Nox Djarum lakása

First topic message reminder :

Csendes, mégis zavaros. Lepukkant, mégis tekintélyt parancsoló. Az egykoron virágzó londoni elit temetőjében járunk: kopott, barokkot idéző falak, reneszánszra hajazó groteszk kőszobrok, tágas ablakok, vízköpők, s mégis: az egészet mintha valamiféle baljós árny lengené körül.
Egy ódon panelháznak tűnik csupán London szívében, hisz valójában az is. Egy időtlen épület, körös-körül élettel, maga a hely mégis mintha észrevétlen lenne. Pedig mindenki tudja hogy ott van, hogy létezik, de épp csak arra a pár másodpercre, míg nap mint nap gondterhesen elsuhannak mellette. Az épület hivatalosan lakatlan, noha a valóságban ez közel sincs így. Nagyon is akad lakója, ki egymagában, netán rég halott apja időnként felbukkanó kísértetével karöltve oltalmazza a helyet. Így hát nem csoda, ha védőbűbájok tömkelege lengi körbe, muglikat megtévesztő illúziók, fényelnyelő mágiák és minden olyasmi, ami ahhoz kell, hogy a külvilág számára jelentéktelen, netán kellően riasztó maradhasson – méghozzá úgy, hogy ebből fakadóan lebontani se szándékozzák.
Ami az épület felépítését illeti, több szint magas, de csak a legfelső van használatban – az viszont a fényűzés pompáját hivatott képviselni. A lakhely szinte csak hoppanálással közelíthető meg, esetleg nem árt, ha az illető tud repülni, lépcső ugyanis sehol, vagy ha van is, nem épp funkcionális. Az alaprajzát tekintve nem túl nagy, de mint tudjuk, a varázsvilágban ez aligha mérvadó szempont.
Előtér gyanánt tágas márványfolyosó szolgál, egybenyitott nappalival, hatalmas, kőcsipkés kandallóval. Domináns színei a fehér, a fekete és az arany, néhol azonban a vörös dominál. Mindenhol szőnyegek, függönyök, aranyozott szobrok, kontrasztos bútorok, mindez mégis letisztult eleganciát sugall, mintsem giccsbe menne át. A legtöbb helység innen nyílik: két tágas hálószoba, egy kisebb fürdőszoba, jókora konyha, ebédlő meg minden, amire a maga állandóságában szükség van.
Ami a hálószobákat illeti, meglepően nagyok, nem keltik zsúfoltság érzetét, hiába a millió cicoma. Kifinomult, baldachinos ágyak, kellemes dohányzósarok, kristálycsap és jókora, faragott ruhásszekrények. Ablakaik egytől egyig a romos belső kertre néznek, mely a maga elhanyagoltságában tündököl.
Önmagában a ház nem sok titkot rejt, csupán a maga kis szeletét a történelemből. De nem is kell, tulajdonosa számára ez is bőven elég. Majd ő képviseli a titokzatosságot szeretett lakása ölelésében.

Tudom, hogy neki lassabb az átfolyás az érzelmei között, lényesen rétegeltebb is. Így az, hogy nem megy reflexből bele ugrania ilyesmibe, egyáltalán nem meglepő. Meg aztán.. most tért vissza épp csak a fizikai létbe. Oké hogy én hozzá vagyok edződve, de azt hiszem illene figyelembe vennem az állapotát.
Mégis úgy érzem, a finomkodás és az, hogy hagyom dagonyázni, nem viszik előre.
Mivel látszatra, maga sem tudja mi vigasztalhatná ilyenkor így az egyetlen eszközhöz nyúlok, amit már láttam nála beválni. Ámokfutás. Csak nem vérben és belsőségekben, pusztuló városok romjait hagyva magunk mögött.
Számunkra a vidámpark mint jelenség, annyira távoli, mégsem egy lebegő szőnyegen énekelt nyálverés, hogy... Miért ne? ...Ugyan miért ne?
Az a húsz centi.. hmm hát igen.
A homlokon pöckölésre kicsit össze rezzennek az arcizmaim, de semmi különösebb. Arra, hogy Elment az eszem csak egy kajla dögvigyorral nézek utána.
- Csak mert kivénhedt intergalaktikus Utazó létemre magammal rántanám a frissen síkvándori szüzességét vesztett társamat is egy kis hullámvasútra ami kivételesen nem az Élet nevet viseli...? - remélem nem fogja hozzá tenni, hogy "és ha tudnád hányan voltak bennem meg én hányakban..."
Ha már így a fürdő felé vette az irányt követem, de egyenlőre nem csatlakozom még.

