2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Mióta érzel így iránta? Ne mondd azt, hogy ennyi éven át, amióta ismeritek egymást, ő egyszer sem gondolt rád töb ként egy barátnál. - húzom el ajkaimat morcosan. Sokan úgy tartják, hogy a barátság egy fiú és egy lány között nem működik. Én is ennek az oldalát erősítem, mivel éveken át ismersz valakit, egy idő után jobban elkezdesz ragaszkodni hozzá. Lehet ez egy lányok közötti barátság is, viszont szerintem a statisztikák is kimutatják, hogy a fiú-lány barátságok hamarabb fordulnak át szerelmi kapcsolatokba. Aztán lehet, hogy én vagyok túl fiatal ahhoz, hogy lássam mégis mik folynak a nagyvilágban és mi a valódi igazság erről. Én viszont szeretek tündérmesékben élni. Olyanokban, ahol főhőseink küzdelmek árán ugyan, De a végén egymásra találnak és boldogan élnek míg meg nem halnak. - De gondolod, hogy még mindig ugyanaz az ember? Mégis csak évek óta ismeritek egymást, ha tényleg fontos vagy a számára és ha tényleg ennyire közel vagytok egymáshoz, akkor még ugyanúgy a barátod, nem igaz? Csupán nemértem, hogy egy régre nyúló barátságot, hogyan ronthatná el egy szerelmi vallomás. Hiszen, ha tényleg a barátjának tart téged, akkor sosem ereszt el. Vagy nem így kéne ennek működnie? - billentem oldalra fejemet és próbálom megérteni kettejük helyzetét. Egyszerűen nem találom a magyarázatot arra, hogy Alioth miért szakítaná meg a kapcsolatot vele emiatt. Homlokráncolva meredek az üres kávéscsészémre, kissé el is kalandoztak a gondolataim ezúttal Westley felé. Ha én is elutasítottam volna a fiút annak idején, vajon most hol tartanánk? Lehet, hogy megúsztuk volna ezt a szörnyű szakítást? - Igen, tudom milyen nehéz egy nemesebbik családban felnőni. Nekem azért egyszerűbb volt, mert ott voltak nekem a testvéreim és közöttük nem kellett annyira komolyan vennem a kötelességeimet. Persze, így is meg kellett tanulnom a megfelelő etiketteket és szépen lassan mindannyian kirepültünk a fészekből. Te is jártál bálokba? - érdeklődve pillantok vissza rá, mint aki valamelyest az igenes választ keresi beszédpartnere szemeiben. Szeretem néha megosztani a saját életemet hozzám hasonlókkal, mivel azért mégiscsak ugyanabban a légkörben nevelkedtünk, rengeteg a közös tényező. Azt sem szeretném, ha faggatásommal kényelmetlen helyzetbe hoznám Rosy-t. Ezért is hallhatja hangokból, hogy egyáltalán nem erőltetem a válaszát, csupán kíváncsiskodok. - Nagy házuk van Cornwallban? Mert szerintem, ha Brienna és van annyira nemes, mint Alioth, akkor valószínűleg nem fogja őt hazavinni egy kis házba. Legalábbis tudod hogy mondják? Minél nagyobb, annál jobb. - vonom meg vállamat és kezdek el kutakodni a táskámban némi apró iránt. Miután sikeresen Megtaláltam a kívánt összeget, le is teszem azt az asztalra és ezáltal kifizetem a kávéink árát. Természetesen még maradni fogok, viszont úgy érzem van a szervezetemben már elég kávé, ahhoz, hogy túléljem a mai napot. A koffein túladagolás sem hiányzik az életemből, úgyhogy jobb is, ha szünetet tartok. - Lehet, hogy mi szíveink nem egymásért dobognak. Ezt nem azért mondom, mert pesszimista volnék, viszont tényleg nem látom a jövőnket együtt. Azok után, ahogy elváltunk egymástól, Fogalmam sincs hogyan tudnánk újra együtt lenni. Még mindig szeretem őt, de meg kell adnom neki a teret amit ő is igényel.- sóhajtok fel gondterhelten, azon tanakodnak, hogy vajon tényleg ez a helyes lépés. Szeretném, ha ő boldog lenne, velem vagy nélkülem. Ha ehhez az kell, hogy én kilépjek a képből, akkor hezitálás nélkül megteszem azt. Lehet kicsit butaságnak hangzik, viszont sosem erőltetem másokra a saját akaratomat. Mint ahogyan most Rosy is mondja, ő szeretne az életben egyszer önző lenni és megkapni arra amire vágyik. Én nem tudom képes lennék erre, de buzdítani fogom, ha ez tartja a helyes döntésnek. - Szerintem már most fontos vagy neki. Mint ahogyan korábban is mondtam, ha ennyi időn át ismeritek egymást, akkor már kiépült egy szorosabb kapcsolat köztetek. Cselekedj úgy, ahogyan jónak látod, de próbáld meg a legkevesebb kárt magad mögött hagyni. Mert sokszor, ha eltört valamit, majd újra ragasztod az már soha sem lesz a régi.- intem óva attól, ha esetleg balul sülnek el a dolgok, akkor tudja milyen következményeket sodorhat maga után. - Csak vigyázz magadra, rendben? Én itt leszek neked és bármire legyen szükséged nyugodtan keress fel. Ház társak vagyunk vagy mi a fene. - kacagok fel a végén önfeledten. Azt hiszem egy olyan barátra tehettem masert, akivel akár hosszúra nyúlhat is akár a kapcsolatunk. Én támogatni fogom őt a végsőkig és tűzön-vizen át fogom követni. - Igazából én nagyon féltem tőle. Nem ismertem őt igazán, nem ismertem az igazi oldalát, csak azt az ijesztő farkas szempárt. Hamar elítéltem őt, de örülök hogy adtam neki egy esélyt. Még így is, hogy közel négy év után mégis elváltak útjaink. Nem is tudom mi mást mondhatnék még... Nagyon hiányoznak az együtt töltött percek. Például ez is tőle van... - bújtatom elő felsőm alól a farkas fejes medált. Még a legelső randevúnkon kaptam tőle és azóta le sem veszem.
Zene: You got a friend in Me || A nice start || [You must be registered and logged in to see this link.]
Vettem egy mély levegőt mielőtt válaszoltam neki. Nem akartam senkinek sem rosszat és igazából azzal is tisztában voltam, hogy hiába nem vagyok olyan… nos abba ugrok bele amit még soha sem gondoltam volna. - Igen, ragaszkodok. Próbáltam kitépni az utóbbi időben magamból ezt a dolgot, átformálni sima barátsággá, de egyáltalán nem ment. Ez olyan dolog ami… ami egyszerűen nem enged el téged. – piszkáltam meg a pohár fülét utána néztem fel csak Jora. Azt hiszem mind a ketten elég keményen küzdünk a saját démonainkkal. Legyen az a félelem vagy éppenséggel a személyiségünk egy bizonyos része. Viszont néha gondolom a jó kislány álarcát le kell vetni ahhoz, hogy olyanba vessük bele magunkat amit elkerülhetetlennek találunk. - Igen, nemes… neki is nagy hidegzuhany volt. De ez nagyon hosszú és nehéz történet. Annyi minden történt a gyerekkorunktól kezdve, hogy néha úgy érzem több emberöltőt leéltünk már fiatalkorunk ellenére. – mosolyogtam kicsit kínosan. Sok dolog. Igen eléggé sok hiába tűnik ostobaságnak az egész. Akár egy könyvet is tudnék írni belőle. Igaz naplót így is vezettem gyerekkorom óta. - Ami a lányt illeti nem ismerem, nem szeretek előre ítélkezni sem. De néha meg kell várni, hogy mit látunk sok idő után is az emberből. Ezek olyan dolgok amiket nehéz megfejteni. Sok dolgot láttam már gyerekként is a nemesek világában amitől felállt a hátamon a szőr. – néztem rá a lányra. A következő kérdése és válasza viszont nagyon is jogos volt. De ugyan mit tehetnék? A gyomrom valahogy újra összeszűkölt egy miniatűr pontba. Azt sem tudom, hogy mikor jön haza Dániából. Alsó ajkamat beharaptam és visszanyeltem a feltörő fájdalmat. - Az a baj, hogy nem tudom őt szerintem sehogy elérni. Nem tudom meddig lesz Dániában. Vagy egyáltalán magával hozza e a lányt. Ami valljuk be elég rossz lesz… Igaz az sem biztos, hogy Cornwall közelébe jön. Bár én reménykedem benne és otthagyom neki a kis pakkot amit elterveztem. A várakozás az egyetlen amit tehetek bármennyire is tehetetlen vagyok. Ha nem lett volna az ostobaság ami miatt ez lett… – mosolyodom el kicsit szomorúan. Csillogtak a szemeim a készülődő könnyektől. De erős voltam és visszatartottam. - Meg tudod tenni. Ne add fel! Nincs lehetetlen. Főleg, ha tényleg van valami esély rá. Emlékszel? Te mondtad, hogy a sors össze hozza azokat a szíveket akik egymáséi. Higgy a saját szavaidban. Én hiszek benne bármennyire is hangzik eszementnek. Sok dolgot nem hiába élsz át az adott személlyel. – bíztattam őt. Biztosra veszem, hogy Westleynek is nagyon meg volt a jó oka rá, hogy ezt tegye. Nem mindig csinálnak csak holmi szeszélyből dolgokat a fiúk sem bármennyire is tűnnek olykor bugyutának. Kissé elmosolyodom újra ezen és próbálok tényleg pozitivitást sugározni felé. Szeretném, ha merne lépni. - Megmondjam az őszintét? Soha sem hittem volna, hogy belemernék mászni egy olyan kényes helyzetbe, hogy a fiú barátomba beleszeretek, összekuszálódnak a dolgaink. Lesz egy kényszerházassága és abból megpróbálom konkrétan kirángatni és magamba szerettetni.. – nevettem fel halkan és megráztam a fejemet. A tincseim kicsit röpködtek mintha csak egy vidáman táncoló tündérhez tartoznának. - Mégis meg akarom tenni. Egyszer az életbe önző lépést akarok tenni, hogy az érzelmeimnek adok szabad utat. Valamilyen szinten gonosz leszek mert tönkre vágom a házasságot? Az meglehet, de ha nem próbálom meg azzal sem leszek előrébb. Lehet nem sikerül. Csak a barátságunkat építjük újra. Mégis mi van, ha belém szeret? Ha engem választ? Akkor van egy közös jövőnk amit kiépíthetünk. Inkább legyek szemét más szemében a leendő tetteimért, de számára talán egy fontos ember leszek. Ez nekem éppen elég. Pedig tényleg alapvetően nem vagyok ilyen. – mosolyogtam rá Jo-ra. Tényleg egy fúria leszek aki belemászik a házasságba? Meglehet, sőt! Félek az egésztől? Mi az, hogy! Mégis a szívemre hallgatok most az egyszer és nem az eszemre. Csak majd Alioth ne jöjjön rá idő előtt a turpisságra vagy én ne kotyogjam ki azzal a szószátyár számmal. Hallgattam őt minden figyelmemet neki szentelve és elgondolkodtam egy kicsit a történteken. - Akkor a ti kapcsolatotok is elég régre nyúlik vissza ami alapvetően nem rossz dolog. Azért mégsem bántott mikor először találkoztatok meg gondolom igazából utána sem. A rosszfiúság? Nos talán meg tudlak érteni, bár valahol mégis más az amit én látok meg Aliothban például. – mosolyogtam és kacsintottam rá. - Hiszen mind a ketten titkos értékeket keresünk nem igaz? Na mesélj csak tovább! Aztán majd te is annyit kérdezősködsz amennyi jól esik. – kuncogtam majd kértem magunknak sütit végül. Mégis csak itt ülünk meg ilyesmi egy kis nassolni való meg nekünk sem árt. Amúgy is most nagy kibeszéléseket fogunk tartani. Főleg, hogy olyan dolgokba fogunk belemászni ami azt hiszem, talán mind a kettőnktől messze áll. Legalábbis tőlem mindenképpen. Mégis egyre szilárdabbnak éreztem az elhatározásomat. Kissé kényelmesebb pózba ültem és úgy néztem Jo szemeibe. Olykor iszonyatosan meglepő mennyire hasonlóak tudunk lenni egy másik érző emberrel.
