2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azt hiszem rám is ragadt apám illemtudó viselkedéséből. Legalábbis kár volna tagadni, hogy igyekszem mindig az udvarias és kedves segítőkész énemet mutatni. Ennek pedig lehet némi köze ahhoz, hogy apám már kisgyerek koromban is elvárta, hogy viselkedjek rendesen, még a húgommal is. Amit be kell vallanom nem mindig sikerült. Olyankor pedig meg lettek a dolog következményei. Pedig amúgy szerettem a hugit. Csak nem mindig értettünk egyet, és néha elég zavaró volt, amikor csak rajtam lógott, én meg inkább mentem volna a haverokkal focizni. Persze ezt az egészet utólag már ezerszer is megbántam. Néha tényleg azt kívánom, hogy bár Vita lenne itt helyettem. Ő talán még képes volna helyre hozni a helyrehozhatatlant. Ami pedig a vezetést illeti, nos azt hiszem, hogy Luca úgy gondolja, hogy csak gyakorlással szerezhetek kellő tapasztalatot. Bár szerintem esélyesen kitekerte volna a nyakam, ha figyelmetlenségből kárt teszek a drága kocsijában. Szóval inkább igyekeztem egyszerűen figyelni. - Remek. Egy dologban máris egyet értetek, ha engem kell leszidni. Kezdetnek talán nem is rossz. Legalább beszéltek egymással. - vonok végül vállat, mint akinek teljesen mindegy az egész. Mármint a sulis, dolgozatos baromság tényleg az. A szüleim kapcsolata pedig... háát legalább Vita kedvéért megpróbálhatnának kijönni, ha miattam nem is. Ő minden bizonnyal nem szívesen látná, hogy idáig jutottunk. - De megnyugodhatok. Nem szorulok csalásra. Főleg nem nyelvészetből. Mást meg nem segítek csalni. Minden ilyen próbálkozást elhajtottam. Érdek barátokra sincs szükségem. De azért a helyedben átgondolnám a kérdéseket, és hogy hol tartom őket. Talán mert nem a legfontosabb tárgy gondolják úgy egyesek, hogy lesz az átcsalva is. - vonogatom a vállam teljesen közömbösen, mint aki épp annyit jegyzet meg, hogy szépen süt a nap. Talán kicsit flegmán, és nagyképűen is hat tőlem ez az egész, de tényleg nem érzem azt, hogy a nyelvészettel, mint tárgyal bármi gondom adódhatna, az apám a tanárom szindróma ide vagy oda. Ami pedig azokat illeti, akik csalással akartak jobb jegyet, nos rájuk sincs szükségem. Köszönöm, de vannak rendes barátaim is, nem kellenek érdek barátok, akik csak kihasználnának. És akármennyire is fáj, de az apámnak igaza van, hogy ez nem olyan népszerűség, amire vágynék. - Néha az az érzésem, hogy a vezeték nevem a népszerű nem én. De ez már csak így van, ha az embernek az apja nevével is versenyeznie kell. - vonok vállat ismét csak, mintha ez a megjegyzés is tökéletes irreleváns, és mindegy volna. Az igazság, hogy néha sikerült miatta megúsznom egy-két büntetőmunkát, mert hát csak a vezetéknevem kérdezték a tanárok, és nem a kapcsolatom jellegét az apámmal. De többnyire inkább zavaró, ha hozzá hasonlítgatnak. De már megszokhattam volna az ezzel kapcsolatos többnyire tökéletesen alaptalan iskolai pletykákat. Viszont a válási papírok előkerülésére már nem tudom tovább játszani a semlegest, akinek minden mindegy. Úgy méregetem a borítékot, amit nem is nekem szánt, minta a szememmel akarnám egyenesen felgyújtani. Még jó, hogy ilyesmire nem vagyok képes. - Egy család, amit ismét eldobni készülsz?! Vagy sosem voltunk több, mint holmi jogi formaság? Most komolyan... neked ennyire nem jelentünk semmit? Tudom, hogy nem így van, legalábbis reméltem, hogy nem... de ez... - fakadok ki keserűen. Hiszen minden kisfiús reményem arra, hogy valaha még egy családnak nevezzük magunkat szerte foszlani látszik. Ez pedig a még bennem élő ártatlan 8 éves kisfiút igen is megviseli, és ez tisztán leolvasható az arcvonásaimról is. Hiszen melyik gyerek szeretné, és viselné jól, ha a szülei elválnak. Tudom. Már rég nem voltak együtt de akkor is... - Anya minden kapcsolatában csak téged keresett, de egyik sem működött, mert nem Te voltál. Te pedig... a leveleid... mintha mindig is minket szerettél volna, és hozzánk tartoztál volna... de nem értelek... akkor? Miért hiszed, hogy jobb nekünk, ha egyszerűen elzárkózol előlünk? Ha elmész tőlünk, ahelyett, hogy kimutatnád a valódi érzéseid. Nem értem. Hiszen mi vagyunk a családod. Anya, én... Vittoria... ő biztos nem akarná ezt... - talán nem fair a húgomat felhozni, de így érzem. Ő nem tudja elmondani, hát nekem kell helyette is. Ő pedig ugyanolyan kétségbeesett lenne mint én. Ezt gondolom. Számomra pedig ez nem egy könnyen elengedhető történet. Hiszen olasz vagyok. A család szent. Ezt pedig apám ismét feldúlni készül. Ez pedig sehogy nem jó így... Én nem azt akarom, hogy egyszer barátok legyenek, hanem azt, hogy minden olyan legyen mint rég. Ebbe kell kapaszkodnom, és a bennem élő kisfiúnak is.
ϟ”Az anyák szeretik a gyermeket, az apák erősebbé teszik őt.”ϟ
Akaratlanul is megrándul a szám széle, amikor Daniel a gyakorlást említi és azt, hogy mindezt Luca kocsijával vitte véghez. Nem titok ugyanis előttem, hogy a római közlekedés egyenlő a káosszal és a folytonos életveszélyes helyzetekkel, erre a bátyám fogja magát és kocsit ad Dany hátsója alá... Igyekszem azonban mélyeket lélegezni és nem azt vizionálni magam előtt, ahogy a fiamat hullazsákban viszik el egy baleset helyszínéről. Nem történt semmi baj. Luca értelmes, felnőtt férfi. De azért abban is biztos vagyok, hogy lesz még hozzá egy-két szavam, amint összefutok vele, annyi szent. - Ebben most egyetértünk, Daniel - szólalok meg Gray szavai hallatán, miután végighallgattam az eszmefuttatásukat és még saját magam is meglepődöm a helyzeten. Mégis, azt hiszem, az egyetlen olyan pont, amelyen a férfi és köztem sohasem volt vita, az maga a fiam. Jó, a különválásunk előtt nem sokkal azért már vele kapcsolatban is akadtak vitáink, de ezt betudhatjuk a bennünk uralkodó, állandó feszültségnek is. Szerintem abban a helyzetben még a világ legtökéletesebb, legangyalibb teremtménye se lett volna hibátlan a szemünkben. - Helyes vagy és nagyon jó tanuló, ráadásul kedves és illemtudó - mosolygok rá. - A népszerűséged nem néhány dolgozatkérdésen fog múlni. Őszintén? Még csak egy pillanatra se merül fel bennem, hogy Daniel bárkinek is segítene csalással jó jegyet szerezni. Még mindig annak az ártatlan, naiv kisfiúnak látom néha, aki volt annak idején. Ő az én szememben sohasem fog felnőni. Grayson ezúttal téved, hiszen igenis eltaláltam az ittléte okát. Nem a helyszín miatt, hanem amiatt, mert velem szeretett volna beszélni. Az ember ilyesmit csak akkor tesz olyasvalakivel, akivel ennyire puskaporos hordó a kapcsolatuk milyensége, ha békülni vagy - jelen esetben - válni szeretne. Mi pedig esélyesen a második opcióba tartozunk. Már a legutóbbi beszélgetésünk se ment valami zökkenőmentesen, nem nehéz hát kitalálnom a szándékait. - Az ember az ilyesmit nem egy semleges helyen beszéli meg - rándul meg egy röpke pillanatra a szám széle, miközben jókora gombóc keletkezik a torkomban. Mindenesetre, nyelek egy nagyot, amivel úgy-ahogy eltűnik, de a lelkemet ért találat továbbra is igen határozottan jelen van. Olyan érzés, mintha valaki a szívemet szorongatná teljes erőből. Fullasztó. - Nem. Ez a házasságunk - csóválom meg a fejem a formaság-szó hallatán. A továbblépés pedig... Előtte nem áll szándékomban kimondani, de mindig is élt bennem a remény, hogy egyszer újra vele leszünk egy család. Pont úgy álmodoztam a lelkem mélyén, ahogy Daniel is teszi, de én mindezt azzal védtem ki, hogy kapcsolatból-kapcsolatba ugráltam, menekülve Gray és Vittoria hiánya elől. - Egy család, ti ketten - robban ki belőlem a kijelentés, amely mögött egyszerre lapul sértettség, harag és önutálat is. Nem szeretnék ilyen lenni, tényleg nem, de az érzelmeim elnyomásában soha életemben nem voltam túl jó. - Idővel pedig hármasban, egy új nővel - folytatom indulatosan, egyelőre nem felemelve a hangom. - Hacsak már most nincs a láthatáron egy... - fejezem be végül, majd húzom magam elé a borítékot enyhén remegő ujjaimmal. - Nem bánod, ha ezt hazaviszem magammal és nem előtted írom alá? - teszem fel a kérdést. Nem áll ugyanis szándékomban a volt férjem előtt darabjaimra hullani és azt se kívánom, hogy Dany kapargasson fel a földről. Kell egy toll, néhány pohár bor és egy kis magány. Mert ez józanul aligha fogom ép ésszel kibírni. Gray volt életem szerelme, most pedig olyasmire készülünk, aminek sohasem kellett volna bekövetkeznie. - Na aggódj, nem áll szándékomban a boldogságod útjába állni, alá fogom írni - biztosítom a szándékaim felől. - De nem itt és most. Majd a megfelelő helyen és időben. Mert szeretném az életem eme időszakát méltósággal lezárni és idővel Graysonnal is kibékülni. Mindig is jól kijöttünk egymással, habár fogalmam sincs arról, ő mennyire kér a társaságomból, amint különváltak az útjaink... - Valamikor talán rendezhetnénk azért a kapcsolatunkat - sóhajtok egyet enyhén remegő hangon. - Lehetnénk jóban. Mint barátok, természetesen.
Nem dicsérem meg a külsejét, mert bár szépnek tartom, de van egyfajta tarkókaparó rossz érzésem az egésszel kapcsolatosan és nem szeretnék belesétálni olyan utcába, ahonnan aztán kellemetlen volna kijönni. Marad hát az udvarias hellyel kínálás, mert nem barlangban nevelkedtem, s az illedelmesség, az amitől szerintem férfi a férfi az már nagyon korán megérett bennem. S az sem zavart, ha koravénnek bélyegeztek annak idején emiatt. - Igen, tudom. - mosolyodom el, hogy szűkszavú válaszomat Daniel egyetemte kerülése kapcsán ne tartsák olyan élesnek. Nem szánom annak, de ettől függetlenül Angeláról sose tudni, hogy mikor és miért fog robbanni, szóval igyekszem, mint a fene, hogy ne dolgozzak magam ellen. Daniel megjegyzése viszont ráncokat kényszerítg homlokomra, enyhén rosszalló ciccegéssel reagálok először, de nem szólok rögtön, mert még keresem a szavakat, melyeket üdvös lenne kimondanom. - Nem gondolnám, hogy azért lennél népszerű, mert egy nyelvészeti tárgyból, mely nem is a legfontosabb tantárgy a szakon bárki dolgozatcsenést várna tőled. Ha pedig mégis, akkor ez olyan népszerűség, melyre nem vágyik az, akiben van valamennyi tartás. - jegyzem meg végül, nem óvatoskodva vagy finomkodva a szavakkal. Nyilvánvalóan Danynek akármit mondanék, úgyis találna a kákán is csomót, az anyja meg foggal-körömmel védi majd, szóval felkészülök isten ostorára, ami lecsapnik készül rám. Megdöbbenve nézek a feleségemre. - Miért gondolod? - kérdezem, mikor azt mondja, hogy jobb volna a lakásán beszélni. Fogalmam sincs, hogy minek hiszi a meghívás okát, de nem tartom valószínűnek a mondandója alapján, hogy eltalálta, hiszen nem értem az összefüggést a válási papírok és a helyszín között. - Nem tartom valószínűnek, hogy lenne bármilyen kirohanásodnak alapja. Nyilvánvaló, hogy volt már nem egy párkapcsolatod az elmúlt évek során. Továbbléptél. Ez csak formaság. - teszem az asztalra a borítékot, majd nyújtom Angela felé. Ha már így belevitt az erdőbe, akkor mit is rejtegessem tovább az igazságot? - Mindig egy család voltunk és leszünk, Dany, ezen nem változtat semmi. Ellenben a függőben hagyott jogi dolgok elintézésének úgy vélem eljött az ideje.