Látom, hogy mi van az arcára írva, de csöppet sem tántorít el. Az enyémen felvillanyozott dögvigyor díszeleg. Lehetnék együtt érzőbb. Talán össze fogunk veszni, hogy nem hagyok neki időt.
- Azt kérte, a hiánya, nyilvánuljon meg valami másban, mint önemésztés. - lengetem meg a levelet és ha így felpattan és rám mered, láthatja rajtam, hogy nagyjából úgy állok ott, mint az ugrásra kész macska, aki biztosan el fogja kapni ha szökni akarna. Ugyanakkor semmi fenyegetést nem érezhet felőlem. Legfeljebb, hogy ha el akar menekülni biztos hogy elpicsázom! - persze csak szeretve.
- Ugyahn Noxy!~ mondom ki egy kicsit cukkolva, de még határon belül.. meg aztán, azt a hangsúlyt úgy sem tudom vissza adni ami Codynak volt... éppen túl a mutáláson, ami minden ellenére néha mégis magasba csúszott főleg ha épp komolytalankodott. Bár ha hozzám vág valamit, azt sem bánom. - Ne mond, hogy nem élveznél olyasmit ami elég őrült, hogy megsemmisítsen, de azért hagyja is, hogy utána szabadon újra össze rakd magad. Ne kérd, hogy hagyjalak ebben a kátrányban! - megvárom mit reagál, aztán szándékomban áll leitatni egy kicsit. De lehet nem kell majd bíztatnom.

Nos olyan kínlódást testesít meg, amit hirtelen nem is tudom, hogyan kezelhetnék. Hiszen épp az imént rakta helyre az én életközepi válságomat. Azt hiszem illene viszonozni valamiképp. Elmémben kergetőznek az abszurd trollságok, amik még bele férhetnek Nox jelenlegi lelki állapotába, bár a "leszarom" skála a gyász közepén elég terjedelmes palettát biztosít, nem akarom, hogy valami elcsépelt... lányregény szaga legyen.
A romantikus helyzetidegen. Az empátiám pedig sajnos visszafelé addig terjed, hogy iszom vele, és nem teszek lohasztó megjegyzéseket neki.
Nem kezdek el nosztalgiázni Codyról, valami azt súgja, hogy csak jobban megzúznám vele.
Eszembe jut, hogy Noxból bármilyen abszurd is még mindig ki lehet hozni a gyereket, vagy legalábbis valami lenyomatát... Valószínűleg az lesz a járható út.
Közben kezembe röppen a levél. Ránézek egy pillanatnyi néma csönd, aztán a kezembe temetem magam is a szemeimet, homlokomat és valami prüszkölésszerű halk kínlódó nevetés szakad ki belőlem.
- Jól van, látom nem hazudtolta meg önmagát.. Ezek szerint ez lett abból a halom tele bőgött levélből amit aznap éjszaka körmölt... - valami mosolyféle ragad az arcomon és csak megcsóválva a fejemet, valami miatt egyszerűen megfordítom a levelet.

a levél hátoldala:

A hátoldalt megpillantva gonoszkás mosoly kúszik a képemre ami mondhatni fültől fülig ér és a szemeim sunyin csillannak.
- Láttad az 5. pontot? - kérdem kajánul és felállok, oda sétálva nyújtom vissza neki.

Végignézem a műsort, apránként de biztosan kerekedik ki a tekintetem és válik egyre össze zavartabbá.
Egyik szemöldököm magasra szalad a jelenet végére. Annyira elemien őszinte a gyásza, hogy már... össze préselődik pillanatra a szám és a szemem is betikkel. Nem nem mondjuk ki Noxra a gyásza közepén azt a szót, hogy "cuki". Sürgősen és nagy lendülettel rúgom fel ezt a képzettársítást a Napba.
- MHm.. Ahogy látom.. Igazán szívhez szólót írhatott. - találgatok, ami arra utal, hogy egyébként furdal a kíváncsiság, de vagyok olyan jóarc és nem csesztetem vele különösebben.
Már éppen kiesett volna a számon, hogy egyébként nekem is hiányzik a kis ribi, de inkább nem illetem ilyenekkel. Nox gyásza valódi. Nekem pedig bele gondolva... tényleg hiányzik a kis ribi..
Ennek örömére, egy másik üveget elő szedek az italos szekrényből. Össze koccintom azzal, ami Nox kezében van, majd a vele szemközti fotelba rogyok és meg emelem az üveget.
- Codyra! Meg az olyan túlélő csótányokra mint mi! - és magam is meghúzom akármi is legyen az üvegben.
Ez a mi formánk.

