2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tényleg nem kellene itt lennem. Megannyi kávézó van Londonban és akad több is, ami közelebb van a Minisztériumhoz, mint ez, csak hát... Valami olyasmi vezérel, ami tudom, hogy butaság és mégis folyton itt lyukadok ki. Azt hittem eltűnt, aztán előkerült és a képe az újságokban. Én pedig egy szóval sem említettem eddig sem senkinek, hogy akár csak ismerem, pedig ha megtettem volna biztosan kihallgattak volna és persze magyarázkodnom kellett volna Billnek is. Könnyebb volt egy szót sem szólni. Most pedig egyből összerezzenek, amikor megérkezem a vállamon a két kezet és meghallom az ismerősen csengő bársonyosan mély hangot is. - Épp csak iszom egy kávét. - vágom rá gyorsan, amikor ellép mellőlem és egyáltalán már sikerül rátalálnom a hangomra, ami elsőre nem ment azért olyan goyorsan. Tehát mégis csak eljött, él és kockáztatja a lebukást, hogy köszönöjön? Gondolom számára is vannak biztonságosabb helyek arra, hogy igyon egy kávét. Ez azért eléggé központi, annyi a szerencse, hogy mugli környék, ezért nem hemzsegnek az aurorok és persze az itteniek nem olvasnak Reggeli Prófétát sem, így James arca sem lesz ismerős hirtelen mindenkinek. A mugli újságokból nem tekint vissza olyan sok helyen, bár bizonyára akad, ahol más módon de lekötölték, ha csak ez nem túl veszélyes a muglikra nézve. - Hogy lezartóztassalak? - lepődöm meg a kérdésen, kell néhány pillanat, hogy felfogjam, hogy természetesen nem komolyan mondja, csak viccel. Végül elmosolyodom és már épp szólalnék meg újra, amikor a pincérnő vissza is tér, leteszi a kávékat, addig pedig csend burkolózva figyelem csak az arcát. Ennyire nem veszi komolyan, hogy bűnözőként tartják nyilván? Hogy akár el is kaphatják, ha itt időzik? - Én csak... igazából nem tudom pontosan, hogy miért jöttem. Az első hetekben aggódtam, aztán... Igaz, amit az újságok írnak? - magyarázkodhatnék, de igazából még magam se mtudom pontosan, hogy mi az oka annak, hogy már többször eljöttem és hogy talán tényleg csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól van. Arról nem beszélve, hogy tényleg érdekel vajon, amiket róla írtak igazak-e. Tény, hogy nem ismerem mélyen, hogy nem tudok róla sok mindent, hogy nem sokat mesélt az életéről, de közben olyan jól egymásra hangolódtunk évekkel ezelőtt és én még mindig azt látom benne, aki akkor volt és nem pedig azt, akiről az újságok írtak, aki veszélyes és aki rossz dolgokat akar és tesz is.
Kereshettem volna őt már korábban, ám akkor biztosan lebuktam volna. Ráadásul Fleur a jó kislány, rendezett családi háttérrel, még házas is, kár lett volna borzolni a kedélyeket. Legalábbis legutóbb említettem neki, hogy nagy terveim vannak, amik lehet, hogy túlságosan is veszélyesek, reméltem, hogy tapintatnak veszi, hogy nem mondok magamról szinte semmit, csak amit ha kihallgatják, elmondhat. A minisztériumban dolgozik, Caramel embere, az állását kockáztatja, ha velem látják huzamosabban. Aztán Annabelle-el meg tudtuk lépni, hogy valami elindult a nagy világban, még ha kicsiny léptekben is haladnak az események, de immár körözött bűnöző vagyok, legalábbis a varázsvilágban. A muglik között hosszú szabadságra mentem, mert tudom, hogy a varázsbűn üldözési osztály képes a cél érdekében a mugli rendőrség segítségét is kérni. Az alkalmazottaim állását viszont nem kockáztatnám, így marad az inkognító, ám szeretek veszélyesen élni. Szándékosan nem kínzok másokat, de ha megtámadnak, nem fogom vissza magamat, még ha emberéletekbe is kerül. Nem gonosz bűnöző vagyok, aki káoszt szít, mindennek megvan a miértje. Fleur-t azért nem veszítettem el a figyelmem elől, s már sokadszorra megy vissza ugyanoda, ahol találkoztunk. Ez különös, mert bár én is érzem azt a plátói vonzalmat már évek óta, és soha senki nem volt hozzá mérhető, ám úgy véltem, hogy ha majd meglát a körözési lapokban, biztos csalódottan lezárja magában, hogy még barátok sem lehetünk. S most megint itt van? Leszállok a sárkány hátáról, amely láthatatlanul lebeg a háztető felett, s a páncélból kibújva öltönyre váltok, lehoppanálva a fiatal nő háta mögé, de úgy teszek, mintha már eleve itt lettem volna, csak a mosdóból jöttem be, hogy végre leüljek rendelni. Mögé hajolva átfogom a vállát, a fülébe suttogva. – Nem kéne itt lenned, ez veszélyes játék. – Lépek el mellőle, s leülök vele szemben. Időnként kitekintek az utcára a kirakaton át, s odaintek a pincérnőt, aki éppen Fleur-től vette fel a rendelést. – Akkor én is egy kávét, lesz’szíves. – Ha elbocsájtottuk a személyzetetet, akkor pillantok most csak a vélára, még ha nem is teljes mértékben az. Ez a riadt, aggodalmas tekintet a gyengém, pedig tudom, hogy már nem az a kislány, aki a Beuxbatonsból jött. – Azért jöttél, hogy letartóztass? – Kérdezem sötét mosollyal, és kényelmes pillantással bólintok, nem akarok magyarázkodni, hogy miért nem hívtam, kitalálható, hogy nem akartam semmibe belekeverni. Most mégis itt vagyok, mint egy árnyék, aki ezúttal mégis kilép a fényre, még ha ez a végét is jelenti létezésének.
Több, mint egy hónap eltelt, amikor már biztos voltam benne, hogy úgy sem kapok róla semmi hírt. Mármint persze nem álltam neki kerestetni, nem vagyunk annyira közeli barátok, csak hát úgy volt, hogy valamikor összefutunk újra, egy ebéd, vagy vacsora. Nem lett volna rossz, aztán nem üzent, miközben eltelt egy hét, majd kettő és egyre kevésbé gondoltam úgy, hogy egyáltalán előkerülhet még. Végül, amikor már úgy véltem, hogy bizonyára dolga van, a munka nem engedi, én is elolvastam a Reggeli Prófétában az aktuális híreket és igen ledöbbentem. Arról én is hallottam, mint ahogyan mindenki, hogy mi történt a Kviddics Arénában. Nehéz lett volna nem tudomást szerezni, hiszen a halottnak nyilvánított, mások szerint eltűntek között ott volt az Auror Parancsnok lánya is. Nem csoda, ha igen nagy felfordulás volt a Minisztériumban. Aztán hogy mégis életben vannak végül is jó hír volt, ám a hír mellett ott volt a két kép, a két körözött személyről, akik közül a szőke nő még mondhatni kevésbé volt számomra érdekes, de amikor megláttam James képét, mint körözés alatt álló bűnözőt... Ennek ellenére már megint itt vagyunk. Pedig annyira tudom, hogy ez butaság! Nem akarok úgy gondolni rá, mint rossz emberre, mert én nem annak ismertem meg, de közben meg tudom jól, hogy az emberek néha képesek elrejteni a valódi arcukat. Az eltűnése után azért jópárszor megfordultam itt, hátha felbukkan, ami úgyszinten butaság, hiszen ha keresni akar volna, akkor bizonyára ír, de nem tette. És most megint a kávézóban ülök, ahol legutóbb találkoztunk, pedig jelenleg aztán végképp kisebb gondja is nagyobb lehet annál, mint hogy megpróbáljon felbukkanni egy nyilvános helyen úgy, hogy a képe ott virít minden Reggeli Prófétában és minden bizonnyal keresik is épp elegen, már amennyire a Minisztériumnak van rá kapacitása. Az is persze ott motoszkál bennem, hogy azóta sem mentem be a Parancsnokságra, miszerint én ismerem, mert gondolom kellene, gondolom kihallgatnának és még sem voltam ott, hogy segítsek előkeríteni, pedig bűnöző... legalábbis a lapok azt írják. - Csak egy kávét, egy fél gombóc vanilia fagyival, kérem! - pillantok fel a merengésből, amikor a pincér az asztalom mellett már másodszor köszörüli meg a torkát. Csak nézem a járókelőket tovább, amikor elmegy felvéve a rendelésemet. Mégis miért gondolom, hogy felbukkanhat közöttük? Annyira biztosan nem lenne botor, hogy kockáztassa a lebukást.
Elgondolkodom azért azon, amit mond, de valahogy már megszoktam ezt és engem nem zavart a beosztás sem, amikor a Roxfortba kerültem. Valahogy meg van a hangulata és nem rossz dolog egy közösséghez tartozni és nem csak egy osztályhoz, mint a mugli sulikban. - Ő azért... nem olyan, mint én. Már nem csinál csúnya dolgokat, de... - elakadok. Nem tudom, hogyan tudnám Corvust pontosan jellemezni. Azért ő még mindig nem kimondottan kedves, inkább csak nem akar már mindenkivel annyira undok lenni és változtatni akart, de azért nem hoznám egy szintre mondjuk magammal. - Azt hiszem neki a szülei se örültek volna, ha másik házba kerül. Vannak a varázslóknál hagyományok. - Corvus szülei pedig kifejezetten komolyan veszik ezeket a dolgoka, meg aztán ott volt az a gyűrű is az ujján. Hát erősen kétlem, hogy én valaha felvennék olyasmit, amitől ilyen sikolyok jönnek ki és nem láttam, hogy azóta levette volna e miatt, ha esetleg előtte nem is tudott róla. - Hűha, talán térkép van róla, hogy merre megy a Roxfort expressz, majd utána nézek, de elég hosszú az út. - ráncolom kissé a homlokomat, ahogyan gondolkodom. Nem tudom az utat és hát azt sem szoktam hosszan nézni, hogy merre kanyarodik a vonat, amikor megyünk. Sokkal jobban leköt mindig a társaság, főleg nyár végén, amikor újra találkozom a barátaimmal nagyjából egyáltalán nem nézek ki az ablakon. De tuti, hogy van erről valami info, de az is lehet, hogy Rhys valahogy feljuthat a vonatra, ha lát olyan dolgokat, amiket a többi mugli egyébként nem. - Légyszi! - oh én azért nem tompítom, hiába próbálkozik a nagybátyám vele. Meg szoktam kapni, amit szeretnék és hát nehéz is nekem nemet mondani, ezért végül Missy elmosolyodik és a táskájában való kotorászást is befejezi, amikor Rhys leteszi a pénzt az asztalra. - Jól van Kathie, még megbeszéljük hogyan lehetne megoldani. Tudod azért esetében ez bonyolultabb. - jelzi, hogy ugye a nagybátyám mégis csak mugli, bár ő még nem tudja, hogy ez Rhysnek nem jelent különösebb problémát. Persze tudom, hogy úgy sem hirtelen holnap jönne, hiszen elég nagy zűrben van, ahogyan mondta, de azért én remélem, hogy nem hosszú hónapok múlva találkozunk újra. - Én is örülök és igyekzni fogok becs' szó! Azért, ha tudsz írj néha és én is írok jó? - legalább, amíg nem találkozunk megint jó lenne legaláb levélben időnként tartani a kapcsolatot. Én azért annak is nagyon örülnék. Közben már persze talpon is vagyok és valószínűleg simán pár pillanattal előbb mozdulok, most már jóval bátrabban, mint a legelején, hogy meglegyen az a búcsú ölelés. Egészen szorosan megszorítom, mert jó dolog, hogy előkerült egy rokon, aki a tetejében édesanyám testvére. - Szia! - intek még utána. Vegyesek az érzéseim, izgatott is vagyok és közben eléggé lelkes is, de közben szomorú, hogy elment és ilyen gyorsan elment az idő, és ki tudja, hogy mikor találkozunk megint, vagy mekkora bajban van. Egy hatalmas sóhajjal igyekszem a felgyűjt érzéseket kitakarítani, hogy aztán egy mosollyal Missyre pillantsak - Köszi, hogy elkísértél, nagyon jó fej volt. - aztán persze amikor mi is elindulunk még mesélek amennyit úgy érzem, hogy gond nélkül lehet, amennyi nem okozhat neki gondot, hiszen arról volt szó, hogy lehetőség szerint tartsam a számat és bár ez nekem őrült nagy kihívás, de azért nagyon fogok igyekezni.