- Nagyon remélem… A nővérem ugyan megjelent ma a látogatáskor, de ő nagyon nem szereti a bátyánk feleségét, Shannát… Sosem értettem mire jó ez az állandó ellenségeskedés, amikor egy család vagyunk. Össze kellene tartanunk, ugye? Az lenne a dolgok rendje. - szomorkásan meredek le kávém maradékára. Nem sok van már benne, viszont épp annyi sötét folyadék köszön vissza rám, melyben elmerülhetek egy kis időre. Ez a sötétség annyira emlékeztet Jake állapotára. Vajon mi van vele odabent? Mi zajlódhat a fejében? Mi van akkor, ha bajban van…? A saját elméd börtönében mi tart vissza attól, hogy teljesen megőrülj? - Te is a mai napig ragaszkodsz hozzá… Ahj, olyan nehéz! A fiúk kiismerhetetlenek, utálom őket! - érzelmeim egyik pillanatról a másikra vágtáznak át szomorkásból egyenesen dühösbe. Westley arca ott lebeg előttem és szívem szerint felpofoznám, amiért hagyott minket szétesni. Az én felelősségemen is múlhatott azért, de mégiscsak ő volt a férfi a kapcsolatban, nekik kellett volna keménykezűbbnek lennie. Most már nem tudom visszakaphatom-e őt egyáltalán. - Ugh, Alioth nemes? Azt tudtam, hogy McGalagony, de azt nem, hogy ennyire magasan lehet a ranglétrán. - pislogok Rosyra meglepetten. - Igen-igen, Brienna. Egész kedves, azt hiszem, bár csak futólag láttam és hallottam őt néha. Nincsenek róla rossz véleménnyel, de ki tudja. Sokszor az az igaz, amit te a két szemeddel nem látsz. - vonok vállat végül. Nem szeretném Rosy-t elbizonytalanítani, főképp úgy, ha tervezi a közeljövőben ismét bevallani az érzéseit. Aliothnak fel kell nőnie a feladathoz, de azzal, hogy elvesz egy vadidegen lányt a családja miatt, szerintem nem fair. Oké, a mi családunk sem fenékig tejfel, de azért Jake és Shanna nagyon szerették egymást. Én is olyan szerelmet akartam, mint az övéké és lám, Westley meg is jelent az életemben, aztán el is tűnt, mint porszem a szélviharban. - Hm… Igazad lehet. Ha odamész még jobban összekuszálódhatnak a dolgok. Várnál rá a tanév kezdetéig? Az nem túl hosszú idő? - döntöm oldalra fejemet, továbbra is könyökölve az asztalon. A kávém elfogyott, ezért is vagyok képes minden figyelmemet Rosy-ra szentelni, nem pedig álmodozva merengeni a kavargó sötét löttyömre. - Nem hiszem, hogy én meg tudnám tenni. Én nem vagyok annyira bátor hozzá, meg én se váltam el túl szépen Westleytől. Ha meglátni, lehet figyelembe se venne. - húzom el számat kissé reményvesztett arccal, ahogy beleképzelem magam a találkozásba. - De ez igazából rajtad áll. Azon, amit Te tartasz jónak, nem mások. Hiszen legbelül Te tudod mi a jó mindkettőtöknek. - adom végül a végső válaszomat és tanácsomat neki. Szeretnék a segítségére lenni és támogatni őt, de a szájába se akarom rágni a dolgokat. Még a végén az én tanácsomat követi és rossz vége lesz. - Húha, nagyon hosszú sztori. Még Roxfort előtt találkoztam vele először egy patakpartnál. A semmiből jelent meg és hozta rám a frászt. Képzelheted mennyire megijedtem. Nem is ismertem még akkor és ő csak úgy ott lézengett a birtokunk mellett. Aztán kiderült, hogy ő is a Roxfortba került, varázsló. Rengeteget nyúzott, a nyakamra járt, míg végül adtam neki egy lehetőséget. Nem is tudom miért igazából… Lehet valami a rosszfiúságában, de velem nagyon kedves volt a kapcsolatunk ideje alatt.- kezdem el mesélni neki már nosztalgiázva.
Zene: You got a friend in Me || A nice start || [You must be registered and logged in to see this link.]
- Az én családom is elég érdekes tud lenni, ne aggódj. Gondolom mindenütt megvan az érdekességek. De biztos újra egymásra találtok majd a testvéreiddel. – bíztattam továbbra is szeretettel és néztem a szemeit. Nem akartam, hogy aggódjon bármiért is. Olyan kis cukorfalat, hogy az embernek kedve támadna megszeretgetni őt és megölelgetni. Bár most elég hülyén néznének ránk a kávézóban. Így csak kedves mosollyal bíztattam őt. - Nem hiszem, hogy rossz ember lennél. Miért én az vagyok amiért Aliothtot szeretném? – kérdeztem meg tőle érdeklődve. Az akarom hát az eléggé követelőző lenne az én számból bár tény, hogy már sokszor abba megy át ez az egész. Viszont az tényleg érdekelne, hogy vajon Alioth miért is csináltatott annakidején velem egyen tetoválást. - Szóval ne érezd magadat sem önzőnek sem pedig rossznak. Mi magunk vágyai is megvannak és ebbe beletartoznak a fiúk is. Néha pedig nekünk is fel kell lépni. – mondtam neki kuncogva. Beleittam a kávémba majd elgondolkodom. - Ami azt illeti annyira beleültetted a bogarat a fülembe, hogy elkezdtem kutakodni… végén te leszel egy kicsit a kisördög a vállamon. – mosolyogtam rá csintalanul és szemembe is a pajkosság csillant meg mintha tényleg csak olyan dolgot csinálnánk ami tiltott. - A tetoválást tényleg nagyon közösnek érzem, remélhetőleg neki is valami különleges dolog, nem csak nekem. – sóhajtottam most fel és kicsit lenéztem a kávémra és figyeltem miként nyugszik meg a csészében. - Anyáméktól kérdezősködtem állítólag Brienna Gilmoret veszi el feleségül. Nemes család és egyéb ilyenek. – piszkáltam a csészémet. Kicsit megint elfog a kétségbeesés. A szívem összeszorul és próbálok nem megint sírni. Még csak az kellene, hogy tényleg elsírjam magamat. Jesszusom, de rossz lenne akkor! - Te ismered esetleg? A mi házunkba valósi, én csak néha láttam és ennyi volt. – néztem mélyen Jo szemeibe és kedvesen újra elmosolyodom. Valahogy még a saját mosolyomra is szükségem volt ne tűnjek olyan elveszettnek akár egy gyermek. Az ötletére viszont kiszélesedik a mosolyom és kuncogok. - Ejnye tényleg te leszel a kisördög a vállamon? Nem tudom, hogy jó ötlet e oda mennem. Persze kifogással simán odautazhatnék. Viszont félek én lennék a legutolsó ember akit szívesen látna most Alioth. Lehet az is, hogy haragszik és most ezt a terhet is beleakasztották a nyakába. Aggódom érte és félig azt érzem meghalok belül ettől az egésztől. Elég kettős érzés nem igaz? Pedig haragudni könnyebb lenne és tombolni. Ki tudja a lány is igen nagyot nézne, ha egy vörös szélvész megjelenne ott. - mosolyogtam szomorkásan most egy kicsit majd beleittam a kávémba újra. Bár nem tudom mekkora rongyrázás lesz az esetből és a nemeseket meghívják e. Szinte görcsbe rándult ettől a gyomrom, hisz anyámék is biztos kapnak meghívót akkor. - Te megmernéd lépni azt, hogy elmenj? – mosolyom újra rendessé változott. Nem akartam, hogy miattam is szomorkodjon vagy bármi más. Kicsit most én voltam az aki közelebb hajolt. - Majd akár egyszer ketten is elmehetnénk valahova nyaralni. Akár Dániába… - kuncogtam fel és a szemeibe néztem. Bár lehetséges, hogy tényleg jó lenne mind a kettőnknek valami gőzkieresztés féle most. - Aztán a fiúk meg csak néznének. Két lány felkerekedne. – pajkosan mosolyogtam rá. Hisz nekünk is kijár némi huncutság nem mindig csak a fiúké az érdem. Még nekünk jó kislányoknak is eljön a pillanat mikor ezt a személyiségünket le akarjuk dobni. Előre menni és megtenni a megfelelő lépéseket az életünkért. Néha olyan nehéznek hatott minden és mintha mázsás dolgokat cipelnénk mégis milyen fiatalok vagyunk. Meg vannak a súlyos gondjaink. Felnéztem Jo szemeibe és melegen rá mosolyodgtam. - Mi lenne, ha tennénk egy kisujj esküt, hogy mind a ketten kemény csajok leszünk és megmutatjuk a fiúknak? – kérdeztem meg tőle cinkosan. Akkor van minden veszve, ha engeded, hogy eltűnjön. Én pedig erre nem voltam hajlandó. - Ne engedjük, hogy minden a süllyesztőbe menjen amit csak eddig éreztünk. Hisz csak akkor tűnik el, ha mi elengedjük. – néztem rá bátorítóan. Szerettem olykor csintalankodni, bátor lenni és nem mindig az alap elvárást és személyiségjegyeimet mutatni, de eddig csak ritka alkalmakkor kellett ezt alkalmazni. Ez pedig már annak számít, nem? - Mesélj, te hogy ismerkedtél meg a kis rendbontóddal? – kérdeztem meg tőle mosolyogva. Ki tudja lehet az ő történetük is furán vagy érdekesen kezdődik mint a miénk. Szegény Aliothnak mindig el kellett viselnie a szószátyárságomat. Bár mostanra már próbáltam visszafogni ezt az énemet és kifinomultabbá lenni. Viszont ez olyan nehéz. Főleg, ha olyan kíváncsi természetű az ember mint én. Néha már azt érzem be kellene duzzognom magamra, hogy ennyire nem merek kíváncsi lenni már. Talán ez is a felnőtkorral jönne?