Ezúttal némán emésztem a szavait. Nem érzem, hogy szükséges lenne hozzájuk a kelletlen cáfolatom. Meg aztán... eljött a pillanat, hogy elfáradtam ellenkezni. Épp akkor, amikor már nincs is mi ellen. Amiket mond, részben igazak, és meghagyom annak őket. Egyenlőre magam előtt is. Mert egy kis szeletem, amit az imént hívott életre, arra vágyik, hogy úgy legyen ahogyan állítja. Akkor is ha nem. Nem behódolásból hagyom a csendben úszni az egészet, de most így esik jól. Ha bármit hozzá tennék, csak okoskodásnak hatna és a rések nyughatatlan, elégedetlen kutatását.
Egyszer megkérdezte, milyen lenne, ha elérném, hogy enyém legyen minden?
Emlékeim szerint valami filozófiai gondolattal össze kapcsolt metaforát adtam neki válaszul, ami ugyan hordozta az igazságot, de elég távoli is volt ahhoz, hogy ne kelljen tényleg bele gondolnom mi lenne, a világon mindent elérnék...
A válasz egy apró szelete most újra lecsapódik. Simulékony, korszakok óta vágyott nyugalom és az elme csendesülése. Az Ösztön csendesülése.
Másféle rezdülések keltenek újra életre és ezt már ővele is megosztom. Bár a testéhez nem érek, kifejezetten szorosan össze sem simulunk mégis olyan közel van.
Alsó ajkába harapok, kicsit megtartom foggal miközben felteszi a kérdést, közben közelről nézek acélszín szemeibe. Tekintetemben hideg fény villan, válaszommal eresztem el, talán kicsit meg is sebzik a fogaim, de ennyi áldozatot venni az említettért nem nagy ár.
- Igen. A gondolatmagod okozta a halálát. - akárhogy lehetne valójában szépíteni, de nem a szépítésekről vagyok híres. Egy sóhajjal távolodom el épp hogy és a halántékomhoz érek. Pillanatra befelé figyelek, majd olyasminek lehet tanúja, mintha kézzel húznék elő egy merengőbe szánt emlékfoszlányt. Csakhogy amikor ezt elő húztam, ez bizony szilárdan testet ölt. Mégpedig egy lezárt boríték képében. - De megígértette velem, ha újra találkozunk, ezt adjam át. - a boríték, és rajta a pecsét sértetlen.

Biccentek. Kettőnk elegye alkotja az igazság egy általunk definiált, sokak elől rejtett mégis általánosnak számító formáját. - Ha elég gyakorlott az öntudatod és az értelmed, ok okozati törvényeként kutatni fogod a határaidat, a világ határait, a társadalmad határait. Az ember önmegvalósító, amiben hisz azzá válik. És itt lép életbe, az a rész amiről te is beszélsz. - nem utasítom el, össze kapcsolom. De aztán csak hallgatok. Hallgatom amit mond és mikor az ikreket említi látszik az arcomon, hogy a düh átalakul.
- Huszonöt ezer év valósága tört meg ott... - nyelek egyet - nem zárom ki, hogy nem történhet meg újra a törés... És lehet rosszul gondolom, de valahol az is az én valóságomat képezi, hogy ez a világ változásához tartozik, nem az enyémhez. - megingatom a fejemet. - Még mindig eszközként, egy közvetítő, vagy épp befogadó közegként vélekedem magamról. Ez is huszonöt ezer év valóságához tartozik. Az Alkotónk belénk oltott valósága, amire nyughatatlanul kerestem mindig is a hozzá tartozó törést.-
csend és feszült ingatag állapot ül meg mikor felteszem számára a kérdést. Mikor kiejti a szavakat, szinte mozdulatlanul nézem végig a fiola pusztulását. Az ember azt hihetné kék halált kaptam. Az utolsók, akik rá tudtak venni, hogy bármiben is reménykedjek, az Nafiriel és ő voltak... Hittem nekik, hogy van kiút. Hogy az Ősök segíteni fognak Alkotónk őrületében... Hittem nekik, hogy ha minden unzhan egységre lép, akkor képesek vagyunk rést ütni a pajzson... Blöfföltek. Évekre eltűntek, hogy valósággá váltság aminek ígéretében ott hagytak minket. Kertanu pedig ez idő alatt... miattam mindegyikünket levadászott és megsemmisített. Mindenkit a szemem láttára. Hogy emlékezzek, számunkra nincs remény. És annyit ér a halhatatlanságunk előtte mint egyetlen lélegzet... Hiszen belőle lettünk. Akkor vonhatott volna vissza bennünket a meg nem testesülésbe amikor csak akart..

