2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Így is elég nagy volt benne a félsz és a feszültség, hogy vajon hogyan fog majd reagálni rám, meg aztán az egész varázsvilág dologra és arra egyáltalán nem számítottam, hogy kiderül, hogy az egésszel tisztában volt és nem ifejezetten jók az élményei ezzel kapcsolatban. Talán nem meglepő, ha majdnem elsírom magamat, de végül csak átveszem a szalvétát és kicsit megtörlöm az orromat, már csak meg kell nyugodnom. Ha azt mondja, hogy nem menne el megint, akkor... remélem tényleg így van. Nem ismerem azért olyan jól, így pedig nehezebb teljesen elhinni minden szavát, de igyekszem bizalmat szavazni neki, hiszen ha nem tenném akkor kár lett volna idejönni. - Persze, hogy így akarom! - vágom rá gyorsan, hogy véletlenül se kételkedjen. Missy tök rendes és néha nem teljesen tudom, hogy milyen minőségben is említsem őt, de azt hiszem ő se tudja pontosan hogyan is viszonyuljon hozzám, viszont ő nem a rokonom. Az unokahúgaim pedig még nagyon kicsik, hogy a játékon kívül mást tehessek velük, szóval elég jó dolog, hogy kiderült, hogy van egy nagybátyám, aki nem mellesleg anyára is hasonlít. - Igen... azt hiszem ebben igazad van. Ha nem kell anyának a tesómmal orvoshoz rohannia kocsival... - sóhajtok egyet és elhúzom a számat. Tök jogos, amit mond, hiszen a húgom még valószínűleg élne, ha valami varázslóorvos foglalkozik vele, vagy ha apa nem tagadja meg a varázslást és hoppanált volna. Már tudom, hogy ilyen is van, akkor még nem tudtam. De közben meg eddig végig azt tanultam, hogy ez a két világ nem működhet együtt, mert az átlag emberek nem fogadnának el minket, hiszen azért nem mondhattam el soha sem, hogy milyen iskolába járok. A kérdésére viszont megrázom a fejemet. Kényes téma ez is, de igyekszem tartani magamat. Én mindig igyekszem pozitív lenni, pont e miatt nem beszélek nagyon a családomról, mert ez nem az a téma, ami mellett könnyű. - Azt mondták, hogy apa.. azt hiszem azért, mert túl sokáig elfolytotta magában a mágiát, nem használta, aztán miután... szóval a baleset után összeomlott és valahogy az egész ráment a fejére. Nem... nem ismer meg engem. - belebámulok a forró, azaz már cseppet sem forró csokimba. Mint említettem kényes téma és az eddigi életem során a kényes témákat úgy kezeltem ennyire jól, hogy egyszerűen nem foglalkoztam velük. E miatt viszont elég nehéz erről beszélni, hiszen igazából alig-alig beszéltem róla bárkivel is. Könnyebb volt nem tudomást venni az egészről, mint átadni magamat az ezzel járó szomorúságnak.
Igaza van. Teljesen igaza van, hogy rosszul döntöttem, hogy mellette kellett volna lennem, amikor a legnagyobb szüksége volt rám, hogy nem szabadott volna azért eltávolodnom tőlük, mert a varázsvilág azonnal egy gyilkossággal mutatkozott be nekem és kisiklatta az amúgy akkor egészen jól álló életemet. Megérteném, ha ezek után ő lenne az, aki nem akar többé találkozni velem, hiába mondta korábban, hogy borítsunk fátylat a múltra. De nem húzódik el a kis esetlen kézfogásom elől, és nem áll fel, amikor Missy teszi, pedig a szúrós tekintet után van bennem egy olyan érzés, hogy Kath-tel együtt fog inkább távozni. Biccentek neki, és egy kicsit megvonom a vállam, mintha azt jelezném, hogy csak ennyi tellett, nem vagyok a szavak embere, de azért én is bánom, hogy majdnem sírás lett a vége. Még fel is emelek egy szalvétát az asztalról, amit a kávékhoz kaptunk, vagy a kis tartóban áll, és odanyújtom neki a szipogós orrára. - Biztos. Szükségem volt erre az időre, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat és megismerjek egy-két dolgot, de egészen biztos, hogy nem fogok visszakozni. Ha te is így akarod. - válaszolom, és persze amikor orrot fúj, akkor lepillantok a kávémra és kortyolok egyet, ahelyett, hogy megbámulnám. - Nagyon sokan gondolják így, és természetesen ez a Minisztériumotok álláspontja is, de én hiszek abban, hogy az együttélésnek van jövője, fényes jövője. Tudod, rengeteg mindent taníthatnánk egymásnak, olyan dolgokat, amikhez csak az egyik világ ért, a másik pedig küszködik. Például míg nálunk, ha valaki kórházba kerül, azt van, hogy hetekig vizsgálják, hogy szó szerint fel kell vágni, hogy kiszedjék belőle a rosszat, addig nálatok egy csomó sérülést varázslattal begyógyítanak, és ennyi. - mutatok rá, és már megint nem sikerül eltalálni, hogy miről is kéne beszélni egy tizenöt éves kislánnyal. Szinte érzem a tarkómon annak a csinos szőke nőnek a szúrós tekintetét, mintha a fejem felett lebegne az ítélkezése. - Bocsánat, nem volt szép példa. - mondom hirtelen, kicsit köszörülve egyet, és érezvén, hogy talán nem a Testvériség eszméit kéne magyaráznom neki, valami sokkal személyesebb felé tapogatózom. - Mi van pontosan az apukáddal? Sokat látogatjátok? - kérdezek rá jóval visszafogottabban, hiszen igen kényes téma, csak annyit mondott eddig, hogy az apja nincs túl jól, ami azért nagyon durván hangzik, hiszen ezzel együtt alkalmatlannak is nyilvánították a gyámságra és előbb lett volna Kath árva, minthogy ő hozzá kerüljön. Egyszerre vesztette el a feleségét és az egyik lányát, borzalmas tragédia, de… valóban képtelenség felgyógyulnia belőle? Azt hittem, hogy az ilyesmire is van megoldásuk az orvosaiknak, igazából azt hittem, hogy majdnem mindenre.
Igyekszem én felfogni azt, amit mond, de most hirtelen csak az tudatosul bennem igazán, hogy azután, hogy felmerült, hogy mi is tudhatunk varázsolni, nem jött többet hozzánk. Azért ez nem fair a részéről! Anya igazán nem tehet róla, hogy apa varázsló, és ezért lényegében hátat fordítani a saját húgának. De ha arra gondolok, hogy ezek alapján akár megint felállhat és elmehet. Nem is fogom fel egyelőre, amiket mond, ellenben Missyvel, aki kissé mintha ráncolná a homlokát Rhys szavai hallatán, amiből azért ő felnőttként már sokkal inkább megérti valószínűleg, hogy a férfi milyen eszméket vázolt fel leegyszerűsített formában. Én ennyire nem értek még ehhez, igazából arra se gondoltam még sosem, hogy miért is nem jó ez így, hiszen megtanultuk már, hogy ezt jobb titkolni, amikor először a spontán mágia megmutatkozott nálunk akkor is apa és anya is sokszor elmondta, hogy a barátaink megijednének, ha látnák, ezért jobb, ha óvatosak vagyunk. Tényleg már közel vagyok ahhoz, hogy elsírjam magamat, amíg előre nem hajol és oldja fel azt a távolságtartó karfonást maga előtt és fogja meg a kezeimet. - Biztos? Nem fogod meggondolni magadat? - szipogok, mert bár végül csak nem sírom el magamat, de azért igen közel voltam hozzá és ezt az orrom is megérezte. Missy tartása is megenyhül, bár amikor Rhys ránéz azért kissé szúrós pillantással illeti, hogy ilyen módon sikerült felvezetnie ezt a dolgot. De aztán végül felhörpinti a maradék kávéját és egy bejelentéssel, hogy akkor ő most elmegy egy kicsit vásárolni a környéken, maximum egy órára, én pedig kapok két puszit. Ezzel valamelyest az én mostani helyzetemen is old kicsit, mert hát még mindig bőven van bennem feszültség az elmúlt pillanatok jelente miatt. - Sajnálom, ami... veled történt, de olyan hogyan lehetne, hogy ne legyen mugli és varázsvilág? Nekem mindig azt mondták, hogy ez titok, mert mindenki megijedne, aki nem ismeri. Túl... veszélyes lenne. - arról nem beszélve, hogy a varázslók között például az olyanok, mint én még nem is elég képzettek. Mi van, ha valaki, ahogyan régebben a nagybátyám is valami miatt utálná a varázsvilágot? Akkor engem is utálna, pedig én nem tettem senki ellen soha semmi rosszat. Jó volt pár csínytevésem már, de... azért az nem olyan. De, ha most valaki, egy felnőtt, ha mugli is, ideállna, hogy bántani akarna, mert tudok varázsolni, lehet, hogy nem tudnám megvédeni magamat.