Fájdalmas mosolyt ejtek bíztatására. Aranyos tőle, hogy próbál együttérző lenni és átsegíteni a nehéz időszakomon, viszont nem tudom mennyire tudok hinni neki. Az életem romokban, legalábbis a családom romokban, a magánéletem is, nem hiszem, hogy az ilyet egyhamar rendbe lehet tenni. Szeretném azt hinni, hogy Jake felébred majd a kómából egy csettintésre, mintha meg se történt volna. Westleyt visszakapni maga lenne a leányálom, de tudom hogy úgyse jöhet össze, mert nem úgy van megírva a nagy könyvben. Hiszek abban, hogy minden okkal történik és hiába szeretném semmissé tenni az elmúlt egy év történéseit, még nekem se lehet meg a hatalmam hozzá. - Nem tudom, hogy képes leszek átvészelni azt az időt, Rosy...- sóhajtom legyőzetetten. Mindig próbálom pozitívan látni a dolgokat, s talán egy kicsit önző, hogy ezúttal megváltoztathatatlannak könyvelem el a történteket. - Szeretném azt hinni, hogy igazad van… Legyen így. Én imádkozni fogok érte minden nap.- hüppögök visszafojtva a bennem dúló érzelmek áramlatát. Nem kellene mindent Rosyra borítanom, mégsem azért találkoztunk, hogy ilyen gyászmenettel átitatott beszélgetést folytassunk. - Nagyon szeretheted a virágokat. Gyönyörűek… Látszik, hogy sokat foglalkoztál velük. Ebből akarsz majd megélni esetleg? Szerintem fényes jövőd lehetne belőle. Árad a szeretet ezekből a szépségekből.- húzom közelebb magamhoz a virágos cserepet. Annyira jól esik, hogy ennyire törődik velem és egy ilyen nagyszerű ajándékkal lepett meg. Ez a lány tényleg tiszteletreméltó és erős személy, akiről senkinek sem lehet egyetlen rossz szava. Nem ismerem őt sok ideje, de biztosan hosszútávon is ilyen csupaszív. - Meg kell gondolnia magát… Azért egy kényszerházasság tényleg nem lehet nagy álom… Tudod ki a menyasszony?- jó, lehet nem ez az a téma, amiről szívesen társalog. Látom rajta, hogy fáj neki, de talán ha tudja ki az illető és esetleg ismeri, akkor lehetne valamit alakítani kettejük kapcsolatán. Mondjuk én sosem voltam az a bátor fajta, inkább meghúzódok az árnyak között e téren. Az érzelmeim bevallása és a szerelem nem valami olyasmi, amit könnyen kezelek. Néha irigylem azokat, akiknek könnyen megy a flörtölés, de nekem?! Örülök, ha nem ég az arcom amíg kibökök egy jó szót. - Váó! Ez azért elég komoly. Milyen aranyos, iránytűk!- lelkesed fel, amint megmutatja a tetoválást. - Fontos lehetsz neki. Nem mindenki csináltat egyentetkót.- kacsintok rá hatalmas csibész mosollyal. - Köszönöm a támogatásodat és rám is számíthatsz bármikor, bármiről legyen szó, rendben? Tudod hogy érj el.- a levelezésünk alapból könnyű társalgási forma, noha mindig bennem van a félelem, hogy esetleg eltűnik egy-egy irományom, ám szerencsére eddig még nem volt rá példa, s ne is legyen. - Nincsenek nagy terveim. Otthon leszek. Valószínűleg elkezdek valami sportot… Nem tudom még, rengeteg időm lesz szeptemberig a testvéreim pedig alig járnak haza. Josh, a legidősebb Troops testvér mindig el van foglalva az auror cuccaival. Julie Jake esete óta alig elérhető, a szüleim meg… Hát, ők a szüleim. Velük nem sok kaland az élet, amikor már örülnek, ha a gyerkőcök kiléptek az életükből annyira, hogy maguk találják fel a világot.- könyökölök fel és kavargatom meg a kávéskanállal italomat. Unottan meredek le a kavarásból keletkezett fodrokra. Uncsi így az élet, ha nincs kivel töltened azt. Westley és Jake esete óta én is magamba fordultam annyira, hogy élni is alig legyen kedvem. Az éjjeleim sosem telnek kellemesen… Sokat sírok és rengeteg rémálom gyötör. - Attól félek, ha találkozunk, nem fogom tudni mit mondjak. Lényegében miattam szakítottunk. Most érzem a hiányát és vissza szeretném kapni őt. Szerinted rossz ember vagyok emiatt?- hajolok közelebb az asztal fölött, hogy sejtelmesebb, aggódóbb hangnemben suttoghassak át Rosynak. Én rontottam el, igaz? - A csajos napra!- kuncogok fel pajkosan, s csapom kávés csészémet a magasba. - Neked van terved a nyárra? Esetleg egy kiruccanás Dániába?- vigyorgok csalókán. Szerintem érti mire célzok.
Zene: You got a friend in Me || A nice start || [You must be registered and logged in to see this link.]
- Ne veszítsd el a reményt kérlek! Minden rendbe fog jönni csak sajnos idő kell hozzá. – néztem őt aggodalmasan. Nagyon szeretnék neki segíteni, bárcsak megtehetném. Ilykor érzem azt, hogy hiába vagyunk varázslók mi magunk is tehetetlenek vagyunk teljesen. Nem tudjuk befolyásolni a betegségeket és azt sem, hogy ki tud túl hamar eltávozni. Hallgattam figyelmesen, hogy mit mond. Csupa szív lány azok ellenére is mennyi minden történt vele. Ez pedig nagyon jó, csak ne veszítse el ezt az énjét és világlátását. Próbáltam egy lágy mosollyal valamennyi erőt sugározni neki és néztem őt megsimogattam a karját ahogy átnyúltam az asztalon. - Tudom, hogy nehéz. Egyszer hidd el még fogod őt hallani, beszélgettek. Nagyon hiszek benne. – néztem őt komoly tekintettel most kivételesen mégis tele melegséggel. Tudom talán túl optimista vagyok az élethez mint amennyire kellene, de akárki akármit mond. Nem mindig kell annyira keményen belekomolyodni az életbe. Valakinek mégis csak szebben kell látni a jövőt, nem igaz? Aliothra vonatkozó kérdésnél kissé megsajdult a szívem. Mosolyom kissé szomorkássá vált és kissé be is könnyeztem, de megfogadtam nem fogom elrontani a találkozót azzal, hogy sírjak. Így a kigördülő pár könnycseppet én is felitattam a kézfejemmel. - Nos először is a virágok szeretik a fényt szóval nem kell aggódnod simán lehet a szobába. Néhányat én is ott tartok, de ezek otthon tenyésztettek a kertünkbe szoktam gondozni őket. Viszont, ha majd kell segítség szívesen segítek velük, hisz egy házba tartozunk. – magyaráztam neki kis mosollyal ajkaimon. - Már gyerek korom óta csinálom még a mi kertünket is én telepítettem be, anyám úgy volt vele, hogy én jobban tudom. – nevetek halkan majd elgondolkodtam a mit tervezek nyárra? Ez olyan kérdés amit szerintem még én sem tudok igazán. Nehéz. - Igazából nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. – néztem rá Jo-ra és beleittam a kávémba. Talán tényleg arra fogom ezt fordítani, hogy alaposan átgondoljam miként is próbáljak közeledni Aliothoz. Ismerem már annyira, hogy tudjam jobb, ha a nyakára megyek. Keresne ő valószínűleg… valamikor. Erre sóhajtottam egy kicsit. - Őszintén szólva, annyit tudok amit anyáék mondtak. Dániában van amiatt amit meséltem. Valószínűleg minél hamarabb nyélbe lesz ütve a házasság… szóval várható, hogy már a nyáron elveszi a lányt… - mosolyom ajkaimon voltak de a mély fájdalom ami átjárt a szemeimben tükröződtek. Olyan volt mint amikor teljesen megfosztanak téged a talajon való létezéstől. Legalábbis ahhoz tudtam volna leginkább hasonlítani ezt az egészet. A szívem fájt, mintha csak kitépnék lassan, aprólékosan. Mégis aggódtam Aliothért. Neki sem lehet könnyebb a dolog, hisz gondolom nem közölték vele előre a dolgokat azokból kiindulva amit eddig láttam körülötte. - Én csak aggódok érte. Hisz neki sem lehet könnyebb, gondolom. Mellette voltam az összeveszésünkig, szóval nem igen ismerte a lányt. – a hangom egy kicsit megbicsaklott de nyeltem párat és úgy néztem fel újra Joanne szemeibe. - Így majd a közös kis helyünkön hagyok majd neki egy üzenetet. Talán elnéz majd oda az iskola kezdés előtt. – legalábbis csak reménykedni tudtam ebben. Mégis valahol túl optimista voltam, ebben talán túl önző. Reménykedtem. Mint egy ostoba gyermek reménykedtem. Pedig a tények olyan ridegen előttem vannak mintha csak megakarnának érinteni. Újra elmosolyodom, hogy ne a savanyú fejemet kelljen szegénynek néznie. - Hisz megbeszéltük nem igaz? Mind a ketten bátrak leszünk. Kinyújtjuk a kezünket azután amit akarunk. – bátorítottam őt sugárzón mintha nem az előbb sírtam volna és nem visítana belül egy hang bennem szűntelen. Akaratlanul is a tetoválásra gondoltam és melegség járt át. Ostoba mód némi biztonság is. - Ha egyedül érzed magadat én itt leszek és segítünk egymásnak. Tudom most furán hangozhat neked, de néha a legértékesebb kapaszkodókat magadban és magadon hordod… - néztem őt kedvesen. Kicsit lejjebb húztam a felsőmet, hogy kicsit kikandikáljon az egyik csücske az iránytű tetoválásomnak a szívemnél. - De erről senkinek egy szót sem! Közös tetoválás Aliothhal. Mind a kettőnknek a mellkasán a szívünk felett. Ez a te és az én titkom, hogy elmondtam neked. Rajtad és rajta kívül senki nem tud róla. – mosolyogtam felkuncogva kicsit. Talán neki is van valami olyanja az exétől amire szívesen támaszkodik. - Na és mesélj, te mit tervezel a nyárra? Na és a te hercegeddel és veled történt valami? – nézek rá érdeklődve továbbra is töretlenül mosolyogva. Pisze orrommal, szeplőimmel és nagy göndör hajammal még mindig egy csintalan manónak vagy tündérnek néztem ki. Bár soha sem gondolkodtam még el azon az emberek valójában milyennek is látnak engem igazán. Nehéz eset. A nyakláncomat megigazítottam ami szintén előhozott egy emléket amit inkább el is hessentettem. Néztem őt és hallgattam újfent szavait mire elgondolkodtam. - Ki tudja, hamarabb is találkozhattok a suli kezdés előtt, hozzád is közel lakik nem? – tettem fel a kérdést érdeklődve. Hisz nagyon szerettem volna segíteni neki, hogy újra boldog legyen a fiúval. Esetleg a srác meg egy balfék szívesen megverem, bár lehet viccesen néznék ki a magam kis tünde termetével. Ez még jobban megmosolyogtatott, de tényleg megtenném Joért. - Ha meg annyira idiótán viselkednek megverjük őket. – kacsintottam rá cinkosan csintalan mosollyal ajkaimon újra beleittam a kávémba. Felnéztem rá elgondolkodva egy kicsit és megnyaltam ajkaimat. Talán most jól kitudjuk beszélni magunkból a történteket, mi miért vezethetett pontosan ide és mi rontódott el a nagy egészben. - Mai napot szánjuk rá arra, hogy beszélgessünk egy nagyot. Kibeszéljük őket és könnyítünk magunkon is. A csajos nap nekünk is kijár. – kuncogtam. Mosolyom levakarhatatlan volt rólam. Bármennyire voltam szomorú mindig próbáltam mosolyogni az emberekre. Kedves lenni. Ezen sosem tudtam változtatni, de ki tudja fogok e valaha.