Nyelek egy nagyot az egész végén, Noxra figyeltem végig, a feltört emlék ellenére is. Egy önellentmondástól reszketeg halk sóhaj érkezik csak felőlem. Maradok ott ahol vagyok amíg meg nem nyugszom. Lehunyom a szemeimet is. És mikor újra rá nézek, ugyanazzal a tekintettel találhatja szembe magát, mint legelőször. Csak ezúttal meglehetősen tiszta. Lassú, puha, rugalmas léptekkel teszem meg a közöttünk lévő távot, ujjaim a hajába siklanak, és két kezembe fogva az arcát nemes egyszerűséggel megcsókolom. Mélyen, lágyan, mégis éhesen. Szívem szerint szét tépném...

Engedem eltávolodni tőlem, és figyelem a mozdulatait, figyelem mindenestül.
Nyugodtan hallgatom amiket mond és határozottan mozgásra bírják gondolataimat. Ezúttal azonban megosztom vele őket.
- Az ember, önmegvalósító életforma. Az ember azzá válhat, amiben töretlenül képes hinni az általad említett öntudatnak köszönhetően. Az ember képes megérteni lényének egzisztenciáját és képes elhelyezni önmagát, a társadalmán és a világán belül is. Nincs olyan faji adottsága, amivel képes megosztani önnön tudatát egy fajtársával, mégis képes meghaladni a több ezer létszám feletti egységet. Pusztán kommunikáció és nonverbális jelrendszerek értelmezése és közös célok vagy épp érdekek alapján. - a mondandóm nyugodt, halk.
- Ha képesek lettünk volna erre a fajta önmegvalósításra és változásra, a bolygónk talán még mindig létezne. - nincs bennem nosztalgikus önvád, tényként kezelem. - Ha testet adsz egy olyan... erejű érzésnek, aminek mi voltunk és én vagyok még mindig a tárolója, a Természet kölcsönöz a számára egy ezzel az Erővel arányosan egyenlő, semleges energiatömeget, aminek a magja a lélekszikra. - bízom benne, hogy legalább részben megérti amit mondani akarok. - Az emberben, ahogy minden élőlényben ugyanúgy benne van egy hasonló, vagy épp ugyanilyen jellegű, semleges lélekszikra. - beharapom az ajkam és igyekszem nem hadarni, holott a gondolataim mérföldekre megelőznek.
- Hiszen te magad is megtapasztalhattad azon a síkon, hogy a váz nélkül, mennyire ugyanabból áll mindenki. Csupán az öntudat és a döntések határoznak. Ránk, rám azonban ez a törvényszerűség nem igazán él. - Nafiriel ugyanebbe esett bele, nem értette meg ezt a momentumot és szentül hitt benne, hogy a bátyámat meg tudja menteni... kelletlenül felsóhajtok.
- Amikor életre hívott minket az Alkotónk, mi.. a szükséges rosszat képviseltük, de nem volt ellenpólusunk, sohasem lett. Az Alkotónk őrületében, meg lett volna a szükség, hogy mi magunk váljunk az ellenpólusunkká. - valamivel idegesebben túrok fehéres szőke tincseim közé.
- Csupán annyiban változtam az első időszakhoz képest, hogy számtalan kultúrát megismertem, ebből táplálkozva pedig szokásokat építettem be. Mert a materiális világban ragadtam. Látogathatom a többi szférát is, de... - megcsóválom a fejemet. - A legtöbb materiális világot halandók lakják. Utazó életformaként pedig nem árt, ha közelebbinek képesek érezni magukhoz. De belül ugyanaz vagyok, akivel legelőször szembe találtad magadat. - mondom ki végül mintegy ítéletképp.
- Mindettől függetlenül, adózom az ötleted előtt. - felállok magam is, bár még nem lépek oda hozzá, de egy apró főhajtással értékelem.
- Neked módodban áll ezt a síkot újra megnyitni? Vagy bármelyiket? - mert abból amit mond, erre enged következtetni. Hangomban kiütközik valamiféle bizonytalan meglepettség. - A Jerichoval való kutatásaink alapján, a Föld az utolsó állomás. Ezért érkezik most ide ennyi utazó. Ezért éledt újjá nyílt titokként néhányak reinkarnálódása is egy régi lovagrendből. Ezért a repedések halmozott tempóban történő szaporodása... Ami pár év és széttépik ezt a világot.. Valami készül... És eeeegyszerűen nem látom át a szálakat! Komolyan mondom a legegyszerűbb az lenne, ha... Ha végre ki tudnám tépni magamból ezt az Átkot! Legalább egyel kevesebb kérdés lenne! - hiába a tapintható feszültségem ami pillanat alatt képes lenne olyasmit eredményezni, mint az alkalommal mikor Noxal össze kaptunk a gyermekek ügyén... Most semmi sem történik.