Én egyelőre nem pánikolok, hogy nem állapodtam meg, ugyan ez nem jelenti azt, hogy nem is vágyok arra, hogy egyszer legyen egy kis feleségem, gyerek, ház, labrador vagy golden retriver… csak az életstílusom egyelőre nem engedi meg. Amikor a húgom megházasodott és gyereket is vállalt húsz-huszonegy évesen, akkor én még a rendőrakadémiát koptattam és brutálisan korainak tűnt az egész. Kicsit elmosolyodom, amikor elmondja a szülinapját, ugyan nem tartottuk a kapcsolatot, de azért egy-két képem akad a korai születésnapjaikról, a hátulján a dátummal, hogyan is tudnám elfelejteni? Minél többet beszélünk, annál mélyebbre mar, hogy a hosszú évek alatt semmit sem tudtam róluk, és ez teljes egészében az én hibám. Én indultam el ezen az úton, én nem adtam esélyt sem arra, hogy megbizonyosodjon, hogy egy varázsló is lehet megfelelő társ. Aztán tíz évvel később persze, hogy egy boszorkány nő tetszik meg. Bűntudatosan ugyan, de őszintén bólintok az első kérdésére, majd egy kissé felhümmentve szólalok meg. - Azért ez nem olyan egyszerű. Nem utálom az egész világotokat, bár sokáig tettem, azt utálom, aki visszaél a hatalmával velünk szemben és a sok titkot, amivel fenntartják a határokat. Azt szeretném, ha mindenki egyenlőként élne, a bűnös bűnhődne, és a nem lenne külön varázsvilág és muglik világa. - mondom neki, amennyire elmagyarázhatom anélkül, hogy egyértelművé váljon, hogy a Testvériség propagandájával értek egyet. Azaz értettem. Hiszen Grindelwaldot soha nem fogom követni. Így is lehet neki egyértelmű, ha követi a világ eseményeit, de nem igazán tudom, hogy egy tizenötéves lány pontosan mikkel is foglalkozik. Lebiggyed az ajka, nincsenek nagy atyai készségeim, de kicsit kétségbeesek, amikor realizálom, hogy lehet, hogy el fogja sírni magát, és azonnal leengedem a kezemet és újra előredőlök ültömben, de ezúttal, ha engedi, akkor megfogom mindkét kezét, az én nagy, kissé érdes tenyeremben a hófehér kacsója szinte elveszik. - Nem foglak többé magadra hagyni, Katherine. Hosszú éveim voltak rá, hogy többet megtudjak az egészről, és tudom, hogy nem számít, hogy boszorkány vagy, vagy sem. Az unokahúgom vagy, és ezen semmi sem változtathat. - mondom az én mély orgánumommal, ugyan az az igazság, hogy valószínűleg tényleg szükségem volt erre a tíz évre, főleg az elmúlt pár évre, hogy tényleg eljussak odáig, hogy ezt őszintén ki tudjam mondani. Persze egyszerűbb lenne, ha a kislány nem örökölte volna az apjától a képességét a varázslásra, de nem fordítok hátat neki azért, mert még is boszorkány. Nem tudok még mindent arról se, hogy ő mit élhetett meg, és arról se, hogy mire van szüksége abban az iskolában, a Roxfortban, ráadásul jelenleg egy védett házban élek, tehát annak esélye sincsen, hogy magamhoz vehessem. És nem is akarná. Ez a gondolat mondjuk egy kicsit fájdalmasan érint, ahogy átvillan a tekintetem Missy-re, hiszen anyunak hívja… anyunak… de igaza is van. Missy ott volt, amikor kellett, én pedig nem.
Tizenöt vagyok, a harminchat nekem már-már öregnek számít, de azzal is tisztában vagyok már, hogy nem illene ezt mondani. Nem vagyok már tíz éves, hogy ne tudjam az alapvető etikettnek ezen részét, így végül csak bólintok és elraktározom az infot, csak akkor szólalok meg, amikor az is kiderül, hogy éppenséggel hamarosan szülinapja lesz. - Oh, most lesz a szülinapod? Nekem nyáron van. - teszem hozzá, pedig könnyen lehet, hogy tisztában van ezzel az infoval, ha kiskorunkban azért találkozott velünk, de már könnyen lehet, hogy elfelejtette, hiszen azért mégis csak eltelt több, mint tíz év és az nem kevés idő. Ezek után pedig megpróbálok rátérni a kényes témára, mert úgy fest, hogy egészen jól kezd alakulni ez a beszélgetés, de nem szeretném, hogy Missy elmenjen addig, amíg nem tisztázzuk a boszorkány kérdését, mert az elég pocsék lenne, ha egyedül maradnék, ő meg kiakadna, hogy butaságokat zagyválok össze. Viszont úgy fest egyáltalán nem lepődik meg, nem is sokkolódik és még csak viccnek sem veszi a dolgot, hanem teljesen komolyan hallgat meg. A reakciója viszont nem tetszik, ahogyan hátradől és karbafonja a kezét, lényegében az elzárkózás jele. Tud róla, de... nem tetszik neki a dolog? Aztán beszélni kezd és ahogyan egyre inkább részletezi a történetet, na persze amennyire ezt egy énkorúnak egészséges, szépen lassan érzem, hogy nem jó irányba megy a beszélgetés. - Tehát azért nem jöttél többet, mert apa varázsló és... mi is? Akkor utálod a varázsvilágot? - lebiggyed a szám és majdnem kicsúszik rajta a kérdés is, hogy most akkor engem is utál-e, de ezt végül sikerül magamban tartani és igyekszem magamat is tartani, ami most nehezen megy, mert hát túl sok bennem így is a feszültség. Felspannoltam magamat, mert nem tudtam, hogy ismeri az egészet, azt meg főleg nem tudtam, hogy nincs igazán jó véleménnyel róla. Akkor azzal, hogy elmondtam, hogy boszorkány vagyok ennyi volt? Ha egyszer elment e miatt, akkor... - De akkor most... azért jöttél, mert hátha nem vagyok boszorkány? - húzom el a számat és hát tényleg közel vagyok hozzá, hogy a végén még elsírjam magamat, bármennyire is próbálom magamra erőltetni a nyugalmat, de hát az alapján, amit elmondott nekem totál ez a véglet jön le, hogy ha most elmondtam az igazat akkor ennyi volt, hogy csak azért jött el, mert remélte, hogy nem vagyok az. Esélyt adott biztosan anyu miatt és azért dőlt most hátra karba font kézzel, ami egyértelműen az elutasítás és az elzárkózás jele.
Olyan könnyedén fátylat dob a múltra, hogy kénytelen vagyok viszonozni az a bátorító kis mosolyt az arcán. Amikor legutóbb láttam igazán pöttöm volt, és ugyan most, hogy tizenöt éves, nem igazán húzták meg egy nyújtófával, de mégis csak egészen felnőtt-forma, nem egy gügyögő totyogós. Okos, kedves, megbocsájtó és mulatságos. - Harminchat leszek, az igazat megvallva éppen ezen a héten. Édesanyád csak egy évvel volt nálam fiatalabb. - válaszolok neki, hiába olyan kérdések bukkannak ki belőle, mintha egy kiváncsi-füzetet akarna megtölteni hirtelen. Amikor én gyerek voltam eléggé nagy divatja volt a füzeteknek, amikben minden lapon más kérdés szerepelt, és mindenki kitölthette, akinek csak a gazdája odanyújtotta. Persze nekem megvolt az a rossz szokásom, hogy inkább ökörségeket írtam a lapokra, mintsem az igazságot, de úgy húsz év alatt sikerült annyira megkomolyodni, hogy most őszintén válaszoljak. Eszembe se jutott, hogy szóba jöhet a születésnapom, nem igazán ünnepeltem soha sem, ráadásul most találkozunk először, így hát valójában mit számít ez? Látom rajta, hogy valamire nagyon készül, így összeráncolva a homlokomat könyökölök előre a térdeimre, a lehető legjobban szemmagasságba kerülve a kislánnyal. Észreveszem a kis szemezést a gyámjával, tehát tényleg valami komoly dolog lehet, neki mindenféleképpen. - Hallgatlak, Kath, csak bátran. - biztatom először, hiszen elsőre nem esik le, hogy miről akar beszélni. Aztán ahogy nekigyürkőzik és suttogósra veszi a figurát, még mielőtt kiejtené a szavakat megvilágosodom, de eszemben sincsen beleszólni a nagy monológjába. Biztosan rengeteg ideig rágódott rajta, hogy hogyan mondja el nekem, az első alkalommal szóba hozza-e, hiszen a világaink elzárkóznak egymás elől, és pontosan tudom, hogy a lehető legkevesebb magamfajta tudhatja a létezésüket. Türelmesen hallgatom, egészen addig, míg be nem fejezi, aztán hirtelen hátradőlök ültömben és összevonom a kezeimet magam előtt. - Tudok a varázsvilágról. - mondom ki egyszerűen, természetesen nem fennhangon reklámozva, hiszen így is úgy néz rám, mint aki menten szívrohamot kap izgalmából, és ha hangosan reklámozni kezdeném, akkor biztos, hogy már tényleg kiugrana a szíve és még a végén elájulna nekem. A kávézóban lágy zene szól és közvetlen mellettünk senki sem ül, így senki nem kapja fel a fejét rá. - Meséltem a levélben, hogy amikor igazán kicsik voltatok még látogattalak titeket… Az igazság az, hogy mikor négy évesek lehettetek elhagytam a rendőri pályát, mert… nos, egy varázsló tőrbe csalt, és vissza kellett adnom a jelvényt. - változtatom és egyszerűsítem le a történteket, hiszen most találkoztunk először, és még olyan fiatal, lehet, hogy nem kéne azzal indítani, hogy a nagybátyja megölt egy ártatlan gyereket… - Nem volt kihez fordulnom, senki se hitte el nekem, hogy egy varázsló babrált ki velem, hülyének néztek, és édesanyád meghívott hozzátok és egész nap nyugtatott, hogy nem vagyok őrült, és hisz nekem, de nem szabad, hogy felemésszenek engem a történtek, mert eddigre már afféle kötelességemnek éreztem, hogy felkutassak mindent, amit tudni lehet a varázshasználókról. - itt kicsit megállok, hagyom, hogy emésztgesse, amit meséltem neki, hiszen nem egyszerű a történet. - Azt hittem, hogy csak megjátssza a megértést, hogy támogasson, de évekkel később egy férfi felfedte előttem a valóságot és akkor csapódott le bennem, hogy édesanyád azért féltett annyira óvva és azért akarta, hogy a férjjével egy hullámhosszra kerüljünk, mert ő is az volt és lehet, hogy ti is annak születtetek. Nem vagyok rá büszke, de ez a felsimerés volt az a pont, miután nem jártam hozzátok látogatóba többé… - elhallgatok, az utolsó mondat már egészen átmegy dörmögéses motyogásba és még egy kellemetlen szájhúzás és megjelenik a szakállam alatt. Azóta már tudom, hogy nem minden varázsló gonosz, ahogy Katherine sem a rémtörténetek boszorkánya, hanem egy élettelteli fiatal lány, éppen olyan, mint akármelyik másik lány, csak… csak a rengeteg halál körülötte nem mindennapi.