Rögtön a virágokra vetődik tekintetem, ahogy Rosy felém nyújtja őket. Gyeremeki öröm ragyog fel szemeimben, amint átveszem a nekem hozott szépségeket. Rosy tényleg olyan kedves, mint ahogy azt elképzeltem! - Váo! Gyönyörűek! Te növesztetted őket?- elképedve pislogok csak, ahogy végig nézek a virág színpompás szirmain. Ez a legkedvesebb ajándék, amit valaha kaptam egy első találkozónál. Nem is számít az ember semmi apróságra, de Rosy most nagyon meglepett. Ez a lány hatalmas szívvel rendelkezik, s ha ezt Alioth nem látja, akkor egyen fahéjat! - Vigyázni fogok rájuk! A hálókörletünkben van is egy kis ablak az ágyam mellett, ahová ki tudom őket tenni. Sok fényt igényelnek?- bizonytalanodok el egy kicsit, mert eszembe jut, hogy vannak olyan növények, akik kifejezetten kényesek a túl sok fényre. Sosem értettem hozzájuk annyira, hogy ilyeneket tudjak. Rosy biztosan tud adni egy-két tanácsot, hogy azért a virágaim mégse éljenek tiszavirág életet. A kérdésére mosolyom elgyengül és bánatos tekintettel pillantok le az asztalra. Sóhajtok egyet, mielőtt választ adhatnék. Erőt kell gyűjtenem ehhez...Mint minden alkalommal, a bátyám látogatása után mindig olyan lelki állapotba kerülök, ami percenként ránt le a mélybe és vesz el a jókedvemből. Sose tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. - Még mindenki kómában van... Senki sem ébredt fel, se a bátyám, se a többi áldozat. Rosy... Olyan nehéz ez. Mi van, ha sose ébred fel? Mi lesz vele?- halkan mesélem csak neki, nehogy a körülöttünk lévők úgy véljék jelenetet rendezek. Kétségbeesetten nézek Rosyra, aki időközben megrendelte a kávéját és úgy félúton meg is érkezett hozzá. - Csak fekszik ott az ágyon, lélegzik, de nem moccan, hiába szólongatom... Shanna, a felesége is ott volt, ha ő nem lett volna velem, nem tudom hogyan teszem meg azt a látogatót egyedül.- kortyolok bele a kávémba. Nem tesz jót a szívnek, hiszen csak felpörgeti azt, viszont most nem tudok parancsolni a fejemet elködösítő bánatos érzéseknek. Ha alkoholt nem is iszok, legalább legyen egy "káros" szenvedélyem, ami valamelyest csillapítja a szomjamat. Néhány könnycsepp azért legurul az orcámot, amit gyorsan eltörlök kézfejemmel. - Na de mégse szomorkodni akarunk az első találkozónkon, nem igaz? Mesélj csak, mik a terveid a nyárra? Aliothtal van valami?- érdeklődők ezúttal én, hátha a témaváltás is segítség lesz a szívem számára.
Zene: You got a friend in Me || A nice start || [You must be registered and logged in to see this link.]
Izgatott voltam a mai találkozó miatt, reménykedtem benne, hogy Joanne nem fogja nehezen viselni ezt az egészet. Hisz biztos el van szomorodva a bátyja na meg az exe miatt is. Hoztam neki egy szép rózsát, na meg orchideát is találtam így végül ezt is magammal hoztam hátha örül neki. Leültettem őket szép kis cserépbe így majd tud bennük gyönyörködni egy jó darabig. Kissé rossz volt a bizonytalanság, hisz nekem is eléggé forogtak a gondolatok a fejemben. Főleg ezen az egészen amit beszélgettünk, na meg a körül, hogy miként is tudnék közeledni Aliothoz, hogy ne legyek egy rámenős skalpvadász. Gondolom hirtelenjében nem fogja elfelejteni mit érzek iránta. Mélyet sóhajtva léptem be végül a kávézóba és kicsit besózva kerestem tekintetemmel Joannet. Persze biztonságban voltak a kis virágok is, hogy véletlen se eshessen semmi bajuk. Ekkor pillantottam meg a vadul integető Jo-t mire mosolyra húzódnak ajkaim. Még így is, hogy viseltem a nyakláncomat több szemet magamra vonzottam, de egyikkel sem foglalkoztam. - Jo! – mosolyogtam szélesen rá. Letettem a székre a kis pakkomat mikor hirtelen a menü is megjelent a látóteremben és majdnem elnevettem magamat ezen. Tényleg egy cukorfalat ez a lány! Még mindig úgy gondolom, hogy nagyon megérdemelné a boldogságot. - Nagyon jól hangzik, na és imádom az édes dolgokat is. – válaszoltam majd megöleltem őt szorosan. Mintha csak ezzel is pozitív energiát és Boldogságot szeretnék átadni neki, na meg bátorságot, hogy igenis haladjunk előre. - Én is örülök! – mondtam neki kedvesen megfogva a kezét és megszorítom mintha csak bíztatnám. - Vártam, hogy láthassalak és végre tudjunk egy jót beszélgetni személyesen is. – kuncogtam fel halkan. Majd felvettem a kis táskát. - Ezt neked hoztam, gondoltam örülnél nekik. Igaz kis gondozásra szorulnak majd. De megfogják hálálni ők is a szeretet ígérem! – kacsintottam rá. Mivel sok időt töltök a virágok között így nekem is olyan illatom van. Mintha csak olyan parfümöt használnék. - Remélem majd tetszenek a színeik. – ültem le. Én szinte mindig mosolyogtam, hisz úgy tartottam, hogy egy mosoly más napját is feldobhatja. Nem feltétlen a fájdalom elrejtéséül kell ezt használni. - Minden rendben van azért? – kérdeztem meg tőle aggódva egy kicsit. Hisz reméltem, hogy nem volt teljesen maga alatt az utóbbi napokban míg nem leveleztünk. Én magam is próbáltam tényleg kutakodni a dolgok után amit beszéltünk, na meg készültem a vele való találkozásomra. Megrendeltem a Caramel Macchiatot és úgy fordultam vissza hozzá szeretettel teli tekintettel. Néha azt kapom meg olyan vagyok mint egy aggodalmas édesanya, pedig csak segíteni szeretnék és magamat adom. Nem látom értelmét annak, hogy becsapjak másokat bármivel is. Hiszen a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Azt hiszem ezt is leginkább a muglik között hallottam vagy akik abban a világban éltek. Én még a sárvérű megnevezést sem voltam hajlandó a számra venni. Mindenki egyenlő és kész. - Mesélj, mi nyomja a szívedet. Most rögtön tudunk róla beszélni. – mondtam bíztatóan megfogva a kezét. Annyira aranyos és kedves lány, hogy tud ilyen sok rossz dolog történni egyszerre? Olyan jó lenne, ha olykor egy kevés bánatot letudnánk a másikról venni. Csak, hogy ne kelljen annyira szenvednie. Néha ezért örülök a kis közös kapocsnak Aliothal. Hisz azok az emlékek amiket a szeretteinkkel szerzünk, esetleg dolgok.. vagy más nem megfogható, de viselhető ajándékok annyi mindent tudnak segíteni rajtunk. Erőt adnak, egy kis mosolyt. - A bátyád.. hogy van? – kérdeztem meg tőle. Szeretném, ha nem érezné magát elveszettnek. Na meg először szerintem jobb lesz átbeszélni az itt léte okát. Persze, ha szeretné. Figyelmes voltam. Nemsokára meghozták a rendelést is. Azt hiszem tényleg jót fog tenni egy kis csajos összejövetel. Kibeszéljük a problémákat, a fiúkat és úgy mindent. Ami esetleg felgyülemlett bennünk, hisz azt hiszem ezek a kis apró gyötrelmek is segítenek ahhoz, hogy jobban megtudjuk becsülni az érzelmeket, az embereket és a kötelékeket is.
Olyan nehezen vettem rá magam a tegnapi találkozóra, hogy azt hittem sose teszem majd be a lábam a Szent Mungóba. Szerencsére Shanna is az idő tájt látogatta meg a bátyámat, így azért egyszerűbb volt átlépni a küszöböt. Nem is tudom mit képzeltem egyáltalán! Eddig mindig Josh vagy Julie tartott velem, de persze ők most nem értek rá, én meg addig agyaltam Jake látogatásán, hogy a végén hozzá vezetett az út. Azt viszont nem gondoltam át, hogy miként küzdöm le a félelmemet... A valóra vált rémálmaimat... Most viszont az utolsó napomat töltöm London belvárosában, utána hazautazok és hivatalosan is megkezdődik a nyári szünetem. Előtte pedig a már megérdemelt Cafe con Leche, a White Coffeeban. Lábaimat keresztbe téve szürcsölök bele a forró kávéba, mely rögtön átjárja testemet. Hiába kezdődik a melegebb szezon, akkor sem fogok átváltani jegeskávéra. A jegeskávé, nem kávé és kész! Ahogy a csészéből szállingózó forró gőzre meredek, eltűnődök egy pillanatra Rosy-n. Lehet nem is fog eljönni... A leveleiből persze teljesen más szűrődik le, úgyhogy azért még van remény. Tétován pillantok a bejárati ajtó felé. A boltban kellemes kávéillat tölti be a teret, némi frissen sült péksütemény aromájával, melyben érezni lehet a mandulát. Kellemetlen... Allergiás vagyok a mandulára. El is húzom számat, míg ezen időznek gondolataim, s csak akkor rázódok vissza a jelenbe, mikor egy hosszú, vörös lobonc kerül a látóterembe. Vígan felcsapom egy kezemet, hogy feltűnőbb lehessek háztársam számára. -Rosy!- integetek a lánynak csupaszív mosollyal. Ha észrevesz, a szemközti székre bökök, hogy foglaljon helyet, majd az arca elé tolom a menüt. Sejtelemes, ám pajkos szempárral nézek rá.-Isteni kávét főznek itt, mindenképp ki kell próbálnod. Ha édesszájú vagy, a Caramel Macchiatot ajánlom. Igazi desszert!- mosolygom szelíden ezúttal, aztán, hogy ne legyek mégse goromba, felállok helyemről, hogy egy öleléssel üdvözölhessem őt. -Annyira örülök, hogy végre találkozhatunk személyesen is! A leveleid hatalmas erőt adtak, hálával tartozom neked.- engedem el őt és pillantok rá hálásan ragyogó szemekkel.
Zene: You got a friend in Me || A nice start || [You must be registered and logged in to see this link.]
Bár meg nem szédülök, de tényleg meglepetésként ér a tény, hogy igazából nem mentünk sehová. Pedig, ha jobban belegondolok... hétközben csak úgy még sem teheti meg egy sárkány, hogy London felett köröz és leszáll a london Eyera. Elég veszélyes lenne, ha valaki esetleg meglátná. Azonban valahogy az elmúlt percekben erre nem is gondoltam, csak sodródtam az árral és miután Jamesben bízom annak ellenére, amiket az újságok írtak róla, a sárkányban is megbíztam, bár nem tagadom, volt bennem azért egy nagy adag félsz is, hogy mi van akkor, ha rosszul teszem. - Bíztam benned és így benne is... nagyjából, de ezt el ne áruld neki. - mosolyodom el. Persze arra gondolok, hogy azt a részét ne mondja el, hogy csak nagyjából. Nem tudom, hogy a sárkányok mennyire vesznek zokon dolgokat, vagy mennyire sértődősek. Attól, hogy idős lehet az, aki itt volt most a tetőn még egyáltalán nem biztos, hogy nem orrolna meg, ha megtudná, hogy azért csak volt bennem egy adagnyi félelem. - Az jó lenne, legalább tudnám, hogy jól vagy. - igen ez azért fontos. Tudom, hogy amiket csinál nem feltétlenül jó dolgok és félek attól is, ami mindennek a következménye lehet, a változástól, de mégis jól esnek a beszélgetéseink és egyszerűen jól érzem magamat a közelében. Olyan... más, mint az unalmas hétköznapok a Minisztériumban, ahol még a híreket is csak szűrőn át kapjuk meg. Azért egy mosolyt csal az arcomra az illedelmes kézcsók, de egy pillanat múlva már csak a hűlt helyét látom. Nem tudom, hogy mennyire butaság ez, de miért ne találkozhaték egy baráttal időnként? Még ha azt a barátot keresik is az aurorok... Tudom, hogy nem ez életem legjobb ötlete, de mégis úgy érzem, hogy szükségem van rá. Egy kicsit többé válok ezáltal én is. Igaza volt talán megtehetném, hogy megpróbálok előre lépni, de nem tudom hogyan, főleg a jelenlegi fejetlenségben, ami a Minisztériumban zajlik. Az emberek lelkébe lassan beférkőzik a félelem, ahogyan egyre többen kerülnek a Szent Mungóba az aurorok közül és ez teljesen érthető.