Azt nem tudom, hogy amit én tapasztaltam a kerületben az átültethető e száz százalékig az ő iskolájukba, de azért ha a boszorkányok és varázslók úgy működnek tényleg, mint mi, de napral napra egyre jobban biztos vagyok benne, hogy hasonlítunk. Szemben ülni az unokahúgommal, aki vér a véremből és mégis boszorkány elég rendesen bizonyítja, hogy egy tőről fakadunk. - De ha csak volt, akkor nem eredendően rossz, mi lett volna, ha mondjuk a kedvesekhez rakják? Mardekár? Még a neve is baljós. - vonom meg kissé a vállamat, hiszen már-már agresszívnak hat, bár eléggé hülye név, egyszerre beszédes és értelmetlen, nem tudom minek kell ilyen csoportokra osztani a kisgyerekeket. A szabályszegésen jót mosolygok, úgy fellelkesül, aztán biccentek a látogatásra. - Azt hiszem igen, ha elmondod hogy merrefelé találom, végig tudok menni ugyanazon az úton, amin te is mennél. - válaszolom, magabiztos mosollyal, pedig azért ilyen szinten vaktába lövöldözöm. Látom, amit nem szabadna, ez eddig rendben van, de olyan rendszeresen azért nem jártam végig a területeiket. Előfordult, de nem gyakori, hiszen még scsak “ellenséges” pálya. Észreveszem, hogy kicsit aggodalmasan néz rám, miután arra intem, hogy ne nevezzen a nevemen senkinek és ne mondjon részleteket, de muszáj és talán ha kicsit megijed, akkor meg is érti, hogy mennyire fontos ez. Valahol szeretném megnyugtatni, hogy semmiség, ne aggódjon értem, de azzal lehet, hogy tényleg azt ültetném el benne, hogy nyugodtan csacsogjon, ráadásul hazudnék. Grindelwald nem olyan férfi, aki nyugalommal szemléli, ha elhagyják, hiába nem tudtam, hogy ő suttogott Fionn fülébe és már hónapok, talán évek óta bújik meg a sötétben, én sosem követtem őt, és nem is fogom. Csak hát… túl sokat tudok ahhoz, hogy csak úgy elengedjen, a biztonsági főnök voltam. A kérdésre a szőke nőhöz fordulok és mielőtt elővehetné a tárcáját én már kirakok egy húsz fontost, ami kávét és fagylaltot is fedezi és még egy kevés jattot is tartalmaz. Eléggé csóró vagyok, de biztosan nem az unokahúgom és a sokadszinten menyem előtt fogok spúrkodni. Hosszú évekig maradtam ki az életéből, és ha nem is lettem én a gyámja, nem is az apja vagyok, csak nagybátyja, azért munkálkodik bennem a “gyerektartás” szentsége. Vagy hát a bűntudat, hogy elmaradtam bármilyen támogatással. - Csak ha tényleg nem okoz gondot, nem akarok a terhedre lenni. - teszem hozzá, tompítva Kathie visszautasíthatatlannak tűnő bájos pofiját, hogy Missy tényleg ne érezze úgy, hogy sakkmattot kapott. Csak sakkot. De van még kiút, ha úgy akarja. - Nagyon örülök, hogy rám találtál tökmag és köszönöm Missy, hogy elkísérted és megengedted, hogy találkozzunk. - fordulok a végén újra a csinos, szőke lány felé, aki egyedül tart el három gyereket, ebből kettő kisbabát... Elképesztő, én akinek még nem született kölyke, el nem tudom képzelni hogy éli túl és van még mindig egyben. - Elkísérnélek titeket a buszmegállóig, vagy a vonatig, de most muszáj mennem. Beszélek a főbérlőmmel, hogy a leveled továbbra is célbaérjen, vagy majd más módot találunk, és megbeszéljük a következő találkozót. Addig is vigyázz magadra, és... tanulj szorgalmasan! - mondom kissé bizonytalanul, mert a búcsúzkodás nem az erősségem. Megölelem a már tinédzser lányt, de hozzámképest igen is kicsit, és ezúttal a nőhöz is odafordulok és elköszönésképpen a macsó, magas külsőmhöz nem éppen illő határozatlansággal végül puszit adok az arcára elköszönésképpen, aztán a pénzt a csekkes tasakban hagyva el is tűnök, de nem a főbejáraton, hanem vélhetően egy vészkijáraton a másik irányba.
Tény valahol azért ebben igaza van, lehetséges, hogy a Mardekárban nem mindenki lenne problémás, csak épp annak lettek beállítva, így végül azok lesznek? Mondjuk én se ismerek onnan mindenkit, csak hát a tapasztalat... - Lehet, hogy igazad van, de biztosan van ennek oka. Mármint az egyik barátom Mardekáros, de régebben nem volt... valami kedves és tényleg nem jók a benyomásaim, pedig én eredetileg nem voltam előítéletes. - hát igen lehetne, aki megpróbálna ebből kitörni, de lássuk be nekem is csupa rossz tapasztalatom van a Mardekárosok köréből. Vannak, akik nem kifejezetten bántanak másokat, viszont azért szép számmal vannak, akik igen de minimum lenézik, aki nem olyan, mint ők. Én pedig a mugli származásommal tökéletes célpont voltam alsóban, főleg amikor még nem volt annyira széles a baráti köröm, mint most. - Ugye? Szerintem is így van! És egyébként is a szabályok sokszor túlságosan korlátoznak az érdekes dolgokban. - bár tény, hogy sokszor meg volt a következménye annak, hogy nem tartottam be a szabályokat, de ettől függetlenül egyelőre még nem tanultam belőlük, bár ha jól sejtem akkor a bácsikám sem, különben nem lenne most bajban. Azért bár nem mutatom ki egyelőre mégis csak aggodalomra ad okot, hogy nincs rendben az élete. Félelmetes arra gondolni, hogy esetleg baja eshet. Remélem tényleg nagyon vigyáz majd magára és hogy tud is vigyázni. - Tényleg? Akkor el tudnál jönni Roxmortsba? Az jó lenne! Oda lemegyünk időnként hétvégeken legalább, ha tudom mikor lesz a következő majd írok hátha épp nincs dolgod. - lelkesülök fel, hiszen nem gondoltam volna, hogy mugliként akár még meg is látogathatna. Nekem sajnos nem megy könnyen, mégis csak bent lakásos iskolába járok, ahonnan nem lehet csak úgy akármikor eljönni, aztán meg a nyarat eleve Roxmortsban töltöm majd, de ha Rhys el tud oda jönni, akkor tényleg nincs gond. Azért mégis kissé csalódottan pillantok a szőkeségre, amikor tudatosul bennem, hogy már ennyi idő eltelt és hogy valószínűleg lassan indulnunk kell. A vonat azért egy jó ideig zötykölődik és a legutóbbi kissé szerencsétlen hoppanálás óra után annyira nincs kedvem próbálkozni a gyorsabb utazás lehetőségével. - Senkinek... rendben van. Remélem hamar megoldódik és... és te is vigyázol nagyon magadra. - akármennyire is nem szeretné túlságosan komolyra venni, azért mégis látszik rajtam, hogy az utolsó falatokat a fagyiból egy kis aggodalommal a tekintetemmel törlöm be. Az is nehezítés, hogy nem mesélhetek el mindent mondjuk Bennek, vagy Missynek, de hogy még esetleg félnem is kell, hogy valami baj történhet... Végül azért csak sikerül újra mosolyt varázsolnom az arcomra, amikor Missy az asztalunkhoz ér. - Sziasztok! Minden rendben ment? - még a kanállal a számban bólintok, de aztán visszateszem szépen a kehelybe, amíg Missy leül és láthatóan int a pincérnőnek, miközben a társáját keresi. - Nagyon jót beszélgettünk és talán majd valamikor Rhys bácsi el tud jönni meglátogatni Roxmortsba is. Ugye milyen jó lenne? - na igen ez az a fajta kérdés, amire nagyonjából lehetetlen lenne nemet mondani. Missy pedig nem is teszi, csak mosolyogva bólint és én nem is látok a tekintetében arra utaló jelet, hogy ő ne örülne, maximum Rhys érzékelhet egy egész cseppnyi tartást a részéről, bár már jóval kevesebbet, mint a találkozás elején.
Kicsit szemöldökráncolva hallgatom, ahogy magyaráz az iskoláról, de már az első pillanattól megnyert, hiszen a bátrakhoz tartozik. Még az is átfut rajtam, hogy vajon én hova tartoznék, pedig aztán már kinőttem abból, hogy magazinok tesztjét karigázgassam és megtudjam milyen kenyér vagyok. - Elég szarul hangzik megbélyegezni egy gyereket kiskorában, hogy ő márpedig rossz és bajkeverő. - szűröm le az egészből, hiszen alapvetően a többiről jókat mondott és csak az utolsóról rossz jelzőket. Vagy lehet, hogy csak a rossz tapasztalatok beszélnek belőle? - A mugli iskolákban ritkán használnak ilyen szintű megkülönböztetést, de elég egyszer rásütni mondjuk a B csoportra, hogy semmirekellők, onnantól úgy is fognak viselkedni. - vonom meg a vállamat, nem vagyok egy agytröszt, de ez olyasmi, ami pofonüt, hiszen éppen egy olyan környékről származom, amire hosszú évekkel ezelőtt rásütötték, hogy gettó és onnantól kezdve mindenki úgy is kezeli, esélyt sem ad neki. Ezért lettem zsaru, ezért akartam a körzetemben maradni, mert én tudtam, hogy az emberek többre képesek, mint amivel megbélyegezték őket, mint amibe beleszülettek. Nemes célok, de jó nagy bukás lett a vége. - Ez mindkettőnkben közös. Nincs olyan szabály a világon, amit tökéletesen be lehet tartani, még az se, amit magunknak állítunk fel. - mosolyodom el kicsit én is, hiszen ezúttal olyan könnyed mondásokról van szó, minthogy az élet legyen érdekes, ne unalmas, nem a tényleges törvénnyel. Miután leadtam a jelvényem és egy titkos társaság tagja lettem és lényegében a varázslók szemében egy kalap alatt vagyok az alvilágiakkal, nem is tudom milyen alapon hozom fel a törvényt és a rendet. Bár Katherine szerencsére nem tudja a viselt dolgaimat, de még is belegondolva megint elfog valami letargia, hogy az egész életem a feje tetején, pedig én csak azt akartam, hogy megszűnjenek a titkok, a határok és egységesen éljenek az emberek. A varázslatós seprűt egyelőre elvetjük, a régi lakásomba most úgy sem mehetek vissza, az újban pedig ott van ET, hogy megoldja az ilyen dolgokat. Igaz már vagy ötször rászóltam, hogy hagyja békén a cuccaimat és ne takarítson, de az akaratos kis dög hirtelen mintha minden alkalommal elfelejtett volna hallani a nagy füleivel. - Persze, hogy rendesek. Különcök, de rendesek. - válaszolom egy kis mosollyal, aztán bólintok. - Semmi baj, kicsilány, nem akarok a terhetekre lenni, de az az igazság, hogy az ilyen védelmekkel elbánok, ha még is úgy adódna, hogy Missy szívesen látna a ház körül. - mondom neki, nem tagadva a tényt, hogy nem vagyok olyan gyámoltalan mugli, mint hinné. Mondjuk nyilván alapvetően sem tűnik gyengének, de mivel előtte cseppet sem fedem el a gyermeki tudatlanságom a mágia elmélete iránt, sőt, én kértem, hogy tekintsen rám gyerekként, nem csoda, hogy az a kép él benne, hogy nem értek, nem tudok semmit. A fagylaltok végén járunk és Kath pillantását követve én is a közeledő Missy felé fordulok, aztán a tekintetem az órára szalad. Már ennyi az idő? A találkozás elképesztően tömény volt, rengeteget beszélgettünk, de így is úgy érzem, mintha csak most kezdtük volna és nem tartanánk sehol. Szorít minket az idő, lényegében szökött alvilági vagyok, őt pedig várja vissza a tragédiákkal tűzdelt, de most még is teljes élete - barátokkal, családdal, kistestvérekkel lényegében, és egy iskolában, amit imád. - Nem tudom, hogy mikor tudunk legközelebb találkozni, de ígérem, hogy amint tudom felveszem veled a kapcsolatot. Vigyázz magadra, kicsilány és kérlek ne mesélj senkinek konkrétumokat rólam, a nevem, hogy hol találkoztunk, rendben? - megyek biztosra, előrehajolva ültömben, bizalmasan közelhajolva. Végig igyekeztem olyan stílusban beszélgetni, hogy ne érezze a feszültséget - mondjuk néhányszor nem sikerült ehhez tartanom magam -, de most a végső percekben azért lecsapódik minden és hirtelen gyorsan darálom el a biztonsági tanácsokat, mielőtt még Missy ideérne hozzánk. - És ez rá is él, nem akarok bajt hozni a fejetekre és igen bonyolult bajba keveredtem. - biccentek a közeledő szőke, fiatal nő felé.