Nem állok le vele vitatkozni. Igazán nem hibáztatom, valami félrement a rendszerben, de aztán ki tudja, ha akkoriban nagyon pocsék élethelyzetben volt az is lehet, hogy szándékosan nem keresték fel, vagy netán volt valaki, akire bízták az ügyemet a Minisztériumban, aki végül azt a döntést hozta, hogy egy lecsúszott zsarunál még az is jobb, ha a rendszer vesz a szárnyai alá, vagy esetleg ők már akkor tudtak a bátyám létezéséről, és úgy vélték idővel, ha elég idős lesz akkor ő is lehe a gyámom. Azt hiszem ez már olyasmi, amin visszamenőleg értelmetlen lenne gondolkodni, vagy utána járni, hiszen már nem változtathatjuk meg a múltat. - De már mindegy is ugye? A jelen sokkal fontosabb. - pillantok rá egy bátorító mosollyal, mert azért bármennyire is sokan talán azt gondolják rólam, hogy mivel gyakran vagyok vidám biztosan nehezebben fogom fel a rossz dolgokat, ez nem így van. Csak próbálom kezelni őket, azért igyekeztem annyira segíteni Bennek is és úgy gondoltam nem azzal teszek jót neki, ha vele szomorkodom, hanem ha megpróbálom kirángatni abból a pocsék állapotba, amibe került az élete összeomlása miatt és azt hiszem jól döntöttem, mert határozottan kezd végre jobban lenni. És bár úgy látom, hogy nem mutatja, de azért mégis szomorú, hogy nincs családja. Nem tudom, hogy pontosan hány éves lehet, de hát idősebb anyunál, már kellene, hogy legyen neki. Lehet, hogy akkor nem is lesz már unokatesóm? Jó Benedict ágon akadnak, de ők... nem valami jó fejek attól félek. - Hány éves vagy? És mikor van a szülinapod? - bukik ki belőlem a teljesen ártatlan kérdés. Még azzal sem vagyok tisztában, hogy egy nőtől nem illik megkérdezni a korát, ezért simán rákérdezek nála. Jó azt sem tudom pontosan, hogy mennyi idős kor az, amikor már nem érdemes mondjuk gyereket vállalni. - Igen! Mármint, én is szeretném. - igyekszem azért a felcsattanós első reakció után kicsit higgadtabban válaszolni. Végülis ezért jöttem ide, viszont azért ezen a ponton kissé talán aggódva Missyre pillantok. Látszik rajtam, hogy erősen hezitálok valami miatt, még nagyot nyelek is, mielőtt megpróbálnám Missy bólintása után felhozni azt, amit most már tényleg muszáj lenne. - De... van valami, amit még el kell mondanom és lehet, hogy azt fogod gondolni, hogy megőrültem, de... de Missy be tudja bizonyítani, hogy igazat mondok. - én ugyanis nem varázsolhatok az iskolán kívül és bár eszembe juthatott volna, de nem hoztam semmit, ami jó lenne bizonyítéknak, hogy higgyen nekem, bár mondjuk egy mugli kávézóban nem is lenne ideális elővenni mondjuk valami mágikus ketyerét. Kicsit még a hangomat is lehalkítom és előrehajolok, mint aki épp arra készül, hogy nagy titkot kössön a másik orrára és végül is így van.- Apa... szóval ő tudod varázsló, úgyhogy Bellel mi is örököltük ezt, így én... boszorkány vagyok. Tudok varázsolni és egy olyan iskolába járok, ahol mindenki tud és ezt tanuljuk. Missy is az! Tudom, hogy sületlenségnek hangzik, de... meg tudjuk mutatni, csak nem itt mindenki előtt, mert ez titok. - bököm ki végül. A szívesem majd ki ugrik a helyéről, tényleg attól félek, hogy most fog majd felpattanni és eltűnni, mert azt gondolja, hogy megőrültünk, vagy hogy az egész csak átverés. Esetleg szimplán elneveti magát, pedig igen komoly arcot vágok, már-már kétségbeesettet a várható rossz reakció miatt.
Nekem olyan egyértelmű, hogy az első pillanattól elfogadom a tényt, hogy ő az unokahúgom, mintha mindig is itt lett volna mellettem. Persze nem pótolhatja semmi az elmulasztott éveket, de talán ez árulja el leginkább, hogy milyen hatalmas szívem van, látom benne a húgomat és ennyi éppen elég ahhoz, hogy tudjam, hogy egy család vagyunk és összetartozunk. Csak egy kedves mosollyal nyugtázom, hogy megköszöni, szóra sem érdemes az egész, én figyeltem rá, hogy mit kért, talán a zsaru szemem maradéka még, hogy egészen jó megfigyelőnek tetszem. Elgondolkozva, de közben szomorkás tekintettel hallgatom a válaszát, hiszen nem csak az ő veszteségét érzem át, hanem a sajátomat is. Nyilván elképesztően fájdalmas lehetett, hogy elvesztette az ikertestvérét, az anyukáját, és egyben az apja is beszámíthatatlanná vált, aztán még a frissen megismert bátyja is meghalt… Még felsorolni is képtelenség ezt az egészet. És még csak tizenöt éves kislányról beszélünk. - Azért részben az enyém is. - válaszolom kicsit elgyötörten ellenkezve. Ha nem hagyom el magamat, ha nem hagyom, hogy a varázslók szembeni előítéletem ilyen mély gyökereket vessen bennem, akkor talán nem tartottam volna soha távol magamtól a családjukat, talán végig ott lehettem volna, míg cseperednek, és akkor is, amikor szüksége volt rám, mint gyám. Persze utólag már hiába bánkódik az ember, ha minden így történik, akkor Fionn nem talál rám és nem kerülök be a Testvériségbe és kezdem el vele építeni szinte a semmiből. És az is hogy sült el. Évekig hittem, hogy a jó oldalon állok, hogy ezzel a titkos felkeléssel és a leleplezéssel egy igaz, egyenlő világot fogunk elhozni, erre az egész ügyünkbe beleférkőztek a sötét mágusok és megfertőztek mindent, amit valaha elértünk. Mikor hirtelen rám fordítja a kérdést először őszintén meglepődök, mintha annyira belemerültem volna a lány figyelgetésébe és megismerésébe, mintha magamról teljesen megfeledkeztem volna. - Nincsen. Tudod, túlságosan a hivatásomnak éltem ahhoz, hogy a baráti kapcsolatoknál mélyebbet alakítsak ki, sosem házasodtam meg. De azért még nem vagyok öreg, semmivel se vagyok elkésve. - fogom a végénél egy kicsit vidámabbra, még kacsintok is egyet, hogy eszébe se jusson sajnálni azért, mert egyedül vagyok. Illetve egyedül egyáltalán nem vagyok, hiszen ott vannak a Testvériségis kölykök, éppen csak a szerelem dolog nem jön össze soha. Vagy bennem nem alakul ki semmi, vagy aki iránt én kezdek érezni valamit, az ad egy csúnya kosarat nekem. A pillantásaim a fiatal nőre futnak, aki úgy tűnik tényleg néma gardedám lesz és ad esélyt az ismerkedésre, amiért nagyon is hálás vagyok. - De most már van családom. Ha megengeded, hogy annak tekinthesselek, Katherine. - teszem hozzá szelíden, kicsit tétován, egy ilyen magas, erős férfitől talán furcsa ez a bizonytalanság, de még sem erőltethetem rá hirtelen, hogy tárt karokkal fogadjon. Bár ő talált meg engem, és nem fordítva, szóval eléggé erős a remény, hogy tényleg meg tudjon bocsátani azért, hogy eddig nem voltam az élete része. Csak azt nem tudom, hogy hogyan fogjuk tartani a kapcsolatot, hiszen nem akarom, hogy rajta keresztül érjen el engem valaki... Biztonsági főnökként azért az ilyesmit átlátja az ember.