Homlokom hálásan koccan puhán az övének. Ez az apró mozzanat, jelenleg sokmindennél többet jelent még ha csak pár percig tartott is. A közelségével is beérem most.
Vázolom számára, hogy valamivel szarabb a helyzet, mint azt sokan gondolják... De miután elhagyták az ajkait az utolsó szavak, kicsit mélyebb és hosszabb hallgatásba engedem magamat.
Amit közölni akart velem ezen ajánlata előtt.. A meg nem testesülés megtapasztalása.. a dematerializálódás időtlensége... elmémben ezer képlet sejlik fel, amiket a Földi emberek állítottak, hogy megközelíthessék és értelmezni tudják a hasonló élményeket és a vele járót. Mégis félre teszem egy más alkalomra.
Különös megütközés következik be bennem. Tisztában voltam azzal, hogy Nox halandó egyszerű ember. Nem is tudom mi ültetődött el bennem annak idején személyével kapcsolatban, ami miatt most egy bizonyos fajta csalódottságot érzek.
Nem tudom miért az elvárás érzése bennem, hogy megértse és feldolgozza mi történt vele, mikor én magam sem osztottam meg vele ezer és még sokkal több mindent, mert tudtam, hogy nem bírná el.
Az Eskü... minek alapján egyenrangú félként kezeljük a másikat...
Ennyire vágytam volna arra, hogy valóban egyenrangú félre leljek egy élőlényben?
Lényemmel kapcsolatban nem borzad és lehetek előtte aki vagyok, minden gondolatommal, minden sötétségemmel, minden rezdüléssel ami hozzám tartozik.
Zavarodottan kutatom a pillanatot, mikor Nox annyira meggyőző tudott lenni számomra, hogy most szembesüljek olyan tényekkel, amik eddig is az orrom előtt voltak és még csak nem is hagytam figyelmen kívül őket...
Nox halandó. És még ha biztosítom is számára a megtoldott életet, még ha biztosítom is, hogy egy új világba lépve a környezeti tényezők ne végezzenek vele, vagy maga az utazás... Akkor sem biztosította volna semmi, hogy amit látott vagy tapasztalt volna, azt könnyűszerrel elbírhatja.
Keresem az érzést, amit már én is tapasztaltam és a legközelebb állhat ahhoz amit Nox most megél, hogy eloszlassam az a kellemetlen vakarászást ami elmémben futótüzet lenne képes szítani. Magányos diszharmóniát szül.
Halkan kezdek bele a gondolatba és végtelenül leegyszerűsítve igyekszem össze foglalni mindazt ami megfogalmazódott bennem.
- A halhatatlanság és az én létformám, bizonyos értelemben időtlenséget ad. Volt hogy évszázadokat töltöttem, mindössze vegetálva. - ha nincs kifejezetten empátiám, megpróbálok hozzá közelíteni. És ezt a gesztust kevesekre terjesztem ki.
- Évszázadokat töltöttem a Tárnák mélyén, az Ösztönömmel küzdve. Másfél évszázadra hibernáltam magamat Vor... az otthonában abban reménykedve, hogy vissza talál. - érezhetően nem azért mondom el ezeket, hogy jahj de rossz volt nekem, még ha óckodom is nevén nevezni őt, jelenleg a mondandómmal, az idő és az időtlenség viszonyát kívánom szemléltetni valamelyest az én tapasztalásaimon keresztül.
- Az eredetbolygóm után, szintén évszázadokat sodródtam az űrben... megfagyva, akár egy aszteroida.. Számtalanszor voltak ilyen éber hibernációk. Mert minden alkalommal tudatomnál maradtam. - első beszélgetésünkkor is szóba jött futólag, hogy léteznek olyan síkok, ahol megszűnik a fizikális forma minden addig ismert értelmezése és csupán a nagy egész részeként lüktet mindenki. - Az idő, az életfolyamataimat nem feltétlen befolyásolja. Erre ott van a tudatom. - magam elé révedek egy rövid időre - De.. hatással van rám is, ha mást nem, az egymás utáni folyamatok bekövetkezése során mindenképp. - ismét a földi írások elevenednek meg előttem. Az egyik a nagy egészet firtatja és a kozmosz felől közelít az egyén felé. Míg a másik írás az egyén kapcsolatát vizsgálja valója Isteni, avagy kozmoszi részével, ezáltal pedig az idővel magával is....
- Ha szabad így fogalmaznom, az ilyen síkokon való látogatás  alkalmával, nem történik más, mint hogy, a lelked és az aktuálisan hozzá tartozó tudatoddal... a legelemibb módon lépsz kapcsolatba. - és eljön a pont, amikor a legközelebb kerülök Nox krízisének értelmezéséhez.
A szemeibe nézek és felteszek egy számomra logikusnak tűnő kérdést.
- Ez egy használható gondolat... Azonban mi a véleményed? Ha te, aki kutatod és elfogadod dolgok létezését, még ha nem is érted, ha téged megterhelt a sík, mit gondolsz aki egy kicsivel is szűkebb látókörrel rendelkezik... Azt mennyire fogja megterhelni? - mindezek ellenére nem vetem el a felvetését, ezt kiérezheti. Inkább a feltett kérdés megoldásán kezdek kattogni. Azt azonban kelletlenül jegyzem meg.
- Ha egy kevésbé megterhelő síkot találunk is páraknak.. Mi garantálja, hogy a Föld valaha is vissza vár bárkit utánam? - ennél több kétséget azonban nem engedek meg magamnak, mert az alap gondolat nagyon is használhatónak tűnik. Bár minden összhatás és belső elhatározásom ellenére, sikerül egy viszonylag egészen emberközeli mondatnak is kiesnie a számon. - Pusztító vagyok Nox, nem Isten. És nem is a homokozó mellett játszunk Noé bárkájását... Nekünk nem szólt Üzenet. Ugyan mi alapján döntsön bárki is, kik legyenek a túlélők?
A szám elé emelem a kezemet, ujjaimat idegesen húzom végig ajkaimon és mintha csak lenne körszakállam körül simítok az arcomon, a mozdulat zárásaképp pedig hegyes államon húzom végig ujjaimat pár pillanatra meg is állapodok ott.
Amikor egy magamfajta élőlény önnön egzisztenciájával kerül kétségbe... Valahol mégis piszkálja a gondolataimat amit belengetett. Mint egy fűszál a szakadék szélén.