Talán szimplán későn érő típus vagyok, mert persze vannak már olyan barátnőim, akik kikacsintgatnak a fiúk felé és érdeklik őket a srácok, de nekik eleve kevés fiú barátjuk van. Ben már régóta a barátom és egyelőre még azzal a fura érzéssel sem tudok mit kezeni, amikor kiderül, hogy jóban van más lányokkal is, mint amikor felbukkant MB, vagy ott van Adora, aki nagyon szép lány és persze a szőkeség hegyek a baráti körünkben. Túl sok a lány Ben körül, néha úgy érzem, és valójában tényleg helyes srác, de mi van, ha ezt más előbb veszi észre, mint én? - Én a bátrakhoz! Tudod ez úgy van, hogy az iskolában négy különböző ház van, de persze nem kizárt, hogy valaki egyszerre okos és bátor. Hozzánk jár egy lány, aki például kifejezetten híres arról, hogy mennyire okos, csak ő már egyetemre jár. Az okosok sok időt töltenek a könyvtárban, aztán ott van egy ház, ahol az igazán kedves, alkalmazkodók járnak, meg a negyedik a.. - itt elakadok, hiszen mindig úgy gondoltam, legalábbis a tapasztalat is ezt diktálta, hogy a Mardekárba járnak a rosszak, de végül is ez nem teljesen igaz, hiszen már Corvus sem az. - A negyedik fura ház, tudod ott vannak a... nem is tudom, mindig úgy gondoltam, hogy a bajkeverők, a rosszak, akik másokat piszkálnak és... de nem mindegyikük egyforma. - ahogyan a Griffendélben sem feltétlenül mindenki csak bátor és kész. Néha nem is tudom pontosan, hogy a süveg mi alapján osztja be az embereket, ha valaki valahol félúton van két ház között, akkor gondolom valami módon mégis döntenie kell. Én is lehetnék akár Hugrabugos is azt hiszem. - Anya mindig azt mondta, hogy inkább legyen az élet érdekes, mint unalmas, bár azt hiszem volt amikor azért nem értett egyet saját magával sem. - mosolyodom el szélesen, főleg amikor eltörtem a karomat még tíz évesen. Azt hiszem akkor azért átgondolta ezt a dolgot és inkább választotta volna az unalmas életet, mint az izgalmasat. Én azért az utóbbit még mindig jobban szeretem és azt hiszem azért többnyire meg is szoktam úszni a dolgokat. - Ebben igazad van, lehet hogy úgy kockázatos lenne. - bólintok végül elgondolkodva. Na igen úgy azért más, hogy nem tud varázsolni, tehát nem tudja leállítani sem, ha valami baj történik. Akkor egyelőre ez az ötlet nem működik, majd ha idősebb leszek és tudok neki segíteni, meg persze ha a saját lakásában lesz, ahol egyáltalán meg tudom majd látogatni. - Persze, az jó lenne! Ha te kedveled őket, akkor biztosan rendesek, szívesen megismerném őket. - lelkes vagyok, mint mindig, de milyen messze van még a nyár! Addig azért még van bőven pár beadandóm, meg vizsgám, de lehet, hogy pont ezek miatt telik majd el hamar az idő. - De jó! Szívesen meglátogatnálak, bár azt nem tudom, hogy neked lehetne. Mármint tudod, Missy abban a faluban lakik, ami közel van a sulihoz, viszont azt nem igazán találják meg a mug..., akik nem tudnak varázsolni. Védve van, hogy ha valaki arra járna véletlenül nehogy megijedjen, vagy ilyesmi. - na igen arról az apró tényről nem tudok, hogy egyébkén a nagybátyám sokkal többet tud a mágiáról, mint én azt gondolnám, még ha az elméleti részekről nem is nagyon tud semmit, de látja azt, amit az átlag muglik nem. Közben viszont kiszúrom a távolban a közeledő Missyt, bár egyelőre még nem kezdek el neki integetni, mert ez azt jelenti, hogy lassan majd indulnunk kell és a jó ég tudja, ha a bácsikám bajban van, akkor mikor tudok vele majd megint találkozni, főleg hogy én még nem mehetek csak úgy akármikor el a suliból és Missy se kérhet ki rendszeresen, mert abba tuti, hogy nem menne bele McGalagony sem.
Nem esik le neki, hogy még is mire akarok célozni, és mintha hirtelen egy mázsa súly emelkedne fel a mellkasomról. Hát még is csak kislány még! Annyi a fontos, hogy a legjobb barátja és a legokosabb is, nem beszél arról, hogy helyes lenne, vagy menő, vagy hogy járnak. Nem is tudom mit mondanék, ha a frissen újra-ismert unokahúgomról már is kiderülne, hogy pasizik, hiszen utoljára akkor láttam, amikor igazán pöttöm volt. Pedig ha magamból indulok ki, a saját tinédzser éveimből, akkor már bőven benne van a korban. Lehet, hogy a varázslók… prűdebbek? - Hát ezt megtudom érteni, én se voltam nagy könyvmoly. De ha így vannak a szakok, hogy van egy külön az okosoknak, akkor te melyikbe jársz? - kérdezek rá, mert ez mugli szemmel körülbelül úgy hangzik, mintha egyik osztályban lennének a magas IQ-val az emberek, másikban meg a lusta selejtek, akik majd úgy se viszik semmire. Sajnos elég gyakori, hogy a sulik ilyen osztályokat csinálnak, hatalmas szakadékkal, és az se lenne baj, ha Kath valami speciális felzárkoztató osztályba járna, mert mondjuk hiperaktív vagy diszlexiás, vagy akármi - bár egyiket se vettem észre, de a mugli agyam csak ilyen szakosodásokra tud gondolni. Persze totálisan másról van szó. - Tudom, én ne tudnám? - kérdezek vissza, a bűnbánó mosolyát egy kicsit szélesebbel viszonozva. Lehet, hogy ez a kislány nem ismert engem egész életében, de valahogy úgy érzem, hogy nagyon is hasonlítunk, pedig én csak a nagybátyja vagyok. Még is néhány vonásában nem csak a húgomat látom, hanem önmagamat is. Na jó, ne túlózzunk, nem a vonásaiban, hanem inkább a bajkeverésben és én is éppen ilyen meggondolatlan voltam gyerekkoromban, mint ő a képességeivel. Kicseréljük a kelyheket és eszek néhány kanállal, miközben tovább beszélgetünk. Figyelem kicsit az arcát, hátha leolvashatom, hogy valójában melyik ízlik neki jobban, és ha úgy látom, hogy az enyém, akkor véletlen így is hagyom a cserét és én eszem az epreset tovább. - Önseperő? - kérdezek vissza, kicsit összeráncolva a szemöldököm. Még nem jutott el a világ a teljes gépiesedéshez, persze már alapvető a mosógép, sőt, van olyan háztartás, ahol előfordul már a koszos edényekhez mosogató gép is, de egy eszköz, ami söpröget helyettem, na ilyen még nincs. - Nem tudom tücsök, az az igazság, hogy ha nem vagy a környéken, hogy kezeld azt az izét, nem szívesen látnám a házban. Mi van ha meggalydul és nem tudok vele mit csinálni és a nagy ijedelemben felaprítom tüzifának? Missy nem repesne az örömtől. - válaszolom, bár benne van a válaszban, hogy egy boszorkány felügyeletével már lehet megnézném, hogy mit is csinál egy ilyen varázslatos eszköz. Nehéz lavírozni aközött, hogy egyrészt érdekel a varázsvilág, másrészt mivel olyan keveset tudok róla, nem feltétlenül bízom benne. - Néhány barátommal költöztem össze, ameddig el nem rendeződnek a dolgaim. Egyszer talán bemutathatom őket neked, ha szeretnéd, pár év ugyan van köztetek, mert a lány húsz, a srác pedig huszonegy, de szerintem jól kijönnétek. - mosolyodom el, látszik rajtam, hogy nagyon is kedvelem azokat, akiket megemlítek. Nevet ugyan nem mondok és talán ez is egy jel arra, hogy tényleg nagy bajba keveredtem, azt pedig főleg nem, hogy pontosan HOL is lakom. Még azt sem, hogy mágikus védettház, és hogy mások nem is látják, csak mi, mert ugyan elképesztően kicsi az esély arra, hogy bárki kiszúr a mai napon és Kath-en keresztül akarna ránk találni, de… Akkor is jobb, ha minél kevesebbet tud. - Csak átmeneti, de talán a nyárra újra haza költözhetek, és ha így van, örülnék, ha meglátogatnál és én is szívesen meglátogatnálak titeket. - teszem hozzá, mert tényleg örülnék neki, csak talán nem ott, ahol most vagyok. Ráadásul még ha Missy gyerekei nem is a vérrokonaim, akkor is szegről-végről egy család vagyunk, és még egy lány ikerpár életéből kimaradtam, nem akarom megismételni a történelmet.
Nem mondom, hogy lépten nyomon kellemetlen témákba ütközünk, de ez van ha az ember lánya csak úgy fecseg és időnként indokolatlanul is dől belőle a szó. Előkerülnek olyan dolgok is, amikre aztán a másik rákérdez, ami persze egyben jót is jelent, hiszen figyel és a sok talán néhol lényegtelen információ közül kiszűri azt is, ami tényleg fontos, vagy neki legalábbis fontos. Így csapódik most le Ben neve is, amikor szinte csak épp említést teszek róla, és igazából a kérdés se jön le nekem úgy, mintha valami számonkérés lenne, vagy komolyabb dolgot akarna kihozni ebből. - Igen, ő a legjobb barátom Ben, már említettem őt a leveleimben is ugye? Ő egyben a legokosabb barátom is, tudod ő az egyik olyan házba jár, ahol az igazán okosak vannak, akik sokat lógnak a könyvtárban, ahol nekem is többet kellene, de... vannak annál sokkal izgalmasabb dolgok is. - elmosolyodom, kicsit a számat is beharapom, mint akit épp valami csínyen kaptak, pedig csak bevallottam, hogy nem vagyok kifejezetten az a stréber típus. Nem vagyok buta, inkább csak sokkal jobban érdekelnek a gyakorlati órák, mint amikor könyvek felett kell görnyedni, vagy esszéket kell írni. Utóbbiakat még azokból a tantárgyakból is nehezen hozom össze, amik érdekelnek, így sikerült nem rég azt az esszét is porrá égetnem, amit a Durrfarkú Szurcskókokról kellett írni, pedig ugye mint már felmerült a mágikus lényeket kifejezetten kedvelem. - Oké, igyekezni fogok, becs' szó. Inkább néha a baj keveredik belém... tudod, hogy van ez. - bűnbánóan elmosolyodom, picit megvonva a vállamat. Én tényleg igazán nagyon szoktam igyekezni. Arról se tehettem, amikor Benéknél történt az a rémség, sőt arról sem, amikor sikerült elszúrni az egész csoportos hoppanálást. Jó arról a büntetűmunkáról, amit Corvus megtámadásáért kaptunk azért kicsit tehetek, meg arról is, hogy aztán a trágyát sikerült kiborítanom... de utóbbi nem volt szándékos és azóta már Corvusszal is jóban vagyok, szóval végül is ez a része még jól is alakult. - Persze! - tolom át lelkesen a fagyimat az ő térfelére, hogy közben az övét is megkóstoljam. Ez nekem sem okoz gondot, végül is volt egy ikertestvérem és Bellel gyakorlatilag mindent megosztottunk, amit csak lehetett. Emlékszem, hogy olyan hat éves korunk körül anyu kitalálta, hogy nem szeretnénk-e külön szobát, mert hely lett volna neki, de nekünk eszünk ágában sem volt külön költözni, így inkább a plusz szobát berendeztük játszó szobának arra az esetre, ha odakint kezelhetetlenül pocsék idő lenne. - Nem, ez nem olyan varázslás, csak pálcával nem varázsolhatunk, azt tudják nyomon követni, de az is megszűnik, amikor tizenhét leszek ügye. Ez viszont más, és tárgyakat is használhatunk. Esetleg megkérdezhetem Missyt, hogy van-e mondjuk egy felesleges önseperője, ha gondolod, és akkor legalább sepregetned nem kellene. - vetem fel az ötletet, mert bár nem tudok segíteni neki a takarításban, viszont varázstárgyat akár még adhatnék is neki, már persze ha tudok szerezni. Minket sem vet fel a pénz. Apu azzal, hogy lelépett a családjától lemondott a Benedict vagyonról is, ha jól tudom, azt pedig nem tudom, hogy Missy a bátyám révén kapott-e bármit is, de valahogy kétlem, hogy egy olyan pökkhendi aranyvérű család érdemben nagy támogatást nyújtana neki. - És akkor most hol laksz? - lehet, hogy említette már, de csak arra emlékszem, hogy elköltözött és nem igazán merült fel, hogy mondjuk valamikor meglátogathatnám, vagy ilyesmi. Nem akarok én persze tolakodó lenni, de... tök jó lenne a nyári szünetben akár nála is tölteni egy kis időt, bár persze nem tudom, hogy nem zavarnám-e, ha egyszer most elég zűrös az élete.