A forrócsoki megkóstolása nem sikerül tökéletesen, mert elég forró, ha már ez a neve is, bár ezért is volt a csel, hogy kérek bele egy kis fagyit is. Azért rendesen elkerekedik a szemem, amikor a nagybátyám szól a pincérnőnek észrevéve a hibát, ami miatt leforrázom kissé a nyelvemet és olyan fura ezt így hallani, hogy az unokahúga. Nem tehetek róla, de akaratlanul is elmosolyodom. Nem Missy ellen szól, mert tényleg jó fej, de ő mégsem a rokonom és meséltem már neki futólag a szüleimről, de nem ismerte őket. - Köszönöm! Én el is feletettem! - és igen azért egészen más, ha egy megtermett férfiember áll ki melletted, mint ha egy törékeny nő teszi, főleg hogy azért bármenyire is Missy most a gyámom azért mindig ott van az az érzés bennem, hogy neki biztosan fontosabbak azért a saját gyerekei és ez persze így is van rendben, csak hát... - Nem tudom, hogy... miért nem szóltak erről neked és nekem sem mondták, hogy van más lehetőség is. Azt hiszem, ha a bátyám nem kerül elő, akkor szimplán árvának nyilvánítottak volna.- biggyed le a szám egy pillanatra. Azért rossz belegondolni, hogy a nyarakat valami árvaházban töltöttem volna, meg az összes ünnepet a Roxfortban, de persze vagyok már annyira együttérző a gyakorta gyerekes viselkedésem ellenére is, hogy felfogjam azt,hogy Rhys azért igenis bánja, hogy nem tudott pontos részleteket, bár szó ami szó utána is járhatott volna, bár tény nem ismerem az akkori életét, vagy a hátterét. - De ez nem a te hibád, és végül is jól alakult. - azt leszámítva, hogy végül Darius is meghalt és újfent egyedül maradtam volna, ha nincs Missy, hogy magához vegyem. Szó se róla tizenöt éves vagyok még csak, e már elég sok rossz dolog történt velem és akkor azokról az őrült kalandokról, vagy Sasha haláláról még nem is beszéltem, amik az utóbbi években a nyakamba szakadtak. - És neked van családod? - kérdezek rá hirtelen. Eszembe sem jut, ha esetleg nincs akkor neki ez a kérdés akár még rosszul is eshet, de hát anyu bátyja, tehát idősebb is, mint anyu, gondolom akkor már illene, hogy legyen családja. Bár tudom akadnak, akiknek nincs, mint Ben bácsikája, aki szintén egyedül él, de ha mégis van gyereke, akkor még az is kiderülhet, hogy van mondjuk unokatestvérem! És persze ezt a kérdést még mindig sokkal könnyebb feltenni, mint hogy megpróbáljak rátérni arra az apróságra, ami szintén hozzám kapcsolódó fontos tény, miszerint egy varázslóiskolába járok. Mert, ha magához vett volna, amikor anyuék meghaltak, azaz ha ez alapján van rá esély, hogy megismerhetjük egymást rendesen, akkor muszáj lesz elmondanom neki és érdemes még az előtt, hogy beleélem magamat, hogy minden szép és jó, mert lehet hogy a boszorkánydologgal majd annyira sokkolom, hogy máris nem kér belőlem, vagy ilyesmi.
Igyekszem a kölyökre koncentrálni, és nem a szőke fiatal nőre, aki gardedámkodik felettünk, hiszen nem ő a rokon, hanem Kath, és ugyan azt nem mondhatom, hogy kiköpött mása a húgomnak, de néhány mozdulata, a hangja, a szeme… ez éppen elég, hogy néha tűnődve figyeljem őt, és kétségem se lehet felőle, hogy rokonok vagyunk. - Sorházban, de nem az a cuki külvárosi vörös, hanem az az unalmas szürke. De mindegy is. - hessegetem el ezt a mellékszálat, hiszen mindketten érezzük szerintem, hogy csak azért dobta be, hogy valamit mondjon, nem azért, mert tényleg erről akart volna beszélgetni. Ahogy elkezd mesélni én előrekönyökölök a térdeimre a kávéval a kezemben, hogy néha beleszürcsöljek, és egészen elgondolkodva és figyelemmel követném a történetet, de… - Elnézést kisasszony, de az unokahúgom fagylalttal kérte az italát, kaphatnánk egy gombócot? - kérdezem teljesen nyugodt hangon, nem azon a pattogós kiosztós fajtán, amivel egyesek a felszolgálókat szokták ugráltatni. Amúgy se illene az én mély orgánumomhoz meg nagy marcona külsömhöz, csak sznoboskodnék, főleg, mert semmi közöm sincs a sznobokhoz, sose vetett fel a pénz. Nem forgatok szemet, csak egy kicsit elmosolyodok, de nem rajta nevetek. Hallottam ám, hogy fagylalttal kérte a forrócsokit, lehet, hogy a felszolgáló azt hitte összevissza beszél, de ha ott lett volna az a gombóc, akkor nem égeti meg a nyelvét. Csendben hallgatom végig, összeráncolt szemöldökkel, míg össze nem áll a kép a fejemben szépen lassan. Tehát az apjának két családja is akadt, és egyik sem éppen mondható szerencsésnek, sőt, tragédia fakadt mindenhonnan. Viszont azon megakad a figyelmem, hogy az apja a baleset óta sincsen jól… - Amikor megjött a halálhír… én azt hittem, hogy az apáddal maradtál. Hogy ő lett a törvényes gyámod, és ha minden nem is lesz rendben soha, de az egyik szülőd megmaradt és… - elakadok, egészen mormogásnak hangzik inkább, ami másnak motyogás lenne, érződik, hogy eláraszt a bűntudat. - Ha tudtam volna, hogy nem tud rólad gondoskodni megkerestelek volna. - vallom be, akármilyen kis esetlenül hangzik. Ezzel nem azt bírálom, hogy Missy milyen munkát végez a nevelésével, csak a tényeket közlöm, hogy gyötör ez az egész elég rendesen. Persze lehet, hogy az egész hülyeség, akkor, amikor a baleset történt én már a mélyben voltam, éppen feladtam a rendőrszakmát, miután egy mágus belecsalt egy gyilkosságba és senki sem hitt nekem, és inkább a kocsma volt az otthonom, mintsem a valódi. Hogyan vehettem volna magamhoz egy gyereket? Remélem a fiatal nő nem veszi magára és megérti a helyzetemet, mert hihetné azt is, hogy el akarom ragadni tőle Kath-et, hogy át akarom venni a gyámságot, pedig ha akarnám, se tudnám. Jobb nekem és neki is úgy, ha nem verjük nagy dobra a rokonságunkat, így kevésbé keverhetem bajba, nem lehet útnak használni hozzám. Könnyen zsarolható ember vagyok, nagy a szívem, és képtelen lénnek a búvóhelyemen maradni, ha a kislány testiépsége fenyegetve lenne.
Na jó hozzá kell tenni, hogy azt, hogy Missy majd elmegy vásárolni elég nagy kihívás volt kierőszakolni belőle. Azt hiszem közelebb volt a válasza a talánhoz, mint az igenhez, de én azért utóbbinak vettem. Persze érthető, ha félt, hiszen a bátyám halála után már tényleg csak ő maradt, aki felelősséggel tartozik irántam és nem ismerjük az újdonsült és igen méretes fickót, akit ha nagyon akarna pikk-pakk felkapna és elvitte és még talán nem is tehetne ellene senki semmit. Na jó persze nekem ez meg sem fordul a fejemben, maximum Missy az, akinek hasonló rémképek megfordulhattak a fejében az elmúlt pár napban, amióta kitaláltam, hogy mikor és hol találkozzunk a nagybátyámmal. - Igen emlékszem, remélem, hogy jó hely. Londonban olyan érdekes házak is vannak, meg olyan fura régiek is, te milyenben laksz most? - jó tudom ez nem épp a legjobb téma, amikor olyan sok komoly kérdésem is lenne, de igazán nem tudom,hogyan is kell az ilyesmit intézni. Sosem voltam túlzottan komoly, bár az évek során azért már jelentősen fejlődtem e téren, főleg amiket a többiekkel láttunk és átéltünk, de tény, hogy még most is gyakran csapongok és nehezen szedem össze a gondolataimat. - Oh hát ez tényleg nagyon bonyolult. - harapom be a számat és gyorsan kortyolok kicsit a közben megérkező forrócsokimból, aminek persze az a vége, hogy kissé leforrázom a nyelvemet, így egy kis kutyaliheséggel sikerül kezelnem a helyzetet, amitől persze sikeresen zavarba jövök, hiszen gőzöm sincs, hogy a nagybátyám milyen ember. Lehet, hogy ha túlságosan buta dolgokat csinálok akkor majd szemforgat és elmegy. - Szóóóval... - kezdek bele, ezen a ponton Missyre pillantok, hiszen tény egyelőre még magam sem tudom sokszor, hogy hogyan is kezeljem őt. Volt már rá példa, hogy anyunak szólítottam, de gyakrabban Missynek. Nehéz azért ezen még nekem is kiigazodni. - Igen apunak van egy fia, de nem volt sosem túlságosan kedves vele a családja azt hiszem és végül eljött, mert más életet akart. Persze nem szép tőle, hogy ott hagyta a családját, de... - igazából valahogy sose gondoltam mélyebben bele, hogy milyen lehetett a bátyámnak feldolgozni azt, hogy apu csak úgy elhagyta őt és az anyukáját, hogy teljesen új életet kezdjen... velünk. Szóval nem csoda, ha azért ebbe így most jobban belegondolva kissé lebiggyed a szám és kell pár pillanat, amíg tovább beszélek. - Az után derült ki, hogy anyu és Belle... szóval meghaltak és az iskolában, ahova mentem ott volt a bátyám. Megismertem, és amikor nagykorú lett, akkor ő lett a gyámom, mert apu nincs túl jól azóta se. Aztán meghalt és mivel nem maradt más nekem, rólad pedig nem is tudtam, így Missy vett magához. Ő ott dolgozik a suliban, ahová járok és közel is lakik és van két unokahúgom is, akik ikrek. Nagyon aranyosak! - próbálom összefoglalni a dolgot, időnként kissé hadarva, időnként szünetet tartva, de azért remélhetőleg nagyjából érthetően sikerül összefoglalnom a történetet, hogy ki kinek a kicsodája és hogy nekem mi közöm van Missyhez. És azt hiszem most kellene rákérdeznem, hogy és ő? Hol volt és miért nem ismerem? De egyelőre még nem megy.