Álmodozni azért szabad. Egyszerűen csak reménykedem, hogy van még valami halvány esély rá, hogy valamiféle családot alkossunk. Még akkor is, ha tudom, hogy a húgom halála mindent megváltoztatott, és már semmi sem lesz teljesen ugyanolyan, mint volt. Ehhez talán a beszélgetés az első lépés. Egy kávézóban, vagy akárhol. De félek ez a találkozás nem lesz ilyen egyszerű. Apámmal sosem az. Az ide út sem éppen könnyű. Tényleg. Anyám folytonos belekotyogása nem könnyíti meg a koncentrációt az utakra, és a forgalmi helyzetekre. Persze, tudom én, hogy félt. Már abból is óriási patáliát csapott, amikor Luca a vespát vette nekem. Mert mi lesz, ha balesetem lesz? De ez azóta sem következett be. Az ember nem élhet félelemben, hogy mi lesz, ha? Akkor sosem lépnénk ki a lakásból, és sehova se haladna az életünk, mert semmit sem tapasztalnánk meg. Így igen, olykor elég nehéz elviselni a túlféltését. Persze, tudom, hogy Vittoria miatt van. Nem bírná ki, ha engem is el kellene veszítenie. De ez nem is fog megtörténni. Legalábbis reményeim szerint vén aggastyán leszek, mire összefutok a halállal. Még akkor is, ha tudom, hogy az élet maga sem életbiztosítás. Bárkivel, bármikor, bármi történhet. Éppen ezért kell kihoznunk a jelenből a legtöbbet. Remélem, hogy a bátorító ölelésem segít valamit anyának. Tudnia kell, hogy én mindig mellette leszek. Ami azt illeti tényleg meglep a kérdés, és a dicséret apámtól. Nem sűrűn hallottam tőle ilyet az elmúlt időben. - Nyár elején. Rómában Luca kocsijával volt alkalmam gyakorolni a kusza forgalmi helyzeteket. - mosolyodom el önkéntelenül. Nem tudnám megmondani, hogy mi esik jobban. Hogy végre valami pozitívat is hallottam magamról az apámtól, vagy anyám, ahogy megpaskolja a kezem, mert érzem, hogy ő is büszke rám. Mindketten. És most ez egyszerűen csak jó érzés. Mért nem maradhatnánk meg csak ennyiben? Ami pedig a vezetést illeti, az olasz forgalom után, ez már tényleg nem olyan vészes. Mondjuk tényleg sokat segít, hogy a nyáron volt alkalmam gyakorolni. Néha akkor is, ha nem akartam. Mostanában Luca mindenért engem küldözget. Nem is teljesen értem. Ahogy Galen azon mondata se nagyon megy ki a fejemből, hogy talán így akar nagyobb felelősséget rám bízni, és azt akarja, hogy majd én vegyem át a családi üzletet. De talán a jövőm ezen problémáját egyenlőre elnapolhatjuk. Van aktuálisabb témánk is. - Azt hiszem az egyetemi népszerűségem csak addig fog kitartani, amig végleg tudatosodik mindenkiben, hogy nem tudom, pontosabban nem akarom előre megszerezni a következő dolgozat kérdéseket az apám irodájából. Vagy bármilyen más jogtalan előnyhöz juttatni bárkit is. - csóválom meg a fejem. Igen, már voltak, akik ilyesmivel környékeztek meg. Elhajtottam őket azzal, hogy nem olyan a kapcsolatunk apámmal, hogy ezt megtehetném. De igazából, ha még ha módómban is állna, csak úgy ki-be mászkálni az irodájából a tudta nélkül, akkor se tenném meg. Ezt a megjegyzést meg talán nem itt és most kellett volna elejtenem, de hát nekem nincs is vesztenivalóm. Nem kell csalnom a jobb jegyért. Bár már szinte előre látom, hogy ha apám jó jegyet ad, akkor azt fogják mondani, hogy kivételez velem, ha rosszat, akkor meg szimplán nem vagyok elég jó a szakomhoz, és nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Közben meg tökéletesen mindegy, hogy valójában hogy teljesítek. Ezt le kell nyelnem, ha itt akarok diplomát. - Bárhol beszélgetünk az életszerű. Végülis még egy család vagyunk, vagy mi. Még ha mostanában nem is voltak túl jók, vagy egyszerűek a dolgok. - nekem aztán mindegy, hogy kávézó, lakás, suli, bárhol is. Csak beszéljünk végre. Jussunk valahova. Legalább addig, hogy ne legyen ilyen feszült egymás társaságában csak úgy beszélgetni. Mert természetesen még én is érzem a szüleim közti feszültséget. Egy gyerek mindig megérzi az ilyesmit. Már kicsiként is, amikor folyton veszekedtek Vitta betegsége miatt. Csak akkor még túl kicsi voltam bizonyos dolgokhoz. Egyébként ha közben megjelenik a pincér, akkor kérek egy sima eszpresszót. Az olaszok bárhol, és bármikor képesek kávézni. Én is. Bár talán ez hiba a közelgő beszélgetés súlyára nézve...
ϟ”Az anyák szeretik a gyermeket, az apák erősebbé teszik őt.”ϟ
Azt azért szögezzük le, hogy nekem és Graynek már nincs közös jövőnk, szóval Daniel dédelgetett kis álmai továbbra is álmok maradnak. Az a tragédia, amit közösen át kellett élnünk, végleg elszakított minket egymástól. Túl sok a fájó seb ahhoz, hogy holmi beszélgetéssel helyretegyük azokat. Aláírom, még mindig szeretem őt, de már nem úgy. A szerelem rég kikopott és ki tudja, mi vette át a helyét... Ez az egész annyira bizonytalan és képlékeny még, hogy nem lennék képes szavakba önteni. De akkor miért is áll szándékomban még ennyi év elteltével is levenni a lábáról? Miért raktam el és őriztem meg a kedvenc parfümjét, majd fújtam magamra a mai találkozóra, amikor én magam még csak nem is kedvelem ezt az illatot? Túl sok kérdés kavarog bennem jelen pillanatban, beleértve az okokat is, amiért idehívott minket. Mit akarhat? És nekem tényleg feltétlenül meg kell jelennem? Dany a fia, nem fogom tiltani tőle, de én? Az idefelé vezető út talán nem pont a legkönnyebb Daniel számára, de ezúttal el kell viselnie a mindenbe belekotyogó-énemet. Féltem őt, az utakon pedig annyi veszély leselkedhet rá! Még ha ő képes is józanon megítélni egy-egy helyzetet, az még korántsem biztos, hogy más is helyes döntést tud hozni, ennek pedig könnyen a fiam ihatja meg a levét, méghozzá teljes mértékben ártatlanul. Egyszer már el kellett temetnem egy gyermekemet, nem szeretném, ha még egy így végezné. Képtelen lennék azt a fájdalmat újból átvészelni. Daniel bátorító ölelése valóban lelket önt belém, de ez is csupán addig tart ki, amíg át nem lépem a küszöböt. Abban a pillanatban ugyanis enyhén megremeg a szám széle, majd kezdek el hezitálni a döntésem helyességén. Tényleg itt lenne a helyem? Fogalmam sincs, mi ennek az egésznek a célja, de ha én és Gray ismét veszekedni fogunk... Nem szeretném, ha ennyi ember hallaná, a fenébe is! Végül azonban mégis elevickélünk a székek és asztalok között a férfihoz, én pedig most az egyszer határozottan büszke vagyok magamra. Sikerült egy érzelmi helyzetet felnőttként megoldanom. Bravó, Angela! - Köszönöm - foglalok helyet a Gray által felkínált széken, miközben előkelően magam alá simítom a ruhám. Még egy erőtlen mosolyra is futja részemről. Az azért feltűnik számomra, hogy nem dicséri meg a külsőm és ez enyhe csorbát ejt a női hiúságomon és némileg még a hangulatomon is ront. Nos, nem mintha eddig annyira fényes lett volna. - Daniel kiválóan vezet - paskolom meg szavaim közben anyai gyengédséggel a fiam karját, mintegy szavak nélkül is Grayson orra alá dörgölve, hogy még az ő hiánya ellenére is tökéletesen boldogultunk. - Nagyon szép eredményekkel végzett azon a helyen és már egyetemre jár. Bár, ezt nyilván te is tudod - ereszt le végül a lelkesedésem, hiszen Gray ott tanít és minden bizonnyal szemmel követi Dany iskolai pályafutását. - Ha a sejtéseim helyesek, akkor talán a lakásom megfelelőbb hely lett volna ennek az elrendezésére - sóhajtok egyet gondterhelten a válaszom közben. Ha közben esetleg egy pincér is megjelenne mellettünk, csupán egy udvarias fejcsóválással adom tudtára, hogy semmit sem kérek. - Most komolyan egy kávézó? - vonom fel a szemöldököm. - Véleményem szerint csak tartasz az újabb kirohanásomtól - mosolyodom el végül az eddigieknél sokkal élénkebben. Nem, ezúttal nem szeretnék jelenetet rendezni. Gray pedig szépen bebiztosította magát az illetően, hogy ne is tegyek semmi ilyesmit. Olasz vagyok, igazi érzelmes nő, az indulataimat pedig sohasem rejtettem véka alá. Ki tudja, talán annak idején pont ezt szerette bennem annyira...
A legutóbbi találkozásunk sok mindent megváltoztatott bennem. Egészen addig valahol talán reméltem, hogy egyszerf helyre lehet hozni a helyrehozhatatlant, de a sértődött és haragos elutasítás mértékébe belefutva világossá vált számomra, hogy itt nem elég a szeretet és sose volna az. Éppen ezért nem számítok különösebb ellenállásra vagy drámára Angela részéről, hiszen legutóbb is kifejezte, hogy mennyire nem óhajt az életének részeként. Ellenben Daniel az más eset. Vele nehezebb lesz zöld ágra vergődni pont azért, mert még nem felnőtt (hiába hiszi magáról attól, mert elért egy bizonyos kort, a felnőttséget nem számokban mérik), s akkor sem volt az, amikor elszenvedte a történteket. A teraszon kellemesnek ítéltem a levegőt, így ott ültem le. Ebből adódóan tökéletesen rálátok arra, amikor begördülnek az autóval és azt sem mulasztom el, hogy Daniel vezet. Ajkaimra büszke mosoly kúszik látván a jelenetet. Mire odaérnek az asztalomhoz addigra felkelek ültemből, hogy illendő módon köszöntsem őket. Angie kiöltözése nem kerüli el a figyelmemet, de nem éreném illendőnek, hogyha észrevételezném. Ahhoz nekem már rég nincsen jogom. S a végén még félreértésekre adna okot. - Sziasztok! - billentem meg a fejem, majd kihúzok egy széket azzal átellenes oldalon, ahová a dzsekimet tettem és amelyik az én alkalmi helyem. - Kérlek, foglaljatok helyet! - jegyzem, s egyértelmű, hogy betegyem a széket azután, ha Angela hajlandó elfogadni az udvarias gesztust és leülni. - Mikor száradt meg a tinta a papíron? - bökök fejemmel a kocsi felé, miközben kis mosollyal Danyre nézek. - Nem tudom, hogy az utakon milyen vagy, de a parkolásod tökéletes, gratulálok fiam. - mosolygok rá. Akármit is hisz rólam, nem ördögtől való számomra a dicséret, de nem is fogok csakm azért mézes-mázoskodni vele, mert a fiam. Amikor nem dicséretet érdemel, hanem felülírja valami más, akkor azt kapja. ez így természetes. Visszaülök a helyemre, az asztallamra támasztott alkarokkal dőlök előre, s hol egyikükre, hol másikukra tekintek. - Köszönöm, hogy eljöttetek. Nem akartam a lakásban rád törni - fordulok kicsit Angela felé -, itt talán életszerűbb. Bele kéne kezdenem, de nem tudom hogyan csapjak a lovak közé. Így inkább egyelőre ennyiben hagyom, hadd rendeljenek maguknak valamit, aztán majdcsak megindul magától az a bizonyos beszélgetés. Ha pedig nem? Akkor majd letépem a képzeletbeli ragtapaszt.