Vagyok olyan földhözragadt, hogy nekem tényleg szükségem van magyarázatokra, azzal se érném be, ha valaki azt mondaná, hogy a motorok csak úgy mennek, ne is törődjek a részleteivel. Szeretek bütykölni, szeretem tudni, hogy mi miért működik, a kis gyújtógyertya, tengelyek, kerekek, dugattyúk, és aki ilyen mechanikus dolgokkal piszkolja össze a kezét, az a mágiában is szabályt és logikát keresne. Nem voltam egy nagy elme a suliban, de azért a fejembe kúszik a tömegmegmaradás törvénye, és az, hogy a víznek valahonnan jönnie kell, nem lehet csak úgy… Mert akkor a világunk tudósainak az alapoktól kéne újrakezdenie a fizikai és kémiai megállapításokat. Hiszek én láthatlan dolgokban, mint a gravitáció, de hát azt is meg tudják magyarázni. Már éppen bólintanék, hogy örülnék egy kis fejtágításnak, ha tud a könyvtárból szerezni infót, de meghallom a fiú nevet és felszalad a szemöldököm. Kicsit talán átmegy a tekintetem olyanba, amitől az emberek hirtelen zavarba jönnek - mindentudó, mély, vizslató tekintet, mintha egészen a fejébe akarnék látni. - Tehát Az a Ben. Sok időt töltötök együtt, ugye? - kérdezem, de nem minden célzástól mentesen. Már csak az kéne, hogy a szemöldökömet rángassam, de így is elég egyértelmű. Lehet, hogy pöttöm a termete, hogy jól nevelt és jótermészetű, de akkor is tizenöt éves, én ebben a korban már… mindegy is. Egyértelműen azzal a tekintettel vizslatom, amivel arra utalgatok, hogy talán az a legjobb barát inkább a pasija, de ilyen konkrétan nem mondanám ki. Bakker, még egy vészharang, ami megkondul a fejemből, hogy mennyi mindenből maradhattam ki az életéből, hiszen már fiúkkal is barátkozik. Kicsit megrökönyödöm a bűbájokon és a bájitalokon, de nem kérdezek pontos neveket, mert már így is eléggé átmentem kihallgató tisztbe, az kéne még, hogy elővegyem a noteszem és még el is kezdjek jegyzetelni, mintha vallomást vennék fel. Oda lenne a nagybácsi-unokahúg viszony egy pillanat alatt. - Hm, akkor jó. Csodálatosnak tűnhet, hogy ilyet tudsz, csak ne felejts el előbb utána olvasni ennek is, hiszen talán nálatok is érvényes, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól. - idézem a híres mondatot, legalább is zsaru és jogi körökben híres, ellenben lehet, hogy Kath még soha nem hallotta. - Csak ne keveredj bajba. - teszem hozzá, egy kis mosollyal ellágyítva ezt az egészet, miközben eszek még egy kanállal a fagylaltkehelyből. - Csere? - tolom felé, ha bólint, hogy átkostóljunk egymáshoz. Nekem az alapvető, hogy megosszam és cseréljünk, sose vetette fel a pénz a családunkat gyerekkoromban, igazából senkit se vet fel a pénz Actonban, szóval ha vettünk édességet, akkor elosztottuk, ha meg többfélét, akkor folyamatosan cserélgettük. Örülök, hogy nem kér több részletet a lövöldözésről, bár nem vagyok benne biztos, hogy a tudom azt jelenti-e, hogy már hallott az esetről, hiszen nem tudom pontosan, hogy a Minisztériumuknak mennyire sikerült megakadályozni a törekvéseinket vagy mennyire kezdték el már akkor befeketíteni a hírünket, hiszen ezzel a lövöldözéssel bátran megtehették. Jobb, ha nem hozom fel, minél kevesebbet tud, annál jobb, így hát túl is lendülök rajta. - Attól azért nem kerülsz bajba, hogy csináltál egy kis vizet és lefagyasztottad, ugye? - realizálódik bennem hirtelen, hogy azt mondta, hogy az iskolán kívül nem is szabad varázsolniuk, és hogy megfigyelik őket, illetve érzékelhetik a Minisztériumban. Ez a rész mondjuk eléggé érdekesen hangzik, elképesztően egyszerűbb lenne az élet, ha mi is képesek lennénk csak úgy érzékelni, ha valaki rosszat csinál, de hát... éppen ezek azok a gondolatok, ami miatt szentül hiszek abban, hogy az előnyünkre válhatna, ha a varázslók felfednék magukat és együtt élnénk az életünket egymás mellett, egymástól tanulva.
Na jó, tényleg jó sok kérdése van, ebből is látszik, hogy kettőnk közül ő a felnőtt és épp ezért sokkal komolyabban átgondol egy ilyen kérdést, mint mondjuk én, aki csak élvezem hogy van, de nem gondoltam bele, hogy az egész mégis hogyan lehetséges. Végül is ez varázslat, azt nem feltétlenül kell mindig megmagyarázni, hiszen olyan sok mindent létre lehet hozni mágiával, és nem mindent lehet így megmagyarázni úgy sem. - Édes, mert meg is ihatom, ha épp nincs nálam semmi és szomjas vagyok, de tényleg nem tudom, hogyan működik. Ha szeretnéd utána nézek, vagyis már engem is érdekel! Biztosan van erről valami a könyvtárban, vagy Ben tudja. - gondolkodom el, hiszen Ben okkal Hollóhátas, tényleg nagyon okos és sok olyasmire tudja a választ, amire én nem. Csak pár pillanat fáziskéséssel esik le, hogy már megint csak úgy bedobtam valamit, ezúttal egy nevet, amiről a nagybátyámnak éppenséggel fogalma sem lesz. - Ben nagyon okos és a legjobb barátom. - teszem hozzá aztán magyarázatképp, hogy neki se csak egy levegőben lógó név legyen. - Ő került most a nagybátyjához, aki nem túl kedves. - fejtem tovább, hiszen már végülis említettem Bent, csak eddig nem név szerint. Ez után viszont sikerült kényesebb témát találni, úgyhogy kissé a fagyiba temetkezem, amikor sikerül megértenem, hogy ez megint olyasmi, amit ő másképp lát, mint én. Én nem a veszélyes és komoly részébe gondoltam bele, valószínűleg pusztán naivitásból és a sok rossz ellenére is még mindig próbálom a jót látni a világban és az emberekben is. - Igen, vannak rá más módszerek is, bűbájok, vagy van egy bájital is. - bököm ki, most már persze jóval kevesebb lelkesedéssel felfogva, hogy pontosan miért is akadt ki ezen, vagy legalábbis akadt fenn rajta. Bólintok végül csak, hiszen jobban belegondolva értem én, hogy ezt ő miért veszi ennyire komolyan. - Tudom és sajnálom. Lehet, hogy van erre valami szabály, mármint... biztosan nem lehet csak úgy ilyet csinálni mindenféle bűntetés nélkül. Látod, mi még nem is varázsolhatunk sokáig csak úgy, csak a suliban, biztosan erre is vannak szabályok. A Minisztériumban rengetegen dolgoznak, például érzékelni tudják, ha varázsolunk az iskolán kívül és... és biztosan vannak ezekre is megoldások. - maximum persze nem feltétlenül tudnak teljes mértékben mindent lekövetni és ez persze okozhat gondot, úgyhogy értem én, hogy ez miért nem tetszik neki. Azt sem tudom, hogy mennyit tud mondjuk arról, hogy nálunk is vannak ugye aurorok és elég sokan vannak és persze egy csomó hivatalnok, akiknek különféle dolgaik vannak, hogy minden rendben menjen és ne legyenek efféle visszaélések.
Bólintok a válaszára, bár a 17 olyan hülyén hangzik, még is mi alapján lőtték be azt a számot? Viszont erre már nem kérdezek rá, valószínűleg úgy se tudná a választ, biztos valami régi határozat és csak szimplán betartják és kész. Ugyan el akartam menni feladni magam a minisztériumukban, de Daphne közbelépett, így hát fogalmam sincs, hogy valójában mennyien nyüzsögnek ott és milyen kiterjedt vezetésük van, vagy hogy úgy egyáltalán, pontosan hány varázsló is van az országban. Persze a Testvériség miatt találkoztam már nem eggyel, de még is, mivel olyan kisebbségben vannak hozzánk képest, a minisztériumukat is egy unalmas egyszintes irodának képzelem el mondjuk húsz emberrel. Hát, elég erős tévképzet, de ezzel élek. Nem vagyok az a fajta szemét nagybácsi, aki mindenbe gyorsan belelátja, hogy Missy akkor nem is törődik eleget Kath-tel és el kéne venni a felügyeletet tőle, szimplán bólintok, két kisbabával biztosan nehéz az élet. Ellenben jól esik, hogy engem beavat ezekbe a furcsaságokba, még az sem zavar, hogy kineveti az izzadásos tippet. Sőt, jól esik a nevetése, akármilyen furcsa, hiszen hosszú évek teltek el, mióta Belle és a húgom… De valahogy mégis úgy érzem, mintha hasonlítana a nevetésük. Mintha benne élne tovább. Vagy csak ezt akarom érezni, annyira vérzik a szívem az erős, marcona külsőm mögött még mindig, hogy ilyen tragédiák sorakoznak az életünkben. Ő még több rokont és barátot vesztett el, én pedig már másodszorra buktam meg az életemben és lényegében a testvériség vezetője, aki a barátom is volt, darabjaira hullott és… megszűnt létezni. - Jó, nem izzadhatsz, de a levegőben is van egy kis víz a párában, talán az… Vagy csak úgy idekerül egy végtelen óceánból, mert sajt? Édesvíz vagy sós? - jönnek a kérdések, szépen, lassan, morfondírozósan, mintha valami tudós lennék, de valójában ezek eléggé kis haszontalan kérdésnek tűnhetnek annak, aki a varázslattal él együtt minden nap és megszokta már, hogy néhány abrakadabrára és husáng integetés és huss már is van… nem tudom, fából vaskarika. Nekem ez még mindig hihetetlen, az agyam még mindig korlátozottabb, mint egy gyermeki elme, ami még mindent elhisz és mindent elvisel. Az alakváltás nagyon is kényelmetlenül érint, nem tudom megjátszani, hogy nem, és persze ő is megszeppen egy kicsit a kérdéstől. Nem azért hoztam fel, hogy rosszul érezze magát, bár tény, hogy benne volt a tanító célzat is, és az is, hogy tényleg érdekel, hogy mik a törvényeik, vannak-e egyáltalán törvényeik erre, mert egy normális világban kéne, hogy legyen. A fagylaltok az asztalra kerülnek, és nem is siettetem, hülyeség lenne hirtelen átcsapnom kihallgatásba, semmi rosszat nem akart, csak gyerek még és nem látja a képességének a veszélyét, csak a csodálatos oldalát. És ha a haját vagy a teszem azt körme színét cserélgeti, az teljesen rendben is van, Szent Patrik napra én is kipróbálnám a zöld szakállat, de mások lemásolása? - Más módon is meg lehet csinálni? - kérdezek vissza, megrökönyödve, természetesen én nem ismerem a bűbájokat, amikkel a fénytörésekkel illúziót hoznak létre, vagy a százfüléfőzetet, semmi ilyesmit, így az, hogy ez más módokon nem is olyan lehetetlen, természetesen meglep. - Nem akartalak megijeszteni és nem csináltál semmi rosszat, de tudod… A megtévesztésekre ugrok a legjobban. Mondhatni három igazán rossz tapasztalatom volt az életben, és abból az egyiknél, tudod… - nagy levegőt veszek és fújtatok egyet, mert ezt már aztán igazán nem tudok kikerülni, hogy gyerekbarátan közöljem. - Az egyik az volt, hogy egy varázsló felvette egy zsarutársam képét és elkezdett lövöldözni, csak hogy minket állítson be a rosszfiúknak és kitörjön a pánik.