Majdnem fellöki a székét, olyan szerencsétlenül ugrik fel, én pedig kicsit elmosolyodom, persze nem kezdem el hangosan kinevetni. Az egész lány egy kis tökmag, de ebben a tökmagban ott látom a húgom vonásait, és ez egyszerre kínoz és egyszerre tölt el jó érzéssel. Nem vagyok egy nagy költő, nincsenek hasonlataim se képeim, de a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy megjelentem. Bennem is ott lenne a bugi, hogy megöleljem és felkapjam a lányt, nem törődve azzal, hogy amikor legutóbb láttam még négy-öt éves kis csipisz volt és nem is emlékszik rám, csak egy képről talált meg. De végül az ölelés elmarad, csak kínos kézfogás lesz, a kicsi kacsója szinte eltűnik a nagy, férfias kissé érdes kezemben. Úgy alapjáraton kedélyesnek mondható alapjellemem van, így hát a kis kézfogást is megmosolygom, bár a szőke fiatal lányra már jóval komolyabb pillantásokat vetek. Talán azért, mert nagyon kusza nekem ez az egész ki-kinek-a-kije dolog, hiszen én még arról se tudtam, hogy Katherine-nek bátyja van, nem hogy arról, hogy a bátyjának egy felesége, két kisbabája, és amúgy Kath az ő gyámságukba került, és nem az enyémbe, pedig nekem vér a véremből. Ráadásul a levélben… a levélben anyunak hívta ezt a nőt. - Értem, örvendek a szerencsének. - csapom el a komolyságát, mert nem szavakkal akarom megmutatni, hogy bízhat bennem, hanem tettekkel. Ha jó szónok lennék, akkor lehet sikerült volna Daphnét az ügy érdekében átállítani - ami mondjuk utólag nagyon jó, hogy nem jött össze -, vagy mondjuk nem koptatott volna le az “olyan vagy, mintha a bátyám lennél” klisével. Nem, határozottan nem vagyok az a csűrős-csavarós, szóval csak leülök hozzájuk és amikor jön a pincér én egy bögre feketét kérek egy csepp tejjel vagy tejszínnel, ha akad, és vagy négy tasak cukrot. Egyáltalán nem veszem rossznéven, hogy mi bukik ki belőle, sőt, én inkább azt látom a dologban, hogy ezzel akar megnyugtatni, hogy a gardedám nem feltétlenül lesz végig mellettünk, tudunk majd kettesben beszélni. És az, hogy ekkora bizalmat szavaz nekem, már éppen elég. - Semmi baj, megértem, ha nem figyelne rám úgy, ahogy, akkor lennék csak meglepődve. - vágom rá, őszintén, kicsit elmosolyodva és megvonva a széles vállaimat. Előre hajolok, az asztalra könyökölve, amivel kicsit talán enyhítem a magasság különbségünket, de még így is kissé fölémagasodom. - Igen, tősgyökeres Actoni vagyok, amennyire tudom, bár sosem kutattam családfát. Illetve most éppen költözőben voltam, ahogy a levélben is írtam, innen nem is olyan messze van az új lakás. - válaszolom neki, még akkor is, ha mondjuk annyira nem is érdekli, csak a jeget akarta megtörni. - Azt írtad, hogy bentlakásos iskolába jársz és hogy van egy bátyád és ugye az ő felesége az… anyukád, Missy - akadok meg kissé, de tisztelettudóan biccentek a nő felé -, de mióta van bátyád? Apádnak volt egy korábbi házassága? - kérdezek rá azonnal, összeráncolva a szemöldökömet, pedig lehet, hogy a kedvenc könyvéről, vagy színéről, vagy játékáról kéne kérdeznem, vagy nem is tudom, de annyira kusza ez a családfa, hogy szeretném minél előbb kifésülni. Ki-kinek a fia borja, és ki boszorkány, ki pedig normális ember. Csak úgy a tisztázás végett... bár lehet, hogy a kicsilány nem is tudja, hogy szabadon beszélhet-e erről nekem, szóval lesz még itt egy kis tétovázás.
Amikor végre meglátom közeledni egyből felismerem a kép alapján, pedig nem mai darab, de hát lássuk be anyu testvére úgyhogy azért bőven van közöttük hasonlóság. Azért várok még néhány lépést, amíg közelebb ér, de akkor már olyan hirtelen állok fel a vissztartott mozdulattól, hogy majdnem sikerül felborítanom a székemet. Szeretnék jó benyomást kelteni, mert ugyan eljött, de úgy éreztem a levelei alapján, hogy nem biztos magában és hát nem tudom, hogy pontosan mi ennek az oka, ahogyan azt sem miért nem ismerem igazán és hogy miért nem járt nálunk már olyan régóta. Szóval igen izgulok, fenemód izgulok, hogy Bennek igaza van-e és tényleg érdeklem-e majd. Lássuk be erősen megcsappant a vérrokonaim száma az utobbi években és bár ott van apa családja, de nem hiszem, hogy nekem valaha is komoly kapcsolatom lesz a Benedictekkel. - Szia! - ragadom meg a kezét, ami azért olyan fura dolog, hogy kezet rázok a nagybátyámmal nem? Látszik rajtam, hogy gőzöm sincs mi lenne a megfelelő üdvözlési forma, kissé toporgok egyik lábamról a másikra, miközben próbálom kitalálni, hogy mennyire lenne illendő egy ölelés, de végül elvetem a dolgot egyelőre, hiszen baromi magas és még hülyén venné ki magát a dolog. Már nem vagyok tíz éves, hogy valakinek, aki szinte idegen csak úgy átöleljem a derekát. Tétovázom még egy sort, állva maradok, amíg Missy is feláll, hogy kezet rázzon vele és csak akkor ülök le, amikor már ők is. - Igen Missy Foster-Benedict, én vigyázok jelenleg Kathre, mint a hivatalos gyámja. - ráz kezet Missy is Rhysszel. Én persze nem veszem észre, de van talán ezekben a szavakban valamiféle határozott jelzés is arra, hogy azért nem fogja hagyni, hogy nekem akármi bajom is essen, vagy a nagybátyám csak úgy hopp vissza akarjon térni az életembe, esetleg bármi módon bajba keverjen. Én csak idegesen járó lábakkal figyelem a méretes fickót, és már épp szóra nyitnám a számat, amikor odaáll mellénk a pincér. Csalódottan pillantok oldalt, Missy egy tejeskávét kér, én pedig gyorsan rávágom, hogy egy forrócsokit fagyival, csak menjen már! - Missy azt mondta, ha minden rendben van, akkor majd elmegy vásárolni. - bukik ki gyorsan belőlem, pedig minden bizonnyal nem ez a legjobb nyitás, hiszen ezzel azt is kimondom Missy azért nem bízik látatlanben Rhysben, pedig a nagybátyám, de végülis valahol érthető a dolog, hiszen nem ismerjük őt egyáltalán és nem tudjuk, hogy miért nem. - Szóval... te itt laksz Londonban ugye? - ez kb. olyan kérdés, mintha az időjárásról akarnék tájékozódni tudom én, de nem is tudom, hogy pontosan mit kellene mondanom. Egyáltalán hogyan vezessem fel azt, hogy boszorkány vagyok, vagy hogy szeretne-e a nagybátyám lenni, vagy miért nem találkoztunk évek óta. Ezek azért nem olyan egyszerű kérdések, főleg ha azt nézem, hogy ott van Ben, aki a bácsikájához került és egyáltalán nincs jó kapcsolatuk.
Amikor megérkezett a levél a lelkes kölyöktől, hogy mikor és hol találkozzunk, akkor már nem volt visszaút, nem lehetett tovább tolni az egészet. Nem akarok veszélyt hozni a fejére, ahogy a házban pangó többi menekültre se, szóval ahogy ígértem Daphnenak, egyelőre nem hagytam el a házat és nem kezdtem a pisztoly után nyomozni. Az eltűnt tagunk azóta se bukkant fel, és ez azt is jelentheti, hogy a fenyegetés nagyobb, mint gondolnánk… Kockázatos tehát még most is kijönni, de a lelkiismeret furdalásom, hogy nem voltam a kislány mellett, amikor kellett, és lényegében egy idegen vette magához túl erős, pláne, ha megfűszerezzük azzal, hogy nyilván meg is akarom ismerni a pöttömöt. A tizenöt éves képen én még csak húsz körül vagyok, magas, izmos, igazi szépfiú, rövidhajú, szőrtelen arccal, és ugyan az aurornő fürdőjében megnyiratkoztam kissé, de azért a vonásaim is értek és az arcszőröm is megváltoztatja az egész külsőmet. Hosszú kabátban érkezem, ami ugyan vékony, de mégis kicsit talán túlöltözött vagyok így késő tavasszal, de hát Londonban vagyunk, egyik nap verőfényes napsütés, másik nap jégeső. Jobban mondva cseréljük is ki a “nap”-ot órára, és még pontosabb a példa. Ebben a kávézóban még nem igazán jártam korábban, csak felületesen ismerem, de így is sikerül úgy befutnom, hogy korábban felmértem az összes ablakot és az összes kijáratot, hogy mindenre felkészüljek. A családegyesítés mindig feszült történet, de ilyen körülményekkel meg aztán… A magasságomhoz képest kicsit tétován veszem fel a szemkontaktust a kislánnyal, aztán siklik tovább a figyelmem a csinos szőke nő felé, aki nem tűnik többnek huszonötnél, szinte még gyerek, ha azt nézzük, hogy a kislány és közötte mondjuk csak tíz év van. Nem képedek el látványosan, hiszen még is mi jogon szólnék bármit is, hiszen én nem voltam ott neki. Odasétálok kikerülve egy-két pincért és asztalt és a nyugodtabb részhez lépek, egyenesen hozzájuk. Nem tudom, hogy mire számított, azt se tudom, hogy én mire számítok, szóval a kezemet nyújtom feléjük, afféle formális üdvözlésnél. Boszorkányok mit is szoktak…? - Sziasztok. Rhys Murdoch, örülök, hogy megismerhetlek Katherine, és téged is… Missy, ugye? - fordulok a nőhöz, mert azért ennyit mégiscsak illik, még ha elsősorban nem is vele találkoztam. Elég rendesen föléjük tornyosulok, persze ha tudnám, hogy a Roxfortosok hozzá vannak szokva a magas, nagydarab, szőrös férfiakhoz - Hagrid -, akkor tudnám, hogy ez nem különösebben probléma. Valami egészen a szívembe markol a kislány szeme és haja láttán, annyira ismerős, annyira rá emlékeztet. Birizgálja a tagjaimat az inger, hogy egészen egyszerűen felkapjam és a karomba zárjam megvallva, hogy mennyire szégyellem, hogy nem voltam az élete része, de rokonok vagyunk vagy sem, én idegennek tűnhetek és idegen harmincas férfiak ne ölelgessenek tinédzsereket, szóval csak várok, mint aki arra vár, hogy a guillotine csapjon le. Pedig csak az unokahúgom reakcióit figyelem, nem Grindelwalddal szemezek.