Az apámmal való találkozások leginkább a hullámvasútra emlékeztetnek. Vagy valami ingoványos lápra, ahol sosem tudni, mikor süllyedsz el. Szóval már akkor is kételyek, és kérdések kavarognának bennem, ha csak engem hívott volna el egy kávéra. Akkor se érteném igazán. Még a nyár elején talált levelek fényében sem teljesen. Vajon miért hitte, hogy soha többé nem láthat? Miért gondolja, hogy mindenkinek jobb ez a távolságtartás? Miért hiszi, hogy ez helyes? Esküszöm szeretném jobban megérteni. De képtelen vagyok. Számomra a család minden. Akkor sem hagyhatjuk el, ha éppen nagyon nehéz, és nagyon fáj. Vittoria halála mindenkinek nehéz, és fájdalmas volt. De egyedül maradni vele talán még rosszabb. Most pedig anyával is találkozni akar. De miért, ha eddig következetesen kerülte, azt az egy esetet leszámítva? Ráadásul az akkori csak miattam volt, és nem is sült el túl jól. Valahogy nincsenek jó érzéseim. Akkor sem, ha anyám úgy készülődik, mint ahogy Alex szokott. Ami azért kicsit szokatlan tőle. Bár ki tudja. Ha új pasi bukkan fel, akkor mindig átmegy 16 éves naiv rózsaszín ködben úszó kamaszba. Kár, hogy egyik se érdemli meg. Az a legutóbbi is... az a Pondró... Áhh.. inkább hagyjuk, és szögezzük, le hogy anyának nincs szerencséje a szerelemmel. Az egyetlen normális pasija Gray volt egész életében. De a kérdés továbbra is adott, hogy mit akarhat apám? Eddig nem igazán sikerült család formát ölteni. A naiv édes kis 8 éves énem szeretné hinni, hogy megint lehetünk egy család úgy mint régen. Hogy rájönnek, hogy még szeretik egymást, és... tudom. Már semmi nem lesz ugyanaz. Vittoria nélkül nem. De a kedvéért próbálkozhatnánk, hogy rendbe hozzuk a dolgokat, nem? Legalább valamennyire. Hogy ne üvegcserepeken kelljen járnunk, ha egymásról, vagy egymással beszélünk. Akkor mért van mégis görcs a gyomromban, ettől az egésztől? Vagy csak attól tartanék, hogy apám mesélhet olyan sulis dolgokat, amikről anyám előtt mélyen hallgattam? Mondjuk az a Jenkinses verekedés? Én csak Alexet védtem, és nem bántam meg. De valahogy mégsem szeretném, ha anyám fejében felépített kép a tökéletes, és szófogadó kisfiáról megdőlni látszódna. Vajon miért érzem magam kettejük közt fél úton úgy, mintha még mindig én lennék az, akinek vaj van a fején? Akárhogy is, anyámnak nagy nehezen sikerül elkészülnie. S mivel tudom, hogy ő mennyire nem szeret vezetni, így ezúttal rám marad ez a feladat. Amit nem bánok. Szeretem a jogsim, akkor is, ha éppen csak a nyár elején szereztem, szóval nem mondhatom magam a világ legtapasztaltabb sofőrjének. Viszont anyám lelkiállapota nem éppen szerencsés. Minden rá van írva. Legalábbis számomra. Jelenleg pedig nem könnyíti meg a dolgom, még egy olyan egyszerű manővernél sem, mint megállni a piros lámpánál. Köszönöm, nem vagyok színvak. Tudom, most a mindenbe beleszólása, valójában nem nekem, vagy a vezetési stílusomnak szól. Inkább annak, hogy Gray miatt ideges. De az nem segít a helyzeten, ha engem is idegessé tesz. Minden esetre, amikor (tényleg jó 20 perc késéssel) sikerül leparkolni a kávézó előtt, ha apám az ablaknál, vagy a teraszon foglalt helyet, akkor éppen láthatja is, amint a vezető oldalról szállok ki a kocsiból. Nem tudom, hogy ez mennyire lepi meg, vagy sem. Igazából nem mondtam neki, hogy megszereztem a jogsit, de valahol azért logikus volt, hogy előbb-utóbb ez be fog következni. Viszont határozottan megkönnyebbülök, amikor anyám is kiszáll, és úgy tűnik minden rendben. Legalábbis, ami az ide fuvart illeti. De azért anya még kap egy bátorító ölelést, mielőtt odakísérném Gray asztalához. - Szia Apa. - köszönök, ahogy leülök az asztalhoz. Bár a szokásos kedélyességem most valahogy elmarad. Helyette nagyon is komolynak tűnök, ami annyira nem illik hozzám. Ámbár apám nem is igen látta közelről mostanában a jókedvű énem. Ami pedig az öltözetem illeti, csak egy egyszerű szürke ing, és farmer. Semmi extra, ami szokatlan lenne.
ϟ”Az anyák szeretik a gyermeket, az apák erősebbé teszik őt.”ϟ
Nem is tudom, mit is keresek én itt tulajdonképpen, hiszen még annyi ki nem mondott érzelem kavarog bennem Gray iránt. Harag, düh, szeretet... Mégis miként képes egyetlen ember ennyi mindent érezni valaki más irányába? Tévedés ne essék, nem felejtettem el, mit tett velem Victoria halála után, de valamiért a jó emlékek folyamatosan felülírják bennem azt az időszakot. Gray volt életem nagy szerelme, még abban az esetben is, ha ez az érzelmi kötődés még egészen fiatal korunkban elkezdődött részünkről. Valamiért a mai napig nem égett ki belőlem teljesen, a nyoma mindmáig a lelkemben maradt. Mégis, ott van annak a szörnyű időszaknak az emléke is, amelyet lezárandó teljesen magamra hagyott a gyászommal és Daniellel. Ezt pedig képtelen vagyok megbocsátani számára. Szeretem, de gyűlölöm is egyszerre. Hogy férhet el ez a két véglet egyetlen emberben? Mindenesetre, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag annyira kicsinosítottam magam, amennyire csak tudtam. Talán azért, hogy az orra alá dörgöljem, mit is veszített, amikor elhagyott engem. Talán tudat alatt továbbra is szeretnék szépnek maradni a szemében. Talán, mert ő Gray. Talán... A lehető legszebb ruhámat vettem hát elő a szekrényem mélyéről, majd öltöttem magamra. Az illat, amely körbeleng, a férfi kedvenc illata, amelyet annyira szeretett rajtam még a házasságunk alatt. Nem is értem, miért teszem ezt, amikor legszívesebben az arcába vágnám, mi mindent kellett átélnem miatta. A magány, amelyet a lehető legnehezebb időszakban kellett átvészelnem... Senkinek se kívánom, hogy megtapasztalja, milyen a gyermekét gyászolni, társ nélkül az oldalán. Daniel visz el engem a megadott címre, hiszen egyedül aligha jönnék el a találkozóra. A fiamra mindig is számíthattam, szóval szeretném, ha most is mellettem állna. Valamiféle kellemetlen érzés kering bennem ezt az egészet illetően, amelyet ugyan igyekszem leplezni, de Dany előtt minden bizonnyal képtelen vagyok. A viselkedésem mindent elárulhat számára. Más esetben kedélyesen társalogva ülnék mellette az anyósülésen, amíg ő vezet, de ma minden egyes mozdulatába belekotyogok. A kocsiból kiszállva kell néhány perc számomra, amíg összeszedem magam annyira, hogy be tudjak lépni a kávézóba. Legszívesebben már a küszöbön fognám magam és vágnék egy istenes hátraarcot, de nem szeretném, ha bárki is gyengének látna. Évek teltek már el azóta, úgy kell tennem, mint aki teljes mértékben túllépett a volt férjén - vagyis hivatalosan még mindig férjén - és boldogan éli az életét. Pedig, hogy ez mennyire nem igaz! - Gray - kap részemről üdvözlésként egy kimért biccentést a férfi, amint megállok az asztala előtt, remélhetőleg Danyvel mellettem. A hangom teljesen érzelemmentes, noha legszívesebben a nyakába borulnék és átölelném, de közben meg ott tombol bennem a vágjmindentafejéhezmindenkielőtt-verzió is. Semlegesnek kell tehát maradnom, egy felnőtt, önálló nőnek, aki sikeresen felnevelte a fiát mindenféle segítség nélkül is.
Nagyon rég nem ültem már motoron. Kicsit furcsa is volt újra a gépnyeregbe szállni, de határozottan szükségem volt rá. Csak délutánra volt megbeszélve a kávézóban a találkozó, de én mégis kora reggel már megindultam az utakon, hogy a benzingőzt szívva átszellőztessem a gondolataim. Nem folyamatosan hajtottam a kétkerekűt, hiszen nem akartam benzintemetőt csinálni belőle, de azért így is tettem bele háromjegyű kilométert. És jólesett. Kellett is, mert tudtam, hogy a beszélgetés Angelával és Danyvel kevésbé fog jólesni, sok tekintetben. Attól, mert olyasmit cselekszem, amit helyesnek vélek még nem lesz könnyebb. Próbálok előre felkészülni arra, amiképpen elsülhet az egész, de aztán végül leparkolva a motort a White Coffee előtt inkább elengedem a hevenyészett elvárásaimat. Lesz, ami lesz ennek így kell történnie. A bukósisakot a hónom alá fogva nyúlok a nyeregtáskába, hogy kivegyek belőle egy nagyalakú, barna borítékot, amit az övemre csatolt, bűbájjal tértágított tarsolyba hajítok, hogy ne legyen annyira szem előtt. Fontos szerepe lesz a mai délutánban, de nem akarok rögvest azzal előhozakodni, viszont egy nagy távkát sem akartam hurcolni a motorozáshoz, így maradt ez a megoldás. Majd úgy veszem elő belőle, hogy a mugliknak ne szúrjon szemet. Direkt korábban érkeztem egy negyedórával, így mivel számolok az olaszos ej-ráérünk-arra-még mentalitásra is, úgy sejtem, hogy van nyugodt 20-30 percem még, mielőtt anya és fia ideér. Letelepszem hát az egyik asztalhoz, motoros dzsekimet a szék támlájára kanyarítom, s kikérek magamnak egy jó erős feketét. Eljátszom az ír-kávé gondolatával is, de mivel motorral jöttem idáig, így az alkoholfogyasztás kimarad. Sebaj, majd hozzágondolom.
Dany könnyen van, nem az ő életébe készül belemászni egy nem tervezett gyerek. Vagyis igen, őt is érinteni fogja, ha ő az apja, de nem olyan szinten, mint engem. Nem kell minden pillanatban ott lennie mellette és tőle nem is fogják elvárni, hogy felnőjön a feladathoz. Minden elvárás az én nyakamba szakad majd és a gondolat már előre idegesít. Mert ez annyira, de annyira nem fair! Miért csak nekem kell sutba vágnom az eddigi életemet? - Ne aggódj, nekem sincs eszem ágában se repetázni - szólalok meg egy gúnyos mosollyal az arcomon. - Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ezek után jól esne egy ital - vonom meg a vállam egy hanyag fintorral az arcomon. - De el is felejtettem, hogy mennyire ünneprontó tudsz lenni néhanapján - forgatom meg a szemem. Ez nem a sors kísértése lesz, mivel talán akad majd annyi eszünk, hogy ne gabalyodjunk ismét egymásba. - Mindegy, tudok én másokkal is ünnepelni - fújom ki feszülten a levegőt. És nem, ezúttal nem pasikkal tervezem leinni magam, mert ha annak ilyesmi a vége, akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Pont elég lesz egy alkalommal megtapasztalni ezt az egészet, nemhogy még másodjára is kockáztatni a dolgot. Legközelebb pedig kétszer is ellenőrzünk mindent. Én legalábbis bizonyára. - És addig te vigyázol a gyerekre? - vonom fel a szemöldököm. - Ha tényleg anyuka leszek, akkor nem hiszem, hogy sok kedvem lesz majd távol tölteni tőle a tanévet - állapítom meg. Balhés vagyok, de nem szívtelen. Nyilván rossz lenne neki, ha hosszabb távon hanyagolnia kellene az anyját. Emlékezni persze nem fog erre, de én igen és bűntudatom is lesz miatta. Szeretnék mindenben a lehető legjobb lenni. Legalább ebben az egyben, ha már így alakult. - Nincs az a pénz, amiért megbánnám a gyermekem - jelentem ki határozottan. Szerintem Dany anyja se bánja, habár őt nem ismerem. Én viszont nem leszek ilyen. Váratlanul jött, ezt aláírom, de picit talán örülök is neki. Most azonban még sokkal nagyobb az ijedelem és a kérdések özöne a fejemben. - Nem is mennék feleségül hozzád - rebegtetem a pilláimat, majd elnevetem magam. Oké, ez annyira viccesen hangzik. Mármint, én és Dany itt ülünk, egymással szemben és a családalapításról beszélünk. Elég komikus helyzet, annyi szent. - És te úgy gondolod, hogy hagynám őt Anglia és Olaszország között ingázni? Ha a tiéd, akkor természetesen annyi időt töltesz vele, amennyit szeretnél, de nem hiszem, hogy örülnék annak, ha magaddal vinnéd Rómába. Amíg pici lesz, addig biztos nem viheti el senki sem a közelemből. Ha pedig valami baja esne, amíg távol van tőlem, Dany vinné el a balhét. Nem, sokkal jobb, ha mellettem marad, ő pedig annyiszor jön el látogatóba, ahányszor szeretne. Nem áll szándékomban kitúrni őt a saját gyereke életéből. Ráadásul, nekem is sokkal könnyebb lesz így. Annak azért őszintén örülök, hogy hajlandó eljönni velem az orvoshoz. Tényleg. A nőgyógyásztól mindig is féltem. Sikerül is hát bejelentkeznünk, engem pedig majdhogynem azonnal is fogadnak. Ahhoz azért már nem ragaszkodom, hogy Daniel is benn legyen a vizsgálat alatt. Mindenesetre, pár papírral a kezemben lépek ki a váróba, majd nyújtom át őket a fiúnak. - Úgy tűnik, nem tévedtek a tesztek - jelentem ki fapofát vágva a szavaim mellé. Kissé mintha megkönnyebbültem volna, hogy legalább tudok valami biztosat. Legalább ennyit. - Terhes vagyok - teszem azért még hozzá, miközben ezt a fiú a leleteken is ellenőrizheti. - Menjünk haza - kérem meg őt, hiszen nagyon nincs kedvem továbbra is ezen a helyen maradni. Minden annyira kusza és félelmetes, hogy az valami hihetetlen számomra. Egyszerűen csak szeretnék a szobámban lenni, magamra zárni az ajtót és a lehető leghangosabban hallgatni a zenét, amíg el nem nyom az álom...