- Kerestelek. - felelem neki mikor "szememre veti", hogy várt. Tudom, hogy egy fikarcnyi szemrevetés sem volt benne. Valamiért mégis piszkálja az elmémet a megfogalmazás. Mintha a fontosságát vonná kérdőre számomra. Holott épp most mondtam. Örülök, hogy itt van. Egyben. És nem kívánom elismételni magamat.
Fogalmam sincs mire fel ez az apró indulat. Talán csak elfeledett, vissza maradt csökevény. Szerencsére ahogy jött el is illant.
Hallgatok kicsit, az előző miatt, bocsánatot nem kérek, de gyengeden simítom meg a karját valamivel a válla alatt, a mozdulatban némi vígasztaló szándék van, de nem lesajnáló.
Tartom a kezemet, ő pedig elfogadja. A kötelék, most valóban nem olyan intenzív és magával ragadó, nincs katartikus visszhangja, de érzem azt ami belülről feszíti.
Hagyom hogy kitöltsön az ami őt is, hagyom, hogy egy része, egy töredéke át szivárogjon hozzám. Nekem nem árt én el tudom nyelni. Neki pedig talán könnyebb lesz. Nem sokkal. Ha hirtelen venném el tőle az egészet, mit sem érne, hogy odaát volt. Vagyis.. Inkább itt, csak épp, mintha kicipzárazták volna a teret, át lökték volna, és utána vissza húzták a cipzárt.
A kérdésére és arra hogy az arcomba néz, egy darabig állom a tekintetét, de meg nem szólalok. Nem tehetem. És nem azért mert szófogadó vagyok. Egyszerűen Alaric megkötése, nyom nélkül csak simán nem hagyja hogy kimondjam amit akarok. Semilyen mentális úton sem tudom megüzenni, hogy is történik, vagy történt velem.
Így csak hallgatok. Mintha szeszélyes jókedvemből tenném. Végül meg szakítom a szemkontaktust. Újabb olyasmi amit ennekelőtte sohasem tettem.
Azonban kislányos zavar helyett simán Nox ajkain pihentetem a tekintetem. Tökéletesen félre lehetne érteni, de akinek van némi sütnivalója, nem teszi.
Végül újra a szemébe nézek.
- Amit át éltél, az az első törés. Többek között... Szerencsésebb, aki olyan térbe kerül elsőre, ami felépítését, jellegét és mindenét tekintve hasonlatos a saját eredet-teréhez.. - ennél többet nem akarok mondani. De ha kérdez, készséggel valaszolok. Ezzel kapcsolatban. Noxal valójában sokmindent nem osztottam meg a kezdetektől és most jelenleg van amit már nem is oszthatok meg vele.
Végül annyit sikerül kimondanom.
- Belőled hiányzott a hódítás vágya. De a potenciál mindig is ott volt. Én egy Teremtő entitás hódító és a birtoklási vágy érzetének és minden ezzel kapcsolatos indulatának a tárolója vagyok. Tárolók voltunk csak Nox. És én... Képes lettem volna rá, hogy elnyeljem a többieket is.. Ahogy Yorat elnyeltem. - hosszan hallgatok aztán hideg, negédes nyugalommal teszem fel a kérdést
- Szerinted, mi fog történni a Földdel és a rajta élő halandókkal... Veled.. A gyerekeimmel... Ha egyszer elszabadulok? - valójában, ha Alaric a hosszú lefojtás és váratás után, élő húz a kalapból. Nox tudhatja, hogy bizony amiatt a bizonyos személy miatt, akit annyira vissza vártam, a Pusztítói attitűdöt nagyon igyekszem levedleni. És ez egy messzemenően érzékeny téma számomra. Most mégis arról beszélek, hogy eljön az idő, amikor velem kerülnek szembe...
Nem tudok neki mashogy üzenni. Csak ha felhívom a figyelmét a potenciális veszélyre... Legalábbis, magamra.