Missy nagyon rendes volt, még abban is segített, hogy a nyári szünet előtt eljöhessek egy napra a suliból, pedig McGalagony tuti, hogy nem örült az ötletnek, főleg ha azt nézzük, hogy mennyire siralmasan állok bájitaltanból, meg hát ott volt az a fiaskó is a hoppanálás órán... Nem kifejezetten vagyok azt hiszem a kedvence, de Missy elég jó meggyőzőképességgel rendelkezik, ha sikerült rábeszélnie, hogy az ő felügyeletével eljöhessek és tényleg csak egy napról van szó, a tetjében persz hétvégén, amikor nem zavar be az órákba sem. A lányokat is sikerült kire bízni, így nincs gond és tudom, hogy Missy lesz annyira rendes, hogy nem akar majd kifejezetten ott ülni velünk, ha azt látja, hogy az újdonsült nagybácsim rendes fickó. Az utolsó levelemben tehát leírtam neki, hogy mikor jövünk és hogy hol találkozzunk. Egy kis kávézó, nem annyira kiemelt helyen van, viszonylag nyugisabb, ezt javasolta az egyik szobatársam, akinek a bátyja már befejezte a sulit és azt hiszem nem messze innen dolgozik. Ez eleve mugli környék, szóval az sem lehet gond, hogy Rhys bácsi nem varázsló. Oh persze még gőzöm sincs, hogyan fogom neki beadagolni majd, hogy én meg boszorkány vagyok, de azt hiszem nem ezen kell már most gondolkodnom. - Ugye eljön? Tényleg eljön? - pillantok izgatottan Missyre, amikor végre találunk egy helyet a szélén, ahol nem vagyunk annyira körbevéve más asztalokkal. Egyelőre még nem rendelünk semmit, csak időnként az órámra pillantva türelmetlenül nézek időnként körbe. Jó kicsit előbb jövvünk, mert így érkezett meg a vonat, de azért akkor is ideges vagyok, hogy vajon tényleg itt lesz-e. Valahogy a leveleiből úgy értelmeztem, hogy az élete eléggé zűrös, ami miatt is lehetett, hogy nem volt rá mód, hogy megismerjem. Missy bizakodónak látszik, én pedig remélem, hogy egyáltalán felismerem majd a régi kép alapján, amit a padláson találtam. Az már minimum tizenöt éves, de a felnőttek azért nem változnak olyan sokat ennyi idő alatt ugye? Vajon mennyire hasonlít anyura? Missy szerint rám nem igazán, ami szerintem nem igaz, mert a hajunk színe azért eléggé hasonló, de tény, hogy a hófehér bőrömet aputól örököltem, azon azért jócskán kiütközik a bolgár vonal.
Nem várhatom el, hogy felnőtt, és gyönyörű nő egyedül legyen, hiszen nem csak a nevét illetően virág, valóban elhervadna, ha nem kapná meg a kellő figyelmet, amiről most itt tényleg szó van. De talán annyira nem láthatok bele a fejébe, hogy valóban fel tudjam mérni, hogy tényleg erről van-e szó. Nem vagyunk már gyerekek, sosem várhattam el, hogy majd egyszer ő és én, most pedig teljesen rendben van, hogy férjezett. Barátként is lehetünk jóban, noha sosem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire vonzó lány, most pedig már nő. Megvan az a finom visszafogottsága, amivel uralni akarja a véla vérét, aminek én tudatosan állok ellent, ha az ember ugyanis őshüllőkkel kapcsolatos mágiát űz, netán sárkánygömbökbe néz bele, olyan acélos elmével kell rendelkeznie, amire egy véla szempár nem igézhet csak úgy indokolatlan szerelmet. Nem, bármit is érzek iránta, az a lényéből fakad, a gondolatai fognak meg, a külső szép körítés mindössze egy jótékony pluszt jelent. - Ebéd, igen, ez jól hangzik, de készülj lelkiekben, nem vagyok a beülős helyek híve, megtanultam már, hogyan gondoskodjak rólad, ezért az a bizonyos ebéd nálam lesz. – Csak jó előre szólok, hogy emiatt ne legyenek félelmei, vagy ködös gondolatai, hogy vajon miért hívom fel a lakásomra. A kettőnk viszonyát már tisztáztuk, nem vagyunk gyerekek ahhoz, hogy el tudjon velem tölteni egy órát anélkül, hogy randi beütése lenne a dolognak, a hálószoba közelsége pedig ne jelentsen semmit. Viszont ismer már annyira, hogy mindig is volt otthon műtermem, megnézheti a festményeimet, bármennyire is szürrelálisak, ő biztosan belelátja majd, amit ki akartam fejezni. – Még a hét folyamán. A Trafalgar tértől nem messze a toronyházak egyikében van az egyik lakásom, küldhetek érted kocsit, de a metró is letesz ott. Ahogy neked kényelmes, majd írd meg a válaszban. Még a héten jelentkezem. – Rázom meg a kezét, ami talán kicsit hivatalos, de egy baráti puszi már túl sok lenne, így is mintha lelkiismeretfurdalása lenne. Egy kellemes, de határozott mosollyal búcsúzom, majd elindulok visszafelé az irodába, gondosan eltéve a címét, de memorizálom is, ha véletlenül elveszteném.
Úgy érzem bár talán olybá tűnik, hogy szégyellem, hogy nem mondtam el előbb, de mégis csak közölnöm illene, hogy férjnél vagyok. Ha elhív a másik valahová, mármint barátilag máskor is találkozni akkor is így illik, hiszen én magam is tisztában vagyok vele, hogy az a találkozás évekkel ezelőtt nem csak valami semmiség volt. Igenis nyomot hagyott, még ha úgy is tettem, vagy akár ő, mintha nem így lenne. Szinte minden részletre emlékszem még most is. Fiatal voltam végtére is ez tény, nem ma történt már, ezért is tettem el valahová hátra az emlékeim között, főleg hogy azóta már olyan sok minden történt, mint a tusa, vagy épp hogy találkoztam Billel és most újra annyira kusza a világ ezekkel az eseményekkel, amiknek a felével sem vagyunk valószínűleg tisztában, mert a Minisztérium nem akar pánikot kelteni. - Persze nem is úgy értettem, vagyis... nem is tudom, hogyan értettem, csak a gyűrűmet levettem, amikor elmostam a bögrémet, aztán valahogy ott maradt és így nem volt egyértelmű. - már megint magyarázkodom, de miért? Mintha tisztára kellene mosnom a nevemet, hogy nem vártam rá, amikor szó se volt ilyesmiről? És még csak arról sem, hogy ez olyasmi lett volna, amiért várni kellene. Nem is értem magamat, hiszen Bill tényleg nagyon kedves, szeretem, még ha néha úgy is érzem, hogy olyan nagyon mások vagyunk, olyan nagyon... nem is tudom másképp értékeljük az élet dolgait. - Talán igen, magam sem tudom, de egy baráti ebéd bármikor tökéletes lehet. Bill... a férjem sokat tartózkodik a munkája miatt Londonon kívül, de nem hiszem, hogy gondot okozna neki, ha időnként találkoznék egy baráttal. Bevallom nagyon kevés barátom van itt, igazából... nincs is. - na igen nem könnyű barátkozni, ha idegen vagy, ha máshonnan jöttél és ha a véla véred miatt a nők ferdeszemmel néznek rád, a férfiak viszont talán pont ezért távol tartják magukat tőled. Bill se kifejezetten örülne neki, ha férfiakkal barátkoznék és ennél azért szemérmesebb is vagyok, de James más, hiszen őt már régről ismerem. Igazából sosem gondolkodtam el azon, hogy ő vajon azért volt velem olyan nyitott, mert a vélaság hatott rá, vagy szimplán tényleg egymásra hangolódtunk? A nagymam mindig azt mondta, hogy bár a vérünk kiütközük rajtunk, ahogyan aztán mások a miatt néznek ránk, de igenis van, amikor valaki képes mögé látni, aki képes minket látni a mögött, amibe születtünk. James vagyok képes erre? - Akkor hát, írsz majd, ha van egy kis időd? - a táskámba kotrok, előkapok egy kis cetlit, gyorsan felírom rá a címemet, ahol el tud érni, ahol megtalálhat egy bagoly. Egy-egy ebéd szünet bármikot beleférhet, bár most is késésben vagyok már, de igazából nem érdekel. Egy kis felüdülés nekem is jár a monoton hétköznapokból.
