is pengetjük, ha azon múlik. Különbözőek vagyunk de mégis valamiben hasonlítunk azért... talán ebből fakad az, hogy ennyi év után sikerült megtalálnunk a közös hangot. - Te sem voltál sokkal idősebb. - Jegyzem meg egy apró szemforgatás kíséretében. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen egy furcsa érzés kerített magába. A tekintetemet kicsit el is vetettem róla másfelé. Eddig biztos voltam mindabban, hogy egy csak egy játék, hogy barátok vagyunk és semmi más, de hirtelen mintha megváltozott volna az érzés. Mintha a közöttünk lévő levegő is forróbb lenne, de ezt köszönhetjük akár a mondandóknak is, annak, ahogy a másikkal incselkedünk és ebből kiérződik az is, hogy mégsem játék volt minden szó, hanem akad benne némi igazság is. - Talán... - Harapom el mondandómat amikor közelebb hajol és már majdnem a csókig fajul a dolog... amikor valaki hirtelen megzavar bennünket és a kéz a derekamon elrántana Cormactől. - Hé! - Ijedten és kissé zavarodottan próbálom lefejteni magamról a lekérőt, elutasítva, miközben még menteném a menthetőt, de ez nem sikerül, hiszen Cormac egy pillantás alatt lép kettőnk közé és durván löki el a másikat, majd láthatóan fenyegetni kezdi azt. Nem vagyok egy szívbajos csak, sosem voltam így még mielőtt bárki más odaléphetne, én ragadom meg a partnerem karját. - Mit művelsz, Cormac?! Engedd el, biztosan csak... egy félreértés volt. - Igyekszem lefejteni őt a másikról, az edzések miatt erősebb vagyok, mint gondoltam, de ez még nem jelenti azt, hogy felérek egy férfihez. Amikor meglátom Cormac haverját közeledni, kicsit megnyugszom, de azért még nem megyek el innen máshová. - Cormac, nem látod, hogy nincs magánál teljesen? Mond, hogy nem direkt volt, és akkor végeztünk! - Az utolsó kérdésemet, mondandómat már az áldozatnak szegezem. Ha sikerülne esetleg Cormacet lefejteni a másikról, akkor karon ragadom és távolabb húzom a tömegtől, a tánctértől. Nem gondoltam volna, hogy ez a düh ilyen hirtelen törne rá.
//