Hát igen takarítani én is mindig utáltam, úgyhogy megértem, hogy ez egyből tetszik neki és örülök, hogy sikerül olyan dolgokat is mondanom a kezdeti nehézségek után, amik szimpatikusak neki, sőt felkeltik az érdeklődését varázsvilág ügyben. - Ha betöltöm a tizenhetet, az még kicsit több, mint két év. - de mondjuk a huszonegynél mindenképpen jobb, de azért még iszonyú messzinek tűnik. Addigra viszont azt is ki kell találnom, hogy mit akarok kezdeni magammal és hogy mi legyen a továbbtanulással, ami elég nehéz feladatnak tűnik, mert azt bár tudom, hogy mi érdekel, meg mi az, ami nagyon nem, de azt, hogy miben lennék tényleg jó, már kevésbé. - Oh hát tudod Missy nagyon elfoglalt. Ott van neki két gyerek is és valahogy nem került rá sor. Amúgy is sokat vagyok a suliban, tanulás, meg minden. - bár összeszoktunk futni az iskolában is, de ugye én csak a roxmortsi hétvégéken mehetek le a faluba, mint mindenki más, vagy a szünetekben úgyhogy azért olyan sok lehetőségem nincsen, hogy leüljek vele komolyan beszélni, főleg ha közben meg olyankor a lányok is ott lógnak rajta. Ezért is erről még csak a barátaimmal beszéltem, sőt igazából csak részletesebben Bennel és valamennyit Corvusszal, a többiek még csak futólag látták, hogy mire vagyok képes, de nem igazán tették szóvá. A kérdéseire akaratlanul is elnevetem magamat, miközben lerázom a jegyet a földre, miután megkocogtatta. A kiizzadás azért elég viccesen hangzik lássuk be. - Nem tudom, hogyan működik, ez... csak úgy lesz, de nem hiszem, hogy valahonnan kinyerném, mert tudok többet is csinálni egyszerre, annyit nem izzadhatok ki. - nevetek fel újra, mert hát no ha egy nagyobb vízmennyiséget kilőnék a tenyeremből és utána meg összeaszalódnék az elég fura lenne és hát nem is valami kellemes. Persze megértem, hogy neki mugli szemmel ezekre a dolgokra valami magyarázat lenne ideális, de sajnos nem tudok rá neki ilyesmit adni. Én se tudom, pontosan mi és hogyan történik ilyenkor, csak úgy lesz. Talán többet kellene a miérteken gondolkodnom, de egyelőre valahogy jobb csak élvezni a dolgot. Így vagyok én a metamorfmágiával is, de persze ő komoly felnőttként már másképp látja, sokkal megfontoltabban, hogy milyen hátulütői lehetnek. Meg is szeppenek kissé először, amikor látom, hogy elkomorul és hátradől. Az első lelkesedés, amit láttam rajta a víz és a jég miatt hamar köddé válik és csak a frusztráló tekintet marad és sejtem jól, hogy mindjárt jön majd valami kényelmetlen kérdés is, amire én egyáltalán nem gondoltam. Habogok is picit, a közben megérkezett fagyimból tolva be inkább néhány falatot a számba, hogy ne kelljen azonnal válaszolni. Értem az ő megközelítését is, sőt... főleg ha azt nézzük, hogy mi történt vele és hogy eleve nincs oda a varázsvilágért úgy alapból. Azt hiszem ezt még sem kellett volna említenem. - Nem tudom, én... erre nem gondoltam még, de lehet. Gondolom csak úgy nem szabad bármire felhasználni. - nagyot nyelek, hiszen bennem maximum olyasmi merült volna fel valaha is, hogy mondjuk valakit megtrfáfálni vele, vagy ilyesmi, de úgy tűnik, hogy már megint nem voltam elég átgondolt, mert benne ennél minden bizonnyal sokkal rosszabb dolgok is felmerültek egyből. - De tudod ilyesmit, kicsit nehezebben más dolgokkal is el lehet érni, mármint... valakinek felvenni az alakját. Mintha egy mugli álarcot viselne. - jó tudom, hogy nem teljesen ugyanaz, de vannak már biztosan elég ügyes maszkok is, amik az embernek elrejtik a valódi kilétét, nálunk meg van átváltoztatástan, meg százfűléfőzet. Nem gondoltam rá, hogy valamikor még rosszul is érezhetem magamat a miatt, hogy képes vagyok ilyesmire, de most határozottan kényelmetlen a helyemen ülni.
Örülök, hogy nem kerülök a gáz vagy perverz nagybácsi skatulyába, amikor megszorítom a kezét és ez ki is ül az arcomra egy kedves mosoly formájában, ami szinte gyengéddé teszi az amúgy robosztus vonásaimat. Ha mosolygom, akkor szinte eltűnnek a szemeim, olyan vékony csíkká tömörülnek össze. A nevetése megnyugtat, kicsit biztosír, hogy sikerült visszakanyarodni a jó irányba, és akármennyire bizonytalan vagyok, hogy mit kell kezdeni egy tinédzserrel, talán nem is megy olyan rosszul. Még csak kétszer kezdett el majdnem sírni… bakker. - Ó, francba, túl szép volt, hogy ilyen egyszerű legyen. - nevetek fel én is egy kicsit, ebből nem lesz varázslatos takarítás még vagy… mennyi is? - És mikor varázsolhatsz majd? Ha betöltöd a… tizennyolcat? Huszonegyet? Vagy csak szimplán kijárod az iskolát? - kérdezek vissza, csak úgy a tisztázás végett. Hát ilyen se jutott eszembe, hogy megkérdezzem a fiatalabb varázslókat a Testvériségben, pedig akadt, ha nem is sok. Például az Idriss ikrek, talán ők voltak a legfiatalabbak, amikor csatlakoztak, nem is igazán tetszett a jelenlétük, hiába tudom, hogy a fiatalság a jövő. - Hmmm… Még Missy-nek sem? - kérdezek vissza, és nem tudom, hogy a választól mit remélek. Valószínűleg, ha azt mondja, hogy tényleg én vagyok az első felnőtt, akit bevont, akkor az a nagyon elnyűtt sokszor megcincált szívem a széles mellkasom mélyén nagyot fog dobbanni. Már első találkozásunkkor olyan bizalommal ajándékoz meg, amiről nem is álmodtam. Persze ő talált meg engem, nem volt arról szó, hogy egy megtört, durcás tinédzser, de ilyen pozitív kimenetelre azért még sem számítottam. Előredőlök és a térdeimre könyökölök, ahogy megmutatja a tenyerét, én pedig meredten elkezdem bámulni. Mit kéne látnom, az ereket a tenyerén és valami tenyérjóslást akar mutatni? Növekvő zavarodottsággal figyelem, ahogy megjelenik először a víz a tenyerében, a semmiből, aztán egyszer csak megszilárdul és megfagy. - Ez csak valami bűvésztrükk, ugye? Hogy a…? - bukik ki belőlem, de még pont elharapom, mielőtt valami átkozódás jönne, és jól sejti, megkocogtatom a jéggé fagyott kis tenyérnyi tócsa felszínét. - Ezt te most kiizzadtad, vagy honnan került ide a víz? - kérdezem igazi mugli aggyal. Kiizzadta vagy a levegő párájából vonta esetleg ki? Akárhogy is történt, megdöbbenve nézem, csodálattal és az az igazság, hogy nagyon is tetszik, ez kiül a tekintetemre. Viszont a másik, amivel előáll… Lassan hátradőlök ültömben és fokozatosan jelennek meg a ráncok a homlokomon, ahogy összevonom a szemöldökömet. Az a rész, hogy megváltoztatja a haját, ám legyen, rengeteg fiatal festi a haját és ha van egy ilyen csodálatos képessége, akkor nem kell órákig a festékben ülnie, de mások külsejét lemásolni… Elkomorulok, mert eszembe jut, hogy mégis csak hallottam már ilyesmiről. A Milleniumkor egy mugli rendőr kezdte meg a lövöldözést a Big Benben és mint kiderült, nem a fickó volt felelőtlen és mi választottunk rosszul, hogy odaküldjük, hanem valami ilyesféle vette fel az alakját, akinek érdekében állt lövöldözni. - Mást megszemélyesíteni nálatok nem bűncselekmény? - bukik ki belőlem a kérdés, hiába ülök a szavain egy kicsit elmerengve. Fogalmazhatnék jobban is, de remélhetőleg még emlékszik arra, hogy azt mondtam kezeljen úgy, mint egy kisgyerek és legyen elnéző velem, ha hülyeséget vagy hülye módon kérdezem. Nem vagyok az a fajta, aki felvesz egy pókerarcot, ha az unokahúgával beszél, szóval egyértelműen látszik, hogy amennyire lelkesedtem a vízért és a jégért, éppen annyira nem tetszik a metamorfózis. Metamorfmágia. Mindegy.
Nem akarok érzékenykedni, vagy szomorkásra venni a figurát, de tényleg nagyon remélem, hogy vigyáz magára. Túl sok rossz történt már körülöttem az elmúlt években és még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy még több történjen. Ha most megtaláltam a nagybátyámat, akkor nem tudom hogyan viselném, ha elveszíteném, ahogyan Dariust is nem sokkal az után, hogy megismerkedtünk. Jól is esik, ahogyan megszorítja a kezemet bíztató jelleggel. Remélem, hogy tényleg nem lesz semmi baja. - Teljesen megértelek! - nevetem el magamat, hiszen hányszor tettem már rendet a szobámban még odahaza kiskoromban és akkor mindig azt kívántam ez bárcsak sokkal egyszerűbb lenne. - Egyelőre sajnos még nem lehet, de majd segítek és vannak erre tárgyak is, amik önműködőek, de mi még nem varázsolhatunk az iskolán kívül. - legalábbis pálcával nem, hiszen azt ellenőrzik és csúnyán megüthetjük a bokánkat. Persze attól még vannak képességeim, de azokkal meg takarítani nem tudok és még nem ismertem ki őket annyira, hogy rájöjjek ilyen trükköt esetleg hogyan lehetne megvalósítani. - Nem tudom pontosan, még nem beszéltem erről egy felnőttel sem. - rázom meg a fejemet. Lehet, hogy kellene, csak hát bár nem a varázsvilágban nőttem fel, de tudom, hogy vannak olyan képességek, amiktől tartanak még ők is, és például amire Corvus képest... Hát kétlem, hogy szívesen beszélne róla mondjuk egy tanárnak, hiszen az amit ő tud elég negatív dolog. - Igazából elég sok mindent, még én se tudom pontosan, néha rájövök egy-egy újabbra. Például... - előre nyújtom a tenyeremet az asztalon. Ez végül is apróság, nem fogja meglátni más, hogy baj legyen belőle. Behajlítva az ujjaimat, igyekszem kis mélyedést formálni és ahogyan koncentrálok egyszer csak egy kevés víz jelenik meg a tenyeremben, majd szépen fokozatosan megszilárul és teljesen eljegesedik. Várok kicsit, ha esetleg meglepődne, vagy meg akarná kocogtatni kézzel, de aztán csak szépen fogoam és leengedem magam mellé a kezemet és a kis jégdarabot lerázom a földre. - A másik az elég látványos és arról többet tudni, ritkán fordul elő, de van aki ezzel születik és csak úgy... Na jó ennek se jártam még utána, de erről vannak könyvek is a könyvtárban. A metamorfmágusok képesek alakítani a testüket, például lehetne más a hajam színe, ha akarnám, de idővel akár teljesen lemásolhatom valaki külsejét! - lelkesen mesélek, eszembe sem jut, hogy ő valószínűleg felnőttként ennek mondjuk inkább a negatívumát nézni majd, hogy milyen másnak ellopni a személyazonosságát és azzal garázdálkodni. Na igen ennyire más egy gyermeki agy és egy felnőtté. Én maximum tréfát látok ebben, vagy érdekességet, ő pedig valószínűleg problémát és veszélyt.