Lehet, hogy Mira azt hiszi, hogy felnőtt, de attól még elég gyerekes gondolat azt hinni, hogy egy gyerek nem változtat meg mindent, és ha megszületett onnan folytathatja az életét, főként a bulizást, ahol abbahagyta. Nem azt mondom, hogy zárkózzon be, és soha többé ne élvezze az életet, de gyerek mellett kétszer meg kell gondolni, hogy mikor és milyen példát mutatunk neki. Nem láthatja hajnalban részegen hazaesni és idegen srácokkal kufircolni. A gyerekek leleményesebbek, mint hinnénk és mindig megérzik, látják, és hallják, amit nem kellene. Persze már az is haladás Mirától, hogy ha arra kerül a sor, akkor meg akarja szülni, és szembe nézni az anyasággal. Ez talán egy apró lépés a helyes irányba tőle. Annak pedig határozottan örülök, hogy benne van a vizsgálatban, hiszen biztosat csak az mondhat. - Inkább nem. Nem lenne jó megismételni azt az éjszakát, és kísérteni a sorsot. De akkor sem ártana átgondolnod a jövőre és az életviteledre vonatkozó terveidet. - távol áll tőlem, hogy megítéljem. Viszont sok dolgot kellene átértékelnie. Ahogy nekem is volt és van bőven átértékelni valóm. Én pusztán annyival vagyok előrébb, hogy már elkezdtem ezt a folyamatot, és kész vagyok felelősséget vállalni. - Az jó. Fejezd be a tanulást. Nem nagyon beszélek róla, de anyám nem fejezte be a középiskolát, mert közbe jöttem én. Nem mondja, de szerintem mindig bánta. Most próbálja esti képzésen letenni az utolsó vizsgáit. De felnőttként, munka mellett... már nem olyan könnyű. - nem szeretném, ha Mira is elkövetné anyám hibáit, még akkor is, ha a neki is sikerült az utolsó évében teherbe esnie. Minden esetre örülök, ha tényleg vannak tervei a jövőjére nézve. - Ha az enyém. Akkor kettőnknek sok dolgot kell megbeszélnie, és sok dologban kell megegyeznünk. Mármint nem fogom ez miatt megkérni a kezed vagy ilyesmi. Nem akarom ezt folytatni kettőnkkel. De a gyerekemről természetesen gondoskodnom kell. Szóval meg kell állapodnunk, hogy mikor van nálad, és mikor nálam. Anyagilag is segítek mindent megvenni amire szüksége van, ruha, játék, könyv, akármi. De ebben is meg kell állapodnunk. Szabályokat kell lefektetnünk kettőnk közt a kicsi érdekében. - válaszolom meg a következő kérdését. Ez az igazság. Nem akarok tőle párkapcsolatot. Nem érzek iránta semmit. Ő sem érez irántam semmit. Nem lenne semmi értelme erőltetni ezt. Szenvedne tőle Mira, szenvednék én, de legjobban az a szerencsétlen gyermek, akin csapódik kettőnk összes feszültsége. Nem. Akkor jobb ha külön-külön vagyunk vele, de azt az időt őszinte szeretettel, és törődéssel ráfordítva. Viszont meg kell állapodnunk egy rakás dologról, ami a gyerekneveléssel jár. Mert csak így fog működni. Figyelmen kívül hagyom Mira felhorkanását az apasági tesztre. Lehetne egy rosszindulatú megjegyzésem arra, hogy az életvitelét illetően talán van okom a gyanakvásra. Az viszont nem vinné előbbre a kettőnk dolgát. - Talán nem akartad, de most fel kell készülnöd rá. - egyikünk sem tervezte, hogy ez történhet. De ha így alakul a helyzet, és ha tényleg az enyém, akkor meg kell birkózni a helyzettel. - Remek. - biccentek neki, arra hogy tud egy nőgyógyászt. Így legalább lesz alkalmam elkísérni. Persze nem kell, hogy ő fizessen a vizsgálatért. Ennyit megtehetek, akár enyém a feltételes gyerek, akár nem. Ahogy feláll a helyéről én is követem a példáját. Odalépek a pulthoz, és gyorsan rendezem a számlát, majd követem kifelé a helyről, át egy másikra, ahol remélhetőleg biztosat is megtudunk majd.
ϟ”A káosz nem meglepetés. Előre látható tulajdonságai vannak.”ϟ
Felnőni? Nem érzem magam gyereknek, szóval köszönöm, de nem kérek Daniel tanácsaiból. És igenis magamtól is képes vagyok eldönteni, mi a jó ennek a gyereknek és mi nem. Attól, hogy néha elmegyek majd bulizni mellette, még nem esik össze a világ... Nekem is kell egy kis kikapcsolódás, nem ülhetek majd nonstop a kiságy mellett. Igenis élnem kell. Mindenesetre az a tény, miszerint nem áll szándékomban megszabadulni tőle, már most némileg érett gondolkodásról adhat tanúbizonyságot. A legtöbb, velem egykorú lány bepánikol, én azonban a kétségeim ellenére is szeretnék megfelelni a váratlan szerepemnek, amellyel az élet állított szembe. - Jó, benne vagyok - vonom meg a vállam Daniel szavai hallatán. Menjünk el az orvoshoz és legyünk túl ezen az egészen. - Ha pedig tévedtem, akkor a vendégem vagy egy italra - vetem fel az ötletet. Abban az esetben ugyanis tuti, hogy a sárga földig iszom magam, de eszem ágában sincs ismét egy ágyba keveredni vele. Megfogadtam ugyanis, hogy mostantól csakis józan állapotomban jöhet a szex. Még egyszer nem szeretnék átélni semmi ilyesmit sem. - Leteszem, amint egy kicsit nagyobb lesz - forgatom meg a szemem. Annyira jellemző! De igen, a tanulmányaimat én is folytatni szerettem volna, legalább ebben egy véleményen vagyunk. - És ha a tiéd? Akkor mi lesz? Mármint... kettőnkkel - nyelek egyet feszülten. Semmit se érzek a srác iránt, még abban az esetben sem, ha megerőltetem magam. Egyszerűen nincs meg az a bizonyos szikra. Nem áll hát szándékomban pont mellette lehorgonyozni. Igaz, egyedülálló anyukaként nem is fogok tudni majd válogatni. Kinek kell más gyereke? - Apasági teszt? - horkantok fel mérgesen, noha maga az ötlet egyáltalán nem hülyeség részéről. Ez viszont az én helyzetemen nem sokat segít. Ha nem ő a gyerek apja, akkor vár még rám egy ugyanilyen kínos beszélgetés egy vadidegen pasival. Azt hiszem, talán ideje lenne elkezdenem templomba járni és imádkozni, hogy valóban Dany legyen a kicsi apja. Őt némileg könnyebben kezelem. - Mindegy, csináljuk - vonom meg a vállam, mintha teljes mértékben biztos lennék abban, hogy ő a gyerek apja. Ajjaj, Mira, jó hülye voltál! Kellett neked mindenkivel ágyba bújni... - Mert szerinted nekem ez álmaim netovábbja? - vonom fel a szemöldököm a szavai hallatán. - Egyáltalán nem akartam gyereket! - szisszenek fel, mintha már maga a tudat is fájna, hogy mégis útban van. És igen, határozottan megijeszt ez az egész helyzet. Fiatal vagyok, nem így képzeltem el az életemet és a családalapítást. Jóformán, családot se szerettem volna. Erre jön és minden kérés nélkül hullik az ölembe. - Tudok erre egy nőgyógyászt - állok fel végül a helyemről és sokatmondóan pillantok le rá. - Ha szerencséd van, talán már ma fogad minket - teszem még hozzá. Van nálam pénz, ki tudom fizetni a vizsgálatot, szóval ez se akadály. Egyébként is számításba vettem, hogy elhajt majd az orvoshoz. Még annak ellenére is sikerült kiismernem, hogy nem töltöttünk együtt egy éjszakánál többet.
A lelkiállapotomat hagyjuk. Jelenleg még én sem tudok mit kezdeni vele. Kell némi idő, mire megemésztem mindezt. Legalábbis, ha igaz, amit Mira állít. Ha pedig ez így van, akkor Mirának nem kell egyedül szembenéznie ezzel. Egy azonban biztos. Nem folytathatja az életét úgy, ahogy eddig. Egy gyerek nagyjából mindent megváltoztat. Szóval nem ártana, ha több felelősségtudatot, és szorgalmat növesztene. A kicsi érdekében. Gúnyolódhat rajtam, nem érdekel, de ettől még fel kell nőnie. Mira játékán gyorsan túl lendülök. Fontosabb dolgok is vannak, mint néhány ittasan elhangzott szó, vagy az azokkal történő évődés. Más körülmények közt szívesen és komolytalanul játszanék én is vele, de nem így. - Nem, nem sokára, hanem most elmegyünk, és foglalunk egy időpontot. Elkísérlek. - szögezem le. Mert minél előbb biztosat kell tudnunk. Ráadásul a tünetek, amiket leírt... nem vagyok ostoba. Ennyi még rám is ragadt a biológia órákról. Na és persze az anyámtól. Szóval ha azt mondjuk, hogy a terhességi tesztek nem is 100%-osak, akkor is biztosnak tűnik a dolog. Ha pedig az, akkor orvosnak is látnia kell. - Pedig ideje lenne elgondolkodnod. Le kell tenned a RAVASZ-okat. Aztán szakmát tanulni, hogy ha a kicsi már elég nagy, akkor munkát találj, és el tudd tartani magatokat. Meg kell tanulnod felelősséget vállalnod. Ha az enyém a kicsi, akkor segítek majd, de egyedül nem tudlak eltartani mindkettőtöket. Az életed megváltozik, és nem folytathatod, úgy ahogy eddig. - világítok rá nagyon is komolyan. Valakinek ki kell mondania azt, amivel Mira nem akar szembesülni. Lehet, hogy eddig a bulik, és a szórakozás töltötte ki az életét, de mostantól egy gyerek fogja. Ami napi 24 órás elfoglaltságot jelent. Felelősséget. Ezzel pedig ha tetszik, ha nem szembe kell néznie. Akár én vagyok az apa, akár nem. - Mindketten tudjuk, hogy a naptárak nem túl megbízhatóak, főleg, ha az orvos még nem erősítette meg a magzat korát. Elkísérlek az orvoshoz, és amint lehetséges kérünk egy apasági tesztet. Csak a biztonság kedvéért. - lehet, hogy elég szemét dolog tőlem kételkedni, de ez van. Mira életvitele bőven ad rá okot, nemde? - Igen, de nem épp így képzeltem a családalapítást. Azt gondoltam, előbb házam, munkám és nem utolsó sorban feleségem lesz. - ez az igazság. Nem így akartam apuka lenne, és pláne nem most. Ott az egyetem, az sem olcsó. Mármint persze a családom segít. Jól menő cukrászatunk van, de az azért nem működik magától, és hát éppen elegen is vagyunk. Szóval ez most elég váratlan szituáció, amit sok szempontból végig kell gondolni. Az érzelmi sokkon túl.
ϟ”A káosz nem meglepetés. Előre látható tulajdonságai vannak.”ϟ
Teljes mértékben hidegen hagy a srác lelkiállapota. Tényleg azt hittem, hogy az okok tudatában nem szívesen pattant volna repülőre, hogy otthagyja Rómát meg azt a hülye cukrászdát, ahol melózik. Mert Daniel Paisley annyira szorgalmas! Hogy oda ne rohanjak... Nekem itt és most sokkal nagyobb problémám akadt, amit nem fogok tudni megoldani még hónapokon keresztül. Vagyis, éveken át. Szóval csak csücsüljön a sejhaján és hallgasson végig szépen, majd találjunk valami jó megoldást erre az "aprócska" problémára. Mert ez nekem egyedül nem fog menni, abban biztos vagyok. - Azok csak szavak - világosítom fel, még mielőtt túlságosan elbízná itt nekem magát. - Túlértékelik - vonom meg a vállam. Valóban ezt mondtam volna neki? Esélyes. Sok mindent mond az ember, amikor részeg és éppen benne van valamiben. Én pedig egyébként is hajlamos vagyok néha hülyeségeket fecsegni, amikor dolgozik bennem az ital. Jó volt vele, de ennyi és nem több. Akadt már nála jobb és rosszabb is. A reakciója cseppet sem meglepő, de annál inkább szórakoztató. Ha nem lennék ennyire tüneményes teremtmény, akkor egy széles vigyorral a képemen fogadnám a döbbenetét. De igyekszem megértő arcot vágni, ami megy is valamilyen szinten. Azt hiszem. Sokat hazudok, szóval kell is némi színészi tehetség számomra, amellyel képes vagyok csak úgy bedobni azt, amit szeretnék. - Még nem - felelem kurtán a kérdése hallatán. - De majd nemsokára kérek egy időpontot. Három terhességi tesztből kettő lett pozitív, úgyhogy hidd el, én is azért szorítok, hogy ez ne legyen igaz - fújom ki a levegőt. Mindenesetre, halogatom az orvos meglátogatását. Talán azért, mert tudat alatt félek attól, hogy mi lesz abban az esetben, ha nem csak a tesztek mutatnak pozitív eredményt. - Viszont a tünetek... - harapok az ajkamba, majd kissé megfeszülök ültömben. Bármit is hisz Daniel, nem örülök ennek a helyzetnek. Cseppet sem. - Elmaradt a vérzésem és a rosszullétek is igen árulkodóak - jegyzem meg végül. Ennek révén szinte majdhogynem bizonyos a dolog. - Már megbocsáss, de eddig még nem agyaltam ezen - horkantok fel a terveimet érintő kérdései hallatán. - Ezt még bőven ráérek eldönteni, nem igaz? Lesz rá 9 hónapom vagy a fene se tudja, mennyi. Különben is, szeretek bulizni, nehezen mondanék le róla egy gyerek miatt. Rendben, fel kell nőnöm a feladathoz, de vannak olyan dolgok, amelyek megmaradhatnak az életemben, igaz? - Jó, voltak egyéjszakás kapcsolataim, oké? - csusszan fel a szemöldököm a homlokom közepére. - De teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy csakis te lehetsz az apja - Hazudni csúnya dolog, de na... Egye fene. - Kiszámoltam. Tudod, van egy olyan dolog, amit naptárnak hívnak és elég szép képet ad arról, hogy mikor történhetett ez a kis apró hiba a rendszerben. Mindig is családcentrikus voltál, nem igaz? Az ámokfutó unokahúgodon gyakorolhattál eleget. Ó, igen. Dany olasz és tisztában vagyok azzal, hogy mennyire fontos számára a család, ergó nyilván örülne egy gyereknek. Bár, ha örül, ha nem, az már jönni fog, szóval talán jobban teszi, ha mosolyt erőltet arra a gyanakvó képére.