//Köszönöm az újabb fejezetet! Menő volt a sárkány! //
A sárkány után nézek még pár pillantig, s odalépek a vélához, hogy ha netán megszédülne itt az épület tetején, akkor nehogy letántorodjon innen. Le is hoppanálok vele a kávézó mögötti kis utcába, hogy bólintsak, mindez csupán a fejében történt meg, még ha impozáns is lett volna, hogy Adalina a hátára engedi. Ahhoz azért lényegesen nagy bizalom kellett volna, ám a nőstény tűzokádó nyilván már azt is értékelte, hogy a véla képes lett volna az életét kockáztatni, mind vacsoraként, mint pedig sárkánylovasként, akit bármikor levethet a hátáról. – Végig. Biztonságban voltál. – És így is van, vagyunk már annyira jó barátságban a sárkánnyal, hogy akit bemutatok neki, azt lehet, hogy így kifaggatja, de sosem bántaná. Fleur élete olyan nyomorúságos, de legalább nincsen senki újtában. Én sem akartam veszélybe sodorni, és még most is a saját dolgommal foglalkoznék, ha azok, akiket megbíztam a megfigyelésével, nem jelentették volna, hogy mintha.. engem várna. Valóban így lenne? Miért pont engem? Ennyire rideg a házassága? Amit iránta érzek, az csupán egy plátói, szinte művészies romantika, látom a véla felmenőin túl, hogy mennyit ér, de ha egy házasságban csücsül, akkor azért van ott, mert ott akar lenni. Az én életemben viszont nincsenek jelen nők, a tervek most valahogy fontosabbak. Alaric és a furcsa sakkjátszmája még számomra is érthetetlen, Annabelle is teljességgel kiszámíthatatlan, én meg egy véla társaságában múlatom az időt. – Hogyne. Tudok vigyázni magamra. És rád is. Csak nem akartalak kiszakítani a közegedből. Találkozzunk akkor rendszeresen. Ritkán, de rendszeresen. Két hét múlva az ebédidődben? – Nem sok, de legalább valami. Ha beszélgetnénk, ha látni akarnánk egymást, legalább tartalmas órácska lesz. Addig pedig én magam is elgondolkozom azokon, amit mondott. A saját világrendemet egy olyan szűrőn át látom, amely valóban elég szűk, az érvei viszont most más megvilágításba is tették. A férje egy igazi sótlan alak, nem lenne mellette a helye, főleg hogy semmi nem érdekli, csak hogy a gringottsi koboldoknak ugráljon. Ha kap maga mellé valami csinos titkárnőt, hát ki tudja, hogy a minisztériumban ücsörgő vélát mennyire fogja megbántani vele. Végül adok egy gyors kézcsókot, és már el is hoppanálok.
Azért újfent kell pislognom párat, amikor hirtelen már megint a tetőn vagyok. A sárkány már nem szólal meg újra, csak egyszerűen elszáll a szélben és eltűnik végül London felett, mintha eddig nem olyan lett volna tényleg az egész, mint valami vallatás, vagy hasonló. Azért kell vennem pár jó nagy levegőt, hogy sikerüljön magamhoz térnem. Nem kifejezetten erre számítottam, amikor nap-nap után elnéztem erre hátha sikerül belefutnom Jamesbe. Nem terveztem a mai napra, hogy találkozni fogok egy sárkánnyal azért lássuk be, szóval kelleni fog egy kis idő, amíg rendesen összeszedem majd magam. - Akkor végig... itt voltunk? - még meg is fordulok a tengelyem körül, mintha attól nem lenne egyértelmű, amit mondott. De hát olyan valóságos volt! Éreztem a szelet és a látvány odafentről... de az alapján, amit James mond úgy tűnik, hogy mindez nem történt meg ténylegesen. Kissé elpirulok, ahogyan tudatosul bennem a tény, hogy elhittem valamit, ami igazából meg sem történt. Olyan butának érzem magamat, ezek szerint James nem sokat hallott az egészből, ő csak annyit látott, hogy lefagyok. - Te nem, csak egy kicsit ő... Akkor rendben leszel? - kérdezem meg óvatosan, hiszen sejtelmem sincs, hogy milyen lehet olyan életet élni, amiben folyton rejtőzködnie kell és nem teheti azt, amit szeretne. Azt legalább tudom, hogy nem rossz ember, azaz nem tett csak úgy kedvtelésből rossz dolgokat, még ha más is azért az értékítéletünk, de valahogy annak ellenére, hogy kellene, ez még sem végzi ki az iránta érzett szimpátiámat, vagy akármi is ez. Azért a szavaira még így is aggodalommal teli a tekintetem. A varázsvilág leleplezése... olyan félelmetesen hangzik és ő olyan magától értetődő könnyedséggel beszél róla. Irigylem érte. - Igen az jó lenne, legalább tudnám, hogy jól vagy. Ugyanitt? Vagy... hol biztonságosabb neked? - végülis nincs gyakran kötött programom és azért a szüneteimben könnyedén eljöhetek a Minisztériumból, főleg ha nem gyakran teszem akkor nem fog feltűnni snekinek sem. Az, hogy én magam érzek-e a miatt valami furcsát, hogy ezek tényleg afféle titkos találkák, mint valami randevú, ez már más kérdés. Ezen egyelőre nem gondolkodom. Annak örülök, hogy jól van és remélem, hogy ez így is marad. Zaklatott lehet most így élnie, gondolom nem tehet akármit, ha egyszer keresik őt és azt a nőt, aki már több aurort is a Szent Mungóba jutottatott.
Fleur a következő pillanatban ismét az épület tetején találja magát, szinte ugyanabban a pózban, ahogyan hagytam, mielőtt a sárkány elé járult volna. Adalina még vet egy lusta pillantást a kettősre, s felemelkedve elrepül a város felett a lenyugvó nap irányába. Ezt a pillantot választom, felállok, s odalépek a vélához. – Gondolom a fejedbe mászott. Csak alig pár pillanat volt, rendesen ledermedtél. – Mosolyodom el, ám mivel a nőnek hajaszála sem görbölt, nem érzem magát bűnösnek ebben. Annyi történhetett, hogy bemutattam a nőt a sárkánynak, aki téren és időn keresztül megfagyasztotta a pillanatot, végigjárta Fleur lelkét, noha csak a felszínt, az apró titkok nem érdekelték. És talán ezért lehetett, hogy a vízióban nem mentem velük, a sárkány a környezetet nem befolyásolta. Megtudta amit akart, hogy a nő és a maga fajta halandók hogyan vélekednek a létezésről. Utánanm után ez egy újabb szelet volt a tortából. – Lassan vissza kéne menned, mielőtt hiányolni kezdedének. Örülök, hogy láttalak. Remélem nem hoztam rád a frászt. – Derűs a pillantásom, s a nő kezét megfogva már a kávézó mögötti kis utcában vagyunk, itt engedem csak el. Talán más oldalon harcolunk jelenleg, ettől mégis lehetünk barátok. Több nem valószinű, hiszen Fleur hűséges alkat, én pedig ősi kódexekben hiszek. Aztán ki tudja, a véla mintha már megremegett volna a jelenlétemben. Nem vagyunk már gyerekek, de talán ez túl drámai változás lenne az életében. – A muglik még nem tudnak rólam, én pedig nem a körözésem kapcsán akarok a pillantásuk keressztüzébe kerülni. A varázsvilág leleplezésének nem ez a módja. Van kedved legközelebb.. megbeszélt időben találkozni? – Nem mondom ki, hogy mindez randevú lenne, amolyan titkos találka, leginkább továbbra is a vélemények ütköztetése. Csupán nem akarom, hogy Fleur aggódjon miattam. Ha netán úgy hozná a helyzet, hogy nem tudok elmenni a találkozónkra, akkor már tudhatja, hogy baj van, de addig feleslegesen ne gyötrődjön miattam.
Azért mégis csak egy sárkányról van szó. Nem mondom, hogy félek, de nem viseltethetek úgy felé, mintha ember lenne. Nagyobb nálam nem is kevéssel és veszélyesebb is, még ha úgy is tűnik, hogy nem kell tartanom tőle. Főleg, hogy kissé lekezelőnek is tűnik ezzel a megjegyzéssel. De akkor mit akar tőlem, miért faggat, ha egyébként sem különösebben érdekli mi van James és köztem? Azaz mégis mi lenne? Barátok vagyunk, hiszen nekem férjem van. Automatikusan a gyűrűmre siklik a hüvelyujjam, mintha azzal, hogy hozzáérek mindig megerősítést nyernék, hogy nem csinálhatok semmi butaságot. Bár akkor talán már itt sem kellene lennem olyasvalakivel, aki az újságok szerint gazember és az aurorok legszívesebben az Azkabanba zárnák azonnal. - Oh nem dehogy gondolom, hogy nem vagyok elegen, de az emberek sokan vannak. Ne haragudj, igazán nem biztos, hogy jól látom. - én csak a magam látásmódját ismerem, azt hogy én magam biztosan félnék egy olyan világban, ahol a muglik tudják, hogy ki és mi vagyok. Ki tudja, hogyan állnának hozzám, főképp,hogy véla vagyok, ha csak részben is. Egy mugli másképp nézne rám és ki tudja, hogy onnantól egy mugli nő nem utálna csak azért, mert a párja észrevesz az utcán. Jamesre azért vetek még egy pillantást, mielőtt felülnék a sárkány hátára. Ha újra kettesben leszünk nem fogom neki ezt a mélyvizet megköszönni, főleg hogy semmit nem tett hozzá. Csak ott a sok kérdés a fejemben felé azok alapján, amiket a sárkány mondott, de közben ő nem tett hozzá semmit, most pedig csak úgy elenged vele. Gondolom ez a bizalom jele, de én attól még nem feltétlenül bízom egy sárkányban, még ha magától a repüléstől nem is félek. - Csodás lehet mindig innen fentről látni a várost... - azért mégis csak elámulok a látványon egészen addig, amíg meg nem érkezünk a céloz és meg nem állunk az óriáskeréknél, ahol aztán kiszállok, ő pedig egy pillanat múlva már emberi alakban áll meg előttem. A kérdés viszont belém folytja a szót. Mégis mi lenne erre a jó válasz? - Öt év hosszú idő... - kezdek bele bár valahogy úgy sejtem, hogy nem valami kitérő választ szeretne tőlem hallani, hanem normálisat, amivel felelek a kérdésére. - Ha őszinte akarok lenni az, ahogyan látom magam nem tetszik. - folytatom végül őszintén sóhajtva egyet immár lelülve a kabinban és letekintve a városra. Ebből azért sejthető, hogy nem vagyok elégedett a jelenlegi életemmel, ami persze abból is elég egyértelmű, hogy itt vagyok most és nem siettem vissza a munkámhoz, ami már így is elég nagy gond, mert lassan el fogok késni. Egy ebédszünet azért nem tarthat ilyen sokáig, de igazából kezdem elveszíteni az időérzékemet, és nem is tudom pontosan, hogy mikor kellene visszamennem és a legrosszabb, hogy nem is zavar, ha mégis csak elkésem.