Valami motoszkál bennem, amikor azt mondja, hogy az eskü semmissé válásával az ő jelentősége is semmissé válthatott volna. Valóban. Kiégett nyugalommal merül fel elmém mélyén a gondolat hogy, Valóban miért is nem vesztette jelentőségét?
A lehetséges válasznak a fuvallata pedig úgy csap meg, ahogy a villám ketté egy fát. Talán egy két pillanatra még a szívverésem is felgyorsul, de hamar lenyugtatom magamat. Nem. Ilyen állat nem létezik. Még egy biztosan nem...
- Igazából, fogalmam sincs hogyan semmisült meg az Eskü. Nem voltam ott. Elő fordult már, hogy halhatatlanként nem léphettem a holtak síkjára, de... az ilyesmi itt a Földön még mindig elég... - csettintek a nyelvemmel és komolyan elgondolkozom mi lenne erre a jó szó végül csak egy félgrimasszal mondom ki
- Meglepő. És... - megköszörülöm a torkomat - kissé azért aggasztó fordulat volt, mikor át kerültél és nem tudtam utánad menni fehér lovon. Aztán egyszer csak eltűnt a jel. - idézem vissza, bár sejtem, hogy nem pont erre gondolt.
- Kellemetlen volt bele gondolni, hogy az ha az Eskü képes volt itt tartani, akkor valóra válhat minden része. Mindez egy olyan fordulat miatt amit sem te sem én nem láthattunk előre... - hallgatok, kavarog bennem mindenféle. Nem húzódom el, jó így most. Érezni a testét, a lénye közelségét.
- Örülök hogy az Eskü megsemmisült... - remélhetőleg jó tanulópénz volt neki is - És hogy te nem. - ennél többet, senki ne várjon. Részemről hosszabban beáll a csönd és ezernyi gondolat kavarog a fejemben. Eszembe jut ő is, akire annyit vártam... világokon átkísért az a törékeny kétségbeesett visszavárás.
Mikor kimondja, hogy nem kér rá, akarva akaratlanul is nyelek egyet. Az állam felé moccan, talán fejemet a fejére hajtanám, de épp csak ez rezdülés és el is hal és csak elgondolkozva, meredten nézek magam elé.
Végül azt az oldali karomat, amelyik vállamon a feje is pihen, megemelem és nyíltan felfordított tenyérrel tartom neki a lehetőséget. Mintáim ott díszelegnek most is.
- Ha nem tudod szavakba foglalni, mutasd meg! - mondom egyszerűen. Mi értelme, hogy valaha a kommunikációt szolgálták ezek a vonalak, ha nem használjuk ki..? Sejtem mi történhetett vele. De úgy biztos, hogy ha megosztja. Már ha akarja.
- Rákényszerít, hogy az ügyeibe avatkozzak.... És ez kötelékek lehetőségét szüli... Valaha volt Természetem miatt pedig.. - ami valójában a Kertänutól kapott Erő természete erre talán Nox is emlékszik, hogy meséltem róla, mostanra már elkülönítem valamelyest magamtól - ez a legbiztosabb hurok a nyakam köré... hiszen minden tova illan, újjá születik, átalakul... Én pedig változatlanul az emlékét őrzöm csak mind ennek is.- elmélázva gondolom végig a lehetőségeimet és valamiért vele is megosztom őket.
- Az Ösztönömet leginkább azzal tudtam mindig is kordában tartani, hogy távol tartottam az "itt minden az enyém" szindrómától és a tudás halmozása felé fordítottam. De most... nem tudom mi maradna abból, amire rá szabadulna.. - bekebelezném...mindenestül is. Ezért sem lenne jó, ha Nox kerülne az epicentrumba.