Nem állítom, hogy teljesen egymásra vannak hangolódva a lelkeink, mert talán ez nem is biztos, hogy lehetséges, de azért vagyok most ennyire kiélesedve a fájdalmára, mert egyébként is igyekszem jó megfigyelő lenni, noha másokkal nem vagyok túlzottan empatikus. Talán magamból indulok ki, hogy sokszor unom az életem, s gátol, ami körbevesz, ezért ezt látom visszatükröződni a fájdalmasan szomorú szemekben is. Nem adom ki magamat teljesen, és nem azért, mert nem bízom benne, csupán túlságosan sokan vesznek most körül, egy ilyen beszélgetésnek megvan a helye, és az ideje. Inkább majd kettesben. – Én nem vártam el, hogy mentegetőzz. Nem találkoztunk évek óta, és akkor sem volt olyan, ami.. Na jó, talán lelki szinten igen, éreztem azt, hogy ez valami új, valami más, de elsodródtunk egymástól, ez élet pedig pereg. Miért ne mehettél volna férfjhez? – Nem döbbenek meg, hiszen felnőttek vagyunk, nem tekinthetek rá úgy, mintha örök életében engem kellett volna várnia. Nekem is voltak nők az életemben, idáig azért mégsem jutottam. Viszont gyereket nem említ, ez azért komoly vízválasztó. Ezért szomorú hát? Na nem miattam. A munkája mellett a magánélete is a szakadék szélén? – Támogatlak Fleur, amiben csak kell, de az már régen rossz, ha zavarban vagy mellettem. Tudod mindig más, ami a kötelezettség, vagy ami az álom. A miénk meglehet, csak egy álom volt, ami kétségkívül szép álom maradt. – Döntöm oldalra a fejemet, és vizslatom a tekintetét, csak nem kell eltávot kérnie a férjétől, ha baráti szinten találkozni akar valakivel. Vagy igen, mert ennyire szoros a póráz? Vagy már el is vált? Nem, ezt már említette volna. Mindenesetre némiképpen emelkedni kezd a pulzusom, igyekeznem kéne lecsillapítani.
Még soha sem lógtam el a munkából, valahogy most mégis felmerül bennem a lehetőség, hogy bár lassacskán vissza kellene mennem, de még se tegyem. Vajon mennyire lenne buta ötlet? Valahogy úgy érzem ebben a kis időben is kicsit kiszakadok a megszokásból, ami annyira fárasztóvá válik már napi szinten és pont ezért olyan nehezemre esik azt mondani, hogy mennem kell. Persze az is egy lehetőség, hogy máskor is találkozzunk, de vajon megtehetem, ha egyszer egyébként férjem van, aki úgy tudja, hogy dolgozom? Egyáltalán vajon este elmesélem majd Billnek a mai napomat, hogy kivel találkoztam? Nem... nem hiszem, hiszen sose meséltem neki Jamesről, hiszen egyszer találkoztam még vele, nem egy előző szerelem, vagy hasonló, amit esetleg az újnak az ember emond, hogy tudja milyen élete volt előtte. - Talán igen, vagy csupán hasonlítunk dolgokban. - elcsendesedem, most ő beszél többet, bár most sem mond konkrétumokat, ahogyan eddig sem, ami azért már talán zavaróbb lehet, habár nem annyira vészesen, mégis rokonlelkek lennénk? Ha van egy férjed, akkor mondhatod ezt egy másik férfire, aki nem az? Ezt így nyiltan nem illik, gondolni sem lenne fair rá Billel szemben. De most mégis csak úgy dobjam be, hogy egyébként van egy gyűrűm, csak bár ez nagyon ritkán fordul elő nincs épp rajtam? Talán ezt kellene, hiszen úgyis ki kell majd mondanom, hogy férjnél vagyok nem? - Nem tudom James, ez a helyzet most annyira új mindenkinekinek. Nem tudom, hogy mi lesz és hogyan... néha azt sem, hogy én mit gondolok jelenleg. - csóválom a fejemet. A szavai alapján úgy sejtem neki azért van elképzelése, hogy mit szeretne, hogy miben hisz, legalábbis velem ellentétben. Az csak a nagy kérdés, hogy vajon mi járhat a fejében, hiszen nyíltan kevés dolgot mond azért ki. És igen kíváncsi vagyok, hogy a szép szavak mögött mi rejlik még, hogy most is épp mire gondolhat. - Találkozhatunk.. jó lenne. Hiányzik Franciaország és úgy érzem te kicsit oda is kötsz, de előtte muszáj valamit elmondanom. Én... - elakadok és önkéntelenül is az ujjamra siklik a másik kezem, amin a gyűrűnek kellene lennie. - Férjhez mentem. Nem is tudom, csak... illene tudnod. - bököm ki végül, hiszen ez a részlet eddig kimaradt a beszélgetésből és még csak a jelét se tudhatta úgy,hogy a gyűrűt a csap szélén felejtettem. Számít vajon? Nem tudom. Talán neki is van valakije, nem tudhatom végtére is. Sok idő eltelt, biztosan nem veti meg a nőket és ők sem őt, hiszen mégis csak egy igen jóképű üzletemberről van szó.
Elindulunk kifelé a kávézóból a parkon át, szerencsére én vagyok a főnök, így pár gyors sms, és email, hogy át legyenek ütemezve a mai dolgaim, de csupán alig egy két pillanatot vesz mindez igénybe. Ha Fleur siet is, én azért valahol legbelül reménykedem, hogy ez a mostani is olyan hosszúra nyúló beszélgetés lesz, mint a legutóbbi. És talán vége sem szakad, elkérhetjük egymás elérhetőségeit is, ami kimaradt eddig. Igaz, hogy sokat változtunk, felnőttünk, és veszteségeink is vannak, de a közös érdeklődés, a megfelelő hangnem megmaradt. – Csak azért kérdezem, mert amíg nem ismersz valakit tökéletesen, addig mindig előállhat egy olyan tézissel, ami számodra teljesen megdöbbentő, sőt, botrányosan ellentétes azzal, amit gondoltál. Vagy hogy mások gondoltak. És nem is tudom, én is úgy érzem, hogy hasonlítunk. Nem kell mindent kimondani, hogy érzékeld, ha a másiknak hiányérzete van. Néha nyilván belelátunk olyat is, ami nincs, de talán most belehibáztam. Rokonlelkek vagyunk? – Nem állíthatom, hogy jól látom, mindössze tippelek a viselkedéséből, és hogy ezzel a külsővel, az intellektusával mégis oly szomorú, visszafogott. Találkoztam már vélákkal, ő viszont olyan, mint akit megkötöztek, elzártak, s visszafogják az erejét. Nem tud érvényesülni. Megállunk egy kis időre, a vállát átfogva magam felé fordítom, ahogyan odasuttog, én pedig vissza. Szinte centikre van egymástól az arcunk, amiben nem csekély izgalmat vélek felfedezni. Még ha nem is intim a helyzet, de amolyan titkos, amiről beszélünk. – Pontosan arra gondolok. Csak éppen itt nem lehet kimondani, hogy a hivatalos a jó vélemény. Vannak fokozatok. Ha nem a minisztériumnak viszünk, és nem Grindelwaldnak, akkor.. kinek? Én valahogy egyiket sem támogatom. De jobb lenne erről nem itt beszélgetni. Gondolom most rohannál vissza. Látlak még? – Engedem el a vállát, nem vagyok egy erőltetős, a barátságom, vonzalmam eddig is plátói lépcsőkre épült. Bár így ilyen közel hozzá a fizikai kontaktus is hordoz magában nem kevés érzelmet.
Kérdez, de keveset válaszol és talán néhány éve, amikor még szinte gyerek voltam ezzel nem is volt problémám, de már többet látok az emberek szavai mögé, mint régen. Már jobban érzem, hogy mi miért van, hiszen napi szinten a Minisztériumban olyan emberek között mozgok, akik azért nincsenek híján a körmönfontságnak, ha arra van szükség. Én még most is egyenes embernek vallom magamat, de pont ezért jobban észre is veszem, ha valaki esetleg még sem az és most James mintha igyekezne ügyesen kibújni a válaszok alól, ami valahol érdekel, hogy miért, másrészről viszont... önző dolog, de talán annyira még sem, hogy e miatt akár elköszönjek tőle és visszamenjek dolgozni. - Ez most azért furcsán hangzott. Rémisztő dolgok? Nem tudom meg tudnék-e ijedni, úgy értem... legutóbb is úgy éreztem, mintha már jól ismernélek, pedig akkor is keveset mondtál magadról, de egyáltalán honnan látod, hogy segítségre van szükségem? Én nem mondtam. - nem, sosem mondtam ki és nem, senki sem láttam még rajtam, de ő mintha már az első pillanatban kiszúrta volna? Régen találkoztunk és akkor is csak egyszer, hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen jól kiismerjen ennyire rövid idő alatt egyáltalán? Olyan meglepő számomra ez még mindig, mintha valami összekötne minket, pedig az ilyesmi leginkább akkor történik meg, ha valaki szinte a másik feled, de hát az enyém Bill... neki kell lennie, még sem látja rajtam, hogy a jelenlegi életem nem az igazi, hogy tényleg olyan, mintha szépen fokozatosan kiszívná belőlem az energiát. - A világrend talán sosem lehet tökéletes, de... arra gondolsz, amit suttognak? A Minisztériumban hallottam pletykákat. - kicsit még akaratlanul közelebb is hajolok, mintha én is olyan titkot igyekeznék most kifecsegni, amit nem szabadna, vagy amit ha halkan mondok, akkor nem lesz valóságos. - Azt mondják Grindelwald vissza akar térni és tudjuk, hogy ő milyen nézeteket vallott régen. Egy általa megálmodott világrend nem hozhat semmi jót. - nem, talán nem ezt a választ várja, de hát az az ember végletekben gondolkodott mindig is. Én ezt tanultam az óráimon, hogy van annyira rossz, mint Tudjukki, ha nem rosszabb. - Miért szerinted ez a mostani világ nem működik? - passzolom vissza a kérdést és ha már ő vetett fel, talán válaszolni is fog nekem.