Fleur talán jól látja, hiszen James szüleiről eddig nem esett túl sok szó, a sárkány pedig főleg a női hangja miatt éppen olyan hangulatot kölcsönös a jelenetnek, mint a fia szívét átvenni kívánó anya áldásának kérése. Ám talán erről nincsen szó, Adalina bölcs ugyan, de csupán felszínesen folyik bele az emberek ügyeibe, az információ az, amiről leginkább tudni akar. James nem szólal meg, ám láthatóan mulattatja, hogy a véla ennyire bizonytalan, noha már számtalanszor kellett bizonyítania, hogy nem csak egy szép nő. Évek óta íróasztal mögé van kényszerülve, ezúttal mégis ki kell állnia magáért. Ám Fleur rosszul látja, a gigantikus méret, és a gyilkos fogak közepette Adalina nem tűnik olyannak, aki bántani akarná. – Ugyan, ez rátok tartozik gyermek. Hasztalan vesszőfutásotok az érzelmekkel nekem mit sem számít. – Mintha csilingelő kacaj hallatszódna Fluer fejében, James ebből nem érzékel semmit, de mivel tudja, hogy a kettős most mentálisan kommunikál, oda sem figyel, csak néha int, hogy Fleur-nek nem kell beszélnie, elég gondolnia arra, amit mond. Kifürkészhetetlen tekintete nem ad választ arra, hogy mi zajlik a fejében, hiszen ha ez csupán két beszélgetés volt, leginkább a világot érinti, meg a művészetek. A romantikát ügyesen elkerülték, mégis volt az egésznek egyfajta alig titkolt barátiasan vágyakozó volt mindez, most pedig, hogy Fleurnek férje is van, immár csak baráti. Vagy mégsem? A nő olyan zavart, a gyűrűjével babrált, ám erre James sosem épített. Mindenkinek a saját döntése, hogy mit lép meg, ezt nem lehet erőltetni. Na de vissza a sárkányhoz, aki láthatóan mindössze egy nemtelen bölcsként ítéli meg őket, noha a hangja és a neve alapján nőstény. – Túlerő? Gondolod, hogy én vagyok az egyetlen? Különben pedig bármennyire is különös lehet számodra, Delaurt leánya, a vérontást kerüljük, s hogy káoszba fulladjon a világ. – Ez talán kissé ellentétes azzal, amit James mond, mert ott megvan a lehetőség arra, hogy a varázsvilág felfedésével anarchia törhet ki, ám a férfi oly magabiztos, mintha kész tervei lennének. Ezt azonban most nem lehet ütköztetni, mert James marad a helyén, Fleur pedig fel tud mászni, s be tudja szívjazni magát. A kengyelbe illeszti a lábát, s meglódul alatta a világ. A szél immár orkánként csap a hajába, egyből érzi, hogy a fenti hideg levegő csípi a szemét, ám mindössze alig egy perc alatt ez megszokható, s onnantól már csupán az adrenalin löket marad. Sosem volt még ilyen magasan, még a tusán sem, de szerencsére valóban elkerüli a tériszony. Adalina nem kezd el dugóhúzót forogni, még csak zuhanórepülést sem hajt végre, hogy halálra rémítse a nőt. Lustán, láthatatlanul szárnyalja be Londont, kezdve a Towerrel, a Big Bennel, és hogy ne maradjon ki látványosságként a London Eye sem. Mivel az óriáskerék most nincsen működésben, egy fenti kocsi mellé száll, hogy Fluer kényelmesen át tudjon csüccsenni, s a következő pillanatban már egy vele nagyjából hasonló korú nő foglal helyet. Adalina emberi alakjában is fennséges, immár meg is szólal, a hangja viszont ugyanaz. – És hogy látod magadat öt év múlva leány? – A stílusa mit sem változik, filozófikus, de lényegre törő. A térde alatt átkulcsolja a lábát az ujjaival, hófehér kosztümöt, s hozzá illő nadrágot visel, magassaarkú cipővel.
Kicsit olyan fura érzésem van, mintha James épp a családjának mutatna be és bizonyítanom kell, hogy elfogadjanak, azaz jelen esetben egy sárkány elfogadjon. Azért remélem, hogy ha esetleg nem vagyok neki szimpatikus akkor nem az lesz a jussom, hogy egyszeriben ketté harap és lenyel. Azért igen roppant méreteket ölt a sárkány és azt hiszem igen balga lenne az, akiben egy cseppnyi félsz se lenne vele szemben. Lehet, hogy boszorkány vagyok, de őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy ilyen közelségből sok esélyem lenne ellene még akkor sem, ha már harcoltam sárkánnyal a Trimagus Tusán és akkor bizony sikerült megszereznem a tojást még ha nem is volt éppenséggel könnyű feladat. - Azt hiszem ezt tőle kellene megkérdezned. Én nem látok a fejébe. - azért persze akaratlanul is James irányába pillantok, aki láthatóan kényelmesen elücsörög az épület szélén és úgy fest nem nagyon akar belefolyni a társalgásba a sárkánnyal. Azt viszont tényleg nem tudhatom, hogy miért is vagyok számára fontos, hiszen egyszer találkoztunk évekkel ezelőtt, azóta pedig egyszer újfent itt Londonban, de úgy tűnik, hogy számára is értékes volt az a találkozás. És persze már azt is tudom, hogy nem önszántából nem keresett a kávézásunk után többet. - Oh hát persze erős vagy és hatalmas, de a túlerő... Pont azért félhetnél tőlük, mert rettegnek és a rettegés sosem szül ésszerű lépést. - mondom óvatosan, bár eszem ágában sincs vitába keveredni egy sárkánnyal. Én sem vagyok gyáva, de mégis ijesztőnek tűnik egy olyan világ, ahol a muglik mindent tudnak rólunk. Egyáltalán nem lennének mindenkivel szemben gyanakvóak onnantól? Vagy lajstromba vennék azokat, akik varázshasználók, hogy tisztában legyenek vele kitől mit várhatnak? Egyik se hangzik valami jól és számomra valahogy nem kecsegtet boldog jövőképpel. Lehetséges, hogy így rejtőzködnünk kell, de legalább nyugodt az életünk. Az azért jócskán meglep, hogy felajánlja a lehetőséget, hogy üljek a hátára. Nem is tudom, hogy hirtelen mi lenne a megfelelő reakció, de az biztos, hogy nemet nem lenne okos ötlet mondani. Szerencse, hogy nem vagyok tériszonyos, az most nem lenne hasznos. - James? - azért itt már a férfi felé pillantok, hogy akkor most ő is jön-e vajon, vagy csak én leszek a szerencsés? Azt tudom, hogy ő már gyakorlott, de azért kár lenne tagadni, hogy van bennem egy kis félsz, hogy most hirtelen felüljek egy ismeretlen sárkány hátára és menjek vele egy kört. James ismeri, bízik benne, tehát gondolom nem dobna le London felett a hátáról mindegy kedvtelésből, de azért mégis csak elég magasan leszünk, ha felemelkedik és nekem nincs ebben gyakorlatom. Természetesen, ha James nem reagál, vagy csak biccent, hogy menjek, akkor nem akadékoskodom - nem is mernék - csak felmászok a nyeregbe és jó erősen kapaszkodom, ha tényleg feltalálnánk szállni.
Fleur és James még kicsit beszélgetnek, hogy aztán a fiatal nő szembesüljön a sárkány gigantikus méreteivel. A nőstény tűzokádó nem úgy tűnik, mintha vélahúsra lenne éhes, a tekintete mégis egy ragadozó hüllőé. Fleur azonban erősebb akarattal rendelkezik, mint hogy urrá legyen rajta a sárkányiszony. Így átlát azon, hogy Adalina szeme bár kígyószerű, mégis, komolyabb bölcsességet sugároz, mint egy életét végigélt vénség. A mozgása ugyan nagyban hasonlít egy roppant saséhoz, ám a gesztusai már-már embereik. Résnyire nyitott szájában a tűhegyes agyarak nagyobbak, mint a nő állva, ám úgysem a hangja az, ami eljut Fleur elméjébe, csupán a mentális szavai. Aprót bólint, hogy elfogadta a köszöntést. James mosolyogva biccent, ő most nem folyik bele a társalgásba, sőt, le is ül a tető korlátjára, köpenyébe belekap a szél, helyette viszont a sárkány válaszol. – Másról sem beszél gyermek. Mitől vagy a szívének oly különleges? – Kérdezi lágy dallammal a hangjában, mint egy anya a fia választottjától, noha itt tlaán nem erről van szó, s nem is követelőző faggatás mindez. – Félni? Úgy véled leány, hogy nekem van félnivalóm? Nem ismerem ezt az érzést. Mások ellenben rettegnének tőlem, tőlünk. Fejet hajtottunk, noha James, s a hozzá hasonló szerint nem kéne bújdosnunk. Jőjj! – Parancsolja, s roppant tagjait kissé lejebb engedi, Fleur pedig látja, hogy a sárkány tüskés nyaka mögött nyereg és lábnak való kantárszár van felszíjazva. Egyértelműen az az elvárás, hogy a véla felüljön. Az más kérdés, hogy miért? Talán Adalina jobban érzi magát a levegőben? James arca kifürkészhetetlen, türelmesen ücsörög.
Tudom én valahol a lelkem mélyén, hogy nem kellene itt lennem, de van amikor a rációval szembe mennek az érzések és ezúttal nem tudtam tenni ellenük. Véla vér csörgedezik az ereimben és még francia is vagyok. Ez a kettő nem pont a legjobb kombináció, ha azt akarja az ember, hogy az esze legyen a dominánk. Nem gondolok arra, hogy mit jelent pontosan az itt létem, félek az csak összezavarna, inkább csak örülök neki, hogy jól van és hogy bár az újságok gonosztevőnek állítják be, még sem az, csak másképp értelmez bizonyos dolgokat, mint a többség. - Változást. A változás néha nagyon félelmetes James, főleg ha nem tudjuk, hogy pontosan mit is jelent. - mert hát sosem tudhatjuk a muglik ténylegesen hogyan reagálnának arra, ha egyszer csak mindent megtudnának. Számomra félelmetesebb arra gondolni, hogy az utcán bárki gyűlölettel, vagy félve nézhet rám, mint az hogy titkolózni kell és rejtőzködni. Értem én, amit James mond és nem mondom, hogy égbekiáltó marhaság, de nem tudom átérezni a vágyát, hogy minden másképp működjön. - Oh igen, a tusa! - mosolyodom el felidézve az évekkel ezelőtti emléket. Gyakorlatilag kiszöktem akkor este, hiszen nem örültek volna neki, ha a Bauxbatons bajnoka csak úgy azt csinál, amit akar. Akkor még fiatalabb voltam jóval, egyszerű diák, még ha igen tehetséges is, de akkor sem tehettem azt, amit akartam és főleg nem akkor, amikor akartam. - Ez megnyugtató. Bár nem mintha ettől nem tudna széttépni kedvtelésből. - nevetem el magamat a válasza hallatán, bár azért nem mondom, hogy nincs bennem egy cseppnyi félsz sem. Amikor legutóbb sárkánnyal találkoztam, épp a tusán, akkor elég heves küzdelmet folytattam vele, hogy megszerezzem az aranytojást. Nem mondanám, hogy békés és kellemes emlék lenne. Így aztán, amikor már a tetőn vagyunk rendesen elkerekedik a szemem a méretes sárkány láttán. Nem mondom, hogy mindjárt inamba száll a bátorságom, de azért kissé remegnek a lábaim. Az mégis segít, amikor meghallom a lágy női hangot a fejemben. Azért, ha bölcs és beszél, akkor még sem fog talán itt helyben ketté tépni csak úgy kedvtelésből. - Üdvözöllek Adalina! - kicsit még meg is hajolok. Sejtelmem sincs hogyan kell viseltetni egy beszélő sárkány irányába, úgyhogy jobb az elővigyázatosság a már említett ketté tépés elkerülése végett. - Szóval sokat meséltél rólam? - kapok azért az elejtett szavakon és leplezetlen mosollyal pillantok James felé. Nem tehetek róla, de ez akkor is jó érzéssel tölt el. - Szóval te is úgy véled, hogy jobb világ lenne, ha mindenki mindent tudna? Nem... félsz? - fordulok újra a sárkány felé, aki elég idős lehet hozzám képest, így talán a kérdésem számára tényleg gyermeki lehet. Lássuk be a sárkányok okkal rejtőznek, kétlem, hogy ha felbukkana egy a muglik nem akarnák inkább elkapni vagy lelőni, mint hogy beszélgessenek vele.