Nos, annak igazán nagyon örülök, hogy nem szándékozik felrúgni az egyességet. S valójában akkor is eljöttem volna, ha megírja az okot. Legfeljebb akkor már a repülőn lett volna min rágódnom, és nem ér hirtelen hideg zuhanyként a mondandója. Persze a valódi párkapcsolatok mindig problémásak, bonyolultak és dolgozni kell értük. Nem megy egyoldalúan. Pláne nem Mira életformájával összeegyeztetve. De én szeretem a stabilitást, és állandóságot, amit egy igazi kapcsolat ad. Az alkalmi légyottokra csak addig volt szükségem, amíg nem találtam valakit, akitől megkapom amit akarok. Többet annál, mint amit egy Mira féle lánytól valaha remélhetnék. - Az lehet. De nem ezt mondtad legutóbb. - egoista lennék? Hmm... ezt sem sokszor hallom. De akár még szórakoztathatna is ez a kis agyhúzós játék, ha éppen nem valaki mással szeretném tölteni az estét. És még nagyon sok estét. És nem lennék olasz, és türelmetlen, ha tudni akarok valamit. Amire azt hiszem nem voltam sehogy sem felkészülve. Még mindig fuldokolva nézek rá, és próbálom kitalálni, hogy most csak szórakozik-e velem? De valami azt súgja, hogy nem. Ennyire még ő sem lehet hmm... nem is tudom mi a jó szó rá... Gonosz? Szóval kell néhány perc, amíg összeszedem magam, és a kicsapongó gondolataim, és érzelmeim, és lehiggadok annyira, hogy érdemben is tudjak reagálni. Az agyam hátsó részében pedig élek a gyanúval, hogy Mira nagyon is élvezi a szenvedésem. - Oké... - fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt végül. - Tegyük fel, hogy igazad van. Noha olyan sokat azért nem ittam. De ez nem is fontos jelenleg. Orvosnál voltál már? Megerősítette? És mik a terveid ez után. Nem folytathatod úgy az életed, ahogy eddig. - nézek rá ezúttal komolyan. Tényleg tudni akarom, hogy mit forgat a fejében. Megtartja a gyereket, vagy... nos nincs más út. Az én szememben minden más felérne egy szörnyű bűntettel. De az egyértelmű, hogy ez mindent megváltoztat. Rengeteg dolgot, amit láttam az anyámnál is. Miattam nem fejezte be a középiskolát, és nem akarom, hogy Mira is elkövesse ezt a hibát. Akárhogy is lesz. Ugyanakkor azért a gyanakvás kisördöge is felüti a fejét a gondolataim közt. - Biztosan nem lehet más? Nézd nem érdekelnek az alkalmi kapcsolataid. De biztosnak kell lennem. Ha tényleg az enyém, akkor vállalni fogom a felelősséget, és gondoskodom róla. De ha nem, akkor meg kell találnod az igazi apukát, és az már a te dolgod. - sajnálom, de gyanakszom, hogy Mira életében nem én voltam az egyetlen pasi. Erre utalt is az előbb, amikor csak húzni akart. Tehát igen is biztosra kell mennem, mielőtt mindenkinek elmondom, és beavatom a családom... és Lizzyt... amitől már most pánik roham kerülget. Az apai feladatoktól pedig pláne...
ϟ”A káosz nem meglepetés. Előre látható tulajdonságai vannak.”ϟ
Nem áll szándékomban a mi kis egyezségünket felrúgni, még abban az esetben sem, ha valóban ő a gyerek apja. Annyira azért nem jó pasi, hogy egy életre kikössek mellette. Ráadásul, számomra sokkal többet jelent a szabadságom, semmint valaki más mellett ébredni reggelente. Nekem eddig is tökéletesen megfelelt az egy éjszaka és semmi több-felállás. Jó volt így, még élvezhető is. A párkapcsolatok mindig annyira bonyolultak, nekem pedig eszem ágában sincs megfelelni mások számára. Köszönöm, de véleményem szerint egyedül is jól el fogok boldogulni a gyerekkel. Persze, csak abban az esetben, ha nem hibáztak a tesztek. Mert biztosat csak egy orvos tud mondani, nem igaz? Valahogy sejtettem, hogy Dany aligha fog eljönni Rómából, ha odafirkantom az okokat. Biztosra vettem, hogy abban az esetben baglyok útján próbálna megoldást találni a problémánkra. Én pedig erre egyáltalán nem vagyok vevő. A helyzet súlyosságát tekintve igenis a személyes találkozó jelent csupán megoldást számunkra, semmi más. Szemtől-szembe kell ezt megbeszélnünk és egyébként is... Utálok írni. - Hogy te mennyire egoista tudsz lenni néha - ciccegek rosszallóan, mellé meg a fejemet is megcsóválva, habár szándékosan húzni az agyát, nem is olyan rossz móka. Úgy reagált, ahogy arra számítottam. - Képzeld, nem veled volt a legjobb - fintorodom el egy pillanatra, mintegy megadva a srác számára a kegyelemdöfést, majd eltolom magam elől a kávém. Túl langyos és borzalmas íze van, szóval már nem is kívánom annyira. Ki az a hülye, aki pénzt ad ki ezért? Sohase érdekelt különösebben, hogy az aktuális partneremnek van-e barátnője vagy sem. Mindig is úgy voltam vele, hogy majd szól, ha esetleg le kellene állnunk a dologgal. Ez - szerencsére - igen ritkán esett meg. A legtöbb sráccal szinte állandó jelleggel eljutottunk a végéig. Utána pedig ahhoz mentek haza, akihez szerettek volna. Jó, ha a pasinak felesége és gyerekei vannak, az azért már az én szememben is más tészta, de egy párkapcsolat... Ugyan, kérlek! - Miért is nem? - biccentem oldalra a fejem, a lehető legártatlanabb képemet magamra öltve, miközben a velem szemben üldögélő Daniel éppen egy fuldoklással körített szívrohamon készül átesni. Igazság szerint tetszik is a látvány. Imádom az emberek reakcióit figyelni, amelyet csupán egy-két szóval vagyok képes kiváltani belőlük. Ez pedig valami fenomenális! - Igen, úgy is volt - bólintok egyet a következő szavai hallatán. - De azzal ugye te is tisztában vagyok, hogy az se nyújt 100%-os védelmet? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Okos fiú vagy, Daniel, nyilván elolvastad te is azt a nyamvadt tájékoztatót, ha már én is nekiültem annak idején. - Ráadásul, részeg voltál, talán hibáztál valahol - mutatok rá a kézenfekvő tényekre. Jó, annyira nem voltunk beállva, de volt bennünk, szóval igenis esélyes, hogy hibás darabbal kísérletezett és egyikünk se vette észre. - Ó, de édes vagy! - sóhajtok egyet rosszallóan. - Oka van annak, hogy téged kerestelek fel, fafej - söpröm ki arcom elől az egyik szőke tincsemet. - Visszaszámoltam és igen, csakis te lehetsz az - viszem le végül a földre a következő információval. Nem kell neki másokról tudnia. Szóval, csak törődjön bele szépen a sorsába, ha már volt olyan felelőtlen, hogy részegen bújt ágyba egy köztudottan balhés lánnyal. Különben se áll szándékomban egy felnőtt férfi életébe belemászni egy gyerekkel. Úgyhogy melegen ajánlom, hogy te legyél az apja, Daniel! A fenének se hiányzik a balhé meg a feleség két gyerekkel. Minimum.
Mira szép lány. Ez tény. Akár az esetem is lehetne, ha semmi más nem számítana, mint a külseje. De a helyzet az, hogy nagyon is számít. Szóval az elején megegyeztünk abban, hogy egyetlen éjszaka, és ennyi. Nem kell ide érzelmeket keverni. Ez pedig így kölcsönösen meg is felelt nekünk. Nekem még mindig meg is felelne. Az is, ha soha többé nem látnánk egymást. Az egyetlen ok, amiért itt vagyok, hogy találkozót kért. Nekem pedig ötletem sincs miért. Kétlem, hogy csak fel akarná eleveníteni azt az egyetlen éjszakát, amit együtt töltöttünk. Gyerek nem lehet, hiszen védekeztünk. Más ötletem pedig nem igen van. Hiszen néhány kósza pletykát leszámítva semmit sem tudok a lányról, és ez is megfelelt eddig így. A jövőben is megfelelne, ha Mira nem hívott volna ide. Annyira azért nem ellenállhatatlan, hogy csak úgy mindent félre dobjak érte. - Emlékszem. De nem akarom újra kezdeni. - szögezem le egyértelműen, amikor vissza utal az előző kis légyottunkra. Még a szemöldököm is megemelkedik egy pillanatra. Jelenleg nem ittam semennyi alkoholt sem, és a legkevésbé vagyok olyan hangulatban, hogy az ilyen kis játékokhoz kedvem legyen, netán élvezni is tudjam őket. Arról se feledkezzünk meg, hogy vár a barátnőm, mert én Mirával ellentétben tovább léptem a leiszom magam egy szakítás miatt, és mindenkivel ágyba bújok fázison. Ha pedig elkötelezem magam valaki mellett, azt mindig nagyon komolyan gondolom, és komolyan veszem. Más szóval Lizzy az első. Talán Mirának sem ártana tovább lépnie végre az állandó bulizás, és egyéjszakások világából. - Khhr..khhrr...Hogy mii??! khh... Nem.. nem lehet... - kis híján leköpöm szegény lányt kávéval, amikor végül közli a híreket. Vagyis a valódi okot amiért ide hívott. De az nem lehet. Hazudnék, ha azt állítanám nem jutott eszembe idefele jövet többször is, de mindig elvetettem a gondolatot, mert hát az lehetetlen, nem igaz? Olyannyira döbbent, kétségbeesett arcot vághatok, hogy még elnézést kérni is elfelejtek a kávés dolog miatt. Inkább csak lerakom a csészét, amiben már alig van valami, mielőtt nagyobb bajt okoznék vele. - Nem lehet. Tisztán emlékszem, hogy védekeztünk. - szögezem le. De ez inkább hangzik úgy, mintha magam akarnám erről meggyőzni, mint valódi tényként. Rendben van, ittam, és lefeküdtünk, de... védekeztünk. Mindig használok gumit. Akkor is. Annyira nem lehettem részeg, hogy elfelejtsem. S már gondolatban igyekszem is visszapörgetni az ominózus eseményig azt a bizonyos gondolatbeli filmszalagot. - Nem lehet, hogy mondjuk olyasvalakié, akivel elfelejtettél vigyázni? Mindketten tudjuk, hogy nem én voltam az egyetlen egyéjszakás kapcsolatod. - legalábbis a folyosói pletykák szerint, igen csak szeret bulizni, és hát a legtöbb esetben tudjuk, hogy végződik az ilyesmi. Nekem viszont ebbe a szalmaszálba kell kapaszkodnom. Nem lehetek még apuci. Nem készültem fel az apaságra. A mellékelt ábra is jól mutatja, hogy csak egy felelőtlen kölyök vagyok, éretlen az apaságra...