Kicsit elmosolyodom a válaszára, talán egyszerre bánatosan is, hiszen ott van benne, hogy már rengeteg rokonát vesztette el és nem akar többet, és ezt teljesen meg tudom érteni. Most, hogy megismerhettem, nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha újra el kéne tűnnöm az életéből, vagy ha valami rossz történne vele - akár miattam, akár azért, mert magától bajba keveredik, mindkettőre látok esélyt. - Vigyázni fogok, megígérem. - válaszolom biztató hangon, még a kezemet is odanyújtom, hogy futtában megfogjam az övét, bár komikus méretkülönbségek vannak az én nagy, kissé férfiasan érdes, napsütötte kezem és az ő fehér kacsója között. Kicsit esetlen, de szeretetteljes rövid mozdulat, remélem inkább értékeli majd, mintsem furán érezze magát. - Hú, akkor jó. - szalad ki belőlem a magyarázatra egy megnyugvó sóhaj, főleg, hogy sikerül a tudatlanságommal megnevettetnem. Egyáltalán nem veszem magamra, tisztában vagyok a hiányosságaimmal és sosem voltam különösebben ego-féltekedő férfiember, aki fent akarja tartani az erős, érinthetetlen, magabiztos arcát. Legalább is privát életben semmiképpen, a Testvériségben ahogy elkezdtek egyre furább arcok bekeveredni azért egyértelműen építettem magamra néhány páncélt tekintélyből, muszáj volt. - Mit meg nem adnék, ha egyszer vbalami bűbáj takarítana ki helyettem… - morfondírozok el, aztán kicsit elmosolyodva a rövidre nyírt szakállam alatt folytatom. - Mikor érsz rá? Te lehetsz az én kis tündér-unokahúgom. - vetem fel, de persze eszemben sincs “dolgoztatni”, ha hülyének néz, hogy takarításra fognám a lakásomban, akkor oda se neki. Hirtelen totálisan elfelejtem, hogy a védett házban lakom a többiekkel és a szétszórt lakást, ahova takarítani invitálnám hátrahagytam, hátha annak már a nyomára bukkantak. Az eper csak hirtelenjében jutott eszembe, talán a samponjának az illatáról, ha szólna, hogy mást kér biztosan megérteném, csak hát úgy tűnik, hogy nem csak bennem dübörög a megfelelési kényszer a frissen megismert rokon iránt, hanem visszafelé is működik a dolog. Szeretném feldobni, és úgy tűnik, hogy kap a fagyi után, szóval neki rendelek egy epres-csokoládés kelyhet, magamnak pedig egy karamellás-csokoládésat, csak hogy biztosan meglegyen a mai cukoradagom a délutáni edzéshez. Figyelmesen hallgatom, miután újra rákezd a magyarázatra a felszolgáló kisasszony távozása után, kicsit ráncolva a szemöldököm, de egyszerűen ilyen a fejem, ez jelenti azt, hogy folyamatban a feldolgozás, egyáltalán nem azért nézek így, mert morcos vagyok, hogy mesél. - Hűha. Honnan jöhetnek ezek a képességek? És mit tudsz csinálni a vízzel? - torpanok vissza, hiszen azon kívül, hogy lötykölöm meg tapicskolok benne, a kapcsolatom a vízzel és a fantáziám a vízmágiával meg is szűnt létezni. Sose volt, pontosabban. - Nem tudom, de mindjárt megtudom, ugye? - kérdezem, egy kis mosollyal, mert nagyon is tetszik, hogy belelendül a mesélésbe. Nem tűnök a legélesebb késnek a fiókban és nem is fordítottam annyi időt a varázsvilág minden szegletének a tanulmányozásával, ahogy illett volna az elmúlt majdnem tíz évben, de azért kigyúl az értelem fénye a szememben, ha magyaráz, ha pedig nem, hát kérdezek, mint egy gyermek. Nem szégyellem, ez vagyok én, és nyugtat a tudat, hogy a barátjának a morcos bácsijánál még mindig jobb vagyok.
Nem tudom, hogy milyen dolgai vannak, amik megnehezítik az életét, de nem is kérdezek rá, mert gondolom valami komoly felnőtt dolog lehet, de ha megoldódik akkor tényleg jó lenne, ha jobban megtudnánk ismerni egymást. Jól el vagyok Missynél, de azért mégis csak más egy vérrokon, Rhysben ott van részben anya is, ami elég nagy dolog nekem, aki már olyan sokakat veszített el. - Csak... csak vigyázz magadra jó? Akármiről is van szó. - a fene tudja, hogy milyen dolgok lehetnek, amiket rendeznie kell, de végülis rendőr volt az eleve veszélyes munka, aztán meg magánnyomozó szeretne lenni, úgyhogy remélem, hogy nem valami veszélyes dolog van a háttérben, mert... Bár én nagyon igyekszem erősnek lenni, de nem hiszem, hogy jól viselném, ha megint el kellene veszítenem valakit, akit még épp csak megismertem. Az izmozásra azért halványan elmosolyodom, de tény és való, hogy kissé letöri a lelkesedésemet azzal, hogy annyira a mugli dolgokat mondja, mintha az, hogy engem a varázsvilág érdekel valamilyen szinten gond lenne Még kissé el is mereng és remélem, hogy nem azon, hogy... nem is tudom ez mégis túl sok neki így egyszerre. - Nem, az nem olyan. - nevetek fel azért, bár szolidabban, mint szoktam, de azért az jó, hogy végülis legalább kérdez, ezt mindenképpen értékelem. - A bűbájok olyan alapvarázslatok igazából, elég sok minden beletartozik még akár a sima takarítás is. - magyarázom, bár a lelkesedésem könnyen ingadozik és nem tér vissza azonnal, de azért viszonylag könnyen túl tudok lendülni a rossz dolgokon. Aztán először nem is jövök rá, hogy pontosan mire is céloz, amíg végül le nem esik, hogy a fagyira, ami ugye nem érkezett meg a forrócsokimhoz. Egészen elfelejtettem, főleg mert közben a csoki is kihűlt, de az ötlet határozottan tetszik, még azt se teszem szóvá, hogy az eper helyett mondjuk jobban örülnék vaniliának, de majd ezeket idővel megtanulja úgyis velem kapcsolatban. Nem akarom letörni a lelkesedését, végül is az eperrel sincs baj, a csokit pedig kifejezetten imádom. - Az tök jó lenne! - bólintok fokozatosan visszatérő lelkesedéssel, főleg hogy még el is magyarázza, hogy nem kell, hogy visszafogjam magamat, vagy kiakadjak itt mindenen. Elmosolyodom hálásan, hogy így gondolja és végül is igaza van, ő ezeket nem ismeri. Nekem is időbe telt, amíg mindent megtanultam és megértettem és még a mai napig is vannak dolgok, amikor nem értem, hogy miről beszélnek a többiek. Mint amikor abban a mézeskalács házikóban felmerült Tudjukki neve és én voltam azt hiszem az egyetlen, akinek alig volt halvány segédfogalma arról, hogy miről is van szó. Elég ciki volt. - Oké, igazad van, nekem is minden új volt, amikor a Roxfortba kerültem. Olyan sok mindent mesélnék, de tényleg nem úgy kell, mintha tudnád ezeket, csak azt hittem nem is érdekel. - magyarázom meg, hogy miért voltam kicsit letört és ha rendelnénk fagyit, akkor szívesen megvárom, amíg odahívja a pincérnőt és leadja a rendelést. Megvárom, amíg elmegy, hiszen ez mugli környék is, még ha nincs is kifejezetten nagy tömeg, ezért nem kell annyira csendesen beszélgetni. - Az utóbbi időben sok minden derült ki rólam, amiket előtte nem tudtam. Olyan dolgokat is tudok, amiket mások nem, menő dolgokat, amihez nem kell pálcát se használni. Elég izgalmas, de... picit ijesztő is. Tudok dolgokat csinálni a vízzel és... ugye nem tudod mi az a metamorfmágus? - megered a nyelvem és igazából ha rajtam múlna akkor lelőlni se nagyon lehetne, de azért nagyon igyekszem legalább valamelyest visszafogni magamat, mert annak se lenne sok értelme, ha túl sok mindent zúdítanék rá egyszerre, főleg olyan információkból, amiről fogalma sincsen.
Az én szememben a kicsilány egyszerre tűnik kész felnőttnek, mert nagyon emlékeztet az anyjára, és egyszerre pöttöm is, mert én úgy tartom, hogy a 21 év a felnőttkor kezdete, addig igenis gyerek még az ember. Van persze, aki még addigra se érik be, meg van olyan is, aki koravén, de Kath minden megpróbáltatás ellenére vidám kislánynak tűnik, nem egy kisfelnőttnek a szememben. - Köszönöm, minél előbb, annál többet tudnánk találkozni. Persze, ha akarsz. - válaszolom én is mosolyogva. Milyen magabiztos vagyok, még alig beszélgettünk egy kicsit és már is lefixálom a második randit? Már nem úúúgy. Eszembe se jutna. Előbb herélném ki magamat puszta kézzel, vagy mondjuk kisbicskával, ha ilyen gondolataim lennének, mint hogy hozzáérjek egy gyerekhez. Egészen zavarba jön, torkot köszörül és még le is hajtja a fejét, már megint jön az érzés, hogy nagyon rosszba tenyereltem és rosszul mondtam valamit. Szinte vissza is tér Missy csúnyán nézése a tarkómon felálló szőr érzésében és keveredik vele a húgom roszallása. - Nem úgy gondoltam, el ne szontyolodj! Ha azok érdekesebbek, akkor érdekesebbek, csak te döntheted el, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Aki mást mond, csak panaszold be és megoldom. - viccelem el a végét, az egyik kezemet felemelve és megfeszítve az izmaimat. Nem vagyok ripacs, sem magamutogató, pusztán azért vetem fel, hogy megverem azt, aki befolyásolni akarja a döntését, hogy érezze, hogy nem kell komolyan venni. Ezt se, és azt se, hogy én mit akarok, vagy nekem mi lenne kényelmes. Majd megszokom, lehet, hogy egyszer csak az lesz a normális, hogy valami csodaszarvast ápolgat. Hát végül is ez a cél, nem csak a magánéletemben, hanem a világban is. Mondjuk most, hogy a Tesvériségnek Grindelwald a vezetője és dobbantottam belőle, körülbelül nulla ráhatásom lehet a világ formálására szóval… Néhány pillanatra durván megnyúlik a képem és elkomorodok, de ha kicsit is jó megfigyelő, mint mondjuk Columbo, vagy egy töpörödött Miss Marple, akkor észreveszi, hogy nagyon elkalandoztam. - Bocs. Elbambultam. Nem miattad. - fókuszálok újra hirtelen, mert nem akarom, hogy azt higgye kőbunkó vagyok és ahogy rájövök, hogy nem is akar nagyon mugli munkát vállalni, már nem is figyelek. - Egy kevés dolgot kapizsgálok, de igazad van, eléggé sok a ködös folt a fejemben. Például mit is csinál az, hogy bűbájol? Ugye nem olyan megtévesztős csábítós dolog…? - kérdezem rosszallóan, de csak mert egy tinédzser ül velem szemben és teljesen el vagyok tévedve. Semmilyen szinten nem kérdeztem meg soha, egyik varázslót vagy boszorkányt sem a tantárgyaik besorolásáról, de még arról se, hogy pontosan hogy működik a piszkafájuk. Felületesen felmértem, hogy mire képesek, hogy én mit tehetek, és ennyi. - Naná, hogy van időd. - vágom rá, de a szöszmötöléséből tisztán érezni, hogy kicsit elkopott a lelkesedése. A bögréjére pillantok, amibe soha nem került fagyi, aztán jobb híján, abból kiindulva, hogy a fagyit mindenki szereti, újra megszólalok. - Elképesztő, hogy sose érkezett meg, szerinted túlságosan megijesztettem a felszolgálót? - kérdezem, egy kis cinkos vigyorral, hiszen tudatában vagyok a testi adottságaimnak. - Szeretnél egy fagylaltkelyhet? Mondjuk epres-csoki egy jó adag extra csokiöntettel? - kérdezem, miközben felhörpintem a kávém maradékát. Talán még én is befizetek valami édességbe, mert elvinni nem szeretném, Missy szörnyet halna, ha mire visszaér mi lelépünk valahová nézelődni. - Figyelj, tökmag. Nézz rám úgy, mint egy tízéves kölyökre, akinek fingja sincs a világodról, de kész arra, hogy megértse. Lehet hülyeségeket beszélek, lehet rosszul mondom a dolgokat, de itt vagyok, figyelek, és maradok. - jön ki belőlem a hozzám képest egészen értékelhető megnyugtatás. Aztán hogy tényleg célba talál-e,az egy másik kérdés. - Ha bármit elmesélhetnél hirtelen, mit mondanál el?