Az az érdekes, hogy nem mérlegel, hanem hisz nekem. Találkozni akart, aggódott értem, s tudni akarta, hogy a pár évvel ezelőtti beszélgetésünk bennem is olyan mély barátságot ébresztett, mint benne. Igen, barátságról van szó, noha férfi s nő között ez aligha lehet működőképes, én mégis tiszteletben tartom, hogy házas. Egykor örök szerelmet esküdött a férjének, nem várhatott rám, hiszen eltűntem, és különben is, egy fellobbanó láng nem tarthat évekig, ha nem táplálja más, csak a várakozás. – Valóban mások az eszközeim, mint ami az elvárt. A törvények.. nos sokaknak irányt mutatnak, én mégis úgy hiszem, hogy ha valódi változást akarunk, akkor el kell engedni, ami már elavult. – Nem gondolom, hogy pusztán ezért terrorista lennék, hiszen sosem volt a félelemkeltés a célom. Fleur szerencsére nem tud róla, hogy amikor az a lebegő piramis dolog befuccsolt, véres harcokba keveredtem, nem csoda, hogy a körém gyűlő sötét alakokkal nem tudtam közös nevezőre, és végül el kellett pusztítanom őket. Sheska még időben felismerte, hogy nem kell ártanunk egymásnak, ám az utolsót, azt a Raziel nevezetűt is darabokra szedtem. Nem hiszem, hogy erre érti Fleur, hogy bántottam-e másokat. Be akartam vonni őket a terveimbe, de meg volt a kockázata, ha törvényen kívüliekkel kezd az ember, Raziel ráadásul egykor a nagyúr embere volt. Jobb nélküle a világ. – Az is. Ezeken a meséken nőttem fel. Amikor megismertelek, már akkor is ezt kutattam. A trimágus tusán is ott voltak a sárkányok. Azok miatt érkeztem oda. – Az más kérdés, hogy Fleurt is ott találtam, aki alaposan elvonta a figyelmemet, de talán csak egyetlen éjszakára, egy véget nem érő beszélgetésre, amelyben feltártuk egymásnak a lelkünket. – Kétlem, hogy megenne. A vélahús köztudottan rágós, és nehezen emészthető. – Nevetek rá, s a kezemet nyújtom. Az asztalra dobom a kávéink árát, aztán a mosdó felé húzom, ahonnan elhoppanálunk. Fleur észreveheti, hogy a halálfalók füstös eltűnését használom, tehát nem voltam, s nem is leszek Voldemort szolgája. Fent a toronyház tetején elsőre még nem látni semmit, ám a pálcám egyetlen villanására megvilágosodik Fleur számára, hogy ott egy mágikus burok alatt várakozik szépen elnyúlva a gigászi méretű északi tűzsárkány. A vörös pikkelyes test akkor mint egy nagyobbacska vitorlás hajú. A sárkány szájában egy ökrös szekér is simán elférne. Fent belekap egy kicsit a hajunkba a szél, s a sárkány is felemeli a pofáját. Sárga hüllőszemeiből végtelen bölcsesség sugárzik. ~Ez az a gyermek, akiről oly sokat beszéltél James?~ - Hallja Fleur a fejében a hangot, női, kortalan, de mégis oly dallamos, már-már régiesen tagolt szavak. A sárkány szája nem mozog, mentálisan kommunikál, de nekem közölhetően Fleur is hallja. – Már nem gyermek Adalina. És nem is olyan sokat. – Legyintek atyaian, de közben frászt kapok, hogy így lebuktatott. Mindenesetre Adalina kiváncsian méregeti a vélát, de nem moccan.
Ebbe igazából bele sem gondolok, hogy az én érdekemben nem mondott el nekem többet és azért titkolózott. Egyszerűen csak azt hittem, hogy szimplán nem akart beavatni. Botorság igazából, hiszen régen épp csak egyszer találkoztunk, itt Londonban is csak egy kávézásról volt szó, miért is akart volna előttem titkolózni? Eddig sem merült fel, hogy le akart volna venni a lábamról, hiszen tisztában van vele, hogy férjnél vagyok. - De nem tennéd csak úgy, nekem ez elég. - értem, amit mond és tisztelem, hogy nem próbál mellébeszélni. Tehát tett már az én szememben legalábbis biztosan rossz dolgokat, viszont nem azért, mert szimplán gonosz, hanem azért, mert kénytelen volt, vagy meg kellett védenie magát és ezt így el tudom fogadni. Nem mondom, hogy megértem teljesen, vagy egyetértek vele, hogy az ember bizonyos helyzetekben bármit meg kell, hogy tegyen, de... elítélni nem tudom. Hallottam azért már pletykákat a Minisztériumban aurori túlkapásról is, úgyhogy semmi sem csak fekete és fehér. - Együtt... ez olyan mesebelinek hangzik. - azt hiszem értem, amit szeretne és azt is, amit sokan szeretnének, de mégis nem tudom, hogy tényleg működne-e egy ilyen világ. Valahogy félelmetesnek hangzik, hogy a muglik hirtelen mindent megtudjanak rólunk. Lehetetlennek érzem, hogy csak úgy elszálljon London felett egy sárkány, hogy mindenki látja és hogy nem ijednének meg tőle az emberek, vagy akarnák bántani csak, mert félnek tőle. - Egy sárkány? Odafent? - kerekedik el a szemem. Azért ez egyáltalán nem valami apróság. Ezek szerint James afféle lovak, aki nem sárkányokat öl, hanem képes őket irányítani, vagy... legalábbis kezelni? Nem, nem gondoltam volna róla. Tényleg mesebelin hangzik, főleg hogy még én magam is tartok a sárkányoktól, hogyan is várhatnánk a mugliktól, hogy ne így legyenek vele. - Jól van... de ha felfalatsz vele nagyon mérges leszek! - mosolyodom el, bár a viccelődéssel ezúttal azért látszik, hogy egy kis félszt próbálok leplezni. Gondolom akkor fizetünk és utána jöhet a tető. Tehát egy sárkány! Végülis megértem, ha ők sem akarnak rejtőzni örökké, de lássuk be volt idő, amikor a sárkányok nem csak mesebeli lények voltak. Ahogyan mondta a lovag kor, de akkor a sárknyok ellenségek voltak az emberek számára, vadásztak rájuk. Nem hiszem, hogy ezt szeretnék újra, vagy egyáltalán mennyi esély lenne rá, hogy nem így lesz?
Azt látom, hogy mennyire aggódott értem, én pont így vagyok vele. Ám míg ő tudni akarta, hogy mi van velem, én szimplán biztonságban akartam tudni, és hogy le tudja tagadni, ne kelljen hazudnia, ha mégis kivallatnák, hiszen így nem látott, nem tudott rólam semmit. Nem is attól féltem, hogy meggyűlölne, ha megtudná az igazat. Inkább azt, hogy esetleg megértene. Így is komoly már köztünk a kötődés, de ő arra hivatott, hogy szép, békés élete legyen, ne olyan zaklatott, mint nekem. Ha ismer, és velem tölti az idejét, sosem lehet teljesen nyugodt, hogy milyen események forgatagába kénytelen belesüppedni. - Az elmúlt hónapokban történesen nem. Ám mint mondtam, attól még ha valaki megtámad, vagy el akarom érni a céljaimat, kénytelen vagyok harcba bocsájtkozni, akár súlyosan megsebesíteni másokat. – Azért teljesen szent nem vagyok, kár is ezt hinnie. Amikor el kellett terjeszteni a mágiát a világon, igenis észlelték aurorok az anomáliákat, ránk találtak, és ott bizony folyt vér, noha én természetemből fakadóan nem vagyok olyan, aki élvezettel kínoz másokat. Ám a célokat egyszerűen valósítottam meg, halálos áldozatok tudtommal nem voltak. - Igen, egy ősi varázstárgy, még az ókorból. Pandora nagyhatalmú boszorkány volt, de úgy vélte, el kell rejteni a világ elől a mágiát, ezért szimbólikusan bezárta egy szelencébe. Ha kinyílik, mindenki megtudja. Hát kinyitotta. Az emberiségnek szüksége van arra, hogy lássa a csodát, és hogy együtt fogjunk össze. – Rázom a fejemet, hiszen nem lehet kizárni a muglikat, mintha egy másik bolygón élnének. Sokan így is megtudják, amikor a gyerekük varázslatos képességeket mutat, vagy amikor hozzámennek egy varázstudóhoz, de az örökös titkolózás gyenge pontokat okoz. Nem csupán Grindelwald, vagy a Testvériség tud felemelkedni, ha végre nem lesznek határok. A muglik is tanulhatnak a varázstudókról, a kviblik végre nem lesznek lenézve, és tulajdonképpen bizonyos képesésgeket még a varázstalanok is elsajítáthatnak. Lepillantok az összekulcsolt kezünkre, Fleur mindig olyan nyugtalan, ha a házasságára gondol, ez látszik rajta, de én nem lehetek önző, hogy úgy véljem, én tudom, hogy mi a jó neki, éppen ezért is jöttem ide, hogy tisztázzam a kettőnk kételyeit. – Az újságokban kész terroristának állítanak be, holott.. Én egy sárkánytól tanultam ősi mágiákat, azt, hogy mi az igazi bölcsesség. Egykor sárkányok és lovagok népesítették be a világot, ez mind nem mese. Én is ezen kódexekre esküdtem fel. Megtanultam megvédeni az elmémet, ezért sem hat rám a vonzerőd. – Mosolyodom el, hiszen bizonyos mértékben véla, én pedig máshogyan vonzódom hozzá, nem a kisugárzása miatt. – Ha nincs más dolgunk, megmutathatom neked őt, meg a pálcélzatot. – Mintha a fejünk fölé intenék, de Fleur sejtheti, hogy ha akarja, hoppanálni fogunk, méghozzá a toronyház tetejére, aminek az aljában van a White Coffee.