ϟ”A káosz nem meglepetés. Előre látható tulajdonságai vannak.”ϟ
Tisztában vagyok azzal, hogy jóformán ellenállhatatlan vagyok. Tényleg. Nem is lepne hát meg az az információ, hogy Dany csakis miattam utazott Londonig, egyenesen Rómából. Ez - véleményem szerint - esetemben alapvető. De téved, ha azt hiszi, hogy bármilyen szinten is megérintett érzelmileg, mert nem ez a helyzet. Persze, az az egy éjszaka jó volt, de ennyi és nem több. Felesleges az ilyesmibe lelki dolgokat belevinni. Jóformán, már magát az életet is kár telepakolni vele. Csalódtam már emberekben, ami elkerülhető lett volna, ha nem ragaszkodom annyira hozzájuk. Ráadásul, Mia is magamra hagyott, a szüleinkkel együtt, akik teljes mértékben maguk alatt vannak továbbra is, holott már fél év eltelt azóta. El sem tudom képzelni, velem mi lenne a helyzet, ha tényleg jó viszonyt ápoltunk volna egymással. Minden bizonnyal már rég önpusztító életmódba kezdtem volna. Bár - jobban belegondolva - így se álltam távol ettől. Az állandó ivászat és hajnalig tartó bulizás megtette a maga hatását. Nyilván ez a gyerek fog megállj-t parancsolni számomra, ha kiderül, hogy tényleg igaz a terhességem ténye. - Hát ennek rettentően örülök - mosolyodom el szélesen. Ebben az esetben ugyanis nem a vér fog megfagyni az ereiben a hírem hallatán, hanem egyenesen jegeskávévá válik majd. - Ja, valamilyen szinten igen - vonom meg a vállam, miközben kortyolok egyet a kávémból. Langyos. Addig-addig vártam vele, amíg ki nem hűlt valamennyire. El is fintorodom hát tőle, de őszintén szólva most nem izgatom magam rajta. - Emlékszel arra a részeg roxmorts-i éjszakára? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Valahogy mindig csatlakozik az utolsó jelző is az egyéjszakás kalandjaim mellé. Mert szinte végig részeg voltam, amikor ágyba bújtam valakivel. Dany esetében nem ittam le magam teljesen, de már így is volt bennem. Na, nem mintha józanon kirugdostam volna magam mellől az ágyból, mert határozottan nem így lett volna. De ebben az esetben azért lényegesen könnyebb az egész. - És arra, hogy mennyire jó volt? - húzom egy kicsit azért az agyát, hiszen kíváncsi vagyok, mit szólna ahhoz, ha szeretném megismételni. De nem, ezúttal nem rángatom magammal. Most nem. Túl sok gondolat kavarog bennem ahhoz, hogy arra tudjak koncentrálni és igazán élvezhessem a dolgot. - Terhes vagyok - dőlök végül hátra, ezúttal teljesen elmerítve azt a bizonyos kardot a srác hátában, a következő mondatommal pedig még alaposan meg is forgatom benne: - És nyilván te vagy az apja. Ó, igen, te olasz csődör, erre varrjál gombot! Mert alaposan visszaszámoltam, mindent kétszer és pont abba a dátumba futottam bele. Vagy ő lesz az, vagy az ismeretlen pasas. Bár, Danielnek nem kell tudnia arról, hogy kivel voltam együtt még rajta kívül. Őt egyébként is esélyesebbnek érzem. Vagyis - jobban megfogalmazva - reménykedem abban, hogy ő az.
Egészen Rómából jöttem idáig. Nem tudtam ellenállni Mira levelének, és eljöttem. Nem igazán tudom, hogy mit akarhat tőlem. Mármint volt egy futó kalandunk. Egyetlen éjszakára. Néhány egyetemista haverommal lelógtam Roxmortsba egy buliba, ahol természetesen alkohol és lányok is akadtak szép számmal. Előbbiből túl sokat ittam. Ami az utóbbit illeti, nos Mira nem tiltakozott semmi ellen. Noha azt is világosan megmondtam neki, hogy ez csak egyetlen éjszakára szól. Nem akarok elköteleződést. Senkivel. Ez pedig tökéletesen igaz volt akkor. És hát úgy tűnt, hogy ez a felállás a mardekáros lánynak is tökéletesen megfelel. Amúgy híres róla, hogy minden buliban ott van, és mindig mással távozik. Szóval kétlem, hogy én lennék a kivétel, akit megszállottan üldözni kezdene a szerelmével. Ráadásként akármennyit is ittam abban a buliban, annyit azért nem, hogy ne védekezzek. Mert hát egy becsúszott baba lenne az utolsó, ami most hiányozna nekem. Mármint nyilván felelősséget vállalnék érte, de ez kizárt dolog. Vigyáztam rá, hogy kizárt dolog legyen. A jelenben pedig már Lizzievel járok. Őt pedig nem szándékozom megbántani. Vele akarok lenni. Szeretem őt. Mira csak kósza kaland volt. Lizzy viszont sokkal több. Nagyon sokkal több. Fontos nekem. Nem mondtam el Lizzynek kivel találkozok. Nem akarom, hogy féltékeny legyen. Persze oka sem lenne. Nem fog semmi olyasmi történni a mardekáros lánnyal, amire a kis szöszi griffesnek féltékenynek kéne lennie. Egyáltalán nem is tudom, hogy miért jöttem el. De a lényeg, hogy meghallgatom a lányt, aki találkozóra hívott, esetleg kaphat egy kávét, de többet nem. És ezt világossá is fogom tenni számára. Ha esetleg elfelejtette volna, hogy miben állapodtunk meg abban a buliban. Nem keressük többet a másikat. Főként nem újabb éjszakák miatt. Egyszeri alkalom. De azért némileg mégis izgulok, és ideges vagyok a találkozó miatt. Arcomra mégis igyekszek nyugodt mosolyt erőltetni, amikor belépek a kávézóba. Ahogy meglátom az integető lányt le is ülök vele szembe. - Szia! Igen. Olasz vagyok. Nekünk vér helyett is kávé van az ereinkben. - köszönök barátságosan egy kis mosollyal, majd leintem a pincért és kérek egy kávét. Aztán Mira felé fordulok, némileg elgondolkodott arcot vágva. - Sűrű. Nagyon sok minden történt a nyáron. De szerintem te nem a szünetemről szeretnél beszélgetni. Igazam van? - nézek rá kissé fürkészően, miközben megkapom a kávém. Nyugodtnak látszik. Ez talán jó jel. Bár valahogy van az a nyugtalanító érzésem, hogy nem csak egy kávé miatt kellett egész Rómától idáig jönnöm.
ϟ”A káosz nem meglepetés. Előre látható tulajdonságai vannak.”ϟ
Idegesen dobolok ujjaimmal az asztallapon, miközben igyekszem legalább fejben rendbe tenni ezt a kusza idővonalat. A terhességi tesztem egyértelműen pozitív lett és csupán két emberrel voltam együtt akörül az időpont körül, amikor megfoganhatott a magzat. Minden kétséget kizáróan kettővel. Az egyik Dany, a másik pedig valamiféle noname fickó, akivel egy buliban futottam össze. Kétségkívül jobban örülnék a hugrás srácnak, hiszen őt ismerem valamilyen szinten, kb. sejtem, miként fog reagálni a hírre, de az a másik férfi... Idősebb volt nálam, nyilván van felesége és gyerekei, meg hát még csak a nevét se tudom. Az ember nem pont ezt a kérdést intézi mások felé, miközben egymás testének felfedezésével vannak elfoglalva. Előttem egy csésze kávé hever, habár sokkal szívesebben innék valami ütősebbet, de immár nem csak magamra kell gondolnom. Ez azért igen szokatlan feladat részemre, hiszen eddig a vad bulikról és a kicsapongó stílusomról voltam híres. Minden italt vegyítettem, szóval elég hamar K.O. lettem, talán ennek is köszönhető a felelőtlen viselkedésem. Ami megmagyarázná a bulin történteket és az esetleges "kis" balesetet. Dany azonban mindig védekezett, habár - mint tudjuk - az sem nyújt teljes körű biztonságot. Az igazat megvallva elég hülyék is voltunk, amiért nem gondoltunk erre. Mi több, ostoba kamaszok. A fene se hitte volna, hogy ez megtörténhet, méghozzá pont velünk. Fejemet a hatalmas ablak irányába fordítom és éppen kiszúrom Daniel közeledő alakját. Nemsokára elkapja majd az ideg, ebben biztos vagyok, de már most élvezem, hogy első sorból nézhetem végig a műsort. Azért igazán kíváncsi vagyok az arcára, amikor közlöm vele a hírt... Vajon mennyire venné sértésnek, ha közben popcornt rágcsálnék? Még a kétségbeejtő helyzetem ellenére is megjelenik egy halovány mosoly az ajkaimon. Elvégre, még a teszt is tévedhet, nem igaz? Mindenesetre, nem árt felkészülni a lehető legrosszabb verzióra is. Orvosnál még nem voltam, hiszen kissé tartok attól, hogy ott csak megerősítik a gyanúmat. Ha az is kimondja, hogy terhes vagyok, én azt hiszem ott helyben elájulok. De még van remény, hiszen 3-ból csak 2 teszt lett pozitív. És - lássuk be - ezek is tévedhetnek. Talán pont az az egy szem negatív volt jó, habár a menzeszem elmaradása elég biztos tünet lehetne számomra és az igen gyakori rosszullétek is. Egyelőre viszont igyekszem ebbe a szalmaszálba kapaszkodni, amely elég sikeresnek bizonyul a lelki békémet alapul véve. - Szia! - köszöntöm Danielt, amint beér a kávézóba, majd az asztalom elé lép. - Foglalj helyet - kínálom fel előzékenyen. Istenem, ma annyira angyali vagyok! - Meg talán jobb is, ha ülve fogadod a hírt - teszem azért még hozzá egy hirtelen ötlettől vezérelve. Ebből azért már nyilván sejthet valamit. Leginkább azt, hogy semmi jó hírem sincs számára. - Innál egy kávét? - teszem fel számára a kérdést, de arra ne is számítson, hogy én állom a cehhet. - Mi újság veled mostanában? Addig húzom, amíg lehet, hátha találok egy megfelelő alkalmat a beszélgetésünk alatt, amikor bedobhatom számára a hírt. Bár, nem vagyok biztos abban, hogy ez lenne a legjobb módja a dolgoknak. Szegénykém beszámol a nyári szünetétől, tök boldog meg minden, erre ledobok egy atombombát. Mira, hogy te mennyire zseniálisan kegyetlen vagy néha!
Kedves mosollyal néztem őt mert azért mégis csak jól estek a szavai. Nem igazán tudom, hogy hibáztathatom e Aliothot azért ami kialakult. De hát a fiatalságnak elég rendesen meg van a maga ügyes-bajos oldala azt hiszem. Pont mi is ebbe tartozunk és nem igazán tudunk ez ellen tenni se semmit. Azt hiszem mind a ketten sikeresen kikockáztuk azt a fiú típust akinek igen nehezen jönnek le a dolgok vagy csak simán makacsok. Mosolyom újra felragyogott, ahogy hallgattam a mondandóját és rá kacsintotta megy kicsit. - Most már tudjuk egymást támogatni és segíteni a másiknak. Végül is nekünk lányoknak össze kell tartanunk nem igaz?! Ha már néha van ami megnehezíti a dolgunkat, akár jobban mint kellene. – viccesen fintorogtam kicsit és kuncogok. Felnézek a szemeibe, ahogy mesél a családjának egy kis szeletéről. Mindig nagyon elszomorít mikor ilyen dologról kell hallanom. A nemesség néha olyan átok vagy éppen egy családi kötelék is azzá válhat amit nagyon nehezen kezelhetünk. Pedig biztosra veszem nagyon szereti a családját még ezek ellenére is még, ha nagyobbak a buktatók is most. - Olykor a család eléggé nagy gubanccal is jár, hisz próbálsz hozzájuk is igazodni, de nem szabad elfelejteni azt sem te mit szeretnél. Mire pedig megöregszünk szerintem annyi minden történik, hogy folyót lehetne elrekeszteni majd a sztorikkal! – néztem a szemeibe bátorítóan. Még nagyon ott a fenekünkön a tojáshéj igazából. Annyi mindent fogunk látni… meg talán még olyat is amit egyáltalán nem akarunk. Ez kissé aggasztó és nem is tudja az ember pontosan miként is kezelje szerintem. - Remélem, hogy nem… szeretném azt hinni, hogy még lesz egy kis esély még, ha minimális is. – mosolyogtam továbbra is. Mintha rendíthetetlen lennék csak egy mosollyal pedig milyen ostobaság! Csak egyszerűen nem akartam elszontyolodni. Főleg nem Jo kedvét tovább rontani. Fel kell vidítani magunkat! Nem szabad engednünk folyamatosan a rosszkedvnek. Még, ha néha tényleg jól is esik kitombolni magunkat ezáltal és kiadni magunkból a felgyülemlett feszültséget. Apró kis mondatára kicsit aggodalmasabban nézek rá. Ez valahogy nem hangzott valami bíztatóan, igaz ki akar fájdalmat érezni egy nagyon szörnyű válasz által? Lehetséges én is legjobban még ezért temetem mosoly alá az amúgy igen fájdalmas dolgokat és érzéseket. Úgy kevésbé szembetűnő, ha szenved az ember. - Nincs mit köszönnöd! Sokkal inkább nekem kell köszönetet mondanom. – válaszoltam mosolyogva és mikor elengedjük egymás kezét sétáltam mellette szépen. Olyan szép volt most a folyópart. Szinte már megmelengette az ember szívét ez a látvány. Olyan volt mintha valamiféle új lehetőséget kapnánk a természet egy újabb csodás arcát megtekinteni. Mindig is imádtam a szabad levegőn lenni! - Remekül hangzik, időm az van bőven! Jelenleg azzal rendelkezem a legjobban, hisz azt se tudom hova tegyem. Nagyon kecsegtető és szívesen el is megyek veled, a kis fafejű meg sajnálhatja, hogy egy ilyen jó lehetőségről lemaradt! Imádtam a Legendás Lények Gondozása órát, de kellene valamit majd kezdenem kell a tudásommal… a Thesztrálokért én magam is oda vagyok és a lovakért is. Meg akarok majd tanulni lovagolni! Lehet kissé felnőtt fejem van már hozzá, de sosem késő el kezdeni. – nevettem fel kedves csengéssel majd figyeltem őt. Nem tudom mit tehetnék érte és ez kissé aggaszt. Jó inkább nagyon aggaszt! Hisz szeretném, ha ragyoghatna az arca és tekintete a boldogságtól. Biztos igazán édessé tud válni olyankor is, hisz egy csupaszív lány. Már most mélyen a szívembe zártam őt és örömmel tölt el, hogy ismerhetem. - Tényleg jól tud jönni néha ilyesmi, olyan jól kikapcsol így nem mindig a könyveket bújom vagy éppen a kertet ásom. Még mai napig is nyakig sárossá tudom magamat varázsolni seperc alatt! Ha itt megyünk végig a Temze partján pont az út végén kell befordulni és a sarok melletti üzlet az! Esetleg, ha szeretnéd te is választhatsz valamit és megfonom amit kérsz. – kacsintottam rá pajkos mosollyal és sétáltam vele a bolt irányába. - Azután pedig vehetjük utunkat a London Eye-hez és a Hyde Park felé! Ma meg kell hódítanunk Londont! – mókáztam remélve talán ezzel kicsit el tudom terelni a gondolatait. A virágok illata megcsaphatta orrunkat, ahogy sétáltunk. Valahogy a holnap ígéretét juttatja az eszembe. Csodás napunk lesz valahogy úgy érzem!