Alaric valahol remekül keveri a lapjait. Megköt, bujkálásra ítél, tétlenségre, hagyja hogy kötődéseim alakuljanak ki és közben nem tesz semmit. Várat.
Egyre csak várok, mikor lesz belőlem újra egy világ előtt bűnbak. Várok mikor ismétlődik meg az ami az elsőszülöttemnél. Elmélyíti bennem a tehetetlenséget. Lefojtja az erőmet a hülye megkötésével. Érzem a követelését. Érzem, hogy mi lesz amikor a pecsét megtörik.
Egy halandókkal teli bolygón vagyok. És tudom, hogy el jön a pillanat, amikor Alaric elő ránt a seggéből és akkor ez a picike bolygó... velem találja szembe magát.
Fogalma sincs arról, hogy a hasadások szaporodó száma miatt, a Földnek legfeljebb évei lehetnek.. Fogalma sincs, arról neki sem, hogy valójában mi van a kezében. És nagyon sok mindenről nincs fogalma. Először azt gondoltam, hogy látja egészben a képet. Hiszen elég komoly előkészületeket végzett, csak azért, hogy megkössön. Aztán kénytelen kelletlen rá kellett döbbennem, hogy ő is épp olyan beszűkült látókörű halandó söpredék csak mint amilyenek a gahannok voltak. Csak a saját részét veszi előre. De fogalma sincs ez mekkora károkat okoz magába a világában. Nem a társadalom oldaláról...
Ha Jericho ügyé bizonyosságot nyer a létjogosultságáról.. Sokkal sokkal nagyobb a baj, minthogy ki kinek a hátán kapaszkodik fel.
Nem véletlen, hogy azt a döntést hoztam, hogy néhányaknak felfedtem a gyenge pontjaimat és egy felé tereltem őket. Hogy ha egyszer oda jut a dolog... Legalább néhányaknak legyen ötletük, hogyan tudnak megfékezni. Persze ebben benne van az a kockázat, hogy elárulnak és akkor... Akkor baszhatom. Bár néhányan biztosan nagyon bátor és nemes dolognak tartanák, ha tudnák mit miért teszek. Így csupán egy egy suta önleleplező mondatot tudhatnak a magukénak és ha majd tombolásom közepette épp ő terít le, örülhet magának, hogy emlékezett és elkapta a nagy csúnya sakát... Ki tudja...
- Szerinted, ha érte egy világot építettem újjá és úgy vártam vissza majd három évezreden át.. A megmentőmre nem szánnék időt, hogy biztos legyek benne, életben van, csak nem a Földön? - teszem fel a kérdést teljes nyugalommal.
Az ölembe fészkeli magát, megölel. Valahol meglep ez a közvetlen gyengédség tőle, de nem tudom azt mondani, hogy ne esne jól. Mikor azt mondja vigyázott rájuk viszonzom a mozdulatát és magam is átkarolom, hozzá simulok.
- Hálás vagyok érte. - A mellkasomban akarom érezni a szívverését. De nem szorítom. Tenyerem, hosszú ujjaim a hátán.
A csend hosszúra nyúlik, érzem a kérdését, de megvárom, hogy feltegye.
- Először azt kéred tőlem, toldjam meg az éveidet. Most pedig azt, hogy vegyem el őket? - nem akarom Nox életét elvenni. Nem akarok egyedül maradni újra. A válasz mégis halk, hideg egyszerűséggel csúszik ki a számon.
- Meg. - hagyom hogy ott visszhangozzon a falak között a kérdése és a rá adott válaszom. Aztán halkan, felteszem én is a kérdésemet.
- Mit tett veled az a másik világ? - Nox képes volt elfeledtetni velem a tényt, hogy ő is ember. Ő is halandó. Ez a tény és újra felismerés azonban most... Azt hiszem egyfajta szomorúságot vált ki belőlem.