Olyan könnyeden és lazán kezeli ezt, mintha nem aurorok üldöznék és ki tudja, hogy mi lenne, ha el is kapnák. Persze tudom, ha idegeskedsz valamin az még nem oldja meg a gondodat, tehát könnyebb ha lazán kezeled, de nekem ez biztos, hogy nem menne. Persze én nem is ő vagyok, ő eddig is másképp állt az élethez, mint én, még ha akadnak is dolgok, amikben hasonlítunk egymásra. - Nem akartál bevonni... ez kedves, köszönöm! Akkor ugye... ugye nem öltél meg senkit? - értem, amit mond, hogy nem csak azt kereshetik, aki ténylegesen komoly bűnt követett el, de mégis jó lenne hallani, hogy senkinek se ártott. Na persze mondhatja azt őszintén, hogy senkit se ölt meg, majd derülhet ki, hogy tett olyat, aminek a következtében haltak meg emberek, de... Nem akarom elítélni, mégis jobban érezném magamat, ha azt mondaná, hogy nem ártott senkinek. Ha pusztán csak a rendszer ellensége az más, azt könnyebben el tudom fogadni, hiszen én képtelen lennék bárkinek is ártani. Nem tudom hogyan néznék rá innentől, ha kiderülne, hogy ő is úgy vélekedik, hogy a nagyobb jó érdekében bármit lehet. - Pandora szelencéje? Az volt ott a temetőben? Arról pusmognak a Minisztériumban? - mert persze az újságok nem írták meg, egy szót se írtak pontos részletekről, de hát elég sok szemtanú volt, akik látták, hogy az a nő kinyitott egy ládát és azóta a feje tetejére állt a világ még az átlagosnál is jobban. - Tehát azt teszed, ami úgy véled, hogy jó. - bólintok végül, bár még nem tudom, hogy ez mit is jelent pontosan, hiszen én sosem gondoltam úgy, hogy rendben lenne leleplezni a varázsvilágot. Félelmetesnek tűnik, hogy akárki tudja, hogy mire vagyunk képesek. Nem tudom, hogy képesek lennének-e kezelni. A kezemet nem húzom el, valahogy eszembe sem jut, pedig tudom mélyen, hogy illene. Mégis csak ott a gyűrű a kezemen, de egy barát is megfoghatja a kezedet nem? Nem csak akkor teheted ezt, ha az illetőhöz komolyan érzelmek fűznek. Jameshez peditg köt valami, magam sem tudom, hogy micsoda pontosan, de akkor is így van. - Ha úgy érezném, nem lennék itt. Tudni akartam, hogy jól vagy és azt is hogy, amit mondanak rólad abból mennyi igaz. - sóhajtok egyet, hiszen igen talán nem kellene itt lennem, de mégis itt vagyok és talán jobb, ha nem gondolom át jobban a pontos okait. - Szerinted tényleg működne egy olyan világ? Ahol ők... mindent tudnak rólunk? - ez egy mugli környék, ezért akaratlanul is lehalkítom a hangomat. Érezheti a szavaimból, hogy bennem rengeteg a kétség, sőt talán a félelem is. Főleg úgy, hogy én magam nem is vagyok teljesen ember, hiszen véla felmenőim is akadnak. Nem tudom, hogy ezt az emberek hogyan kezelnék. Mások vagyunk és kisebbségben vagyunk mások, még ha talán erősebbek is náluk, de mégis nem tudom, hogyan kerülhetne minden napvilágra úgy, hogy ne legyen belőle valami csúnya, nagyon csúnya dolog.
Nem akarom szándékosan zavarba hozni. A látszat ellenére valóban érdekel a muglik világába, én magam is művészlélek vagyok, nagyjából a festészeten a szobrászatig mindent ki szoktam próbálni, így nincsen a mozdulataimban semmi olyan álszent, csábos pillantás, Fleur viszont mindig is érdekelt. A lelke, a gondolatai, de azt sem tagadhatom, hogy oda vagyok ezért a francia vonásokért. Az, hogy véla vér is van benne, rám kevésbé hat, sárkánnyal foglalkozom, megtanultam már kizárni az elme trükkjeit. Csak mert olyan kisugárzása van, hogy a legtöbbekben vágyat kelt, nálam valódi vonzalom, és ezt éreztettem is vele, noha inkább baráti minőségben beszélgettünk. Most osztatlan figyelmemet élvezi, csak nagy ritkán pillantok körbe, hogy ne előtte vigyenek el bilincsben. Komolyan gondoltam, hogy talán le is tartóztathatna, de úgy fest, inkább válaszokat akar. Kellemes könnyedséggel falatozom, a kávé pedig forrón gőzölög előttem, csak rám vár. – És kiváncsi vagy. Ha hazudni akarnék, vagy megtéveszteni téged, akkor gyakrabban találkoztunk volna. Nem akartam, hogy közöd legyen hozzám. Tudod nem csak az bűn, ha megölsz valakit. Az is, ha rávilágítasz, hogy rossz a rendszer, és kezedbe veszed az irányítást. – Állom a tekintetét. Tudom, hogy férje van, legutóbb említette, bár már akkor is kitaláltam. Ám azóta utánanéztem, egy koboldoknak dolgozó ereklyevadász, Bill Weasley. Félig hivatalnok, félig terepmunkás. Mégis, unalmas, sótlan figura. Ellenben mindez olyan, mintha harcolnom kéne Fluerért, kétségbe vonva a választását. Ám mi nem tartottuk a kapcsolatot, nem is választhatott volna engem. Megmaradunk hát plátói, lelkitársaknak, és ha menekülnöm kell, akkor nagy ritkán tájékoztathatom róla, hogy mi is van velem. – Hogyne Fleur, ahogyan te is teszel. Nem lineráris az életünk. Másokat csak védekezésül szokásom bántani. Vagy csatában. Nem vagyok tömeggyilkos, az emberek szemét nyitom fel, és ha hiszed, ha nem, nem Grindelwald parancsait követem. Körbenéztem, és úgy döntöttem, hogy a saját utamat követem. Egy ideig összecseng azzal, amit ő is akart, összemosni a varázslók és a muglik határait. Ennyit tettem, utána jártam Pandora szelencéjének, az eredetinek, amit még az ókorban zártak be, hogy elrejtsék a muglik elől a varázst.. – Lepillantok a gyűrűjére, és óvatosan előre nyúlok, megfova a kezét. – Semmi baj, ne hibáztasd magad. Nem kell megfelelned senkinek, nekem pedig főleg nem. Ha úgy érzed, hogy kár itt lenned, akkor menj csak, de tudnod kell, nem akarok polgárháborút, csak igazságot. – Azért itt megjelenik egy férfias mosoly az arcomon, mert bár tisztességesek a szándékaim, és nem akarnék egy férjes asszonnyal kezdeni, de Fleur akkor is itt van, és olyan lámpalázás, mintha valami elsőbálozós kislány lenne. Ennyire rossz a házassága, ahogyan legutóbb sejtettem.
Talán tényleg őrültség, hogy most itt vagyok és hogy bár nem vallottam be magamnak sem még, hogy miért is jöttem el ide időnként, de mégis megtettem. Nem tudnám még most sem megfogalmazni, hogy pontosan miért vagyok itt, hiszen ha megtenném azzal olyat mondanék magamról, amit nem akarok. Mégis csak férjem van, mégis csak ott van Bill, de most arra tudok csak gondolni, amikor megjelenik, hogy megnyugszom, mert jól van, pedig tudom, hogy arra kellene, hogy bűnöző, hogy az újságokban ott az arca, hogy keresik és be akarják zárni. De én nem rossz embernek ismertem meg, még ha nem is mesélt túl sok mindent az életéről, vagy a tetteiről, én akkor sem úgy ismertem őt meg, hogy gonosz dolgokat tenne. Talán az, hogy másképp gondolkodik még nem jelenti azt, hogy rossz lenne, csak... nem mindenben ért egyet a Minisztériummal. - Hogy én? James, sose voltam harcos, én nem tudnék úgy, mint te... Nem is tudom, hogy pontosan miket tettél. - az újságok nem írták le igazából, csak hogy volt valami köze ahhoz a robbanáshoz néhány hónapja és hogy Gindelwald mellett áll, aki mint tudjuk nagyon veszélyes. De ezt az újságok írták és a jó ég tudja, hogy valójában hogy is van igazából. Azt hiszem valahol azt remélem, hogy majd azt mondja az egész hazugság, hogy ő csak belekeveredett véletlenül, vagy félreértés az egész, netán nem volt választása. - Oh! - lepődöm meg, hiszen ez nem épp az a válasz, amiben reménykedtem titkon, hiszen azt mondja igaz, amit olvastam, hogy tényleg Grindelwald követője és, hogy tett dolgokat, amiket leírtak róla. Nem is tudom, hogy mit mondja, azt sem, hogy mit kérdezzek és azt sem, hogy itt kellene-e lennem, de még mindig nem állok fel. Oh Fleur, mégis miért nem tűnsz el innen?! - Nem tudom James, én... nem is tudom, hogy mit akarok tudni pontosan. Tettél rossz dolgokat olyanokkal, akikkel nem kellett volna? Bántottál másokat? Nem... nem így ismertelek meg. Azt hiszem azt reméltem csak báb vagy, vagy kényszerítenek. Mit csinálsz pontosan? - most és persze miket tett. Azt hiszem tényleg tudni akarom, bár nem tudom, hogy mit kezdhetnék a válaszokkal majd, ha nem olyanok, amiket remélek. Olyan nagy butaság ez az egész, nem csoda, ha idegesen forgatom a jeggyűrűmet az ujjamon, amikor épp nem a csészém oldalán dobolok az ujjaimmal. Figyel, látom én, hogy folyamatosan figyel, hogy nem szúr-e ki minket valakit, vagy nem kell-e hirtelen eltűnnie. Ha kiderül, hogy vele voltam, ha a Minisztériumban megtudják, hogy találkoztam vele, bajba kerülhetek, tisztában vagyok vele. Őrültség vállalni a kockázatot ugye? És persze, ha a Minisztériumban kiderül, akkor Bill is tudni fogja, neki mit fogok mondani? Kockáztattam egy régi barátért, akivel csak egyszer találkoztam évekkel ezelőtt?
Szándékosan nem akarom zavarba hozni, ám őszinte alkat vagyok, eddig is csupán őt védtem, hogy nem adtam pontos válaszokat a tevékenységeimről. Régen ismerkedtünk meg, gondoltam ha egyfajta kép megmarad rólam a tudatában az pontosan elegendő, de így, hogy Annabelle és én nyilvánosságra hoztuk amit csak lehetett, meg kellett volna a vélával szakítanom minden kapcsolatot. Nem lehet volna nehéz, hiszen érdemben bele sem kezdtünk, de amikor rájöttem, hogy engem keres, talán mindez több, mint holmi barátság felevenítése. Az a vonzalom, plátói vágyakozás még mindig erős egymás irányába, s ha Fleur találkozni akar, netán beszélgetni, véleményet ütköztetni, én aztán nem vagyok gyáva, állok rendelkezésére. – Egy kávé erejéig én is ráérek. – Intek a pincérnőnek, aki már látásból ismer, tudja, hogy brióst is akarok mellé. Szemben foglalok helyet, hogy rálássunk egymásra, de az utcafrontot is szemmel tarthassam. Nem akarok egy szó nélkül lelépni, de ha a nő tudatosan, vagy akaratán kívül csapdát teremt számomra, akkor úgyis a visszavonulás lesz a fontos, emberáldozatokat szándékosan nem akarok. – Mindig a jó ügyért harcoltál, feltételezem a saját kezedbe veszed az irányítást. – Nem, nem vicceltem, kérvényezhetett volna letartóztatási jogosultságot, hiszen diplomataként egyébként is a törvények felett áll. Mint valami mugli kém, még ölhet is szolgálatban. – Igaz. Igaz, hogy körőzés alatt állok, a muglik világára ez még nem terjed ki, gondolom megpróbálják házon belül, nem bevonni a rendőrséget. Az más kérdés, hogy a varázsvilág bulvárhírei túloznak, kell az olvasottság. Mit szeretnél tudni? – Halvány mosolyom jelzi, hogy igenis értékelem, hogy aggódott értem. Annak is van jelentősége, hogy most itt vagyok, hiszen én is látni akartam,s nem láttam értelmét, hogy még sokáig ne tudja hová tenni, hogy mi is történt velem. Azt is láthatja rajtam, hogy a korábbiakkal ellentétben most állom a tekintetét, és hazudni sem fogok. Hogy ez egyfajta zárás, vagy egy új kezdet, azt majd a továbbiakban eldöntjük. Megérkezik a briós és a kávé, amíg Fluer gondolkozik, neki is látok a falatozásnak.
//