- Hatalmas szíved van, Rosy. Ő is biztosan látja, bár az elmondásaid alapján nem egy határozott férfi… - pontosan erről beszélek. Azok a férfiak, akik ennyire tesze-toszák, mégis hogy a viharba fognak felnőni valaha is a feladathoz, hogy gondoskodjanak a gyengébbik nemről? Jó, a mi esetünkben pont hogy Rosy az az erős nő és nagyon is irigylem a kitartása miatt. Ennyi éven át magadban tartani egy ilyen fontos érzést nem lehet egyszerű, pláne akkor, ha a partnered annyira vaksi, hogy azt sem látja, ami épp az orra előtt van. - Igen… Sajnos néha az ilyen szituációk tudnak elbizonytalanítani, de fel a fejjel! Most itt vagyok neked én is. Akármi van, rám számíthasz! Sőt, most már találkozni is tudunk, nem kell a baglyainkra várni folyton.- mosolyodok el, ahogy a kis levélhordó baglyomra gondolok. Szegényt rendesen megdolgoztattam a Rosynak írt leveleimmel. - Nekem nem is lett volna ezzel problémám, de apának már igen… Őt nagyon nehéz lehengerelni. Tényleg tökéletesnek kell lenned ahhoz, hogy a kegyeibe fogadhasson és akkor még az sem garancia arra, hogy sokáig a családban maradhatsz. A sógornőmmel is keménykezűen bánt és nem csak ő. Néha tényleg elhiszem, hogy a családunk meg van átkozva. Ez lenne az egyetlen logikus magyarázat arra a rengeteg szörnyűségre, melyeket az elmúlt években kellett átélnünk. De igazad van… Sok évünk van még hátra, hogy tanulhassunk a hibáinkból. - bólintok rá határozottan kicsit eltöprengve a jövőn. Még csak tizenhat vagyok, tuti lesz elég időm felnőni a feladathoz és végre okosan látni a szerelem velejárójait. Nem is tudom mit szólna a jövőbeli énem a mostani magatehetetlenségemhez. Valószínűleg butaságnak tartaná az állandó orr lógatást. - Nem lesz túl késő akkor? - aggodalmas pillantásokkal figyelem mosolygós arcát. Néha úgy tűnik, mintha fájdalmában mosolyogna, az pedig nagyon nincs rendben. Én szeretném, ha boldog lenne és elérné, amit akar. Ehhez viszont Alioth is kelleni fog neki, egyedül mi sem vagyunk képesek csodákra. - Nem is tudom… - felelem szűkszavúan és zavartan harapok alsó ajkamba. Nem szeretném tudni a valódi okát, hisz’ a múlt felgöngyölítésével csak még nagyobb sebeket tépek fel és nem tudom hogyan kezeljem most azokat a jelenlegi lelkiállapotomban. A bátyám miatt nem igazán engedhetem meg magamnak a negatívumok beengedését a lelkem ajtaján. - Köszönöm, Rosy. - hálásan nézek rá és fogom meg kezét egy pillanatra megszorítva, hogy elhihesse mennyire nagy köszönetet érdemel most. Nem szeretném túlzásokba vinni a hálálkodást, ezért óvatosan vissza is húzom kezemet az ölembe. Aztán indulunk is a Temzéhez, ahol valószínűleg tavaly nyáron voltam utoljára.. Vagy előtte valamikor és azt hiszem Westley is velem volt akkoriban. - Hm… Kezdjük itt, aztán a London Eye-ig elsétálhatunk, ha van időd. Oh! Majd elfelejtettem. Még tavaly szereztem két jegyet a Hyde park-i lovaglásra. Westleyvel szerettem volna menni, de mint hallottad és látod, nem úgy végződtek a dolgaink, hogy ez sikerüljön. Idén le is jár, esetleg...volna kedved velem jönni? Nem vagyok profi, viszont imádom a patásokat, még a thesztrálokért is oda meg vissza vagyok, de ők értelemszerűen nincsenek most itt. Hihetetlenül okos jószágok. - álmodozó szemekkel emelem fel államat az égre. Kicsit felhős az idő, de ez már megszokott itt. Esni nem fog, legalábbis nagyon remélem, mert az csak ráadás lenne az amúgy is borús lelkivilágunkra. - Te csinálod őket? Váo. Szeretsz alkotni. Egy igazi művészlélek vagy. Hol van az a bolt? - érdeklődök, amint a Temze partjának mentén lévő járdákra térünk.
Zene: You got a friend in Me || A nice start || [You must be registered and logged in to see this link.]
Valahogy nem hibáztattam azért, hogy hirtelen megszólalni sem tudott a mondhatni hatalmas ostobaságom miatt, hogy ennyire ragaszkodom hozzá. Nem mondom próbáltam én valahogy elnyomni magamban ezt és más fiúkra is ránézni, de valahogy sosem jött ez ki jól sőt… egyszer elég csúnya volt az, hogy beszélgettem valakivel és az illető többet képzelt bele. Na de el is hessentettem a gondolatot az csak egy kis fejezet volt az életemben semmi egyéb. Az Alioth iránt érzett érzelmek mindig felülírták a dolgokat bármit is próbáltam. Kicsit elmosolyodtam a mondatára nem akartam letört lenni, hisz nem feltétlenül van az kőbe vésve, hogy örökre haragban leszünk. Vagy már nem is tudom, hogy ezt minek nevezzem. Harag? Kényszer szünet? Azt se tudom ő erről mit is hisz. - Igazából nem tudom, hogy csak a nyaklánc hiánya okozta ezt… így még sosem gondoltam rá, hanem leginkább a saját hibámnak éltem meg. Lehet, hogy van benne valami amit mondasz és a kis „átkom” csak valahogy előre mozgatott egy általunk sem látott szálat. Ezt magának kell igazán eldöntenie. De ha hagytam volna mindent annyiban nem lettem volna jobb egy manipulatív embernél. – lehet a túlságosan becsületes énem fog engem a sírba vinni. De mégis mit tehettem volna?! Kiborultam. Néha az ember úgy érzi, hogy egy olyan útra fizetett be az életben amire nem volt felkészülve. - Lehetséges így lesz. Nem tudom. Valahol csak újra találkozik a kettőnk véleménye és útja is. Csak a szituáció igen rosszul sült el mondjuk úgy. – nevettem halkan és elvörösödtem még az emlékére is. Ah jesszus Rosy! Ne legyél már ostoba! Az, hogy mindig zavarba tudok jönni mellette vagy engem is megkörnyékez a zöldszemű kis szörny nem volt újdonság. Igaz ennek soha sem adtam hangot igazán. Csak egy barát voltam akit már gyerekkora óta ismer. - Hát azt mondanám inkább, hogy szeleburdi, szószátyár és mindig az új dolgokat kerestem. Én inkább téged tudnálak elképzelni egy aranyos kislánynak hercegnősen felöltözve. Szerencsére anyáék nekem annyira nem szigorúak. Nem hiszem, hogy Westley bármi bajt hozott volna a fejedre egy ilyen fontos eseményen, nem igaz?! Nekem abból amit eddig meséltél az legalábbis lejött, hogy nagyon szerethet. – néztem érdeklődve őt. Nem hiszem, hogy a fiú tényleg valami rosszat akart volna vele. Bár érthetetlen akkor miért is szakítottak. Én nekem valahol fura a történet, de lehetséges csak az én fantáziám nagy a folytonos könyvolvasás következtében. - Minden feladathoz fel kell nőni ez elkerülhetetlen velejáró az éveknek. Ez alól a szerelem sem kivétel sajnos vagy éppen bármi más. Látod én is itt vagyok 18 évesen mégis mennyi minden butaságot elkövetek! Na meg még mennyit fogok. – mosolyogtam újra rendesen nem szomorkodva. Valahogy jó volt valakivel végre megbeszélni ezeket a dolgokat rendesen és nem csak felületesen érintve. A kérdésére nemlegesen megráztam a fejemet. - Nem sülne ki semmi jó belőle! Magam alatt pedig nem akarom ásni a gödröt. Ott van Brianne, ott van a családja. Na meg most a mi dolgaink sem úgy állnak, hogy szívesen látna engem szerintem. Majd a suliban a szobájában hagyom ott a kis ajándékomat neki. Megtaláltam egy nagyon ritka könyvet amit már régóta keres… egy kis levélke és a kedvenc sütije. – mosolyogtam megint mint a vadalma, hisz szerencsére már a konyhát nem óhajtom felgyújtani, felrobbantani, titkos kotyvalékok megfőzésére használni. Még csak azt kellene! - Szerintem, ha túl lépett volna rajtad azt eléggé az orrodra kötné. A férfiak szeretnek ezzel hencegni, ahogy a baráti körömet elnéztem. Valami különleges vágyat éreznek erre… Ugyan miért ne működne? Lehet, hogy olykor idióták szegények, de nem hiszem, hogy ennyire. Tessék szépen pozitívan látni a dolgot. Nagyon aggaszt miért is szakítottatok miért nem deríted ki az okát? – néztem őt érdeklődve. Hiszen joga van megtudni az igazat és remélhetőleg sikerülne neki ezt kideríteni. Ameddig nem kap választ félek, hogy nem fog nyugton lenni. De én megpróbálok neki támaszt adni és nyújtani. Megpróbálom mindenben segíteni és legfőképpen arra rávenni, hogy ne lássa ennyire rosszul a dolgokat. - Oh, hát akkor ez elég komplikált volt, de ha azt nézed felfedezted, hogy szereted. Az pedig most részletkérdés ki tette meg az első lépést akkor is elkezdődött a ti közös időtök. Sok lány jár így, ne ostorozd emiatt magadat, nem gondolom, hogy ettől rossz ember lennél. – nyugtattam meg mosolyogva mintegy tyúkanyó minimum aki védi a kis csibéjét minden rossztól. Talán túlságosan anyáskodó típus lennék?! Ki tudja. Néha inkább szélviharnak mondanám magamat a sok beszédemmel. - Van benne valami amit mondasz, de lehet szegény beletörődött, hogy a nyakán vagyok. – nevetek ezen egy kicsit. Végülis tényleg nem rohant el amikor elmondtam mi is vagyok és utána is ott volt bármi történt. Az ötletére bólintottam egyet és én magam is felálltam szépen felvéve a táskámat és segítettem a virágokat is vinni neki. - Jó ötlet! Élvezzük ki a nyarat és a Temze egy olyan dolog amit semmiképp sem nézhet csak kis folyónak az ember lánya! Na gyere menjünk… lehet a friss levegőn meg is éhezünk. – mosolyogva indulok meg lassan vele kifelé. A szokásos pillantásokat fel sem veszem már valahogy beletörődtem, hogy ez az életem része vélaszármazékként. Mikor végre kijutottunk a kávézóból beszívtam a frisslevegőt és rá pillantottam kalandtársamra. - Merre szeretnéd kezdeni? Biztos sok galamb van a Temze partján akár vehetnénk magvakat is, így megetethetnénk őket, mit szólsz?! - dobtam fel az ötletet neki. A gondolataim kicsit visszakanyarodtak a beszélgetésünkhöz. Azt hiszem mind a kettőnknek elég vaskosan meg vannak a maga démonai amiket nem tudunk csak úgy eltörölni. Nehéz ez az egész. Mégis úgy gondolom, hogy Joanneban is meg van az a bátorság amiről nem is hinné, hogy létezik valójában. Rá pillantottam fél szemmel és kicsit el is mosolyodom. - Akár vehetnénk valami kis apróságot… szeretnék nézni bőrt amiből lehet fonni karkötőket és nyakláncokat. Mondhatni újfajta hobbinak. Van kedved majd velem tartani? – kérdeztem meg tőle érdeklődően. Talán egy kis csajos program jól jön meg közben is tudunk majd elég rendesen csacsogni. Valamilyen szinten kifejezetten jó érzés a fiúk ostobaságát kitaglalni és legalább ezzel is felszabadul a lelkünkbe felgyülemlett feszültség.