Lassacskán elindulunk, nyújtom a karomat, amit elfogad, s a parkon keresztül vezet az utunk. Kellemes, tavaszias idő van, az öltöny szinte fullasztó, de sosem mondok le az eleganciáról. Igyekszem még a sportolást is olyan közegben végezni, ahol megmutathatom, mennyire piszkosul jól áll nekem egy teniszpulcsi, vagy egy golf öltözék. Fleur az oldalamon mintha oda termett volna, gyönyörű, édes, és magamban átkozhatom a sorsot, hogy így elszakított tőle az élet. Jóbarátnak sem utolsó, de be kell vallani, igencsak tetszetős látvány. Jól elszoktam a hölgy társaságtól, enyhén szólva is szűk látókörű lettem az utóbbi években, és meglepően könnyen vetem bele magam ismét a társalgásba, más kérdés, hogy tényleg visszafogottan nyilatkozom magamról. - Mert szeretnék neked segíteni, ha már találkoztunk, és igen, csinálok bőven őrült dolgokat, talán olyat is, ami megrémiszteni, ezért is nem akarlak kiábrándítani magamból. Amit mutatok, az igaz, de mellette a művészet más irányba is elsodort. Talán ha beszélgetünk, és nem reagálsz majd riadtan útközben a kevésbé rémisztő dolgokra, akkor kecsegtetlek valami mélyebbel is. – Mosolygok vissza, már megint rébuszokban beszélek, de megérdemel annyit, hogy tudja, nem a levegőbe beszélek, bár ez még mindig semmi konkrétum. Szívesen töltöm az időmet vele, hiszen az egykori egyetlen találkánk nagyon komoly emlékké szelidült. Mostanra pedig egy nagyon egyedi külsejű, bár szomorú mosolyú nő lett belőle. A véla vér, amiről köztudott, hogy a része, mintha halványulna, nem tudja magát úgy igazán teljessé tenni. Bár tudnám az okát. - A kettő talán összefügg. A saját érdekem az, hogy segítsek másoknak, és talán jól teszem, de az is lehet, hogy ez az önös érdek másoknak sem jó. Idővel ki fog derülni. Érzékeltem én is, hogy mennyire változóban van a világ, és félek, hogy nem lesz sokáig ilyen nyugalom, de talán jót tenne egy igazi pofon mindenkinek. Szerinted megfelelő az a világrend, amiben élünk? – Azért kissé lassítok, nehogy gyorsan átérjünk a parkon. Mintha csak egy rövid időre lehetne az enyém, aztán ki tudja, meddig nem látom ismét.
Van abban valami, amit mond, de vajon ő ilyen életet él, vagy könnyebb mondani, mint megtenni? Nem tudom, nem is tudom hogy lenne-e értelme jobban belegondolni, vagy akár részletesebben beszélni is róla. Az az igazság, hogy James épp csak felbukkant, de ez nem jelenti azt, hogy hirtelen felrúghatom az egész életemet, vagy hogy egyáltalán fel tudnám rúgni? Az nagyon nagy változás lenne és nem tudom, hogy készen állok, vagy alkalmas vagyok-e rá egyáltalán. - Szóval magadról keveset mondasz, de közben olyasmiket hangoztatsz, amiket nem tudhatom, hogy te betartasz-e. Teszel őrült dolgokat egyáltalán? - nem számonkérés ez, hiszen ott van a mosoly az arcomon, tehát tényleg nem annak szánom, de azért lássuk be nagy szavakat mond ki és hangoztat olyasmit, amiket nem tudhatom, hogy ő betart-e. Könnyen lehet, hogy ugyanúgy a szokások rabja, ahogyan én, hogy ugyanúgy nem mindig azt teszi, amire vágyik, hanem azt amit kell. Akkor viszont nem fair a részéről, hogy ilyesmiket hangoztat. Ettől még szívesen megyek el vele sétálni, pedig lassan tényleg vissza kell majd mennem. Sok időm nincs, egy röpke ebéd szünet, amikor ki szoktam mozdulni legalább valamennyit, de sajnos csak ennyi fér bele. Nem is tudom neki mennyi ideje van, bár lehetséges, hogy más az időbeosztása, mint nekem és kevésbé függ másoktól, sőt valószínűleg biztosan kevésbé függ másoktól. - Ez jól hangzik, segíten igykeszel másoknak, de akkor ezek szerint te sem csak azzal foglalkozol, hogy a saját érdeked nézd. Végülis én is segítek másoknak és a jelenlegi vészterhes időkben az ember végképp kénytelen ellátni a kötelezettségeit, de ezt gondolom te is tudod. - hiszen nyílt titok, hogy jelenleg a varázsvilág mozgolódik, gondok vannak úgyhogy nem teheti meg az ember feltétlenül, hogy csak úgy az élvezeteknek él és azt teszi, amit szeretne. Szerintem ezzel ő is tisztában van, főleg ha másokért is dolgozik. - Vagy te ezt még nem érzékelted ott, ahol dolgozol? - pillantok most oldalt rá, persze elfogadom a kezét a sétához. Én eleve a Minisztériumban dolgozom, de nem tudhatom, hogy egy máshol dolgozó átlag embernek mondjuk mennyire bojdítja fel az életét ez a jelenlegi helyzet.
Nem mondom, hogy túl jó emberismerő vagyok, mert inkább stratégiázni szeretek, erőteljesen fellépni, vagy fenyegetni, a manipuláció viszont távol áll tőlem, meg az is, hogy belelássak mások lelkébe. Fleur viszont már egyetlen alkalommal is lelki társnak bizonyult, akinek minden rezdülésére tudok felelni, noha nem biztos, hogy olyat, ami tetszene neki. De legalább őszintén. Már amennyire őszinte lehet vele a saját céljaimat illetően, ezért inkább őt kérdezem, bár ha hosszúra nyúlik a beszélgetésünk, vélhetően felmerülök én is, hát erőteljesen elgondolkoztató, hogy mit szólna a valós énemhez. Esetleg a legális üzleti oldalt domborítom ki, azzal nem is hazudok. – Persze hogy nem. A sorsunk sokkal bonyolultabb szövedék, nem lineráls semmi sem. Gyerekek maradunk, sosem növünk fel, így viasodik bennünk az akarat és a kötelesség. Néha viszont hagyni kell szabadon szárnyalni a fantáziát, és meglépni olykor az őrültséget is. – Nem beszélek rébuszokban, de a művészlélek énem Fleur mellett felszínre tör. Rengeteget olvastam, főleg francia romantikus irodalmat, és tudom, hogy ő már csak a származása folytán is egy olyan típus, akit kár lenne korlátok közé vetni. – Tudom, hogyne tudnám. Te meg szemfüles vagy. – Felelem kaján mosollyal ismét a levegőbe lógatva a válaszadás megtagadását. Közben viszont elfelejtem, hogy az örökké narráló gondolataim közben elvesztek, és mindent ki is mondok, ami valahol izgalmas, valahol meg félelmetes. Ennél azért tudatosabb szoktam lenni. Miután fizettem, az egyik kezembe kerül a táskám, átfűzöm a fogantyúján az esernyőt, a másikkal pedig a karomat nyújtom. – Akkor a parkon át. Nos nem feltétlelnül az élvezetről szól az életem. Próbálok nem az egyénben, hanem a csapatban gondolkozni, másoknak munkát adni, és olykor jobbá tenni a környezetemet, még ha ez úgy hangzik, mintha valami bálnavédő lennék. Pedig nem. Csak.. igyekszem a határozott döntések útján valami olyat képviselni, amihez a legtöbben kevesek.
Rémes komolyan belegondolni, hogy valaki, akivel egyszer beszéltem csak, habár akkor igazán hosszan és mélyen, de mégis olyan érzés most mintha jobban belém látna, mint azok az emberek, akikkel szinte minden áldott nap találkozom. Nem tudom hogyan csinálja és ha arra gondolok, hogy igaza van csak még kellemetlenebbül érzem magamat. Tényleg ki kellene állnom magamért, nem ezt kellene csinálnom, vagy nem így, de Bill nem örülne neki, ha... És miért is kellene ennyire függnöm attól, hogy ő vagy a családja minek örülne? Hát mert ha szeretsz valakit, akkor a kedvében jársz és én szeretem, de tény közben néha úgy érzem, hogy ebben az egészben elvesztem én, elveszítem önmagam. Csak valakinek a valakije vagyok és ebben hol vagyok én? Oh miért is ennyire bonyolult a felnőtt élet? Komolyan mondom bár a Trimágus Tusa volt életem egyik legnehezebb próbatétele, de néha úgy érzem a jelenlegi felnőtt élet még annál is bonyolultabbnak bizonyul. - Talán igazad van, de mint oly sok minden ez nem ennyire egyszerű. Nem csupán egy döntés kérdése a dolog. - sóhajtok fel, ezúttal talán most tényleg őszintén láthatja rajtam, hogy az életem nem pontosan úgy alakult eddig, ahogyan talán kislányként még terveztem. Nem mondom, hogy minden rémes, inkább csak más, mint ahogyan gondoltam, hogy alakul majd, de igazán nem várhatja el az ember, hogy minden úgy történik ahogyan gyerekként elképzelte nem? Nem hiszem, hogy James pontosan olyan életet élne, amilyet gyerekként gondolt magának, biztosan neki is akadtak más álmai, mint amik aztán megtörténtek vele, még ha egyelőre nem is rántotta le a leplet arról, hogy jelneleg mivel foglalkozik és milyen életet is él. - Egy séta... igen azt hiszem még belefér, de azt tudod ugye, hogy nem válaszoltál a kérdésre? - úgy érzem valahogy kerüli a konkrétumokat. Nem tudom, hogy mivel foglalkozik pontosan és még az sem egyértelmű teljesen számomra, hogy élvezi-e, amit csinál, mintha inkább csak a kitérne a válaszadás alól és rám kíváncsi. Régen azért ez nem így volt, vagy én nem vettem észre, hogy én csacsogtam magamról sokat, miközben ő viszonylag akkor is kevés konkrétumot mondott el, vagy csak most érzem így? Mintha megkomolyodott volna... habár tény, hogy én is.
//