Tény, hogy mostanában már nem igazán foglalkozom mugli dolgokkal, de azért emlékszem még az iskolai előtti sorozatokra és a többire is, végül is nem volt az sem annyira régen, hogy mugli életet éltem, vagy hogy is mondjam. Persze számára ez az általános és gondolom fura lehet, amikor úgy beszélek a varázsvilágról, mintha mást nem is nagyon ismernék. Talán valahol tudat alatt ezzel a Columbo dologgal és neki szerettem volna imponálni. - Áh értem, remélem, hogy hamar rendeződnek a dolgaid majd. - mosolyodom el bíztatóan, bár nem tudom, hogy mi lehet a háttérben, de azt is valahogy sejtem, hogy azért mindent nem kötne az orromra, hiszen egyrészt most ismerkedünk még csak, másrészt gyerek vagyok és bár már lassan közelítek a nagykorúsághoz, azért sejtem én jól, hogy még mindig a felnőttek nagy hányada úgyis gyerekként kezel és a nagyon komoly dolgokat nem köti az orromra. - Oh... semmi baj a kutyákkal. - köszörülöm meg kissé zavartan a torkomat, még ha a hangja nem is kekeckedő, de azért a kérdés mégis zavarba hoz. Igaza van valahol, de ha tudná... - A mágikus lényeket kevésbé ismerem és tudod.. érdekesebbek. - egy pillanatra még a fejemet is lehajtom. Miért érzem úgy most hirtelen, hogy ez így nem fog neki tetszeni és hogy nem kellene ezt mondanom? Nem akarom megbántani, vagy ilyesmi. A kutyák is cukik és kb. minden szomszédunknak volt anno legalább egy, de kutyákkal bárki foglalkozhat, viszont sárkányokkal... vagy hipogriffekkel azért kevesebben. - Bocsánat, gondolom neked ezek nem ismert dolgok, én meg... Ha szeretnéd majd elmagyarázom, mármint ami érdekel egyáltalán. - teszem gyorsan hozzá, mert hát lehet, hogy nem is akar erről annyira részletesen tudni, akkor meg miért fejtsem ki jobban? Ő nem ebben a világban nőtt fel, végül is én sem, de már évek óta a része vagyok és nekem egészen általános lett, de ő gondolom nem tudja, hogy mi micsoda, amiről beszélek és igen kissé talán el is szégyellem magamat e miatt. - Magánnyomozónak lenni mondjuk izgalmas és nálunk is vannak, ha jól tudom, de én... - elhallgatok és mintha kicsit hirtelen visszavenne az előbbi nagy lendületem, amivel magyaráztam neki a sulis dolgokat. Talán tényleg nem akarja a lelkesedésemet megnyirbálni a kérdéseivel, de mégis érzem én, hogy tartózkodó a varázsvilággal szemben, de hát én ebben élek és a barátaim is és... szeretem, miért akarnék mást? - Még végül is elég sok időm van eldönteni. - mondom ki végül és közben barálni kezdek egy szalvétával az asztalon. Olyan sok mindent mondanék, olyan sok mindent mesélnék, de hát lehet, hogy őt nem érdekli az egész. Igazából még olyan dolgok is vannak velem kapcsolatban, amik nekem is újak, amiket a barátaim is alig ismernek, vagy nem merült fel túl sokszor közöttünk. Tök jó lenne ezeket elmondani valakinek és persze ott van Missy, de vele mindig ott vannak az unokahúgaim, szóval azért úgy nehezebb vele komolyan beszélgetni, vagy kikérni a tanácsát. Viszont a legtöbb engem érintő dolog a mágiával kapcsolatos, akkor viszont talán nem is lesznek közöst témáink, ha azt kizárjuk belőle.
Úgy tűnik, hogy ez a kislány simán leiskolázna engem megbocsájtásból, hiszen nekem hosszú évekig tartott, míg úgy igazán esélyt adtam a varázslóknak és nem könyveltem el élből rosszfiúknak, miután az első tapasztalatom az volt, hogy valamilyen sötét mágus utcagyerekeket gyűjtött be. A második pedig az, hogy az aurorjaik ki akarják törölni az elmémet… Nem jó kezdés, de az elmúlt évek alatt megismertem Fionnt, akinek a tiszta szíve és erkölcse idővel felolvasztotta az ellentéteket, hiába tartottam első ránézésre egy ütnivaló selyemfiúnak. Mondjuk miután Daphne elmagyarázta, hogy az a kis taknyos Gerard miféle, az is kezd körvonalazódni, hogy Fionn-t miért követték olyan sokan és a lányok miért szinte gondolkodás nélkül… - Bizony. Csak kicsit jobb kondiban vagyok, mint Columbo és nem vetem meg az akciózást sem. - válaszolom, egy kicsit felnevetve, egészen olyan, mintha egy normális kölyök lenne, könnyű lenne csak úgy elfelejteni ezt a boszorkányos mizériát. - Azon, hogy a mostani ügyemet sikerül-e simán elrendeznem. Tudod, egy kicsit rosszul jöttek ki a lépések, meséltem, hogy nemrég költöztem, hát nem önszántamból. - mondom, kicsit felmorrantva, mert fáj beismerni, hogy csúnyán átvertek, már megint. Persze úgy nehezebb elfelejteni, hogy boszorkánypalántával beszélgetek, hogy nem egyszerűen állatorvost mond, hanem még állatokból is a mágikusak érdeklik… - Miért csak a mágikusak? Mi a baj a kutyákkal? - kérdezem, de nem kekeckedő hangon, csak tényleg érdeklődve. Értem, hogy aki képességgel születik, annak el kell mennie az iskolába, hogy ne csináljon galibát meg hogy okosodjon, nálunk is van kötelező iskoláztatás, azt hiszem talán 16 éves korig, de nem is dolgozhatna normális munkát? Vagy csak nem akar? - Ő… Hm… Aha. - próbálom rajta tartani a szemem és az értelem csíráját a tekintetemben nem hagyni kihúnyni, de a bűbájok és átváltoztatások, meg a különleges képességek… Igen süket fülekre talál. Persze mondjuk a bűbájt el tudom képzelni ilyen megzavarós bájolásnak, a nevéből ítélve, az átváltoztatás meg mondjuk… nem tudom, fából vaskarika, de úgy körülbelül ennyi képet tudok társítani. - Tehát egyetem is van, meg minden? Az szóba se jött, hogy valami varázslásmentes munkát dolgozz? Csak kérdezem, mert lehetnél mondjuk magánnyomozó is, mint én. - mosolyodom el kicsit, persze teljesen random az ötlet, most találkoztunk először, nem valami zsaru dinasztia vagyunk, hogy követnie kelljen az úton, de kőbe van vésve, hogy ott marad a varázsvilágban? Utálom a határokat a két világ között, nem véletlen akartam eltörölni a Testvériség eszméit követve. - Nem kell mindenhez érteni. Gondolom az olyan, mint a patika, bemész és megveszed, ha kell valami úgy is. - válaszolom, kicsit megvonva a vállamat, egyértelmű, hogy nem lehet elvárni senkitől, hogy mindenben jó legyen, én meg aztán a rengeteg bukással az életemben és a sok szarhullámmal, ami már nyakig ellepett egyáltalán nem vagyok maximalistának mondható. A hajam és az arcszőrzetem sincsen teljesen pöccre belőve, halványan látszik, hogy tükör előtt készült és háziollóval, sőt, még csak nem is segítséggel, csak magamnak nyiszálva. Azért nem borzalmasan igénytelen, de nem láttam már egy ideje borbélyt.
Látom azért rajta, hogy elég rendesen rosszul érzi magát, amiért nem volt mellettem és igen talán haragudhatnék is rá, de lenne értelme? Mármint egy csomó időnk elveszett és ő nem tűnik olyannak, mint Ben bácsikája, aki egyáltalán nem kíváncsi az unokaöccsére, szóval miért ne adhatnék neki egy esélyt? Ha mérges lennék rá akkor nem javulna a kapcsolatunk, csak továbbra is nem lenne. Apáról is mesélek neki, bár igen nehezen veszem rá magamat, hiszen ez nem a kedvenc témám. Igazából róla még a barátaim se nagyon tudnak sokat, Bennek is talán csak egyszer beszéltem apáról és ennyi, pedig ő azért nagyon sok mindent tud rólam. Ezért is igyekszem inkább témát váltani és nem róla beszélgetni, hanem valami könnyedebb témáról, hiszen megbeszélni valónk van épp elég, mindkettőnk élete jó eséllyel sokat változott azóta, hogy legutóbb találkoztunk, főleg hogy én arra már nem is emlékszem. - Az azért elég menő. Olyan lehetnél, mint Columbo! - amikor kicsi voltam apa egyik kedvenc sorozata volt, és bár mindig azt mondta, hogy nem nekünk való, azért volt pár eset, amikor kikönyörögtük magunknak Bellel, hogy mi is nézhessük vele. Persze szigorúan előtte megnézte a részt, felvette videóra, hogy ne legyen benne olyasmi, ami egy tíz évesnek annyira nem való. Jó tény, hogy egy gyilkosságokról szóló sorozat eleve nem való tíz éveseknek, de mi nagyon jól tudtunk könyörögni. - És mitől függ, hogy magánnyomozó leszel-e? - teszek fel egy újabb kaváncsi kérdést, mert amikor nekem kellene mesélnem az már azért nehezebb menet. Még mindig nem tudom pontosan, hogy mi szeretnék lenni, pedig muszáj lenne lassan kitalálnom, mert a következő két évben eleve olyan tantárgyakkal kellene majd elsősorban foglalkoznom. - Ez elég nehéz. Még van két évem az egyetemig, tehát még kitalálhatom, de nem is tudom. Érdekelnek az állatok, mármint a mágikusak, de elég jó vagyok bűbájtanból is és mennek az átváltoztatások, de közben meg az utóbbi időben kiderült, hogy még vannak dolgok, amikben jó vagyok, amik különlegesek, de nem tudom azokkal mit lehet kezdeni. Egyébként magánnyomozónak is izgalmas lehet lenni! - teszem még hozzá. Végül is tök menő lenne, ha lenne egy magánnyomozó cége, akkor majd a suli után betársulhatnék és akkor együtt nyomozhatnánk és majd rám hagyhatná, amikor már nem tud vele foglalkozni, mert öreg lesz. - Ami biztos, hogy nem értek a bájitalokhoz, úgyhogy ilyesmivel tuti nem foglalkoznék. - teszem még hozzá, eszembe se jut, hogy talán neki ezek az információk nem annyira általánosak és evidensek, mint nekem, mint a bűbájok, vagy a bájitalok. Végül is azt mondta, hogy tudja mi az a varázsvilág.