- Oh...- halkulok el döbbenetemet magamba fojtva. Nem lenne jó, ha elkezdene még jobban aggódni a reakcióm miatt, de azért ez igen nagy dolog, ha már a kezdetektől fogva szereti őt és azóta se történt semmi. Magamat ismerve én már összeomlottam volna lelkileg, vagy megpróbáltam volna tovább lépni. Mégis mi mást tehet az ember, ha ennyi küzdelem és idő után sem kapja meg, amiért sóvárog? Annyira szívszaggató érzés... - Ő pedig bepánikolt és magadra hagyott... Tipikus pasi.- sóhajtom fejcsóválva. Teljesen érthető min megy keresztül Alioth miatt. Azt viszont nem értem, hogy a srác ilyen vak vagy csak tényleg meg akarja tartani a barátságukat ezért elmenekült? - Jaj neee!- kerekednek el szemeim a sztori közepe felé. - Jól benne vagytok a futóhomokban, meg kell hogy mondjam... Gondolod, hogy csak a nyakláncod miatt csinálta? Nem lehet, hogy tényleg volt oka rá csak még magának se vallja be? A fiúk annyira furák. Egyszer így, egyszer úgy... Mintha nem tudnák eldönteni mit akarnak igazából, csak játszanak.- motyogom, amint felkönyökölök az asztalra és megtámasztom államat. Westley is annyira komplikált volt még az együtt töltött évek alatt is. Voltak pozitív élményeink főleg, de negatívak is, ami felélesztett egy olyan énemet, melynek létezéséről sem tudtam. Féltékennyé tett, hacsak más lányokhoz szólt és nem volt a közelemben. Tudtam jól, hogy nem tenne semmi rosszat, de égtem a vágytól, hogy szépen letaroljak mindenkit, aki megpróbálta magát közénk fúrni. - Hamarosan úgyis rá fog jönni... Remélem. Az lenne a legjobb mindkettőtöknek, ha meg tudnátok beszélni. Most mindketten elszaladtatok egymástól. Ennek nem így kellene lennie. - beszélhetek én ilyenekről, de én sem vagyok különb. Nem merek Westleyre nézni, mert eszembe jut mennyire szétszakadt a szívem, amikor szakítottunk. Ha újra találkoznék vele, valószínűleg ugyanez az érzés ébredne fel ismét. - Pedig biztosan gyönyörű voltál te is a szép, habosbabos ruhákban. Én nagyon szerettem őket. Mindig a testvéreimmel táncolhattam, mert én voltam a legkisebb. Aztán szép lassan belenőttem abba a korba, hogy akár Westleyt is vihettem magammal. Apám sajnos nem igazán díjazta az ötletet... Ő minden annyira nehezen fogad el és mindennek úgy kell lennie, ahogyan azt ő akarja.- puffogok és össze is fonom karjaimat, ahogyan hátra dőlök a kis széken. Apu annyira szigorú és keménykezű velünk, hogy csoda, ha ellent tudunk mondani az akaratának. Nekem egy kicsivel egyszerűbb a dolgom legkisebb Troopsként, de még így is hatalmasak az elvárások, mivel testvéreim is elértek valamit az életben, akkor nekem is ott kell ülnöm a ranglétrán velük együtt. - Vagy csak fel kell nőnünk a feladathoz...- az sem kizárt, hogy ilyen fiatal elmékkel nem vagyunk képesek felfogni a ragaszkodás és szeretet fontosságát, mélységét. - Hahaha, ez kedves tőled.- kuncogok fel jólesően. - Szóval? Mégis el fogsz menni Dániába?- fogadom hát el az álláspontját. Nem fogok vitatkozni vele, hiszen ez az ő élete és az ő döntései, nem az enyém. Ha szüksége van rám, én itt leszek és megadok neki minden lelki támogatást, de nem fogom mozgatni a szálakat helyette. - Igen... Fontos nekem, csak azt nem tudom benne változott-e valami azóta... Mi van akkor, ha már túllépett? Mi van, ha nem működne megint?- annyira negatívan látom most a dolgokat, s talán ha lenne is bennem némi jókedv, akkor sem tudnék önfeledten hinni a javulásban. A bátyám állapota még mindig kétes és ez az egyetlen, amire képes vagyok gondolni jelenleg. A kis nyakláncot kezdem el babrálni, elmélyülve az emlékek tengerében. A lágy hullámok kedvesen simogatóak, míg felidézem az ajándékom megkapásának pillanatát. - Nem nevezném barátságnak... Inkább... Vadász és préda. Sose beszéltem hozzá önszántamból, mert ijesztő volt, aztán végül is ő tette meg az első lépést én pedig nem szerettem volna megbántani, ezért adtam neki egy esélyt. Milyen butus voltam... Szakítani akartam vele már az első randink után, mert nem akartam, hogy nagyon belelovagolja magát a kapcsolatba... Ezt szépen el is terveztem, csupán azzal nem számoltam, hogy bele fogok szeretni...- pirulok el fülemig és sütöm le szemeimet, mint aki bánja, amit tett. Gonosz húzás lett volna ejtenek őt, ezt tudom... - Mégis kihúztatok egy csomó évet együtt.- pillantok fel rá szélesen mosolyogva. - Gyere. Mit szólsz, ha teszünk egy sétát? A Temze egész békés látvány és itt van a közelben. Jót tenne nekünk egy kis friss levegő.- várom meg válaszát és tolom ki székemet, ha beleegyezik.
Zene: You got a friend in Me || A nice start || [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nos talán most ezzel megfogtál elég rendesen, hisz talán ostobán hangzik, de a legelejétől. Mióta ismerem szépen lassan épült egyre mélyebbre bennem, egyre szilárdabbá. Mindig úgy éreztem, hogy ő tényleg engem lát nem a csoda lényt aki vonzza az ellenkező nemet min a napsugár az élőlényeket. Nem hiszem, hogy rá jött volna úgy valójában mit is érzek míg ki nem bukott minden. – mosolyodtam el és felkuncogtam arra, hogy mennyire kis morcos fejet vág. Bár valahol megértem, hiszen nem könnyű ez az egész én többet gondoltam bele míg Alioth semmit sem. Utána meg volt az a zűr is. Csoda, ha még szóba áll velem majd a sulikezdésekor. Magamban elnyomtam egy gondterhelt sóhajt. - Itt nem is igazából a szerelmi vallomásom volt a gond, hanem az, hogy Alioth megcsókolt mikor nem volt rajtam a nyakláncom. Készülődtem ugye, egyedül voltam és olyankor leszoktam venni magamról. Kopogtak, elfelejtettem, hogy nincs rajtam azt hittem valamelyik lány az és ő állt ott. Annyira ledöbbentem még hirtelen rácsapni sem tudtam szegényre az ajtót, ő pedig, nos… megcsókolt… mire én kiborultam főleg, hogy visszautasított és a nyakláncom sem volt rajtam a vége pedig az lett, hogy időt kértem. Így pedig most ez a nagy helyzet. – húztam be egy kicsit a nyakamat mintha valami nagyon rossz dolgot csináltam volna, de hát istenem. Ki hitte volna, hogy pont ő fog beszambázni az ajtóm elé?! Annyira dinka vagyok én is meg ő is, hisz csak figyelhettünk volna. Most legszívesebben elfeküdnék az asztalon mint egy hisztis gyerek. Kissé kínosan elmosolyodtam úgy néztem rá Jo-ra. - Ezt nem tudom, hogy ő miként gondolkodik, egyáltalán mérges e rám. Tudod, ha nagyon régóta ismersz valakit minden kis mozzanatát ismered, kis apró rigolyáit. Elfogadod és azokkal együtt szereted őt legyen bármilyen jó és rossz tulajdonsága. Legyen szó barátságról vagy szerelemről. Gondolom azt látta a legjobbnak, ha most hagy egy kis teret nekem ez után a kavarodás után. Nem tudom mi játszódhatott le a fejében pontosan. – rázom a fejemet és tényleg úgy érzem tanácstalan vagyok. Haragudott az egész miatt? Vagy tényleg úgy ítélte meg most jobb lesz levegőhöz jutni és átgondolni ezt. Esetleg lemondott az egészről emiatt a csók ügy miatt. Azt se tudom erről mit gondol, de lehet nem kellene jobban fájdítani a fejemet úgy sem látok bele a fejébe. Főleg úgy, hogy szeptemberig még lehet nem is látom őt. - Igen, jártam. Már 8 éves korom óta vittek anyáék, de persze csak akkor, ha akartam. Nem szerettem ezeket az összejöveteleket mindig úgy éreztem csak kinéznek az emberek a vélaságom miatt. Ami valljuk be igaz is volt sok bántást kaptam emiatt. Talán egy vagy két emberrel tudtam igazán összebarátkozni a bálokról a többieknél csak a bántás és a piszkálódás ment semmi egyéb. Na és te? Hogy élted meg a bálokat? – mosolyodom el egy kicsit miközben őt néztem érdeklődve. Ne csak én jártassam azt a lepcses számat. Ezt soha sem nőttem ki, hogy lyukat beszéljek más hasába. - Egy kis pici farmházban laktak ami egybe van építve mondhatni ikerház. Nem hiszem, hogy pont oda elviszi őt így nekem is át kell gondolnom ezt az üzenet hagyós tervemet. Nem tudom, hogy ki miként véli ezt, de én egy kis közepes vagy kisebb házba is boldog tudok lenni, ha ott van velem az aki szeret. A ház lecserélhető, de a kötelék ami közöttetek van az nem. – mutattam rá az érvelésemre és mosolyogva néztem rá Joannera. Én magam most hátradőltem a székemen és kinéztem az ablakon London kis forgatagára. Nem tudom mégis mihez kezdjek ebben az igen rossz időszakban. A hiszti és az, hogy pesszimista vagyok nem fog segíteni az biztos. Jo hangja téritett vissza a valóságba lényegében és néztem rá újra úgy döntöttem oldalra a fejemet. - Ne lásd ennyire rosszul a dolgokat, előtettetek van minden. Nem mintha én a tizennyolc évemmel annyira idős lennék. Lehet olyan dolog van emögött amit nem mondhatott el neked. Csak talán egy beszélgetés kellene nektek és minden helyre rázódna. Csak bízz ebben és kicsit merj lépni, itt leszek és segítek neked. Ha pedig nagyon hülye tud lenni akkor megmosom a fejét. – mosolyogtam bíztatóan és a szemeit néztem reméltem, hogy elhiszi nekem ezeket a dolgokat. Persze én belőlem sem lehet kinézni, hogy fogom és a sarkamra állok. Én az örökké naiv mosolygós Rosemary. Na persze, azt hiszem lesz még itt pár meglepetés ebben a tanévben, mégis várom, hogy meglássam mi lesz ebből az egészből. - Igen, tudom, de ha el is tört nem muszáj a megragasztásán fáradozni, hanem csak erősíteni kell azt ami már eleve kiépült. Én sem akarok egy szélviharként berobbanni, azzal semmit nem érnék el, főleg nem Aliothnál. Csak eltaszítanám magamtól. Ennek meg úgy őszintén mi értelme lenne? Magamat tudom adni és többet tenni, hogy észrevegyen mint nőt és nem egy gyerekkori barátot. – mosolyogtam majd akaratlanul is a nyakláncomhoz nyúltam végül pedig a tetoválás felé. - Én is itt leszek neked. Bármi van nyugodtan gyere el hozzám. Írj levelet bármi és segítek. Tudjuk támogatni egymást a fiúkat meg majd csak meggyúrjuk valahogy, ha hagyják persze. – mosolyogtam rá nevetve ezután. Lassan elengedem a nyakláncomat úgy hallgatom őt, hogy mit is mond. Megint oldalra döntöttem a fejemet kicsit a napfényben jobban látszódnak a szeplőim is ami kezd beszűrődni a kávézó ablakain. - Az utak újra össze szaladhatnak. Csak néha jól kell alakítani a sorsunkat, hisz hiába kaptunk egy alapot mi magunk is kovácsolhatjuk azt. Szerintem nagyon szeret téged, csak butaságot csinált. Ha sikerül próbálj még egy esélyt adni ennek, látom mennyire szereted őt. Milyen szépen kidolgozott nyaklánc! – hajoltam közelebb nagy szemekkel pislogva. Tényleg nagyon szép volt és csodás gesztus is, hiszen egy ilyen ajándék nem kis szó. Felnéztem Jo-ra és elmosolyodom újfent vidáman. - Igen csak nagyon szerethet téged, hogy ilyesmit ad. Nagyon szép! Ez is egyfajta kötelék ami összeköt vele csak ne add fel! – megfogtam egyik kezét bíztatóan és meg is paskolom kedvesen. Milyen jó is mikor van olyan akinek kiönthetjük a szívünket és nem feltétlenül családtagnak kell lennie. - Bízom benne, hogy benő a feje lágya és ott lesz melletted újra. Nem hiszem, hogy nagyon messzire akarna csámborogni. – azt szeretném, ha tényleg tudna bízni ebben. Megérdemli a boldogságot még, ha nehéznek is tűnik most elérni azt. Nem egyszerű ez életünk, de kicsit talán azzá tehetjük. - Gondolom akkor nektek is valamiféle barátság volt elsőként nem igaz? Hisz mondtad ismerted már, igaz tartottál tőle ami lehetséges, hogy nem a legjobb alap… Alioth mindig is komoly volt szerintem eleinte az agyára mentem. – vigyorogtam vidáman mint aki marhára büszke erre a teljesítményére. Pedig csak akkor is már ez voltam én és próbáltam totál azt adni aki vagyok. Se többet, se kevesebbet. Az évek alatt pedig gondolom megszokta a dolgaimat vagy csak beletörődött, hogy a nyakán vagyok és ilyen sokat beszélek. - Bár szerintem inkább feladta a hadakozást azzal szemben, hogy mennyit beszélek. Talán egy kicsit természeti csapásnak is lehet hívni a lepcses szám miatt. – nevettem halkan emiatt főleg mennyire megmosolyogtatott most ez az emlék.
)
A lányok kalandja folytatódik az új helyen! 
//