Annyira még nem kérdeztem rá, hogy mégis pontosan mi volt az a házégetés, amit említett a levélben, túlságosan sok téma van, amiről beszhélhetnénk, hiszen lényegében most ismerjük meg egymást, hiába vagyunk vérrokonok. Nem áll szándékomban kínozni azzal, hogy az édesapjáról kérdezgetek, de sosem voltam a szavak embere, se nagyon a köntörfalazásé, és mivel az elmúlt években abban a hitben éltem, hogy vele él, nagy váltás volt a az egész sorozatos tragédiáról és a szőke, fiatal nőről hallani és persze most találkozni vele. - Hű, akkor jó. - állapítom meg egy kicsit talán esetlenül, de halkan felnevetve és tényleg érezni, hogy egy picit megkönnyebbülök. Nincsenek alapvetően olyan nagy önértékelési problémáim, pedig körülbelül semmit nem mutathatok fel az életemben, nincsen karrierem, semmit se tettem le az asztalra - arról inkább ne beszéljünk, hogy olyan mozgalmat segítettem, amit átvett egy sötétvarázsló… Lehet, ha a baleset után kerül hozzám közvetlenül, akkor én is egy mufurc, magának való medve lettem volna, aki képtelen kimutatni a szeretetét és olyan, mintha csak nyűgnek élné meg, hogy hirtelen lett egy nevelt lánya. Sőt, több, mint valószínű. De akkor is éget a bűntudat és valószínűleg még jó sokáig fog is, hogy olyan mélyen megszakítottam a kapcsolatot a családommal, főleg, miután Fionn felkarolt a Testvériségbe, hogy nem lehettem ott mellette. - Basszus. - jön a szakvéleményem az apjának az állapotáról és kicsit talán még el is sápadok. Lehet, hogy nem kedveltem olyan túlzottan és miatta boszorkány az unokahúgom, de akkor is a húgom őt választotta és ez a sors… ezt senki sem érdemli, se Katherine, se az apja. Mielőtt még túlságosan elmerengenék újra megszólal gyorsan, mintha menteni akarná a helyzetet előttem, maga előtt, mindenki előtt, én pedig egy kicsit fáradtan, de elmosolyogom. - De, az nagyon jó. - válaszolom, és valahol menet közben egyébként már el is felejtettem, hogy leszólítottam egy pincért de a fagylalt nem került elő. Pedig igen csak ritka, hogy valaki elfelejti, ha én szólok valamiért. Már nem azért, mert felállok és lekeverek egy taslit, hanem azért, mert eléggé nagydarab vagyok, általában még szőrös is, szóval az emberek nem szoktak packázni. Úgy tűnik, hogy kivételesen nem dobtam meg az akaraton kívüli megfélemlítést. Kérdeznék még, de lényegében azzal, hogy már ő sem igazán látogatja elmondott mindent, már egyre lazább közöttük a kapocs, semmilyen szinten nem tölti be az apa szerepét az életében. Kérdezgethetnék a saját kis kút eszemből, hogy ekkor ez most valami amnézia, vagy demencia, vagy mi a franc is, de mivel azt mondta, hogy valami mágikus dolog kavarta meg a fejét a tragédián kívül, lehet, hogy teljesen feleslegesen akarnám akármihez hasonlítani. Hoppá. Ahogy visszakérdez egy kicsit felköhintek, mintha félrement volna a kávé, hiszen mióta leadtam a jelvényeimet, ami már igazából tíz éve volt, nem volt valami stabil az anyagi hátterem, a titkos szervezetek biztonsági főnöksége nem fizet olyan jól, mint hinnék. Ugyanis mi TÉNYLEG nem voltunk alvilági maffiózok, ha az lettünk volna, akkor már kacsalábon forgó palotában élnék és nem egy egyszerű Actoni lakásban Katyaval. Illetve most már abban a hidegrázós varázsló menedékben a Grimmauld téren. - Miután leadtam a jelvényt vagyon és személyvédelmi biztonsági főnök voltam különböző helyeken. Jelenleg nem dolgozom, igazából lehetséges, hogy inkább magánnyomozói pályára lépek a helyszínek, személyek őrzése helyett. - mondom el, ahogy csak tudom, hozzám illően teljesen őszintén. Eléggé lerí rólam, hogy afféle megtört zsaru vagyok, akin átgázolt az élet vagy ezerszer és éppen megint egy pofonból igyekszik felállni. - És te minek tanulsz az iskolában? Mármint... mi leszel, ha nagy leszel? - fogalmazom át, mert az első egészen úgy hangzik, mintha "minek vagy ott?" lenne, de hát sose voltam túlságosan szofisztikált irodalmár, hogy szépen beszéljek.
Nem zavar, hogy végül Missy elment, nem érzem magamat kellemetlenül a nagybátyám társaságában, főleg az után, hogy elmagyarázza nem utálja az egész valómat lényegében, amiért tudok varázsolni. Megbékélt vele, legalább már valami. Nem mondom, hogy nem lett volna könnyebb, ha nem tűnik el és ha ott van, amikor anya és a húgom meghaltak, de mi értelme lenne annak, ha utólag hibáztatnám érte? Ha azt nézem, hogy Ben már többször mesélt róla, hogy a bácsikája mennyire kiállhatatlan és hogy látszik rajta, hogy nyűg neki az egész, hogy kapott hirtelen egy fiút... nem lehet egy szavam sem, hiszen az enyémen jól látszik, hogy rendesen lelkiismeret furdalása van, azért mert nem volt velem. - Ez igaz. Tudod van egy barátom, akinek most haltak meg a szülei és ő a bácsikájához került és szerintem te sokkal jobb fej vagy, még így is. - még egy félmosolyt is megejtek, egy olyan bátorító félét, hogy ne érezze magát annyira pocsékul, főleg amikor még apáról is kérdez. Én az az igazság, hogy úgy rendesen talán sosem adtam ki magamból ezt az egészet. Valahogy könnyebb volt elfogadni és kész, mint egy megmásíthatatlan tényt. Nem omlottam össze, mint Ben, nem lettem mufurc se másokkal, csak valahogy úgy tettem, mintha a dolog nem is lenne. Ezért most apáról se könnyű beszélni. Igazából már jó ideje nem is látogattam meg, mert az csak szembesít azzal, amit elpakoltam szépen, mint a ruhát, amit régen szerettél, de már nem jó rád és elteszed a szekrény aljába, hogy sose emlékeztessen rá, hogy már úgy se vehetek fel többet, de mégsem akarod kidobni. - Nem tudom, én... elég rég voltam már nála. - nyelek egyet, mert ezt azért így kimondani talán nem fest jó képet rólam. - Azt mondták, hogy ha eddig nem változott, akkor már... nem is valószínű, hogy fog. - teszem aztán hozzá. Az a baj, hogy nem menne nekem, hogy gyakran bemenjek apához. Végl is jól van, ott elbeszélget másokkal, csak valahogy mintha a fejéből eltűnt volna minden, ami fontos. A családja, a régi családja is, Dariusra sem emlékezett, amikor egyszer együtt bementünk hozzá, sőt a Benedictekre sem. A nevét is csak azért tudja, mert megmondták neki. Vannak dolgok, amiket a mágia sem javíthat sem, főleg ha olyan bonyolult helyen történik baj, mint az ember feje. - De azt mondták nem fáj neki semmi és végül is ez jó nem? - teszem még gyorsan hozzá és nagyot kortyolok a közben már kellően kihűlt forrócsokin, mert végül a fagyit nem kaptam meg hozzá, de nem is bánom igazából. Lehet, hogy majd eszek egy fagyit mondjuk külön. - És te most mit dolgozol? - próbálok témát váltani, ez azért érződik, hogy a család nem olyasmi, amiről könnyen, vagy szívesen beszélek, mégha érthető is, hogy ő meg kíváncsi, hiszen nem tudja, hogy mi történt, mivel nem volt jelen és tőlem tudhatja meg leginkább.
Érzem én, hogy nem sikerült a legjobban közölnöm ezt az egészet, de a legközelebbi viszonyom gyerekekhez még mindig Katya, aki már 16-17 volt, mikor megismertem és ég és föld Katherine-hez képest. Összehasonlíthatatlanok és éppen ezért nem áltatom magam azzal, hogy tudom hogyan is kell bánni egy tinédzserrel, mert jelen esetben nem az a cél, hogy kiemeljem a prostitúcióból és legálissá tegyem a jelenlétét egyáltalán az országban… Kath-nek van családja, akármennyi veszteséget is szenvedett, szenvedtünk, sínen van az élete abban a bentlakásos iskolában. Legalább is azt hiszem, hiszen a tanulmányairól még nem beszéltünk. Nem tudhatja, hogy mennyire vagyok őszinte, de ad nekem egy esélyt, és ez elég. Majd a tettek bizonyítanak, ahogy annak lennie is kell. Látszik rajtam, hogy még mindig elfognak az erős érzelmek, ahogy a balesetről beszélünk, attól még, hogy voltam olyan hülye, hogy nem tartottam velük a kapcsolatot, soha nem szűntem meg szeretni és talán soha nem is fogok megbékélni azzal, hogy előttem mentek el. Azért lettem rendőr, hogy megvédjem a környéket, a családomat, mindenkit, aki rászorul, de mint kiderült se a mágiával, se a balesetekkel nem tudom felvenni a kesztyűt. - Éveket töltöttem el azzal, hogy a “mi lett volna, ha” kérdésekre választ találjak, de a múlton nem lehet változtatni, ami történt megtörtént, csak a jelenben hozhatunk jobb döntéseket. - válaszolom, a magam egyszerű módján, mindenféle filozófiai elméletektől mentesen, csak a tapasztalataimból beszélve. Persze azt nem tudom, hogy az időutazás létező dolog, az kicsit azért megkavarná a képletet, de valószínűleg a vége ugyanez lenne: ha valaki változtatni próbál, abból csak baj lehet. Figyelem, ahogy törölgeti az orrát és mesél, igyekszem a vizslató tekintetemet kicsit visszafogni, hogy ne érezze úgy, hogy kihallgatáson van, de tényleg érdekel, hogy mi történt az apjával, hiszen én tényleg abban a hitben éltem eddig, hogy vele maradt és a helyzethez képest minden rendben van. Furcsa megismerni a varázsvilágot, elhinni a csodákat, aztán idővel megtapasztalni, hogy azért ők sem mindenhatóan… És pont akkor vallnak kudarcot, amikor igazán fontos lenne helytállni. - Nagyon sajnálom, Kathie. - szólalok meg mély, együttérző hangon, kicsit összehúzva a szemöldököm. Sosem hallottam ilyesmiről, számomra az obskúrus szó is halandzsa lenne, de nyilvánvalóan elhiszem neki, amit mond, hát mi mást tehetnék? - Kúrálják valamivel? Van esély a felgyógyulásra? Vagy csak… - hű, de rohadt nehéz ez! Azok a hatalmas szemek, a húgom szomorú szemei, nekem pedig megint eszembe jut, hogy nem egy felnőttel beszélek és fogalmam sincsen hogyan folytathatnám. Úgy hangzik, mintha demencia lenne, de lehet, hogy ténylegesen agyhalottként fekszik egy kórteremben, ahol csak a csövek tartják életben? Ilyen hosszú ideje? Vajon tényleg mindent megtettek érte, vagy nem volt olyan családtagja Kath-nek soha, aki kiállt volna értük, túl kusza volt az élete? Vajon ez a Missy megtett mindent? Persze arról sincsen fogalmam, hogy az iskolában a szőke nő nem tanárként dolgozik, hanem medika, vagy ápoló, vagy akármi is, de Katherine azt mesélte, hogy ikerbabái vannak mellette, és ugye a férje is meghalt, tehát… Elkezdek kattogni, és ez talán már egy elég erős jele annak, hogy tényleg megbékéltem a varázshasználók létezésével, hiszen Kath apja is varázsló, de elsősorban úgy kell ránéznem, ahogy mindig is kellett volna, a családom tagja, akinek szüksége lehet ránk, aki jelenleg kiszolgáltatott és még soha a büdös életben meg se látogattam. Még egy ok a lelkiismeretfurdalásra, ami fájdalmasan lecsapódik hirtelen.
